Arany ember!

„Nem mese az gyermek”, – így feddi az apja.

Előbb megrugdossa, aztán képenkapja.

„Köszönöm, köszönöm. Nincs panaszom semmi,

Akarok a Golden felesége lenni.”

Goldi vitéz áll most két puszta marokkal.

Csak pirosló füle látszik,

Az mutatja szenvedélyét;

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”

Szólt és a palota megrázkódott belé,

Nagyfejű buzgányát magasra emelé.

„Én vetem fel, két kezemmel,

Én puhítom minden este –„

Szól, s mint harmat gyenge fűvön,

Remeg a szép asszony teste.

Száját a fejénél két araszra tátja

S hátulsó lábával úgy szorítja térdét.

Tiporni az állát most akará térddel.

Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,

Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

De lám, mintha ördög volna belé bújva,

Egyet hengeredik, s talpra ugrik újra.

Reggel a csajának feldagadt a képe

S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke.