Németh Gábor: A Semmi Könyvéből

Németh Gábor: A Semmi Könyvéből

Olyan legyen, mint a kert fölött a szürke, délutáni ég, a lombok álomszerű mozgása. Hanyagul ledobták egy üveglapra, átlátszanak a fekete-fehér kõpadló kockái, a bizonytalan körvonalú árnyékfoltok. Semmirõl se szóló és senkinek se való könyv

Bejön egy a könyvbe. Magas, vékony lány, fekete halásznadrágban. Fekete vászoncipõ, rövid, ujjatlan, fekete trikó. A haja is fekete. Ragyogó hollószárny. Csak a szeme kék a sötét napszemüveg mögött. Átmegy a kidolgozatlan kerten, a lábszára nedves lesz a gaztól. Leül egy öreg, kopottas, fonott karosszékbe, felhúzza a lábát, az állát a térdére támasztja. Az aranylánc valahogy megcsavarodott, az apró kereszt a meggörbült háton pihen, fel-felvillan a lélegzés ritmusára. Sötétlila rúzs a száján, amilyennel tükrökön szoktak üzenetet hagyni. Még minden megtörténhet vele. Elhagyhatom örökre. Megtehetem a ház úrnõjének. De kölcsön is kaphatta, egy gyermekkori iskolatársnõjétõl. A szeretõje lakik itt, de most külföldön tartózkodik. Diplomata. Nem. Magányosan él itt a lány, a szülei korán meghaltak. Túl nagynak érzi a házat, inkább a kertben üldögél. Holnapután lesz az esküvõje, elutazik Ausztráliába. A múlt héten vált el, a konyhában ott vannak még az ormótlan papírdobozok, a férje holmija, még nem ért rá elvinni õket. Szövettanira vár, ma délután mehet a leletért, nem nagyon tud másra gondolni. Szerelmes. Azt tesz velem, amit akar. Ül, némán, a karosszékben. Ahogy délutánodik, úgy lesz hűvösebb, bemegy a házba egy pulóverért. Egy csésze kávé a fűben. Az üveglapra borított könyvben. A lány cigarettázik, magazint lapozgat. Elakad egy képnél. Fekete-fehér. Dél-Koreában készítették. Modern irodaház homlokzatának részlete és három ember. Ketten a bezárt ablak mögül néznek, valahová jobbra, talán egy távoli utcarészlet keltette fel az érdeklõdésüket. Két öltönyös, középkorú férfi, az egyik, aki hátrább áll, szemüveges. A képen látható harmadik férfi a másik kettõ számára észrevehetetlen. Fejjel lefelé, lángolva zuhan le a ház fala mellett, az ablakkiszögellés takarásában. A magazinban, a szemközti oldalon színes reprodukció. Németalföldi festõ képe. Az elõtérben egy kisebb dombon parasztok szántanak, háttal a tengernek. A háttérben a víz és az ég hatalmas felületei. Valahol nagyon messze aprócska pont a víz felszínén. Ha tüzetesebben megnézi, férfilábak, térdtõl a sarokig, mint egy elkésett sportfotó a műugróversenyen. A következõ pillanatban elnyelné a tenger. Ikarosz zuhanása. A lány a fűbe ejti az újságot, az üres kávéscsésze mellé. A csészében, a dermedt cukron hangya sétálgat. Nagyon közelrõl nézni. Egyre közelebbrõl, amíg be nem tölti a teljes látómezõt a feketesége. Fényes, olajos felület. 

Egy lakkcipõ orra. Egy pár lakkcipõ a frissen festett üres lakásban. Lakkcipõk, festékes újságpapírok, egy vödör, egy kiszáradt ecset és egy létra. Az egyik sarokban üres, méregzöld boros palackok. A parkett-táncosok szoktak ilyen lakkcipõket húzni. Bossa-nova. Flamenco. A tangó, a tangó. Kulcs zörren a zárban. Tizenkét év körüli fiú jön be a könyvbe. Koszos, bõ, fehér vászonnadrágban, teniszcipõben, kinyúlt, fakókék trikóban. Kiválaszt egy viszonylag tiszta lapot. El Pais. Gondosan becsomagolja a lakkcipõket. Álldogál egy darabig az ablakban. Vörösesszõke üstökét vakargatja. Körmével próbálgat egy heget a könyökén. A ház elõtt, a parkban a lámpánál negyven körüli férfi várakozik, mocskos ballonkabátban. Újságot olvas, néha felpillant az ablakra, a fiú olyankor hátralép, hogy meg ne láthassák. Néhány perc telik el így. A fiú sarkon fordul, kiszalad a lakásból, le a lépcsõn, át az utcán, a parkba. Az ablakból nézni, ahogy találkoznak. A fiú átadja a kulcsokat és a csomagot. Cserébe gyűrött papírpénzt kap, és egy félbemaradt, simogatásnak induló mozdulatot. Aztán megfordul, hogy átvágjon a parkon. A fiú hosszan követi tekintetével a ballonkabátost . Zsebre vágja a kezét, és egy üres cigarettásdobozt rugdosva maga elõtt, kisétál a könyvbõl

Ha mindenkinek megadatna egy végsõ pillantás. Azt körülhordozni a Földön, valami elhihetetlen magaslatról. Mindenbe beleegyezve. Élesen és pontosan látni. Hogy nincsenek különbségek. Egy pislogás nélküli, rezzenéstelen szempár. Belátni a titok és szemérmetlenség nélküli világba. Mindörökre megjegyezni azt az országút szélén haldokló tacskót, amint hasztalan próbál felkelni a földrõl. Ugyanaz az eszelõs mozdulat, végtelenített ismétlõdésben.

A lány most valami zajt hallott a fagyalbokrok felõl. Feláll, bátortalan léptekkel közelít. Egy beteg rigó, véres a csõre. Képtelen hozzáérni, segíteni rajta. Imádkozik, hogy történjen valami csoda. Repüljön ki a könyvbõl. Gyenge lesz, remegnek és fáznak a belsõ szervei, õrülten ver a szíve. Néha lehet érezni a bõrön, hogy összesen mennyi szenvedés van. Mindig mindenki meghal mindenki nevében.

A könyvben van egy pince . Majdnem üres, csak egy biliárdasztal áll a közepén. A poros, zöld posztón három golyó és átlósan egy kõrisfa dákó. Az asztal aljára újságpapírcetlit enyveztek, egy férfi nevét írták rá tintaceruzával. Évek óta várja ez az asztal. A pince ablaka néha felragyog a fényben. Néha ráfagy a többnapos hó. A név a ballonkabátos férfi neve. Vagy a diplomata szeretõé. Vagy a fiatalon meghalt apáé. Hol van ez a pince? A regény melyik városában?

A hosszú szerelõcsarnokban, éjjel, olajos fűrészport söpröget egy öregember. Az olaj szaga a könyvben. A ciroksöprű minimálzenéje. A munkaruha kékje. Egy sakkpartira vágyakozó éjjeliõr. Az öregember kézírása egy elsárgult átírókönyvben. Egy akkurátus, hasznavehetetlen napló. A felesleges tökéletesség. "Ma híg babfõzelék volt ebédre. Eszembe jutott az az este a Három Korsóban, Mariannal." Mennyi pillanat van. 

A fiú lánnyá változik, deszkabódéban öltözik át, a szabadstrandon. Egyrészes, fekete fürdõruha. Egyrészes, világoszöld fürdõruha, sötétzöld pillangókkal. Vörös haja a feje tetejére csavarva, laza kontyban. Egy puha narancs a frottírtörülközõben, a táska mélyén. Hajnalban üresek a napozópriccsek. A vize hideg, kicsit megborzong, amikor a víz a negyedik lépcsõfokon eléri a térdét. Ez a hajnali fürdés utoljára megengedhetõ. A nagymama délután érkezik, az ötórásival. A ház már nem sokáig üres. Üres: szabad. Az iszapban itt-ott éles kövek. A véznácska lábak bizonytalan lépései. Végül elszánja magát, alámerül. A vállán véres, nyers sebek, a tegnapi õrjöngõ napsütés nyomai. Vacog, a fogai összeütõdnek. Összeütõdnek a remegéstõl. Most hirtelen nagyon öregnek érzi magát. A már eddig is túl hosszú élet. Már így is alig volna csak elég a kimért idõ emlékezni. Mosolyog a nedves és hibátlan szájával.

Szürkehályogos volt a szemem; ezzel a tudattal, hogy soha nem táncolhatok többé, csináltam végig a budapesti elõadást. Olyan feszültség volt bennem, hogy azt a közönségnek is éreznie kellett. A szürkehályogtól gyakorlatilag vak voltam. Fényekkel segítették a tájékozódást. A társaim kézrõl kézre adtak. A Carment táncoltam azon az estén."

Nagyon meleg van, és mintha kicserélték volna a szívét egy konzervdobozra, hogy ki lehessen bírni. A nejlonszatyorban a kedvenc hálóing. Merre van a boncház? Át kell mennie azon a hosszú úton. Odaköszön a szobatársaknak. A volt szobatársaknak. Gyorsít, hogy ne kelljen beszélgetnie. Olyan, mint egy autószerelõ műhely. A férfi, akivel beszélnie kell, fehér köpenyben, mint egy orvos. Érzi, hogy itt van, hogy itt a fal mögött a teste. A férfi odabent a szobában felnéz a keresztrejtvénybõl. Valóságos szomorúság az arcán. Nagyon szépen le fogom mosni, mondja. Megpróbálja elhárítani az ügyetlen kézmozdulatot. Ott van, a falon túl, sugárzik a teste. Ki kell menni a fényre és folytatni. Befelé sír, nem hoz megkönnyebbülést, áttuszkolja majd a poros parkon, erre jó legalább. Azon gondolkozik, milyen szavakkal lehet elköszönni egy boncházban

A templom mellett van a hulladékbegyűjtő. A sebhelyes arcú férfi oda szokta elvonszolni a papírkötegeket. Az Istent háromféleképpen szokás elképzelni. Neki valahogy idegen mind a három. Azaz csak kettõ; ezt a galambdolgot eleve nem tudja komolyan venni. Ki nem állhatja a galambokat, emberemlékezet óta. Egy szép, haragos tekintetű, harminchárom éves férfi vagy egy szálfaegyenes öregúr, a kevély lépteivel, jóságos tekintetével. Ugyan! Amíg a nõ elõjön a raktárból, elgondolja, hogy ismét megtestesül az Ige. Hogy lehetne bármi. Isten, amint kilép a szupermarketbõl, karján azok az irigylésre méltó barna, amerikai papírzacskók. A hasával egy metálkék Toyotához szorítja a csomagokat, amíg a kabátja zsebébõl elõkotorja a slusszkulcsot. Vagy Isten -- a szomszédék dobermannja , az átható tekintetével. Egy topolyafa. Egy rigó a kertben. Vagy ez a végre megkerült nõ a nejlonköpenyben. Kicsit ápolatlan, de izgalmas. Koszos csuklószorító van rajta. Az egyik fülbevalóját most veszíthette el, nem az a fajta, amelyik eleve egyet hord. Az Isten benyúl a fiókba, elõvesz egy vaskos papírhengert, az asztal széléhez csapkodja, hogy legyen elég visszajáró. Szétgurulnak a fémpénzek az üveglapon. 

A ballonkabátos a park túlsó oldalán lakik. Ha kilép az erkélyére, a teleobjektívvel belát egy magánszanatórium kertjébe. Csak fekete-fehér nyersanyagot használ, egyre drágább, és egyre nehezebb hozzájutni. Kibontja a csomagot, a sarokvassal az ablak üvegét kocogtatja. Kávét csinál. A falak tele vannak az õrültekrõl készítet felvételek nagyításaival. Mindenkinek a magáé. A ballonkabátos belevágja a testét egy bõrfotelba . Az ölébe veszi a telefont. Felemeli a kagylót. Percekig hallgatja a búgást. Tíz vagy tizenegy számjegyet tárcsáz. Kicsöng, felveszik, nem szól bele. A nõ, néhány ezer kilométerrel odébb, csak a lélegzését hallgathatja. Nem sokáig bírja, hisztérikusan üvölteni kezd: "Tudom, hogy te vagy, te állat! Hát bírd már abbahagyni! Semmi szíved nincsen?" Egyszerre teszik le a kagylót. Hát semmi szíved nincsen, ismétli a férfi a meglehetõsen ritka nyelven, és maga mellé ejti a lakkcipõket .

A könyvben idõnként szélcsend van. A dolgok mozdulatlanok. A fej lassan fordul el, balról jobbra. A tekintet végighordozása. Demiurgosz. Tanácstalan dezertõr. A táj végérvényessége, unalma.

A fekete lány felébredt. Álmában a Parlament épülete valahogy átkerült a város másik felébe, az Ismeretlen Katonáról elnevezett térre. Valamilyen tömegdemonstrációt tartottak. Sütött a nap, az emberek a szokottnál és indokoltnál nagyobb izgalommal hajlítgatták a tavalyról megmaradt mondatokat. Hirtelen erõs félelem fogta el. S egy pillanattal késõbb már meg is látta az okát: óriási hímoroszlán kergetett egy örvösmedvét a téren. Kitört a pánik, a lány arra gondolt, hogy a mellette álló öregasszonyt fogja az állat elé lökni, ha nem lesz más választása. De felébredt, mint mindig, és most is megmenekült a bûnbeeséstõl.

Legallyazták a sétány fáit. A fény most akadálytalanul ömlik. Mintha vízbõl meredeznének a csupasz oszlopok. A friss aszfalton néha elsuhan egy-egy autó. Ahogy a fûrészpor hullt a valaha fényes bakancsokra. A legtöbb pad üres, csak néhányon ülnek öreg férfiak és nõk, arcukat az ég felé fordítják. Utószezon. Nem van és nem az világít. Csak mintha oda lehetne képzelni, mintha odaképzelték volna annyira, hogy legalább alamizsnát tudjon osztogatni.

