BESSENYEI GYÖRGY: ÕSZ. 0100
A' természet gyermek, 's ifjú vólt tavaszszal
Ember-korra jutott a' gyümöltsös nzárral; [!]
A'
deresült öszben öregszik meg végre,
Melly meg lankadván
jut erötlenségre.
Szomorodik minden, ritkúlnak az Egek,
Húllott hó harmati ragyognak, s jegesek.
Zúzmarázok húznak
be füveket fákat,
Hideg ködök fedik a' szöke halmokat.
A' szél zuhogása nem hallik füveken,
Nem igen zöröghet
a' fa leveleken.
Tsak mormolva szalad a' száraz ágakon,
Süvölt a térségbe tövis-en, 's bokrokon.
Az egész
természet meg halaványodik,
Színe az hideggel öszül 's
rántzosodik.
Tsendesek erdeink, sárgúlnak bú-okba-
Húllatják levelek' gondolkozásokba.
Mellyek hogy szárazak
szüntelen tsörögnek,
'S a' bújdosó széllel alá s' fel
repdesnek.
Hideg ösz párkákkál gözölnek a' tavak,
Fejér fellegekkel borongnak az havak.
[p 0101] Minden
terméseket takarnak a' téltül,
Hogy ne romoljanak
fagyosúlt szélétül.
Mezö térséginkrül pusztúlnak a'
vadak,
Erdöre, nádakra bértzekre nyomúlnak.
A' gondos
természet meg fáradt, szunnyadoz
Javait ki adta; nyugszik
már, 's álmodoz.
Fejér koporsóba fekszik nyugalmára,
Mellyet a' tél készít néki halálára.
Igy az ösz,
öszítvén e' nagy természetet,
El múlik, 's utánna húzza
a' rút telet.
