Horváth Iván:
SZÖVEG

Ez a fejezet először a 2000-ben jelent meg (1994 nov.), aztán felbukkant a hálózaton is. Tréfás tanulmányában Golden Dániel (1998) rámutat, hogy eközben az én írásom is akaratlan változásokon ment keresztül.

*

Gerézdi Rabán emlékének

Még mindig megvan Kossuth Lajos bicskája - regélik adomázó urak -, itt s itt őrzik. Csak a pengéjét kellett kicserélni egyszer, mert elvásott. Egyszer meg a nyelét, mely korhadni kezdett.

Az irodalmi szövegek is változnak az idő múlásával. Közben éppoly magától értődő természetességgel őrzik meg önmagukkal való azonosságukat, akárcsak a kormányzói zsebkés. E képtelen ellentmondás az irodalmi szöveg megfoghatatlan tündértermészete és makacs önazonossága között, ez lesz mostani tárgyam.

Előbb arról szólok, hogy a szöveg mindig széthullik változatok garmadájára, és úgy kell tudomásul vennünk, mint ami eleve többes számú, és eleve csak statisztikailag létezik. Utóbb aztán az ellenkezőjéről beszélek: arról, amikor mégsem mondunk le az egyetlenegy, hiteles ősszöveg ábrándjáról, s ha az közvetlenül nem áll a rendelkezésünkre, akkor teremtő képzelőerőnkkel valósággal létrehozzuk. E két végletet mutatja be e tanulmány két fejezete. Ennyi volna benne az okszerűség. Lehet, hogy az Olvasó majd nem találja elég következetesnek ezt a szerkezetet: az ellentétes részek jámbor egymás mellé állítását, úgyszólván az önellentmondás mondását. Lehet, hogy igazából csak az élet teremt kapcsolatot a két rész között: mert mindkettőben személyes tapasztalataimról számolok be. Aztán másvalakinek az életéről is szó esik majd, és a haláláról.

Ifjúság

Fehér köpenyek, műszerek. Vérvétel az esztétikai befogadás előtt, vérvétel utána. Agyhullámok rögzítése katharzis közben. Irodalomtudományi Intézet. Szövegstatisztika. Tartalomelemzés. Számítógép. Holerith-lyukkártya. Írd újra mint. Generálni. Kötelező transzformációk. Mélystruktúra. Szemiotika. Szemantika. Martinkó, Nyírő, Hankiss, Miklós, Szili, Bojtár!

Forradalom volt ez, és tudtuk is, hogy az. A szövegközéppontú strukturalizmus híveiként azokat az eljárásokat (az orosz formalisták szavával: prijomokat) tanulmányoztuk, amelyek a rest anyagot irodalmi művé szervezték. Boldogok és büszkék voltunk: mindenki előtt, még a kívülállók előtt is nyilvánvaló volt, hogy nekünk van igazunk. A támadások csak minket erősítettek. Szinte irigyeltük Szegedy-Maszákot, akit néhány héten belül kétszer bírált meg a Népszabadság. Amennyire mocskosnak tartottuk ellenfelünket, az ideológikus irodalomtudományt, annyira tisztának képzeltük magunkat. Ők az erkölcseikre se vigyáztak, mi még a legapróbb szavunkra is. Mirajtunk nem múltak sorsok, könyvek - igazság szerint semmi sem múlt rajtunk -, de annál nagyobb felelősséggel nyúltunk az "irodalmi műalkotásokhoz" (így neveztük a műveket). Fogalom- és kifejezéskincsünket a friss külföldi szakirodalom segítségével gondosan karbantartottuk. Hivalkodóan vállaltuk a tudományosság legszigorúbb játékszabályait. "Mögkonstruáljuk a metanyelvet": ez volt akkoriban egy emlékezetes szegedi hallgatónő szavajárása.

Nem akartunk úgy járni, mint Jakobsonnál a rendőrség, amely a gyilkosság után letartóztatja az áldozat lakásán található összes személyt és mindenesetre még néhány járókelőt, nem akartuk letartóztatni az író gyermekkorát, szerelmi életét, társadalmi osztályhelyzetét, olvasmányélményeit pusztán azon az alapon, hogy hátha közöttük van a gyilkos, aki az esztétikumot elkövette. Nem, mi a szabályokat kerestük, azokat, amelyek a remekművet létrehozták. Hogyan készült Gogol Köpönyege? - így hangzik a kérdés egyik akkoriban fölfedezett bálványunk, Borisz Eichenbaum tanulmányának (1919) címében, s ez a kérdés természetesen nem az alkotás (amúgyis megismerhetetlen) lelki folyamatára, hanem a szöveg mögött fölismerhető műfogásokra vonatkozik, arra, hogy miként van megcsinálva, "kak szgyelano".

S amiként a szerző mulandó és esetleges személyiségétől, akként az olvasóétól is megpróbáltuk elválasztani a művet. Két okból is elődünknek tekintettük a fiatal Horváth Jánost. Egyrészt azért, mert Petőfijében (1922) nem elsősorban az inges-gatyás népköltőt, de nem is a világszabadság vértanúját, hanem a literary gentlemant állította elibénk, aki irodalmi szerepek, hangnemek, minták között válogat, s így az irodalom világából lép olvasója elé újításaival. Másrészt azért, mert Horváth János, amikor Petőfi egykori személye helyett örvendetes módon Petőfi szövegeiről szólt bőven, akkor nemcsak az alkotó életrajzi alakja iránt mutatott meglehetős közömbösséget, hanem önmaga iránt is. Nem arról értekezett, hogy ő mi minden szépet-jót érez Petőfi olvastán.

Az irodalomtudós műszerére méltó, objektív szöveg ábrándja aztán elég hamar elillant. Megjelent Jakobson és Lévi-Strauss végtelenül finom és részletdús elemzése Baudelaire Macskák c. költeményéről. Michael Riffaterre vitacikkéből viszont csakhamar kiderült, hogy a Jakobsonék által előállított kristályszerkezet megtévesztő: nem számol az íróval, aki a múlt században élt, és még rendelkezett bizonyos, azóta feledésbe merült, de az értelmezéshez bizony hasznos nyelvi és irodalmi megszokásokkal, és nem számol az olvasóval, aki egy őáltala szabályozott időbeli folyamat, az olvasás részeseként maga is résztvesz a mű hatásának létrehozásában. Minden olvasó előzetes várakozásokkal közelít a műhöz, minden olvasó másként. Előzetes ismeretek nélküli olvasó nincs, az ember nem tud nem tudni arról, amit tud.

Most már vagy tizenöt-húsz éve úgy tartjuk, hogy nincs önmagában való, objektív, tőlem vagy tőled független szöveg, csak olyan van, amely máris valamilyen kölcsönhatásba lépett befogadójával. Nálunk először Bojtár Endre és Szegedy-Maszák Mihály hangsúlyozta, hogy az irodalmi folyamatnak az olvasó a főszereplője és, hogy irodalmi művekről eleve csak egyéni olvasatok nyomán van egyáltalán tudomásunk. A mű csupán befogadási feladat, egyéni interpretációra váró partitúra, idézi Manfred Naumannt, illetve Barbara H. Smith-t Bojtár (1992, 25), majd ő maga is leszögezi: "Csak elolvasott szöveg van" (27), továbbá: "Szöveg és mű megkülönböztetése, egy eszményi kiindulópont föltételezése a legjobb esetben is csak mint elméleti fikció állhatja meg a helyét, bár sok hasznát így sem látom" (35; de vö. még 54-55!).

A szövegközéppontú strukturalizmus végül világszerte megbukott, elterjedt viszont a művészi befogadás esztétikája, illetve az irodalmi művek herméneutikája. Arról, amit korábban rajtunk kívüllevőnek gondoltunk, amire korábban a kutatásunk irányult, kiderült, hogy mibennünk van, és rajtunk kívül hozzáférhetetlen. A herméneutika korában nincs értelme megkülönböztetni a még-értelmezetlen szöveget (hiszen ilyent még senki sem tapasztalt) és a már-értelmezett művet. A szöveg fogalma beleolvadt a műébe. A műben pedig társszerzővé vált az író és az olvasó.

Szöveg és mű

Egy apró kérdés persze továbbra is megoldatlan marad, sőt megfogalmazatlan. (Egyesítéseket kimondó álláspontokat általában nem valami könnyű pontosan szavakba foglalni.) Amikor kimondjuk, hogy egyazon dolog a szöveg és a mű, akkor tulajdonképpen olyasmit egyesítünk, amit szemléletünk megelőzőleg már szétválasztott.

- A szöveg és a mű megkülönböztethetetlen egymástól.

- Mi megkülönböztethetetlen tehát?

- A szöveg és a mű.

A kérdés másként is fölvethető. Ne feledjük, hogy az értelmezés tapasztalatán alapul szöveg és mű fogalmának egyesítése, az értelmezés viszont olyan tevékenység, amelyhez nemcsak alany, hanem tárgy is kell.

- Értelmezni? Mit?

Lehet, hogy mégis objektív dolog a szöveg?

Vegyük újra szemügyre a herméneutika alapmegfigyelését. Mindannyian, nemde, abból indulunk ki, hogy az olvasók nem egyformán értelmezik a műveket, sőt még ugyanaz az olvasó ugyanazt a művet is különböző időpontokban más-másféleképpen értelmezi. De vajon egészen biztos alapokon nyugszik-e ez az elterjedt vélekedés? Hiszen - ha belegondolunk - a megfigyelésnek többféle magyarázata lehetséges!

