BÁROTZI SÁNDOR: LÉONORKA. 0241

Kulánge ) nevü faluna butsuját innepelték. Márkéz Clancé, a' kinek nem meszsze volt onnan kastélya, el jöt volt vendégeivel, látni ezen falusi mulattságat, és magát a' lakosoknak tántza közzé elegyiteni; a' mint gyakron szokott történni azokkal, kiket az unalom ki hajt bujaságnak kebeléböl, és a' kik kedvek ellenis, ártatlan és tiszta gyönyörüségekre hozattatnak.

Az ifiu paraszt léányok között, kik a' vigasságat elevenitették, és egy szil-fa alatt tántzoltanak, kinek nem tünt volna szemébe Léonorka, termetének ékességére, ábrázattyának szépségére, és természeti kellemetességére nézve, mely érdeklöb a' szépségnél! Egyedül [p 0242] tsak ötet látták a' mulattságban. Az Uri Aszszonyok, kik szépséggel hizelkedtek magoknak, meg vallották, hogy soha semmit sem láttanak oly gyönyörüségest. Magokhoz szollitották, visgálták, mint egy kép-iro szokott valamely formát visgálni. Emeld fel szemeidet, kis léány, azt mondgyák nékie az Uri Aszszonyok. Mitsoda elevenség, mitsoda kedvesség, mitsoda hivság vagyon tekinteteiben. Ha esmérné erejeket! mitsoda pusztittást nem tenne egy ravasz tséltsap ezekkel a' szemekkel. Es ez a' száj! leheté annál frissebet látni valami? Mitsoda pirossak ajakai! Mely tiszta fogainak zomántza! A' napnak hevessége meg piritotta ugyan, mindazonáltal az egésségnek baranasága. Nézzétek tsak éléfánt tsont fejérségü nyakát, mely gömbölyüen nött szép vállain. Miként [p 0243] illenék réája az udvari öltözet! Hát ezek a' domborodo kis kellemetességek, mellyeket ugy téttzik, hogy önnön maga a' szerelem helyheztetett oda? Valosággal, e rendes! Kire vesztegeti a' természet maga adományait? Hol rejti el magát a' szépség? Háhy esztendös vagy, Léonorka? - A' mult holnapban multam el tizenöt. - Kéttség kivül férjhez adnak nem sokára? - Az atyám azt mondottal, hogy még elég idö van réája. - Hát magad, Léonorka, nem érzeszé valami kis szerelmet szivedben? - Nemis tudom mi az a' kis szerelem. - Hogyan? hát egy legényt sem akarnád hogy férjed légyen? - En abban nem elegyitem magamat; az atyámat ileti a' gond. - Mit tsinál az atyád? - Földgyeit miveli. - Gazdagé. - Nem, de azt mondgya, hogy szerentsés ha én jol [p 0244] viselem magamat. - Hát te miben foglalatoskodol? - Segélytek az atyámnak; dolgozom vélle edgyütt. - Vélle edgyütt! Hogyan, hát a' földet miveled? - Igenis, de az a' szorgalmatosság, mellyet a' szölö kiván, nékem tsak mulattság. El, takarni, homlitani, fel kötözni, levelezni, hogy a' gerezdek jobban meg érjenek, le szedni mikor eléggé meg értenek, mind ezek nem sok fáradtsággal járnak. - Szerentsétlen gyermek! nem tsudállam ha a' kezei ugy el durvultanak. Mitsoda kár, hogy ollyan alatson és homályos születésböl valo!

Léonorka, a' ki mind addig irigységnél egyebet nem gerjesztett volt az egész faluban, el álmélkodott, hogy akkor szánakodást okozott. Mivel hogy az attya szorgalmatoson el kerülte volt tudtára adni azt, a' mi keserüséget okozhatott [p 0245] volna nékie, soha sem gondolta, hogy szánakodni lehetne rajta. De a' körülette lévö Aszszonyok tiszta készületére vetvén szemeit, által látta, hogy mélto okok vagyon a' szánakodásra. Mitsoda külömbség az ö öltözettyek, és Léonorka ruhája között! Mitsoda mosolygo szépség játzodozik könnyü tafotájokban, mellyet a' gyengén lengedezö szél lebegtet teste körül! mitsoda kényesség lábbeliekben! Mitsoda ékességgel volt fodoritva hajok! A' patyalatok, pántlikák, és tsipkék, miként nevelték félig el takart szépségeket! valosággal ezeknek az Aszszonyoknak nem volt egésséges szinek, és eleven tekintetek; de Léonorka miként esmérhette volna meg azt, hogy a' bujaság légyen oka azon hervadtságoknak, mellyet még piros festékek sem tudott el takarni! [p 0246] Midön ezeken gondolkodnék, hozzála mégyen, és tántzolni hivja Grof Luzy, ifiu ember, könnyü, jol termett, és igenis tsábitto Léonorkának.

