Salánki György:HISTORIA CLADIS TURCIAE. 0002


Ki metzetném mondom az nagy Allára,
Nem akarnám hogy ez hitbõl ki vonna.

Istennec czudallyuc õ itiletit,
Hogy valakit keduebõl egyszer ki vét,
Es õ Népe száma kõzzûl ki rekeszt,
Istennec az inkáb kergeti Népét.

Vagyon erre soc példánc az Irásban,
Az Alcinus vala Sido Országban,
Simon Menelaus Ierusalemben,
Lisimachus és Iason az Sionban.

Ezec végre az Sidókat el hagyuán,
El szõkénec az Pogán Siriaban,
Gonosz Antiochusnac orszagában,
El arulác az kinczet az Templomban.

Ezec nagyob kárt tõttec az Sidókban,
Nagyob dulást fosztást Ierusalemben,
Nagyob veszedelmet Sion Varában,
Hogy sem mint Antiochus haragyában.

Igy valakic mi tõllûnc el szakattac,
Machometnec vallassára állottac,
Marháinkat inkáb dúltác fosztottác,
Gyermekinket inkáb õltéc vágdaltác.

Ezec kõzõt mind hireseb az Sásuár,
Kit czac azért szeret vala à Czaszár,
Tisztõl néki adattatéc Szolnoc Vár,
Hogy ez fõlden inkáb félne az Magyar.

[p 0003] Mert õmàga egy nehánszor kérkedet,
Czaszár elõt illyen szóckal beszéllet,
Adgyad nékem á Szlnaki Béksë0get,
Néked adom Czaszár Magyarországot.

Eggyic lábommal kapuyát Tokainac,
Az masickal be tészem az Kallónac,
Dandarommal meg állatom Eczednec,
Népét mind meg hodoltatom az fõldnec.

Nyerte vala è szóckal az Békséget,
Attác vala néki hellyûl Szólnakot,
Gyûtõt vala mellé nagy soc Tõrõket,
Kic szeretic mint Attyokat az Béket.

Sásuár magában sokat gondolkodéc,
Mint lehetne wra fogadassánac,
Mert iól tudgya vitézségét Magyarnac,
Vigyazassát végbeli Hadnagyoknac.

Fel indítà Isten az Magyarokat,
Ruber Carolt, és Colonitz Berthalant,
Velec õszue az Katai Ferentzet,
Ez országnac mint iámbor hû Hadnaggyát.

Ezec mellé nagy soc io vitézeket,
Magyart, Sárgát és vasas Németeket,
El inditác harmad fél ezer népet,
Égettéc Hatuannac õ Várasát.

Ielen voltát mert hogy éttéc Magyarnac,
Tõrõkec nagy erõssen kialtánac,
[p 0004] Várasból keménnyen ki száguldánac,
Vélic vala hogy Haydókra találtac.

De mihelt õk az Sereget meg latác,
Rettenénec, és viszsza fordulánac,
Sebességgel az Várasra futánac,
De Magyaroc mind vtánnoc valánac.

Vgyan azon üzésben az Hadnagyoc,
Nagy felszóval kialttyác az iámboroc,
Minnyáyan most Tõrõc feyet vegyetec,
Kic viselni io hirt neuet akartoc.

Látác ackor Magyaroc emberséget,
Ruber Caroly Katai vitézségét,
Magyar vitézeknec serénségeket,
Tõrõc fõnec hamar el vételeknec.

Egyetemben tõb soc Vitéz iámbornac,
Emberséget ackor fel magasztalac,
Mert az Tõrõc feyet igen hullatác,
Az testeket azon mezõn el hagyác.

Martalotzot Ianczárokat vagánac,
Az üzésben Besliac el hullánac,
Nagy soc paraszt Tõrõc hegyben õletéc,
Annyira hogy az testec egymásra értec.

Az vitézec az Tõrõknec mind hátán,
Menénec be az Várasnac kapuyán,
Sokat bennec le vagánac az vtzán,
Czac egy keués méne be Vár kapuyan.

[p 0005] Louaggal, gyaloggal vitéz Balassa,
Hazakat pénzes bóltokat tõrõt vala,
Gyermekeket Bullyákat fogot vala,
Soc Tõrõkõt nyakon kõtõsztet vala.

Azon kõzben az Fegyueres Németec,
Nagy hirtelen az házakat fel gyutác,
Mint Rokákat Tõrõkõket fûstõléc.
Soc õ bennec tûz miat meg õletéc.

Siuás riuás kiáltás ackor vala,
Dobnac trombitáknac zengése vala,
Várból Taraczkoknac dõrgése vala,
Ezec de mind heában lésznec vala.

