Jó névnél nincs fontosabb dolog a’ világon, legalább vannak kik ezt hiszik, ’s azért olvasóim természetesnek fogják találni ha most, midőn Taksony megye’ fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel ’s alá szobámban; nevezzük, mig jobbat nem találunk, Porvárnak, mi legalább nyári napokban a’ fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a’ csorda a’ városba visszahajtatik, a’ por minden jól készült várerősség’ minden kellékeit betőlti, tökéletesen eltakarva minden épületeket ’s visszatartóztatva azt ki bemenni akarna. Ha olvasóim’ jobbat találnának, tudassák velem; e’ név csak akkor nem fogna változtatni, ha e’ könyv második kiadást nem érne, szomorúbb gondolat, mint hogy ennél irásközben tovább mulatnék. Ha hazánkban annyi van, ki tulajdon nevét megtudá változtatni, ha némelly iró két, sőt háromszor is fölcserélé álnevét, ’s mindannyiszor etudta használni azt: miért ne tehetnék én is igy Porvárommal?
A’ régi görögök meredek sziklákra épitkezének, az ázsiai vándornép, mellytől származunk, a’ legtermékenyebb földet választá letelepedése helyeül, ’s hol dús mezőt ’s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival. Illy szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is, város’ helyének. Miután az egykori sátorok helyén házak épültek, a’ zöld pázsit eltünt ugyan ’s a’ friss patak is, melly csörgedezésével apáinkat talán ide hivá, azóta nagyobb pocsolyává öregbedett; azonban, ki őszkor ablakán kinézve a’ jól megtrágyázott ’s kocsikkal fölszántott utczákat nézte, nem tagadhatá hogy Porvár, Kánaán’ földén áll, ’s vannak hetek az évben midőn a’ legkisebb patriotismusal elátott porvári polgár is nehezen, vagy alig válhat meg lakhelyétől. Két végetlen utczán kivül, melly a’ várost ellenkező irányban keresztül vágva a’ megyeháznál találkozik, Porvár’ házai csak sikátorok ’s közöcskék által választatnak el egymástól, mellyeknek tömkelege közt annál nehezebben ösmerhet ki magát, minthogy minden gazda, egyenlő terv szerint épiti lakhelyét, ’s a’ megyeház ’s egy pár, cseréppel födött urilakot kivéve, a’ szalma és zsindely födelek között, az is ki évekig ott lakott, kivált ködös napokban, alig vehet észre különbséget. A’ város’ kellemeiről hallgatok, említhetném a’ sétatért melly pár év előtt a’ városon kivül aláirás’ utján készittetett, ’s mellynek fái a’ vidékben egyetlenek, mellyek közfelügyelés alatt álltak, ültetésök’ ideje óta nem nőttek; a’ szederfa-iskolát hol, József császár’ korából megmaradt három fa, mint ép’ annyi paedagog, évről évre várja tanitványait, mellyeket árnyaikban nagyra növeljenek, mig zöld lombjaik alatt a’ legszebb fejes káposzta tenyészik; a’ kövezetről is szólhatnék, mellyet egy átutazó franczia, föllázadt nép által emelt barricadoknak nézett, ha e’ kövezet sáros napokban mint most nem volna eltakarva, ugy hogy azt kik kocsin jöttek a’ városba, vehetik észre. Szóval, igen sokat emlithetnék, de fontosabb dolgaim nem engedvén, egyenesen a’ megye’ házába ’s onnét a’ főispánhoz megyek olvasómmal.
Az előszoba, mint a’ civilisált világban minden előszobák mellyek bizonyos emberekre különös vonzerővel birnak, telve vala várakozókkal; minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatá képviselőit; kik mint katona nemzethez illik, kardosan várák a’ pillanatot, hol, legmélyebben tisztelt főispánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a’ tisztviselők’ hosszu sora, a’ táblabirák’ egész tömege, megjelent elnökénél, hogy magát a’ tisztújitás’ előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen tanácsaival segítse. Például: hogy A. eskütt a’ monarchia’ földulásáról gondolkozik ’s hogy a’ közállomány’ biztositására elkerülhetlenül szükséges B-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a’ megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; ’s hogy a’ vallásos szabadság veszélyben forog, ha a’ megye’ pennája, mellyet évek óta reformált főjegyző kezelt, más vallás’ hatalmába kerül; vagy ellenkezőleg: mert a’ megye’ pecséte ugy is protestánsra bizatott, a’ tollat ugyanazon hitfelekezetü egyedre bizni nem más, mint a’ catholicizmus’ megsemmisitése. ’S valahányszor a’ tanácskozók’ egyike kijött ’s a’ főispánnal tartott beszélgetését párthívéinek elmondá, többnyire kétszer annyi időt fordítva az elmondottak’ egyszerü ismétlésére mint mit ben töltött, nagy öröm vala a’ hallgatók között, mert a’ főispán, mint mondatott mindenben tökéletesen egyetértett.