A férfi jár-kel a még mindig nem eléggé üres lakásban . A falra szegezett képeket nézegeti. Légifelvételek egy háborúról; ahogyan az arcokon gyakorlatoznak az indulatok. Kráterek, golyónyomok és bombatölcsérek. Az õrület ornamensei. Egy pók mászik át egy mongolidióta arcán. Épp, mintha bárhol, a világnak nincsenek elõítéletei. A férfi hunyorog, szemüveget kellene viselnie, de úgy nem tudta megszokni az arcát. Egy lágyabb lehetõség ejtette zavarba. Hogy más is lehetne, akkor és így nem volt igazán vonzó.

Hajnalban igen. Erõs és telt a kürt hangja, mintha tengerjáró hajóé volna, elindulnak a csillék. Ez az imbolygó, félelmes gazdátlanság a gondokkal szennyezett ég alatt. Egy ablak szálkeresztje mögül nézni, amíg elviselhetetlenné nem válik az ismétlõdés. Egy bányaló túlságosan vaskos csontváza. Egyszer majd széthordják azt is a korcsok, egyszer, elõbb-utóbb, eltûnik az akácosból. Egy emlék, s aztán az emlék módosulásai. A dolgok, gondolja, aki néz, úgy tartozhatnának össze, mint az agyonnyalogatott csontok, elrejtve, azután.

A lány, újra a kertben . Nem tudja levenni szemét a képrõl : a hátrább álló koreai mintha elõre sejtene valamilyen mégis-váratlan erejû kéjt, amit épp a másik nemtudása érlel alig elviselhetõvé. S kívül az általuk tudható világon, mégis karnyújtásnyira, a lángolva zuhanó test. A lány elfordítja a fejét, a kertkapu felé pillant.

A hang azt mondja, bízzál bennem. Nincs más dolgod, mint engem figyelni. Nem hazudok, nem vezetlek félre. Nem hitegetlek. Nem beszélek rébuszokban. Az vagyok, ami vagyok. Ennyi a világ, érd be a kimeríthetetlennel.

A kislány fölkuporodott a nyers deszkalapra. Egy egész nap, egy forró délelõtt és egy enyhülõ délután, egyedül, a darazsaktól zsongó kertben. Egy barack hullája, mézszag, átluggatott szõlõlevelek a porban. De nem figyel rájuk, a friss sebet nézi a tenyerén, mintha kijönne onnan, ami eljövendõ. A fölött szikrázó pára. El kellene felejteni a szavakat.

A kerítés párkányán ülve újrarendezik a világot az idióták. A legfiatalabb, neme eldönthetetlen, élénkzöld melegítõben gesztikulál. Milyen aranyos kislány, harsogja. Milyen aranyos kislány. Milyen aranyos kislány. A homokozóban egy férfi alszik, a Máltai Szeretetszolgálat egyenruhájában, lehullott almák között. Nem hessentheti el a homlokára telepedett legyet.

"Az utazóktól elvárják a bennszülöttek -- se háncsszoknya, se átfúrt ajak -, hogy megtiszteljék a hely szent középpontját. De ne, mint a csepeli kutyák a gazdátlan, ám gondosan ápolt körletû bádog vörös csillagot, ott, az országút mentén, a hetvenes években. A munyampará megfogja a könyöködet, és a falu fõterére vonszol. Vehetnéd barátságos invitálásnak, ha ujja nem hagyna kék nyomot azon a puha felületen, amely legjobban õrzi a csak rád jellemzõ szagot. Egy fekete, simára csiszolt kõoszlopot találsz a földszintes, pasztellszínekre mázolt, egyszerû épületek gyûrûjében. Térdre ereszkedik; követned kell a példát, ha jó szándékban, térdig ezüstben akarsz gázolni az elkövetkezõ napokban. Valamit mormol, ezt nem kell utánoznod, szánalmas igyekezetedet gúnyolódásnak tarthatná. Fehér tenyereddel a földre támaszkodsz, könnyen azonosítható nyomot hagyva a porban. Kísérõd megérinti ajkával a bálványt a neked túl erõs fény zuhatagában. Tõled nem várja el, elég egy méltóságos fõhajtás, s megtetted, amit a törvény kíván a messzirõl érkezettõl. Aztán fölemelkedhetsz, bárki fölé, ha egyszer már lehajoltál."

Reggelre alig lebírható hányinger vesz erõt rajtam, mondja a minisztériumi tisztviselõ. Az orvos titkon gyönyörködik ezekben a mondatokban. "Ha már nem segíthetek, legalább megpróbálom jól érezni magam." Elfordítja a fejét; odébb a proszektúra mellett két undorító kollégája teniszezik, pipiskedve, mint mindig. Húsz éve vagyok kényszerû tanúja érthetetlen párbeszédeiknek, írta nemrégiben az orvos egy magánlevélben. Az üresség arisztokratája. Vagy másképpen, õrült beszéd, de van benne rendszer. A tisztviselõ némi habozás után megfogja a fehér köpeny elérhetõ darabkáját. Mennyi idõm van még, doktor úr, kérdezi. Annyi mindent kellene még elintéznem. Az orvos csitító mozdulatot tesz. Nem eszik olyan forrón a kását, válaszolja, s lepöcköl egy pamutszálat az éjjeliszekrényrõl.

A korrektor dél óta várja a levonatokat, a szerkesztõ urak csak kora délután érkeznek, addigra kellene végeznie. Nem sejtheti, hogy elõzõ este súlyosan lerészegedtek a fiatal nyomdászok, s egyikük egy tréfa hevében eldobta a "tepsit", a széthulló hasábok a vörös linóleumon ragyogtak. Éppen kefelevonatot készült lehúzni a délelõtti fuvarhoz -- azt várja most ez a vérszegény fiatalember, egyedül a rosszul kiszellõztetett redakcióban. Az ólomdarabkákat aztán összegyûjtötték és -- már amennyire lehetett -- újrarendezték. A végeredmény, amint azt a korrektor a másfél órás késéssel megérkezõ csomag felbontásakor megállapítja, elszomorító. Az ismert politikus bonmotja épp a halálhírek közé keveredett, ez azonban egyáltalán nem hív jóízû nevetésre. Mocskos buzik, gondolja a korrektor, hirtelen támadt, számára is váratlan erejû gyûlölettel a szívében.

A férfi egy mozi fõbejáratánál ácsorog, a csalinak kitûzött standfotókat nézegeti. Már egészen jól beszél új hazája nyelvén, a gesztusokat azonban soha nem fogja megszokni. Ezért óvakodik mindenféle következtetéstõl. A másnak egyértelmû jelzés -- a kövér férfi mozdulata a legérdekesebb fényképen -- neki rejtély, ám épp ez csábítja a hûvösen sötét terembe. Ujjai még mindig meglepõdnek a régieknél vastagabb pénzérméket érintve. A pénztáros elõtt üvegtányér, aljába a filmszínház nevét metszették; egy ékezet lemaradt, gyermekkori verekedésre gondolt az üveggyári munkás, és elfelejtkezett a mozdulatról. De ezt már az õslakosok sem tudhatják.

"A házinénit vártam, hogy a szoba árában megegyezzünk. Valami dolga akadt a fáskamrában. Egy lótetû szaporázta a kavicson, a cipõm orráig, felemeltem a lábam; épp csak, hogy vele legyen a kegyelem. Agresszívan volt fiatalabb, tehát kisebb az átlagosnál -- még hajlékonyabban gusztustalanul. Ott és akkor ment el a kedvem végleg mindentõl; nem a kevés örömmel biztató szobától s az izzadt öregasszony cirkalmas vendégszeretetétõl, ezek csak részei voltak a megutált egésznek. Lábujjhegyen akartam kiosonni, és még szándéktalanul sem tapostam el a világnyi férget. Hirtelen szélroham tépte le a kötélrõl a ribizlimintás kötényt, s a mellkasomra tapasztotta, ahogy kifelé igyekeztem. Más talán sírva fakadt volna a helyemben, engem görcsbe rántott a nevetés. A kapuig kísért a hang, hová megy, fiatalúr, ismételgette a nyanya fejhangon; szerencséjére nem fordultam vissza."

Mikropulosz a combjából vágott ki egy darabot, azt adta kedves kutyájának; õt magát már nem kínozta az éhség. Hiába -- ahogy mondani szokás, a végzet fintora -, a szegény párát épp a hála nem hagyta zabálni. Egy hete várakoztak a bõrsátor mélyén, a tetején meggyûlt egy kis esõ víz, meglepõen émelyítõ, talán a virágportól. Mikropulosz már nem tudta, mikor van, azt is alig, hogy hol. Add kölcsön a szereteted; annyit megígérek, hogy sose kapod vissza. Ennél a mondatnál tartott éppen, amikor elájult. Egy különösen kerek koponya, diktálta valamivel késõbb a régész a kolleginának, akit inkább a hosszú dög erotikus lábszárcsontja hozott izgalomba. 

"Nem akarnék örökké élni, csak nagyon sokáig. Persze nem abban a túlzottan is jól ismert pergamendobozban, amit majd kiszúrnak a szálkák. Fiatal maradnék, rugalmas, tömör, nem épp veszélytelen; de errõl nagyvonalúan elfeledkeznék. A ráérõsségbõl Zeitgeistet csinálnék. Divatba hoznám a reménytelenséget. Kedvenc tárgyam egy sétapálca volna, ezüstfeje úgy illik a tenyerembe, mint a nekem rendelt sors a végzet kockarendszerébe."

A lány teste remeg, mintha fázna, pedig a bõrét is letépné; annyira forrónak érzi a kertet. Mint egy levél, táncolva ér le a tabletta a hosszú pohár aljára, s billeg, úgy küldi fel az apró buborékokat. Ez az íz, gondolja a lány, valamiért az alig túlélhetõ uzsonnákra emlékeztet, a gyermeküdülõkre. Mi lehetett ilyen sótlanul rossz, mint ez a lötty, amivel a lázamat csillapítom? Vagy inkább egy szagot érzek újra, ezúttal a nyelvemen?

A világítótorony fénye újra és újra végigsöpör a magasból már mozdulatlannak látszó tengeren. Azokat a nagy táblákat, amik egyedül vészelték át a katasztrófát, a vándorcirkusz idomárja használta; az uszkárok állítólag felismerték a római nagybetûket. Az az impertinens öregember, akit kezdõdõ szürkehályogja s a szemüvegét eltüntetõ feledékenység most megfoszt attól a véletlen ajándéktól, amely értelmes rendben úsztatja a betûket a reflektor fénykörébe, igazán nem méltó figyelmünkre. Helyette törõdjünk a szóval, találjuk ki, mélázzunk rajta, forgassuk a szánkban, mint egy különös dadogókavicsot.

Ha így nézel, az mindig feljogosít valami jóvátehetetlenre, mondja a kövér férfi a vásznon. A kövérek nem szoktak ilyen árnyaltan fogalmazni; persze lehet, hogy ezt csak a magam soványsága mondatja velem, gondolja a férfi a nézõtéren. Unalmas a film, száraz a perec, de marasztaló a kinti zápor zenéje. Az élet, ami rá vár, elég hosszúnak látszik, de ehhez a megérzéshez nem tapadnak feldolgozást áhító érzelmek; a férfi a nyolcadik sorban nem sír, nem reménykedik, szája szélén a ránc mozdulatlan.

A négy sírásót régi barátság bilincseli össze, a gimnáziumban õk voltak a legtehetségesebbek, mindegyiktõl nagy tetteket vártak, külön-külön -- négyesüktõl viszont csodákat. Dacból nem vitték semmire, az érettségin botrányosan szerepeltek, és szemezni kezdtek a fiatal elnöknõvel. A következõ napon jelentkeztek a temetõ felvételi irodáján; az igazgató alig tudott mit kezdeni a váratlan szerencsével. A D-t szereti a legjobban, ez azonban nem sokat jelent, mondja B C-nek, semmivel se többet, mint az a tény, hogy enyhén kopaszodik. Mindig együtt vannak szolgálatban, ezoterikus fogadásokat kötnek a temetések elõtt, például hányszor mondja ki a pap az elhunyt keresztnevét, lesz-e, aki színes zsebkendõt húz elõ a retikülbõl, melyikükre jut az utolsó szakszerû mozdulat. Mindig fehér ingben dolgoznak, bár ez csak az elsõ osztályú temetéseken volna kötelezõ. A borravalót elegánsan visszautasítják; de sportot ûznek a közvetlen hozzátartozók meglopásából -- a zsákmánynak persze tilos különleges értéket képviselnie. Egyszerûek vagyunk, mint a csillagok, mondja C B-nek, akit titkon már régóta idegesít ez a kvartett, csak nem tudja, hogyan tehetné le a vonót. Nem válaszol; D arcát nézi, és megpróbálja eltalálni, milyen lapot hajít majd a fekete márványra a következõ körben.

Doktor Rauschenberger kedvenc sportja a biliárd . Félkarú lévén, nem gyakorolja, ám annál nagyobb kibic. A híres zeneszerzõrõl elkeresztelt utcába jár, egy vasajtón kell négyet kopogni, hogy a klubtagot beengedjék. A fénykúpok az asztalok felett, a könnyezõpálma a sarokban, a réz kávégép, Blankenhorst üveges mosolya az agyonsimogatott bádogpult mögött, a mindig tegnapi lapok a kerek asztalkán. Éppolyan örökkévalónak látszanak, mint az a pedáns ziherejsztû, amellyel a zakó felesleges ujját erõsítették a válltöméshez. Már megint korábban jöttem a kelleténél, gondolja Rauschenberger. A kréta gálicszínû. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés.

Álmában Prágában. Vagy mintha élõben közvetítették volna. Egy óriási város, ronda, kihalt bérpaloták a magyarok negyedében. A távoli óváros kiemelkedõ épületei ködbe burkolóznak, az utcákat víz borítja, egészen a házak második emeletéig. De nem szennyes ár, hanem szelíden hömpölygõ folyó. Egy hatalmas, szétvert és lecsupaszított lakásban helyezték el a kamerát, nincsenek bútorok, a tapétákat leszaggatták, néhol a vakolat is hiányzik, de a tégla alatta épp olyan piszkosfehér, mint az ajtónyílásokon át idelátszó kisebb szobák rég meszelt falai. A parkettát is felszedték, a háziak: ötvenes, kopaszodó, szemüveges, kövér férfi, nõi alteregója és egy csúnyácska bakfis, törökülésben, egymáshoz szorulva ülnek a legnagyobb szoba falához dõlve, a párnafákon. Mi sem maradhatunk, mondja a családfõ, nekünk, magyaroknak most már mindenhonnan el kell menni. Nincs szemrehányás a hangjában, csak egy szemernyi szomorúság. A kamera kinéz az ablakon; szemben, a behemót, militáns-zöld épület ablakain nincs üveg, kétszázszor ásít a sötét, nehogy valahogy elhibázza.