- (1) Kinézek az ablakon: látok túloldalt egy világosszürke házat. Megint kinézek: megint látok túloldalt egy világosszürke házat. Minden kipillantásom valóban létrehozna egy-egy épületet?

- (2) Idejár egy városi galamb az ablakpárkányra, világos, szinte fehér. Délelőtt is itt álldogállt egy acélszürke. Tegnap egyszerre kettőt láttam. Ennek a rejtélyes madárnak időről időre csakugyan megváltoznék a színe és a száma?

Ha azt mondjuk: különböznek az értelmezések, ez annak a feltételnek a fennállását is jelenti, hogy az, amit értelmezünk, mindeközben azonos marad önmagával. Ha értelmezésünk tárgya két értelmezés között maga is megváltoznék, akkor milyen alapon jelenthetnők ki, hogy egyazon szövegnek különböző értelmezései lehetnek? Mi lenne az, aminek az értelmezései különböznek? Ha azt mondjuk, hogy egyazon szövegnek különböző értelmezései lehetnek, akkor egyúttal azt is mondjuk, hogy a szöveg objektív, mert hiszen értelmezésről értelmezésre haladva mindvégig változatlanul önmaga marad. Így gyakran még a herméneutika feltétlen hívei is gyermeki bizalommal csüggnek a szöveg objektivitásának kimondatlan sarkigazságán. Nincs tehát oly mélyreható ellentét strukturalizmus és herméneutika között, mint a túlzók gondolnák, hiszen a szöveg önmagával való azonossága a szükséges feltétele annak, hogy kimondhassuk: különböznek az értelmezései.

Ámde ez a feltétel csak korlátozottan teljesül!

A dolgot példával mutatnám be. Nekem először az Anyám tyúkja Lukácsy Sándor-féle elemzése mutatta meg, hogy mennyire reménytelen a szövegközéppontú ősstrukturalizmus álláspontja, hogy mennyire egyéniek a műértelmezések. Én - mint, gondolom, sokan - ifjúságom végére érve visszataláltam Petőfihez, fölismertem az óriást. Elismerésemet azonban eszembe sem jutott a szóbanforgó versre pazarolni. Lukácsy egy 1978-as ünnepi előadásában az Anyám tyúkja utolsó sorát (anyám egyetlen jószága) váratlan összefüggésbe állította a költő halálával: Petőfi tudvalevőleg azért halt meg a segesvári csatában, mert nagyon szegény volt, mert el kellett adnia a Bemtől kapott lovát, és gyalog menekült. Aki utoljára látta, Lengyel József katonaorvos, lóhátról látta, és életben maradt. Nekem a versről soha nem jutott volna eszembe ez a jogos gondolattársítás. Különböznek az olvasók, s ezért különböznek a művek is.

Ám folytassuk a gondolatmenetet. Nemcsak nekem van meg az Anyám tyúkja, megvan az másoknak is. E verspéldányok a legkülönfélébb hordozó testekre tapadnak: elemi iskolai olvasókönyvek, Petőfi-Összesek és más nyomtatványok, továbbá pacás irkák papírjára, egy első kiadású verskötet mikrofilmjére, egy szövegarchívum mágneslemezére. Ami mármost mindebben közös, ami független a hordozótól, azt nevezzük szövegnek. A szöveg valódisága a szerzői jog szerint is független a hordozójától, leválasztható arról, másmilyen, mint a képzőművészeti alkotások valódisága. A szöveg maradéktalanul átvihető egyik hordozóról a másikra, átírható más kódba és visszaírható az eredetibe. (Másként és pontosabban: a szöveg olyan rendezett halmaz, melynek elemeit egy másik rendezett halmazba úgy képezhetjük le, hogy a leképezés egyrétűen lefedő [bijektív] legyen [vö. Ju. M. Schreider, 1975, 59].)

Úgy mondjuk, hogy a szövegnek különböző egyéni olvasatai, egyéni értelmezései lehetségesek: másként olvasták a múlt században, másként ma, másként X. és másként Y. Ez azonban végülis nem teljesen bizonyos. Lehetséges, hogy a múlt században az Anyám tyúkjának nem csupán a hordozópéldányai, hanem esetleg még a szövegei is mások voltak, mint a mi zűrzavaros korunkban. Lehetséges, hogy más Anyám tyúkjá-t ismer Lukácsy, mást én. Csak akkor beszélhetünk különböző egyéni olvasatokról, ha ama tárgy, amelyre a különböző olvasások irányulnak, korokon és olvasókon keresztül keményen azonos marad önmagával. A herméneutikai alapmegfigyelésből, az olvasatok különbözőségéből így következik, meglepő módon, a szöveg objektivitása. A szövegközéppontú strukturalizmust fölváltó herméneutika így lesz szálláscsinálója újfent valami második szövegközéppontú strukturalizmusnak.

Ez azonban már statisztikai természetű lesz.

Hogy miért? Mert szöveg nincs, csak szövegek vannak. S ha a szöveg eleve többesszámú fogalom, akkor csak statisztikailag, bizonyos korlátozásokkal azonos önmagával. Maga is egyéni, teremtő olvasatok nyomán született, és születik folyton újjá, miként a népköltészet, szerzők, kódexmásoló barátok, gépírókisasszonyok, szedők, szerkesztők, irodalomtörténészek összeműködésének eredményeképpen. (S itt megint belépne egy második herméneutika.)

Egy -> sok

Korlátozott önazonosság... Az ellentmondást a szövegkiadó se megkerülni, se megoldani nem tudja. A kritikai kiadás sajtó alá rendezőjének például az a feladata, hogy a változatok összevetésével egyetlen, hiteltérdemlő szöveget állítson elő, s lássa el azt a tekintély pecsétjével, hiszen a későbbi, egyszerűbb kiadványok számára hosszú ideig az ő munkája fog zsinórmértékül szolgálni. Ha megnézzük a kritikai kiadásokat, gyakran mégis azt tapasztaljuk, hogy a fáradságosan létrehozott egy-szöveg mögül csakcsak kibújik a sokféle: a változatok visszakövetelik önállóságukat. Lássunk mindjárt egy egyszerű esetet.

1931 tavaszán, a kommunista párt segítségével adták ki József Attila DÖNTSD A TŐKÉT, NE SIRÁNKOZZ c. versfüzetét, 8. lapján a Nyár c. költeménnyel. A vers utolsó szakában a következőket olvassuk:

Ily gyorsan betelik nyaram!
Ördögszekéren jár a szél -
csattan a menny és megvillan
elvtársaim: a kaszaél.

A költő Medvetánc c., gyűjteményes kötete a papírgyáros Herz Henrik segítségével, 1934 karácsonyán jelent meg. Ebben a Nyár utolsó szaka így fest:

Ily gyorsan betelik nyaram.
Örgdögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

Vajon egy vers-e ez a kettő? S egyáltalán lehet-e két különböző dolog ugyanaz a dolog? E régi, fogós bölcseleti kérdésre a szövegkiadónak a gyakorlatban kellene kielégítő feleletet adnia.

A költő 1955-ös Összes Műveinek kiadói persze az osztályharcos változatot részesítették előnyben. Úgy gondolták - s mint később kiderült, nem alaptalanul -, hogy a költő külső kényszernek engedve módosította versét. Stoll Béla kutatásaiból ma már tudjuk: Herz Henrik csakugyan azzal a feltétellel adott ingyenpapírt a Medvetánc kinyomtatásához, hogy a kész kötetet az ügyészség nem fogja ugyanúgy elkobozni, ahogy néhány évvel korábban a DÖNTSD A TŐKÉT... példányait.

Az 1984-es kritikai kiadás immár a Medvetánc variánsát közli főszövegként, az "elvtársaim"-at pedig a lap aljára, a korábbi, elvetett változatok közé száműzi. Zord elégtétellel szemléltem én ezt, amikor arra vonatkozó bizonyítékokat gyűjtögettem, hogy József Attila 1934-ben eltávolodott a kommunista párttól. A mozgalomban csalódott költő épphogy nem elvei ellenére egyezett meg a papírgyárossal. 1934-es cikkeiben nagy meggyőző erejű érveket sorakoztatott föl a kommunista mozgalommal szemben. S különben is fölösleges azon tépelődnünk, hogy miért változtatta meg szövegét, ha egyszer ez a végső, a vállalt, az utókorra hagyományozott "editio definitiva". Az 1984-es kritikai kiadás sajtó alá rendezője a helyes úton járt.

Ám valahogy mégis sajnálom a DÖNTSD A TŐKÉT... változatát. Az az "elvtársaim", az is nagyon jó. Váratlanul érkezik, de rögvest a helyére kerül. Egyetlenegy szó csupán, ám sokminden kiderül belőle arról, hogy ki a beszélő, kik a hallgatói, a zárójelkép ("a kaszaél") értelmezését pedig nyilvánvalóan segíti. - Azt hiszem, a DÖNTSD A TŐKÉT... változatát nyugodtan az 1934-es szöveg mellé állíthatjuk. Egy vers ez, vagy kettő? Kettő; két különböző, két egyenrangú. Ne kelljen választanunk közülük!

