KAZINCZY FERENC: AZ ÉN ÉLETEM. 0377


Két óra volt éjfél után, midõn az udvarra beállék. Egy cseléd hozzám vonakodott, s elbeszélte, hogy amint a kocsisom feljött Semlyénbõl, az a gyanú lévén, hogy Marisnak is hoz leveleket, megitatták úgy, hogy eldõlt, és akkor osztán még a lábkapcáját és a nyergét is vegvizitálták, s nemleltek semmit. Nem mondották meg néki, mikor mégyen vissza, hanem egykor, midõn még aludt, a gazda kimene, behítta, kezébe adták a leveleket, s a gazdával ismét kiküldötték, hogy ez ott légyen s minden mozdulatára vigyázzon, ha nem dug-e valamely rejtekben lévõ írást magához, s a gazda elõtt üljön lóra, s induljon.

Spanyol lelke a féltésnek! Sem nem írtam a lyánynak, sem nem izentem neki, sem nem köszöntettem, sem azt nem óhajtottam, hogy valaha ismét meglássam. - Azonban nem szûntek meg a tudakozódások, ha nem látta-e valaki, hogy a lyány ezekben a napokban írt volna, s egy asszony ládájából elõhoznak valamely lebelet, melyet Maris hozzám intézett.

Sok környülállás adja elõ magát az életben, melyre nehéz felelni, és mégis ártatlan a gyanús, s ez nehézzé teszi a bírák dolgát. Ilyen ez a jelenvaló is.

A leáyny ebben az elhagyattatásban engem kért, hogy pártfogója lévén eddig, gondoskodjak róla ezután is, s szerezzek neki valamely jó szolgálatot. Elbeszélte, mik estek vele Semlyénbõl lett utolsó eltávozásom olta, s azt, hogy Tokajon keresztüljövén, megemlékezett az ott töltött boldog órájára. Az egész elvél Tekintetes Úr titulatúrákkal folyt, de egy helyett Lanasszá-ból ( Kazinczy drámafordítása ) azt írta ki, hogy vagyon egy Isten az égben, aki az ártatlan szenvedést látja etc., s a pátosz tónusában poétai stílusra fakad, és té-nek szólít, valamit mond Lubin és Anette ( Kazinczy Marmontel-fordításának szerplõi ) felõl és Ta meg Ma ( (fr.): birtokos névmás: tied enyém ) szillabák ( (gör.): szótag ) fordulnak elõ levelében.

[p 0378] Ezek a majd komikus, majd tragikus dolgok pszichológiai tekintetekre nézve is megérdemlik a figyelmet. Nézzük végig, mit lehet mondani reájok.

Aki a tokaji cikkelyt olvassa, nem azt gyanítja-e, hogy ott a szerelem egy pajkos éjtszakát adott? S mit mond osztán reá, mint hûl el majd, ha azt hallja, hogy én soha ezzel a lyánnyal Tokajban nem voltam egyébkor, hanem a Kufsteinból Munkácsra vitettetésem alatt? hogy akkor a lyányt tizenegy (Nro 1 esztendõs gyermek volt, s délben a húgommal, Klárival, a lakásomra jött és estve elment? A Tokajban töltött boldog óra tehát azt teszi, hogy ott látott engem az én szerencsétlenségemben, és azt érzette, amit minden érez szerencsétlent látván.

Lubint é s Anette-t kell magyaráznom. - Midõn felgyógyulván a forró betegségbõl, elgyengült szemeim még nem bírták az olvasást, õ vele olvastattam Rigó Sámson-t ( Kazinczy Molière-magyarításának címe (A botcsinálta doktor) ) s holmi egyebet és a többek közt Marmontelbõl Lubint és Anette-t.

2. ANETTE ÉS LÜBIN

Igaz történet ( Kazinczy fordítása jelenleg két kéziratban ismeretes: egyik az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, másik a debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában. Mindkettõ másolat. A kettõ közül az elõzõ a megbízhatóbb, az utóbbiban sok szövegromlás, noha végsõ soron talán többszörös áttétellel ez is Kazinczy eredeti kézirata alpján készült, amint ezt a címlap szövege igazolja: "Anette és Lübin, Marmontel után. Magyarra fordítottam én, Kazinczy Ferenc, Érsemjént Biharban, ao 1804 d 9a April." Mintegy száz éve Vozári Gyula a Figyelõ 1885-i évfolyamában a szatmárnémeti református gimnázium könyvtárának példánya alapján közölte; ez ma nem ismeretes, de ez sem saját kézírású változat lehetett. A rousseau-i fogantatású kis oktatótörténetet nem véletlenül fordíthatta le Kazinczy éppen 1804 tavaszán Érsemjénben, ahogyan az sem leghet véletlen, hogy a kis parasztlánnyal, Nagy Marissal olvastatta föl magának, otthon betegeskedvén. Talán a személyes - sokszor keserû emlékû - vonatkozások miatt hagyta ki késõbb Marmontel-fordításai közül. )

Ha veszedelmes gyermekekkel holmit tudatni, viszont az is veszedelmes, ha valamit vélek nem tudatunk. Némely cselekedet nagy vétek a törvény elõtt, mely a természet elõtt nem az; s mindjárt látjuk egy példáját, micsoda örvénybe süllyedhet az ártatlanság, ha szemei bé vagynak kötve.

