CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: DÉLI AGGODALOM. 0050


F ELHÁGOTT már a' Nap a' Dél' hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a' bággyadtt levegõ ég, 's hevûl;
Felforrtyant az egészTermészet merevûl.
A' lankadtt Arató ledûl izzadt fõvel,
Hogy majd dolgát kezdje megújjúlt erõvel.
Az Útazó, ki már csak alig lehellett,
Oltja szomját a' hûs forrás' vize mellett.
A' barmok terepély bikkfák alá mennek,
A' híves árnyékban kérõdzve pihennek.
A' madarkák csüngnek a' setét lombokról;
Leszáradt a' nóta eltikkadtt torkokról.
[p 0051] Csupán csak a' munkás méhetskék zsibongnak,
Széllyel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrotskák' tövében
Zeng a' zörgõ ptrücsök a' Nap ellenében.
A' rezzentt gyíkotska a' gaz között csereg,
Megáll, lihel, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz Szûtske ugrál pattanó lábain
A' hévtõl elaszott fûszálak' szárain.
Egyebek mind híves hellyeken pihennek,
A' Dél' forró heve elõl félre mennek.
Alusznak magok is a' híves szellõk is:
Eltikkadtak a' Nap' hevétõl tán õk is.
Tsak némelly enyelgõ Zefirek játszanak,
Mellyek a' levelek alól kiugranak,
Cziczáznak kerengõ szárnynyal a' bokrokon,
Lassan elenyésznek a' liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
'S úgy szálljatok hozzám e' setét berekbe,
Hol a' néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem' a' forró szerelem. -
Ah! most is az a' nap forog az eszemben,
Mellyen legelõször lobbant fel szívemben,
[p 0052] Mellyen rám csillámlott LILLA' szempillája,
'S tüzétõl felgyúladt az (ú Ámor' fáklyája.
Ah! azolta nintsen semmi nyúgodalmam;
Még sints e' kínomért legkissebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mind úntalan: Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, 's égésimet orczámon mutatom;
De az orvoslásra õtet nem hajthatom.
Sírok; de sírásom nints kit érdekeljen.
Panaszlok; de arra nints a' ki feleljen.
Ah! kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa! -
Átkozott percz volt az, a' mellyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
'S Ámor mosolyogván szelíd nézésedbõl,
E' kegyetlen lángot szívtam ki szemedbõl.
Vajha az Ég vagy olly angayli szemeket,
Vagy olly tigris-szívhez illõ érzéseket
Beléd, kedves Kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem illy szörnyû tûzben nem lángolna. -
Egyenes Természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy a' ki mást éget maga jeges légyen?
Vagy LILLA is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy - vagy a' te hitvány törvényed hibázik:
[p 0053] Vagy tán ... Mit gondolok! - Balgatag szózatok!
Hisz' égek lám, mégis Víz-cseppet hullatok.
Ollyan tûz ez, mellyet gerjeszthet a' jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esõzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott õ a' legfõbb Istenség az égbe?
És így hideg lehet LILLA, bár én égek...
Fére az eszembõl systemás kétségek!
Ámor' tanátsából még õt megkérlelem.
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Elõtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat, sápadttan, mint félholt,
Kintsemnek mondom, és.... Ah de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tõle nem nyerhettem,
Eltûnt - én egy néma kõnek reménykedtem. -
Vad Szûz! gonosz Ámor! 's te vagy Ég' istene?
Nem, nem: az Erynnis szûlt téged, óh fene!
Tán e' Nimfákat is a' Styxnál nemzetted,
'S belé az Alekró' vad szívét ûltetted.
[p 054 ] Vesszetek! Vesszetek! ... Mit mondok! - Óh talám
Mindkettõt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja? ah, talám bennem van a' hiba?
Járatlan vagyok még Ámor' titkaiba'. -
Itt ûlök, a' Nap is elhágy már engemet,
'S a' lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a' kegyes Szerelem nevembe'
Most sugall legtöbbet ártatlan Szépembe. -
Keljetek fel, nyájas Zefirek! keljetek,
Mondjátok meg Néki, hogy hozzá sietek.