Hogy az alatt mig Tiszaréten a’ conservativ párt’ részéről a’ közelgő tisztújitásra ennyi előkészület történt, Cserepesen, Bántornyi’ főkvártélyában, a’ szakács- ’s pinczérnek szinte nem voltak ünnepei: azt olvasóim gondolhatják; miután azonban, egymás ellen működő pártok, tetteikben többnyire csak ugy különböznek egymástól, mint ugyanazon darab pénznek két oldala, mellyen különböző fölirat ’s jelek mellett, bár mint forgassuk, ugyanazon érczet ’s nagyságot találjuk; nem szükséges hogy azon conferentiák’ részletes leirásába ereszkedjem, mellyek a’ tiszaréti ármányok’ kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a’ két tábor’ tanácskozásaiban részt vett, láthatá: hogy a’ nép, mint lányok’ szerelme, ezer esetben mindig ugyan azon fortélyok által szereztetik meg.
Számra, Bántornyi’ pártja hatalmasabbnak látszott, sőt Kislakyt, Sóskutyt ’s Slacsaneket kivéve, a’ megye’ nagyobb birtokosait is majd nem mind Cserepesen találjuk, ’s ha a’ lelkességről lárma szerint itéljük meg, a’ párt’ győzelme, mellyhez, mint szabadelvühöz majd nem az egész ifjuság szegődött, biztosnak látszik; csak két ok van melly miatt Krivér a’ dolog’ kimenetelét kétségesnek hiszi. Az első: hogy magát, a’ főügyészt ’s egy pár alszolgabirót ’s esküttet kivéve, az egész tisztviselői kar az ellenfélhez szegődött, mi a’ jelen körülmények között, miután Bántornyi, ügyét majdnem kizárólag ollyanokkal köté öszve, kik, mint ő, a’ nemes közönségnek csak most akarák szentelni tehetségeiket, igen természetes; de miután Magyarországban a’ „beati possidentes” a’ hivatalokra is kiterjed, igen veszélyes is. A’ második, mi ennél sokkal leverőbb körülmény, az: hogy Bántornyi’ barátai mindjárt a’ tisztújitás’ kihirdetése után elhatározák, miként szándékaik’ kivitelére csak a’ capatitatio ’s nem a’ megvesztegetés’ ocsmány eszközeivel fognak élni. Az inditvány Tengelyi által tétetett ’s Bántornyi’ minden barátai között, azokat kivéve kik választatni akartak, olly általános helyeslést talált, hogy Krivér a’ főügyész, ’s maga Bántornyi hiába használák ellene minden szónoki tehetségeiket. Igaz hogy Bántornyi ’s családja nem mulasztott semmit, mi által pártjának hibáját jóvá teheti, ’s hogy, becsületére legyen mondva, nemes pártolóinak sem bor sem pálinka nem hiányzott sehol; azonban az ellenzéki conferentiának e’ meggondolatlan határozata, melly a’ Rétyánusok által bizonyos commentáriusok mellett terjesztetett, megszülte erkölcsi rosz hatását. Mondatott például: hogy Bántornyiék nem hiába szólnak a’ zsidók’ emancipatiója mellett, kiknél fösvénységre nézve maguk sem jobbak, hogy megvetik a’ nemességet, mert máskép’ bizony csak jobban vendégelnék. ’S illy nyilvános rágalmak ellen az alispáni kijelöltnek titkos adományai mit használhattak? A’ pártnak, mint Krivér mondá, hiányzik a’ nyilvánosság’ hatalmas eszköze. Réty emberei faluról falura mennek, tanyákat nyitnak, zászlókat hordanak körül, a’ fiuknak szines tollakat, a’ lányoknak szalagokat ajándékoznak; magok az oskolás gyermekek könyvnélkül tanulták a’ hivatalosok’ neveit ’s a’ falusi piaczokon restaurálnak, minden nemes legény tudja, hogy három pengő huszast kap ha Réty alispánnak választatott, ’s mi addig szégyenlős koldusokként bujdosunk körül! Mit reménylhetni igy?
Hogy ezen véleménykülönbség mellett melly Bántornyi’ hivei között, nem a’ czél, de az eszközök iránt, min annyi becsületes ember vész öszve hazánkban, létezett, igen élénk vitatkozások nem hiányzottak, hogy nehányan a’ hivatalvágyódók közül a’ pártot elhagyák ’s máshoz szegődtek: magából értődik, sőt az egész felekezet hihetőkép föloszlott volna rég, ha egy örvendetes hir nem tartja együtt.
A’ főispán t. i. ki valahányszor Taksony megyébe jött, a’ megye’ határain küldöttséggel váratott, ez alkalommal igen nyájas levelben Bántornyinak tudtára adá: hogy Cserepesnek veendi utját ’s ösmerve a’ régi barátságot, mellyel a’ földes ur iránta viseltetik, a’ hó harminczadik éjszakáját annak házában fogja tölteni, kinek hiv alázatos szolgája gróf Marosvölgyi főispán. E’ levél egészen ő excellencziája’ kezeivel irva, epochalis történet vala a’ megyében. Hogy a’ főispán ki eddig mindig Rétyéknél szálla meg, most először, ép’ akkor midőn az előbbi szabad elveitől eltér ’s Bántornyi mint a’ liberalisok’ kijelöltje lép föl, ez utósónak házában száll meg, nem látatja-e világosan a’ rokonszenvet, mellyel őexcellentiája az ellenzék’ elvei iránt mindig mutatott? Igy szóltak Cserepesen: mig Réty’ felekezete e’ váratlan történetet vagy annak tulajdonitá, hogy a’ főispán más uton jövén a’ megyébe, miután sehol jóravaló korcsma nincs, kénytelenségből száll meg itt; vagy pedig e’ lépést a’ lehető legnagyobb politicai hibának nevezé, melly később vagy előbb a’ gróf’ bukásához fog vezetni. Mindazok kik a’ nemesség’ megvesztegetése ellen nyilatkoztak, e’ diadalt természetesen annak tulajdoniták, hogy a’ főispán, tudtára esvén az ocsmány mód, mellyel Réty többséget keres, az által hogy Bántornyihoz szállt, meg akará mutatni: mennyire roszall minden korteskedést. Tengelyi e’ vélemény terjesztésében természetesen nem kis részt vett, ’s ezt nem bámulhatja senki, ki természetünk’ gyöngeségeivel csak távolról ismerős, ’s tudja: hogy ha kevesen vannak, kik valamelly történetet egészen önmagok előidézhetnének, még ritkábbak azok, kik azt a’ mi kedvök szerint történt, nem egészen önmagoknak tulajdonitanák.