Gyertyagyujtáskor a’ tisztelgők’ nagy csoportja elszéledt, egy része a’ tanyákra másik a’ casinóba sietve, mellynek tagjai ez estvére fáklyás zene helyett politialis tekintetekből, mécsek melletti zenét készitének főispánuknak, kit most fáradtan annyi nyájasság után titoknokával föl ’s alá járva találunk szobájában.
A’ taksonyi főispán – miután nem megyéjében lakom ’s általa semmi hivatalra nem fogok kijelöltetni, olvasóim nem vehetik itéletemet azon stereotyp dicséretek’ egyikének, mellyek széles e’ világon minden főispánról, legalább beigtatásuk’ alkalmával elmondatnak – jeles ember vala minden tekintetben. Nemünknek vas korszakában a’ férfiunak ki magasabbra emelkedett nagy jellemre vala szüksége, szükség vala hogy a sziv megedzve nagy fájdalma ellen, megaczélozva csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha. Századunkban, hol minden, mi magasabban áll csak papirossal, azzal mellyre ujságok ’s mellyre bankjegyek iratnak, támadtatik meg, elég, ha a’ sziv kissé megkeményedett, elég ha a’ római „nil admirari-t” nem csak jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; ’s e’ tulajdonokat a’ taksonyi főispántól el nem tagadhatá senki.
Ha először külsejére tekintünk, mi mint tudva van, a’ népre ’s asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván bálványaikat, szeretetök olly tulajdonokért nem adhatják, miknek megösmerésére sok idő kell, a’ legnagyobb ellenség meg fogja vallani: hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni; a’ hajak is igen ékesen göndöritve környezik sima homlokát, ’s szája körül nem szünő mosolly játszik, attól mellyet bölcsek’ ajkai körül látunk csak annyiban különböző, hogy benne keserüséget nem vehetni észre; valóságos excellencziás mosolygás, olly nyájas, olyy boldog! más ember nem mosolyoghat igy. Mit mondjak ruházatáról? miután más regényirók személyeik’ köntöseit leirásuk’ egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátra maradnom. A’ világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezitláb, mintha jó bundában tekintjük, a’ hölgy szivesebben borul keblünkre, ha fölötte szép frak, mintha szür takarja; e’ nagy különbséget mi regényirók sem mellőzhetjük el, ugy is a’ képzelet kimeríthetlen ruhatáraiban köntösök fekszenek, mikkel a’ félvilágot felöltöztethetjük, ’s mi több a’ védegylet’ szabályai szerint, mind honi készitménnyel, mit igérni sokkal nehezebb volna ha személyeinknek ruhák helyett eszméket vagy jellemeket kellene adnunk. Az arczon kivül, mellyet már leirtunk ’s mellynek kifejezése magas helyzetü egyedeknél főkép illy alkalomnál, minő a’ jelen, szinte a’ ruházathoz tartozik: gróf Marosvölgyi’ öltözete egyszerű vala de izletes. Zöld atila agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló ’s hasonló szinü nadrág, mellynek alján három, krepin munkából készült gomb, azt kinek jó szemei valának a’ tulajdonosnak még a’ nadrágokra is kiterjedő nemzetiségére emlékezteté; hozzá fénymázos fekete csizma, olly fényes hogy magadat láthatád benne, ez jó formán minden mit a’ főispán’ öltözetén az napon észrevevénk, a’ tökélyről mellyel e’ ruhanemek egytől egyig készitettek, olvasóim ha csak Bécsbe nem készitetik önmagok is ruháikat, alig alakithatnak képzetet maguknak. A’ főispán belsejéről, az egyen kivül hogy belső titkos tanácsos vala, nehéz bővebben szólanom. A’ természet midőn két fület ’s csak egy szájt ada nemünknek, kétség kivül azt akará hogy inkább hallgassuk mit mások mondanak, minthogy önérzelmeinkat mondjuk ki, ’s a gróf e’ természeti parancsot inkább hordá szivén, minthogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk; valószinü hogy miként külseje, ugy a’ lélek is egészen azon helyre illett, mellyre a’ végzet által állitatott. A’ bécsi rendőrség, mindenkinek ki e’ városba jő, charactere után kérdezősködik, értve ez alatt a’ czimet vagy hivatalt mellyet visel. A’ kérdés’ ezen módjában nagy philosophia fekszik. A’ jellem majdnem minden embernél később előbb helyzetével ugyanazonosíttatik Hatalmunkban áll bizonyos czimet el nem fogadni, de ha egy ideig viseltük majdnem mindig azzá leszün hogy czimünknek megfeleljünk; ’s én részemről meg vagyok győződve, ha emberek’ belsejébe láthatnánk, azon hasonlóságt mellyet orvosok, lelkészek ’s bizonyos mesteremberek’ külsejében észreveszünk, fognánk találni jellemökben is; legalább gróg Marosvölgyiben az utósó itéletnél is azonnal mindenki ráösmer mindenki a’ nagy úrra, ha bár vágyai ’s érzelmeiből nem tünik is ki első pillanatra, hogy magyarral van dolguk.
