Ötvenhatodik
kiben csak azon könyörög, látván, hogy semmi választ nem vehet tőle, hogy ottan csak ne feledkezzék el róla
ez is azon nótára, mint az előbbi

1 Kegyes vidám szemű, piros rózsa színű, én édes fehér hölgyem,
2 Kin hű szerelemmel s teljes reménységgel nyugszik tüzesült lelkem,
3 Nem de nem siralmas kár-e énnekem az, hogy elfeledtél, engem?1

4 Jó vitézek harca hol volt, gondolhatsza, piros vérontás nélkül?
5 Szerelembe esett2 vígan ki élhetett külön szerelmesétül?
6 Ne felejts engemet, ne veszesd lelkedet, hitetlen, félj Istentül!

7 A szelíd daruhoz szintén hasonlatos te kegyes tekinteted,
8 Rózsát jegyez orcád, kalárist3 kis szép szád, mézet ereszt beszéded,
9 Jöjj immár előmben, mondjam örömömben: „az Isten hozott téged!”

10 Kerített városok, kertek, mezők, szép tók nálad nélkül mind tömlöc,
11 Mint sólyom kis fuat, bús lelkem magadat szerelmében úgy üldöz,
12 Jussak már eszedben, láss meg keservemben, magad jöjj, mást ne küldözz!

13 Hangos fülemüle gyönyörű szép kertbe zöld ágak között csattog,
14 Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok hozzád, hogy lelkem buzog;
15 Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz engemet, kinek szíve háborog?

16 Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél4 engem, szegény árvádat,
17 Ily reménytelenül, szép személyed nélkül ne hagyd veszni, szolgádat!
18 Emlékezzél rólam, fényes fehér rózsám, add már látni magadat!

19 Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét jelenteni nem merem,
20 Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem, hogy sokak eszét vesztem,
21 Ha penig titkolom, csak magam fogyatom, mert belső tűz veszt engem.

22 Török szép versekből szerelmese felől csak nem régen fordítá,
23 Igéről igére nem szinte teheté,5 de hirtelen jobbítá,
24 Régi szörnyű kárán, igy veszett, bánkódván, Juliának ajánlá.