Bár mi volt is azonban az ok, melly ő excellentiáját Cserepesre hozá, az öröm Bántornyi’ házában nem vala csekélyebb, ’s alig mult nap mellyen az ellenzéki felekezet’ pártolói azóta egy pár kitünő egyeddel, ki esküttség vagy szolgabiróság után vágyott, nem szaporodott volna. Főkép october’ harminczadikán a’ cserepesi ház telve vala elvbarátokkal, ’s noha a’ megyei küldöttség csak ebédre, a’ főispán pedig vacsorára váratott, már reggel alig lehete mozdulni a’ szobákban.
Bántornyi’ háza nehány évek előtt egyike vala azoknak, mellyeket a’ ki Magyarországban utazott, a’ nélkül hogy látott volna, ösmer, ’s ha egyszerüen azt mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része kétségkivül a’ ház ’s a’ hozzá tartozó udvarokról a’ lehetőségig hü képet alakithatott magának minden leirás nélkül. Nyolcz ablak a’ ház’ hosszában, három széliben, a’ ház’ közepén két szárnyu vörösre festett ajtó, mellyhez három lépcső vezet; a’ ház’ négy szögletén egy egy négyszögletü torony. Ki nem látta mind ezt százszor életében ’s ki nem tudja, hogy ha az ajtón, melly fölött a’ kőbe vésett czimer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az ebédlőbe jut, mellynek jobb oldalán a’ teins vagy méltóságos asszony cum appertinentiis, balra a’ házi ur ’s vendégek laknak ’stb. Ha történetem pár évvel előbb játszik, a’ cserepesi ház’ leirásától, mint mondám, fölmenthetém magam, most azonban mióta teins Bántornyi Jakab vagy James, mint magát szivesebben hivatá, Ángliából visszatért, maga Lajos ur alig ösmeri önházát többé ’s az ifju asszony, ki előbbi időkben a’ házat határtalanul kormányzá ’s még most is mióta Jakab megházasodott, nem tudni mi okoknál fogva, talán mert kapitány’ özvegye volt, hatalmának jó felét megtartá, estve felé soha sem ereszté ki leányát vezető nélkül, ne hogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen ’s a’ cancellistához jusson.
Van Ángliában egy különös dolog, mellyet comfortnak neveznek ’s melly e’ nemzetnek annyira tulajdona, hogy a’ szót fordithatlannak mondhatjuk. Vannak kik azt magyarul „commoditás”nak akarnák nevezni, mióta azonban a’ comfort a’ cserepesi házba behozatott, Taksony megyében nem kétkedett senki, hogy a’ két dolog között roppant különbség létezik, ’s Jakab vagy James urnak csak hamar azon elégtétel jutott, hogy ezen állítása mellyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott, általánosan el lön fogadva. A’ comfort főkép’ három dologban áll, az első: hogy a’ ház’ külső alakjában symmetria ne legyen, a’ második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók ’s főkép kisebb lépcsők legyenek a’ szobák között, a’ harmadik: hogy mennyire lehet az egész lakás egy, ’s pedig kis brámaféle lakattal zárassék. Szőnyegek ’s jó karszékek igen kivánatosak, elkerülhetlen azonban egy vagy több ’s pedig kőszén égetésre épült kandalló, mellynek szaga a’ comfortot Ángliában tetemesen neveli és a’ világért sem volna fával főlcserélendő. Mind ez mihelyt Jakab ur Ángliából visszatért, a’ Bántornyiak’ ősi lakában alkalmazásba vétetett. A’ nyolcz ablakos kastély mellé egy egészen Loudon’ encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett ángol emeletes ház épült; a’ régi tornyok’ egyike melly az uj épülettel öszveköttetésben állt, fölemeltetett, ’s Lajos urnak a’ tűzveszély ellen tett minden észrevételei’ ellenére falépcsővel láttatott el; a’ ház egyik oldalán a’ kert felé nagy üveg veranda, a’ ház másik végén be az udvarnak más földszinti épület állíttatott, melly tekeasztalt ’s előszobát foglala magában, szóval ki Ángliában volt, vagy legalább festésekben látta a’ vidékeket, mellyekben a’ nagy brittek laknak, Bántornyi James’ háza előtt a’ boldog szigeten vélheté magát, ’s ha a’ három vagy négy szilva-, ’s a’ valóban tiszteletre méltó masanszki almafa nem pótolák is ki egészen a’ roppant tölgyeket, mellyek ángol lakházakat környeznek, legalább a’ vörös- ’s fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve a’ lehetőségig utánozá a’ vakolatlan falakat, mellyeket James Ángliában annyiszor látott. Hogy az istállónak egy része, mellyben James’ lovai álltak, hasonló változásokon ment át, hogy a’ kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat tisztogatva, soha a’ darázsdongást, mellyet ángolok illy alkalommal használnak, ’s mellyet orthographice talán „pszü”vel irhatnék, szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a’ ház’ belseje nem hazudtolá meg külsejét: önkényt értetik. Lépcsők, folyosók ’s veranda, szönyegek, kandallók ’s karszékek, szóval, nem hiányzott semmi, a’ brámaféle lakat pedig mellyel az ispán részegségében az egész házat egyszer olly tökéletesen bezárta, hogy, a’ kulcs elveszvén, az egész ház három napig a’ veranda’ ablakain járt ki ’s be; mig a’ teins ur, ki a’ másik kulcsot óralánczán hordá Pestről visszajött: ösmeretesebb vala az egész megyében, mint hogy azt különösen emliteni szükséges volna. A’ régi kastély, mellyben Lajos ur lakott, nagy részint ment vala azon ujitásoktól, mellyeket Jakab iránta tervezett, ’s az egy mit a’ házi ur öccse’ kedveért sok kérések után engedett, az vala: hogy az ebédlő a’ ház’ közepéből azon terembe tétetett át, melly az uj épület mellett állt ’s hogy ez utósóban a’ pipázás általán véve eltiltatott. A’ többi mind a’ réginél maradt, ’s Lajos legalább ősi falai közt otthonosnak érezheté magát, mi a’ jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.
