Trencséni-Waldapfel Imre, Mitológiai lexikon

A szörnyű adótól, melyre Minós krétai király kötelezte, Aigeus király fia, a hos Tbéseus szabadította meg Athént. Arra kérte atyját; hogy vegyék be ot is a hét ifjú közé, akiket hét szuzzel együtt idorol idore a Minótaurosnak kellett elküldeni; ő majd Pallas Athéné segítségével megöli az emberevő szörnyeteget. Az öreg Aigeus fájó szívvel bocsátotta el a veszedelmes útra gyermekét, ki csak késő öregsége napjaira tért vissza hozzá. Mert Théseus anyja, Aithra, troizéni királyleány volt, s míg Aigeus Athénben uralkodott, Aithra Troizénben nevelte fel gyermekét. Csak mikor már olyan erős lett Théseus, hogy atyja fegyvereit ki tudta emelni a föléjük hengergetett mérhetetlen súlyú szikla alól, akkor kereshette fel atyját Athénben. De még be sem teltek fia látásával Aigeus büszke apai szemei, mikor az agg király szerencsétlen sorsa és az ifjú hos fékezhetetlen bátorsága megint kiragadta ölelő karjai közül Théseust. Ősz hajára földet és homokot hintett Aigeus, mert ki tudja, látja-e még valaha fiát; fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta Théseusnak, hogy ha sikerrel jár s megölve a Minótaurost, épségben hazatér halálra ítélt társaival, cserélje fehérre a fekete vásznat. A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték Théseust a dicso Minós büszke székvárosába. Meglátta az athéni host a krétai királyleány, a szép Ariadné, kit illatos ágya anyja lágy karjai között óvott eddig, mint az Eurótas habjai a mirtust, vagy ahogyan a tavaszi szellő sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította vágyódó szemeit az ifjúról a királyleány, amíg egész testét át nem járta a szerelem, s Erós lángja el nem hatolt a velokig. Erós, ki gondokkal keveri az emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnő a szerelem és a tenger habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt, míg a szőke idegen után sóhajtozott! Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt sárgábbra, mint a fényes arany, mikor Théseus jelentkezett a királynál, hogy megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált vagy a dicsőséget várva ! Titkon megegyezett Ariadné az idegennel és egy gombolyag fonalat adott neki. Mert a Minótauros számára Daidalos labyrinthost épített, hatalmas barlangot, melyben zegzugos folyosók vezettek és ezek közt az is eltévedt volna, akit esetleg megkímél a szörnyeteg. De Théseus Ariadné fonalát gombolyította, s mikor Pallas Athéné segítségével megölte a Minótaurost, a fonal mentén szépen megtalálta a kijáratot is a labyrinthosból. Akkor aztán megmentett társaival hazahajózhatott Athénbe és vitte magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha Minós megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket. Théseus szerelméért elhagyta Ariadné apját, anyját és testvérét, de Théseus hutlen lett hozzá és megfeledkezett arról is, hogy Ariadnénak köszönheti életét. Mikor Dia (vagy Naxos) szigetére érkeztek, Ariadnét elnyomta az álom. Théseus partra tette az alvó leányt és úgy hajózott tovább hazája felé. Felébredt Ariadné és egyedül találta magát a lakatlan szigeten. Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hutlen Théseus ellen, felment a magas hegyekre, ahonnét messzire el lehetett látni a tengeren, majd a tenger remego habjai közé futott, meztelen bokája fölé emelve lágy ruháját. Szája tajtékzott már a vérfagyasztó keserves jajveszékelésben: - Hát így hagytál engem, ki a hazai partokról elhajóztam veled, itt hagytál e magányos szigeten, álnok Théseus? Hát így törodsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem elfeledve? Hát semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Nem