1. Bevezetés

Dolgozatom témája Vörösmarty német anyanyelvűek számára írt magyar nyelvtana. A 168 lapból álló gótbetűs, rdés-felelet formájában írott mű értelmezését olykor megnehezítette egy-egy Vörösmarty által használt terminus magyar megfelelőjének megtalálása. A későbbiekben a mai terminusokat használom.

 

2. Vörösmarty és a nyelvészet

Az alábbiakban Vörösmarty nyelvészeti tevékenységét foglalom össze. Nyelvészeti munkássága azért is jelentős, mert abban a korban foglalkozott szakmai kérdésekkel, amikor – Reguly után - Szinnyei szerint a nyelvészet történetében fordulópont következett be. Ezelőtt a nyelvészek tulajdonképpen költők voltak, s a 19. században kezdték a nyelvtudományt tudományos alapra helyezni.

1831-ben a Magyar Tudós Társaság rendszabásának megfelelően a nagygyűlés három fő célként egy nyelvtan és egy szótár megírását valamint egy folyóirat alapítását tűzte ki. Vörösmarty mindhárom munkálataiban részt vett. A kész_endő nyelvtanból először a helyesírási részt, valamint a névszó- és igeragozást kellett megírni. Miután a nyelvtudományi osztály megvitatta a szabályokat, Vörösmarty szövegezte meg azokat. A munka eredményeként 1832-ben látott napvilágot a Magyar Helyesírás’ főbb szabályai, melynek 1950-ben jelent meg a kilencedik, 1984-ben pedig a tizenegyedik kiadása.

1834-ben tisztázták a szótár készítésének elveit, amit szintén Vörösmarty fogalmazott meg Terve a nagy magyar szótár belső elrendezésének címmel. A szótártani munkálatok eredményeképpen jött létre a Czuczor―Fogarasi-féle szótár. Az összegyűjtött anyag a későbbi munkálatok alapjául szolgált.

Az összetett mássalhangzók egyszerisitéséről 1835-ben írt Vörösmarty, némiképp ellentétbe kerülve önmagával, hiszen korábban a c használatát helytítette, s a cz-t javasolta helyette.

A második célhoz 1840-ben kerültek közelebb a magyar nyelvvel foglalkozók, amikor Czuczor és Nagy János bemutatta a szókötés vázlatát, mely három évvel később jelent meg A magyókötés főbb szabályai címmel, s a szórend, a vonzatok valamint az egyeztetés kérdésével foglalkozott. A Magyar Tudós Társaság további nyelvtudományi munkájának eredményeként 1846-ban jelent meg A magyar nyelv rendszere. 1847-ben adták ki Vörösmarty és Czuczor közösen írt nyelvtankönyvének harmadik kötetét; az első kettő rész egy évvel később jelent meg.

Vörösmarty további két említendő munkája a Észrevételek az év és tekéletes szókra, valamint a Figyelmező Szóbírálatok című rovata, melyekben a fentiekben még nem említett nyelvművelő oldala mutatkozott meg; s nyelvhelyességi kérdéseket, szóhasználati szabályokat ismertetett.

Láthatjuk, hogy Vörösmarty nyelvészeti tevékenysége is meglehetősen sokrétű volt, s talán a részmunkák eredményeit olvashatjuk a németeknek írt magyar nyelvtanában, melyet úgy t_ik, a Vörösmartyról írók nem tartottak túlságosan jelentősnek, hiszen egyedül Szinnyei említette, ő is csak érintőlegesen: “Már 1832-ben jelent meg egy németül írt magyar nyelvtan: Kurzgefasste ungarische Sprachlehre für Deutsche az ő kéziratából fordítva, de ezt csak megemlítjük, s nem foglalkozunk vele bővebben, mert semmi feltűnőt nem tartalmaz.” (Szinnyei 1878: 281)

A művet két nagy részre lehet osztani. Az első 50 oldal (Sprachlehre) a tulajdonképpeni nyelvtani rész, a többi mintegy 120 oldal pedig egyfajta szöveűjtemény, amire a címben az Übungsstücke kifejezés utal. Ez azonban megtévesztő, mivel a közölt szövegekhez semmilyen feladat nem kapcsolódik, így a szöveggyűjtemény lenne a helyesebb megjelölés.