Mig ez utósó, házában a’ szüntelen érkező vendégeket fogadá, addig Jakab ’s Krivér beszélgetve a’ kertben járkáltak, mellyből a’ jóizletü utazó a’ káposztát ’s majoránát nem küszöbölheté ki egészen, de melly legalább tekervényessé vált utaiban mutatá állhatatos befolyásának nyomait. Jakab roszkedvünek látszott, fejét rázva megállt, tovább ment, ismét megállt, ’s kezében tartott ostorával csizmáit veregeté; ’s valahányszor Krivér valamit mondott, egy „most true” „yes” vagy más illy, az angol parliamentben használt, fölkiáltásokkal felelt, mig a’ másik mielőtt szólt, körültekintett, ha nincs-e valaki közelében ki őt hallhatná. A’ taksonyi főjegyzőnek régi szokása vala ez, mellyben annyira ment, hogy valakinek csak jó reggelt kivánt vagy az órát kérdezé, szinte ezen vigyázattal élt.
„Meglátod – szólt Krivér, szinte suttogásra szállitva le hangját – minden fáradságunk hasztalan lesz ha tanyákat nem nyitunk, ha zászlókat nem szögezünk ki; minden pénz mellyet osztogatsz, ’s bátyád’ egész népszerüsége nem használ semmit; elfogadják a’ pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a’ tisztújitásra, vagy ha bemennek, Réty’ kortesei által elfognak csábittatni.”
„You are right my friend – azaz igazságod van – de mit tegyünk?”
„Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, ugy mint Ángliában szokásban van, meting vagy müting vagy hogy hivják – –”
„Meeting, to meet: öszvejőnek – innen ered a’ szó.”
„Ép’ azt akarám mondani, ollyan valami miting félét kellene tartani, hol az emberek öszvejőnek ’s isznak.”
„Barátom, csalódol, ez más; a’ hol az emberek isznak, azt politicai dinnernek nevezik; a’ meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy petitiókat irnak alá, száz ezer, két száz ezer aláíirás, ennek van hatása. Magam is voltam egy illy meetingnél, Glasgowban épen ....”
Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James ur kedves paripájára készül ülni, hamar félbeszakasztá a’ beszélőt. „Igen, tudom te is aláirtad a’ petitiót, akkor a’ szegénytörvények mellett agitáltatok; de, hogy a’ dologhoz visszajőjünk, hát ép’ illy politicai dinnert kellene adnunk, te beszédet tartanál hol a’ párt’ politicai elveit előadnád.”
„Először a’ királyért isznak ’s családjaért, mert azt tisztelni kell. A’ kormányról szólhat mindenki a’ mit akar, de a’ királyt, látod barátom! a’ királyt tisztelni kell, ebben áll az ángol szabadság, azután...”
„A’ főispánért...”
„Ez hiba lenne, roszul fogtad föl a’ dolgot; a’ királyi család után még nehány általános toastokra van szükségünk: the church, army, and navy, azaz: egyház, hadi ’s hajóseregért kellene innunk.”
„Nem tartom tanácsosnak – válaszolt Krivér fejét rázva – a’ dolog rosz hatást szülhetne, ugyis pápista pártnak csufolnak, ’s ha még a’ papságért iszunk, kálvinistáink mind elhagynának.”
„Igazságod van, the Presbiterians: azaz puritánusaink vagy kálvinistáink, mint nevezni szoktátok, mert tudnod kell, – tevé nagy elégültséggel hozzá – a’ magyar kálvinisták ’s a’ scót puritánusok között nincs semmi különbség, semmi, egyáltalában semmi, még oskolamesteröket is egészen hasonló módon fizetik, Scótiában a’ zab’ ára szerint mérik ki fizetésöket, nálunk némelly tractusban a’ mester, minden gyermekért in natura egy véka zabot kap; nem gyanitja senki a’ hasonlóságot, melly Magyarország ’s Ánglia közt létezik! És igazságod van: dissenterjeink is szint’ ugy gyülölik a’ magyar highchurcht mint Ángliában. De azért nem tesz semmit ha általánosan az egyházért iszunk, mindenik önegyházát gondolja alatta ’s nem compromittáljuk magunkat, és ha épen pápista sympathiákkal vádolnának, magában az se baj, nézzünk Ángliára, ott a’ whigek ’s O’Conell...”
„Ne szólj ezekről barátom! Hidd el én a’ megyét ösmerem, ezek az emberek mind nem képesek fölfogni eszméidet, ’s csak árthatsz ügyünknek...”
„Tudom, tudom, – viszonzá Jakab, tellyes mértékben élvezve a’ hizelgést – ’s ha ugy hiszed, el is hagyhatom az egyház’ emlitését ’s csak a’ hadseregért emelendem poharam’...”
„Az is talán nem egészen czélszerü, tudod hogy a’ katonatisztek ’s nemesség között zsurlódások vannak.”
„Bizd rám az egészet, a’ hadseregnél kiemelem a’ magyar ezredeket ’s miután nálunk vasasok fekszenek, toastomnak csak jó hatása lehet. Igaz, a’ tiszti kar igen rosz neven veendi ’s talán párviadalaim lehetnek, de ki tehet róla! Politicai pályán nem megy máskép, O’Conell is verekedett és S. Francis Burdett, és....”
„Igazságod van, a’ részletes elrendezést egészen rád bizhatjuk, csak in merito egyezzünk meg, mert bizony itatás nélkül nem boldogulunk.”
„Igaz, de mit tegyünk? Bátyám ’s magam mindent tettünk mi tőlünk kitelt, a’ választás már eddig is egyévi jövedelmünkbe került...”
