Bábeli Könyvtár, magyar könyvespolc

 

Képzetes Nemzeti Könyvtár

Nem kifejezetten könyvtárosi szakértelmet kíván sem a rögzítésre felajánlott anyagok közötti választás (általában a nemzeti művelődéstörténeti fontosság szempontjából), sem a rögzítési formátumok kiválasztása (s ha szükséges, a szabványosítás kezdeményezése), sem a rögzítés követelményeinek szabályozása stb. Ezért a Képzetes Nemzeti Könyvtár állomány-gyarapítását a könyvtárosok nem önállóan, hanem egy tudós testület felügyelete alatt végzik.

A Képzetes Nemzeti Könyvtár nem könyvkiadóként, hanem kifizetőhelyként szerzeményez. Csak mint vásárló vesz részt az állomány-gyarapításban. A neki eladásra fölkínált állományok elkészítésében sem a könyvtárosok, sem a szakértők, sem pedig az esetleg tulajdonukban vagy résztulajdonukban álló vállalatok nem működhetnek közre, illetve közreműködésükért semmilyen jogcímen nem fogadhatnak el díjazást.

A szerzeményezésre felügyelő testület munkája ez legyen:

(1) A szövegrögzítés követelményeinek, szabványainak és ajánlásainak kidolgozása, különös tekintettel két elhanyagolt területre: a helyesíráséra és a hálózati kritikai kiadáséra. A magyar helyesírás akadémiai szabályzatából évtizedek óta fájdalmasan hiányzik a nemzeti kódtábla meghatározása. Az 1992. decemberében kiadott MSZ 7795-3 számú Magyar Szabvány roppant engedékeny. Lehetővé teszi, hogy akár háromféle kódtáblával is éljünk, azzal, amelyet a Microsoft DOS (és például az IBM OS/2) használ, továbbá azzal, amelyet a Microsoft Windows, valamint még egy nagygépes környezetben szokásos „EBCDIC” nevűvel is. (Mintha az egyméteres mellett az egyhuszas és a hetvencentis méterrúd használatát is engedélyeznék.) Egyelőre tehát együtt kell élnünk a hullámvonalas „ő”-kkel és a kalapos „ű”-kkel. Ez azonban már nem tarthat sokáig: bizonyosra vehető, hogy a Unicode ajánlás Magyarországon is nemzeti szabvánnyá lesz. Helyes lenne viszont, ha a Unicode magyar kódkészletében a ma használatos jeleken felül ott lennének azok is, amelyekre a kutató (elsősorban a nyelv- és irodalomtörténész) igényt tart. A Neumann Ház számára rögzített szövegek kódtábláját a szakértői testület fogja meghatározni. Ugyanők kapcsolatba lépnek a nemzetközi Unicode csoporttal, és résztvesznek az új, nemzeti szabvány kidolgozásában. (Talán helyes, ha legközelebb nem bízzuk egy vállalatra[1] a nemzeti betűkódkészlet meghatározását.)

Akadémiánk I. (Nyelv- és Irodalomtudományi) Osztálya az ötvenes években meghatározta, majd azóta többször módosította A magyar klasszikusok kritikai kiadásának szabályzatát. A hálózati kritikai kiadás persze egy sereg új kérdést is fölvet. A külföldi példákból sem nagyon okulhatunk, mivel egyelőre a Világhálón sem igen vannak kritikai kiadások. (Nem lehetünk mindig késésben.) A Neumann-terv szakértőinek szembe kell nézniük azokkal az irodalomtörténeti, irodalomelméleti és bölcseleti nehézségekkel,[2] amelyekkel a hálózati kritikai kiadások készítője találkozni fog. Föl kell állítaniuk a magyar klasszikusok hálózati kritikai kiadásának új szabályzatát.

Nem kötelező, de helyes és üdvös, ha a Unicode hazai honosításának, illetve a hálózati kritikai kiadás módszertanának kérdéseit a Magyar Tudományos Akadémia védnöksége alatt – és, persze, költségén – kutatjuk,[3] majd pedig az eredményeket az akadémiai közösség színe előtt bocsátjuk vitára. Ezek (a magyar helyesírás szabályozása, ill. a nemzeti klasszikusok szövegkritikai kiadása) végül is az MTA megalapítása óta a leghagyományosabb akadémiai feladatok. (A kívánatos együttműködésnek Akadémiánkon talán nemcsak hívei lesznek. De, ha az együttműködés elmarad, annak ne a Neumann Ház vezetősége legyen az oka.)