volt egy csepp szánalom sem benned? Bizony nem ezt ígérted nekem, hanem víg menyegzot, a várva várt nászdalokat, miket most mind meghiúsultan szórtak szét a szelek a levegoben. Ne is higgyen többé no a férfi esküjének, mert csak addig esküdöznek, addig nem fukarok az ígéretekben, amíg el akarnak érni valamit, de mihelyt elérték, amire vágyódnak, szavukat felejtik és nem törodnek az esküvel. Én ragadtalak ki a halál örvényébol és inkább akartam testvérem vesztét, mintsem hogy tégedet, hitszego, a veszély percében elhagyjalak. Ím, ez a jutalmam: a vadak tépnek szét és a ragadozó madarak prédája leszek e szigeten, ha meghalok, senki sem hantol a föld rögeibol sírdombot fölém. Oroszlán szült téged, magányos koszirten, a kegyetlen tenger hullámai dobtak partra, valamelyik tengeri szörny volt az anyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett. Ha nem is kívántad, hogy hitvesed legyek, vagy ha nem akartál idegen asszonnyal ülni lakodalmat, mert attól tartottál, hogy mit szólnak hozzá hazádban, akkor is legalább hazavittél volna, hu rabszolganodnek, hogy szolgáltalak volna, kedves tagjaidat üdíto fürdovel simogatva s bíborszonyeggel megvetve pihenore ágyad ! Most hová forduljak, kitol várhatok még segítséget? Nincs egy árva teto e puszta szigeten s a tenger habjai zárnak körül, nincs rá mód, nincs remény, hogy elfussak innét. Minden néma, minden elhagyott, és minden a halált mutatja. De nem tör meg addig két szemem fénye és fáradt testembol nem távoznak el az érzékek, míg az istenektol nem kérek a hitszegore igazságos büntetést, és az égiek meg nem hallgatnak halálom óráján. Eumenisek, ti, bosszú istennoi, kiknek hajfürt helyett kígyókkal koszorúzott homlokát lihego kebletek haragja felhozi, jertek ide, jertek, hallgassátok meg az én panaszos szómat, mert jaj, csak panaszkodni tudok, tehetetlenül, eszeveszett dühtol elvakultan. De panaszos szavam keblem mélyérol jön, ti ne is hagyjátok gyászom bosszulatlan: amilyen lelkiismeretlenül engemet elhagyott Théseus, úgy döntse gyászba saját magát és azokat, akiket legjobban szeret.
Meghallgatta az égiek királya és jeladással válaszolt Ariadné panaszos szavára. Megrendült a föld és megrázkódtak a tengerek, és egymáshoz ütötte a világ a ragyogó csillagokat. Théseus ezalatt már messze hajózott, a feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjérol megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból Aigeus, hogy fekete vitorlával közeledik a hajó, azt hitte, hogy a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától. Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe. Így okozta Théseus feledékenysége osz atyja halálát, és így teljesült Ariadné átka. Ariadné sokáig nézett a hajó után, keserves gondoktól sebes kebellel. De egyszerre a sziget másik oldalán, gazdag virágzással feltunt Dionysos, hömpölygo menete élén, a satyrosok és a nysai silénosok thasosával.
Ariadnét kereste, mert Ariadné iránt gyulladt szerelemre. Kíséretében voltak a mainasok, és orjöngo bakkhosi mámorukban hangos rivalgással kiáltoztak: evoé! A fejükön repkénykoszorú volt. Egy részük a thyrsost suhogtatta, mások szétszaggatott bikaborjú véres tagjait dobálták, voltak, akik tekergozo kígyókkal övezték fel magukat. Es orgiát ültek, mély üregu szekrényben hordozva körül a szent tárgyakat, titkos ünnepet, amelyet nem szabad kihallgatniok a beavatatlanoknak. Hosszú tenyerükkel verték a dobot az asszonyok, vagy réztányérral idézték elo a csengo-bongó lármát, rekedten búgtak a kürtök, és a barbár sípok borzalmas, sziszego hangot adtak. Ilyen kísérlettel közeledett Dionysos az elhagyott leányhoz, és Théseus
hutlensége után az isten szerelme vigasztalta meg Ariadnét.