„’S ön azt hiszi – szólt a’ főispán, kandallóhoz ülve, titoknokához – hogy holnap minden jól menend?”
„Azokat kivéve, kik netalán megveretnek, egészen kivánat szerint: Réty’ többsége világos, Bántornyi ki ugy is csak testvére kedveért lépett föl, nem bánja ha átesik; pártja egy pár kisebb hivatallal kielégittetik. A’ másod alispán jó becsületes ember, önként le mond hivataláról ’s helyébe Krivért, mind a’ két fél akarja; az egész nem érdemes hogy excellencziád csak perczig aggódjék.”
„Csak kicsapongások ne történjenek.”
„A’ városban két század gyalogság van; a’ vasasok holnap reggel jőnek, és....”
„De ön tudja hogy illy eszközökhöz nyulni nem akarok; a’ világ mindig rosz neven veszi, mondják hogy választás, mellynél katonai erő használtatott, a’ szabadság’ képét nem hordja magán.”
„Sőt ellenkezőleg – viszonzá a’ titoknok mosolyogva – nem hiszi exc. mennyire vágyódik itt mindenki a’ katonaság után; Bántornyi ’s Réty talán tizszer kérdé: megtétettek-e a’ nyugalom’ föltartására szükséges minden rendeletek? ’S midőn hallák hadi készületeinket, csakhogy nyakamba nem borultak. Taksony megyében már exc. előttöse alatt megszokták a’ katonaságot, ’s vannak kik szabad választást alig tudnak szuronyok nélkül képzelni. Ha a’ szabadságot kedvök szerint festhetnék, talán egy bakancsos ’s vasas közé állitanák az istenasszonyt.”
„Ne enyelegjen ön.”
„Mit tehetek róla, ha mind e’ baj között néha nem nyomhatom el jó kedvemet. Excellentiád e’ nagy mozgalomban melly körülöttünk zajog, csak az egészet látja: a’ nagy lármát ’s rendetlenséget, az általános romladást, ’s ez szomoru; de mi kisebb emberek kik a’ részletekre, a’ pártok’ belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem nevetséges-e ha eszembe jut, hogy a’ pártok mellyek most a’ megyét kétfelé osztják, ez előtt öt, hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak sárga, vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a’ hajduk’ egyenruháira? ’s hogy azóta a’ sárgák ’s feketék’ nevezete annyi gyülölséggel emlittetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék e’ nevekhez. Ha exc. a’ tanyákon volna, fogadom maga is nevetne: az egyikben Réty’ honszeretete emeltetik egekig, mert az utósó gyülésen a’ hust kilencz krra szállitatá le; mig a’ szomszéd kocsmában a’ megye’ minden nemes mészárosai a’ haza’ javát csak Bántornyitól reménylik, ki olly buzgón vítt a’ tiz krajczár mellett! ’s mikor a’ kávéház mellett mentem el, egy vezető ép’ azt mutatá meg, hogy Veszősyt főbirónak választani nem lehet, mert soha a’ pagátot elfogni nem tudja. Excellencziád nem is képzelheti mind azon tréfát mi körülte történik. Ép’ most volt Slacsanek nálam, keserüen panaszkodva, hogy két legjobb kortese elraboltatott.”
„Elraboltatott?”