(2) A rögzítendő anyagok sorrendjének megállapítása. Nagy körültekintést igénylő feladat, amelyben a szövegnek nemcsak, mondjuk, művelődéstörténeti értékét, hanem könyvtári és levéltári szempontokat is (állományvédelem) tekintetbe kell venni. A rendelkezésre álló rögzítő teljesítmény felosztása vitákra ad majd okot a különböző tudományágak képviselői között. Jómagam az ifjúságnak adnék előnyt: az oktatás és nevelés szempontjának. A Sulinet Terv belátható időn belül nem fogja nyújtani sem a diák, sem a tanár számára a tudásnak ama képzetes Tárházát,[4] amelyre pedig a szűkreszabott terjedelmű, fegyelmezett „digitális órák” mellett és mögött szükség lenne, s amelyben a kutató szellem, akár gyermek, akár felnőtt, előírt módszer nélkül, saját kényére-kedvére, zabolátlanul gyarapíthatja ismereteit. A Neumann Gyűjtemény – a Nép- és a Nemzeti Könyvtár együttvéve – éppenséggel megfelelhetne e követelménynek.

(3) A rögzített állományok minőségi ellenőrzése és átvétele vagy visszautasítása.

Az általában megbízhatónak tekintett kiadói szövegek átvétele sem történhet meg a tudományos tanácsadók hozzájárulása nélkül, kivéve, ha a kiadók az állományt ingyenesen, s nem a Képzetes Nemzeti Könyvtár, hanem a Képzetes Népkönyvtár számára ajánlják föl.

Képtelenül hangzik, de igaz: a munka jó minőségének szempontjából nemcsak a szegénység, hanem a gazdagság is veszélyeket hordoz magában. A Neumann-terv mögött álló, igencsak örvendetes politikai támogatás pénzbőséget idézhet elő. A kellemes és kívánatos gazdagság veszélye nemcsak a korrupcióban, az összeférhetetlenségi szabályok laza kezelésében áll, hanem abban is, hogy a bőven rendelkezésre álló pénz túlfokozhatja a keresletet, olyan nagyra, amit a megbízható minőséget nyújtó kínálati oldal nem tud teljesíteni, vagy legalábbis nem olyan gyorsan, ahogy a hivatalnoki észjárás megkívánná. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium tavalyi kiváló felsőoktatási tankönyvpályázata például eredetietlen és nem túl megbízható műveket is eredményezett, mert a határidőket túl rövidre szabták (nem a feladat tartalmához, hanem a pénzügyi évhez igazodva). Most a Sulinet Terv is roppant feszes határidőket követel, persze szép pénzért. Az eredményül várható számjegykódolású tanórák némelyikének szakszerűsége lehet, hogy megsínyli majd a nagyon rövid idő alatt jelentkező nagyon erős keresletet.

Végül az is a tudós testület feladata lesz, hogy, ha kell, ellen tudjon állni a politikai nyomásnak. Ez olyankor a legkínosabb, amikor alapjában egyetért[5] azzal, aminek ellenáll.

 

 

 

 



[1] „E szabvány kidolgozásában közreműködött az IBM Hungary Kft.”

(Magyar Szabványügyi Hivatal, MSZ 7795-3:1992, 8. lap.)

[2] L. a Szöveg c. fejezetet.

[3] Irodalomtudományi Informatikai Kutatócsoport

Irodalomtudományi informatikai kutatócsoportot szervezek. A szükséges kiszolgáló- és ügyfélszámítógépeket az ELTE beszerzi – a bérkeretet viszont az Akadémiától remélem. Miért?

Akadémiánknak alapításától fogva fő feladatai közé tartozik

– a magyar helyesírás szabályozása,

– s hogy rögzítse a magyar klasszikusok kritikai kiadásának alapelveit.