Anette és Lübin két testvérasszony gyermekei voltanak; a vérségnek ily szoros láncai meg nem férhetnek a házasság láncaival. De Anette és Lübin meg sem tudták álmodni, hogy a természet egyszeri törvényein kívül más törvény is lehessen e világon. Nyolcesztendõs koroktól fogva együtt õrzötték a [p 0379] Szajna mosolygó szélein bárányaikat. Már beléptek tizenhatodik esztendejekbe, de az õ ifjúságok csak a viszontbarátság elevenebb érzése által különbözõdött az õ gyermeki koroktól.

Anette egy keskeny zöld pántlikával akasztotta fel hollótoll feketeségû hajainak széjjelomló csomóit: hosszú pilláin keresztül két violaszínû szem lövellgette szikráit, s a maga ártatlanságában akaratja nélkül többet mondott, mint a kokettjeinknek ( (fr.): kacér, tetszeni vágyó nõ ) lankadt szemei minden erõlködéseikkel mondani szoktak. Rózsaajakkal késztették a csókot: napbarnított színét az a kedves pirosság szépítette, melyet a barack pelyhes hártyáján csudálunk. Amit a kíváncsi szemek a szemérem leple alatt a nyaka körül kikémlelhettek, fehérebb volt, mint a liliom, s azt mondta volna az ember, hogy ez a pikánt ( (fr.): izgató, ingerlõ ) barna fõ valamely szép szõke leány vállai körül nõtt.

Lüblinnek nyílt és vidám képe egy sorsával megelégedett bátor lelket mutatott volt, képe kívánság volt, öröm nevetése. Ha mosolygott, elefántcsontnál fejérebb sor fog látszott szájában gömbölyû s puha orcái simogatásra ingerlették a kezeket. Tegyük ehhez azt a pisze orrát, azokat a szép gödröcskéket szája körül, göndör szeg hajait, melyeket a természet kezei vettek fürtökre, a legkarcsúbb termetet, a legkönnyebb s legszabadabb mozgást, s lépést és az arankyornak igaz voltát, mely nem tud semmit, amiért pirulni kell; s elõttünk a Lübin képe.

Azt mondják, hogy a filozófia az embert vezérli a természethez. Ha úgy van ez: ez az oka, hogy az ösztön néha egy úton jár a filozófiával, s fel nem akadok rajta, hogy olvasóim az én két bárányõrzõmet egy kisség filozófusoknak leléndik: s csak azt kell jelentenem, hogy magok azt nem tudják.

Gyakorta megesvén, hogy majd az egyik, majd a másik tejet s gyümölcsöt ment eladni Párisba, s ott õket minden szeretve nézi: elég alkalmatosságok volt látni, mint megy a dolog a városban, s ha osztán [p 0380] hazakerültek, ki-ki elmondta másikának, mit látott s hallott. Öszvevetették állapotjokat a legtehetõsebb városi lakosok állapotjával, s azt a megjegyzést csinálták, hogy nékik több eszek van, mint amazoknak: sorsok szerencsésebb. - Csak gondold el, édes Anette! - monda Lübin -, hogy vané eszek: ímhol itt a tavasz, s õk négy szomorú fal közé zárkóznak; ugyé a mi kalyibánk többet ér, mint azon cifra tömlöcök, amiket õk palotáknak hívnak? Ha ez a leves szín, amely alatt mi lakunk, megaszik s megfakul a nap melegében, elõkapom a baltámat, s nem telik bele egy óra, s szépen kész az új szín. Az õ szobájok setét, s nem éri a szellõ, a miénk világos és hûvös. Lecsapok még egy ágat: szabadon ér kelet és észak felõl a szél; felvetek még egy ágat: s el van fogva a déli nap s a napnyugoti esõ; ez egy fillérbe sem kerül, ugyé, édes Anette?

- Nem biz az, édes Lübin - felele Anette -, és én meg nem foghatom, miért nem jönnek, mihelyt a tél elmúlik, közinkbe. Itt úgy lakhatnának ketten-ketten egy szép kis erdõben, mint mi, Lübin; láttad te, mint vonták bé falaikat, ágyaikat zöld selyemmel, mintha a miatt a nyomorult arany miatt, amit õk oly felette nagyon csudálnak, jobban lehetne azokon aludni, mint mi a hantágyainkon. - Hát te láttad, kedves Anette, hogy falaikra erdõket s legelõ-mezõket festenek? Bohó városiak! Azok az erdõk, azok a legelõk a miéink! Nekünk adta azokat a természet, a tiétek csak festve vagynak! - Bizony - felele Anette -, a minap epret vittem egy grófnénak, nagy muzsikát csináltak nála; ah, Lübin! milyen lárma volt az õ muzsikájok! Be nincs jó dolga, gondolám magamban, hogy közinkbe nem jön egy reggel, s a fülemiléket nem hallgatja. Szegény grófné, ott feküdt egy nagy rakás vánkoson, szüntelen ásítozott, csudáltam, mi baja lehet õnagyságának. Azt felelték, hogy a szeszek ( (rég.): unalom, szeszély ) bántják; mik azok a szeszek, én azt nem értem, Lübin? - Én sem - felele Lübin -, [p 0381] az valami olyas betegség lesz, amit a városban kap az ember, s ami miatt lábra nem kaphat; az nagy baj, ugyé, Anette? Mert tudom, hogy te nem szeretnéd, ha valaki azt csinálná, hogy ne futkoshassál a pázsiton. - De nem ugyan, mert én azt nagyon szeretem, ha futkoshatom a pázsiton, mikor teutánad futok, Lübin!