„Igen – viszonzá a’ titoknok nevetve – elraboltatott; azaz minden sértés ’s baj nélkül, de még is a’ Rétyek’ nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a’ püspöki uradalomban, talán emlékszik reá exc. az utósó tisztúiításról? oriási ereje mellyel egész tiszti kart vállain elvisel, hangja mellyel a’ harlemi orgonával versenyezhet, ’s főkép tántorithatlan hüsége, ha valamelly párthoz szegődött a’ kortesség’ való gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása, helyzeténél fogva roppant, mert a’ püspöki uradalmak több nemes község között fekve, mint erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, ’s naponkint barátokat szerezhet magának. Most ez ember testestől lelkestől Rétyhez szegődött, ’s mit tesznek a’ sárgák? Ötszáz forintot igérnek egy más erdőkerülőnek ki barátja, ez hozzá megy, sokat panaszkodik a’ sárgák ellen, mondja, hogy mig egy csöpp vére marad nem fogja türni hogy közülök csak egy váljék szolgabiróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom igy hivják, nagyokat káromkodik örömében; ’s midőn hallja hogy másnap barátjánál egy hordó bor mellett a’ tisztújitás fölött kis barátságos beszélgetés lesz, oda igérkezik. Más nap elmegy ’s a’ társaság által barátságosan fogadva, melly mind titkos sárgákból áll, lerészegszik, ugy hogy kocsira ültetve velek hurczoltatik, nem is véve észre miként Bántornyi’ zászlója lobog feje fölött ’s faluról falura azért czepeltetik, hogy barátaiban a’ hiedelem támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete hogy e’ tréfa tart, Zsoltáry mindig részeg ’s folyvást azt vélve hogy a’ feketékkel jár, szörnyü éljeneket ordit; a’ feketék többször erőszakkal vissza akarák foglalni vezéröket, de veszteséggel visszaverettek, ’s három nemes község melly mindig az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér nélkül nem tudja mit tegyen. A’ másik rablás a’ pálinkási jegyzőn követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára, melly vele szüntelen játszik ’s valahányszor a’ szerencsétlen visszaemlékezve a’ tisztújitásra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy veszteni a’ mint ép’ szükségesnek látja, ugy hogy a’ szerencsétlen még most sem került ki kezeik közül ’s holléte sem tudatik.”
A főispán nevetett. „És Tengelyivel a’ réti jegyzővel szólt ön?”
„Mindjárt itt lesz kegyelmes uram. Excellencziád nem képzelheti mennyit bajlódik e’ szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha több erényességet nem láttam. A’ jámbor, hatvanhoz közelg ’s még nem látta át: hogy falusi jegyzőség nem azon helyzet, mellyben a’ világot reformálhatjuk.”
„Unalmas lesz – szólt a’ főispán székén nyujtózkodva – de ki tehet róla, ha mint mondja, nagy befolyása van.”
„Nagyobb, kegyelmes uram mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory, ki mint exc. tudja az egész vidék’ kálvinista papjai által oraculumnak tartatik, mindent tesz mit ő akar; maga tanult ember ki valaha ügyvéd is volt, ’s most a’ félnemességnek kérelmek irásával, törvényes tanácsokkal ’s száz más módon ingyen szolgálatokat tesz. Ez oka miért már exc. előttöse őt tiszteletbeli esküttnek nevezé ki, ’s Réty vele sok ideig szoros barátságban élt…”
„Tudom, tudom daemagog! Rég hallottam felőle!”
„Talán nem annyira mint exc. gondolja – monda a’ titoknok, ki egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos helyzet’ elfogadására kényszeritve, állásuknak nem hozzák áldozatul elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség’ táborából, kiket arra kényszeritnek, hogy az erősségeken mellyek barátaik ellen emeltetnek dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kiket most ellenségöknek kell nevezniök. Tengelyi nem tartozik azok közé kiket közönségesen e’ névvel nevezni szoktunk, az elvek, mellyeket daemagogok személyes czélok’ kivivására eszközül használnak, neki czélok, mellyekért éltét áldozná föl; valamint ruhájának szabásában huszonöt évvel hátra, ugy gondolataival félszázaddal előre van.”
„Annál nagyobb baj neki – szólt a’ gróf mosolyogva – ha fél századdal előre van, nem hiszem hogy élni fog mikorra a’ többség utólérhetné. Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek’ e’ neme legveszedelmesebb.”
„Nem hiszem kegyelmes uram! Mély meggyőződésü emberek többnyire elkülönözve állnak, ’s nem könnyen gyüjthetnek pártot magok körül, melly által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő érdekek ’s vélemények közt föltudja találni a’ középutat; ’s exc. látni fogja ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan, kérlelhetlen a’ következtetésekben mellyeket belőle von; bár hánynak érdekeit sértené; sokan talán érezhetik szavai’ igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik vezércsillagul a’ szoros logicát tüzék ki maguknak, azokat a’ sokaság ritkán követé ösvényeiken.”
„Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzőjéről – mondá a’ főispán, ki titoknoka’ ügyességének sokkal több hasznát vevé, minthogy szabad elveit, főkép igy a la camera, kimondva nem türte volna – majd meglássuk. A’ jegyző feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit elmondá, talán lesz mód, melly által más utra vezethetjük. Sicyes ugyan ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink’ tudatlanságát fölvilágosithatjuk, előitéleteiket legyőzhetjük; de hatvan éves ész’ tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán Tengelyi még csak ötvenkilencz.”
„Nagyon csalódnám ha excellencziádnak igaza volna” – szólt a’ titoknok nyugodtan.
