BATSÁNYI JÁNOS: OSSZIÁN UTOLSÓ ÉNEKE. Méltóságos báró Orczy Lõrinc generál úrhoz.

kelta ) vitéznek és bárdnak egyéb munkáit hazámnak magyaraival nyelvünkön közleném, íme kibocsátom itt példa gyanánt Utolsó énekét. Csa ezen kis darabból is kitetszik valamennyire, hogy érdemes Osszián a fordításra és azon nagy tiszteletre, mellyel Európa költeményeihez viseltetik.

"Az érzékeny és felséges az õ két fõ tulajdonsága. Semmi fürgenc és vídám nincs gondolataiban; semmi könnyebbszerû és enyelgõ mondásiban. Mindenkor a nagynak és felségesnek magas tartományiban jár. Egy bizonyos hangot választ eleintén magának, s fenntartja azt egész végig. - Szavai válogatottak és illendõk; kiejtése rövid, hathatós és tele képekkel. Ugyanazért aki többszer olvassa, töbsszer és nagyobb mértékben érzi szépségeit. - Ossziánnak szíve egy nemes érzésekben, nagyságos és érzékeny indulatokban olvadozó szív; oly szív mely ég, s a képzelõdést tûzbe hozza; szív, mely teli van, és áradozik."

Ilyen készületekkel, ilyen tulajdonságokkal énekelt Osszián, - a poézisnak, ennek a mennyei szépmesterségnek méltó tárgya szerint - a nemes erkölcsrõl és a hazának szeretetérõl. Örömmel emlékezett nemzete bajnokairól, kik között hajdan maga is virgzott. Visszahítta életének szívreható történeteit, hogy magát elmúlt hadakozásaival, kedveseivel és jóbarátjaival múlathassa; amíg, mint maga mondja, "valamely szózat ér Ossziánhoz, s elméjét felserkenti: Az elmúlt esztendõknek szózatja; melyek minden történetiekkel egyetemben, elõtte borongnak." - Ily igaz poétai megihletõdésében, elméjének teljes szabadságot engedvén, eleven színekkel festi nemzetének hajdani vitéz erkölcsit; melyeknek elhanyatlása lelkére hatván, kedveseinek sírhalmain, jajszóval kesergi hazájának gyászba-borult régi dicsõségét! -- Szívébõl szólott, s azért nem csuda, ha énekeiben oly gyakran a természetnek hatalmas és mindég kedves szavát halljuk s megesmérjük.

(2 ... ] [p 0180] De vajjon nem változott-e meg Osszián, magyar öltözetében? - Ez oly kérdés, melyre én nem bátorkodom megfelelni. Midõn munkáit magyarázom, azon szabások szerint igyekezem dolgozni, amelyeket feljebb a Fordításrról adtam volt. Ha taln néhol azok ellen vétenem, s Ossziánnak magasan-repülõ elméjével fel nem érnem, vagy szavainak igaz értelmét elmellõznöm történt volna: azt egyedül csak az én gyenge tehetségem s hívatalbéli foglalatosságimnak sokasága, mely a talán még szükséges kipallérozsra elegendõ idõt nem engedett; korántsem pedig az említett reguláknak helytelensége, de még kevésbbé nyelvünknek elégtelensége okozta. Reménylem azonban, hogy nem lészen teljességgel gyümölcs nélkül fáradságom. - Ezt a kis darabot közönségessé azért tettem, hogy Osszián költeményjeinek édességeit nemzetemmel elõre megízleltessem; Nagyságodhoz pedig azért intézem, hogy azon mély tisztelet, amellyel minden hazafi, kinek ereiben magyar vér forr, Nagyságodhoz viseltetik, részemrõl én is valamennyire a világnak megmutassam; én, aki, ha mi olyas van már, vagy idõvel lehet bennem, ami hazámnak hasznára szolgálhat, többnyire Nagyságod több mint édesatyai gondoskodásának s szíves serkentgetéseinek köszönöm; és aki Alpin szavaiban tulajdon érzéseimet oly igazán kifejezve találom.

OSSZIÁN UTOLSÓ ÉNEKÉNEK FOGLALATJA

Megszólítván Osszin egy chuldaeust, amint állítják, elsõ keresztény térítõt, nem igazolja az idegennek szomorú énekét, s a bárdusok vélekedéseit a chuldaeusokéinek ellentllítja. Osszián kérésére énekel Alpin, hogy lankadó erejét megújítsa. Torlath és Szulvírának érzékeny története hozatik elõ. Hárfát fog Osszián, s érezvén közelítõ halálát, elvégzi pályáját egy nagyságos énekkel, a bölcsességnek dicséretére.

OSSZIÁN UTOLSÓ ÉNEKE

Õszhajú fia az idegen földnek, ki magnosan az erdõknek közepette lakol! ó te, kinek szomorú szózatja, mint egy messze folyónak zúgása, gyakran füleimet hatotta! jövel, beszéld elõ homályos álmaidat! öntsd ki pompás énekidet! - De miért örvendezék én a te énekeidben? fekete ijedelmeket [p 0181] forgatnak azok lelkeink elõtt, megrázkodtatják a vitézeknek szíveket. Olyan a te éneked, mint ama felhõnek nyögése, amely halálos gyümölcsével küszködvén, ropogó mennydörgéseket terjeszt, s azután setét testébõl, a halálnak hegyes nyilait lövelli ki. Távozzál messze országodba; távozzál a mi boldog szigetünkbõl!