Az I. osztály e feladatok szakszerű ellátására bizottságokat (Helyesírási, ill. Textológiai Bizottságot) hozott létre. Kutatócsoportunk e bizottságok tevékenységét kívánja segíteni. Az intézményes tudomány nemes konzervativizmusa gyakran nem könnyíti meg, hogy a társadalmi kihívásokra gyors és szakszerű válasz adassék. Meggyőződésem, hogy a bizottságok munkáját korszerűsíteni kell. A helyesírás és a sajtó alá rendezés egyaránt súlyos válságba jutott. El kell-e fogadnunk ezeket a hullámvonalas „ő”-ket, a kalapos „ű”-ket, mint afféle természeti csapásokat? El kell-e fogadnunk, hogy a számítógépes világhálón elképesztő sajtóhibákkal jelennek meg a magyar klasszikusok? A válság megoldásához olyan fiatal, részben még huszonéves kutatók segítségére van szükség, akik informatika és bölcsészet határterületein máris több tapasztalatot gyűjtöttek, mint az érett nemzedék.

Mit vállal csoportunk, s mikorra?

1. Helyesírási reformjavaslat

A válság az 1970-es években alakult ki, ekkor jelentek meg a magyar piacon az első számjegyvezérlésű fényszedőgépek (pl. az Akadémiai Nyomda Lasercomp berendezése), majd az első (IBM, Olivetti, NDK-Robotron) elektronikus írógépek. Ekkor kellett volna Akadémiánknak szabályoznia a magyar nemzeti kódtáblát: meg kellett volna határoznia, hogy gépi vezérlésű folyamatokban melyik magyar írásjelnek melyik számjegy feleljen meg. A szabályozás elmaradt, és a ’80-as években, a személyi számítógépek tömeges elterjedésének idején kialakult a káosz s az ebből fakadó mérhetetlen bosszúság és munkaerőpazarlás. Hiszen mindenki, aki személyi számítógépen dolgozott, időnként szövegszerkesztésre adta a fejét, és mindenki, aki szöveget szerkesztett, szembetalálkozott a kódkonverzió problémájával. Szövegeink nem voltak hordozhatóak. Egyik program ezt, a másik azt a kódtáblát támogatta, a nyomtató pedig esetleg egy harmadikat. A '90-es évekre a társadalom beletörődött a megváltoztathatatlanba. Megszoktuk a kalapos „ű”-ket. Az 1993-as nemzeti szabvány immár megengedi háromféle kódtábla (a „852-es”, az „ISO-8859-2-es” és az „EBCDIC”) békés együttélését.

Holott, természetesen, új, egységes kódtáblára lenne szükség Magyarországon. És most itt a kedvező pillanat. Nem a magyar az egyetlen írásrendszer, amellyel nehézségek vannak. Világszerte elterjedőben van a „Unicode” egységes kódtábla. A magyar szabványt mindenképpen újrafogalmazzák. Szeretnők, ha az Akadémia nem maradna ki ebből, s nem hagyná, miként 1993-ban tette, egyedül az IBM-re ezt a feladatot.

Megígérjük, hogy 1999 végén letesszük az I. osztály asztalára azt a nemzeti kódtábla-javaslatot, amellyel kiegészíthető lesz az akadémiai helyesírási szabályzat. A század elején előfordult már, hogy tudós testületünk néhány éves késéssel követte a magyar helyesírás reformját (a „cz” elhagyását). Segítségünkkel a mostani, kb. két évtizedes lemaradást egyetlen esztendő alatt be lehetne hozni.

2. Textológiai szabályzat

Akadémiánk többször elkészítette és közrebocsátotta „A magyar klasszikusok kritikai kiadásának szabályzatát”. Nem rendelkezünk azonban iránymutató állásfoglalással sem a nem-vonalszerű (ugrásokat is megengedő) szövegek (az ún. hiperszövegek) közlését, sem pedig a magyar klasszikusok hálózati (internet, intranet) kritikai kiadásait illetően.