Bár ha e nem sokat értettis a' tántzhoz, észre vette mindazonáltal jeles modgyábol, és könnyü mozgásaibol a' Grofnak, hogy vagyon valami oly kellemetesség benne, mely az ostoba falusiaknak tántzokban fel nem tanáltatik. Erzette némelykor keze szorittását, de soha sem oly gyenge kéztöl. A' Grof tántzolván, szemmel tartotta; Léonorka tapasztalta, hogy tekintetei elevenitették tántzát: és, vagy hogy példáját akarván követni, ugyan azon ékességet igyekezett a' magáénakis adni, vagy hogy szerelmének elsö szikráját szemeivel közölte szive, elég az, hogy a' leg sziveseb tekintetekkel felelt a' Grof szemeinek.

[p 0247] Végezödvén a' tántz, Léonorka leült a' szill-fának tövéhez, a' Grof pedig Léonorka térgyéhez. Ne vállyunk el egymástol, édes angyalom, azt mondgya nékie, egyedül tsak veled akarok tántzolni. Nékem tisztességemre válik, azt feleli ama nékie, de a' meg sérthetné léány barátaimat; ebben a' faluban pedig igen irigyek szoktanak lenni. - Méltánis lehetnek, midön oly szépnek látnak tégedet, és a' városbanis szintén ugy irigykednének réád: ez a' szerentsétlenség mindenütt fog téged kisérni. Ah! Léonorka, ha Párisban azok között a' sok büszke kényes Aszszonyok között, kik tsak a' mesterségnek köszönhetik szépségeket, látnának egyszersmiond meg jelenni azokkal a' kellemetességekkel, mellyekkel birsz! - En, Uram, Párisban! O jaj! 's mit tsinálnék ott? - [p 0248] Gyönyörüséget a' szemeknek, ûs minden szivnek rabságot. Hallodé, Léonorka, itt nints modunk edgyütt beszélgetni. Hanem egy szoval, tsak tölled függ egyedül, a' puszta kunyho, és mivelni valo szölö hellyet, Párisban, aranyos és selyemtöl fénylö palotákkal birni, inyed szerént valo eledelekkel élni: a' leg kényeseb házi készületek, a' leg büszkéb lovak és szekerek, az esztendönek minden szakaszszaira készült mindenféle szinü leg ékeseb öltözetek, egy szoval mind azok, a' mik a' tsendes és gyönyörüséges életre szükségesek, fognak várni; semmire sem lévén egyébre, gondod, hanem hogy azokkal ély, és ugy szeress engemet, mint én tégedet imádlak. Fontold meg ezt jol magadban. Vasárnap a' kastélyban fognak tántzolni; az egész falusi ifiuságat oda hitták. [p 0249] Magadis jelen lészesz, szép Léonorka, és ott tudtamra fogod adni, ha meg hatottaé szivedet szerelmem, ha el fogadodé ajánlásomat. Ma semmit sem kivánok tölled egyebet, tsak halgatást, meg szeghetetlen halgatást. Tartsd meg magadban jol a' titkot; ha ki szalasztanád szádon, egész szerentséd, mely réád várakozik, el tünnék, mint egy álom ugy el tünnék.

Léonorka valosággal azt gondolta, hogy álmadott. Az a' fényes tündklö sors mellyet le rajzoltanak nékie, oly távul volt attol a' szegény állapottol melyben tanáltatott, hogy nemis képzeéhette edgyikböl oly könnyen, és hirtelen a' másikban valo juthatását. Az a' szép ifiu ember mindazonáltal, a' ki ezeket az ajánlásokat tette, nem tettzett nékie tsalárdnak: oly valojában beszéllett elötte, oly nagy igazságat látott szemeiben és szavaiban.