Zrinyi Miklós
ARIANNA SIRÁSA
(A Syrena-kódex alapján)

Adria tengernek főn forgo habiai,
Vallyon oly nagyoke mint szemem áriai,
Vallyon oly nagyoke Mongibel lángiai,
Mint égő szűuemnek lángos hatalmai?

En éiel, én nappal keseruen ohaitok,
Mikint fűleműle uérs taitekot hanyok,
De nagy nyaualiámbul gyogyulni nem tudok,
Sőt sebben sőt kinban uyiulton uyiulok.

Nagy sebet mert chinalt Cupido szűuemben,
Kinek oruossága ninch dictamus fűben,
Mint egek forognak őrők kőrnyűletben,
Vgy bum ugy bánatom forog őrőkségben.

Én Marst űnekelek haragos fegyuerrel,
Kinzo szerelmemet hogy feleichem euel,
Más felől kis isten meg kerűl fegyuerrel,
Harcol, uagdalkozik lángozo szűuemmel.

Két nagy harcban meg győzőt imar engemet,
Es midőn sokaig hurcolna engemet,
Illyen nehéz okkal nekem kegyelmezet,
Hogy iriam Teseus nagy hitetlenségét.

Bizony nagy bűntetés, mert én inkáb irnám,
Mikeppen árult el engem szep uiolám,
Menny sok sohaitást érette heában
Sűrű főlyhők kőze szélnek bochátottam.

Mennyiszer kőnyuemmel eszt az sebes dráuát
Arosztottam, s neueltem haragos áriát,
Mastis kőnyueimtűl forgo őruenyt forgat,
Es maga magában neueli haragiát.

Es eszt mind érette, és mind chak heában,
Heában fárattam magas Parnassusban,
S ot érte feiemet ágoztam Laurusban,
De szelet fogtam, penszt gyuytőttem almomban.

Ah háládatlan! és nem hait meg en kinom,
Kiben éiel nappal untalan kinlodom,
Nem hait meg szép uersem s utánnad iárásom,
Egő tűzem, ár uizem, sok sohaitásom.

Hallyad meg mast Teseus hitetlenségét,
És annak magadra uegyed az értelmét,
Hallyad Ariánnának siralmas uersét,
S nagyobnak uéllyed háládatlan éltedet!

Tebrus uize mentiben szép Ariánna
Nyugszik uala kegyessen fől uont sátorba,
Mert Cupido őrőmőt mutat álmába,
Aszt tudgya, Teseus fekszik ágyába.

De fuleműlének ékes szollásáual
Fől zőndűlt elméie igen gyorsaságal,
Fől nyittya szép szemét láttya, hogy szép haynal
Rőpdőzue elől iűn harmatos szárnyáual.

Őlelni kiuánuán Teseust, életet,
Győngén tapogatua uiszi ágyba kezét,
De semmit nem talál chak az uizes helét,
Meg hidegűlt ágyát és hitetlen ielét.

Akkor mint ha meny ku szőrnyű szelletiuel
Esztelenitette uolna keménységgel,
Sokáig nem szollal, mert szaua elméuel
Maga iűuendőiere rőpűlt uala el.

Mind az által elméie azonnal meg tér,
Mihant az szűuérűl el oszlék foyto uér,
Ű mesztelenennis sátorbul futni mér,
Kőrűl-kőrűl keresi, és ismet bé tér.

Űti feiér mellyét, szaggattya szép haiát,
"Teseus! Teseus!" - nagy erőuel kiát,
Ki fut Tebrus partra, hun maga folyását
Tengerbe adoul őnti hamarságát.

Ot széles tengeren szemét meg forgattya,
Az partot űressen emberektűl láttya,
És semminek másnak szauát nem halhattya,
Chak szép Alcionnak, mint társát sirattya.

Echois bánattal szol Ariánnának,
Chinál őregbűlést uálasztal buiának,
Mert ha ű panaszol, szol az kű szikláknak,
Echo bus uálasztal neuet bánattyának.

De ű az sőtétben haiot meszi láttya,
Dagat uitorlait hogy kőniű szél haitia,
"Teseus! Teseus!" - ismeglen kiáltia,
Amaz űtet nem hallia, nemis halhattia.

