Bábeli Könyvtár,
magyar könyvespolc
Nem kifejezetten könyvtárosi szakértelmet kíván
sem a rögzítésre felajánlott anyagok közötti választás (általában a nemzeti
művelődéstörténeti fontosság szempontjából), sem a rögzítési formátumok
kiválasztása (s ha szükséges, a szabványosítás kezdeményezése), sem a
rögzítés követelményeinek szabályozása stb. Ezért a Képzetes Nemzeti Könyvtár
állomány-gyarapítását a könyvtárosok nem önállóan, hanem egy tudós testület
felügyelete alatt végzik. A Képzetes Nemzeti Könyvtár nem könyvkiadóként,
hanem kifizetőhelyként szerzeményez. Csak mint vásárló vesz részt az állomány-gyarapításban.
A neki eladásra fölkínált állományok elkészítésében sem a könyvtárosok, sem a
szakértők, sem pedig az esetleg tulajdonukban vagy résztulajdonukban álló
vállalatok nem működhetnek közre, illetve közreműködésükért semmilyen
jogcímen nem fogadhatnak el díjazást. A szerzeményezésre felügyelő testület munkája ez
legyen: (1) A
szövegrögzítés követelményeinek, szabványainak és ajánlásainak kidolgozása,
különös tekintettel két elhanyagolt területre: a helyesíráséra és a hálózati
kritikai kiadáséra. A magyar helyesírás akadémiai szabályzatából
évtizedek óta fájdalmasan hiányzik a nemzeti kódtábla meghatározása. Az 1992.
decemberében kiadott MSZ 7795-3 számú Magyar Szabvány roppant engedékeny. Lehetővé
teszi, hogy akár háromféle kódtáblával is éljünk, azzal, amelyet a Microsoft
DOS (és például az IBM OS/2) használ, továbbá azzal, amelyet a Microsoft
Windows, valamint még egy nagygépes környezetben szokásos „EBCDIC” nevűvel
is. (Mintha az egyméteres mellett az egyhuszas és a hetvencentis méterrúd
használatát is engedélyeznék.) Egyelőre tehát együtt kell élnünk a
hullámvonalas „ő”-kkel és a kalapos „ű”-kkel. Ez azonban már nem tarthat
sokáig: bizonyosra vehető, hogy a Unicode ajánlás Magyarországon is nemzeti
szabvánnyá lesz. Helyes lenne viszont, ha a Unicode magyar kódkészletében a
ma használatos jeleken felül ott lennének azok is, amelyekre a kutató
(elsősorban a nyelv- és irodalomtörténész) igényt tart. A Neumann Ház számára
rögzített szövegek kódtábláját a szakértői testület fogja meghatározni.
Ugyanők kapcsolatba lépnek a nemzetközi Unicode csoporttal, és résztvesznek
az új, nemzeti szabvány kidolgozásában. (Talán helyes, ha legközelebb nem
bízzuk egy vállalatra[1] a
nemzeti betűkódkészlet meghatározását.) Akadémiánk I. (Nyelv- és Irodalomtudományi)
Osztálya az ötvenes években meghatározta, majd azóta többször módosította A magyar klasszikusok kritikai kiadásának
szabályzatát. A hálózati kritikai kiadás persze egy sereg új kérdést is
fölvet. A külföldi példákból sem nagyon okulhatunk, mivel egyelőre a
Világhálón sem igen vannak kritikai kiadások. (Nem lehetünk mindig késésben.) A Neumann-terv
szakértőinek szembe kell nézniük azokkal az irodalomtörténeti,
irodalomelméleti és bölcseleti nehézségekkel,[2]
amelyekkel a hálózati kritikai kiadások készítője találkozni fog. Föl kell
állítaniuk a magyar klasszikusok hálózati kritikai kiadásának új
szabályzatát. Nem kötelező, de helyes és üdvös, ha a Unicode
hazai honosításának, illetve a hálózati kritikai kiadás módszertanának
kérdéseit a Magyar Tudományos Akadémia védnöksége
alatt – és, persze, költségén – kutatjuk,[3]
majd pedig az eredményeket az akadémiai közösség színe előtt bocsátjuk
vitára. Ezek (a magyar helyesírás szabályozása, ill. a nemzeti klasszikusok