De ha kettő, akkor három. József Attila nemcsak a forradalmi kifejezéseket cserélte újakra 1934-ben, hanem egy-két apróságban a költemény irályát is módosította. S ha már egyszer a korábbi változatot nem egyszerűen nyersnek és selejtesnek tekintjük, hanem bátran a Medvetánc verziója mellé mertük állítani, miért ne vezetnők át reá ezeket a nyelvhasználatbeli javításokat? Az 1955-ös összkiadás sajtó alá rendezői épp így cselekedtek: "A Döntsd A Tőkét, Ne Siránkozz szövegét közöljük, kivéve a 4. sort, amelyben a Medvetáncban végrehajtott változtatás (ring az ég helyett leng az ég) független a költemény politikai értelmének eltüntetésétől" - írták. Így jött létre a Nyár legismertebb szövege, az, amelyet azóta nemzedékek - az enyém is - dédelgetve mondogatnak magukban.

Ezt az igen szép változatot a költő vagy 17-18 évvel a halála után írta, 1954-'55 körül, ami különböző megfontolásokból kedvezőtlen, ha a sajtó alá rendezőket nem akarjuk társszerzőkké átminősíteni. Ámde csakugyan: mikor is alkotta meg e művét József Attila? Akkor-e, amikor az első változatot papírra vetette, '29-'30-ban, vagy akkor, amikor az utolsót, '34-ben? Netán azokban az években is, amikor egyáltalán nem nyúlt hozzá, tehát úgyszólván állandóan jóváhagyta? Az új kritikai kiadás, láttuk, a '34-es változatot adja főszövegként, de az 1929-1930-as évekhez beosztva. Ez a megoldás sem mondható nagyon kedvezőnek.

A kritikai kiadások szövegei a figyelmes rájuktekintés nyomán gyakran mintha rögvest szétesnének egyenrangú változatokra, keletkezésük időpontja, szerzőjük s megannyi más ismérvük elmosódik, önmagukkal való azonosságuk korlátozottá válik. Ezt a megfigyelést - házi használatra - "leningrádi jelenség"-nek neveztem el, két ottani szövegkiadás nyomán, amelyek véletlenül a kezembe kerültek.

Tudvalevő: a Roland-ének hőse, hogy értesítse a negyvenmérföldnyi távolságban tartózkodó Nagy Károly császárt a szaracénok támadásáról, akkorát fúj Olifant nevű kürtjébe (vö. a chartres-i székesegyház üvegfestményével), hogy halántékcsontja szétreped, és a fülén kifolyik az agyveleje. Érezvén ekkor, hogy közelg a halál, Roland elbúcsúzik Durendal nevű kardjától, amellyel az ősz-szakállú császár számára oly sok földet meghódított: Normandia, Konstantinápoly, Skócia stb. mellett "Onguerie"-t, "Magyarország"-ot is, olvassuk N. A. Sigarevszkaja ófrancia szöveggyűjteményében (1975). Ellenben ha V. Sismarjov hasonló, de terjedelmesebb olvasókönyvét (1955) ütjük föl, az idézett helyen nyomát sem leljük Magyarországnak! A pétervári franciaszakosok Magyarország tekintetében most a legteljesebb tanácstalanság állapotában leledzhetnek. Az efféle "leningrádi jelenség" persze általában mindannyiszor előáll, valahányszor a szövegkiadóknak módjuk van több kútfőből szemelgetni. A szakember, de még a Roland-filológia műkedvelője is, épp ezért lehetőleg nem pusztán a legjobb kritikai kiadást használja, hanem a polcán tartja az összes forrást, az adott esetben például a Raoul Mortier által közzétett mind a tíz kötetet (1940-1944).

A kritikai kiadás zsinórmérték a népszerű kiadások számára, de nem az a tudósnak. Forrásegyesítő, szabványosító s így óhatatlanul torzító jellege néha még akkor is megmutatkozik, amikor nincsenek ugyan egybevetendő, különböző változatok, hanem csupán annyi történik, hogy a közzétevő kénytelen kimozdítani a szöveget eredeti környezetéből. Az ilyen - persze aprócska - módosulás példájaként a gimnazista József Attila kötetének nyitóversét idézem:

Ó, zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
De trónusodhoz mégis elvetődtem...

Ez az egyetlen címnélküli darab az ifjúkori versgyűjteményben, s mindjárt a kötet élén. Címe tehát nyilván az, ami a köteté: Szépség koldusa. Vagy nézzük a költő következő versgyűjteményét! A NEM ÉN KIÁLTOK szintén címtelen darabbal kezdődik:

NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG.
VIGYÁZZ VIGYÁZZ, MERT MEGŐRÜLT A SÁTÁN...

A költemény környezete az előbbi példáéhoz hasonlít: ez is címnélküli - helyesebben: címadó - verse egy gyűjteménynek (ráadásul még a nyomdai megoldást - az ún. verzális szedést - tekintve is a kötetcímet folytatja). Nos, az ilyen finomságok azonnal elvesznek, amint a versek bekerülnek a kritikai kiadás gépezetébe. Ott a Szépség koldusa c. kötet nyitóverse természetesen egyszerűen címnélkülinek minősül, akárcsak a költő megannyi befejezetlen műve... Íme a tanulság: mindig célszerű még a kritikai kiadás mellett is a kezünk ügyében tartanunk az eredeti versgyűjtemények hasonmását vagy gondos, betűhű forráskiadását.

S mintha újabban épp ezek, a forráskiadások jönnének divatba! Mintha a kritikai kiadásból épp a kritikai, vagyis szabványosító és - talán - hatalmi (vö. Dávidházi P., 1989) jellege válnék nemkívánatossá! Mintha a szövegkiadónak immár nem az lenne a fő dolga, hogy sok szövegből egyet - egy igazit és hiteleset - hozzon létre, hanem az, hogy épp fordítva: hozzáférhetővé tegye mindahányat. Úgy jártunk, mint ama platóni beszélgetést olvasván, amely úgy kezdődik, hogy "egy a Mindenség", meg: "a Mindenség nem 'sok'" (Parmenidész, 128b), de aztán mégis arra a kérdésre lyukad ki, hogy "A létező Egy tehát ily módon határtalan sokaságú lesz?" (143a, Kövendi Dénes ford.)

Az utóbbi időben bontakozott ki a szövegkiadás két új irányzata. Az egyik az ún. "genetikus textológia", amelyet egy Helikon-különszám (1989) és Pierre-Marc de Biasi előadásai nálunk is ismertté tettek. A másik a számítógépes szövegleltárakhoz és szövegbankokhoz kapcsolódik.

A genetikus kiadó nem becsüli mértéken fölül az ultima manust, a szerző utolsó kezevonását. De még a szerzői szöveg végleges, "ércnél maradóbb" formáját, az utókor ítélete alá bocsátott editio definitivát sem tünteti ki különös figyelmével, hanem egyenrangúnak tekinti az "előszöveg" minden állomásával (az ötletcédulától az utolsó előtti változatig). Például nem állít föl rangkülönbséget a Nyár 1929-'30-as, ill. 1934-es szövegei között. (Ám azért a költő halála után készült 1955-ös "utószöveg" már őt sem érdekelné.)

A számítógépes szövegbankok készítése 1949-ben kezdődött, és mára bizony kezd arra a képződményre emlékeztetni, amelyet Borges ír le Bábeli könyvtár c. elbeszélésében. Ennek magának is két irányzata van.

Van, aki a szövegrögzítéssel kezdi. Kisfizetésű, színesbőrű gépírónőkkel például néhány év alatt begépeltették lényegében az egész angol költészetet úgy, ahogy van, és néhány sugárlemezen, szép pénzért kapható is most már ez a Full Text Data Base.

Mások először rendet csinálnak az anyagban, s evégett leltárt készítenek. Szegedi tanítványaimmal például még a '70-es években láttunk hozzá, hogy az 1600. december 31. előtti időkből fennmaradt, magyarnyelvű versek sokszempontú nyilvántartását elkészítsük, és így jutottunk el arra a fölismerésre, hogy egy-egy költeménynek nincs egyvalamely hiteles szövege, ellenben van sok. Hosszan és eredménytelenül próbálkoztunk eszményi szöveg megállapításával (hogy majd annak az adatait rögzítsük a leltárban), aztán föladtuk e reménytelen vállalkozást, és immár minden szöveg minden egyes, kéziratos vagy nyomtatott változatát, akárkitől származott is légyen, egyenrangúnak tekintettük, nemcsak a genetikusok "előszövegeit", hanem akár a szerző halála után készült "utószövegeket" is.

Ilyenformán a mi nyilvántartásunk adatmodelljében a szöveg eleve többesszámban létezik, s így bizonyos elmosódottságot mutat. Az adatbázis használója azonnal tisztába jön azzal a sajátos körülménnyel, hogy nincs szövegeinknek egyetlen olyan - bármily egyszerű - ismérvük sem (szerzőség, terjedelem, versforma stb.), mely szilárdnak, változatlannak volna tekinthető. A szöveg különböző jellemzőit több-kevesebb statisztikai elkentség jellemzi - s mindez már a művészi befogadás előtt, azelőtt, hogy a mai olvasó egyáltalán fölütött volna valamely, a művet tartalmazó könyvet.