Int és uisza hiia győnge kezeiuel,
De az haiot uiszi szél nagy sebességel,
Ariánna késéri uegig szemeiuel,
Mig haio szeme előt tengeren tűnt el.

Akkor osztán szaggattya aranyos haiát,
Kőrőmzőli kőrméuel kegyes orcáiát,
Nem meszi meg szemlélt egy magas kű sziklát,
Rá hág es tengernek igy kezdi panaszát:

"Iai szerenchétlen én, iai én boldogtalan!
Mint chalám magamat Cupido hatalmán,
Kit Hesperus adot, Lucifer or modgián
El lopta el ragatta tűlem hamarián.

De nem ragat el senki, Teseus, téged,
Chak az te mondhatatlan hitetlenséged,
Hun eskűt szerelmed? Hun uan igaz hited?
Talán uitorláddal szelnek eresztetted.

Te hitetlenséged uiszen oly hirtelen,
Es nem ez győnge szél, ki rőpűl tengeren.
Eregy, eregy Teseus, eregy hitetlen!
Az én lőlkőmetis uiszed te feniődben.

De ha haiod lőlkőmet ueled hordozza,
Méért halandoiát magáual nem huzza,
Nem oly nehéz, el hid, ez az Ariánna,
Hogy te haiod űtetis el nem birhatná.

El mentél kegyetlen, el mentél, mint gyors szél,
Es engem bus és őrőkős gyászban keuertél,
Sőt, őrők halálban engem el temettél,
Hit ronto, engem uesztő keménieb ércznel!

Bizol, országodban hogy mensz triumfussal,
Aual az kegyetlen holt Minotaurussal,
De ha ki fog kérdeni: győszted mi moddal,
Tagadsze? Ariánna okosságáual!

Michodás láttattia lesz uitésségednek,
Hogy asztot el hidgyék idegen emberek?
Nem tulaidonittia senki eszt kezednek,
Hanem Ariánna esztelen szűuének.

Ki fogia mondani, hogy Labirintusbul
Az magad eszeuel ki iűttel halálbul?
Sok száz, mind okossab, mind uitezeb, abbul
Ki nem tudot iűnni chalardos fogságbul.

Ah, mert Arianna adá eszt teneked,
Az ű cernáiáual magadat uezetted,
Ihon mint fizet mast nagy hitetlenséged,
Prćdauul uad helnek hagyál es tengernek.

Méért nekem nem hadsz cérnát s tanáchot,
Az ki után láthassam egyszer az uilágot?
Ah, méért nem chaptad nyakamban az kardot?
Chináltad uolna meg előb az koporsot!

De tőb triumfustis számlálnál házodban,
Ha az Ariánnát el uinned haiodban,
Osztán ot hirdetnéd széllel országodban,
Egy leánzot meg chalál hamissagodban.

De nézd meg, kitűl futsz es ki előt szaladsz,
Nézd meg, hitetlenséged miat mit chinász!
Ki neked életet, annak te halált adsz,
En Labirintusbul, te nagy fogságban hadsz.

Eregy, eregy hitetlen szelek szárnyáual,
Istennek haragia nagyob hamarsággal
El siet utánnad, es el iűn károddal,
Mert neuekre eskűttel nagy hazugsagal.

De talán aszt tudod, Istenek meg holtak,
Mellyek Enceladust kűuel buritottak,
Prometeust kániákkal el szaggattattak,
Az kik Salmon kiralyt főld alá rontottak?

Vagy kik Atlast forditák nagy kűsziklara,
Licaont rut uadra, Acteont szaruasra,
Atreust, Terodatmant mérges sárkanyra,
Hecubát ebbé, Scillát ugato habra?

Sem siet, sem késik haragia Istennek,
Mert őruényes habbá teheti kőnyuemet,
Széluészé fordittia sohaito keduemet,
Én bánatimal el buritnak tégedet."