Mert Magyar ott senki nem veszhet vala,
Czac két Német fegyueres veszet vala,
Az eggyic Lõués miat meg hólt vala,
Az másikat Várban Lo vitte vala.

Szûkség ennec vitézségét beszélnûnc,
Emberségét mindenkor magasztalnunc,
Mert vitézûl halalt szenuet érettûnc,
Nem hatta hogy káromlasséc Istenûnc.

Tõrõc kõzzé mihelt Várban ment vala,
Az Ianczároc meg kõrnyekesztéc vala,
De hozzà kõzel nem mehetnec vala,
Mert nagy erõs lõuést õ tészen vala.

Eleuenen õtet meg nem foghattác,
Hanem végre louát fõldre le vagác,
[p 0006] Kegyetlenûl mind louastol vágdalác,
Annac vtánna feyét is el czapác.

Tõrõc migh igy tõn az Német vitézzel,
Az Magyar is kiuõl Tõrõc marháual,
Meg rakodéc nagy soc Tõrõc Bullyáckal,
El indula soc fõ Tõrõc foglyockal.

Fényes nappal ez dolgoc lõttec vala,
Soc Tõrõkõn belõl tõrténtec vala,
De az Isten Népét hordoszta vala,
Mint Sidóknac senki nem árthat vala.

Nagy õrõmmel Vitézec iuttac vala,
Eger Varában be szállottac vala,
Kottya vetyét mingyarást håntac vala,
Istennec nagy hálát õk attác vala.

Ezen nagy haragya Veiz Bassánac,
Azért igen ír az Ruber Ianosnac,
Hogy meg szekte volna Frigyét Czaszárnac,
Oka volna az nagy szõrnyû romlásnac.

Egész éyel nem alhatic buában,
Ide s`toua gondolkodic magában,
Hogy ne esnéc Czaszárnac haragyában,
Mert nem marathatna meg az Budában.

Gondola aszt, hogy Magyart meg rabollya,
Az elõbbi romlást hogy meg torollya,
Magyarokon õ boszszuyát meg allya,
Az fõld népét mind rabságra el haycza.

[p 0007] Nagy soc néppel Hadnagyit fel készité,
Magyart dulni az nagy Gyõr felé kûlde,
De az hatalmas Isten nem engede,
Mert Ferando népéuel meg veretéc.

Iffiu Czobor Márton is ielen vala,
Vayda Christoph mindenût véle vala,
Az nagy Gyõri haddal forgódnac vala,
Soc Tõrõknec õc feyet szedic vala.

Tõrõkõc ackoron is vesztec vala,
Huszai Béknec kezét vágtác vala,
Az arulo õmaga szalat vala,
Kapitán Béknec feyét vettéc vala.

Nagyob lõn ezzel Bassánac haragya,
De Magyarnac vitézségét czudállya,
Azért népét Kapronczára boczátà,
De hallyuc meg ot is mint iárt Hadnagya.

Oda kõzel mindenût Horuát Wrac,
Eiyel nappal vigyazásban valånac,
Mert iól tudgyac czalardságat Pogánnac,
Gyakran ki ütéssét Posgaiaknac.

Azért mihelt hallác Tõrõc iõuését,
Az Posgai Beknec kõzelgetéssét,
Mingyárt ki ki mind készité õ népét,
Akarác Béknec látni vitézségét.

Horuát Wrac Tõrõc hadat hogy latác,
Az nagy zengõ Trombitát fualtatác,
[p 0008] Nagy felszóual az sereget bisztatác,
Es szép rendel viadalnac állatác.

Nem kûlõmben ot is az õ hadáual,
Czelekedéc Isten, mint Izraellel,
Meg vereté Pogánokat Wrackal,
Mint pusztában Amalekot Sidóckal.

Szép ny`ereségõc lõn Horuát Wraknac,
Vigasaga õrõme nagy az Hadnac,
Mert soc Pogánoc fõldre vagatánac,
Czac keuessen Béckel el szalladánac.

Látà Bassa hogy semmi nincz hasznára,
De sõt inkáb minden fordul kárára,
Szûuét adà mingyárt az nagy bánatra,
Mé0rt fél, dolga hogy ne iússon fóytásra.

Ezer õtszaz nyóltzuanban írnac vala,
Martius Aprilis ackoron vala,
Az hideg Tél melegre fordult vala,
Mikoron mind ez dolgoc estec vala.

Napról napra az mezõ zõldûl vala,
Az szép fûuec mindenût nõnec vala,
Azért loual fûre boczáttác vala,
Mind az két fél az hartztól meg szûnt vala.


Alatomban Békec tanáczkozánac,
Õ nagy romlásokról gondolkodánac,
De egyebet benne nem talalánac,
Hanem szerenczétlenségét Bassánac.