38 hangot, illetve azokat jelölő betűt különböztet meg. Megemlíti, hogy a magyar hangrendszerben egy e és é között álló hang is: ë, ám írásban nem jeljük, helyette e-t írunk. A betűk ejtését német - olykor francia - példákon mutatja be, megkönnyítve ezzel a nyelvtanuló dolgát. (Az egységesség kedvért azonban célszerűbb lett volna csak német példákat hozni, hiszen a könyv német anyanyelvűeknek szól.) Pl.

A magánhangzókat két fő csoportra osztja: magas és mély magánhangzókra. Három magánhangzó tűnik kivételnek: az é, amit gedehnte, azaz nyújtott magánhangzók

nt definiál, valamint az i és í, melyek átmeneti kategóriát alkotnak a két csoport között; a szóban levő többi magánhangzótól függ az aktuális minősítésük. Tulajdonképpen a nyelvtan egészén végighúzódik a magánhangzók e kettős felosztása, és az arra épülő magyarázatok sora. További csoportosításra nem vállalkozik, olyan esetekben sem, ahol a hangok tulajdonságaival bizonyos jelenségek megmagyarázhatóak lennének. pl. a teljes hasonulás jelöltsége.

Vörösmarty a Redetelen alatt valószínűleg a szófajokat érti. A nyelvtan pozitívumának tartom, hogy hangsúlyozza a magyar nyelv némettől elrő, agglutináló jellegét. “Alles was in der deutschen Sprache an einem Worte durch Endungen, Präpositionen und zueignende Fürwörter bestimmt und ausgedrückt wird, ersetzen im Ungarischen meistens die Suffixe."(4. oldal) A különbségeket táblázatban is feltünteti, ami a vizualizáció szempontjából is fontos.

Vörösmarty 20 szuffixumot különböztet meg, amiből 17 mai értelemben vett esterag.(Ide sorolja még a birtokos személyjelet , a szenvedő ige képzőjét - Leidensendung, és a többes szám ét.)

Lehet, hogy sejti, az előhangzók okozzák a legtöbb problémát a magyart tanulóknak, mert a ragozási táblázatok felépítésében a magas-mély kettősség központi szerepet játszik: a toldakok előhangzós alakjait veszi fel, s hangrend szerint sorolja őket két oszlopba. Vannak azonban olyan alakváltozatok, melyeket kihagy. Pl. a birtokos személyjel esetében hiányoznak az –m, -ja, -juk alakok; hajó-m, pad-ja típusokra tehát nem ad példát a nyelvtanulóknak.

Gyakran hiányoznak a magyarázatok is. Pl. felsorolja, hogy az igéket cselekvő, szenvedő és mediális csoportba oszthatjuk, de a későbbiekben nem derül ki egyértelműen, milyen kritériumok alapján, vagy hogy mely igék alkotják ezeket a csoportokat. A határozói igenév (Zustandswörter) kérdését megoldja a toldalékok felsorolásával, semmilyen kommentárt, használati szabályt, stb. nem fűz hozzá. Sok jelenséget csak hangtani alapon próbál megmagyarázni, legtöbbször az előhangzók problémáját próbálja megoldani. A használati szabályok általában csupán a hangtani jellegzetességek ismertetéséből állnak.

Egyik lényeges hibának tartom azt, hogy az egyes példák a nyelvtani leírás során nem mondatba foglalva, hanem izoláltan, kontextus nélkül fordulnak elő. Ez nagy mértékben megnehezíti a nyelvtanuló dolgát.

év és a magánhangzóval kezdődő toldalék találkozásáról van szó, és a két egymás mellett álló azonos hang egy ugyanolyan, hosszabb hanggá olvad össze. Pl.: munka + am >munkám. Néhány lappal később, ugyanezt a jelenséget már a tővégi magánhangzó megnyúlásával és a toldalék magánhangzójának elhagyásával magyarázza, ami egyrészt a következetesség hiányát mutatja. (Hangzórövidüléssel keletkezett tövekről van szó.)

Ugyancsak figyelemre méltó, hogy az anya, apa szavakról azt írja, hogy a –ja, -juk toldalékok előtt elhagák a tővégi magánhangzójukat. Ez már csak azért is meglepő, mert e két alakváltozatot nem említi a birtokos személyjelek között.

a nyelvtanuló számára a nyelvtörténeti adat, sőt olykor zavaró tényező lehet, elvonhatja a figyelmet a lényegesebb dolgokról. (Itt pl. a visszaható névmás a mag szóból ered; a –nként morféma kettős toldalék (Doppelsuffix), mert két ragból kapcsoltuk össze.)