Ovidius
Heroides, X.
Ariadne Theseo

Illa relicta feris etiam nunc, improbe Theseu
    vivit. Et haec aequa mente tulisse velis?
Mitius inveni quam te genus omne ferarum;
     credita non ulli quam tibi peius eram.
quae legis, ex illo, Theseu, tibi litore mitto
     unde tuam sine me vela tulere ratem,
in quo me somnusque meus male prodidit et tu,
     per facinus somnis insidiate meis.
Tempus erat, vitrea quo primum terra pruina
     spargitur et tectae fronde queruntur aves;
incertum vigilans ac somno languida movi
     Thesea prensuras semisupina manus:
nullus erat. referoque manus iterumque retempto
     perque torum moveo bracchia: nullus erat.
excussere metus somnum; conterrita surgo
     membraque sunt viduo praecipitata toro.
protinus adductis sonuerunt pectora palmis
     utque erat e somno turbida, rupta coma est.
Luna fuit; specto siquid nisi litora cernam;
     quod videant oculi, nil nisi litus habent.
nunc huc, nunc illuc et utroque sine ordine, curro,
     alta puellares tardat harena pedes.
interea toto clamanti litore "Theseu!"
     reddebant nomen concava saxa tuum
et quotiens ego te, totiens locus ipse vocabat;
     ipse locus miserae ferre volebat opem.
Mons fuit; apparent frutices in vertice rari;
     hinc scopulus raucis pendet adesus aquis.
adscendo; vires animus dabat; atque ita late
     aequora prospectu metior alta meo.
inde ego - nam ventis quoque sum crudelibus usa -
     vidi praecipiti carbasa tenta Noto.
aut vidi aut fuerant quae me vidisse putarem;
     frigidior glacie semianimisque fui.
nec languere diu patitur dolor. excitor illo,
     excitor et summa Thesea voce voco.
"quo fugis?" exclamo "scelerate revertere Theseu!
     flecte ratem! numerum non habet illa suum!"
Haec ego. quod voci deerat, plangore replebam;
     verbera cum verbis mixta fuere meis.
si non audires, ut saltem cernere posses:
     iactatae late signa dedere manus.
candidaque imposui longae velamina virgae
     scilicet oblitos admonitura mei.
iamque oculis ereptus eras. tum denique flevi;
     torpuerant molles ante dolore genae.
quid potius facerent, quam me mea lumina flerent,
     postquam desieram vela videre tua?
aut ego diffusis erravi sola capillis,
     qualis ab Ogygio concita Baccha deo;
aut mare prospiciens in saxo frigida sedi,
     quamque lapis sedes, tam lapis ipsa fui.
saepe torum repeto qui nos acceperat ambos,
     sed non acceptos exhibiturus erat
et tua quae possum pro te vestigia tango
     strataque quae membris intepuere tuis.
incumbo lacrimisque toro manante profusis
     "pressimus" exclamo "te duo, redde duos!
venimus huc ambo; cur non discedimus ambo?
     perfide, pars nostri, lectule, maior ubi est?"
Quid faciam? quo sola ferar? vacat insula cultu;
     non hominum video, non ego facta boum.
omne latus terrae cingit mare; navita nusquam.
     nulla per ambiguas puppis itura vias.
finge dari comitesque mihi ventosque ratemque,
     quid sequar? accessus terra paterna negat.
ut rate felici pacata per aequora labar,
     temperet ut ventos Aeolus; exul ero.
non ego te, Crete, centum digesta per urbes,
     adspiciam, puero cognita terra Iovi.
at pater et tellus iusto regnata parenti
     prodita sunt facto, nomina cara, meo,
cum tibi, ne victor tecto morerere recurvo,
     quae regerent passus, pro duce fila dedi.
tum mihi dicebas: "per ego ipsa pericula iuro
     te fore, dum nostrum vivet uterque, meam."