szövegkritikai kiadása) végül is az MTA megalapítása óta a leghagyományosabb
akadémiai feladatok. (A kívánatos együttműködésnek Akadémiánkon talán nemcsak
hívei lesznek. De, ha az együttműködés elmarad, annak ne a Neumann Ház
vezetősége legyen az oka.) (2) A
rögzítendő anyagok sorrendjének megállapítása. Nagy körültekintést
igénylő feladat, amelyben a szövegnek nemcsak, mondjuk, művelődéstörténeti
értékét, hanem könyvtári és levéltári szempontokat is (állományvédelem)
tekintetbe kell venni. A rendelkezésre álló rögzítő teljesítmény felosztása
vitákra ad majd okot a különböző tudományágak képviselői között. Jómagam az
ifjúságnak adnék előnyt: az oktatás és nevelés szempontjának. A Sulinet Terv
belátható időn belül nem fogja nyújtani sem a diák, sem a tanár számára a tudásnak ama képzetes Tárházát,[4]
amelyre pedig a szűkreszabott terjedelmű, fegyelmezett „digitális órák”
mellett és mögött szükség lenne, s amelyben a kutató szellem, akár gyermek,
akár felnőtt, előírt módszer nélkül, saját kényére-kedvére, zabolátlanul
gyarapíthatja ismereteit. A Neumann Gyűjtemény – a Nép- és a Nemzeti Könyvtár
együttvéve – éppenséggel megfelelhetne e követelménynek. (3) A
rögzített állományok minőségi ellenőrzése és átvétele vagy visszautasítása. Az általában megbízhatónak tekintett kiadói szövegek átvétele sem történhet
meg a tudományos tanácsadók hozzájárulása nélkül, kivéve, ha a kiadók az
állományt ingyenesen, s nem a Képzetes Nemzeti Könyvtár, hanem a Képzetes
Népkönyvtár számára ajánlják föl. Képtelenül hangzik, de igaz: a munka jó
minőségének szempontjából nemcsak a szegénység, hanem a gazdagság is
veszélyeket hordoz magában. A Neumann-terv mögött álló, igencsak örvendetes
politikai támogatás pénzbőséget idézhet elő. A kellemes és kívánatos
gazdagság veszélye nemcsak a korrupcióban, az összeférhetetlenségi szabályok
laza kezelésében áll, hanem abban is, hogy a bőven rendelkezésre álló pénz
túlfokozhatja a keresletet, olyan nagyra, amit a megbízható minőséget nyújtó kínálati oldal nem tud teljesíteni,
vagy legalábbis nem olyan gyorsan, ahogy a hivatalnoki észjárás megkívánná. A
Művelődési és Közoktatási Minisztérium tavalyi kiváló felsőoktatási
tankönyvpályázata például eredetietlen és nem túl megbízható műveket is eredményezett, mert a
határidőket túl rövidre szabták (nem a feladat tartalmához, hanem a pénzügyi
évhez igazodva). Most a Sulinet Terv is roppant feszes határidőket követel,
persze szép pénzért. Az eredményül várható számjegykódolású tanórák
némelyikének szakszerűsége lehet, hogy megsínyli majd a nagyon rövid idő alatt
jelentkező nagyon erős keresletet. Végül az is a tudós testület feladata lesz, hogy,
ha kell, ellen tudjon állni a politikai nyomásnak. Ez olyankor a legkínosabb,
amikor alapjában egyetért[5]
azzal, aminek ellenáll. |
[1] „E szabvány kidolgozásában
közreműködött az IBM Hungary Kft.”
(Magyar Szabványügyi Hivatal, MSZ
7795-3:1992, 8. lap.)
[2] L. a Szöveg c. fejezetet.
[3] Irodalomtudományi Informatikai Kutatócsoport
Irodalomtudományi informatikai
kutatócsoportot szervezek. A szükséges kiszolgáló- és ügyfélszámítógépeket az
ELTE beszerzi – a bérkeretet viszont az Akadémiától remélem. Miért?
Akadémiánknak alapításától fogva fő feladatai
közé tartozik
– a magyar helyesírás szabályozása,
– s hogy rögzítse a magyar klasszikusok
kritikai kiadásának alapelveit.
