KAZINCZY FERENC: AZ ÉN ÉLETEM. 0096


MÁSODIK KÖNYV

Szeptember 9-dikén 1779. patvariára mentem tarnói Milecz Sámuel úrhoz, Abaúj és Torna vármegyéknek táblabírájokhoz s a Keglevics-ház tornai és sztropkai jószágainak fiskálisához, ki Kassán lakott. Atyja, pozsonyi predikátor, ezt a fiját gonddal nevelte, s a természet neki elég jó métékben adá minden ajándékait, de csaknem asszonyi csinoskodás s apróságos rendhez szoktatott élete nem engedték, hogy lelkének szokatlan kimíveltetést adjon; azt õ Werbõczi ( a XVI. században élt Werbõczi István jogi mûve, a Hármaskönyv ) mellé talán nem is nézte éppen szükségesnek. Csinosabb embert, csinosabban tartott szobákat, mint az övét, nem láttam; vasárnap reggel olta szombaton estig minden pillantsában azon helyen lehetett volna látni írószereit, ollóját, papirosát, húsz-harminc darab könyvét; s az idegen azt mondhatá, ha belépett és õt nem az elsõ, hanem a hátulsó szobákban lelte, hogy ezeknek lakosa régolta nincsen honn. Az ily csinos embereknek ritkán marad idejek egyebet is csinálni. Egy jól nõtt, szép arcú, komoly, de nyájas, igen nemes lelkû, igen jó ember, kinek minden baja, minden vétke az volt, hogy nem mervén házassági jelentést ( (rég.): házassági ajánlat, leánykérés ) tenni, közel ötven esztendõt ridegen ( (rég.): magányosan, agglegényként ) élt el. Házára s konyhájára egy nálánál éltesebb, rövid, zömök, csillogó szemû, fogatlan asszonyság, egykori prókátor társának özvegye viselt gondot, s ez az alsóbb szobákban lakott, mi ketten a négy vagy öt felsõbbekben. Principálisom ( (lat.): hivatali fõnök ) az öreg, zömök, csillogó szemû, fogatlan, imádkozni s énekelni nagyon szertõ német asszony halála után, jóval késõbb, mint ahogy én onnan eljöttem, úgy házasodék meg, mint azok szoktak, akik feleséget kérni sokáig nem mertek, s késõn jutnak annak értésére, hogy asszony nélkül lenni nem jó, asszonnyal, kivált széppel és fiatalkával nem rossz.

[p 0097] Ez a magát örökös hallgatásra kárhoztatott jó ember nem ereszkedik ugyan velem nyájaskodásokra, és ha hozzám szólania kellett, elébb mindég egyet pirult; de nagy gondja vala, hogy minden cselédi szolgálatoktól megkíméltessen. Azok akkor még a patvaristáknak kötelességeik voltak, s kevés patvarista dicsekedhetik az én szerencsémmel, hogy a csizmahúzás és csizmatisztítás tudományában nem gyakooltatott. Éppen arra degradálnom ( (lat.): lealacsonyít, lefokoz magamat, kedvem ugyan nem volt, s még kevesebbé volt volna, ha az kívántatott volna tõlem; de magok a szolgálatok is elvesztik azt, ami bennek alacsonyító van, mihelyt önként és csak figyelembõl tésszük; s így én magamat principálisom eránt azoknak örömmel vetettem alájok. Gyermekeink egykor cselédek voltak, most úrfiak; egykor rabok voltak, most senkitõl nem függnek, senki eránt nem mutatnak figyelmet; mind ez hiba, mind amaz, de amaz nem vala oly veszedelmes következésû. Ha útra menénk, ámbár engemet a természet csatlósnak nem szült, nemcsak köttettem, de kötöttem is párnazsákját, ( (rég.): úti párna (kocsiba) ) s ha az út egyenetlen vala, látván, hogy principálisom minden billenésre magán kívül van, s nem retteg kevesebbet, mint a nyaktörés, kiszöktem mellõle, s kis súlyommal helyre igyekezém hozni kocsinknak korbáját, ( (táj.): kocsikas ) amint az tõlem kitölt. S olyankor õ mindég elpirula, szintén füleiig, s nem tévedek meg, ha azt hiszem, hogy ez a pirulás nemcsak a félelem által vala támasztva, hanem a sterne-i ( Laurence Sterne XVIII. századi angol írótól származó ) hermeneutica ( (gör.): a szövegek, nyilatkozatok jelentésével foglalkozó tudományág ) szerént azt is tette, amit mi közünséges emberek a szóval szoktunk tulajdon cselédjeinknek is jelenteni: Köszönöm. De az én principalisom köszönni is szégyenlett> hogy ne szégyenlett volna tehát leányt kérni?