A könyv egyetlen példányát oktalanul megtartott almanachok, anakronisztikus szakácskönyvek -- fenyõmadár, szarvasgomba -, régi vasúti menetrendek között õrzi egy félreállított politikus, néha áthallatszik a szomszédba a hisztérikus gépelés és idegnyugtatóul Schubert. Vasárnaponként templomba jár, és minden alkalommal elindítja a régi Betlehemet; az Oh, Tánnenbaumot játssza, s a patak forgó üvegspirál József istállója mellett. A csillag még megteszi útját a szakadozott, kék éjszakában, de a szalag nyávog már, hiába szól a sekrestyésnek a húgyszagú öregember.

A férfi néha egész délutánokat tölt a Régi Bélyegek Múzeumában. Nem az õsi, meggyalázott címerek, nem is az uralkodók bibircsókos profiljai vonzzák az egykori Törökfürdõ épületébe, hanem az Életképek nevû terem történetzanzái. A kerítés mögül maga Belzebub lesi meg a kikapós asszonyt, a kutya már szagot kapott, hátrább az égen két fekete csillag, egy gondatlan rézmetszõ hibája, valahol a távolban, alig észrevehetõen, egy közeledõ lovas sziluettje. Három törpe jól hízott ártányt húz fel egy szilvafára, süvegük tollas, alig állnak a lábukon, odébb egy feldöntött dézsából dõl a vér. A labdaházi eskü; Van Toeffler a vérpadon; a kínaiak Madridnál; egy sorozat az Ackroyd-gyilkosságokról; Defoe újra temetése. A férfi erõs nagyítót visz magával, amilyet az ékszerészek és az órások használnak, kiáll a homlokából, mintha a római Mózes egyik szarvát kérte volna kölcsön. A teremõrrel erõs barátságba keveredtek, de aztán csúnyán összekaptak egy portugál hercegnõ reggeli öltözködését figyelõ sziámi macska szándékainak értelmezésén. Azóta némasággal bosszulják meg egymáson ugyanazt a sérelmet. Az öreg üldögél, penge ajkait összepréseli, úgy követi tekintetével a hajladozva araszoló férfit.

Mi az az erõ, ami a jól öltözött dámát a teniszpálya drótrombuszaihoz kényszeríti? Nem futkároznak barnára égett testek a vörös salakon, nem használják futballpályának a templom oldalához ragasztott egyosztályos iskolába terelt fekete kölykök, nincs negédes uszkárbalett napszállta elõtt, egy kivénhedt mûlovar nyugéveit felvidítandó. Épp így kell neki, üresen a tér, a finom arányok, az ázottan megnyúlt háló csomócskái, a sarokba dobott szõnyegdarab, amellyel játék után simítják le a pályát. Mintha történt volna itt valami jóvátehetetlen. Három napja egy kamasz tûvé tette a pályát egy aranyláncért, hiába.

A lány a hosszú kifutó végénél kapott helyet, arcát újra és újra meglegyinti az egyenörvény, amit az épp elõtte forduló manökenek selyemszoknyája kavar. Hidegkék fény, arcvizek, parfümök és könnyû délelõtti koktélok illata a levegõben, fojtott és szakszerû félmondatok félreértett verziói. Hányféleképp élhetõ túl az éppen rajtunk ütõ óra? Várni egy apró sebhelyre, finom, fehér vonal egy karcsú boka fölött, percenként tûnik föl újra, ahogy rá kerül a sor.

Ha nem lehet mindenki vagy bárki, úgy senki volna legszívesebben; egy lélek, aki átjár, ide-oda költözik, egy szabadságolt angyal, dezertõr ördög, aki folyton maskarát vált. Az európaiak számára nyitva tartó bolt kirakatában látott egy manökent. Meztelen volt és hófehér, mint egy gyámoltalan féreg, de a tartása mégis irigylésre méltó. Büszke, elegáns, bájos és vonzó. Nem volt arca. Néha el kellett hozzá látogatnia, mintha nem volna tükör otthon. óvatosan kerülgette a pisztáciás bonbonokat egyensúlyozó, törékeny özvegyeket, az elhagyott riksákat és a saját hányadékukban alvó öregembereket. Igyekezett, mintha akár akarattal is, elkéshetett volna. Aztán egy napon felöltöztették a bábut, fényes, kék sárga melegítõt adtak rá, edzõcipõt és egy rakettet a kezébe.

"Hazafelé tartottam. S akkor egy ismeretlen, arca akár egy kõdarab. Mellé értem, sziszegve hívta föl magára a figyelmem. Ne menjen haza két napig. Ne. Az elsõ sarkon befordultam, és soha többé nem láttam viszont azt az embert. A Gestapo várt rám azon a délutánon. A könyveket a szoba közepére dobálták, megitták az összes boromat, és pimaszkodtak a várandós feleségemmel. Az éjszakát egy parkban töltöttem, a fagyalbokrok védelmében. Úgy aludtam akkor, mint még soha, álomtalanul és mélyen, mint egy halott, aki mindent rendben elvégzett, ami csak rábízatott. A csõsz hegyes botja ébresztett fel. Fényes dél volt, a napszúrás úgy ragyogott a levegõben, mint valami hegyes, gonosz aranytû."

A szálloda negyedik emeletének egyik erkélyén egy férfi szaxofonozik, a függönyt a dereka köré csavarta, mintha az tartaná vissza, hogy fellépjen a korlátra, és egyensúlyozva játsszon tovább. A karján végigömlik egy színes tetoválás; a bali bábszínházak figuráira emlékeztetõ harcosok gomolyognak a kulcscsonttól a fémszíjas Rolex felé. Odalenn kisebb csoport áll körül egy holttestet, a harminc körüli férfi tejben és vérben fekszik, körötte szemét; zöldségek és üvegcserép. Senki sem figyel a cirkusz lépésben közeledõ reklámautójára, pedig soha vissza nem térõ alkalmat kínál; a bátrak egy aligátor szájába dughatják kezüket. A férfi ott fenn, az erkélyen az Ornithologyt játssza, de elégedetlen a náddal, meg-megáll, bosszús arccal igazgatja. S végül az öreg, kétszáz lépésnyire, a kávéház teraszán, a kezében rajzszén, a térdén mappa, az asztalán egy pohár ásványvíz.

A borbély felesége egy rézüstöt sikál, percenként felpillant, a nyitott kertkapun át a mûhely irányába néz. Már elmúlt negyed kettõ. Kiszikkad a kacsa, gondolja magában. A falon óra, gyûlölt rokonok nászajándéka, a madár fáradhatatlanul tördeli szét a napot ideges negyedórákra. A borbély jönne, de maradnia kell, maga a polgármester toppant be az utolsó pillanatban, a bajszát igazíttatni, no meg egy kis kedélyeskedésre. Rézdrót burjánzik az orra alatt, jó, ha ki nem csorbul a svájci ollóm, aggodalmaskodik a borbély, és hátrább dönti a fontos koponyát.

Még az árusok is egy közeli kávézóba menekültek. Trópusi esõ veri a kalitkákat, gyorsan megtelnek az ólomkristály hamutartók, eláznak a rikító szõnyegek, ócska papírpénzek. A tócsákba gyûlõ víz regulázza majd a bámészkodók lépéseit. Az indiai cigarettaárusok egykedvûen ücsörögnek egy sátorlap alatt. Valerio az órájára pillant; tíz perc múlva a Campón kellene lennie, és a helyzet reménytelen. Legyint, behátrál, rágyújt, és kér még egy capuccinót.

Egy hosszú víkendre bezárták az Országgyûlés könyvtárába; dél felé elbóbiskolt a távol-keleti részlegben. Az ember eleinte még kedélyesen fogja föl a dolgot, olvasgat, a büfét dézsmálja, már amit elöl hagytak, az ablakba könyökölve nézi a folyót. A telefonközpontot kikapcsolták. Szombat délutánra jönnek meg a komolyabb gondolatok, húsz óra magány után már megfeketednek az emlékek, és a jövõ érdektelenné szürkül. Vasárnap szúr a borosta, és hiába a csöpp mosdókagyló a WC elõterében, egyre mocskosabbnak érzi magát. Rákap a Parerga és paralipomenára, az küldi álomba a várva várt hétfõ hajnaláig, amikor a kulcs megzörren a zárban.

A szokásos délutáni séta. A férfi az alsó rakparton gyalogol; egy uszadékfa ágát törte le, azzal kopogtat az olajos aszfalton. Az Admiralitás épületének magasságában megáll, ott a kedvenc pihenõje, a vízhez vezetõ lépcsõk egyikét évente új vörösre festik az egyetemisták, az áprilisi forradalom egyik vezetõjét ott verték agyon a kormányhû szélsõségesek. A férfi persze egy távolabbi kõre kuporodik, apró kavicsokat piszkál ki a cement repedéseibõl; rendre eltalálja a szeszélyesen érkezõ hulladékszigetecskéket. A túlparton elakadt egy kamion, beszorult a híd alá, mindennapos eset, néhány órára leáll a forgalom, s akad néznivaló vagy száz csellengõnek. Egy õrjöngõ török a sofõr, kiadósakat rúg a hátsó kerékbe, s üvölt hozzá, a hangot elhozza idáig a víz, de torzan, érthetetlenül. A férfi megpróbál felidézni egy régi-régi gyerekverset, de csak a második soráig jut; egy ellenszenves szó mindig elakasztja. Nehézkesen áll föl, s indul újra útnak.

Az út széle már majdnem a mezõ. Kerülgetni a roncsokat, elegyengetni minden port, ezt nevezni titokzatos azonosításnak. Nyolc éve élni itt, egyedül, már majdnem megtanulni a madarak nyelvén, párhuzamos téboly: az emberekén elfelejteni. A nád itt-ott már lerohadt a tetõrõl, a nagyobb esõk átáztatják a gerendákat, s aztán lehet számolni a cseppeket a lavór zománcán.

"A házat úgy kezdtem építeni, hogy erõsen lehunytam a szememet. Elõször a völgyet láttam meg; mintha lóhátról, a gerincre végre felkapaszkodottan. Egy patak szelte ketté, ahogy pezsgõ csordul a dekoltázsba. Felbosszantott, hogy milyen giccsesen szimmetrikus. Ez a tér volt meg legelõször; aztán a lépcsõ anyaga, mélybarna, nemes, dúsan erezett fa, az aggályos tökéletességig csiszolt illesztésekkel. Azon kell majd a padlástérbe fölmenni, a titkos kis szobákhoz, a mánia celláihoz. A falak terméskõbõl, de hogy szinte kötés nélkül megálljanak, úgy kiválogatva. Váratlan kiszögellések, összeegyeztethetetlen ablakok, a tetõn fekete cserép, mázatlan, hogy nyáron meg kelljen dögleni. Aztán persze ezt elvetettem. Egy nagy kandalló kell, hogy esténként belevesszek a tûzbe. Én úgy leszek örökkévaló. Hogy értsd; akkor kilépsz minden idõbõl, a sajátodból is tehát. Lopni kezdtem, csalni és hazudni. Két ízben a gyilkosságtól sem riadtam volna vissza, de megakadályoztak a súlyos körülmények. Tervemben, mely álomszerûbb volt, mint az lehetségesnek mutatkozott, nem kerestem logikát, egy hibátlan érzék szeszélyeit szenvedte el, a magamét, tehát könnyû volt a megbocsátás. Az eredményt láthatod, a munkát nem, a háromévnyi tizenhat órákat, a perlekedést a hatósági karszékekben ücsörgõ idiótákkal. Néha megtöröltem volna orrukat egy kockás zsebkendõvel. Azért vagy a világon, hogy elérkezz annak a térnek a középpontjába, amit Rólad neveztek el. De ne várj sokat tõle, épp csak teljesítsd. S ne gondolj azzal, ami ott vár."

A lány ma este Operába megy. Hosszan válogat a szekrény ajtajára erõsített tükör elõtt, hogy aztán legelsõ ötleténél maradjon, az égõvörös bársonyruhánál, az arany karpereccel. A cipõje is vörös, épp, mint a körmei. Ott, az elõcsarnokban mindenki fekete; frakkok és nagyestélyik -- és a tekintetek, melyek elkísérik a nézõtérig. Van valaki a harmadik emeleti páholyban, aki majdnem belehal az ezüstpillantásba. Egészen elsápadtál, szívem, csak nincs valami baj, kérdezi a felesége. A nõ a könyökével veri le a mûsorfüzetet, képtelenül hosszú idõ, míg körözve leér, épp egy üresen maradt székre. Fájdalmas lassúsággal alszanak ki a fények. Megérkezik a karmester, nyikorgó cipõkkel, elfojtva egy apró köhintést a kézfejével. Annyira nem lehet sötét, hogy a bársony ne égjen ott lenn, tompa fénnyel.

Tulajdonképpen mindig íjász szerettem volna lenni, mondja az öregember, bort tölt, a két párhuzamos, metszett vonalat kapirgálja a mutatóujja körmével, a pohár falán. Egyszer, úgy nyolcéves lehettem, olvastam egy könyvet, azóta. A lekerekített dolgok. Ahogy kiválasztják a fát, szárítják, kezelik, hajlítják. Az ideg. Ez a szó. Felajzani. A tollak gyûjtögetése. Ahogy az éles késsel ügyetlen sebeket ejtesz a tenyereden. Vadászni. A hajnali avar szaga. Azok a surrogások. Az egész életem lemondás volt, valaki másé, aki a sajátját egy könyvben felejtette, nyolcesztendõs korában. Nem vagyok szomorú emiatt, sem csalódott. Csak nem tudok megnyugodni. Ezért tehát az értelmetlen séták, gondolja a kocsmáros, és széles mozdulattal letörli az öreg elõtt a pultot. Mi volt a címe, kérdezi, de az öreg csak ingatja a fejét, mint aki nem tud vagy nem akar válaszolni.