Vivimus, et non sum, Theseu, tua, si modo vivis,
     femina periuri fraude sepulta viri.
me quoque, qua fratrem mactasses, improbe, clava!
     esset, quam dederas, morte soluta fides.
nunc ego non tantum, quae sum passura, recordor,
     sed quaecumque potest ulla relicta pati.
occurrunt animo pereundi mille figurae,
     morsque minus poenae quam mora mortis habet.
iam iam venturos aut hac aut suspicor illac,
     qui lanient avido viscera dente lupos.
forsitan et fulvos tellus alat ista leones?
     quis scit an et saevas tigridas insula habet.
et freta dicuntur magnas expellere phocas;
     quis vetat et gladios per latus ire meum?
Tantum ne religer dura captiva catena,
     neve traham serva grandia pensa manu,
cui pater est Minos, cui mater filia Phoebi,
     quodque magis memini, quae tibi pacta fui!
si mare, si terras porrectaque litora vidi,
     multa mihi terrae, multa minantur aquae.
caelum restabat; timeo simulacra deorum;
     destituor rapidis praeda cibusque feris.
sive colunt habitantque viri, diffidimus illis;
     externos didici laesa timere viros.
Viveret Androgeos utinam, nec facta luisses
     impia funeribus, Cecropi terra, tuis;
nec tua mactasset nodoso stipite, Theseu,
     ardua parte virum dextera, parte bovem;
nec tibi, quae reditus monstrarent, fila dedissem,
     fila per adductas saepe recepta manus.
non equidem miror, si stat victoria tecum
     strataque Cretaeam belua planxit humum.
non poterant figi praecordia ferrea cornu;
     ut te non tegeres, pectore tutus eras.
illic tu silices, illic adamanta tulisti,
     illic, qui silices, Thesea, vincat, habes.
Crudeles somni, quid me tenuistis inertem?
     aut semel aeterna nocte premenda fui.
vos quoque crudeles venti, nimiumque parati
     flaminaque in lacrimas officiosa meas;
dextera crudelis, quae me fratremque necavit,
     et data poscenti, nomen inane, fides:
in me iurarunt somnus ventusque fidesque:
     prodita sum causis una puella tribus.
Ergo ego nec lacrimas matris moritura videbo
     nec mea qui digitis lumina condat, erit.
spiritus infelix peregrinas ibit in auras
     nec positos artus unguet amica manus.
ossa superstabunt volucres inhumata marinae;
     haec sunt officiis digna sepulcra meis.
ibis Cecropios portus patriaque receptus,
     cum steteris urbis celsus in arce tuae
et bene narraris letum taurique virique
     sectaque per dubias saxea tecta vias;
me quoque narrato sola tellure relictam;
     non ego sum titulis subripienda tuis!
nec pater est Aegeus, nec tu Pittheidos Aethrae
     filius; auctores saxa fretumque tui.
Di facerent ut me summa de puppe videres,
     movisset vultus maesta figura tuos.
nunc quoque non oculis, sed qua potes, adspice mente
     haerentem scopulo quem vaga pulsat aqua;
adspice demissos lugentis more capillos
     et tunicas lacrimis sicut ab imbre graves!
corpus ut impulsae segetes aquilonibus horret
     litteraque articulo pressa tremente labat.
non te per meritum, quoniam male cessit, adoro;
     debita sit facto gratia nulla meo.
sed ne poena quidem. si non ego causa salutis,
     non tamen est cur sis tu mihi causa necis.
Has tibi plangendo lugubria pectora lassas
     infelix tendo trans freta lata manus;
hos tibi qui superant ostendo maesta capillos;
     per lacrimas oro, quas tua facta movent:
flecte ratem, Theseu, versoque relabere vento;
     si prius occidero, tu tamen ossa feres.

