Szűts Zoltán

A hypertext

**************************************************

IX. TEXTPOLIGON

A hypertexttel foglalkozni „nehéz” és nyomtatott szövegben pedig mindenek előtt még körülményes is. Ennek két lehetséges oka is van.

Amikor Földünkről készült térképet akasztunk büszkén és méltóságteljesen a dolgozószobánk falára, a könyvespolccal szemben, számítógép háta mögé, önmagunkat csapjuk be. Földünkről alkotott ilyen képünk alapvetően hazug: lapos. Csupán árnyéka az eredeti Földgömbnek. Ahhoz, hogy így ábrázolhassuk, szét kellet vágni a gömböt, és kiteríteni, belepréselni a síkba, az így kapott kép torz: helyenként túloz, nagyít, a lyukakat ki kellett pótolni, másutt adatokat hagy el. A kép, melyet alkottunk, rontáson alapul. Mégis, ez az egyedüli mód, hogy térképet készíthessünk, ez az egyedüli használható közelítés.

A második ok az, hogy nem szerencsés, ha megegyeznek a primer és szekunder irodalom formái és eszközei, ez gyakran a kritika tárgya. Egy versről ma nem írunk verset, vagy versben, regényről regényt, csak kivételes esetben. Be nem linkelt szövegben foglalkozni a hypertexttel nem szerencsés, ugyanis számos információt nem lehet közvetíteni, épp a dokumentum tulajdonságaiból kifolyólag, fontos információkat lehetetlen továbbítani. Teljes értékű munkát Hypertextről csak hypertexben lehet írni, ebben az esetben a primer és szekunder formák és eszközök egybeesése megengedett. Van, amit ilyen formában egyszerűen nem lehet tárgyalni.

A hypertext jó termőtalaja lehet további szövegelméleteknek. Azok az elméletek, melyek eddig nehezen voltak képesek önigazolásra, és körül kellett írni tárgyukat, most érvényesülhetnek, ami nyomtatásban erőltetett volt, most hirtelen egyszerű és érthető – természetes lesz. Az S/Z-ben Roland Barthes olyan leírást ad az ideális textualitásról, mely pontosan megegyezik azzal, amit számítógépes hypertextnek nevezünk – szavak, kifejezések, képek, különböző formátumú videók egymással összekapcsolása. Az eredeti szöveg kicsit átdolgozva így hangzik: „Ezt az ideális szöveget, sok-sok hálózat alkotja, melyek kölcsönös hatást fejtenek ki egymásra, de egyik sem élvez elsőbbséget a másikkal szemben; ez a szöveg a jelentők galaxisa, nem pedig jelentettek struktúrája; nincs kezdete; nincs irányág; többféle úton léphetünk, és egyik sem nevezhető ki önkényesen a fő útvonalnak; az általa mozgósított kódok olyan messzire kiterjednek, ameddig csak a szem ellát, nem lehet őket meghatározni (…); a jelentés rendszerei megszállhatják ugyan ezt az abszolút plurális szöveget, de számuk soha nem korlátozható, mert a nyelv határtalanságán alapul.”

A fenti gondolatnak megfelelő szövegek mindinkább elárasztják a világhálót, azonban az „ideális szöveg” létrejötte kétséges: folyamatosan megjelennek fő útvonalak, és irányágak, erről szóltam már a plurális szöveg fejezetben. Valószínű, hogy a Hypertextben (most az egyes hypertextek hálózatára gondolok, a teljes tudásra, és továbbiakban szeretném használni ezt a kifejezést) is létrejönnek majd kánonok, csupán ezeknek az átértékelődése és változása vesz majd kevesebb időt igénybe. Vagy akár több Hypertext is létrejön majd, mely nem vesz tudomást a többiről.

Idővel talán maga a hypertext kifejezés is magyarítva lesz, a magyar megfelelője talán az átszöveg lehet. Egy olyan kisebb szöveg, amely átszövi a Szöveget.

A hypertext természetesen felvet további elméleti kérdéseket is, egyeseket meg tudjuk válaszolni, mások azonban jelenség szintjén maradnak. Az egyik ilyen lehet a véletlen szöveg (random text). Az ugyebár lehetséges, hogy egy szöveghelyre több link is mutasson, vagy a kiinduló pontok szemszögéből fogalmazva: több szövegnek egyazon szöveg lehet a targetja. Hogyan lehet azonban azt megoldani, hogy egy szövegrésznek több targetja legyen, mindenféle magyarázkodás nélkül, mely kétségkívül megtörné a szöveg menetét, és folyamatosan kizökkentené az így is már jócskán megzavart olvasót. Itt jöhet segítségünkre a random text. A szöveg forráskódja utasítható ugyanis, hogy az adott szövegrészből kiindulva mindig véletlenszerűen kiválassza a célt.

További probléma az, hogy az olvasó legfeljebb a szövegből következtethet, hová vezet a link, nem tudja, milyen dokumentumok hivatkoznak az adott dokumentumra.