„És csalódni fog még sokszor életében – mondá a’ főispán fölkelve székéről – ha terembe jő ’s asszonyokat lát kiknek arczai a’ többieknél pirosabbak, legyen meggyőződve ezek festik magukat; száz között egyszer sem fog csalatkozni, ha ép’ e’ rendkivüli pirosságból azt következteti, hogy ők pongyolában leghalványabbak a’ többiek közt; nem rosz néha ezen elvek szerint itélni a’ politicai pályán is. De ugy tetszik hallok valakit – kérem önt nézzen ki, ’s ha Tengelyi – hagyjon magunkra.”
A’ titoknok kiment, ’s kevés percczel utánna, mélyen meghajtva magát Tengelyi lépe a’ főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét a’ kandallóhoz állt, hová őt a’ jegyző követé.
„Megengedi ön – szólt a’ főispán – ha miután mint a’ megye’ többi tagjai ’s tisztviselői hozzám jőni nem akart, én kéretém.”
Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezésbe jött, minél kevesebbé ismeré el felsőbbségöket annál inkább érzé a’ távolságot – hideg formasággal felelé: „hogy ő exc. mindig parancsolhat vele, ’s egyébiránt inkább ösmeri helyzetét, minthogy falusi jegyző létére, midőn a’ főispán annyi alkalmatlanságoknak tétetik ki, azoktól kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.”
„Ön csalódik bennem, ha azt hiszi hogy az embert, külső helyzetétől elválasztani nem tudom, ’s önt collegáival egy sorba teszem.”
„’S exc. csalódik ha gondolja, hogy ezt rosz neven venném. A’ mi, belső becsünket illeti, vannak esetek hol az a’ külső helyzettől független marad, ’s noha szük körökbe szoritva a’ léleknek sok ereje elvész, mint a’ rab’ szeme sötét falai közt elveszti élességét, természetünknek vannak részei, mellyekre helyzetünk hatást nem gyakorol; ’s nagy sziveket fellengő gondolatokat találni némellykor a’ paraszt’ gubája alatt is; másokra nézve mindenki annyit ér mennyit hasznukra tehet, nem az akarat, az erő az mi bennünk becsültetik ’s ha falusi jegyző mint én magát talán néha valamivel többre becsülheti mint társai, igen hibázik ha mástól hasonlót kiván. Egyébiránt – tevé hozzá, mintegy megbánva a’ mondottakat – mit parancsol exc. velem?”
„Ezelőtt nehány évvel, midőn ön a’ Rétyekkel még barátságosabb lábon állt, többször találkoztunk.” Tengelyi’ homloka a’ Réty név’ emlitésénél redőkbe vonult. „Engedelmet – szólt a’ főispán, észrevéve fölgerjedését – ha időre ’s viszonyokra emlékeztetém, mellyek önnek talán kellemetlenek.”
„Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy exc. szegény személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom alig birok annyi befolyással, hogy e’ kegyességet kellőleg meghálálhassam.”
Tengelyi’ szavaiban ’s főkép a’ hangban mellyel azokat mondá, több keserüség vala minthogy az a’ főispán’ figyelmét kikerülheté. „A’ dolog mellyet öntől kivánni, vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé mellyekhez befolyása szükséges volna; e’ részben minden öntől függ, egy kis bizalom ’s barátság irántam, kevés jó akarat ’s örökre lekötelezhet.”
Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások’ iskolájában nevelve az élet’ sötét oldalait annyira ösmerik, hogy létünk’ világosabb részeibe nem hisznek többé; ’s bámulni nem lehet ha főkép azoktól kik nála magasabb társasági lépcsőn álltak mindig csalatva, csak bizalmatlansággal fogadá a’ főispán’ szavait, mellyek, nézete szerint, talán bevezetésül szolgáltak hogy őt valami allyas vagy önző czél eszközének csabitsa; [sic] most csak szárazon azt felelé: „Ha mi tőlem kivántatik elveimmel megfér, excellencziád bátran számolhat reám.”
„Ne féljen ön, inkább ösmerem ’s becsülöm minthogy tőlem más kivánatot föltehetne; a’ kevés óra mellyet együtt tölténk, mind az mit önről hallék, ’s nem sokszor vala alkalmam barátaival szólni, meggyőztek: hogy ön azon egyediségek közé tartozik kik a’ körülményekkel transigálni nem tudnak, ’s ha alkalmuk nem adatott hogy a’ reájok bizott talentumot nemes czélokra használhassák, inkább elássák azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének. Kérésem befogja bizonyitani mennyire méltánylom érdemeit.”
Tengelyi, kinek e’ szavak jól estek, mert bár mit mondjunk, kevés van ki ocsárlásnál, senki ki dicséretnél, főkép mellyet érdemel, közönyös maradhatna, meghajtá magát ’s a’ főispán kis szünet után folytatá:
„Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a’ megyének állását; helyzeténél fogva, melly által a’ nép’ alsó osztályaival is érintkezésbe jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a’ főispán’ tudomására nem jöttek, szóljon velem nyiltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos jótéteményként fogad.”