Én a potrékat s kosztûmeket apróságos gondokkal festem ki, s meglehet, hogy ezek által némely olvasómat elúnasztom; de nekem éppen ezek az apróságos vonások látszanak leginkább érdeklõknek, midõn [p 0098] a nem láthatott emberek felõl vagyon szó. S mi teszi különben azt, hogy midõn nevezetes ember szemlélésehez van módunk, látni óhajtjuk azt, ha vele beszédbe nem eredhetünk is? S minthogy a múlt idõk magyar kosztûmjeit a maradék nem látja majd aszerént rezekben, mint a XIV. Lajos korabeli párizsiakat a Picartéin, ( jeles francia rézmetszõ a XVIII. században ) s a Chodowiczkyéin ( Daniel Nikolaus: német-lengyel festõ és rajzoló 726-180 ) a nagy király korabeli berlinieket: ezek az én vonásaim poltolékul lehetnek e részben a késõbb nyomoknál. - Milecz úr egy májusi szép vasárnap levendulaszín ruhájába öltözött, s a térdig érõ nyuszttal prémezett mente mellé karmazsin színû atlasz, arannyal igen ékesen s igen gazdagon kitûzött lájblit veve. Nadrága szíjára egy horgon felakasztá könnyû ezüst kardját, mely csaknem horizoni lineában ( (lat.): vízszintes sík ) álla oldalán; fejére háromszegû kalapot teve fel, jobbjába nádját ( nádpálca ) vévé, s így ment öszve nem öltött karral a bicegõ, fogatlan, de tûzszemû Gl... né oldala mellett, ki a templomba. ( a kéziratban e szó után még ez állt: "mely akkor a város kerítésén kívül állott vala", sde Kazinczy törölte ) Hajait röviden hordá, s azok a gallér körül felkondorítva ( (táj., rég.): felgöndörít, -kunkorít ) állottak, púderesen, pomádésan. ( (fr.-ném.): hajkenõcs ) Késõbb kopaszságát tourral ( (fr.): hajbóbita ) fedte be; s minthogy így fejének elsõ felével változtatást teve, változtatásst teve egyszersmind a hátulsó felével is, s a felkondorítgatott hajak cafliba ( (ném.): varkocs ) fonattak. Én nagyon nyalkácsak sohasem valék; pedántság nélkül szántam az idõt az olyanra, s az igen csinos embert alig nézhettem mosoly nélkül; de ezt az urat mindamellett nem lehete csudálnom; soha az én szemeim szebben chaussírozott ( (fr.): lábbelivel ellát ) embert nem láttak; s fel nem tudtam érni, mi világ csudája lehet, hogy ennek lábain egészen másként álla, mint más Ádám atyánktól származott emberkéknek, az ezüst keskeny sarkantyúval ékeskedõ kordovány csizmácska. Nem jött ki az maga innáta ( )lat.): eredendõ, született ) formájából még mikor megkopni már elkezdett is, holott az enyém és a másoké már az elsõ napokban, hogy a Balás uram officinájából ( (lat.): mûhely ) kiléptek, tele valának ráncokkal. Alig tudom elhitetni magammal, hogy Werbõczinek szebb csizmájú követõje ( (költ.): jogász ) volt volna, vagy valaha lehessen.

[p 0099] Ebéd után Tornára ( helység a régi Abaúj-Torna vármegyében ) kelle kimennünk. Az idõ szép volt, s éjszakára tornai viceispán Bárczy Imre úrhoz akaránk meni, s így principálisom jónak látá meg nem változtatni öltözetét; úgy üle fel a postakocsiba, amint délelõtt öltözve volt. De midõn már messze valánk a várostól, borongani kezdének a fellegek, s Nagy-Ida ( helység uo., a kassai járásban ) és Szeszta ( kisközség a régi Abaúj- Torna vármegyében ) között reánk jöve egy rettenetes, de hamar elment zápor, úgyhogy a felkondorított haj csirizzé vált, az atlasz lajbli pedig, két köpenyegen keresztül is, jól megázott. (Embertelen szíve van olvasómnak, ha a csinos embert e rettenetes esetben nem szánja.) Én õtet szántam, nem magamat; rajtam nem vala annyi rontanivaló, s fiatal ember még örül,mikor a veszély nagyságot éreztet vele, mert az az érzés neki váratlan. Felettünk dörgött az ég, ropogott, s a mennykövek hullottak, de amint látszék, nem közel. Nem látván sehol veszedelmet, emlékeztem Klopstock ( Friedrich Gottlieb: Kazinczy által is fordított német költõ 724- 1803) ) felõl, ki az égi háborút gyönyörködve nézé, s Vernet-nek ( Claude Joseph: francia tájképfestõ 714-178) ) ismeretes rezére; s ez még bátrabbá tett, a veszélyt velem még inkább feledteté. Azonban most ismét csattana, s úgy tetszett, hogy a lángfolyam az elõttünk fekvõ Szesztát érte; egy3Két percig semmit sem láttak szemeink. Magam is megrándultam; de szegény principálisom úgy kapá be fejét, hogy a két fõ nagyot koccana; s az övé nagyot koccanthata, mert félig hajatlan volt. Valóban úgy volt, emint hittük; a villám Szeszta alatt egy embert leüte egy keskeny ösvényen. Ketten mentek hazafelé, Szepsi ( helység a régi Abaúj-Torna vármegye csereháti járásában ) tájékára, s az elsõbb, látván, hogy társa kérdésére nem felel, visszapillant, s ezt elterítve látja. Homloka véres volt, jobb pofájáról a láng elperzselte a bajuszt és a két-három hét olta nem beretvált szakállt, s a patkós bokkancsot leszakasztá s messze elrúgta egyik lábáról.