Tsak észre vettem volna, azt mondgya magában, ha tsufolkodott volna velem. De ellenben, mire valo az a' nagy titkolodás, melyre annyira intett? Szerentséssé tévén, azt akarja hogy szeressem; ennél nem lehet igazab kivánsság: de kéttség kivül meg edgyezik azon, hogy az atyámis részesedgyék jo téteményeiben, miért titkolodgyunk hát az atyám elött? Ha Léonorka, a' hitegetésröl és feslettségröl valamit tudott volna, könnyen által látta volna, miért kiván Luzy titkolodni; de az a' mértékletesség, mellyet szivében öntöttek volt, tsak abban határozta magát, miként a' falusi legények erköltstelen mérészszégeknek ellent álhassan; a' Grofnak pedig betsületes, és tisztelette tellyes maga viseletében, [p 0251] semmit sem látott ollyast, a' mi gyanus lehetett volna elötte.

Ily gondolatokkal foglalatoskodván, 's el részegedvén a' hivalkodo képzelödésekben, viszszatér szegény házokhoz; ugy tettzett, mintha mindeneket meg változva tanált volna. Léonorka kkor érzette leg elsöben a' kunyhoban valo meg aláztatását. Szegény házi eszközei mellyeket a' szükség drágákká tett volt nékie, tsekélyekké lettenek szemei elött, foglalatosságai unalmasokká; az a' kenyér mellyet a' veréjtek nedvesitt, nem volt kedves inyének; és azon a' fris szalmán, mellyen annak elötte oly tsendesen nyugodott, most aranyos kárpitok, és puha ágy után sohajtozott.

Más nap még nehezebb volt viszszá térni a' munkára, az égö borozdákon szenvedni a' napnak hevességét. Párisban, [p 0252] azt mondgya, nem egyébért serennék fel, hanem hogy éllyek a' tsendességgel, semmire sem lévén gondom egyébre, hanem hogy szeressek és szerettessem. Jol mondotta azt a' Grof. Mitsoda derék ember az a' Grof! Senkire sem nézett az egész falu léányai özött, tsak én réám; söt a' kastélybéli Uri-aszszonyokatis el hagyta, hogy egy paraszt léánnyal foglalatoskodgyék. Bezzeg ö nem büszke; holott pedig elég volna mivel lenni. Ugy tettzett, mintha ugyan kegyelem gyanánt vette volna, hogy a' falusiaknál eléb betsüllem: mitsoda mosolygo szemekkel, mitsoda alázatos és érdeklödö tekintetekkel köszönte! Szavaiban mitsoda édesség vagyon! ha a' helység Földes-aszszonyával beszéllett volnais, nem viseltethetett volna nagyob betsülettel. Mégis [p 0253] szerentsémre alkalmasint voltam öltözve: de ha ma meg látna! mitsoda ruházat, mitsoda állapot ez az enyim!

Az alatt a' három nap alatt mig a' Grofot ismét láthattya, szemlátomást nevekèdett sorsához valo unalma.

El érkezik a' szempillantás, mellyet mind ketten nyughatatlanul vártanak. Az egész falubéli ifiuság öszve gyülekezik a' szomszéd kastélyban, és a' leveles szin alatt tsak hamar meg szollallik a' musika a' tántzhoz. Léonorka érkezik társaival; de nem azzal az el tökéllett vidámsággal, mellyel a' falu butsujában jelent volt meg, hanem mértékletes és félénk tekintettel. Uj szépségnek tettzett Luzy szemeiben, és tartozkodo kellemetességnek, az eleven és virgantz Nymfa hellyet. Különösön köszönt nékie, ugy mindazonáltal, hogy edgyet [p 0254] értést nem lehetett magyarázni belölle. Söt nemis közzelitett hozzája, hanem azt várta, hogy más el kezdvébn vélle a' tántzat, példát mutassan. Leg elsö volt azért Soligni, egy nemes ifiu, ki a' butsutol fogva nem szünt meg hevességgel ditsérni Léonorkát. Luzy, vetélkedö társát gondolta benne fel tanálni, azért mindenütt nyughatatlan szemekkel kisérte; de Léonorka tsak hamar meg tsendesitette irigységében. Midön Solignival tántzolt, széllyel jártanak tekintetei, maga viselete pedig hideg és andalgo. Mihelyt Luzyra jött a' for hogy vélle tántzollyon, látta a' Grof köszöntése közben, miként elevenednek kellemetességei, 's virágzik ábrázattyán szépsége. Artatlan pirosság borittya el ortzáját; rosa szin ajkait pedig lopva tett mosolyodása mozgattya; [p 0255] és érdeklö, örömet és szerelmet gerjesztenek szeretöjében. Leg elsö indulattya a' volt, ha egyedül lett volna, hogy Léonorka lábai elejébe borullyan, kegyelmét köszönnye, 's imádgya ötet; de el fojtván tüzét, még tsak szemeinek sem engedett heves tekinteteket; egyedül tsak keze szorongatván annak kezét, kit szive szeretöjének vall, reszketve jelenti nékie nagy örömét.