„Nem is a’ pénz az, mi hiányzik, csak valamelly nyilvános demonstratiót tehetnénk, ’s minden jó volna; mig embereinknek bizonyos szinü tollakat nem adunk, pártunk’ szárnyai szegvék. Bird bátyádat férfias föllépésre ’s győztünk.”
„Elfelejted hogy becsületszavunkat adtuk mindnyájan, hogy csak becsületes módokon fogunk...”
„Magunknak többséget szerezni igyekezni – vágott közbe Krivér, – ezek a’ határozat’ szavai, azaz megengedve hogy polgártársaink’ megvendégelése nem becsületes mód, mit én részemről tagadok, ha ezen igyekezetünk nem sikerül, más czélszerübb eszközökről fogunk gondoskodni.”
„Tagadni nem lehet, hogy a’ határozatot igy is magyarázhatni, de vannak emberek, kik a’ tárgyról máskép itélnek.”
„Egy sincs, mikor conferentiánk e’ szerencsétlen végzést hozta, azok kik magok hivatal után nem vágyódtak, azért pártolák Tengelyi’ inditványát, hogy pénzbeli áldozatoktól meneküljenek, hidd el magatok’ pénzén korteskedhettek mennyit akartok.”
„De Tengelyi?”
„Tengelyi ’s mindig Tengelyi! ’S mind öszve mi baj ha ő elvál? Becsületes ember, tiszta ember, megengedem mind ezt, de végre mindent öszvevéve még is csak falusi jegyző, többet képzeltek hatalmáról mint a’ mit az ér.”
„Tengelyinek roppant befolyása van főkép’ a’ lelkészekre, ’s ha ellenünk fordul....”
„Ellenünk? Hát nem tudod-e hogy az nem történhetik? Tengelyi a’ leginpracticusabb ember a’ világon, sértsd meg, tégy vele, a’ mit akarsz vagy hizelegj neki, hasztalan fáradtál, a’ jámbor azt hiszi: hogy egy falusi jegyző’ meggyőződése többet ér minden tekinteteknél. Legrosszabb esetben is csak közönyösen maradna, Rétyék mellett fölszólalni soha nem fog, azonkivül ha tenné, van mód, melly által befolyását semmivé tehetjük.”
„És mellyik az?”
„Tengelyi – szóla halkabban Krivér, – nem nemesember.”
„Mit hallok?”
„Bizonyosan tudom; Macskaházy, kivel mint tudod jól vagyok, hogy a’ Rétyék’ fondorkodásait kitudjam, becsületére mondta. Tudod, Tengelyi Rétyékkel hajdan, az utósónak alávaló apostásiája előtt jól volt, együtt jártak oskolába ’s egymásnak minden titkaikat ösmerék; Tengelyinek nincs egy darab papirosa, mellyel nemességét bebizonyíthatná. A’ főügyész is tudja az egész dolgot, de hallgatnunk kell; ha Tengelyi a’ tisztújitásnál velünk marad, tartsuk meg nemességében; ha nem, majd tudjuk, mit tegyünk.”
A’ főügyész, ki az alatt a’ beszélgetőkhöz jött, szinte bizonyitá az állitást, ’s Jakab ur megnyugtatva, gentleman szavára igérte, hogy bár mit mondjon bátyja a’ pártzászlót azonnal kitüzve mindjárt holnap politicai ebédre hivja meg az egész környéket, mire a’ két tisztviselő egyiránt helybenhagyását nyilatkoztatá.
A’ kert az alatt mindig több ’s több vendégekkel telt meg, kik James ur körül csoportozva a’ három férfiu’ beszélgetését félbeszakaszták; ’s bár mi mulatságos vala is mind az, mit James vendégeinek az ángol lófuttatásról ’s parliamentről beszélt; bár mi szép látni a’ küzdést mellyel a’ gazda, minden uj jövevény’ megölelése ellen védelmezve magát, érkező barátait szinte görcsösen, majd egy majd mind két kézzel rázá: magára hagyjuk a’ társaságot. Ha ártatlan olvasóim közt nehányan kik Krivért Réty’ házában látták ’s őt most Bántornyival a’ kertben beszélgetni hallották, e’ jeleneten csudálkoznak, vagy nem lévén megyei gyakorlatuk, épen valószinütlenséggel vádolnának, önigazolásomra csak azt mondhatom, hogy az egész, történt dolog ’s hihetőkép annak tulajdonitható, mert Krivér minden föltét alatt szolgálni kivánván hazáját, czélirányosabbnak tartá ha két, mint ha csak egy felekezet által jelöltetik ki másodalispánnak, főkép miután valoszinünek látszott hogy a’ Bántornyiak ha tőlük egészen visszavonul, Pénzesy főügyészben olly vetélytársat jelölnének ki, ki mind vagyona mind személyes befolyása által veszélyessé válhatnék. ’S valljon itt e’ hazának közepette lehet-e bámulni illy kicsinységeken? Magyarország, hol kivévén a’ telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat, művészeket, nem nemes tudósokat ügyvéd ’s orvosokat, nagyobb ’s kisebb kereskedőket ’stb. majdnem minden egyéb ember szabad, kivevén természet szerint azokat, kik éhség, vagy mi nálunk közönségesebb, szomjuság miatt eladták magukat ’s hol e’ szabad nemzet, kivévén külső, belső, hadi, kereskedési, egyházi, oskolai ’s némelly más dolgokat a’ selfgovernment’ elve szerint egészen önmaga kormányozza magát; minden kérdésen kivül Europa’ minden országai közt az, hol naponkint legtöbb csuda történik. Mi, ’s talán te sem kedves olvasóm, bár mennyire legyek meggyőződve magas észbeli tulajdonidról, nem gyanitjuk ezt; emberi természetünk hogy csak az mi rendkivüli gerjeszti bámulásunkat, ki a’ sphaerák’ óriási rendjét nyugott közönösséggel nézi, öszvecsapja kezét, ha mint egyszer sz. István’ asztalánál egy szentnek imádságára valamelly pecsenye, ’s pedig nem is borjupecsenye hanem valamelly sült szárnyas röpülni