CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: GRÓF ERDÕDYNÉ Õ NAGYSÁGÁHOZ. 0003


T UDOM, midõn síránkoztál
Halálán CZINDERYNEK
'S könnyek' gyöngyével áldoztál
Elhervadt teteminek

Tudom, midõn mély kínodban
Olvasztád a' vas-eget
Veszteg ûlvén Kastélyodban
A' tanú-falak megett.

[p 0004] A' sír, melly a' bú szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod' bõ áldozatját
Kezdte már sokallani.

Vakmerõ tettét megbánta
A' Halál, szánt tégedet;
'S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.

Maga a' Természet, mellyet
Olly szépen tudsz festeni,
Korûlted a' pompa hellyett
Gyászban kezdett sínleni.

A' Nap bánta, hogy súgárral
Nem köszönthet tégedet;
A' Hold búsúlt, hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.

A' Fülemülék zengették
Lassú keserveidet:
A' Vadgalambok felvették
Daraboltt nyögésidet.

[p 0005] Õk megtanúlták tetõled,
És õtõlök az Ekhó.
'S Atád' berkében felõled
Nem zengett egyéb csak "ÓH!"

Kertedben elhervadoztak
A' Rózsák, mint képeden:
Õk terajtad szánakoztak,
Te pedig Kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
Apolá szépségedet;
A' Grátziák fajdalommal
Törölgették könnyedet;

Ámor a' fejét búvában
Balra hajtá, 's piszege;
Füstölgött Hímen' markában
Lefordúlt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
A' sírig zsibongtanak
A' Fájdalmak gyász leplekben,
'A mind Feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
Sûrû sóhajtásidat,
'S fejét öledbe lehajtá
Kettõzvén bánatidat.

Én akkor LILLÁt sirattam,
Azt a' szépet, azt a' jót,
A' kinél szívemet hagytam,
Mint örökös Foglalót.

Õtõle, és mindenektõl
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a' mély keservektõl
Ízekre zaggattaték.

A' barlangok' setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a' kõszál hallgatott,

A' pusztúltt várak' omlása,
A' vad erdõk' éjjele,
A' mély võlgyek' horpadása,
Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
Tõlem a' LILLA' nevét,
Csak a' folyás, a' félékeny
Nyárfa, és a' jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
'S minthogy õ is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;

Sõt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté boltjából
Égre nyújtott karomat. -

LILLÁT kerestem örökké:
De minthogy Õ elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A' világ pusztává lett.

Kergettem a' Reménységet;
És ha ollykor megjelent,
Nálam hagyta a' Kétséget,
'S ma' boldogabbakhoz ment.

[p 0008] Elmém régi virgontzsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érzõ szívem nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengûlni,
És számon lebegett már
Az let, mint a' repûlni
Készûlõ ijjedtt Madár. -

Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A' Vértesben, és Bakonyban
Már minden Kietlenek.

Vázyony' szent Omladékában
A' Napra heveredém,
'S még reményem divatjában
A' violákat szedém,

De jaj mikor visszatértem,
Már az apró Viola,
És minden Remény, én érettem
Hervadásra hajola:

[p 0009] Mint a' kõ meredtten állék
Egy ledûltt boltozaton.
És mikor sorsom elválék -
Rám jajdúlt a' Balaton.

Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kénszerítésre
Délnek vettem útamat:

És hogy a' zajgó világban
Ne kelljen tolongani;
A' rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltûntt kedve esmére,
És a' kínzó Szerelem.

De e' temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a' fõldtõl az egekbe
'S innen a' Dunába ért.

Itt, hol eldúlni probáltam
LILLÁM' emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét,

'S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
"Nints szebb teremtés LILLÁNÁL,
'S nálam boldogtalanabb! - -

Ah! egy vén Tölgynek allyában
Láttam a' sáppadtt Idõt,
Sereg szú pesgett markában.
Ah, melly sírva kértem õt,

Hogy törûlje ki belõllem
LILLÁT, és a' bánatot! -
De õ elfutott elõlem,
Könnyezett, és hallgatott.

Sõt azolta jobban vérzi
A' rögzött kín szívemet,
'S a' mint hergõ lelkem érzi,
Sietteti végemet.

[p 0011] A' Horvátország' partjától
Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúltt nyilától
Szívem nem menekhete.

Már a' Tisza is sajnálja
Belé hullott könnyemet,
'S az Alfõld gazdag lapállya
Siratni kezd engemet.

E' kenyér' sík Óceánja,
Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája' sorsát szánja
És susog kínjairól.

Már ugyan láthattam volna
LILLÁT több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
Önként a' haldokló is?

Sõt olly vad gyönyörûséget
Óhajthat é valaki,
Hogy egy imádott Szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?

[p 0012] Úgy van! ez a' kedves Lélek
Nékem még élvén meghólt:
'S ez az hogy én halva élek,
Míg el nem zár a' gyász bólt. - -

Múzsák! lankadó fejemre
Setét ciprust kössetek.
Hímen, és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.

És te, a' szelíd Álomnak
Áldott testvére, jövel!
'S megroggyant alkotmányomnak
Kötéseit óldozd-fel,

Hogy ama hûs nyoszolyában,
Mellyet sírnak mondanak,
A' lármátlan éjtszakában
Tagjain nyúghassanak,

'S ez az érzõ Szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván
LILLA' mellyén szûnjön meg.

[p 0013] Te pedig, gyönyörû Elme,
Gyönyörû test' lakosa,
Kit a' hív érzés gyötrelme
Olly sokáig mardosa,

KEGYES GRÓFNÉ! ki hallgattad
Fülemülém' jajjait,
'S ért ek megaranyozatattad
Ciprusfámnak ágait,

Ha már a' mit CZINDERYDNEK
Sirattál gyász hantjain,
Nemes szívû ERDÕDYDNEK
Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
A' Hérók' szeretetét;
'S elfogadván kegyességgel
Eratóm' tiszteletét,

Botsáss-meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti-le,
'S tán örömid' szent nyugalmát
Megháborítja vele.