A könyvben felbukkan egy sárga pont. Egyre nagyobb. Egy sport Merci közeledik Frisco felé. Megy le a nap, a Golden Gate-et köd takarja. A volánnál egy fiú, boldog és magányos, a magnóból zene szól. Egy lágy ív után elhagyni Oaklandet. Koszos, öreg junky az anyósülésen, szakadt kabátban; a flottánál hordtak ilyet, mondjuk Pearl Harbornál. Az öreg nyakán mérges pattanás, a fején mákos hajkazal, mozog a szája, elég hamisan dudorászik. Tördeli, tördeli, de nem rossz, gondolja, és nagyot húz a laposüvegbõl. Lopva nézegeti a fiút, fáradtság és eufória, milyen volna, ha tudná, hogy nincs egyedül, hogy nem üres az ülés, ha annak látszik is, ha nem volnék végképp láthatatlan.

A lakás jégverem, a tévében kéthetes halottakat mutogatnak, egy iskola udvarára dobálták le õket egymás mellé, vér és szemét, egynemû mocsokká összeállva, a fejkendõs nõ egyik cipõje hiányzik, a lábán nincs harisnya, a széttépett szoknya rongyai a derekára csavarodtak. Az egyenruhás kamasznak nincs arca, a video drop-outos, egy árva öregasszony zokog, kézbõl fényképezték, a riporter erõs akcentussal faggatja. A férfi a szakadt bõrfotelban ül, le-lecsukódik a szeme az álmosságtól, de vár, mintha volna mire, kitartóan. A kezében tartott pohár alján csupasz jégdarabok, néha kergetõznek, ha épp úgy akarja. A templom tornyára lõttek; célba, a gyõztesé volt a választás joga, amikor betörtek a leánykollégiumba. Egy õsz hajú férfi ordít, nem lehet érteni, mondja a riporter, és friss híreket ígér az utolsó Híradóba .

Lecipelnek egy szekrényt. Kicsit szarakodnak a fordulóban, megdõl, nekiütõdik a foghíjas korlátnak, kinyílik a tükrös ajtó, a fény végigkaszabolja a salétromos falat, a pillanatnyi résen kihullik egy papírlap. Sárguló újságpapír, táncol a levegõben, aztán rásimul odalenn egy lépcsõfokra. A felület nagy részét egyetlen kép rabolta el, különös egybeesés: épp egy zuhanás dokumentuma. Tûzvész, valahol Spanyolországban, egy család áll a zuhanó erkélyen, a nõ karján gyerek, a férfin látszik, hogy mindhárman meg fognak halni, a könyökével tesz egy mozdulatot, mintha oldalba bökne egy láthatatlan angyalt. A papírlap még ott hányódik néhány napig, csak lassan rugdossák szét, csak lassan mállik szét az élet.

A menyasszonyt éppen agglegényei vetkõztetik le. Elindul a százszálú repedés, a véletlen befonja az óvatos munkát, nincs és nem is kell hova behátrálni. Marcel örült például, így sokkal jobb, és komolyan is gondolta, az biztos. Nyilván nem a véletlen rajzú szépségnek, hisz gyûlöli a retinának küldött üzeneteket, és csak jobb híján választ egyáltalán "hordozót" a gondolatnak. Egy ismeretlen rokona akár errõl is mondhatta volna: ötven évvel ezelõtt megparancsolták a katonáknak, hogy masírozzanak a kaszárnya körül, azóta menetelnek -- ez a fénykép, kaszárnya és katonák nélkül.

"Mi vagyok és mire hasonlítok? Honnan és hová emlékeztetek? Leültem a parkba, tudod, az »Írógép« mellett, ahol a buszok várakoznak. Mindenütt lengyelek, a vasárnapi áldásosztásra jöttek, fáradtak, kialvatlanok, nagyhangúak. A lengyel nagyon felismerhetõ. Egyformára pusztították õket. Ezt a lapot a Vatikánban vettem, van ott egy kis bolt, néhány lépcsõn kell lemenni. Mindenütt japánok fényképeztek. Az egyik lengyel most pont idenéz, találgatja, mi vagyok, mire hasonlítok. Csók. Én."

A lány kivett egy szobát a külvárosban. Az éjjeliszekrény fiókjában Biblia, a mosdó fölött a polcon bontatlan fogkefe, a WC ülõkéjén széles papírszalag. A lány az ablakhoz ül, egy kis asztal mögé, teát hozat fel, a pincér nagyon fiatal, udvarias és halálosan fáradt. Szemben egy üres telek, megvilágítja a gázlámpa fénye, két kutya verekszik egy fekete nejlonzsákért, szél tépi a gaz durva bokrait. Egy doboz cigaretta, míg megtelik a hamutartó. Eszébe jutnak a megfelelõ mondatok. Sokáig csorgatja a vizet a mozdulatlan porcelánra. Egy kis cukor maradt a csésze alján, az rontja a kortyot emlékezetessé. Hajnalban alszik el, a vetetlen ágyon, ruhástul, lábát az állához húzva, mint egy embrió.

A megfigyelt személy három napja ki sem mozdul a lakásból. Néha eltûnik fél percre, s valami szendviccsel vagy almával a kezében jön elõ, egyébként minden idejét a szerkezettel való piszmogással tölti. Csillogó szerszámok, szétteregetett pausztekercsek, csavarok, rongydarabok. Fölismerhetetlen mû. A megfigyelõ zavarban van, nincs, kitõl tanácsot kérhetne. Egy babrálás dokumentumai. Nem szabad telefonálni. Az ott most rágyújt egy cigarettára. Eddig még nem derült ki, hogy dohányzik. Pedig szûrõtlen Pall Mallt szív, és azt nem szoktak szórakozásból. A torinói leleplezés. Egy rúzsos csikk a WC kagylóban. Felgöngyölíteni. A megfigyelõ lehunyja szemét. Három fogást vacsorázni, megnézni egy hülye limonádét, aztán átaludni egy egész napot.

A teljes pusztuláshoz még háromszázötvenkét év kell. De akkor kezdõdik, nyilvánvaló, 1639. november 26-án. Az apátság könyvtárában kisebb tûz üt ki, még idejében észreveszik, a kár látszólag jelentéktelen. Egy felvágatlan ív ég hamuvá, nincs, aki tudná, honnan származik, mit tartalmazott. Másnap megbetegszik az oltásnál segítkezõ felcser legkisebb gyermeke; magas láz, kõvé duzzadt nyirokcsomók. Háromszor "arat a fekete halál", a város csak az 1770-es évekre tér magához, dalnokversenyei teszik világhírûvé, egészen 1787 rejtélyes karácsonyáig, amikor a gyõztesre omlik a harangtorony. Száz év félálomban. Aztán a konkordátum, a fellendülõ gyémántkereskedelem, az erkölcsök aggasztó züllése, a pápai átok. Porrá ég a zsidónegyed. Az 1922-es árvíz. A könnyezõ Madonna. Tizennégy szõnyegbombázás. A negyedik újjáépítés. 1964-tõl nemzetközi grafikai biennálék, virágkiállítás, színházi fesztiválok. 1991. november 26. Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettõ, egy, nulla.

"Csak az kell hozzá, hogy fel ne ébredj. Hogy megmaradjon az édes borzongás, mintha videón néznéd, és ott se lennél. Mintha nem veled történne. Minden valahogy lelassul és forró, ez a két érzés nem szakad szét, nem. És nagyon élesen lehet látni. Mintha végre rászántad volna magad a szemüvegre. Az, akit megölsz, az van még nagyon, de hozzád képest Õ is csak anyag. Ellenkezõ matéria. Meggyilkolod, hogy örökre szépek legyetek egy emlékezetben. Egy képet kell megcsinálni. Egyszerûen meg kell csinálni, ha már elképzelted. Nincs más út. Egy szétszakított városban ülsz, több ezer kilométerre a tett leendõ színhelyétõl. Éjjel van. Kétcentes tequilákat rendelsz, jéggel. Mintha izzadna a jég, mintha a jég izzadná ki magából azt az olajos nedvet, ami megváltoztat. A pincérlány végre a szemedbe néz. Késõbb úgy emlékszel, az íriszében láttad meg a képet . Fekete selyem, borotvával felhasítva. Fizetéskor egy apró csomagot csúsztat a kezedbe a visszajáróval együtt, és a gyûrûsujja körmével a csuklódra karcol . Az utcán nézed csak meg: kreuzbergi cím, jól ismered a házat, a falán egy felirat halált ígér a spekulánsoknak. Az S-Bahnon egy részeg a karóráját próbálja rád tukmálni. Felidegesít, majdnem kilököd az egyik állomásnál. A lépcsõházban, a fordulónál, egy kibelezett hûtõszekrényben, színes rongyok között, vemhes macska. Néz, amíg ki nem nyitod az ajtót."

Megy a múzeumba, nyári vakáció, néha már elég a kíméletlen napsütésbõl, felült egy buszra, és bejött, egészen a kivégzésekrõl hírhedt térig. Itt valahogy egy zsinórt kell mindenkinek rángatnia, hogy a sofõr kinyissa az ajtót. Megfogadva egy Hermész-szobor tanácsát, határozott léptekkel átvág az elsõ termen, és belép egy váratlanul kicsi szobába. A falakat barnára festették, hét kép hiányzik innen, csak a feliratokat olvashatná el, ha értene ezen a nyelven. A nyolcadik még itt maradt, nyilván ketten csomagolnak, és elmentek ebédelni, itt nem csinálnak nagy ügyet az ilyesmibõl, a "mûvészet" sem fontosabb, mint azok az apró, forró olajban zsugorított halacskák a kikötõben, amelyekbõl egy tucatot kapni néhány fillérért. Olajkép, hosszú árnyékok szabdalják szét az oszlopokkal elkerített teret, az illendõ kút helyén napóra, a távolban egy téglafal elõtt két férfi, mintha búcsúzkodnának, mintha nagyon elég volna most már minden. Körülbelül tíz percig marad ott, aztán sarkon fordul, a portástól megveszi a rosszul nyomott reprodukciót, a kávéház teraszán szellemességeket ír a hátlapra, egy szenvedélyes augusztusi éjszaka reményében.

A férfi hajnalonta háromkerekû teherautóval járja végig a zsidónegyed mellékutcáit; az egyenszemétládákat ürítgeti. Az arcán nincsenek érzelmek. Kétnaponta overallt vált, a gumicsizmákat forró mosószeres vízzel lesikálja. Mintha összébb hajolnának odafenn a házak; az ötödik emelet suttog valamit a szemközti tetõterasznak. A píneák között lobonc szél. Megcsillan valami a gyûrött újságpapírok alatt. A férfi odalép, széttolja a halmot a csizma orrával. Nagyon vékony láncon aranybetû, Alef, a kezdet. Felemeli a földrõl, egy gyufaszálat dug egy falrepedésbe, ráakasztja az ékszert. Májast és barheszt vesz a kóser mészárosnál, az üzlet elõtti padról nézi végig a gyötrelmes tortúrát, míg az öregasszony megtalálja a láncot.

Xaverius emlékszik; mikor végre megépült a híd, az igazakat és a bolondokat hajtották át rajta, az Istent zsarolni -- ehhez mindig túlsággal értett a Város. A hüvelykujja körmén töpörödik a gyertya, sietnie kell, az Úr elõtt minden egyenlõ; a festékben, amibe vékony ecsetjét mártogatja, bor és ürülék keveredik. Az utolsó bolond kalapján a szalag ilyen mély fekete-vörös. A H jobb szárának talpa egy hajszállal nagyobb hangsúlyt kapott a szükségesnél. Az idõ, míg sercegve kihuny a láng, elég a javításra. Xaverius a sötétbe merült Várost nézi, a folyót, a lerombolt hidat a telõ Hold fényében.

A tisztviselõt készületlenül találja a sors érthetetlen ajándéka; a telekkönyvi papírok átvizsgálása fényt derített a zavaros tulajdonviszonyokra, s így, nyugdíj elõtt, felbecsülhetetlen értékû saroktelekre tett szert a villanegyed szívében. Elárvult, gazos terület, egy ház emlékei, szobortöredékek. Kijár ide, üldögél a tornácmaradványon, a felhõket nézi, gondolkodik. Megszokta már a bérházat a folyó túlpartján, a negyven éve ismeretlen szomszédokat, a megszokott zajok menetrendjét. Eladni sincs kedve a földet; úgy érzi, árulás volna ismeretlen jótevõje ellen. Ül hát, egy bot végével piszkálja a lépcsõ repedéseit, míg el nem indul az utolsó járat.

"A kulcsot Lucianótól kaptam, egy rongybarna borítékban, az amerikai filmekben burkolják ilyen színû papírba a piát, hogy nyugodtan leküldhessék az esedékes adagokat, mondjuk egy De Soto elsõ ülésén. Krómozott acél, megdöglenek érte a zárak. Az elõszobában felrúgtam az esernyõtartót, halkan káromkodtam, aztán elröhögtem magam, mert egyedül voltam. A video be volt kapcsolva, pedig A. már egy hete elutazott, Kivettem egy doboz sört a hûtõbõl, letéptem a nyitót, és a gyûrûsujjamra húztam. A képernyõn felhõk rohantak egy idegen város fölött. Ez volt az elsõ éjszaka, nem bírtam elaludni, hajnalig álltam az erkélyen, néztem a vörös kövekkel kirakott teret a sárga fényben."

A szökött gimnazista széthúzza a függönyt. Hajnal. Setét Hajnal, van ilyen nõ, akit így neveznek. Az ablakból épp a fasorra látni, ott járkálhatna ez a nõ, porköpenyben. Járkálna, mintha félne, mintha üldözné valaki. Elképzeli a zilált fürtöket, hallgatja a lélegzet-zenét, a zihálást. A lombok között így õrjöng a szél, ez párbeszéd lehetne, méltó füleknek. A fiút enyhe rosszullét fogja el, le kell ülnie a könyvespolc elõtti karosszékbe, a homlokán hûvös veríték. A komódon, üvegtálban, egy fürt szõlõ lila tömbje, azt nézi, míg újra el nem alszik.