A’ főispán’ szavai nyájasak voltak ’s olly hangon mondva, hogy ha más helyről jönnek, talán Tengelyi’ egész bizodalmát gerjesztették volna, itt a’ jegyző hallgatott.
„Ne vegye kiváncsiságnak ön – folytatá a’ gróf szünet után – holnap tisztújitásunk van, ha az elmult, a’ megyének állása ismét három évre határoztatott el, ön érzi a’ pillanatnak fontosságát, ’s talán meg van győződve maga is, hogy befolyásom, ha azt, a’ körülményeket tökéletesen ösmérv használom, az egésznek javára lehet.”
Tengelyi, kivel a’ főispán először életében szóla illy hangon, már felnyitá ajkait, hogy előtte egész szivét kitárja, de akkor eszébe jutott, hányszor hallá másoktól, hogy a’ gróf legérzékenyebb hangon négy szem között a’ legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy czéljait keresztül vigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ösmeretéhez jusson ’s a’ jegyző csak azon mentséggel válaszola: hogy miután ő maga a’ pártok’ mozgalmain kivül áll ő excellencziájának ha azok tactikája iránt magának tudomást szerezni kiván, nem szolgálhat.
Marosvölgyi, ki mestere a’ hizelgésnek, melly mint tudva van, ha felsőbbektől alsóbbak’ irányába használtatik, sokkal erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, Taksony megyében nem szokott ennyi ellentálláshoz, kétszerezett nyájassággal folytatá beszélgetését. „Ön félre érti czélomat, higyje el, ami a’ pártok’ állását illeti, többet hallottam mint nekem, ki pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a’ pártokon kivül semmi e’ megyében, nem kell-e ösmérnem a’ népnek állapotját? nem kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? ’s azoktól, kiket talán helyökbe teendünk, mit várhatni azon szegényebb osztályokra nézve, mellyeket magam körül nem látok?” Tengelyi’ szemei ragyogni kezdének, a’ főispán látá, hogy a’ jámbort azon térre vezette, mellyen érzelmeinek nem parancsolhat. „Igen Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok, szóljon nyiltan előttem.”
„A’ nép’ helyzetét kívánja tudni excellencziád? – szólt mély sohajjal Tengelyi – o ki birja lefesteni méltó ecsettel! midőn a’ megyébe jött, nem nézett-e ki excellencziád ablakán, ha kocsija valamelly falun keresztül ment? ’s mit látott, rongyos födelü kunyhókat, a’ mezőket félig elhagyottan, az embereket szomorúan körüljárva az utczákon vagy kün’ marhájok után; ipart ’s gyarapodást, azon derült vigságot, melly a’ nép’ életét más országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol boldog nép lakik, nem illyen.”
„Engedjen meg Tengelyi ur, de ugy hiszem e’ szavakban kis túlzás van. A’ magyar nép nem olly alljasan áll, mint ön festi; nem ösmerek büszkébb, férfiasabbat, a’ magyar paraszt talán a’ legszerencsésebb, kit eddig láttam.”
„Ne ámíttassa magát külső szin által kegyelmes uram; a’ magyar paraszt emelt fővel jár körül a’ világon, ha e’ népet látom, mellynek nyakát annyi százados szolgaság meg nem hajtá nyakát, néha én szivem is büszkén emelkedik, ugy látszik, mintha a’ nép, melly ennyi elnyomás után még emelt fővel jár, isten által nem is teremtethetett volna másra, mint hogy szabad legyen, de ki e’ népet szerencsésnek hiszi azért, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt ’s gyolcs ingén ’s gatyáján kivül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e? Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen, de azért kevesebbet érzi-e a’ terheket, mellyek vállait nyomják? kevesebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a’ katonaság’ soraiba állíttatik, mig nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát jobbágya’ vetésein?”
„Ön a’ nép között él – szólt a’ főispán nyugodtan – de higyje el, e’ részben még is csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a’ világ akármelly földmivelő osztályával a’ jóllétre nézve kiállják az öszvehasonlítást.”
„Igen de hát ezen egyeseken kivül nem lakik-e senki e’ hazában, nem laknak-e e’ magyar parasztokon kivül mások is országunk’ határai között, kik nem kevésbé hontársaink, kik nem kevésbé igényelhetik figyelmünket? Nézzen excellencziád, e’ megye’ orosz népségére. Rongyosan, éhségtől beesett halvány arczokkal látjuk e’ szerencsétleneket harmincz faluban, ’s mi történt eddig e’ faj jobbléteért ’s fölvilágosításáért? Mi történt, hogy e’ népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy belőlök e’ hon’ polgárait neveljük?”
„Önnek igaza lehet ’s a’ nemzet talán nemsokára át fogja látni való érdekeit – mondá a’ főispán – de mit tehet ennek megváltoztatására a’ megyei tisztikar? mit tehetek én?”