Az I. osztály e feladatok szakszerű
ellátására bizottságokat (Helyesírási, ill. Textológiai Bizottságot) hozott
létre. Kutatócsoportunk e bizottságok tevékenységét kívánja segíteni. Az
intézményes tudomány nemes konzervativizmusa gyakran nem könnyíti meg, hogy a
társadalmi kihívásokra gyors és szakszerű válasz adassék. Meggyőződésem, hogy a
bizottságok munkáját korszerűsíteni kell. A helyesírás és a sajtó alá rendezés
egyaránt súlyos válságba jutott. El kell-e fogadnunk ezeket a hullámvonalas
„ő”-ket, a kalapos „ű”-ket, mint afféle természeti csapásokat? El kell-e
fogadnunk, hogy a számítógépes világhálón elképesztő sajtóhibákkal jelennek meg
a magyar klasszikusok? A válság megoldásához olyan fiatal, részben még
huszonéves kutatók segítségére van szükség, akik informatika és bölcsészet
határterületein máris több tapasztalatot gyűjtöttek, mint az érett nemzedék.
Mit vállal csoportunk, s mikorra?
1. Helyesírási reformjavaslat
A válság az 1970-es években alakult ki, ekkor
jelentek meg a magyar piacon az első számjegyvezérlésű fényszedőgépek (pl. az
Akadémiai Nyomda Lasercomp berendezése), majd az első (IBM, Olivetti,
NDK-Robotron) elektronikus írógépek. Ekkor kellett volna Akadémiánknak
szabályoznia a magyar nemzeti kódtáblát: meg kellett volna határoznia, hogy
gépi vezérlésű folyamatokban melyik magyar írásjelnek melyik számjegy feleljen
meg. A szabályozás elmaradt, és a ’80-as években, a személyi számítógépek
tömeges elterjedésének idején kialakult a káosz s az ebből fakadó mérhetetlen
bosszúság és munkaerőpazarlás. Hiszen mindenki, aki személyi számítógépen
dolgozott, időnként szövegszerkesztésre adta a fejét, és mindenki, aki szöveget
szerkesztett, szembetalálkozott a kódkonverzió problémájával. Szövegeink nem
voltak hordozhatóak. Egyik program ezt, a másik azt a kódtáblát támogatta, a
nyomtató pedig esetleg egy harmadikat. A '90-es évekre a társadalom
beletörődött a megváltoztathatatlanba. Megszoktuk a kalapos „ű”-ket. Az 1993-as
nemzeti szabvány immár megengedi háromféle kódtábla (a „852-es”, az
„ISO-8859-2-es” és az „EBCDIC”) békés együttélését.
Holott, természetesen, új, egységes
kódtáblára lenne szükség Magyarországon. És most itt a kedvező pillanat. Nem a
magyar az egyetlen írásrendszer, amellyel nehézségek vannak. Világszerte
elterjedőben van a „Unicode” egységes kódtábla. A magyar szabványt mindenképpen
újrafogalmazzák. Szeretnők, ha az Akadémia nem maradna ki ebből, s nem hagyná,
miként 1993-ban tette, egyedül az IBM-re ezt a feladatot.
Megígérjük, hogy 1999 végén letesszük az I.
osztály asztalára azt a nemzeti kódtábla-javaslatot, amellyel kiegészíthető lesz
az akadémiai helyesírási szabályzat. A század elején előfordult már, hogy tudós
testületünk néhány éves késéssel követte a magyar helyesírás reformját (a „cz”
elhagyását). Segítségünkkel a mostani, kb. két évtizedes lemaradást egyetlen
esztendő alatt be lehetne hozni.
2. Textológiai szabályzat
Akadémiánk többször elkészítette és
közrebocsátotta „A magyar klasszikusok kritikai kiadásának szabályzatát”. Nem
rendelkezünk azonban iránymutató állásfoglalással sem a nem-vonalszerű
(ugrásokat is megengedő) szövegek (az ún. hiperszövegek) közlését, sem pedig a
magyar klasszikusok hálózati (internet, intranet) kritikai kiadásait illetően.
Ami az elsőt illeti, valószínűnek tartjuk,
hogy a Text Encoding Initiative (TEI) csoport által továbbfejlesztett Standard
Generalized Markup Language (SGML) a jövő szövegtulajdonság-leíró nyelve. A
pályázó volt az ötletgazdája és házigazdája 1991 januárjában az MTA
Irodalomtudományi Intézetében rendezett, For an International Standardization
of Humanist Data Bases c. nemzetközi tanácskozásnak, s ez a TEI, ill. az SGML
mellett foglalt állást, bizonyos módosításokat javasolva... Az 1993 óta
világszerte terjedő, ún. „barátságos” internetes felület, a WWW („Világháló”) a
HTML-ajánlást fogadta el, mely ugyancsak az SGML-nek egyszerűsített változata.