Szép Léonorkám, azt mondgya nékie a' tántz után, távozzál el egy kevésség társaidtol. Nyughatatlan vagyok végzésedet tudni. - Hogy egy lépést se tégyek atyám tettzésén kivül, és mindenekben tanáttsát fogadgyam. Ha jot tész én velem, azt kivánom hogy részesüllyen belölle; ha követlek tégedet, azt akarom hogy edgyezzék meg rajta. - Ah! ollyad magadot tanáttsátol: [p 0256] tölle leg inkább tartok. Nállatok oly mod vagyon a' szerelemben és edgyesülésben, mellyet sem nevem, sem pedig állapotom nem engedik követni. Az atyád annak bizonyoson alája rekesztene, lehetetlenséget kivánna töllem; melyre ha réá nem lépnék, azt mondoná, hogy meg akartalan tsalni. Koránt sem tudgya miként szeretlek én: de magad, Léonorka, ugyan gondolodé hogy ártani kivánnék néked? - Oh jaj! koránt sem, önnön a' joságnak gondollak lenni. Nagy tsalárd volnál, ha ártani igyekeznél! - Bizd réámm hát magadat. - Nem az hogy kételkedném benned; hanem nem titkolhatom el magamat az atyám elött: hozzája tartozom, ö tölle függek. Ha az, a' mit ajánlosz, illendö nékem, ugy magais meg fog edgyezni rajta. - Nem edgyezik meg sohais. El [p 0257] vesztesz engemet, fogod sajnállani; de jaja! késö lesz osztán, és magad egész holtadig erre az alatson munkára lészesze rendelve, mellyet kéttség kivül szerettz, mint hogy nem akarsz meg váni tölle. Ah! Léonorka, avagy a' föld mivelésére nötteneké ezek a' gyenge kezek? A' napnak kellé el sütni szép böredet? Magad, a' természetnek gyönyörüsége, a' kellemetesség, a' meg testesült szerelem, magad, Léonorka, magad szenvednél ebben az alatson és sanyaru életben! utollyárais valamely goromba paraszt embernek majorosnéja lenni! meg vénülni a' szükségben, a' nélkül, hogy tsak edgyetis kostolhattál volna valaha azok közzül a' gyönyörüségek közzül, mellyek eléb a' hivalkodo bövségnél, és annál a' könnyü életnél, [p 0258] mellyet igérek. Es mitöl függ végezésed? attol hogy egy néhány szempillantásig tarto nyughatatlanságot okozol atyádnak? Igenis, el szökésed meg fogja keseriteni; de milyetén lészen az után öröme, midön jo téteményemtöl el gazdagodva fog látni, midön magais meg lészen azokkal tetézve? Mitsoda édes eröszakot nem tészesz rajta, midön arra fogod eröltetni, hogy hadgya el kunyhoját, és adgya magát nyugodalomra? mert akkor osztán nem tarthatok továb ellenkezésétöl: magam szerentséje, a' tiéd és az övé, örökké változtathatatlan fog maradni.

Léonorka bajason álhatott ellene a' hitszegésnek, de utolyára mégis tsak eröt vett rajta; és ha az a' szerentsétlen eset, mely a' háloba keritette, nem történt volna, egyedül tsak ártatlanságais meg szabaditotta volna.

[p 0259] Egy nagy égi háboru boritván el Kulánge körül a' határt, a' jég, az az iszonyu ostora a' mezönek, semmivé tette az aratásnak és szüretnek reménségét. A' kár-vallás minden lakosokkal köz volt. Mig az égi háboru tartott, ezer fájdalmas kiáltások edgyesültenek a' szelek zugásával, és mendörgések tsattogásával; de midön a' pusztittásnak vége volt, és a' fellegek sötéttségét követö világosságnál látták, a' gerezdektöl meg fosztott szölö veszszöket, az el tördölt szalma szálokan le tsüggö kalászokat, a' termö fákrol le hullott, és öszve patyalt gyümöltseket; az egész tágos és romlott mezöt gyászos halgatás boritotta. Az utak teli voltanak tsoportozo, halvány, el rémült és mozdulhatatlan szerentsétlenekkel, kik komor szemekkel nézvén veszedelmeket, siratták egész [p 0260] esztendei takarmánnyokat, és nem láttanak jövendöre nézve, földhez ragadtságoknál, szegénységeknél, és haláloknáll egyebet. A' Kunyhok küszebeinél el terült anyák, mejjekhez szoritván ártatlan tsetsemöjeket, könyves szemekkel mondották: Ki fog benneteket szoptatni, ha mi nékünk oda lett a' kenyerünk?