Ami az elsőt illeti, valószínűnek tartjuk, hogy a Text Encoding Initiative (TEI) csoport által továbbfejlesztett Standard Generalized Markup Language (SGML) a jövő szövegtulajdonság-leíró nyelve. A pályázó volt az ötletgazdája és házigazdája 1991 januárjában az MTA Irodalomtudományi Intézetében rendezett, For an International Standardization of Humanist Data Bases c. nemzetközi tanácskozásnak, s ez a TEI, ill. az SGML mellett foglalt állást, bizonyos módosításokat javasolva... Az 1993 óta világszerte terjedő, ún. „barátságos” internetes felület, a WWW („Világháló”) a HTML-ajánlást fogadta el, mely ugyancsak az SGML-nek egyszerűsített változata. Ezen a területen azonban még további, nagyon kemény kutatómunkára van szükség. Az SGML s a TEI ugyanúgy nincs befejezve, ahogy a Unicode 2.0 sem, és egyelőre nem tudjuk megmondani, hogy ma pontosan mit jelent például a betűhűség követelménye SGML környezetben, hogy milyen feltételeknek kell eleget tennie egy magyar SGML-HTML átalakító programnak, hogy a hálózati világban természetesen elengedhetetlen fényképhasonmásoknak hány bites színmélységet és milyen felbontási arányt kell teljesíteniük szerzői kézirat, másolat, ill. nyomtatvány esetében.

A feladat roppant sürgős. Tavaly ősszel kormánydöntés született arról, hogy 2000. augusztus 20-án meg kell nyitni a „Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia-központ” kapuit – miközben még külföldön sem alakult ki a hálózati kritikai kiadások módszertana.

Megígérjük, hogy 2000 tavaszán átnyújtunk Akadémiánk Textológiai Bizottságának egy részletesen kidolgozott, a gyakorlatban is kipróbált, a nemzetközi környezetnek megfelelő, mind a filológiai, mind a számítástechnikai követelményeket kielégítő textológiai szabályzattervet a magyar klasszikusok hálózati kritikai kiadásának módszeréről.

(Részfeladatként vállaljuk (1.) egy összefoglaló tanulmánykötet elkészítését, mely az irodalomtudományi informatika nemzetközi és hazai elméletíróinak legfontosabb írásait fogja tartalmazni, továbbá (2.) egy rangos nemzetközi tanácskozás megszervezését és lebonyolítását.)

3. Textológiai minták

Hálózati (internet, intranet) kritikai kiadással Magyarországon egyelőre kizárólag a mi műhelyünk foglalkozik. Mivel a tapasztalatok gyűjtésének ezen az új területen roppant nagy a jelentősége, fontosnak tartjuk, hogy a tervidőszakban – az elméletibb jellegű munkával, a szabványosítási javaslatok kidolgozásával párhuzamosan – gyakorlati tevékenységet is végezzünk.

Megígérjük, hogy 2001 végéig elkészülünk (1.) három, textológiailag bonyolult szövegcsoport hálózati kritikai kiadásával: három nagy, magyar klasszikus műveinek virtuálissajtó alá rendezésével, továbbá (2.) bővítjük, karbantartjuk és korszerűsítjük a régi magyar költészet 1993 óta az Interneten lévő, de nem elég könnyen használható adatbázisát, és (3.) részt veszünk a bölcsészeti informatika egyetemi tanításában.

4. Megszűnés

Szemben az örökéletűvé váló, akadémiai támogatású kutatóhelyekkel, a mi kutatócsoportunk életbentartására a tervidőszak után nem lesz szükség. Eredményeinket – a helyesírási szabályzat kiegészítésére vonatkozó javaslatot, a textológiai szabályzat kiegészítésére vonatkozó javaslatot, valamint a minta-kiadásokat – átnyújtjuk, és ezzel munkánk véget ér. Ezek a feladatok olyan természetűek, hogy, ha nem készülünk el velük idejében, az annyi, mintha bele sem kezdtünk volna.

A válság meg fog oldódni, vagy így vagy úgy. A nemzeti kódtábla valami módon mindenképp átalakul két éven belül. Magyar klasszikusokból sok már ma is ott olvasható az interneten. Csupán az a kérdés, hogy az intézményes tudomány, mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia, mennyire kíván részt venni abban, ami történik, mennyire kívánja befolyásolni az elkövetkezendőt.

Felelős döntésben reménykedem.

Bp., 1998. febr. 13.

[4] L. a Bölcsészet a bábeli könyvtárban c. fejezetet.

[5] Itt van mindjárt a „Digitális Halhatatlanok” esete.

Semmi bajom az alapötlettel. Helyes gondolat, hogy a magyar irodalom jeleseinek műveit a hálózaton hozzáférhetővé kell tenni, hogy az írók kapjanak életjáradékot, hogy ne az állam, önkényesen, jelölje ki a kiválasztottak szűk, de egyre bővülő körét, s ne is egy állami kegyben álló, gyanús irodalmi kuratórium, hanem az írók maguk.