Luther híres zsoltárának magyar fordítását, az Erős várunk nekünk az Isten kezdetű gyülekezeti éneket mi például nem mernők egyértelműen evangélikus felekezetűnek minősíteni. A leltár a szövegeket úgy mutatja be, ahogy azok a különféle kódexekben és nyomtatványokban megjelentek. Igaz, hogy csak az 1600-ig írott verseket gyűjtöttük össze, de azoknak minden nyomtatott vagy kéziratos előfordulását egészen 1700-ig a teljesség igényével tartjuk számon. Mármost a Luther-ének 1700-ig nem kevesebb mint hatvanszor bukkan fel különféle kéziratos vagy nyomtatott versgyűjteményekben. A gyűjteményeket persze elég pontosan lehet felekezetileg osztályozni. Eszerint az Erős várunk... 11 ízben evangélikus, de 13 ízben református, 23-szor egyszerre evangélikus és református, 10-szer unitárius, 3-szor pedig egyenesen katolikus környezetben fordul elő. Ez az ő felekezeti hovatartozása...

Vagy lássuk egy másik népszerű zsoltárnak (Szegedi Gergely, Nagy bánatban Dávid mikoron vala) dallamát! Tudvalevő, hogy a régi magyar versek fölött a szerzők, a másolók, a kiadók gyakran föl szokták tüntetni a nótajelzést, azt, hogy a költeményt melyik ének dallamára kell énekelni. A Szegedi Gergely zsoltárát például a Boldog az olyan ember az Istenben dallamára. Meg a Drága dolog az Úristent dícsérni dallamára. Meg a Jézus Krisztus, mi kegyelmes hadnagyunkéra. Különböző forrásainkban összesen 6 különböző nótajelzéssel fordul elő szövegünk. Ez az ő dallama... (Nem is olyan sok, főleg, ha meggondoljuk, hogy e rendkívül népszerű költemény maga 42 különféle ének nótajelzéseként szerepel.) S mit ír a leltár a zsoltár terjedelméről? "Teljes szöveg, hossza 16, 17 és 18 versszak." Mármint: különböző forrásainkban...

Persze az is torzításokkal jár, ha minden szövegváltozatot egyforma gondossággal lajstromozunk. Előfordult például, hogy X. átírta Y. versét. Ilyenkor olyan művek is szerepelnek a fölsorolt változatok között, amelyekben alig egy-két szó azonos az eredeti szöveg és az átdolgozás között. Zeleméri László Zúgódik, dúl-fúl magában ez világ kezdetű zsoltárának 29 változata maradt fönn. A szerző nevét az összeolvasandó strófakezdő betűk, a "versfejek" a szövegromlás miatt többnyire a "ZELEMERI LASzLH" alakban őrizték meg, de egy ilyen változat is akad köztük: "ZEFMSzDNKMISSAHN"! Ez Illyés István kései, erőteljes átdolgozásának eredménye (Sóltári Énekek, Nagyszombat, 1693). A katolikus Illyés "az eretnekséggel bőves" szövegekből csak a kezdőszavakat hagyta meg, de azokat sem lustaságból, hanem azzal azért, hogy ezzel a fortéllyal kalauzolja vissza az igaz útra a protestáns énekekhez szokott híveket: "Nótájokat amint tudtam, mind inkább megtartottam, sőt kezdeteket is, hogy akik azokhoz szoktak, mindjárt kezdetekből tudhassák. Egyébaránt a Sz. Bibliának bötűjéhez... a zsoltárokat alkalmaztattam, kihagyván..., melyek ott írva nincsenek, hanem... idegen és eretnek értelemmel is hozzá adattak. Úgymint II. zsoltárban: Zúgódik &c. a tradíciók ellen, alattomban dúl-fúl annak idegen szerzője!" Feltétlen teljességre törekvő leltárunkban a Zeleméri művének változatai között Illyés István alkotását is föl kellett tüntetnünk, jóllehet az utóbbinak szinte csak a kezdőszava maradt azonos a szerzői szöveggel - ám az az egy szó azonos maradt, és nem veszíthettük szem elől, hogy az alig árnyalatnyi módosulást hozó, gondos másolás és a kíméletlen, cenzúrázó jellegű átírás között a különbség a leltározó számára csupán fokozati. ("Persze ha helytálló az az elmélet, hogy minden író valójában ugyanaz a szerző, az efféle adatoknak nincs jelentőségük" [J. L. Borges, 1987, 161].)

A régi magyar versek nyilvántartásának (Répertoire...) munkálatai közben ezeket a jelenségeket hosszú évekig afféle kellemetlen, fárasztó, zavaró tényezőknek éreztem. Csak lassan kezdtem mélynek, termékenynek és főleg általános érvényűnek érezni azt a tapasztalatot, hogy szöveg nincs, csak szövegek vannak. Egykori munkatársaim is hasonlóan láthatják a dolgot. Aligha véletlen, hogy az adatbázis műhelyének szellemi környezetéből érkező Vadai István egy szinoptikus (minden egyes forrást betűhíven, párhuzamosan közlő) Balassi-kiadás előmunkálatainál tart, Szigeti Csaba a Balassi-univerzumról közölt tanulmányt (1985), arról a Balassi-verstömegről, amelyet a költő a halála után, már a 17. században írt... de még matematikusunk, Gál György is olyan adatmodellt fabrikált a számunkra, s olyanról közölt szakcikket (1989), amelyben nem a gyűjteményekben olvasható művek, de nem is a műveket hordozó gyűjtemények, hanem a tényleges előfordulások, a megjelenési alkalmak, vagyis művek és gyűjtemények találkozásai számítanak elemi egységeknek.

Először a nyilvántartás s csak azután a szövegbevitel: mi tehát ezt az utat választottuk. A régi magyar vers adatbázisán most már lassacskán kezd körvonalazódni a magyar nemzeti szövegbank, amely a világhálózatba kapcsolt számítógépeken keresztül máris képes szövegeket (elég sokat), illetve a régi kódexekről és nyomtatványokról fölvett s a szövegekkel összekapcsolt hasonmásokat (nagyon keveset) eljuttatni a felhasználóhoz. Egy nagyon eltökélt ausztráliai, New York-i, sőt székesfehérvári kolléga akár már most is a képernyőjére idézheti a Balassa-kódex szövegét, majd a megfelelő részletet tartalmazó kódexlap nagyfelbontású hasonmását. (Persze ha valakinek nem felel meg a korszerű, hálózati hozzáférés, hanem testileg is birtokba akarja venni a kódex átírt szövegét és hasonmását, akkor azt sugárlemez formájában továbbra is megrendelheti.) A szövegben való elektronikus keresgélés értelmesebbé vált (itt nem részletezem, miként). Ha a körülmények megengedik, belátható időn belül elvégezzük az összes régi magyar kódex és nyomtatvány gépre rögzítését, és a világhálózaton keresztül valóban kényelmesen hozzáférhetővé is tesszük őket. Hát így készül a magyar nemzeti hozzájárulás a Bábeli könyvtárhoz; haladó dolog ez, valóságos sikertörténet, csupa áramvonal.

Sok -> egy

A hagyományos, régivágású szövegkiadói munka során tehát általában az a feladatunk, hogy a rendelkezésünkre álló sok szövegből egyet csináljunk. Ez persze, láttuk, nehézségekbe ütközik. Mert miközben "más és más víz árad" ránk, mi csökönyösen "ugyanazokba a folyamokba" akarunk belelépni (Hérakleitosz, Kövendi-Steiger-kiad., cxx). Eltekintünk a részletektől, hiszen, úgylehet, "minden egy" (cxxx).

Az egy-szöveg létrehozásában nagyon fontos szerepet játszik a kiadó személyisége. A fő munkaeszköz a sztemma: a közös hibák módszerével fölállított szövegleszármazási fa, esetleg háló. Amikor a Répertoire... adatbázisát vagy az azon alapuló számítógépes szövegkiadásokat készítettük, arra törekedtünk, hogy sehol ne szerepeljenek olyan jelenségek, amelyeket nem lehet megfigyelni. Emitt viszont, a hagyományos szövegkiadásban épp akkor a leglátványosabb munkánk sikere, ha az általunk kikövetkeztetett, helyreállított ősszöveg a lehető legtávolabb áll ama közönséges, rontott változatoktól, amelyek forrásainkban olvashatók. A hagyományos szövegkiadás az irodalomértelmezés metaforája: mennél jobban elrugaszkodik a tapasztalhatótól, annál kimunkáltabb és csodálatraméltóbb. Figyeljük csak meg, hogy például az Árgirus-széphistória új kritikai kiadásának szövegleszármazási családfája (Régi Magyar Költők Tára, XVI. század, IX, 574) szinte hihetetlenül platonikus szerkezetet mutat! Íme: kezdetben volt az ősszöveg, mely természetesen elveszett. Másolataiból töredékek állnak a rendelkezésünkre, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból töredékek maradtak, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból töredékek maradtak, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból egy töredék maradt, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból egy késői, de teljes forrás maradt, egy másolata pedig elveszett. Emennek - végre - mindkét másolata elveszett, de a másolatok másolatai megvannak...

Ez a szép a hagyományos szövegkiadási gyakorlatban: az alkotó részvétel lehetősége. Most, amikor - a Répertoire... tapasztalatainak hatására - lassan búcsút veszek ettől a nagyratörő és becsvágyó tevékenységtől, elő kell, hogy hozakodjam a saját történetemmel. Dicsekvés ez, jól tudom, de hiszen van is mivel dicsekedni. Én is Árkádiában éltem, én is voltam klasszikus magyar költő! Legalábbis rajtahagytam a kezem nyomát az életművén... És két évforduló is ürügy arra, hogy elmeséljem ezt a történetet. Most májusban volt négyszázadik esztendeje annak, hogy Balassi Bálint belehalt Esztergom alatt kapott sebébe. Annak az apróságnak pedig most van (nem valami kerek, csupán) harmincadik évfordulója, hogy ama balsorsú mondatok megjelentek az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv Balassi-fejezetében.