Ilyenforma volt a Lübin és Anette filozófiája, nem esmérvén sem nagyravágyást, sem a pénz szeretetét: alacsony állapotjok nekik nem volt sem szegény, sem alacsony! A tavaszt, a nyárt s az õszt együtt töltötték zöld erdejekbe, mestermûvében az arhitektúrának és Lübinnek. Estve ugyan a nyájat a faluba kellett hajtani, de ez a fáradság s az egész nap örömei nékiek csendes alvást készítettek, a hajnal ismét az együvé jövetelre ébresztette. - Az álom éltének csak azon óráit foglalta el, melyeket együtt nem tölthettek: az unatkozástól mentette meg õket. De az ily szép boldoglétel nem lehetett tartós: az Anette karcsú termete vastagodni kezde. Anette fel nem ére, miért, okát Lübin sem érte fel. - A falu bírája volt elsõ, kinek szemébe tûnt: - Megádj' Isten, kis Anette, egy nap: lám, lám, de szépen kezdesz hízni! - Hízom biz én, hál' Istennek - felele a szegény gyermek -, s visszaköszöntötte abíró uramat. - De Anette, mi lelte a puszlicskádat, hogy úgy szûkül? tán ugyan valami szeretõd akadt? - Valamely szeretõm nem akadt ugyan nekem. - Édes leányom, azt nekem hiába mondod, látom én, hogy te szónak álltál a mi legényeinknek. - Hát az csinálja, hogy megszûkül a puszli? - Az nem csinálja, de te nyájaskodol néha, ugyé? - Nyájaskodom? De igen - én meg Lübin egész nap nyájaskodunk együtt. - S te Lübinnek mindent szabadon hagyál, ugyé? - Hogyne? hiszen mi semmit sem tagadhatunk meg egymástól, s én bizony nem venném jó néven, ha látnám, hogy Lübin tõlem valamit elvon: s én még inkább nem akarnám, hogy Lübin azt higgye, hogy én [p 0381] vonok el tõle valamit. Hiszen mi atyafiak vagyunk: az én anyám meg az õ anyja testvérek voltak. - Testvérek voltak? - Igen, egy anyától s egy atyától származtak. - Irgalmas egek! - kiálta bíró uram e szókra; ímhol még a nagyja! - Hát azt hiszi bíró uram, hogy ha ily közel rokonok nem volnánk, én vele volnék napestig? Egy kunyhóban laknám vele? Tudom én, mit mondanak, hogy a leányoknak õrizkedni kell a juhászlegényektõl, de atyafitól nem lesz szükséges õrizkednem. - A bíró aba nem hagyta a kérdezõsködést, Anette abba nem hagyta a felelgetést, s kisült nyilván s világosan, hogy Anette nemsokára anya lesz. - Lakodalmat nem tartani, mégis anya lenni, az nem fért az Anette fejébe. A bíró megfejtette a titkot. - Szerencsétlen! - mondta a bíró - a akkrnap, mikor azt tevétek, nem setétült meg a nap? Az ég nem lõtte-é reátok bosszús nyilait? - Nem - felele Anette -, jól jut eszembe, gyönyörû idõ volt. - Nem rengett-é a föld, nem nyílt-ép meg, hogy a vétkezõket elynyelje? - Dehpgy rengett! el volt borítva virággal. - S tudod-é, mely irtóztató bûnt követtetek el? - Én nem tudom, mi a bûn, de azt tudja meg bíró uram, hogy amit mi cselekvénk, szeretetbõl esett, nem haragból. Kegyelmed azt mondja, hogy viselõs vagyok, jó, ha egy szép kis Lübint hozok e világra. - Nem úgy - monda a törvény embere -, amely gyermeket szülni fogsz, nem fogja megesmérni sem apját, sem anyját, szégyenleni fogja születését, és gyalázatot von azért reátok. Mit csináltál, szerncsétlen gyermek, mit csináltál? Szerencsétlen vagy magad, szerencsétlen az az ártatlan csecsemõ, kinek életet fogsz adni. - Ez utolsó szavakra Anette reszketni kezdett, s elsápada. Lübin elázva lelte könnyeiben.