Ezen a területen azonban még további, nagyon kemény kutatómunkára van szükség.
Az SGML s a TEI ugyanúgy nincs befejezve, ahogy a Unicode 2.0 sem, és egyelőre
nem tudjuk megmondani, hogy ma pontosan mit jelent például a betűhűség
követelménye SGML környezetben, hogy milyen feltételeknek kell eleget tennie
egy magyar SGML-HTML átalakító programnak, hogy a hálózati világban
természetesen elengedhetetlen fényképhasonmásoknak hány bites színmélységet és
milyen felbontási arányt kell teljesíteniük szerzői kézirat, másolat, ill.
nyomtatvány esetében.
A feladat roppant sürgős. Tavaly ősszel
kormánydöntés született arról, hogy 2000. augusztus 20-án meg kell nyitni a
„Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia-központ” kapuit – miközben még
külföldön sem alakult ki a hálózati kritikai kiadások módszertana.
Megígérjük, hogy 2000 tavaszán átnyújtunk
Akadémiánk Textológiai Bizottságának egy részletesen kidolgozott, a
gyakorlatban is kipróbált, a nemzetközi környezetnek megfelelő, mind a
filológiai, mind a számítástechnikai követelményeket kielégítő textológiai
szabályzattervet a magyar klasszikusok hálózati kritikai kiadásának
módszeréről.
(Részfeladatként vállaljuk (1.) egy
összefoglaló tanulmánykötet elkészítését, mely az irodalomtudományi informatika
nemzetközi és hazai elméletíróinak legfontosabb írásait fogja tartalmazni,
továbbá (2.) egy rangos nemzetközi tanácskozás megszervezését és
lebonyolítását.)
3. Textológiai minták
Hálózati (internet, intranet) kritikai
kiadással Magyarországon egyelőre kizárólag a mi műhelyünk foglalkozik. Mivel a
tapasztalatok gyűjtésének ezen az új területen roppant nagy a jelentősége,
fontosnak tartjuk, hogy a tervidőszakban – az elméletibb jellegű munkával, a
szabványosítási javaslatok kidolgozásával párhuzamosan – gyakorlati
tevékenységet is végezzünk.
Megígérjük, hogy 2001 végéig elkészülünk (1.)
három, textológiailag bonyolult szövegcsoport hálózati kritikai kiadásával:
három nagy, magyar klasszikus műveinek virtuálissajtó alá rendezésével, továbbá
(2.) bővítjük, karbantartjuk és korszerűsítjük a régi magyar költészet 1993 óta
az Interneten lévő, de nem elég könnyen használható adatbázisát, és (3.) részt
veszünk a bölcsészeti informatika egyetemi tanításában.
4. Megszűnés
Szemben az örökéletűvé váló, akadémiai
támogatású kutatóhelyekkel, a mi kutatócsoportunk életbentartására a
tervidőszak után nem lesz szükség. Eredményeinket – a helyesírási szabályzat
kiegészítésére vonatkozó javaslatot, a textológiai szabályzat kiegészítésére
vonatkozó javaslatot, valamint a minta-kiadásokat – átnyújtjuk, és ezzel
munkánk véget ér. Ezek a feladatok olyan természetűek, hogy, ha nem készülünk
el velük idejében, az annyi, mintha bele sem kezdtünk volna.
A válság meg fog oldódni, vagy így vagy úgy.
A nemzeti kódtábla valami módon mindenképp átalakul két éven belül. Magyar
klasszikusokból sok már ma is ott olvasható az interneten. Csupán az a kérdés,
hogy az intézményes tudomány, mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia,
mennyire kíván részt venni abban, ami történik, mennyire kívánja befolyásolni
az elkövetkezendőt.
Felelős döntésben reménykedem.
Bp., 1998. febr. 13.
[4] L. a Bölcsészet a bábeli könyvtárban c. fejezetet.
[5] Itt van mindjárt a
„Digitális Halhatatlanok” esete.
Semmi bajom az alapötlettel. Helyes gondolat,
hogy a magyar irodalom jeleseinek műveit a hálózaton hozzáférhetővé kell tenni,
hogy az írók kapjanak életjáradékot, hogy ne az állam, önkényesen, jelölje ki a
kiválasztottak szűk, de egyre bővülő körét, s ne is egy állami kegyben álló,
gyanús irodalmi kuratórium, hanem az írók maguk.