Első és, mondhatom, sorsdöntő találkozásom azokkal a bizonyos mondatokkal még '67-ben történt. A kézikönyv - bece- vagy gúnynevén a Spenót - Balassi-fejezetét Gerézdi Rabán és Klaniczay Tibor együtt jegyezte, de a mondatokat - mint később megtudtam - Gerézdi írta. Nevezetességük folytán külön bekezdésben idézem őket:

"...külön választotta s egy 'más könyvben' írta össze - egy-kettő kivételével - istenes verseit, a többit pedig két egyenlő részre osztotta, házasságát ítélve korszakváltó jelentőségű határkőnek. Házassága előtt írt szerelmi és tavaszi-vitézi énekeit, összesen 33-at, meglehetősen laza rendbe illesztette, jórészt figyelmen kívül hagyva a kronológiát; a sorozat végére azonban, rendkívüli megfontoltsággal, a Bocsásd meg Úristen... kezdetű bűnbánati éneket helyezte, hogy utána - a második rész nyitóverseként - rögvest meghazudtolása, a Méznél édesb szép szók... következzék. A házassága utáni költeményekből összeállított második rész ugyanis az egész Júlia-ciklust magában foglalja, vagyis 25 verset, melyekhez Balassi 1589 tavaszán-nyarán további nyolcat szerzett. Így e második könyv szintén 33 költeményből áll, amiből joggal feltételezhető, hogy istenes verseinek a számát is 33-ra szerette volna növelni, s azután ezt vagy a világi versek két könyvének elejére, vagy annak a végére helyezni. Mivel a reneszánsz költők versesköteteiket többnyire valamely - misztikus-szakrális értelmű - számrendszer alapján állították össze, Balassi is egy háromszor 33 költeményből, egy verses prológussal együtt pedig kereken 100 versből álló kötetet óhajtott a jelek szerint kiadni."

Akkor én elsőéves gólya voltam, és a frissiben megjelent hatkötetes akadémiai irodalomtörténeti kézikönyvet - a tankönyvet - még az efféle műveknek kijáró teljes bizalommal forgattam. (Nem ismertem a sorozat későbbi, szembetűnőem gyengébb köteteit.) Úgy gondoltam, általánosan elfogadott aranyigazságokat olvasok. Jókora tévedés volt ez!

Semmit sem tudtam arról, hogy az idézett szövegrész szerzője épp akkor milyen megpróbáltatásokon megy keresztül. Elkerülte a figyelmemet, hogy a kézikönyv első kötetének szentelt, mutatós nagybírálat - melyet a szakma legrangosabb folyóirata számára a korszak egyik mértékadó irodalomtörténészével írattak meg - úgyszólván az egész I. kötetről a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott, kivéve a Balassi-fejezetet, különösen elítélően szólva épp ezekről a mondatokról, amelyeket alaptalan és bebizonyíthatatlan állításoknak minősített, szokatlanul durva hangnemben. Akkor Gerézdi ellen már javában folyt a hadjárat.

Munkahelyén, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében kimutatták, hogy publikációs tevékenysége csekély (nem volt igazuk). Bírálták a kézikönyv számára írt fejezeteit (az egész műből talán ezek a legragyogóbbak). Az egyébként is mélabúra hajló - bár szorongásait mindig titkolni igyekvő, látszólag életvidám - Gerézdi súlyosan megbetegedett. Dolgozott még, de egyre nehezebben. Már a nevét is alig tudta leírni. Egy-egy aláíráson tíz-húsz percig izzadt, egyedül, félrehúzódva. Leváltották a régi magyar irodalomtörténeti osztály éléről, megszüntették kutatói állását, és kötött munkaidejű, beosztott könyvtárosként az intézet könyvtárába helyezték át, jelentős fizetéscsökkentéssel. De akkor is folyton jelentéstételre kellett járnia, ahol állítólagos kötelességmulasztásairól faggatták. Egy hétfő reggelen - délelőttre volt beidézve az igazgatóságra - föltette az edényt a tűzhelyre, és megnyitotta alatta a gázt (esetleg, nem tudom, más gázcsapokat is kinyitott?), de gyufát nem gyújtott. Nem beszélhetünk öngyilkosságról, csak balesetről: önfeladásról, az életösztön hirtelen elapadásáról.

Minderről persze semmit sem tudtam. Azokban az években, élete alkonyán Gerézdi közzétett még két Balassi-tanulmányt. Csalódottan állapítottam meg, hogy nyoma sincs bennük a számszimbolikus kötetfölépítés elméletének. Nem tudtam, hogy mennyire elbátortalanították, elkedvetlenítették, kiközösítették.

Gerézdi bírálói talán képzelőerő nélküliek, esetleg féltékenyek és rosszindulatúak lehettek, de el kell ismernünk, hogy a maguk módján igenis volt valamicske igazságuk. Balassi verseinek többségét nem a költő saját kéziratából, hanem a rissz-rossz Balassa-kódexből (egy másolat másolatának sietősen készült másolatából) ismerjük, és ebből az eredeti kötetelrendezést helyreállítani szinte lehetetlen. De nem sokkal Gerézdi balvégzetű mondatainak elhangzása előtt egyvalaki, Klaniczay Tibor, egyszer már mégis nekigyürkőzött, hogy megbirkózzék a feladattal. Az viszont, amit az ő lenyűgözően következetes okfejtése eredményeképpen kaptunk, a kódex föltevésszerűen helyreállított sorrendje, az bizony egyáltalán nem hasonlított Gerézdi látomására. Gerézdinek ezért előbb módszeresen meg kellett volna bírálnia Klaniczay elméletét, bizonyítékokat kellett volna fölsorakoztatnia saját elgondolása mellett. Lángelmére vall, hogy e bizonyítékok híján, új elmélet fölállítása nélkül is meglátta a verseskötet titkos szerkesztő elvét.

Nekem könnyű dolgom volt: Gerézdi eretnekségeit bevett tantételeknek hittem. A tudatlanok biztonságával eleve a helyes úton indulva el, nem volt nehéz elérni bizonyos eredményeket. A költő tanítványának, Rimay Jánosnak szavait a 3*33-as kötetbeosztás igazsága melletti tanúságtételként lehetett értelmezni. Gerézdi aztán egy verses prológust is keresett a 3*33-as versgyűjtemény élére - nos, Rimay szerint a Három himnusz a Legszentebb Háromsághoz állt volna a kötet élén. Megvizsgálva a Három himnusz terjedelmét, kiviláglott, hogy az éppen kilencvenkilenc sor! Arra is fény derült, hogy a háromrészes (a-a-b) Balassi-sort, illetve a 3*3-as (aab-ccb-ddb) Balassi-versszakot a költő valószínűleg épp a Három himnusz írása közben alkotta meg. A szövegek alaposabb elemzése nyomán megértettük a költő vallási életének 1587-'88 telén lezajlott mély fordulatát (éppen krisztusi korú, 33 esztendős volt ekkor), megértettük nagy elhatározását: hogy egész életművét az Isten szolgálatába állítja. Ekkor fogant meg benne kötetterve...

A dologról részletes tanulmányt írtam. A kézirat sokfelé keringett, de sajnos nem mertem - ismeretlen diákként - elküldeni Gerézdi Rabánnak, így bizonyára nem is szerzett tudomást a dologról. Pedig talán erősebben kötődött volna az élethez, ha tudja, hogy követője akadt. S ha ezt feltételezni nagyképűség is, fölösleges önvád is, bizony örökre bánom, hogy nem ismerhettem személyesen ezt a tudóst.

Dolgozatom 1970-ben aztán végre megjelent (ez volt az első eset, hogy valaki Gerézdi sejtése mellett érvelt), aztán '73-ban, '74-ben, '76-ban újabb közlemények következtek. A '76-os Balassi-ülésszak résztvevői közül immár sokan elfogadták Gerézdi fölfogását, amely közben eggyel s mással - például a Cćlia-ciklus szerkezetének fölismerésével - kiegészült. S bekövetkezett a legfontosabb: 1976-ban sajtó alá rendezhettem egy újfajta, tisztán Gerézdi-elvű Balassi-Összest (az alcím szerint: a versek helyreállított, eredeti sorrendjében), melyre sajnos csak Jugoszláviában, Újvidéken került kiadó (Bori Imre segítségével). Balassi-könyvem (1982) első fejezete (Az új Balassi-kiadás védelme) olyan vitát ismertetett, amely a kötet-elrendezés legfontosabb kérdéseiben akkorra már többé-kevésbé nyugvópontjára jutott. Gerézdi sejtésének lényegét (a kibővítésekkel együtt) a kutatók többsége elfogadja, a gimnáziumi tankönyv ezt tanítja. A munka látszólag véget ért.

