BESSENYEI GYÖRGY: A MAGYAR NEMZETNEK SZOKÁSAIRÓL, ERKÖLCSEIRÕL, URALKODÁSÁNAK MÓDJAIRÓL, TÖRVÉNYEIRÕL ÉS NEVEZETESEBB VISELT DOLGAIRÓL. 0014


Tudósítás.

Mivel ezen munkát így, amint rva van, a becsületes censura kinyomtattatni meg nem engedte, tehát sem más módon írni nem akartam, sem a nemzet következendõ történeteit nem folytathattam írásommal, és nem is cselekedhetem addig, míg jobb világot nem érünk, melybe a tudatlanok az okosokat nem fogják láncon tarthatni. Csudálatos dolog, hogy minden azt állítja, õbenne isteni igazság lakik, mégis tiltják a beszédet vagy írást, mely másféle igazságról szól. Pedig ha igazság valósággal igazságod, ne félj, mert istenek, emberek örökké harcolnak ellene, sem rontják el soha. Éppen olyan e részbe a felsõség, mint az a házas ember, ki esküszik, hogy felesége hozzá a legtökéletesebb, a legállandóbb hívséggel viseltetik, s mégis zárva tartja, hogy soha ifjú hozzá ne is szólhassék. Mennyit papolnak, parancsolnak az ellen, hogy ne kívánd a másét, ne egyél, igyál sokat, ne cifrázd magad, ne óhajts magadnak gazdagságot,, áldjad azt, aki bánt, mégis csak kereskedünk, eszünk-iszunk szerelmeskedünk, veszekedünk, pompázunk mind papostul egyutt. Igazság a természet s tévelygés a többi.

György Bessenyei jk.

[p 0015] I. RÉSZ.

A nemesség eredete.

Két dolog támadt világunk lármája között, egyik fegyver, másik penna. Valaki az elsõ községnek homályából és a rabi sorsból magát ki akarja emelni, vagy fegyverrel, vagy pennával kell neki evezni. A magyar nemesség nem fogott volt még pennát kezébe, mikor már magában fejedelmi embereket szült. Az egész világon minden nemesség fegyverrel kezdetett. Aki erõsebben víhatott s másoknál több ellenséget gyõzhetett, nagyra-becsûltetett. Gyengébb társai azt mondották neki, ha harcolni indultak: "Héj, te menj elõ, te légy vezér, mi pedig csak utánad leszünk." Ö elõ ment, gyõzött, s végre bajtársainak, miként gyõzzenek, parancsolta. A szükség kényszerítette ezeket, hogy neki engedelmeskedjenek, mert látták vezéröket gyõzedelmeskedni. Végre, ha az ilyen vitéznek fia növekedett, atyjának érdemeiért, annak helyébe vezérré tétetett. Ez azután atyjának nyomdokait követte és akik magokat háborúiba körülötte keményen viselték, azokat többeknek vezéreivé tette. Ezek aztán mind parancsolni kezdettek a csupa közjó és gyõzedelemért. [p 0016] Így van a nemességnek kezdete, melyet a természet maga szült. Ezen különbség végre a maradékokban látszatott megromlottnak lenni. Sok nagy vitéznek és haza atyjának maradtak idétlen magzati, kiket szenvedni kellett. Az atyák nagy érdemeikkel jószágot szerzettek magoknak, melyeket meghalván gyermekeiknek hagytak. Senki sem találkozhatott, ki elõállott volna azt mondani, hogy ennek vagy amannak árváit vagyonaiktól fosszák meg, mert már azok szüleiknek érdemeikkel nem bírnak. A természet e dolognak mindig ellent állott, és nem engedte meg, hogy a fiútól, ha féleszû volt is, atyjának reámaradott javait elvegyék. Kinek lett volna úgyis köze hozzá? Ki merte volna mondani egy felsõ tanács elõtt, hogy mivel õ legérdemesebb tulajdonságú férfi az országban, az idétlen maradékoknak jószágát neki adják? Innen származott aztán, hogy végre az érdemes nemes atyáknak érdemetlen nemes ifjai lettek.