Az utolsó fejezetben a szórendről, a szófajok disztribúciós tulajdonságairól és a ragozás jellegzetességeiről ír. Innen csak két dolgot emelek ki.

"Grundzahlwörter sind als Beiwörter zu betrachten."(44.oldal) E megállapítás mindenképpen figyelemre méltó, hiszen a külföldi és magyar szakirodalomban egyaránt csak a hatvanas évektől kezdve jelentek meg hasonló nézetek. E mondatával Vörösmarty át előrevetítette napjaink egyik szófajtani kérdését.

A későbbiekben többször utal a határozott és az általános ragozás különbségeire, ám ennek megmutatásához egy kevésbé szerencsés példát hoz: "Der Satz fogd be két lovadat! spanne deine zwei Pferde ein. ist bestimmt, man kann aber auch unbestimmt sagen fogj be két lovadat. welches ungefähr heißt: Spanne zwei deiner Pferde ein."(45. oldal) Úgy gondolom, a két német mondat nem fejezi ki elég jól a magyar mondatok közötti határozottságbeli különbséget, inkább azt látszanak hangsúlyozni, hány lova van az alanynak. Talán szerencsésebb lett volna a Spanne zwei Pferde ein! és a Spanne die zwei Pferde ein! mondatpár alkalmazása.

A szöveggyűjtemény – a szövegtípusoknak megfelelően - öt részre osztható.

znapi életből meríti, főbb témakörei: betegség, időjárás, pletyka, óra, emlékezés, öltözködés, levélírás, olvasás, vadászat, madarászat, dohányzás, nők, tyúkszem kimetszése, tűzeset, falusi élet, gyász, becsületesség, fürdés, kísértet. lotteriahúzás, közlekedés, kert. Valamennyi nagyon szórakoztató olvasmány. S azzal, hogy a hétköznapi életből meríti a témákat az nyelv gyakorlati jelentőségét hangsúlyozza.

A kilenc állatmese (pl. A’ csikó és apja, A varjak gyűlése) a párbeszédekhez hasonlóan párhuzamosan német és magyar nyelven szerepel a páros oldalakon.

4. Eine Erzählung aus 1001 Nacht, in’s Ungarische übersetzt von ály Vörösmarty (114-153.old) (Egy elbeszélés Az ezeregyéjszaka meséiből Vörösmarty fordításában)
5. Eine Scene aus dem Trauerspiele: Salamon király von Vörösmarty,
6. bersetzt von Paziazi ( Egy jelenet Vörösmarty szomorújátékából Paziazi fordításában)

A szöveggyűjtemény felépítése, a szövegek sorrendje didaktikai szempontból megfelelő: egyre nehezebbek lesznek, egyre kevesebb segítséget tartalmazva. Míg az első szöveg mellett a nyelvtani szerkezetek magyarázatát is feltünteti, az utolsónál semmilyen fogódzót nem kap a nyelvtanuló. A szövegek kiválasztása is jó. Különböző szövegtípusokra, stílusrétegekre lát példát a német diák, így megismerkedhet az azokhoz kapcsolódó jellegzetes fordulatokkal, nyelvhasználati móddal. Mindemellett a mai módszertanokban oly fontosnak tartott szöveghez kapcsolódó feladatok, ill. az abból kiinduló nyelv(tan)oktatás is megvalósítható belőle megfelelő tanári munkával.

A tankönyv véleményem szerint önálló tanulásra csak korlátozottan, vagy egy bizonyos nyelvi szint elérése után alkalmas. Maga Vörösmarty is utal erre, amikor azt írja, hogy a helyes kiejtés csak anyanyelvi beszélőtől sajátítható el. Ezzel a mai napig érvényes kijelentéssel mindenképpen egyet kell értenünk. Tanári segítséggel viszont úgy gondolom, bármely nyelvi szinten álló tanuló haszonnal forgathatja/forgathatta a könyvet

Szinnyei József: Vörösmarty mint nyelvész. Figyelő 1878/IV. 280-285.