kezd; ’s azért természetes, hogy mi, kik e’ csudák között neveltettünk ’s élünk, azokat már észre sem vesszük, de mondjuk el csak szebbités nélkül külföldinek viszonyainkat ’s látni fogjuk a’ hatást, mellyet e’ dolgok reá tesznek. Ha megmagyarázzuk neki ez alkotmányt, hol a’ végrehajtó hatalom semmit végre nem hajthat, ’s a’ törvényhozó olly törvényeket, mellyek mindenütt megtartatnának, nem hozhat, a’ birónak pedig annyi más dolga van, hogy biróskodni sokszor ideje nem marad; hol a’ polgári mint a’ büntető pernél minden eljárás csak egy napig vagy számos évekig tart, ’s aki a’ statariumot elkerülte – a’ szóbeli per mi más egy kis polgári statariumnál? – évekig várhat pere’ eldöntésére, hol az erőszakos elfoglalások ’s kivetések a’ polgári uthoz tartoznak, ’s becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol a’ büntető perben sokkal több függ attól: mit tett a’ vádlott’ ős apja, mint mit tett ő maga, mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el, ’s ha nem is mint hajdan a’ rómaiaknál minden, – legalább az igazság’ istenségére nézve külön istenasszony létezik a’ patriciusok ’s egy a’ plebeusok’ számára; hol a’ szentirás’ szavai szerint, attól kinek nincs, még az is mije van, el fog vétetni, csak az fizet, ki majd nem koldulhatna; magyarázzuk meg külföldinek ez állapotot ’s ha ezek után hallja, hogy Krivér, megyéjében két párt’ conferentiáit járta, bizony nem hiszem hogy ez utósón még csudálkozni fogna; főkép’ midőn látja, hogy Krivér ur, ezen tacticája által nem csak a’ köztiszteletet nem veszti, sőt ép’ ellenkezőleg mind a’ két párt által egyenlőn tiszteltetik. De most menjünk a’ házba.
Nem ösmerek kellemetlenebb helyzetet a’ világon mint Magyarországban azon gazdáét, kihez falun egyszerre sok vendég jő. Nálunk hol minden látogató a’ házi ur által személyesen mulattatni vagy untattatni akar, mert elméletileg egyenlők levén, természetesen a’ legnagyobb rész szüntelen félelemben él, nehogy más valakinek kitüntetése által személyes méltósága szenvedjen, a’ boldogtalan házi ur illy körülmények között nem tudja mit tegyen, ’s főkép’ tisztújitás előtt, hol minden sértés olly szomorú következményeket szülhet, ebéd előtt, midőn arról gondolkozik: három előkelő táblabiró között mellyiket ültesse a’ házinő’ jobb oldalához, kínokat tür, mellyekről csak Párisnak lehete fogalma, midőn almájával három istennő között kellett választania. Miután pedig minden ember, nehéz vagy jobban mondva bajos helyzetekben mindig háladatlan szerepet játszik ’s annyival ügyetlenebb mennél inkább fél, hogy valamelly ügyetlenséget követhetne, megbocsátják olvasóim ha mind azon nyájas köszöntést ’s véghetlen öröm’ leirását mellyel Bántornyi számos vendégeit ’s jelesen az egész küldöttséget fogadá, önképzelő tehetségökre bizván, még az uri ebéd fölébe is a’ felebaráti szeretet’ fátyolát vetem.
Már esteledni kezde, James’ nője az uj házba, mellynek legszebb szobái a’ főispán’ elfogadására készittettek ment ’s a’ verandában fölállított theaasztalnál tevé vég rendeléseit. Bántornyi Lajos nagy vendéget váró háziur ’s választandó alispán’ nyugtalanságát hordva keblében föl ’s alá járt, óráját nézé, ki a’ pitvarra ment ’s ismét bejött, mondva: hogy ő excellentiája bizony már itt lehetne! Mire vendégeinek egy része „bizony már itt lehetne”vel, vagy „bizonyosan későn indult el” felelt, mig a’ játszó asztalok egyikétől „pagat ultimo” vagy „contra” hangzott; ’s a’ másik szobából átzajgó politicai vita, mellyben harmincz személy egyszerre négy tárgy fölött tizenkétféle véleményt akara tisztába hozni, a’ házi ur’ panaszló szavait elnyomá. Már gyertyát gyujtattak. James ott hagyva a’ politicai csatatért, mellyen báró Sóskuty ’s nagyreményü fia végre minden vetélytárs’ elnyomása után a’ beszéd’ monopoliumához jutottak, két fáklyás lovásszal a’ főispán elébe lovagolt; midőn az egész társaság kissé hangos de nem kevésbé szép harmoniája egyszerre fölzavartatott. A’ közép szobában, hol a’ játszó asztalok álltak a’ nagy dohányfölleg alatt, melly asztalt ’s táblabirákat eltakart, hogy átmenve alig láthatál valamit, mint midőn Vezuv’ gőzölgő csucsa alatt megindul (hogy egészen uj hasonlósággal éljek) zaj támadt, olly irtóztató, hogy maga Sóskuty félbeszakitá beszédét.
„Teins alispán ur, ez tűrhetlen, – kiáltott a’ játszók’ egyike, kinek száraz halvány arczán mindenki Jánosy urat a’ megye’ egyik főtáblabiráját ösmeré meg – látott-e illyet a’ világ? Pénzesy hazavitte pagátját!”
„Hát persze ez baj! De hát mikor hazavitte, ki tehet róla?” – Szolt magyarország egyik legkerekdedebb másod alispánja.
„De mikor én betakarom.”
„Hát miért takarta be a’ teins ur?”
„Mikor nyolcz tarokkom van!”
„’S még se’ tudta megfogni?”
„Persze, mikor a’ teins ur piquet játszik.”
„Három volt, hát mit játsszam?”
„Treffet, az istenért, treffet, hogy ne találjon.”
„Treffet, majd bizony a’ királyomat?”