Azt mondod, nem igazán írok, mert a természet senkit másik fölébe nem tett, mind egyenlõk vagyunk, és így nemességünk a parasztságon erõszak, igazságtalanság. Kérlek, hallgass meg, honnan van tehát, hogy egyik ember természet szerint félékeny, gyenge, a másik pedig bátor szívû és erõs. Megvallom, hogy ezen különbséget, még minekelõtte halandó társaimat a természetben ismerni tanultam volna, gyermekségemben [p 0017] az emberek között tapasztaltam és rajta elmélkedés nélkül csodálkoztam. Nem megyek ezen természeti igazságnak megbizonyítására Rómába, Athénába példákat keresni, az a kis sziget, melyben neveltettem, elhitetett róla. Ismertem itt olyan embert, kit bátor férfi nevelt. Ez õtet egyzser magával puskát vévén a sziget alá sétálni viszen. Valamely halom oldalában magállott vele egy füves, seprõ-kórós parlagföldnek a végén, azt mondja neki (már felserdült ifjú volt): menj be, öcsém, ebbe a gazba, majd nyúl szalad onnan ki, meglõjjük. Fényes nappal volt a dolog és elhiszed, ha mondom, hogy öcsémuram nem mert a gazba belemenni, csak forog, köhög, fújja az orrát, a bátyja pedig csak küldi, mert lehetetlen volt neki meg is gondolni, hogy öccsét a félelem tartóztatná. Végre a sok szorongatásban csak kisül, hogy fél öccse a gazba bemenni. Elnevette magát csodálkozásában és ezen csaknem hihetetlen történetet elõttem is utolsó idejében beszélette, mit maga fülem hallatára ugyanazon félénk öccse is idõvel megvallott. Mondd meg már, ki adta ezen ifjúba gyengeségét, ki olyan bátor embernek keze alatt növekedett, kinek vérébõl is származott? Ha valamely idegen részein világunknak százezer ily ifjú s köztök egy oly bátsa lettek volna együtt, ez az utolsó akármely hadakozásban vagy állapotban is annak a százezernek természet szerint örökké vezére s uralkodója lett volna, [p 0018] mert a félelem mindig a bátorságot taszítja a veszedelem közt elõre, hogy magát árnyékába húzhassa.

Azt kell tehát ítélnünk, ha ilyen dolgokat látunk, hogy az embereket félelemre, bátorságra, erõre, erõtlenségre, a természet keze csinálja. Ne hidd, mint némelyek akarják állítani, hogy bennünk az ily különbségeket csak a nevelés szüli. Sokan mondják: ha a gyermekeket kicsiny koruktól fogva nem ijesztgetnék ördögökkel, boszorkánnyal, szakálas farkassal, lidérccel, éjjeli baglyokkal s több efféle idétlen ksértetekkel, tehát nem lennének soha félénkek. Igaz, hogy harmadrésznyi félelem nem volna e világon, de hiszen azokról a kísértetekrõl szinte annyit beszéltek régen ennek, mint amannak, mert mentõl beljebb mégy az idõkbe, annál boszorkányosabb világra találsz. Ezt a felebb megírt történetet azért hoztam itt elõ, hogy benne magam élõ bizonyság vagyok, de még negyobb okom volt reá azért, hogy csodálatos eset, melyhez hasonlót talán kevés ember ismerhet a világon. Egy felserdült ifjú nappal, mellette van a bátyja, s mégis a seprõfûbe bele nem mer lépni. Csaknem csodája ez a természetnek a gyengeségben. Tedd mellé ennek azt a paraszt közkatonát, kinek örökké kísértetrõl beszéltek, mégis, mikor az ellenség városát dúlták, a kriptába is aláboscátkozott éjtszaka, hol koporsókat szaggatván fel, az úri halottaknak ujjait gyûrûstõl [p 0019] elvagdalta s tarisznyára rakta. Látod, hogy különbözteti magát e részben a természet.

Nézd meg az emberi tulajdonséágokat egyebekben is. Vedd fel halandó társaidat tudományaikbann. Ott is nem azon sorsban leled-e õket, mint vitézségeikben? Honnan van, hogy minden ember egyenlõ módon fogantatik, születik a természetben, mégis egyik szép, a másik sunda, ez görbe, amaz egyenes, ez nagy, amaz kicsiny. Azt mondod, mert a szépet árnyékon nevelik, a rút pedig a nap alatt rútul el. Mi okozza hát, hogy itt Bécsben a hûves falak és több szépek közt olyan rút méltóságos grófnékat, hercegnéket látok, hogy miattok reám csaknem ökrendezés esik, parasztleányokat pedig olyan szépeket találsz a mezõn, kiket a hintóból grófnéd mellül megkívánsz?