A kórház folyosóján tülekednek a látogatók, a betegek rántott csirkét egyensúlyoznak pizsamás térdükön, fáradtan nevetgélnek az erõltetett tréfákon, és lopva a mûtõ ajtaja fölé szerelt óra nagymutatóját figyelik. A lány már nem találja ott a barátnõjét, ma reggel engedték haza, a gyógyulása gyorsabb volt a remélhetõnél. Most tanácstalan a lány az újravetett ágy elõtt, a vászon redõi elsimítva, az élek kíméletlenek, a párna hibátlan domború. Ugyanez marad a halottak után is, erre gondol, és kétségbeesve lapozni kezd a noteszében. Végre megvan a szám, de a böhöm, szürke dög a portásfülke mellett szánalom nélkül nyeli el az érméket, hiába üt rá bosszús kis öklével.

Az új szerzemény könnyû kézzel festett akvarell: a folyó higanyszínû, s majdnem az a felhõkkel terhes ég is. A kép szinte "üres", a partra húzott ladikban barna rongycsomó, s egyetlen fa a túlsó parton. Egyébként: csak a semmi. Minél tovább nézi az igazgató, annál kevesebb érve marad, hogy a rongycsomót és a fát embernek ne lássa. Ha így van, teltebb már nem is lehetne az angol papír; épp csak egy történet hiányzik.

Fernando egy ponttal nyeri az utolsó játszmát, a Kövér elhúzza a száját, de fizet, aztán bosszúsan falhoz vágja a fehér golyót. Az állványba lökik a dákókat, kérnek egy abszintet; figyelik, ahogy a keskeny pohárban gomolyog a köd. Fernando kinéz az ablakon, alkonyodik, a parton felejtettek egy napernyõt, eszébe jut az a hajnal, a fényes hátú mellény, az apja kalapja, Laura könnyû szuszogása, a selyemhaj, ahogy a kislány homlokába libben a sós széltõl. A nap, amikor négy év után újra meglátta a tengert.

Háromszor fordul a tutajjal, a roncs már erõsen süllyed, a két zsák gabona és a félvak kutya maradt utoljára. Fázik a kialvatlanságtól, szíjjal kötözte magát egy tüskés bokrokkal körülvett fára, és még így sem mert elaludni. Ahogy a part felé közeledik, a sziget egyre idegenebb, pedig ahogy a dolgok állnak, jó lesz vele összebarátkozni, egy életen át tarthat a nem kívánt vendégség. A kutya liheg, a tenyér melegét keresi, szaporán pislog a feltámadó szélben.

Egy vagyonba kerültek a méretre vágatott alumíniumcsövek és a színes selymek. A tervrajzot a lexikonból másolta ki, ráment egy egész délután -- épp a népszavazásé. Mindegy, mire költi a pénzt az ember, a fontos csak az, hogy meg ne maradjon, vigasztalja öreg barátja; és megsimogatja a sárkány sötétlila szárnyát. Wu-Chang negyven év után szánta el magát a végzetes utazásra, nekem negyven nap is elég, gondolja, és bekapcsolja a tévét, hogy elcsípje még az utolsó Wetter Reportot.

Egy ember áll a konténer mellett, Mikulás napja, egy nejlonzacskót tart a kezében, és a korhadt fadarabok között válogat. A nagyobbakat széttördeli, nehezen, kézzel, nincs se baltája, se kése. Nagyon vastag szemüveg, a szárát ragtapasszal rögzítették. Keményre száradt vasutaskabát, a paroliját letépték, mintha egykori gazdáját lefokozták volna. Még nincsenek fagyok, de az ember tudja, majd megjönnek azok is, s akkor jó lesz tüzet rakni a pincében, a rozsdás vaskályhában. Mielõtt az újságokat a kályhába gyömöszölné, kibetûzi majd a vastagbetûs címeket.

"Sáros mûanyagdarabon egyensúlyoztam, mintha gördeszkán, az út enyhén lejtett, éjszaka volt, valahogy természetesnek éreztem a haladásnak ezt az ébren kétségtelenül megmagyarázhatatlan módját, de nem csúszott eléggé a mocskos mûanyag, folyton lefulladt, mintha motor hajtaná, nem pedig töretlen szándékom a megérkezésre. Csak egy-két ablak világított. Egy kutya szegõdött a nyomomba. Ronda korcs, mintha egy kövér rókát fáradt olajjal kentek volna össze. Egyre közelebb jött, végül, lehunyt szemmel, szinte függõlegesen, a torkomnak ugrott. Két kezem tuszkoltam a szájába, és segítségért kiáltoztam. A közeli házból törékeny, negyven körüli asszony szaladt ki, fakóra mosott, kék köpenyben, az ujját felhajtotta, az alkarja mosószeres víztõl csillogott. Két szóval elkergette a kutyát, a konyhába támogatott. A dög kis híján leharapta bal kezem mutatóujjának legfelsõ ízét, csak a bõr tartotta a csontos pecket, a kézfejem, mint egy kesztyû, pattanásig telt a vérrel. Az agyarak máshol is keresztülszaladtak rajta. Gondolkodtam, hogyan kell tartani. Felfelé, hogy szûnjék a duzzanat. De akkor visszacsorog szívembe a rossz vér. Az asszony ijedten korholt, éreztem, jobb szeretné, ha bûnös volnék a balesetben, ha tudná, én uszítottam magamra a kutyát. Telefonálni indult a falu motorkerékpáros mentõsegédjének. Az olajos róka odakint csaholt, aztán hirtelen hallgatott el, elaludt vagy megdöglött, azt találgattam. Másra nem emlékszem. Talán a gyerek sírása riasztott föl."

A pilóta váratlan manõverbe kezd, a színesbõrû nõ a nemdohányzóban a kerek üvegnek döccenti homlokát, épp kijutottak egy felhõbõl, a tenger elviselhetetlenül ragyog, lent egy korallzátony, alakja mézeskalács huszáré, de ezt a nõ nem tudhatja; nem járt a magyarok földjén. Lehunyja a szemét. Eszébe jut egy réges-régi délelõtt, a Central Parkban görkorcsolyázott, és félóránként megevett egy jégkrémet, hogy felbosszantsa a bátyját, aki miatta nem mehetett el aznap a Giants-meccsre. Sam narancssárga trikóban és szakadt farmerban volt, vékony, mint egy agár, szûrõtlen Camelt szívott és rágógumizott. Ahányszor elhúzott elõtte, a fiú odasuttogott valami szemétséget. Akkor ragyogott így a nap. A nõ kinyitja a szemét, és elveszi a jeges limonádét a mosolygó stewardesstõl. Vékony, mint egy agár, gondolja.

A férfi dércsípte szõlõt habzsol, kartonkosárkákban árulják a bolgárok, torz mosolyt is adnak hozzá. Szigorú pokrócot terített le, lopott daróc, a kórház emblémáját kék festékkel billogozták rá; hiába. Tudja, hogy fázik, de a teste érzéketlen. A fürt kiszabja a kegyes idõt, amíg eszi, nem kell gondolkodnia, csak az állkapcsok õrölnek lankadatlanul. A csupasz vázat messzire hajítja, a szemek helyén nedves, aprócska pamacsok, belemélyednek a föveny homokjába. A távolban széttört, gazdátlan csónak hánykolódik, néhány sirály köröz fölötte.

A baltafejû reszket; négy megállóval ezelõtt kellett volna leszállnia, de elkapta az "éhség", könnyû és halálos remegések a szemhéjt mozgató finom izmokban, száraz szájpadlás és rossz gondolatok. Valami csövet fektetnek le utcahosszat, komor férfiak fakó, puhára tömött pufajkákban, a cigányt beküldték a csõbe, s a két végérõl biztatják, hogy idejében kiérjen, vagy hogy maradjon még egy kicsit -- ki mire fogadott. A bundás nõ leplezetlen undorral nézi a baltafejet, a deres és ótvaros halántékot, a kitágult hajszálerek ábráit a szivacsos orrcimpákon. Valószínûtlenül hideg van, egy gyerek ütemesen szipákol a leghátsó ülésen, az anyja korholja, de suttogva, hogy ne kelljen mindenkinek odanéznie. A nejlonzakós sportújságot olvas, arcára kiült a rettenet; most tudta meg, hogy kedvenc balszélsõje fekete törpévé égett egy Maseratiban. A baltafejû végre elszánja magát, gipszelt karját a gyomrára szorítja, görnyedten nyomkodja a zöld gombot, egy koldus ékkõ, ahogy villog a kopár mûanyagban.

Az angolnatetemeket nejlonzsákokba gyûjtik, a falu bolondja szerint "jó lesz az még valahol levesnek, csak az újságokat kell figyelni, vissza fognak köszönni nemsokára". A kocsmáros takarékos mozdulattal veri szájba, a bolond két fogat köp a fûrészporba, ezzel fizet, hogy nem tudta, épp a sógor vezeti a gyûjtést. A horgászok szektája baljós csöndbe burkolózik, mintha tudnák a kibeszélhetetlen igazságot az angolnaügyben. A fiú véres szájjal is röhög, a fejét ingatja, rettenetes tál, rettenetes tál, hajtogatja, és kilép a nyúlós ködbe, még napszállta elõtt.

A nap narancs korongja a jegenyék dermedt vázai mögött. A föld megfagyott, a katona eldobja a gyalogásót, és a bajonettel próbálkozik, hátha úgy kicsikar egy kis alamizsnát a véletlentõl. Elásni valakit, az munka, erre nem szeretnek gondolni, mintha a temetés csak egyszerû szertartás volna, mintha aztán eltûnne a test, elõzékenyen, magától. Sajog a csuklója, káromkodik. Anders arcán békéssé enyhült a húszévesek cinikus mosolya, mintha megértett volna valamit az utolsó pillanatban. A katona megpihen, behorpasztja a szokatlanul hosszú füstszûrõt, a bundakesztyûk miatt találták ki, no meg dohány is jóval kevesebb kell hozzá, ha ezt a kecskeszart még egyáltalán annak lehet nevezni. Odafenn, az égen elmozdul egy fényes pont, Esthajnalcsillag, suttogja a katona a kesztyûjébe.

Elõször óriási, fehér lepedõt göngyölnek szét, a két kislány megmutatja a szélnek a ropogós vásznat, az arcuk egyforma, mintha kigyakorolták volna. A lány inkább az öreget nézi; királynak öltözött, arcán mint félelem, sápad el a harag, az ujjai a tõr markolatán fehérednek. Fölrobban egy jupiterlámpa, de a szemhéja sem mozdul. Elég kevesen jöttek el ma este, a lány ilyenkor sajnálja a színészeket, úgy érzi, ha közéjük tartozna, ilyenkor veszne össze mindenkivel, s rontaná el a legegyszerûbb gesztusokat. A gyerekek a király lábához kuporodnak; mint a labdaszedõk Wimbledonban, gondolja, és neheztel magára a hasonlatért. Tavaly rosszul lett valaki az elõdöntõn; a körötte ülõk felugráltak, a vállukon vitték ki, mintha Fortinbras utasította volna õket.

A nyomozók átkutatják az egész lakást, az öregebbik még a jégkockákat is felolvasztja, igazán csak azért, hogy fiatal társát valahogy meg alázza. Nincsenek beszélõ viszonyban, az öreg szerint a kölyök a múltkor "direkt" rosszul fedezte, csak azért nem maradt ott, mert Horger pocsékul bánik a fegyverrel. A kölyök gyûlöli; nem tudja megbocsátani azt a dolgot a hamburgerrel, mindjárt a legelsõ napon. A fõnök mindkettõt utálja, épp ezért engedte õket össze, de rájönnek majd, ha megérik. Az orvos szakértõt használják tolmácsnak, mindkettõ hozzászól, ha a másiknak akar valamit mondani. Végül a fiatalabb találja meg a poggyászmegõrzõ kulcsát, a WC kagyló pereme alá volt fölragasztva, ahová a fertõtlenítõvel töltött kacsa köpköd a tüchtig tévéreklámban.

Mindkettõn szõrkucsma, az apa nyakában buzis sál, nem nagyon illik az eldurvult archoz; az idióta fiú ajkán örökös nyálhab, fölfújja-leereszti a lélegzetével. Félmondatokban beszélgetnek, a szemben ülõ úgy látja, értik egymást, a gyerek valami könyvet szapul, hogy a boszorka nem van jól benne kitalálva. Az apja ráhagyja, nem ez lesz az utolsó, ez látszik az arcán. Nincs kegyelem. Elfogyott, már elég régen, gondolja a szemben ülõ. A fiú orrán nõi szemüveg, végre megvan a sálra a rím. Még félóra a határig. Hízik a köd az alkonyatban, nõ odabenn a közöny, a rémület. Izgatott kerekek, írja a szemben ülõ egy vonalas füzetbe, mindig forszíroznak valami apró gonoszságot. A fiú a tollat nézi. Hirtelen állnak fel, mintha kint felejtettek volna valamit a vonat folyosóján.

A kuszkusz odaég, mert Müllerné a Dallast nézi. A Tintás haldoklik, de elõtte még fényt derít Hutch McKinney különös halálára. Pamela zokog, és sokkot kap: vélt apja az igazit ölte meg, huszonnyolc évvel ezelõtt -- Müllerné mégsem ekkor sírja el magát, csak késõbb, a fiatal nyomozó vállán, aki hírt hoz Ali haláláról. Megkéselték a töröknegyedben, Müllerné ezt a mondatot hallja százezerszer a most már örökre hideg ágyban. A fiatal rendõr igazán kíméletes volt, a nõ még nem tud arról a gyermekforma széndarabról, ami egy félnehézsúlyú bajnokból lesz, ha leöntik egy kanna benzinnel, és a lába közé dobnak egy szál égõ gyufát.

Egy leendõ férfi a Holdat nézné; igaz, nem egy Friedrich-képen. Elõreküldték, az üdülõ társalgójában hûvös homály, a teraszra nyíló ajtó tárva, felhõk gyülekeznek a hajnali égen. A képernyõn mákos vibrálás, a zúgás egyszerre szörnyû és ismerõs. A kisfiú egy fotelbe kuporodik, a szülei csak késõbb érkeznek, még készülõdnek a legfelsõ szobában. Hát mégiscsak az amcsik jutottak föl elõször a Holdra. A bárszekrénybe macska bújt vagy bújhatott volna, hisz máshonnan is jöhet e gyöngéd és semmi hangocska. A küszöb fölött könnyû fénylabda reszket. A kisfiú félelembõl bölcs, mozdulatlan marad a kopott fotelben. A gömbvillám tétovázik, aztán "megfordul", és eltûnik a hajnali égen.