Tulajdonképpen még azzal sincs bajom, hogy ezek a Kossuth-díjasaink és babérkoszorúsaink olyanok, amilyenek. Méray, annak a bizonyos elvetemült Korea-könyvnek egyik szerzője, utóbb teljesen szakított a sztálinizmussal. A száműzetésben írott könyvei itt-ott kínosan pontatlanok, de maradéktalanul becsületesek, s a hazacsempészett példányok gondolat-felszabadító hatását lehetetlen kétségbe vonni. Az Irodalmi Újságot Méray évekig a saját költségén tartotta fönn. Ma pedig ő az egyik legbölcsebb szavú politikai tárcaíró a magyar sajtóban. Kuczka pályafutása is hasonló. Én bizony nem sajnálnám tőlük a járadékot. És hát, istenem, ott vannak azok a gyengécske írók is a Digitális Halhatatlanok sorában, meg Kádár egykori udvari történetírója – végül is minden akadémiában szoktak ülni ilyenek.

Nem ezen akadok fönn, nem ez ébreszt kétségeket bennem.

Ellenben azt például nem is tudom, hogy tényleg szeretem-e magát a Kossuth-díjat, meg a babérkoszorút. Állami kitüntetés mindkettő, politikusok adományozzák őket, nem pedig, ahogy kellene, szerkesztőségek, tanszékek, irodalmi társaságok. Ez bizony meg is látszik a díjazottak jegyzékén. A névhez és életműhöz szorosan hozzátartozik az odaítélés évszáma, a Rákosi- és Kádár-korszakban, a rendszerváltás utáni években és mostanában egyaránt.

Ám a mai Sulinet-ifjúság, hogy is mondjam, nem eléggé romlott ahhoz, hogy ezt az évszám-históriát önmagától fölfogja. Neki tulajdonképpen magyarázatokra lenne szüksége. Vizsgán például mindig szépen elfelelik, hogy az Ómagyar Mária-siralomban tulajdonképpen nem Szűz Mária panaszkodik, hanem általában egy anya, aki elvesztette gyermekét. Nos ez a marhaság tényleg évtizedek óta benne van a tankönyvben, csak senki sem vette észre, annyira hozzátartozott a szokásos, szinte kötelező kifejezéskincshez. Az ilyen mondatokat annak idején mindenki illemszabályok puszta betartásának tekintette, olyasféle dolognak, mint amikor valaki túl hosszan és kínosan udvariaskodik, és senkinek eszébe nem jutott volna komolyan venni. Ma már az ifjúságnak segítségre van szüksége ahhoz, hogy megértse a közelmúltat. Igen, föl kell tenni a hálózatra a Kossuth-díjasok műveit, de legyenek ott mellettük azok a szövegemlékek is, amelyek megmutatják a díj elnyerésének tágabb társadalmi összefüggéseit. Hogy mi a megoldás, nem tudom. Ne maga a Kossuth-díjas irányítsa saját műveinek sajtó alá rendezését, hanem a közelmúlt szakképzett kutatója? Ezt az álláspontot nem szívesen képviselném. Ámde azt, hogy a Kossuth-díjasok közpénzen fazonírozhassák babérkoszorúikat, szintén nehezen fogadnám el.

Csupán egyetlen dologban vagyok bizonyos. Hogy ezt a bonyolult kérdést tulajdonképpen nem közéleti kitűnőségeknek kellene eldönteniük, nem vezető köztisztviselőknek, hanem tanároknak, irodalomtörténészeknek, műbírálóknak, hozzáértőknek. Államférfi ne határozza meg, hogy mely írók műveit tápláljuk be ezekbe a tan- és művelődésügyi számítógépekbe. Tudom, hálátlan vagyok, de mégis elmondom, hogy – akármennyire a miniszternek köszönhetjük is a Sulinetet és a Neumann Tervet – szerintem neki ugyanúgy nincs joga befolyásolnia azt, hogy mi kerül be a Sulinet vagy a Neumann Ház anyagába, ahogy a Szépművészeti Múzeum falára sem akasztathatja ki a legszebb festményt sem. Az utcaseprő kezéből sem veheti ki a seprőt. Egész világ nem a mi birtokunk.