Ne úgy gondolkozzunk ezekrõl, mintha emberi munka csinálná köztünk a különbséget, mert belsõ eredet szerint való tulajdonságod soha emberi munka embernek nem adhat. Kövér, hitvány földet mívelhetünk, igaz, de azokat nem teremthetjük kövérré vagy hitvánnyá. Csinálj nekem az ausztriai hegyeken tokaji aszú szõlõ-bort. Így találod az embereket is csupa testi-állapotjokra nézve. MOndd meg nekem: miért nem lehetett IV. Béla király Hunyadi János, hogy õ is hazáját a tatártól védelmezhette volna úgy, mint Hunyadi azt Mahomedtõl védelmezni tudta? [p 0020] Menj be egy erdõbe, s kérdezd meg ott a görcsös fától, hogy miért õ görcsös, és nem olyan szép egyenes, síma, mint a másik, mely mellette felnyúlt. Ha szólhatna, tudod-e, mit felelne? Azért, azt mondaná, hogy az Isten és a természet eképpen akarták köztünk a különbséget tenni. Azt gondolod talán, hogy az az Isten, ki görbe és egyenes fát, keserû füvet és mézet teremtette, nem éppen olyan szabados uralkodó emberi nemzeteden, mint ezer egyéb teremtésein? Tudd meg hát, hogy az emberek közt való különbség Istentõl jõ.

Ha szép ábrázatot látsz, azt mondod: be nemes tekintet! Ha szép és mély elmét hallasz, így szólasz: be nemes elme! Ha bátor és hatalmas cselekedetét látod valamely halandónak, így ítélsz: be nemes férfiú ez! Érdemli, hogy társain vezér legyen, kiket természeti érdemeivel, mint valamely földi istenség, felülhalad. Nem így kell-e Hunyadi Jánosról szólanod, mikor látod, hogy Nándorfehérvár alól Mahomedet elveri s maga hatalmas tulajdonságaival hazáját megszabadítja? Ki teremtette Hunyadi Jánost és több õ hozzája hasonló férfiakat? F. az Isten. Ki teremtette hát a nemes embereket is? F. az Isten.

Nem következik ebbõl, hogy már ma minden nemes ember belsõképpen is érdemesebb vitéz vagy tudós volna a nem nemesnél: érdemekkel nemesült atyának lehetnek érdemetlen gyermeki, kiket aztán csak nemeseknek [p 0021] kell tartani mert mit csináljon az ilyekkel a világ? Örökségöktõl nem lehet õket megfosztani, várni kell reájok, míg vagy egy vagy más hibájokkal magokat parasztokká nem teszik, hogy onnan új érdemekkel magokat új nemességre emeljék.

Ti paraszt emberek, szegény adófizetõ nép, miért szenvednétek nehezen, hogy a nemes rend véletek parancsolni látszik, hiszen azok mind ti közületek valók, a ti atyátok fiai mindnyájan. Ti vagytok a nemességnek, fejedelemségnek, királyságnak, fõpapságnak szülõi és örökös tárházi, mindezen méltóságok ti belõletek származnak, ti vagytok az atyák, mi csak fiak maradunk tõletek. Mennyi sok nagy úrnak maradéka lett már újra paraszttá köztetek és mennyi paraszt társatok lesz úrrá! Néktek ott kell maradni, hol vagytok, hogy fiaitokat vándorlások végén megint magatokhoz vehessétek. Ezelõtt négyszáz esztendõvel egy paraszt gulyás közületek vitézséget mutatván, nemes emberré tétetett, felment maradéka sok jószággal bírt, rajtatok háromszáz esztendeig uralkodott, utoljára megszegényült, elpusztult, és már száz esztendeje, hogy hozzátok, szüleihez bujdosása után visszatérvén szánt, vet, adót fizet s robotot dolgozik azoknak, kik ezelõtt kétszáz esztendõvel sz õ eleinek hasonlóul robotoztak. Olyan a ti közsorsotok, mint a tenger, melybe minden víz visszafoly, mi belõle kiágazik. A ti rendetek a földön [p 0022] minden, mert ti vagytok minden rendnek szülõi, táplálói és elfogadói. Érdemes és méltóságos paraszti sors, szerencsés az a király és úr, ki megismerheti, hogy atyja vagy.