Zuhog az esõ az ablak négyszögében. A férfi részeg, és Screamin' Jay Hawkinst hallgat. A lába jár, mint az alvó agárnak. Be kell rúgnom a költészethez, gondolja. Odalenn és odabenn, a tûz körül melegednek az õrültek, szelídített végtelen, a gázkályhában ég. A kert üres, a játékokat szétdobálták, szanaszét hevernek az óriás sakk figurái, két halott sereg ázik azonossá.

A raktáros a jobb sorsú folyó partján a Tarot kártyáit elemzi; ott van, ahol legfeljebb csak az eljövendõk, ha rászánják magukat. A Bolond számozatlan, letette a maszkot, így fordul szembe az Álnok Királlyal. Ki kell állni a sorból, és úgy menni tovább. Guarda et passa. Az arcon kesernyés derû. Milyen következtetéseket vonnának le a Mars-lakók az ország Magasba Emeltjeirõl, ha ez a raktáros volna, akivel elõször találkoznak, kérdezi egy tanulmány szerzõje, néhány évtizeddel odébb, egy komornak képzelt délutánon. Az, aki mindkettõt olvasta, sem áltatja magát hiú reménnyel. Ahová menekült, színtiszta modor csak -- minek tagadná, ha úgyis nyilvánvaló?

Egy gyermek gajdol, még az apja sem érti, ágyba kényszerítette ebéd után, azt hitte, jót tesz, ha alvásra ítéli. Amirõl szó van, megközelíthetetlen. Csak az érthetetlen mondatok zenéje volna leírható, ha kotta volna a könyv, nem tétova bekezdések egymásutánja. De az, aki ír, beletörõdik a lehetségesbe, téved, amíg megadatik a tévedés joga. Így és ekképp tovább.

A városszerte rettegett étteremkritikus végül három és fél csillagban állapodik meg; a fölfújthoz, ahogy mondani szokás, lepkehálót kellett volna föladni, de a borfiú tájékozatlansága arcpirító volt. A kávét kavargatja, és figyeli a szárnyas ajtó elegáns lengését, épp flambírozáshoz készülõdnek, egy pillanatra megakad a kocsi, az idõ kitágul, van mód és perc megfigyelni a nõ ajkán az ördögi mosolyt, a szemöldöke összenõtt, a mosogató fölé hajol, úgy öblöget, mintha tudna valami kompromittálót az egész bagázsról. A kritikus megborzong, váratlanul Bokassa frizsiderjét látja; kér egy gyors konyakot, amíg nem késõ.

Aranyvasárnap. A lány kivillamosozik a hóval lepett Hidegrétre, sehol egy lábnyom, az óriáskerék hajói finoman inganak a szélben, a talponálló pultján araszos hó, valaki teledobálta mogyoróhéjjal. Forró teát hozott magával, termoszban, rumos-citromosat. Cukros felhõket formál a leheletébõl. Indokolatlanul jókedvû, kihûlt gesztenyével csalogat egy fázós cinkét, nem sok sikerrel. A kesztyûket az apjától örökölte, valaha villamost vezettek ilyenben, egyujjas irha, a hüvelyken rosszul varrt folt, a résen besurran a hideg, de a lány nem bánja. óriási ábrát gyalogol a szûz hóba, egy papiruszról másolta le, még Torinóban. Gyorsan sötétedik, ezért hagyja félbe, lihegve ér a végállomáshoz.

Csak egy ablak világít, a programozó bent maradt éjszakára, a határidõ sürget, a képernyõn színes alakzatok zuhognak, s tömör rendbe gyûlnek a képzelt tér alján. Ég a szeme, gyûlöli a hideg, sárga üveget, bontatlan csomagban hever, a fiókja mélyén. Egy kis szünetet tart, kávét zsarol ki az automatából, rutinos rúgásokkal. Rágyújt, egy régi viccen nevet, hangtalanul, de kilátszik a szabálytalan fogsor. Bekapcsolja a rádiót, az ügyeletes sztárt faggatják bizalmaskodva, slágertõl slágerig, míg el nem jönnek a megváltó hírek. Amerikai gép zuhant az óceánba, "száz hetvennégy embert nyelt el a hullámsír", mondja a szpíker, kissé régimódi fordulattal.

Az éjszakát végigugatják a kutyák, a telep õre egy percre sem hunyja le a szemét. Ronggyá olvasott regényt talál a fáskamrában, tûzrakáshoz tették félre, egy karaván útja, Mahdi menetel a kétes értékû gyõzelemig. Az õr olvasni kezd, egyre jobban belemelegszik, érdekli a foglyul ejtett angol diplomata sorsa, reméli, életben marad a reggeli váltásig. Túl a drótkerítésen sárba ragadt egy terepjáró, a viharkabátos bekéredzkedik, telefonozni próbál, a kávét köszöngeti. Néhány perc, és rájönnek, ismerik egymást, ez elég ok egy unalmas játszmára. A fekete lovat egy dominó helyettesíti, az õr nem tudja levenni a szemét az iker hármasról, talán épp ezért nézi el a nyerõ állást. A viharkabátos csúfondárosan nevet, és könnyen menti a játszmát döntetlenre. Az õr bólogat, de a lelke a sivatagban jár, a homokvihar végét találgatja.

A könyv tud egy ikerpárról; a mérnök úr az apja öltönyeiben jár, kövérkés, cammog, úgy tizenöttel idõsebb a koránál, az öccse oligofrén, egy elnagyolt változat, a halott szülõk szobájában tartja, lehúzott redõnyök mögött. Négy éve, az apa halála óta nem viszi le a "gyereket" az utcára, a szomszédok szeretnék hallani a panaszos nyöszörgést, de a falakat duplán szigetelték, még a boogie-láz kitörésekor. A mérnök úr keddenként moziba jár, három jegyet vesz, a középsõ székre ül le, azt mondja, gyûlöli, ha véletlenül hozzáérnek. Fél kiló popcornt vesz, piros dobozban, olajosat, azt elrecsegteti, míg a Híradó megy; a nagyfilm alatt csendben marad. A Casablanca a kedvence, tizenhétszer látta, de még mindig nem jött rá, ki szinkronizálta Ingrid Bergmant, nézi Ricket és Jules-t, ahogy távolodnak a ködben, de már az esti fürdetésre gondol.

Citromot szállítani, hát, eleinte mókás, Vargas elmosolyodik, ha meglátja a platón a százezer újévi malacot, kéményseprõ és gyufaszálak nélkül, egyenkalodában. Egy kicsit még tart az örömbõl a második héten is, de aztán a szálkák elkedvetlenítik. Negyven fokban nem húzhatok báli kesztyût, mondja a nagynénjének a strandon, az alkarján pirosló sebeket magyarázva. Bolond vagy, kicsi Vargas, mondja a nõ, és elring a bárig, valami dzsúzért. A fiú rágyújt egy Caporalra, szakszerû mozdulattal csippenti le alsó ajkáról a dohánytörmeléket, ha valamit, hát ezt megtanulta a nagyapjától, nemhiába figyelte meg tíz éven át, naponta negyvenszer. Egy gennyes állat ugyanazt a félszaltót gyakorolja a mûugróról, egész délelõtt, a fürdõnadrág ezerszer ismétlõdõ rózsaszín csíkja a mozdulatlan ég vásznán enyhén szólva idegesítõ. Ismered? Nagyon szép fiú, kérdi a "néni", huszonkettõ lesz holnapután, és Vargas barna és forró hasához érinti a jéggel teli poharat. Mit csinálsz szilveszterkor?

A doktor úr Szarajevóban sétál, a dolgok kezdenek jól alakulni, a pacientúra kiépült, Olga, mint a méz, a gyerekek csodásan cseperednek. Azért jól jött ez a pár nap, egy kis magányos csavargás, aztán most ez a furcsa tolongás, ahogy a trónörököst várják. Az egyik sarkon megpillant egy izgalmas nõt, az arcát kalap árnyékolja, de tesz róla, hogy csak félig; kivillan a fekete szeme a hosszú pillák alól. Követné, de a tömegben lehetetlen, meg aztán a kocsi is közeledik. Arrébb taszítja egy váll, sápadt diákforma fiú tartozik hozzá, tülekszik elõre, hogy jobban lásson. Karlt juttatja eszébe, pont ilyen volt a tarkója, eleget látta a pályán, amikor párosoztak.

A férfi a fejére szorítja a puhakalapját, kissé elõrehajolva megy, a ballon a combjára tapad. Egy orosz hajót rakodnak ki, egymillió matrjoskababa vagy száz tonna kaviár, kaviár a matrjoskákban suttogja a férfi, és belenevet a szélbe. A révkalauz megint eltûnt, de a helyén valami örvény forog, mintha épp az imént süllyedt volna el. A hûtõházaknál kisebb csoport, szervezkedik az izlandi legénység, alighanem dolga lesz ma éjjel a rendõrségnek. A férfi magához szorítja a selyempapírba csomagolt dobozt, benyit a hullámpalából tákolt kalyibába, üres, a pokróccal leterített vaságyra ül, a falakon újságkivágások és egy svájci naptár elszínezõdött képei. Néhány percig vár, aztán az asztalra teszi a csomagot, a viharlámpa mellé. Belekóstol a hideg rizottóba, elfintorodik, és kilép a szélbe, régi ismerõsként.

A Félarcú lopja a fákat, ezt mindenki tudja, ingyenfuvarral viszi le a piac sarkához, a parkolóba, a sofõr a lekötelezettje valami õsi, mocskos ügy miatt. Ezüstre és lucra szakosodott, körüldongja a rövidlátó nyugdíjasokat, kicsit udvarol az ideges anyukáknak, satnya gallyhalmot tukmál a szerelmesekre. Gyûlnek a rongyosra szorongatott bankjegyek az irhamellény alatt, a titkos zsebben. Legjobban a szenteste izgatja fel, hat negyven a rekordja, tavaly akkor adott el négyszázért egy csenevész fát egy kétségbeesett családapának. Érzi, az idén is jó lesz a kapás, egyre hülyébbek az emberek, évrõl évre lejjebb süllyednek a zûrzavarban. Ha bezár itt, megmelegíti a káposztát, kicsit nézi a mûsort a Rámpában, és eldülöngél az éjféli misére.

Ezra a Zoónál állítja le a taxit, odagyûr egy tízest, így, szmokingban azért elég hideg a reggel, nincs is más rajta kívül, csak az ápolók. A zsiráf állva alszik, egyszerre megható és nevetséges. Meglesni a trágár cerkófokat. A fiú mostanában Ügyvédbojtárnak hívja magát, ha eléggé részeg. Nem nagyon ízlik neki a jövõ, ha és egyáltalán gondolkodik felõle. A zsebében talál egy fél csirkés szendvicset, fogalma sincs, mikor került oda, talán amikor Thelmával kiment az erkélyre. Rágyújt egy szivarra, a füstön át nézi a keselyûket ahogy marakodnak az aszpikos roncson. Nemes római arcélét, mint egy szerkezetet, szélirányba fordítja. A levelet szemceruzával írták egy tisztítócédula hátára, sietõsen, "a g alsó szára az átlagosnál nagyobb nemi étvágyról árulkodik". A fekete idenéz a rekedt röhögésre, megcsóválja a fejét, és az etetõbe borítja a halasvödröt. A fiú eltapossa a szivarcsutkát, a fejében -- mint öt irtózatos csattanás -- öt szó; mindent látok, és mindent megengedek.

Végre befagyott a , három gyerek csúszkál boldogan, bocskorra kötözött fatalpakon. A hegy felõl havat hord a szél, ráfagy a rongyos köpenyekre. A nádasban bujkál egy sebesült katona , Füttyös találta meg a vérnyomokat, de a falunak nem szóltak róla, a pék lánya naponta friss kenyeret lop, Gólya szalonnát hozott a hátsó kamrából, egy tarisznyába teszik, az elhagyott fészek mellé. Egy hét múlva bábut találnak benne, nádból. Nem nagyon tudnak imádkozni, inkább csak mormogás az, de mégiscsak emberi hang a nádas börtönében.

Csak úgy beszélnek róla: a bolond a városból. Egy éve költözött az elhagyott házba, az asszonyok néha levest visznek neki, egész nap ír egy kockás füzetbe. Ha nagy sétára indul, köszönés helyett bólint a szembejövõknek. Lejár a folyóhoz, de ott sem csinál semmit, nézelõdik, kavicsokat dobál a vízbe. Egyszer kereste egy nõ, hosszú bunda volt rajta, hiába könyörgött, zárva maradt az ajtó. Sírt az a nõ, sírva ment már vissza a megállóhoz, s ott sem hagyta abba, míg meg nem jött a busz. A postás néha levelet hoz, a szilvafára drótozott dobozba dugja, a többi mellé. A bolond péntekenként vásárol be, kétszersültet, almát meg egy kis sajtot, cigarettát, a visszajárót gondosan megszámolja. Az ég madarai nem vetnek, nem aratnak, mégis megáldja õket az Úr, csitítja a pap a fölhevült kocsmárost, és félig hunyt szemmel lehajtja a bort.

Mire végeznek a gesztenyés pulykával, adni kezdik a Kilencediket. A desszertestálat beviszik a szobába, az öreg meggyújt egy csillagszórót, nézi a lányt, ahogy a narancs héjával bíbelõdik. A karmester fiatal, túl fiatal Beethovenhez. Szõke a haja, mint az angyaloké, folyton az arcába hullik. Meleg ez a kardigán, egy rendes nagypapáé, gondolja az öreg, és felfigyel egy finom ráncra a lány ajka mellett; mintha az még nem lett volna ott tavaly ilyenkor. Az adás után megágyaznak. Olyan ez a dunyha, mintha eltemetnének, mintha valaki meleg havat lapátolna rám, az ájulásig, gondolja a lány, és elindul a sárga fény felé a sötét erdõben.

