FÖLDI JÁNOS: HETEDIK ALAGYA. A' GALATÉA' SZEMEIRÕL.
0174
Szép Leány! szemedre 's hajadra-is lobban
Szerelmem; de
még-is szemedre nagyobban.
Óh igen gyors nyilak! óh
hathatós szemek!
Óh lángomra termett világló tetemek!
Miért sértett titeket, pillantásit vesztve?
Fáklyái
lángjánakk magam útat adok,
Mellyel tudom, hoszszas égésre
gyúladok.
Nints elõre való vigyázásom, látom,
Ellenségim' magam könnyen bé-botsátom.
Elmém tsendes
nyúgta azoktól sértetett,
Mellyel éltem, míg illy lángom
nem illetett.
Hogy a' szomszéd erdõk sok sóhajtásimmal
Hangzanak; hogy a' fõld ázik siralmimmal.
Hogy tereh
testemnek szokott nyugodalma,
Bádjadt tagaimnak nyoszolyám
unalma,
[p 0175] Hogy olly sok éjjelim álmatlan enyésznek,
Mellyek, óh esküszöm, századokatt tésznek,
Hogy más
edgy se tessék, bár sok igyekezzen,
Hogy tanúlásimnak idõm
ne kedvezzen,
Hogy siralmaimat sokan ki-tsúfolják;
Mind
ezeket: szép Szûz! szemeid okolják!
Még-is én nem szûnöm
nézni e' szemeket,
'S szeretem, bár szelnek szívemen
sebeket,
Más felé fordúlni hányszor erõltetem
Szemeim;
de el-hágy jaj, igyekezetem!
Sõt ha én azokat színte bé-
húnynám-is,
(Mellyet nem tehetek, bátor akarnám-is:)
Úgy-is szemem-héjján által bé-hatnának
Fúlánkjai ki-
lött szemeid nyilának.
Mint a' villám, melly a' magas
égbõl le-száll,
Útat nyít magának, semmi ellent nem áll.
Mivel fizet nékem annyi gondért szemed,
Leány! magad arra
tanítsd-megg tetemed!
Majd midõn edgy ágyba nyugodni
magaddal
Engedsz Galatéa, mint Házas-társaddal,
Kezdvén
az álomtól e' szemek bádjadni
E' szemekre fogok fris
tsókokat adni,
'S meleg szám veri ki belõlök álmodat,
Édesen lankasztó szunnyadozásomat.
Te pedig szemed tsak
gyengén fel-veted;
De ismét le-tsapod, mert nem emelheted,
El-lankadásodat úgy jelented nyögve,
Hadd alugyam
Kíntsem! mondván nyöszörögve.
Ha újra tsókollak: ki
nyúlytod jobb kezed,
Kedvesed el-vetni azzal igyekezed.
De
lankadtságodban nem bírván, el-ejted,
Kebelembe esik kezed,
's ott felejted.
Akkor meg azt fogom, magamhoz kaptsolom,
És
gyengén 4e' gyenge kezet meg-tsókolom;
Tsókolom, azokat
adván e' kezednek,
Mellyeket nem akart engedni szemednek;
[p 0176] Azután nyakamra, 's majd melyemre tészem,
Mellytõl
meg nem újjabb hevûlésem vészem,
E' hevûlés újra
szerelmem gerjeszti,
Míg nem lassan lassan szívemre
sûleszti.
Illy gyönyörûséget vészek én szemedbõl!
'S
éjjeli harmatot szívárgó kezedbõl.
Így soká múlatva
nyakadba borúlok,
'S szemeidhez ismét új tsókokkal nyúlok.