Wer wärmt mich, wer liebt mich noch?
Gebt heisse Hände!
gebt Herzens-Kohlenbecken!
Hingestreckt, schaudernd,
Halbtodtem gleich, dem man die Füsse wärmt,
geschüttelt ach! von unbekannten Fiebern,
zitternd vor spitzen eisigen Frostpfeilen,
von dir gejagt, Gedanke!
Unnennbarer! Verhüllter! Entsetzlicher!
Du Jäger hinter Wolken!
Darnieder geblitzt von dir,
du höhnisch Auge, das mich aus Dunklem anblickt!
So liege ich,
biege mich, winde mich, gequält
von allen ewigen Martern,
getroffen
von dir, grausamster Jäger,
du unbekannter - Gott ...

Triff tiefer!
Triff Ein Mal noch!
Zerstich, zerbrich dies Herz!
Was soll dies Martern
mit zähnestumpfen Pfeilen?
Was blickst du wieder
der Menschen-Qual nicht müde,
mit schadenfrohen Götter-Blitz-Augen?
Nicht tödten willst du,
nur martern, martern?
Wozu - mich martern,
du schadenfroher unbekannter Gott?
Haha!
Du schleichst heran
bei solcher Mitternacht?
Was willst du?
Sprich!
Du drängst mich, drückst mich,
Ha! schon viel zu nahe!
Du hörst mich athmen,
du behorchst mein Herz,
du Eifersüchtiger!
- worauf doch eifersüchtig?
Weg! Weg!
wozu die Leiter?
willst du hinein,
ins Herz, einsteigen,
in meine heimlichsten
Gedanken einsteigen?
Schamloser! Unbekannter! Dieb!
Was willst du dir erstehlen?
Was willst du dir erhorchen?
was willst du dir erfoltern,
du Folterer!
du - Henker-Gott!
Oder soll ich, dem Hunde gleich,
vor dir mich wälzen?
Hingebend, begeistert ausser mir
dir Liebe - zuwedeln?
Umsonst!
Stich weiter!
Grausamster Stachel!
Kein Hund - dein Wild nur bin ich,
grausamster Jäger!
deine stolzeste Gefangne,
du Räuber hinter Wolken ...
Sprich endlich!
Du Blitz-Verhüllter! Unbekannter! sprich!
Was willst du, Wegelagerer, von — mir?...
Wie?
Lösegeld?
Was willst du Lösegelds?
Verlange Viel - das räth mein Stolz!
und rede kurz - das räth mein andrer Stolz!
Haha!
Mich - willst du? mich?
mich - ganz?...
Haha!
Und marterst mich, Narr, der du bist,
zermarterst meinen Stolz?
Gieb Liebe mir - wer wärmt mich noch?
wer liebt mich noch?
gieb heisse Hände,
gieb Herzens-Kohlenbecken,
gieb mir, der Einsamsten,
nach Feinden selber,
nach Feinden schmachten lehrt,
gieb, ja ergieb
grausamster Feind,
mir - dich! ...
Davon!
Da floh er selber,
mein einziger Genoss,
mein grosser Feind,
mein Unbekannter,
mein Henker-Gott! ...
Nein!
komm zurück!
Mit allen deinen Martern!
All meine Thränen laufen
zu dir den Lauf
und meine letzte Herzensflamme
dir glüht sie auf.
Oh komm zurück,
mein unbekannter Gott! mein Schmerz
mein letztes Glück! ...
Ein Blitz. Dionysos wird in smaragdener Schönheit sichtbar.
Dionysos:
Sei klug, Ariadne! ...
Du hast kleine Ohren, du hast meine Ohren:
steck ein kluges Wort hinein! -
Muss man sich nicht erst hassen, wenn man sich lieben soll?...
Ich bin dein Labyrinth ...

A labirintus én vagyok csalás
hogy léteznék útvesztő bármi más
a bikaszörny is énbennem lakik
én álmodom vérgőzös álmait
és én vagyok kit fel kell falnia
én Thészeusz Athén királyfija

a labirintus én vagyok az éj
sötétje megtölt és csupán a kéj
villámai világítják utam
míg járom tévelyegve önmagam
s ha ez a fény is ellobban örökre
elmerülök a bűnbe és csömörbe

a labirintus én vagyok a kéj-
vágyó királylány fonala a vér
ereim éjlő alagútjait
befutva a Minótauroszig
szívemig vezet s nincs tovább utam
vagy megölöm vagy felfalom magam

a labirintus én vagyok csak én
a kín a kéj a vaksötét a fény
magamra rontok én az áldozat
a hős vagyok ki vasfegyvert ragad
s a szörny akit meg kell gyilkolnia
én Thészeusz Athén királyfija