"Téboly, érted, az ajtót baltával vagy mivel szétverték, és benn, ledarálva az egész lakás, kétezer lemez, de nem maradt egy se nagyobb a tenyeremnél, a kádba kihordták az összes gépet, rá az újságokat, és meggyújtották, a falak összerondítva, rúzzsal, érted, rúzzsal írták föl, Don't stand to close to me, ne õrüljek meg, soha nem volt egy haragosom, ha meghülyülök, se jut eszembe senki. A hûtõbe rakták a macskát, kibelezve. A szomszéd átjött, majdnem elhányta magát az idegességtõl, azt mondja, végighallgatta, próbált telefonálni, de volt valami azzal a kurva vonallal; csak recsegett, karcolt, õ meg be volt szarva, az ajtót nem merte kinyitni, olyanok voltak, mint az állatok, végigröhögték az egészet, szerinte be voltak tépve. Két napig hordtam le a szemetet a konténerbe. Otthagytak harmincezret egy cigisdobozban, pedig el se volt dugva, ott hevert az orruk elõtt az ablakpárkányon. Majd szóljál, ha érted. Várom a zsarukat, délben visszajönnek, negyedszer, egy matrac van itt, egy rohadt matrac maradt az egészbõl."

Elsöpri a havat az üzlet elõl, kipakolja az árut. Az almákat különös gonddal fényesgeti; Hófehérkének lesz, jut eszébe, de az arca mozdulatlan. A zöldséges jó ember, csak néha gyûlik össze a szájában egy kicsi keserû nyál, nem tudja, kiköpje, lenyelje. Fékez egy furgon, meghozták a narancsokat. Minden második be van csomagolva, olyan papírba, amit csak a gyûjtõk tudnak kisimogatni, a hatvanas évek elején. Szép rácsszerkezet, egy meztelen, egy csomagolt. S mintha üzenet volna, egyetlen, feketére pusztult narancs. A mérleg tetejére obszcén sárgarépát tett, még tegnap reggel. Zsebbõl fizet, kihajtogatja a gurtnit, megnyálazza a két ujját, úgy húz le öt darab ezrest. 'Szlát, mondja a sofõr, túl hangosan vágja be az ajtót, ahhoz képest váratlanul finoman indít. A zöldséges megkeresi a sportújságot, a Milán-meccset fix egyre vette, ezen ment el a tizenhármas. Amikor a baleset híréhez ér, elsápad, és a fûrészporra dobja a Sportot.

A községi könyvtárba denevérek költöztek, egyéb se hiányzott, két hónappal nyugdíj elõtt, "nem zavarnak, Arankám, csak a tudat, az borzasztó". Hétszámra egyedül ül, végigolvassa Balzacot, tíz éve fogadta meg. Kávét visz termoszban, az ebédet kihozzák, elég drága, alig bír kijönni, a rezsi meg a gyógyszerek. Mit eszik egy denevér? Felüti a Pallast, mégiscsak az a jó, Dammara-Elektromos gép, ebben még soha nem csalódott, ami semmi egyébrõl nem állítható. Lógnak a bõrzsákok, a kéziszótárak fellett, mozdulatlanul. "Téli álmot alszanak, s ezt már az õsz derekán megkezdik, s rendesen a tavasz beálltával szakítják félbe. Ilyenkor mindig hátsó lábaikkal kapaszkodnak meg, mégpedig többen egy csoportban. Igen ügyesen repülnek, s a fákon is ügyesen kúsznak, de a földön nagyon ügyetlenek... Táplálékuk rovarokból áll, s ezeket repdesve fogdossák el... Az anya tavasszal két fiat hoz világra, amelyeket aztán egy ideig emlõin hordoz. Az az általános hit, hogy a denevérek belekapaszkodnak a hajadonfõbe, egészen téves. Hazánkból ez idõ szerint mintegy 20 denevérfaj ismeretes. Idevonatkozólag lásd Margó T. és Daday J. tanulmányait." Egészen téves, ez jó, mondja maga elé, és letekeri a termosz tetejét.

A sugárút már tele a szánalmas bódékkal, álarcot, konfettit, papírtrombitát árulnak, mindenki üvölt, a férfi tanácstalanul járkál a felbolydult városban. Még néhány felesleges nap, a járókelõk arca elárulja, nem tudnak az idõvel egyezségre jutni. Megáll egy kirakat elõtt, elnézi a fegyvereket, a lélekmelegítõt, a gumicsizmákat. Jó volna egy megbízható, lapos palack, olyan belsõ zsebbe való, a pontos neve most nem jut az eszébe. A távolban sziréna hangja. Lampionsor az áruház elõtt, a fákon. Az Operánál pantomimcsoport, gyeptéglákat tettek le, rombusz alakban. Öt fiú és egy lány, fekete trikóban, fehér arccal, mozdulatlanul. Nincs hová a pénzt bedobni. Tiltakoznak, meglehet; hogy mi ellen, azt az összeverõdött nézõseregnek kéne kitalálnia. A férfi megrántja a vállát, továbbindul kedvetlenül.

Ordít a magnó, a tinédzserek hajtották uralmuk alá a házat, megveszekedett brigantik, a kádat telehordták sörrel. Elõszilveszter, tanúk nélkül. A kutya két napja nem kapott enni, szakadatlanul ugat, panaszos, mint egy siratóasszony, de nem hallja meg senki. Újhold volt az éjjel. A lény odabenn nem tud elaludni. Egy szeplõs kölyök az utcán sír, a homlokát a kerítés vasával hûtögeti. A fején tarka kendõ, mint a hajdani kalózokén. A szeme egy megriadt állaté. Készül a sangria, szeldesik a lányok a gyümölcsöket. A fõorvos gyermeke a fürdõszobában veszíti el az ártatlanságát, felejthetetlen tégelyek a mosdó fölött, a polcon. Négyen pókereznek, tojáslikõr és káromkodások, banánhéj a perzsába taposva. A fõorvos úr síel, gyanútlanul, valahol Svájcban, lejárja a lábát egy ízléses anzikszért, aztán legyint; Snoopy pezsgõt bont, nem egy Raffaello, de legalább bájos.

A könyvet a villamoson felejtik, az Állami Közlekedési Vállalat alkalmazottja találja meg hajnalban, a terhesek és hadirokkantak számára fenntartott ülés alatt. Belehabarodik, hetekig olvassa , idéz belõle nyakra-fõre a gyanútlan ismerõsöknek. Kerülni kezdik, ujjal mutogatnak rá, elnevezik Professzornak. A munkáját elhanyagolja, ezoterikus klubokba jár, megtanulja az I Chinget, órabérben jósol a rászorulóknak. Rákap az italra, "nem bírom az életet orosz vodka nélkül". A környék kocsmáinak kedvence lesz egy felesért kitakarítja a WC-t, a szakálla megnõ; szürke szalma az odvas száj körül. Lóversenyre jár, de fogadni nincs pénze, a büfében szedi össze az ételmaradékot, elmosogat egy meleg levesért. A szeme szürke, mint a ragadozó madaraké, de örökké nedves az alkoholtól. A lakást bagóért adja el, lépcsõházakban alszik, híveket gyûjt az üvegvisszaváltó törzsvendégeibõl. Három nejlonszatyorral jár, a mellén az elõzõ rezsim kitüntetései, a rendõrök is röhögnek rajta. Májzsugorban pusztul el, a test négy napig hever a régi kilátó kõpárkányának védelmében, egy turistacsoport találja meg, a nõk sikoltoznak, a férfiak a fejüket csóválják. De most még csak az ablakot törölgeti, felvillan valami fehér, talán egy könyv esett az ülés alá, meg kéne nézni.

"A keletnémet hadsereg altisztje voltam. A Bundeswehr feloszlatta az egységemet, lefokoztak szakaszvezetõnek, mert nem volt meg az iskolám. Az idegenlégióban közlegény vagyok, itt mindent újra kell kezdeni. A civil életben hiányzott az a bajtársiasság, amit a hadseregben megszoktam. Mindig arról van szó, mennyi a pénz, meg hogy mit lehetne rajta venni. A kocsi, a lakás, engem ezek nem érdekelnek. Szarok a pénzre. Itt férfinak érezhetem magam. Nem követtem el semmi büntethetõt. Huszonnyolc éves vagyok. Van itt egy tanfolyam, tegnap például azt tanultuk meg, hogy tisztaságcsomag. Elõször meglepõ volt, hogy itt piros trikók vannak. Elég érthetetlen. Az egységemben fõleg lengyelek vannak, és egy magyar, a nevét nem tudom megjegyezni. Sápadt fiú, folyton cigarettázik. Nem nagyon hiszem, hogy ki fogja bírni."

A tíz körmével kapaszkodik, meglátja a falon túl a híres gyümölcsöket. A bõrük, mint egy gyíké, rücskös és zöld, a húsuk olyan lehet, milyen? Itt megáll a képzelgésben, bele kell harapni. Felhúzódzkodik, az alkarján horzsolás, ég, de most valahogy ez is rendjén való. A palota sötét, mintha lakatlan volna, ez nem téveszti meg, hangtalanul kúszik a magas fûben, egy békára tenyerel, elõleg a borzalomból. A kéz és a láb ujjaira kell támaszkodni. A foga között damaszkuszi penge. A Fa Õre elszunnyadt, reggel lefejezik ezért, sajnálja, de nem törõdhet vele. Az a bizonyos öröklött macskaügyesség. A fa kérgét édes gyanta borítja, úgy kell mászni, hogy a tõrt feldöfni, és azon kapaszkodni fel. Sokáig válogat, legalábbis itt egy örökkévalóság, a gyümölcsöt az ingébe rejti, lassan leereszkedik. A sétányon derengõ alak, az álomkóros királylány, hát mégis igaz, amit a piacon mesélnek. Az arcán fátyol, a lépte könnyû, de az utolsó Aladdin nem szédülni született, felmászik egy árva gyökéren, és átlendül a falon, vissza a nyomorult éjszakába.

Járja a várost, a hátán festékek, faládában, a hóna alatt óriás henger, összecsavart csomagoló papír. A kezében vödör, a vödörben enyv, azzal teszi fel a papírt az alkalmas helyekre. A polgárok helyett is álmodik; az elhagyott ifjúsági park kõfalára kétségbeesett démonokat fest, egymást átölelve készülnek lerohanni a szeméttel borított lépcsõsoron. Gitározik egy becsvágy nélküli zenekarban, egy mosókonyhában gyûlnek össze, kétszer hetente, ügyetlen dalokat írnak a szerelemrõl. Mogorva, de macskákat etet a Várban, egy romos telek mellett, a gázlámpa érzelmes fényénél. Hajnalonként újságot hord, a járatkönyvet kívülrõl tudja, Jerneynek "szabadság" jár, meg "rádió". A kurvák negyedében lakik, egy jobb sorsra érdemes ház legfelsõ emeletén, a bejárati ajtón üveg, nem mintha volna valami titkolnivalója. A kedvenc városa Leningrád, ott van egy kõgömb a tengerparton, ahhoz vagdossák a pezsgõsüvegeket.

Péter a barátját várja, az arabok étterme elõtt, a buszmegállóban. A szemébe húzta a kék kapucnit. Nyáron is fázik; stílust csinál belõle, bár az arcán most valóban ott vannak a hideg rózsái. A munkások szigetén járnak fõiskolára. Annyira gyûlölik, hogy vért kéne köpniük reggelente. A fiú föltûnik végre, már messzirõl vigyorog, tudja, hogy ma sem mennek be, fölmennek a fûtetlen lakásba, felteszik a Doorst, 1976, egy forradalom kéne, abban hõsiesen elvérezni. Zacskós levest esznek ebédre, a falon plakát, Hamlet meztelen háta. Mindketten pipáznak, mostanában konyakos Borkumot, szörcsög az ócska fa, jó volna abbahagyni. Húszévesen még minden elég egyszerû. Péter lekapcsolja a villanyt, a halálsikolyt gyakorolja, az lesz a fõszám a felolvasáson. Az elõszobában ládák, rájárnak a jonatánra, regényírók lesznek vagy hõsi halottak, azt remélik.

A lány mustársárga borítékot talál a levélszekrényben, repülõjegy van benne és egy levél, a barátnõje küldte egy távoli országból, a meghívás szilveszterre szól. A barátnõ apja diplomata, két napig tart a parti, egy szoba üres a ház padlásterében. Még húsz óra az indulásig, ez jellemzõ rá, ez a téboly, gondolja a lány, és bár maga sem érti, készülõdni kezd. órákig keresi az útlevelét, egy nyári ruha zsebében találja meg, eleven virágok a sárga vásznon. A rádióban bemondják, hogy egy rendõr tévedésbõl fejbelõtt egy menekülõ betörõt, a vizsgálat folyik, mit lehet ezen kivizsgálni? A kertben a sövényt belepi a hó, a lány összeüt egy gyors vacsorát, sajtos omlett és saláta, és a levél, negyedszer, egy pohár borral, a viaszosvászonnal borított asztalon.

A boltba tántorog a lefagyott utcán, félúton jön rá, hogy vasárnap van, a drótkerítésbe kapaszkodik; hiába, elvágódik, a fenekén tesz meg vagy nyolc métert, egy óvatosabb sorstárs odakiált a túloldalról. Az ujját felvérzi a rozsdás drót, a szájába kapja, jobb nem jut eszébe. A nonstop boltban ideges a pénztároslány; összevész egy szipirtyóval, nem elég, hogy tíz üveg sört vett, még szatyor is kéne, azonnal. Züllött arcok és cinikus párbeszédek a hûtõpult elõtt. A busz nem jön, ólmos az ég alja, sorban állnak a szakadt Trabantok a benzinkútnál. Kés, olló, könyv, olvassa egy cégtáblán, úgy látszik, minden lehetséges.

Egy kopasz nõ bevásárlókocsit tol át a Potsdamer Platzon, néha megáll, felemel valamit a földrõl, és a vasketrecbe löki. Az arcán örök undor, a bõrdzsekije fekete, akár a rúzs a száján. Gégecsövek és rongyok, üvegek, néhány ácskapocs, egy darab fa, elsárgult újságok, cserépdarabok. Bolyong az olajos gazban. A felüljárón megáll egy limuzin, ketten szállnak ki belõle. Felnyitják a csomagtartót, plasztikzsákot rángatnak ki, és a korláton át a mélybe hajítják . A nõ egy darabig vár, aztán rohanni kezd, megtorpan, tehetetlen nézi a nyöszörgõ anyagot, de nem mer közelebb lépni. Öt perc telik el így, alig kibírható, aztán csend lesz, a nõ hátrálni kezd, vissza a kincseihez, letérdel, ököllel üti a földet.