„Sokat, igen sokat kegyelmes uram – mondá a’ jegyző lelkesedve – a’ nemesség, megyei rendszerével sánczokat építe maga körül, mellyek mögött kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a’ törvények ellen is. De ha már ez állapot eddig nem változott, ha változtatni nem akarjuk, e’ sánczok mögé mért nem vétetik be a’ nép is? Azon szerkezet, melly elég erős vala, hogy nekünk még szabadságunkat is megtartsa, olly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a’ népet még elnyomástól sem őrizhetnők meg? A’ tisztviselőknek befolyása hazánkban óriási. Nézze excellencziád Veszősy járását ’s hasonlitsa a’ többiekhez. Ott a’ lealacsonyító botbüntetés megszünt, a’ kisebb gonosztévők’ számára egészséges fogház építtetett, a’ gyermekek oskolába küldetnek, a’ közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik, ’s mind ez egy ember’ befolyása által, mind ez, mert Veszősy átlátá miként országban, hol a’ nép a’ törvények által eléggé pártolva nincs, a’ tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein kivül emberi kötelességeit nem tellyesíti. O vegye kegyelmes uram pártolása alá e’ szegény népet, használja befolyását arra, hogy e’ megyében olly tisztviselők választassanak, kik szent kötelességöket megértik ’s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e’ hazában.”
Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket nehány magas elvek’ hangoztatása által megnyerni könnyü vala. Bizonyos magasságról tekintve, az emberek, nem csak anyagi, hanem szellemi szempontból is, mind olly kicsinyeknek látszanak, ’s ritka, ki illy helyzetben elég önbecsülést érzene keblében, hogy az egész emberi nemre, általános megvetés nélkül tudna tekinteni. De volt a’ jegyző’ szavaiban valami olly meleg, annyira meggyőző, mi a’ hallgatót akaratlanul meghatá. Minit Tamás, midőn újait a’ sebekbe tevé, úgy midőn Tengelyi kitárva keblét, ’s mi lelkének annyi éveken át fájt elmondá egyszerü szavakban, a’ főispán nem érze erőt kétkedésre, ’s a’ sohaj nem vala tettetés, mellyel mondá: volna bár igaza, ’s függne tőlem, hogy a’ népnek az lehetnék, mi lenni akarok.”
Tengelyi észrevéve a’ hatást, mellyet szavai tettek még inkább lelkesedve folytatá. „’S nem függ-e hát excellencziádtól? a’ megye’ mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek, nem szükség hogy megnevezzem, a’ kegyelmes ur ösmeri őket ép ugy mint Réty, Krivér, Nyuzó ’s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte; tüntesse ki azokat, lépjen föl nyiltan emezek ellen, keresse föl azon embereket, kik mint Édesy a’ szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak, vagy azt szerénységből nem keresék. Higyje el excellencziád megyéje gazdag szép jellemü férfiakban, ’s Taksonyt boldog nép fogja lakni kormánya alatt.”
„Igen barátom! ha helyzetemben azt tehetnénk, mire szivünk int, ha az, kinek kezében látszólag legtöbb fonal egyesül, mellyeken a’ közdolgokat vezetheti nem volna ép’ ez által inkább le is kötve másoknál. Nem csak a’ müvész, az is, ki gyakorlati életre forditá munkásságát, kénytelen sokszor lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, mellyben dolgoznia kell, ellentáll gondolatának.”
„De valljon a’ müvész azért nem fárad-e eszméje’ testesitése után, nem áll-e ott sokszor évekig márvány sziklája előtt, izzadó homlokkal, dolgozva kemény anyagán, mig gondolatát legalább megközelítheté? nem ez-e feladatunk a’ gyakorlati életben a’ politica’ térén [sic] is, hol ideálait talán senki sem érte még utól, de a’ haladásnak még lehetősége is megszünt, ha senki vágyaival a’ létező viszonyokon túl menni nem mer, ha senki olly czélokat nem tüz ki magának, mellyek’ elérése majd nem lehetlennek látszik? ’S e’ vágy, mellyet excellencziád kimonda, nem tartozik azok közé, mellyeknek kielégitése, lehetetlen; mondja ki tisztán akaratát, a’ követők nem fognak hiányzani. Nem a’ honszeretet, hanem személyes kitüntetés’ vágya, félelem, néha szolgai engedelmeskedés’ megszokása teszi, hogy egész hadseregek, néha egy hősként vívnak ki győzelmeket; a’ polgári pályán a’ legnemesebb dolgok néha szinte ollyanok által létesittetnek, kik személyes, sokszor aljas czélok után törekednek; a’ hatalom’ legboldogitóbb része: hogy aljas indulatokat is nemes czélokra használhat, hogy azon szolgai lelkekből, kik minden hatalomnak hizelegnek, a’ közjó’ eszközeit csinálhatja. Ha Néró Antoninként czélul a’ birodalom’ boldogítását tűzi ki, azok között kik igy aljas örömeinek eszközei valának, nem találtatnak-e ollyasok, kiket a’ jövő kor majd a’ legerényesebb férfiak között emlit? Higyje el kegyelmes uram, a’ hatalomnak soha sem hiányoztak követői, ’s ha nemes czélokat tűze ki magának, még kevesebbé.”