„Mondja maga a’ teins ur – szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve Pénzesyhez, ki jókedvüen nevetve kártyáit keveré, mig az asztal körül több és több néző sereglett öszve, ’s Édesy majd az egyik majd a’ másiknak magyarázá a’ szerencsétlen történetet.
„Menjünk tovább” – szólt a’ negyedik játszó, Krivér, ki a’ zsidót számolá.
„Igy nem lehet játszani – kiálta Jánosy ismét – ha a’ teins ur még át sem akarja hibáját látni.”
„Mindenki tetszése szerint játszik” szólt kissé haragosabban Édesy.
„Igen, de akkor játszék [sic] maga, vagy ingyen ’s ne más emberek pénzén.”
„Itt van három huszasa – kiálta Édesy, ki végre minden türelmét veszté – ’s most hallgasson.”
„A’ mi sok, sok; fogja az ur pénzét, vagy adja huszárjának, velem igy ne szóljon” ’s ezzel a’ táblabiró fölugrott.
„Az ur pedig menjen korcsmába lármázni, ha akar.”
„Én korcsmába, én?” ’S itt a’ sok közbeszólás hallatlanná tevé előadását, mellyből csak pagát, alispán, jó nevelés, toutlestrois vala hallható, mig Sóskuty rövid, kék, aranyrojtos magyarruhájában, mert az egész társaság diszöltözetben várá a’ főispánt, majd a’ sovány táblabiróhoz, majd az alispánhoz futva nyugalomra inté a’ vitatkozókat. „Domine spectabilis hagyjanak föl a’ vitával, Jánosy ur már most is rekedt, mindjárt itt lesz a’ főispán. Szerencsétlen pagát! Csak gondoljanak a’ főispánra! Ha megfogják! Végre emberek vagyunk! Biz’ elreked” ’S igy tovább mig az ajtó fölnyilván az ispán rohant a’ szobába, ’s e’ rövid szavakkal „mindjárt itt lesz” minden gondolatoknak más irányt adott, noha a’ zaj inkább növekedett mint fogyott e’ fordulat által.
„Helyes, helyes! hol van kardom? kiált Sóskuty, a’ szoba’ szögletéhez futva, hol a’ társaság’ fegyvertára állt ’s hová most a’ táblabirák’ egy része futott, mig a’ másik az egyik mellékszobában fölhalmozott mentékért küzdött.
„Kérem alássan, domine spectabilis! ez az enyim, zöld nyesttel,” kiált a’ főügyész egy táblabirót föltartva, ki ép’ fölkötve mentejét kardjaért sietett ’s visszatartóztatva futásában nem kis haraggal tagadá ez állitást, mellynek alaptalanságát később a’ főügyész is megösmeré, de nem mielőtt kalpagja a’ tolongásban kezéből kiesett ’s öszvetiportatott.
„Kardomat nem találom – kiálta Édesy, uj vesztesége fölött elfeledve pagáta’ szerencsétlen elfogását ’s hasztalan rimánkodva „hogy eresszék ki”. Mig Sóskuty minden erejét arra forditá, hogy a’ szobába juthasson ’s mint Kassandra Trójának vesztét, süket füleknek hirdeté a’ fenyegető veszélyt, hogy a’ küldöttség’ elnöke ponyóka nélkül fog megjelenni a’ főispán előtt, ha nem juthat a’ szobába. „Kérem alássan! De kérem én vagyok a’ küldöttség’ elnöke! kék, arany czafrangokkal, be kell mennem! De csak gondolják meg.” Mig végre a’ kivánt ruha darab kissé változott szinnel, mert szerencsétlenségére földre ejtetett ’s ott gázoltatott; de csak egykét gomb hiánnyal jutott tulajdonosához, ki fölvéve köntösét. „’S most siessünk uraim! De kérem hisz’ már elkészülhettek! A’ főispán itt van!” ’s több hasonló fölkiáltással nem kevéssé nevelé követői’ szorgalmát.
A’ zavar tetőpontjára hágott: itt menték, ott kardok vagy kalpagok körül forgott a’ vita, ’s a’ küldöttség nem is vevé észre, hogy szónoka, főtisztelendő Zsolvay esperes ur, ki mig a’ többiek ittak ’s kártyáztak magánosan fel ’s alá járva beszédjére gondolkozott, megfosztva legfőbb ékességeitől, háromszögü kalap ’s pallium nélkül mellyet a’ melegben félre tett, áll a’ szoba’ közepén valóságos Ciceroként, ki valahányszor nyilvánosan szólt, mint maga mondá, mindig elhalványult.
„Menjünk, menjünk! – szólt végre Sóskuty a’ küldöttséghez fordulva, melly most fölfegyverkezten körülte sereglett, az előházban kell őt fogadnunk.”
„Domine illustrissime, oda vagyok! – sohajta a’ szerencsétlen szónok – se’ kalapom se’ köntösöm.”
„Hol van a’ kalap, hol a’ köntös? Ő excellentiája mindjárt itt lesz, ide egy kalapot akárkiét, csak háromszegü legyen.” kiáltott föl ’s alá futosva a’ küldöttség’ érdemtellyes elnöke ’s szavára uj zaj ’s keresés támadt annyival élénkebb ’s lármásabb, mennyivel szaporábban követék egymást az ijesztő hirek: hogy a’ főispán már a’ pajtánál van, ’s hogy a’ faluba jött, ’s már a’ kerthez ért; mig végre a’ kalap, mire mint táczára [sic] tévedésből pár pohár állittatott, végre megkerült, és ép’ utósó pillanatban papi palást is akasztatott Zsolvay’ nyakába. Ezek után az egész küldöttség sok tolongás közt a’ pitvarba jutott.