Elpattan egy lombik, Éva a szekrénynek dõl, rázkódik a válla, összezörrennek a formalinos üvegek. Mi baj van, kérdi az asszisztens, két nap óta figyellek, csak nem akartam szólni. Néha azt gondolom, az egész életem belefér majd egy lábjegyzetbe, válaszolja a nõ, és letörli az arcáról a könnyet. A férfi sóhajt, mielõtt megszólalna. Ha a kályhát kontempláltam, és azt mondják nekem -- de most csak a kályhát ismered, akkor eredményem mindenképpen kicsinek tûnik. Mert úgy állítják be, mintha a kályhát a világ tengernyi dolga között tanulmányoztam volna. Ám ha a kályhát kontempláltam, akkor õ volt a világom, és vele szemben minden más elsápadt. Gyûlölöm, hogy mindenre tudsz valami választ, kiáltja a nõ, és kirohan a laborból.

Lebontották a házat, de meghagytak egy szeletet a tortából -- az ágytolltisztító mûhelyét. A vakolat kék, mint az afrikai házaké, a kirakatban két poros, kitömött liba, már vagy húsz éve. A mester a bolt ajtaja elõtt áll, a hajában pihék, egy fotósnak válaszolgat, kissé unottan. A telken körös-körül törmelékek. A fiú csinál néhány képet, aztán beül a kávézóba, onnan figyeli az utcát, a dolgukra igyekvõket. Pöttyöket rajzol a kockacukorra egy kormos gyufaszállal, kétszer hatost dob, aztán a kávéba süllyeszti. A kis mûhely bezár, a mester átsétál egy konyakra, de úgy áll a pulthoz, hogy ne kelljen összenézniük. A film elég a hívóban, a mûhelyt lebontják, a libákat megveszi az ószeres, és eladja felárral egy színházi kellékesnek.

A férfinak könnyû munkát ajánlanak, el kell utaznia a szomszédos ország fõvárosába, a szállodában meghívó várja, szilveszteri partira szól, egy borítékot kell a kínai metszet hátára erõsítenie a házigazda könyvtárszobájában. Hátradõl a széken, hosszan néz a megbízó szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni a megfelelõ választ. Teljesen veszélytelen, mondja a megbízó, de nem szívesen bíznám a szokásos emberekre. A felét most, a felét, ha visszajött. Vonattal kell mennie, az biztonságosabb. A férfi bólint, kezet nyújt, elteszi a szálloda címét és a két borítékot. Ahogy az utcára lép, elered az esõ. Leint egy taxit, már csak néhány órája van, és még bérelnie kell egy szmokingot. A kocsiban az ánizs hánytató szaga, a piactér mellett dobozokból rakott tüzek, a különös fény, amely kettémetszi az eget -- így együtt, mintha utazásra szavaznának. A sofõr megállás nélkül beszél, bonyolult történet egy ismerõsrõl, a férfi nem figyel oda, de ügyel a látszatra, néhány jól célzott igennel. A kölcsönzõ elõtt csõdület, tolvajt fogott az ügyes segéd, a járõr próbálja csillapítani a vérszomjasabb járókelõket.

"Egyetlen ruhám volt, este kimostam, reggel kivasaltam, munkába indulás elõtt. Egyedül éltem, egy vaságyon aludtam minden éjjel, ötvenegy volt vagy ötvenkettõ, már nem emlékszem. Azon a reggelen is vasaltam, az ablak elõtt. Felnéztem egy pillanatra, talán hogy milyen idõ lesz, az égre. Körfolyós ház volt, a tetõ fölött még egy keskeny kis sáv, annyit engedett látni az ablak felsõ pereme. A nõ az ötödiken átvetette a lábát a korláton. De valahogy nyugodtan, mintha csak játszana, mintha csak valami játék volna, amiben mindketten szereplõk vagyunk. Meg sem tudtam mozdulni. Egy férfi szaladt ki a folyosóra, és üvöltött, várjon, ne tegye, az isten szerelmére. A nõ rá sem nézett, mintha meg se hallotta volna, lendületet vett és ugrott. Talán egy hirtelen szélroham pörgette meg. Ha nem látom, én sem hiszem -- a harmadik emeletre esett be, egészen a falig. Akkor már én is feltéptem az ajtót, és kiáltoztam, de mintha valaki másnak a hangja volna, hogy maradjon ott, hogy ne mozduljon, hogy várjon. Hiába. Nem tudom, honnan volt benne annyi erõ, a korlátba kapaszkodott, felemelte a furcsán kicsavart testét, és átbillent az udvar felé a rácsba kapaszkodva. Akkorra már majdnem odaért a férfi, közvetlen közelrõl kellett végignéznie a zuhanást. Azonnal meghalt az az asszony. Indulnom kellett és különben sem tehettem volna már semmit. Ahogy a villamos kanyarodik a Kádár utcában, egy szörnyû hang, egy férfi az erkélyrõl. A sínek mellé esett. Mindenkit leszállítottak. Letakarták egy barna kabáttal. Majdnem elkéstem. Tizenegyig dolgoztam, de végigremegtem azt a három órát. Épp elõ akartam venni egy almát a fiókból, amikor egy lány a szomszéd szobából átjött, senkire sem nézett, pedig ráköszöntek, határozott léptekkel az ablakhoz sietett, kinyitotta, és még mielõtt felfoghattuk volna, hogy mi történik, kivetette magát a negyedikrõl. Nincs ilyen nap. Én is azt mondanám. Nincsenek ilyen órák."

Egész nap az ágyban marad, meztelenül, figyeli, ahogy nõ a borosta. A tévében az év végi százas lista, a mûsorvezetõ sápadt és szõke, félóránként reklám, egy barátja azt mondaná, a világ megérett a pusztulásra. Ezüstbõrû indiánok, fekete-fehérben. Aztán a hideg videolángok a falon, kék, sárga, zöld, elfogy egy fél üveg whisky, kint a táj fénylik; majd bealkonyul. Megmelegít valamit, de nem eszik belõle, a mártásra bõr dermed, abból állnak ki a szikkadt gombócdarabok. Nyílt törés. "Ebéd után" alszik egy órát, az arcán nyomot hagy a lepedõ gyûrött arabeszkje. Keserû szájjal ébred, köpenyt vesz, kilép az erkélyre, nézi egy darabig a vörös hajú kislányt, ahogy a ródlijával bajlódik. Ég a szeme, megtelik könnyel, érzi, hogy percrõl percre mélyebbre süllyed, rosszabbá ereszkedik. Éjjel megjelenik egyetlen csillag, oda-vissza jár az ablak két széle között.

Fekete öltönyös, szõke férfi ül a kõoroszlán nyakában, az Opera elõtt. A kezében diktafon, abba beszél, de mintha telefonozna, mintha hallaná a szavait valaki, aki láthatatlan. Diktál, a hangja nyugodt és kimért, nem törõdik a bámészkodókkal. És kötelezõ mindennap írni vesszõ készen lenni vesszõ és várakozni kötelezõ pont A kétségbeesés kötõjel és remény kötõjel alápörkölt pont És nem lenne semmi újság pont Kerti semmi pont Egy madár pu kötõjel ji kötõjel zik vesszõ és amikor kisüt a nap vesszõ a nagyemmel Menny lemosolyog pont Ez volna a mi verõfényes hazánk pontosvesszõ ez pedig egy rokokó férfialak kötõjel árnyék pont. Így végzõdjön el pont új bekezdés Az nagybetûvel Úristen kilencedik napja így végzõdött pont új bekezdés Így végzõdött az Ashby-de-la-Zouche-ban rendezett emlékezetes ünnepély vesszõ a legvitézebbül megvívott lovagi tornája annak a kornak. Kikapcsolja a diktafont, és a zsebébe süllyeszti. Lesétál a lépcsõn, egy ideig áll az úttest szélén, a forgalmat nézi, mint egy folyót, mint aki tûnõdik, megfürödjön-e. A lámpa harmadszor vált zöldre, mire elszánja magát. Megbotlik a járdaszegélyben, majdnem elesik, de egy fiatalember elkapja a karját, és tartja, míg vissza nem nyeri az egyensúlyát. Pár métert még egymás mellett tesznek meg, aztán elválnak útjaik, mindketten eltûnnek az esti forgatagban.

Az arcára tapadt egy színes toll, odakap, leveri a bambuszketrecet. Lábvizet hoznak és ásványokat, egy zöld üvegben. Egy sikeres bariton, az megérdemli. Mit akarsz, kérdezi a váratlan látogatót, tíz éve nem láttalak. Azt hittem, már rég a föld alatt vagy. A sovány nem válaszol, fölvesz a földrõl egy papírfecnit, azt morzsolgatja. Fölnéz, elhúzza a szája szélét. Elég jó voltál, persze egy hulla magadhoz képest. Nem tudtam, hogy ehhez is értesz. Egy mozdulattal küldi ki az öltöztetõt. Felkattintja a cigarettatárcát, rágyújt, a nyitott dobozt kínálja. A gyufa a körmére ég, felszisszen, és a zavaros vízbe ejti. Szóval mit akarsz, elmondod végre? Meghíztál. Untatsz. Kéne egy kis pénz. Mennyi? Tízezer. Be vagy rúgva. Még sosem voltam ennyire józan. Hazamész magadtól, vagy hívjam a rendészeket? Magamtól hazamegyek, leülök az én kis íróasztalomhoz, aztán elõveszek egy kis papírt, és írok egy egészen rövid kis levelet. Gondolom, azt tudod, mirõl és kinek. Nem lehetsz ennyire aljas. Én már minden lehetek. Ha lenne egy kis idõm, szívesen elmagyaráznám. Nincs nálam annyi pénz, a bankból kell kivennem. Holnap este legyél az Escorialban. A sovány feláll, a tükörbe pillant, a sálját igazítja. Ott leszek. És ne próbálkozzál. Hátha már borítékban van az a levél, egy biztos helyen.

A lány hátradõl a kényelmes ülésen, a szélvédõ mögött a fehér város, a girbegurba utcácskákból váratlanul kikanyarodó villamosok, a házfalak száraz hámlása, a szokottnál sötétebb bõrû arcok. Még hallgatnak; a lány a kissé ijesztõ légi útról, a barátnõje az éjszakáról, amit álmatlanul töltött a tengerparton. Az elnöki palotánál járnak. A tér közepén, a szökõkút körül kisebb csoport, a város kedvenc bohócát fényképezik, a fején kockás sapka, egy kereplõt lenget, és ordít, ahogy a torkán kifér. A lány a barátnõjére néz, aztán a zsebébe nyúl, és egy kazettát csúsztat a sztereóba. Beispiele paranormaler Tonbandstimmen. Was sind paranormale Tonbandstimmen? Es sind Stimmen unbekannte herkunft. Es sind paranormale Tonbandstimmen. -- Ihren Klang. Ich verstehe die Sprachen. Ich verstehe die Sprachen nicht. Ich höre nur ihren Klang. Megállnak a villa elõtt. Ritka errefelé a havazás, ahogy kiszállnak a kocsiból, egymásra nevetnek. Meg-megbotlanak, ahogy átvonszolják a csomagokat a fehérbe öltözött kerten. A lány dúdol magában. Nem értem a nyelveket. Csak a te hangod hallom.

A könyvben van egy pince . Majdnem üres, csak egy biliárdasztal áll a közepén. A poros, zöld posztón három golyó és egy kõrisfa dákó. Az asztal aljára újságpapírt ragasztottak. Egy nevet írtak rá tintaceruzával. A pince ablaka néha felragyog a fényben. Néha ráfagy a többnapos hó. Vagy nem így; egészen másképp. Néha elhúz egy autó, távolból jövõ, zavaros kiáltások törik meg a csendet. A ház fölött, az Égben rend van; minden konstrukció. A tekintet mindenütt ugyanazt találja, és úgy hagyja, ahogy van, változtathatatlanul. Ez, mondja a hang, nem a te félelmed. Sem senkié. Ha megismerted, hogy ez a világ káprázat, már nincs szükséged arra, hogy elutasítsd, sem hogy ezenkívül még más tudást keressél.

Egy fekete kutya fut át a téren. A követség elõtt, a fán lampionok. Ezer fény inog, kékek és sárgák, néhol egy vörös, épp csak hogy ne legyen rá magyarázat. Veszélyes test és tétova lélek. A kutya megszagolja egy gázlámpa tövét, beleszimatol a szélbe, megkerüli a leponyvázott autót. Belekapar a nedves, hideg fehérségbe. Bizonytalan, sárga ábrák a havon. A tócsákra könnyû hártya fagyott, az utca végén felbukkan egy bundás alak, a kezében póráz, egy nevet kiáltoz, érdes és szörnyû hangon. Az állat felkapja a fejét, szobor fekete ércbõl, aztán megiramodik, és eltûnik a közeli park bokrai mögött.

A férfi egy tükör elõtt áll, a hotelszobában . Kicsit bõ a szmoking kabátja, a kézelõ viszont -- hossz és fehérség -- tökéletes. Az órájára pillant, még néhány perc, és el kell indulnia. Áttörli a cipõjét egy puha rongydarabbal. Felemeli a telefonkagylót, kocsit kér a portástól. A zsebébe csúsztat két borítékot . Újra a tükörhöz lép. Megigazítja a nyakkendõjét, a füle mögé simít egy ezüst hajszálat. Sarkig tárja az erkély ajtaját, a korlátra könyököl. Kockás sapka hever odalenn a járdán, a vékonyka havon, elképzeli, hogyan került oda. Visszafordul, valami puhára lép, lehajol és felemeli. Végigpörgeti a nedves lapokat. Csorba az utolsó szó, éles a seb a gerinc belsejében, a könyvnek nincsen vége.


A szöveg internetes kiadásáról.

Készítette: Devescovi Balázs