S az első évek után már nem voltam egyedül. A Balassi-kutatás kiválósága, Varjas Béla igen hamar (1973, '76, '82) hozzálátott ahhoz, hogy a 2*33-as szerkesztmény (ennek fölépítését Gerézdi sejtése s a helyreállítás munkája nyomán már pontosan ismerni véltük) jelentését megpróbálja megfejteni, s maga is kiadott két, a sorrendet tekintve lényegében "újvidéki" jellegű Balassi-Összest (1979, '81), immár a Szépirodalmi Kiadónál. Egy fiatalabb kutató, Kőszeghy Péter (1985) megpróbálta meghatározni az istenes verseket tartalmazó "más könyv" sorrendjét, és arra a következtetésre jutott, hogy igazam volt, s a különgyűjtemény élén tényleg a Három himnusz állt. Aztán ő is - Szabó Gézával közösen - közrebocsátott egy szövegjavításokban gazdag, fontos összkiadást (1986), amely a sorrend tekintetében (a "más könyv" kivételével) szintén az "újvidéki" családba tartozik.

Ez is sikertörténet tehát, mely végül a jó győzelmével, Gerézdi gondolatának diadalmával végződik. Egy apróság azonban sokáig zavart, amíg meg nem értettem a jelenség valódi természetét. A "gerézdisták" hivatkozási erkölcsére, pontosabban: látszólagos erkölcstelenségére gondolok. Az még hagyján, hogy Varjas Béla, a mesterem, rám mint tanítványára nem tartotta szükségesnek hivatkozni, de Gerézdiről miért kellett élesen elutasító hangnemben írnia, amikor valójában őt követte? (Ezt már az újvidéki kiadás utószavában nehezményeztem.) Balassi-kiadásainak jegyzeteiben aztán már nincs megemlítve sem az újvidéki kiadás, se Gerézdi. A sajtó alá rendező szavai azt a látszatot keltik, mintha ő közvetlenül az utolsó időrendi elvű (Eckhardt-Stoll-féle) kiadásból indult volna ki, s mintha elsőként adott volna az olvasó kezébe a ciklusokon alapuló, a művészi kötetfölépítést helyreállító Balassi-gyűjteményt. Kőszeghy Péter (1984) aztán bírálatában erélyesen kiigazította Varjas e pontatlanságát. A röviddel utóbb megjelent Kőszeghy-Szabó-féle kiadás utószava viszont sajátos módon épp ugyanúgy, ahogy Varjas utószavai, fölhívja a figyelmet a költő versgyűjteményeinek tiszteletbentartására, ám ugyanúgy nem tájékoztat az előző, hasonló törekvésekről, ahogy Varjas sem tette.

A hivatkozások elmaradása hol bosszankodást, hol fölháborodást váltott ki belőlem, pedig - ma már látom - nem volt igazam. Másról volt itt szó: egy elméletet a tudományos közvélemény villámgyorsan elfogadott, és a szó legszorosabb értelmében a magáévá tett. A sejtés és a hozzá kapcsolódó bizonyítékok régóta közkincs immár. Gerézdi csak néhány évvel előzte meg a korát. A '60-as-'70-es évek fordulóján, a strukturalizmus-viták, az ideologikus irodalomtudománnyal vívott küzdelmek idején végtelenül vonzó törekvésnek számított egy költő merőben irodalmi célú, művészi kötetelrendezésének helyreállítása, s ahogy ebben a törekvésben szinte mindenki osztozott, hát részesült is belőle szinte mindenki. Ez a legnagyobb kitüntetés, mely tudományos föltevést érhet: hogy harminc esztendő alatt gazdátlan népköltészetté, köztulajdonná válik, pontosabban olyasmivé, amit egykor valaki miközülünk ismert föl...

Gerézdi sejtésének folklorizálódásában a legutóbbi állomás az idei ünnepi Balassi-ülésszak volt.

Ebből az alkalomból jelentette meg a Kőszeghy Péter tulajdonában és igazgatása alatt álló Balassi Kiadó az első - és, gondolom, hosszú időre az utolsó - idegennyelvű Balassi-kötetet (1994), mellyel a külföld jobb tájékoztatását kívánták előmozdítani. A francia előszó is fölmondja a Gerézdi-sejtést. Jóllehet elhallgatja Gerézdi nevét, valójában - figyeljük csak - még a gondolatmenet előadása is mily keveset változott a harminc esztendő alatt! Magyarul idézem:

"...Balassi a jelek szerint szigorúan megszerkesztett versgyűjteményt hozott létre, melynek egyes részei az ő hosszabb életszakaszainak feleltek meg. Kőszeghy Péter és Szabó Géza egy 1986-os jegyzetükben fölhívják a figyelmet arra, hogy a kódex fordulópontjára a költő bűnvalló gyónóimát helyezett, amelynek versfejei az ő saját nevét adják ki. [A Bocsásd meg, Úristen kezdetű énekről van szó - H. I.] Ez választja el egymástól a két 33-as verscsoportot, amelyekből az elsőt a Krisztinával való házassági epizód előtt, a másikat pedig azután szerezte. Az lehetett a költő szándéka, hogy az Istenhez való könyörgéseinek, fohászkodásainak számát is 33-ra emelje, megalkotva így a hármasoltár harmadik szárnyát. Egy bevezető költeménnyel együtt így az egész 100 versből állt volna. Anélkül, hogy e szerkesztményt Maurice Scčve Délie-jének bonyolult számszimbolikája mellé akarnók állítani, kétségtelennek tartjuk, hogy megfelelt kora ízlésének."

A Balassi-ülésszak nagy, ünnepi nyitóelőadását a debreceni dékán, a régi magyar irodalom elismert kutatója tartotta. (A szöveg egyidejűleg megjelent a Hitelben is.) Tárgya az utolsó száz esztendő Balassi-kutatásának átfogó, történeti ismertetése s az eredmények kritikai mérlegelése volt. Persze - "de te fabula narratur" - feszülten figyeltünk: kit miként minősít a szónok? Némelyikünk többször is szerepelt. Az előadás persze bőven foglalkozott a költő művészi kötetfölépítésének kérdéseivel. S itt következett be Gerézdi népköltészetté válásának újabb, szinte hihetetlen fejleménye. A neve sem hangzott el.

A balga a falat kaparja tehetetlen haragjában. A bölcs csupán bólint.

Gerézdi

De mi járthatott a fejében azután, hogy megjelent ötlete a Spenótban? S még később, a támadások és megpróbáltatások idején? Valóban nem foglalkozott tovább a feltevéssel? Lehetetlen. De akkor két későbbi Balassi-tanulmányában vajon miért nem tér vissza a számszimbolikus szerkesztmény elképzelése? Igaz, a két tanulmány egyike a költő utóéletével foglalkozik, abba nem is illett volna bele. A másik: arcképvázlat, életrajzi áttekintés, melyben művekről alig esik szó. Ez Gerézdi legutolsó írása. S bár a számszimbolikus fölépítésről itt sem tesz említést, a versgyűjtemény kérdése futólag mégiscsak fölbukkan - s talán másként, mint három évvel korábban...

Nem kellene ezzel foglalkoznom. Idáig végülis részarányos ez a tanulmány. Előbb ugyebár a szövegkiadói beavatkozások ellen érveltem, egy többesszámú, statisztikai szövegfogalom bevezetését sürgetve, hogy aztán rögvest ellentmondásba keveredjem, épp egy csodálatos szövegkiadói beavatkozásnak, Gerézdi Rabán sejtésének állítva emléket. Mondanivalómnak nincs is ellenére az efféle önellentmondó szerkezet. Ám most már elérkezett a történet vége. Ideje kitenni a pontot. Különben sem bukkant föl semmi új adat, amelynek segítségével - mint valami bűnügyi regényben - rekonstruálni tudhatnók a kutató elme utolsó gondolatait. Különben is miféle bűnügyi regény az olyan, amelynek a végére érve sem derül ki az igazság?

De mégis: mi járhatott Gerézdi fejében? Az utolsó tanulmány, amely, ha jól tudom, a szerző halálával egyidőben jelent meg, fölsorolja, hogy mi mindent nyert a magyar irodalom a Júlia-ostrom kudarcának fejében (1967, 21). Ezt nyerte: "egy ragyogó petrarkista versfüzért (Júlia-versek), 'új forma gyanánt' egy pásztordrámát (Szép magyar komédia) és annak utána még a nagy versek sorát. Végül pedig egy nagy lírai önéletrajz, a magyar Canzoniere gondolatát és megvalósítását (A maga kezével írt könyve)."

Tehát Balassi Maga kezével írt könyve afféle magyar Canzoniere lett volna? A petrarcai Daloskönyv mintáját követte? Nem akarom ennek az elejtett szónak a jelentőségét túlfokozni, de elképzelhetőnek tartom, hogy Gerézdi megfontoltan és pontosan éppen azt akarta mondani, amit mondott. Ugyanis bajok vannak bizony a 3*33-as dantei mintával, de nem lennének bajok a petrarcaival.

És lehet, hogy Gerézdi észrevette ezt. Lehet, hogy olyan sejtést dagasztottam elméletté, amelyet lángelméjű kiötlője régesrég meghaladott.

Mik ezek a nehézségek?

Az még csak hagyján, hogy a 3*33-as kötetösszeállításnak meggyőző világirodalmi párhuzamaira mindmáig nem sikerült rábukkannunk (Zemplényi Ferenc, 1994). Ez a jól áttekinthető, székesegyházszerű, számtanias építkezés inkább a dantei korszakba, a humanizmust megelőző világba illenék - vagy éppen jóval későbbre: a német 17. századba!