Híresek Morvának ( Osszián hazájának neve. Így neveztettek hajdanában Skóciának északra-hajló napnyúgoti részei közönségesen; mely nevezet magas hegyeknek sorát jelent. ) fiai; égnek atyjaik cselekedeteinek meggondolására. Fegyveröknek villámai megrettentik a kevélyeket, de hajlékaik menedékhelyei a szerencsétleneknek. Miként az égnek erõsszárnyú sassai prédájokra lelövellenek; miként a hegyekrõl ordítva szakadó folyók a sebes záportól feldagadván, a sziklákról tajtékkal omolnak, s zúgó futásokban magas tölgyeket és berkeket széjjelszaggatnak: oly gyorsan, oly bátran, oly erõvel rohannak a pusztának fiai a harcra, s tapsolnak sorjain keresztül az ellenségnek.

Édesgetõk Morvának bárdussai ( A bárdusok olyan énekesek voltak a régi északi nemzeteknél, kik azoknak nevezetes bajnokait énekelve magasztalták. Azt írja Priscius Rhetor, hogy Attilának idejében nékünk is voltanak ilyen énekeseink; noha munkáik a mi idõnkig fenn nem maradhattak. ) messze hárítják a bút elméinktõl az ének hangjai; bátorságot öntenek lelkeikbe ifjainknak, megengesztelik érzékeny szíveiket magas kebelû leányinknak. Távozzál, jövevény, távozzál homályos énekeiddel; ne háborgasd szigetünknek boldogságát.

Alpin! te ifjúságomnak barátja, te hanyatló esztendeimnek gyámola, verd meg zengedezõ hárfádat, s szenderítsd lelkemet nyúgalomra! Miként a harmat a hervadó virágot eleveníti, úgy éleszti fel a szívet az énekszó. Felemelem majd én is szavamat teutánad, s hangoztatom utolsó énekemet. Érzem már közelítõ végemet. A halálnak hideg jobbja, mint valamely fagylaló fúvallat, érdekli Osszinnak elerõtlenedett lelkét.

Alpin. Hasztalanok az élet örömei, haszontalan a napok hosszasága. Ember-nemzetségek hullanak el mint falevelek, új nemzetségek kelnek ismét, mint csírázó vetemények;
de ugyanazon végre jutnak mindnyájan. Valamint a habok habokra dõlöngvén, a partra tolyongnak, úgy rohannak az embereknek fiai. A hatalmasok ledõlnek mint a gyáva félénkek. Ki tartóztathatja meg az esztendõknek setétesen hömpölygõ [p 0182] folyását? ki kötheti meg az idõnek szárnyait? - Az éhes sír kérlelhetetlenül bényeli a virágzó leánykát, a gyenge ifjat és a megõszült hadakozót, a harcmezõnek félelmét. Öszvekeveredve feküsznek egymással. - Hol vagynak azok a kegyetlen uralkodók, kik a vérontásban gyönyörködtek? Valamint Lánónak ( Lánó egy skandináviai tó, mely Osszián idejében azon halálos gõzrõl, melyet õszkor magából ereszteni szokott igen isméretes volt. Fing. I. Könyv. ) halálos gõzzei, egész országokat emésztettek meg dühösségökben. De feledékenységben vagynak az õ neveik; elmellõzi azokat a bárdus, énekébõl. Magánosan tévelyegnek homályos lelkeik a bozótnak vastag ködeiben. Sohasem emelkednek a fellegek lakásához.

De ti vitézek, ti a szenvedõknek barti, ti, kiknek fegyverök soha gyengéket nem érdeklett, ti örökké éltek az énekben! Dicsérünk tégedet Trenmor, lakozásainknál; hangozik Morva Fingálnak ( Fingál, Ossziánnak atyja, élt harmadik százban; igen nevezetes gazdag, vitéz nagy fejedelem volt. ) nevétõl. Osszián, te is híres vagy. Kónának szava ( Így neveztetik gyakorta Osszián, jeles énekléséért. ) tiszteletben van. Ki éneklett úgy, mint te, halmainkon? Ki fegyvere villogott úgy, mint a tiéd, barátid harcában? Ki tanácsa volt oly idvességes, mint a tiéd? Ki mozdítá úgy elõ, mint te, hazádnak hasznát? - De nem követi mindenkor szerencse, ó barde! az igaznak ösvényit. Miként az enyészeti fekete felhõ a napnak orcájára borul, s dicsõ pályája végénm, ragyogó futásának fényét meghomályosítja: úgy rekesztõdik gyakorta szerencsétlenséggel élete a lengemesebb hadakozónak.

Bújdosván egykor a dombon, hallottam az öreg Gellámin panaszolkodásit. Csendes volt szózatja, mint a tavaszi szellõ, mely a bokornak zölden-bimbódzó ágain általverõdik; töredezett kõszálon ült, egy csergõ patak forrásánál. Nyögtenek hajának õsz fürtjei a szelletre, s lebegtek pálcája körül. Könyvek folytanak le megvénült orcáin. Énekelt; és az éjjeli lelkek figyelmezve hallgattak énekére. Ah miért vagy oly csendes, ó szél! miért hömpölyögsz oly csendesen, te csergõ patak! mikor az én lelkemet forgószelek zavarják, mikor a bánat háborúja keblemet szaggatja? Zúgjatok északnak setét zivatari! forgassatok fene tengereket a felhõkre! - Sõt hagyjatok fel haszontalan igyekezettekkel; csak gyengén ábrázoljátok ti az én lelkemnek hábogását.