Vannak perczek emberi életünkben ’stb. mint Schiller Wallensteinja mondja ’s hogy a’ pillanat mellyben főispán tisztújitásra váratik, ’s a’ tisztelgő küldöttség már a’ pitvarbán áll és sebesen közeledni látja a’ fáklyákat, mellyek a’ nagy kormányzót homályos utában fölvilágositják, ezek közé tartozik, kétséget nem szenved; ’s főkép akkor nem, ha a’ szónok ki a’ küldöttség’ nevében a’ megye’ érzelmeit tolmácsolandja most először életében tölti e’ nehéz tisztet, ’s remegve mint a’ hárslevél áll paszomántos társai között. Volt e’ megyének egy hires szónoka, ’s melly megyének ne volna illyen? Kraveczky János ur, ’s valóban kár, hogy olvasóim nem ezzel ösmerkedhetnek meg ez alkalommal, kinél jelesebb installationalis szónokot én nem ösmertem. Erasmus’ laus asinijáról többet szólnak az emberek mint Plinius’ Traján fölött tartott panegyriséről, mert a’ tárgy’ nehézségei bőven pótolják az előadás’ szépségét mellyben ez utósó az elsőt talán fölülmulja; ’s még is mi Erasmus’ érdeme főtisztelendő Kraveczky Jánoséhoz, ki ötvenhárom beszédet tartott hasonló tárgy fölött ’s mindig hangos „éljen”ek között végzé beszédét. Ellenségei, mert hisz kinek ’s főkép melly esperestnek ne lennének e’ világon ellenségei? hol az esperest vörös övétől a’ bibornok’ vörös köntöseig, az oskolás gyermek’ examenen nyert diszjelétől az arany gyapjuig, a’ legkisebb virágtól mellyet kedvesünk, a’ dicső babérig mellyet nemzet ad, nem kaphatunk semmit min szivünk örülhet a’nélkül, hogy ráadásként egy pár ellenség ne adatnék hozzá. Ellenségei tehát, mint mondám, azt álliták: hogy e’ beszédek csak ismétlésekből állnak, azonban miután isten maga egyformán ragyogtatja napját jók ’s gonoszok fölött, nem látom át miért ne tenné ugyanezt esperestünk is, főkép’ nagy történetbuvár létére jól tudván mennyi dicsőséget szerze a’ nagy Cató, ugyanazon egy rovid mondásnak: „censeo Carthaginem esse delendam” ismétlése által. Igy azonban csak az esperest’ irigyei szóltak, ’s biztossá tehetem olvasóim’, hogy a’ megszolított személyek, Kraveczky’ beszédeit soha unalmasoknak nem tarták, ’s valóban szivtelennek kellenék lenni annak, ki ezt azon emberi gyarlóságnak, mi szerint másról valami roszat, vagy magunkról jót hallani mindig mulatni szokott ’s nem inkább a’ beszédek’ szépségének akarná tulajdonítani. De a’ nagy férfiu távol volt, Réty ki a’ főispánt pártjának legjelesbjeivel a’ megyeháznál várá e’ Demosthenest is magánál tartá, és Zsolvay annyi bajok után mellyeken átment, nem látszék igen megnyugtató lelkületben. A’ küldöttség, melly jól tudá hogy azon emberek, kik nem ultimae informationis, közönségesen primae informationis szoktak lenni, aggodalommal tekinté a’ szónokot, kinek szavai mint az elsők mellyeket megyéjében hall, kétség kivül rendkivüli hatást teendenek főispánukra. Egy váratlan eset azonban uj irányt adott minden gondolatoknak.
A’ főispán már a’ kert’ keritéshez jutott, a’ fölállított oskolás gyermekek ’s a’ nézőkép’ öszvecsoportozott nép, éljenezni kezdett midőn egyszerre az útárokban három mozsár dörrenik el, a’ lovak mellyeket Bántornyi őexcellentiájának az utósó állomásra előre küldött, ép’ ugy meglepetve mint ő excellentiája elragadják ’s a’ szokott kapun berohanva feldöntik a’ hintót. A’ fáklyás lovászok mint egykor a’ filiszteusok’ rókái midőn farkukra Sámson fáklyákat kötött, rémülésbe hozák a’ falut; James ur lovagi természeténél fogva a’ legközelebb uton, azaz fején keresztül ugrik le lováról, a’ pitvarban ’s ház előtt álló küldöttség borzadva csapja öszve kezeit ’s miután a’ lovak föltartattak ’s az öszvegázoltatás’ veszélye megszünt, mind együtt fut a’ szeretett kormányzó’ elfogadására.
Ne várja tőlem senki, hogy a’ jelenetet, mellynek most olvasóim tanui lehetnének, részletesen leirjam, nem vagyok, mint mindenki észreveheté, erős a’ leirásokban ’s ennyi lárma’ visszaadására gyönge tollam elégtelen, illy rendetlenségben öszevissza szaladgáló táblabirók’ leirására pedig, tán maga a’ nagy ángol sem érzett volna erőt magában. Elég legyen mondani hogy minden, mi akár a’ főispánnak, akár kocsisának e’ helyzetben mondathatott, százszor elmondatott ’s hogy az első egy kis kék fólton kivül melly egyik szeme fölött látszott, baj nélkül huzatott ki kocsijából ’s lehető legnagyobb nyájassággal tevé biztossá az uri társaságot, miként az egész dolog őt valóban rendkivül mulatá; ámbár titoknoka, ki őexcellencziájával egy kocsin ment, ’s most az egyszer urának nem csak fontos hivatala, de még személye’ terheit is viselé, e’ részben egészen különvéleményben látszék lenni.
„Ki merte a’ mozsarakat elsütni?” – szólt végre Bántornyi, miután a’ főispán ’s az egész társaság a’ ház felé indult.
„Én teins uram” – felelt a’ kertész legény.
„És hogy mertél illyenre vetemedni?”
„Mert parancsolták.”
„És kicsoda – szerencsétlen?”
„Hát csak az ifjasszony, a’ kapitányné asszonyság mondta hogy: már csak becsületesen kell fogadni az exc. urat. Tiszaréten is mindig mozsarakat lőnek, hát bizony mi sem vagyunk rosszabbak.”
E’ fontos ok, vagy az ifjasszony emlitése volt-e? de annyi bizonyos, hogy az eddig felböszült házi ur csudálatosan megnyugodott e’ magyarázatban ’s fogai közt asszonyok vigyázatlanságáról dörmögve valamit, szinte a’ házba ment, mellynek nagy termében addig az egész társaság öszvegyült ’s a’ megyei küldöttség ép’ most lépe a’ főispán elébe.