Nagyobb baj, hogy a Balassa-kódexben az első 33 vers után igazából nem további 33 következik, hanem tulajdonképpen 51. Ott vannak a törökből fordított szerelmesversek, nyilvánvalóan rossz helyen, hiszen azután említik Júliát, hogy a költő már tilalom alá vette ezt a nevet. És ott vannak bizonyos vallásos énekek is, szintén rossz helyen, ezt az ősmásoló töredékes megjegyzéséből tudjuk. S csak akkor kapjuk meg a 2*33+(10+x)-es szerkesztményt, ha eltekintünk az odakeveredett, de nem odavaló költeményektől, azoktól, amelyeket az ősmásoló a költő szándékának fittyet hányva írt be kódexébe.

Azonban a nem odavaló versek eltávolítása akadályokba ütközik. A 3*33-as, sőt már a 2*33-as szerkesztmény is megcáfolható. A Gerézdi-sejtés bizonyításakor annak idején hibát ejtettem, bár ez észrevétlen maradt.

Átugorható cáfolat a legelszántabb érdeklődőknek.

Amit tudtunk:

(1) Az 1610 körüli másoló a kódex 1. lapján tévesen állította, hogy a költő eredeti kéziratából dolgozott, valójában az 1589-es ősmásolatot használta (Varjas).

(2) A 99-100. lapon olvasható bejegyzés nagyon töredékes: valószínűleg csupán egyhetedét-egynyolcadát ismerjük.

(3) A 99-100. lap bejegyzése nem a szerzőtől, hanem az 1589-es ősmásolótól származik, és a szerző szándékainak nem is felel meg. Ellentmond önmagának: arról panaszkodik, hogy az istenes verseket a költő nem adja ki, hanem 'más könyvben' gyűjti össze - ám mégiscsak rögvest közöl kilencet (Varjas).

(4) Az 1., 148. és 175. lapok bejegyzéseiből tudjuk, hogy az 1610 körüli másoló a kódex mindhárom fejezetét jóltájékozott előszóval látta el. Az előszavak vagy utólag készültek, vagy legalábbis a lemásolandó forrás kiváló ismeretében (Klaniczay).

S amivel nem számoltunk:

Ha (1) igaz, akkor (3) nem lehet az. Mert:

(1) alapján az 1610 körüli másoló nem tudta, hogy nem az eredetiből másolt. Ha ez igaz, és igaz az is, hogy forrását kiválóan ismerte - vö. (4) -, akkor a 99-100. lap - ma már nagyobb részt elveszett [vö. (2)], de őáltala még teljes terjedelmében ismert - megjegyzését is szerzői szövegként kellett értelmeznie. Tehát a (3) állítás hamis. Vagyis a 99-100. lap megjegyzése Balassi Bálinttól való.

A változtatás a helyreállított sorrendnek bizony egyik legszebb részét, a Maga kezével írt könyve végét érinti. Sokszor idéztem már...

Az 58. ének latinnyelvű címe szerint a költő, látván, hogy Júliát sem észokokkal, sem könyörgéssel szerelemre gyújtani nem képes, panaszával betölti az eget, a földet, a tengereket:

Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája!...

A záróversszakban pedig nemcsak a szereztetés körülményeiről (erdélyi lókereskedelmi körútjáról) számol be, hanem a sorozat végét is bejelenti:

Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl
Júlia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszve rendelém, többé nem említvén
Júliát immár versül.

S még prózában is hozzáteszi: "Ez az Júliáról szerzett énekeknek a vége." S annál nagyobb nyomatékul mindjárt ott a következő: ÖTVEN KILENCEDIK. Következik más. Zsófi nevére. Majd a HATVANODIK. Bécsi Zsuzsannáról s Anna-Máriáról szerzette. Bizony, két külföldi rosszlányról:

Egy társommal midőn én ballagnék,
Szerencsére reájok találék,
Rájok nézve ottan fel gerjedék,
Jó társom is szerelemben esék,
Ők ottan éleszték,
Kedveket jelenték,
Velek azért mi meg esmerkedénk.

Stb., stb. Többet szólnom dolgunkról nem szükség, magyarázza a kényes ízlésű lírikus. S erre következik rá a 61. darab híres kérdése, mely a sorozatban elfoglalt helye alapján szintén gazdagabb értelmet nyer:

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?

Mert hogy ez a Júlia-szerelemre is vonatkozik, annak a megtagadása! És így tovább. Jön a Margit nevű szűzről szóló ének [62.]. Aztán az az éneke [63.], amelyben saját körének tagjaihoz szól, ama költőtársaihoz,

kik a magyar nyelven való vers szerzésen
egymással vetekedtek.

Ám mindeme gyönyörűségek nem csillapítják szenvedéseit [64.], ezért elbújdosik [65.], haszontalan verseskönyvét pedig a tűzre veti [66.]

Most a költeményeknek ez az egyszerű egymásrakövetkezése (s vele a 33-as számszimbolika) egy szinttel lejjebb süllyed, rejtettebbé válik. A fölszíni szerkezetet figyelve a gyűjtemény immár kevésbé viseli magán a megfontolt, számtanias fölépítés nyomait, s inkább olyannak tetszik, mintha látszólag magától állt volna össze, mintha az élet maga alakította volna ilyenné. Az idéztem verssorozatot hosszú prózai megjegyzés szakítja meg. A gyűjtemény összeállításának nehézségeiről és a költő szándékairól, kiadástervéről szól, akárcsak a kódex többi hasonló jegyzete, de sokkal részletesebben. Vallásos versek csoportja - éppen kilenc - ékelődik be, valószínűleg számozatlanul. Megjelenésük erősen csökkenti a kötetfölépítés áttekinthetőségét. Ezután tovább folytatódik az alapsorozat, majd újra megszakad: számozatlan szerelmi versek tömbje - éppen kilenc - lassítja le a következetes előrehaladást. S végül befejeződik az alapsorozat, és vele az egész könyv, s megkezdődik a lengyelországi gyűjtemény... Együtt vannak e szerkesztményben a vallásos és a világi költemények - miként Rimaynál, Wathaynál, Zrínyinél. Vannak számozott és számozatlan részek, miként a Cćlia-ciklusban vagy a Szigeti veszedelemben is.

Engem a Gerézdi-emlegette petrarcai Daloskönyvre emlékeztet ez a kötetfölépítés, a Balassi-korabeli európai líra főfő mintaképére. Megvan abban is a számtani jelkép, de ott is mélyen, szinte észrevehetetlenül elrejtve, s a fölszínen csak önéletrajzias vagy gondolattársításon alapuló kapcsolatok láncolják egymáshoz a költeményeket (Santagata, 1987).

Nem merem tovább igénybe venni az Olvasó türelmét... Most képzeletben Gerézdire figyelek. Vajon azért emlegette-e Petrarcát 1967-ben, mert ő is ugyanezekre a következtetésekre jutott? Meghaladta-e a saját sejtése által kijelölt határokat? Nézem arcképét az Irodalomtudományi Intézet tanácstermében. Nem tudok eligazodni a fénykép arckifejezésén. Az intézet többi halottjáról gondosan beállított fölvétel készült. Barázdált, finom, tudós arcok, tekintélyes zakók, nyakkendők, szemüvegek. Varjason ugyan nincs szemüveg, emlékszem, szerette levenni fényképezkedéskor, most kicsit bizonytalan a pillantása. Az egyetlen amatőrkép Gerézdit ábrázolja. Úgy hallom, a halál körülményei miatt nem sikerült hivatalosabbat, komolyabbat szerezni a családtól. Nem baj, a kép nagyon jó. Kockás ingben van rajta Gerézdi, és nevet, egyáltalán nem csúfondárosan, hanem boldogan és fölszabadultan, végtelenül szabadon.

Könyvészeti jegyzet

A bibliográfia is csupa kaland!

Például Pirnát Antal Balassi poétikája c., 1984 körül készült teljes kézirata (mely nem azonos a sokkal rövidebb doktori értekezéssel) a szakirodalomban szinte az egyetlen, amely elutasítja a 2* vagy 3*33-as elképzelést, s már régóta sürgeti a Gerézdi-sejtés újratárgyalását. Ez a mű - igen - évek óta lappang!

Vagy - más kérdés -: ki tudja, lehet-e igazi közleménynek tekinteni a Balassa-kódex itt ismertetett, hálózaton is hozzáférhető s egyúttal sugárlemezes kiadását, amely mindössze néhány példányban készült el, és amelyből csupán a rendelések függvényében, egyesével állít elő továbiakat az ELTE Bölcsészettudományi Karának Informatikai Osztálya? Stoll Béla új Balassi-bibliográfiája persze nem tünteti föl, nem is tehetné, hiszen májusban, amidőn a sugárlemezt ünnepélyesen bemutattuk a költő emlékének szentelt esztergomi ülésszakon, az ő munkája már megjelent. Ám szerepel benne a kódex egy másik hasonmás-kiadása: nem lemez, hanem valódi, hagyományos könyv. Íme: "Balassa-kódex. Közzéteszi Kőszeghy Péter. Előszó, átírás, jegyzetek: Vadai István. [Hasonmás és betűhű átírás.] Bp. 1994." E valódi könyvnek viszont az a különlegessége, hogy a mai napig, [1994] október 2-ig még senki sem látta, mivel csak a jövőben fog testet ölteni.