Tulajdonképpen még azzal sincs bajom, hogy
ezek a Kossuth-díjasaink és babérkoszorúsaink olyanok, amilyenek. Méray, annak
a bizonyos elvetemült Korea-könyvnek egyik szerzője, utóbb teljesen szakított a
sztálinizmussal. A száműzetésben írott könyvei itt-ott kínosan pontatlanok, de
maradéktalanul becsületesek, s a hazacsempészett példányok
gondolat-felszabadító hatását lehetetlen kétségbe vonni. Az Irodalmi Újságot Méray évekig a saját
költségén tartotta fönn. Ma pedig ő az egyik legbölcsebb szavú politikai
tárcaíró a magyar sajtóban. Kuczka pályafutása is hasonló. Én bizony nem
sajnálnám tőlük a járadékot. És hát, istenem, ott vannak azok a gyengécske írók
is a Digitális Halhatatlanok sorában, meg Kádár egykori udvari történetírója –
végül is minden akadémiában szoktak ülni ilyenek.
Nem ezen akadok fönn, nem ez ébreszt
kétségeket bennem.
Ellenben azt például nem is tudom, hogy
tényleg szeretem-e magát a Kossuth-díjat, meg a babérkoszorút. Állami
kitüntetés mindkettő, politikusok adományozzák őket, nem pedig, ahogy kellene,
szerkesztőségek, tanszékek, irodalmi társaságok. Ez bizony meg is látszik a
díjazottak jegyzékén. A névhez és életműhöz szorosan hozzátartozik az odaítélés
évszáma, a Rákosi- és Kádár-korszakban, a rendszerváltás utáni években és mostanában
egyaránt.
Ám a mai Sulinet-ifjúság, hogy is mondjam,
nem eléggé romlott ahhoz, hogy ezt az évszám-históriát önmagától fölfogja. Neki
tulajdonképpen magyarázatokra lenne szüksége. Vizsgán például mindig szépen
elfelelik, hogy az Ómagyar Mária-siralomban tulajdonképpen nem Szűz Mária
panaszkodik, hanem általában egy anya, aki elvesztette gyermekét. Nos ez a
marhaság tényleg évtizedek óta benne van a tankönyvben, csak senki sem vette
észre, annyira hozzátartozott a szokásos, szinte kötelező kifejezéskincshez. Az
ilyen mondatokat annak idején mindenki illemszabályok puszta betartásának
tekintette, olyasféle dolognak, mint amikor valaki túl hosszan és kínosan
udvariaskodik, és senkinek eszébe nem jutott volna komolyan venni. Ma már az
ifjúságnak segítségre van szüksége ahhoz, hogy megértse a közelmúltat. Igen,
föl kell tenni a hálózatra a Kossuth-díjasok műveit, de legyenek ott mellettük
azok a szövegemlékek is, amelyek megmutatják a díj elnyerésének tágabb
társadalmi összefüggéseit. Hogy mi a megoldás, nem tudom. Ne maga a
Kossuth-díjas irányítsa saját műveinek sajtó alá rendezését, hanem a közelmúlt
szakképzett kutatója? Ezt az álláspontot nem szívesen képviselném. Ámde azt,
hogy a Kossuth-díjasok közpénzen fazonírozhassák babérkoszorúikat, szintén nehezen
fogadnám el.
Csupán egyetlen dologban vagyok bizonyos.
Hogy ezt a bonyolult kérdést tulajdonképpen nem közéleti kitűnőségeknek kellene
eldönteniük, nem vezető köztisztviselőknek, hanem tanároknak,
irodalomtörténészeknek, műbírálóknak, hozzáértőknek. Államférfi ne határozza
meg, hogy mely írók műveit tápláljuk be ezekbe a tan- és művelődésügyi
számítógépekbe. Tudom, hálátlan vagyok, de mégis elmondom, hogy – akármennyire
a miniszternek köszönhetjük is a Sulinetet és a Neumann Tervet – szerintem neki
ugyanúgy nincs joga befolyásolnia azt, hogy mi kerül be a Sulinet vagy a
Neumann Ház anyagába, ahogy a Szépművészeti Múzeum falára sem akasztathatja ki
a legszebb festményt sem. Az utcaseprő kezéből sem veheti ki a seprőt. Egész
világ nem a mi birtokunk.