Ezen siralmas állapotnak látásával, Luzynak leg elsöbszeris az a' fájdalom jutott eszébe, mely Léonorkát attyával edgyütt boritotta el. Nyughatatlan lévén segélytségekre szaladni, hajlandoságát, ezeken a' szerentsétleneken valo szánakodásával palástolta. Mennyünk a' faluba, azt mondgya a' töb uraságnak, vigyünk vigasztalást nékiek. Kevésben kerül minékünk ki szabaditani husz ház népet, abbol a' kéttségben esésböl, melyben [p 0261] ezen szerentsétlen történet hozta öket. Részesedtünk örömekböl, részesedgyünk hát fájdalmakbolis.

Ezen szoknak nagy ereje volt, a' szánakodástol máskéntis fel indult sziveken. Clancé Márkéz leg elsö volt a ki példát mutatott. Meg jelenik jobbágyainál, segétséget igér nékiek, és az által viszszá hozza szivekiben a' reménséget és bátorságot. Addig, mig körüllette a' háládatosságnak könyvei folytanak, vendégei, férfiak és aszszonyok, el oszlottanak a' faluban, bé mentenek a' kunyhokba, ott osztogatták ajándékokat, és éltenek azzal az érzékeny és ritka gyönyörüséggel, hogy magokat imádtatni látták a' háládatos kösségtöl. Az alatt Luzy szaladott mint egy meg tébojodott, keresvén Léonorka lakását. Meg mutattyák nékie, oda repül, és lát [p 0262] a' kapunál egy falusi embert ülni, fejét le hajtani térgyeire, és kezeivel el dugni ábrázattyát, mint ha ugyan félne nap világot látni. Ez éppen a' Léonorka attya volt. Barátom, azt mondgya a' Grof, el alélva látlak; de ne essél kéttségbe. Igazak az egek, és tanáltanak még az emberek között szánakodo szivek. Ah! Uram, azt mondgya a' falusi fel emelvén fejét, hát olyan embernek, a' ki husz esztendeig szolgálta hazáját, a' ki sebektöl el boritva vonta meg itt magát, és a' ki az oltátol fogva nem szünt meg a' munkárol, kellé segélytségül lenni. A' verejtékemtöl nedvesedett föld nem adhatotté nékem annyit, hogy élhessek belölle? Koldulással eszemé utollyára kenyeremet? El álmélkodott a' Grof egy alatson születésü embernek ily nemes szivén. Hát szolgáltálé, azt kérdi tölle. [p 0263] - Igenis, Uram, Berwick alatt fogtam volt fegyvert, a' Mauritzi háboruban jelen voltam. Az atyámnak, minekelötte egy szerentsétlen per meg fosztotta volna vagyonnyátol, volt miböl segélythessen abban a' tisztségemben, melyre jutottam volt. De éppen abban az esztendöben, midön a' katonaságbol el botsáttattam, magais tellyességgel meg romlott. Ide jöttünk el rejteni magunkat, és meg maradott kevés vagyonotskánkal, egy kis teleketskét szerzettünk hozzá tartozo földekkel edgyütt, mellyeket most kezeimmel mivelek. Elébbeni állapotunk ésméretlen volt itten, és ez a' mostani, melyben lett születésemet gondolták, nem volt semmi gyalázatomra. Tápláltam, 's vigasztaltam atyámat. Meg házasodtam, 's ugyan a' volt szerentsétlenségem, melynek most érzem [p 0264] terhét. - Az atyád nem él tovább? - Jaj! nem. - Hát a' feleséged? - ö szerentsés volt, nem látni ezt a' szomoru napot. - vagyoné házod népe? - Nintsen töb egy léányomnál; és az a' szerentsétlen!... nem hallodé zokogásait? el rejti magát távul én töllem, hogy ne szaggassa szivemet. Luzy örömest bé rohont volna a' szobába a' hol Léonorka nyegett, de félvén hogy el ne árullya magát, eröszakot vett indulattyán.

Nesze, azt mondgya az atyának erszénnyét nyujtván, emlékezzél meg mindazonáltal szükségedben Grof Luzyröl. En Párisban lakom. Ezeket mondván el távozék, nem engedvén a' Léonorka attyának idöt a' köszönetre.