S ki tudja, igazat mondtam-e azt állítva, hogy az ünnepi Balassi-ülésszak megnyitóelőadásában Gerézdinek a neve sem hangzott el? Pirnát Antal sem hallotta e nevet, hiszen hozzászólásában ingerülten szóvátette a hiányt. Ám bizonyára nem figyeltünk eléggé. Az előadás nyomtatott változatában (Bitskey István, 1994, 11) ugyanis szó esik az ötletről, amely utóbb "az újvidéki kiadásban testet is öltött. [...] Jó, hogy ilyen Balassi-kiadásunk is van, hiba lenne viszont, ha az újabb edíciók ezt követték volna, s a filológiailag biztos alapot a bizonytalan - bár kétségkívül szellemes - feltételezés miatt elhagyták volna." Az előadás e nyomtatott változata így még jobb példa Gerézdi köztulajdonba vételére, ugyanis a benne foglalt szembeállítás teljesen alaptalan. Az újabb Balassi-kiadások, a Varjaséi és a Kőszeghy-Szabó-félék jobbak, pontosabbak, mint az újvidéki, ám kétségkívül épp annyira Gerézdi-elvűek, mint amaz.

Tanulmányom annak a három előadásnak anyagából készült, amelyek közül az elsőt 1991 novemberében, az MTA Irodalomtudományi Intézetének Elméleti Osztályán rendezett interpretáció-ülésszakon tartottam (Értelmezni? Mit?), a másodikat decemberben, a Reneszánsz Osztály felolvasóülésén (A háromszor harminchármas feltevés cáfolata), a harmadikat pedig 1992 májusában, a régi magyar irodalom kutatóinak tatai találkozóján (Populáris és arisztokratikus szöveghagyományozás). A második előadás - melyben bizonyítani próbáltam, hogy a Balassa-kódex 99-100. lapjának megjegyzése nem az ősmásolónak, hanem magának a költőnek tollából ered - jelöletlen visszhangjának tekintem, hogy a legújabb Balassi-kiadások (1993, 127; 1994, 127) ezeket a sorokat - némi tartózkodással (165), de - ismét fölveszik a költő életművébe.

Nálam is vannak jelöletlen idézetek: Bezeczky Gábortól, Bonyhai Gábortól, Darvas Lászlótól, Kosztolányi Dezsőtől, Móra Ferenctől, Stoll Bélától és Veres Andrástól. Két idézet meg azért hiányzik, mert sehogy sem tudtam beilleszteni őket az okfejtésbe. Egyetértően szerettem volna hivatkozni Szegedy-Maszák Mihály (1994, 165) szavaira: "Napjaink tudatában mélyen él a meggyőződés, hogy a szövegek mind egyetlen hatalmas könyvnek a részei", és Jorge Luis Borgeséira (1987, 162): "Magam is azt hittem sok-sok éven át, hogy a szinte végtelen irodalom csak egyetlen emberben lelhető meg. Ez az ember Carlyle volt, és Johannes Becher, és Whitman, és Rafael Cansinos-Asséns, és De Quincey."

A ténylegesen hivatkozott művek jegyzéke (egy kivétellel) itt következik:

Balassa-kódex, átírta VADAI István, a hasonmást közzétette KOVÁCS István és SZEDMÁK Sándor, szerk. HORVÁTH Iván, sugárlemez, Bp., ELTE M. Irodalomtört. Int., Doktoriskola, Reneszánszkut. Posztgr. Közp. - ELTE BtK Informatikai Oszt. - Hypermedia Systems, 1994.

BALASSI Bálint, Összes versei, Szép magyar comoediája és levelezése, a szöveget gondozta STOLL Béla, utószó, szótár, ford.: ECKHARDT Sándor, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974; Összes versei a versek helyreállított eredeti sorrendjében, közzéteszi HORVÁTH Iván, utószó: BORI Imre, Újvidék, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke, 1976 (Tanulmányok - Studije, 9); Összes versei és Szép magyar comoediája, szerk. és a szöveget gondozta VARJAS Béla, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, é. n. [1981]; Énekei, a szöveget és a dallamokat gondozta, jegyz. KŐSZEGHY Péter és SZABÓ Géza, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986; Versei, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta KŐSZEGHY Péter és SZENTMÁRTONI SZABÓ Géza, Bp., Balassi Kiadó, 1993 és 19942 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 4, szerk. KŐSZEGHY Péter); Počmes choisis - Válogatott versei, traduit par Ladislas GARA, versifié par Lucien FEUILLADE, préface de Jean-Luc MOREAU, Bp., Éditions Balassi - Balassi Kiadó, 1994.

Balassi Bálint és a 16. század költői, I-II, szerk., vál., a szöveget gondozta, jegyz. VARJAS Béla, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

BITSKEY István, "Az magyari nyelvnek dicsősége". Balassi-értelmezések, 1899-1944, Hitel, 1994 június, 5-14.

BOJTÁR Endre, Az irodalmi mű értéke és értékelése, A strukturalizmus után. Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerk. SZILI József, Bp., Akadémiai Kiadó, 1982, 13-56.

BORGES, Jorge Luis, Az idő újabb cáfolata, ford. Scholz László, Bp., Gondolat, 1987.

DÁVIDHÁZI Péter, A hatalom szétosztása: (poszt)modernizáció a szövegkritikában, Helikon, XXXV (1989), 328-343.

EICHENBAUM, Borisz, Az irodalmi elemzés, ford. BÁLINT Judit, FOLLINUS Gábor, GELLÉRT György & al., Bp., Gondolat, 1974.

GÁL György, A "Répertoire de la poésie hongroise ancienne" adatmodellje, Irodalomtörténeti Közlemények, XCIII (1989), 267-272.

GERÉZDI Rabán, Balassi Bálint, Kritika, V (1967), fasc. 5-6, 13-26.

GERGEI Albert, Árgirus históriája, s. a. rend. STOLL Béla, Régi Magyar Költők Tára. XVI. századbeli magyar költők művei, IX, szerk. VARJAS Béla, Bp., Akadémiai Kiadó, 1990, 371-401, 572-579.

HORVÁTH Iván, A Balassi-sor számmisztikai értelmezéséhez, Irodalomtörténeti Közlemények, LXXIV (1970), 672-679; Balassi poétikája (Kérdések), Acta Historić Litterarum Hungaricarum, XIII (1973), 33-41; Az eszményi Balassi-kiadás koncepciója, Irodalomtörténeti Közlemények, LXXX (1976), 613-631; Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Bp., Akadémiai Kiadó, 1982.

HORVÁTH János, Petőfi, Bp., Pallas, 1922.

Hresztomatija po isztorii francuzszkogo jazyka, szerk. N. A. SIGAREVSZKAJA, Leningrád, Proszvescsenyije, 1975.

JÓZSEF Attila, Összes Művei, I-II, s. a. rend. WALDAPFEL József és SZABOLCSI Miklós, Bp., Akadémiai Kiadó, 1955; Összes Versei, I-II, közzéteszi STOLL Béla, Bp., Akadémiai Kiadó, 1984.

KLANICZAY Tibor, Hozzászólás Balassi és Rimay verseinek kritikai kiadásához, A Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának Közleményei, XI (1957), 265-338.

[KOVÁCS Ilona], A szövegkiadás új elmélete és gyakorlata: a szövegek keletkezéskritikája. Bevezető, Helikon, XXXV (1989), 317-318.

Knyiga dlja cstyenyija po isztorii francuzszkogo jazyka, szerk. V. SISMARJOV, Leningrád, 1955.

KŐSZEGHY Péter, [Ismertetés a "Balassi Bálint és a 16. század költői" c. antológiáról,] Irodalomtörténeti Közlemények, LXXXVIII (1984), 86-89; A Balassi-szöveghagyomány néhány kérdéséről, Irodalomtörténeti Közlemények, LXXXIX (1985), 76-89.

Les textes de la Chanson de Roland, I-X, édités par Raoul MORTIER, Paris, Éditions de la geste francor, 1940-1944.

LUKÁCSY Sándor, [Ünnepi beszéd], Acta Iuvenum. Sectio Philologica et Historica, VI (1973), 127-133.

Répertoire de la poésie hongroise ancienne, I-II [+8 MO de données], dir. par Iván HORVÁTH avec la coopération de Zsuzsa FONT, György GÁL, János HERNER, Gabriella HUBERT, Tamás RUTTNER, Etelka SZŐNYI, István VADAI, Éditions du Nouvel Objet, Paris, 1992 (Ad Corpus Poeticarum, collection dirigée par Léon ROBEL).

SANTAGATA, Marco, Dal sonetto al canzoniere. Ricerche sulla preistoria della costituzione di un genere, Firenze, Liviana Editrice, 1987.

SCHREIDER [SREJDER], Ju. A., Egyenlőség, hasonlóság, rendezés (Bevezetés a modern matematika alkalmazásába), ford. Vargha András, Bp., Gondolat, 1975.

STOLL Béla, Balassi-bibliográfia, Bp., Balassi Kiadó, 1994 (Balassi-füzetek, 1, szerk. KŐSZEGHY Péter).

SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Ottlik Géza, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1994.

SZIGETI Csaba, Appendix Balassiana. Kronológia, tradíció, hagyománytudat a XVII. századi Balassi-követő nemesi költészetben, Irodalomtörténeti Közlemények, LXXXIX (1985), 675-687.

VARJAS Béla, Balassi házasságáig szerzett énekeinek ciklusa, Régi magyar századok, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, Reneszánsz-kutató Csoport, 1973, 7-10; Balassi Nagyciklusa, Irodalomtörténeti Közlemények, LXXX (1976), 585-612; A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Bp., Akadémiai Kiadó, 1982.

ZEMPLÉNYI Ferenc, A komponált verskötet kezdetei és alakulása a reneszánszban, előadás, Esztergom, 1994.