A’ küldöttség fényes vala, azaz e’ szónak olly értelmében, mellyben az Magyarország igen sok törvényhatóságaiban használtatik majdnem kizárólag arany ’s ezüst rojtos ruhákból álló. Sóskuty rövid kék huszár köntösében mellynek arany paszamántja ’s czafrangai a’ posztó’ szinét csak inkább gyanitaták, a’ vörös kerekded képpel mellynek fejér bajsza a’ sok drága ércz között szinte ezüstnek látszott ’s ki most egy egész megye’ méltóságát érezve keblében háromszor hajlott meg főispánja előtt, a’ félkörben fölállított küldöttség, melly elnökének mozdulatait csuszkálva ’s sarkantyu pengés közt követé, mig a’ megtisztelt jövevény, kinek arczán a’ most támadt kék folton kivül, nyájasabb leereszkedés’ nyomai is valának láthatók: az ünnepélyes csönd, melly a’ hajlangásokra következett, szóval minden, tisztelettel tölté a’ néző’ kebelét ’s ha Zsolvay esperest ur ezek’ látására még inkább elhalványult ’s gyönge remegő hangon kezdé a’ főispán’ hosszu czimét elmondani, abban én semmi meglepőt nem látok. Aggasztóbb hogy a’ szónok’ reszketése, miután palástja’ zsebéből beszédét kivevé ’s a’ negyedrét kéziratot felnyitá, látszólag erősebb, szava a’ főispáni czim’ vége felé még gyöngébb, ’s végre szinte hallattlanná lett.
A’ czim után szünet.
Sóskuty halkan visszavonúl a’ szónokhoz „csak bátran olvassa akar mi legyen.”
A’ szónok ki addig remegve végig futá kéziratának első sorait, neki erőlködve hozzá fog olvasásához. „Derült arczokkal lépsz tisztelőid’ körébe dicső férfiú! ’s hol eddig annyi kebel vágyódva sohajtott utánad, most minden sziv örömében dobog látásodon.”
A’ főispán, kendőjével takará derült arczainak egyedüli sötétebb foltját, Sóskuty megnyugtatva érzé aggodalmát ’s a’ küldöttséggel együtt „helyes”t kiálta, csak a’ szomszéd falu’ lelkésze, ki ép’ Cserepesen lévén a’ küldöttséghez csatlakozott, fészkelődött nyugtalanul két vastag táblabiró közt.
„Tisztelet ’s hála követi lépteid’ – folytatá a’ szónok bátorodva – ’s egész megyéd’ határai közt nincsen ember, ki büszke nem lenne ha arra gondol, hogy te vagy kit elöljárójának nevezhet.”
„Ez czifrán rakja – szólt a’ vastag táblabirák’ egyike, mig a’ szónok hasonló hangulatban tovább olvasott ’s mindig bátrabban hangoztatá csinosan esztergályozott szókötéseit – ez Kráveczkynél még különb.”
„Kérem alássan – szólt a’ lelkész mindig nyugtalanabbúl – ezt a’ beszédet én csináltam.”
„Hogy irigykednek, ezek a’ papok egymásközt” – szólt a’ másik vastag táblabiró az elsőhöz, ismét a’ szónokra forditva figyelmét, ki egyébiránt egyet forditva kéziratán ismét hallkabb hangon kezde beszélni: „a’ nyáj, melly itt előtted áll – a’ küldöttség meglepetve fejét csóválja – csak egy kis része a’ gondodra bizott nagy seregnek, melly mezőiden legel, ’s ki azt elődbe vezeti – itt Sóskuty nagyon elbámult – az nem jobb a’ többieknél ’s bár ruháidat viseli nem nélkülözheti pásztori fölvigyázásodat.”
A’ hallgatók’ egy része tüszögött, nehányan suttogni kezdének, a’ főispán maga nem nyomhatá el egészen mosolygását.
„Főtisztelendő uram mit csinál? – suttogá Sóskuty – forditson egyet” ’s a’ szónok forditott ’s félig magán kivül tovább olvasá: „itt hasztalan keressz tudományt, hasztalan a’ hazáért tett érdemeket, hasztalan mindazt mire emberek büszkék lehetnek, – a’ küldöttség mindig nyugtalanabb lett – parasztokat látsz magad előtt – Itt az indignatio ki tört –
„Ünnepi köntöseikben.”
„Megbolondult a’ főtisztelendő ur?”
„De mind jó keresztények – sohajta Zsolvay angyali resignatioval – nincs egy eretnek az egész seregben.”
„Magán kivül van,” kiáltsunk éljent: „Éljen” „éljen” kiáltott az egész hallgatóság.
„Kicserélték palástomat, – sohajta Zsolvay ’s visszavonult; mig a’ főispán röviden ’s a’ mennyire nevetése engedé, szépen köszöné megtiszteltetését.
„Honnan vette elő főtisztelendő ur beszédemet? – szólt a’ kis plebános kit már a’ beszéd’ kezdetén olly nyugtalannak láttunk, mihelyt Zsolvayhoz, ki a’ másik szobába vonult, férhetett.
„Hagyjon el ön – szerencsétlenné tett.”
„Szép! ön elmondja beszédemet ’s én, ki azt fáradságosan készitém, holnapután mit mondjak a’ püspöki visitatiónál?”
„Az istenért miért vette el palástomat?”
„Ön’ palástját?”
„Igen, nézze csak benne kell lenni beszédemnek.”
’S a’ megszólitott zsebéből hasonló kéziratot vonva ki öszvecsapta kezeit. „Igazság, ez ön palástja.” ’S a’ két szónok nagyon elszomorodott ’s minden vigasztalás után – noha a’ főispán a’ történetet gyönyörűnek hirdeté – nem osztozott a’ közös örömben, mellyben most a’ főispánt karai ’s rendeivel, azon egy kivánattal hagyjuk, hogy e’ szép öszhangzás áthangozzék a’ tisztújitás’ nagy napjára is, mellyen őket nem sokára ismét látni fogjuk.