„Ön megfeledkezik politicai állásomról; Réty, Krivér, azon emberek, kiknek hivatalbani maradását legkárosabbnak tartja, – magam más nézetben vagyok – tevé hozzá a’ gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem engedé, hogy ildomosságáról megfeledkeznék, – épen azok, kik e’ megyében politicai nézeteimnek istápjai; ellehet-e [sic] hagynom őket?”
„Kegyelmes uram sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez, mint hogy mindent, mit mások eszméik’ létesitéséért tesznek, nem tudnék méltánylani; de a’ buzgóság, mellyel meggyőződésünknek minmagunkat föláldozzuk, terjedhet-e annyira, hogy életbe léptetésének mások’ szerencséjét, jólétét, biztosságát föláldozzuk, főkép’, ha azok politicai küzdelmeinkben részt nem vehetnek, ha iránta egészen közönösek? Jól tudom, azon véleményszinezet, melly rokonszenveimet birja, nem cselekszik máskép’, de az, mi rosz, jobbá válik-e, ha többek által követtetik el? A’ népnek mi köze politicai küzdelmeinkhez, kizártuk minden befolyástól, ’s azon nyugalomtól meg kell-e fosztanunk, mellyre, ha már kiskorúnak nyilvánitottuk, számolhatna? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tőle, meg kell-e tagadni tőle az igazságot is, midőn annak kiszolgáltatását olyanokra bizzuk, kik politicai küzdelmeinkben mellettünk álltak, de kiknek aljasságáról magunk is megvagyunk győződve. Kegyelmes uram! a’ nép nem vesz részt politicai életünkben, minek szenvedjen győzelmeinkért?”
Marosvölgyi egy ideig hallgatott. „Higyje el ön – szólt végre érzékenyebb hangon, mint őt évekig talán valaki szólni hallá – én mélyen tisztelem az érzeményeket, mellyeket kimonda. Ha helyzetemben volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de mellyeknek létesitése egy ember’ erejét felülmulják. Ha van befolyásom a’ megyében, az csak azon kis népszerüségemnek köszönhető, mellyet hivataloskodásom által szereztem; ’s ha ma követem tanácsát, e’ népszerüségnek holnapig vége van.”
„A’ népszerüségnek. Igen kegyelmes uram, minden társaságnak meg van népszerüsége is, a’ zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami czél körül egyesülnek, ki e’ czélt tetteivel előmozdítja, ki az elfogadott elvek mellett leghangosabban nyilatkozik ’s küzd, elismerést talál társai között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e’ nemességen kivül melly gyüléstermeinket tölti, nem lakik senki e’ határok között? Ez éljenek felett nincs semmi, miután nemes szivnek vágyódnia lehetne? És a’ nép! azon milliók, mellyek hallgatva körültünk állnak, e’ roppant sokaság, melly jótévőinek most csak csendes fohászokban hálálhatja meg fáradalmait, de melly, ha napja eljövend, hangosabban kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország’ egész kortesserege együttvéve; nem érdemlik-e, hogy értök fáradjunk?”
Itt a’ szólót távol éljen szakitá félbe.
„Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek. Excellencziádat tisztelgők fogják környékezni, taps és éljenek, a’ köz-szeretetnek leghangosabb és legsemmitjelentőbb kitörései. Bocsássa meg a’ nyiltságot, mellyel szóltam, ’s ne feledje el a’ nagy csoport között, melly körülfogandja: hogy mind e’ zaj, minden lárma, minden lelkesedés csak itt a’ megyeház’ közelében hallatszó; a’ jó, mit excellencziád e’ népnek tesz csak csendes hálaérzetben fizet, de elterjedt az egész országn, ’s ha jövője van e’ hazának, az nem azokból fogja választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.”
Tengelyi meghajtá magát. A’ főispán megszoritá kezét, ’s miután kiment sohajtva néze utána.
„Mit mond kegyelmes uram – szóla a’ titoknok, ki most bejött – nem volt igazam? Ez az ember nem hasonlít a’ többiekhez, nem ide való.”
„Mondja, hogy Magyarországon sehová sem való – szólt Marosvölgyi, ’s ezzel az ablakhoz állt, honnan már a’ közelgő mécsek’ világa terjede el szobájában.