Mig a’ tiszaréti kastélyban e’ lármás dolgok történtek, addig a’ kis jegyzőház nyugodtan állt, ’s csak a’ gyertyavilág, melly ablakaiból az utczára sugárzott, mutatá, hogy lakói honn vannak. A’ háznak két szobája volt, mellyeknek ablakai az utczára nyiltak: az elsőben, külön kijárással az udvarra maga Tengelyi lakott ’s hivatalos irományait tartá, a’ másikat, mellynek egyik ajtaja a’ jegyző’ szobájába, másika a’ konyhába nyilt, Erzsébet asszony ’s leánya foglalák el. A’ konyhának, mint tudjuk, egy ajtaja vala a’ kert felé, mellyen Viola a’ házba jött, a’ másik az udvarra szolgált. Mindjárt a’ konyha mellett a’ kamra volt, mellybe Liptákné az üldözött zsiványt elrejté. A’ ház’ végét a’ cselédház, ’s azon kis szoba, mellyben most Viola’ nője betegen feküdt, foglalák el. Tengelyi az egész napot Cserepesen Bántornyinál tölté, kivel szinte tisztújitási tanácskozás tartatott. Erzsébet asszony Vándoryval, ki e’ napon náluk ebédelt, a’ betegnél vala, ’s Etelka Vilmával beszélgetve a’ második szobában ültek.
Nincs nagyobb szerencse – mint egy öreg asszoy, [sic] kivel éltemben sok hosszu orát tölték, mondani szokta – annál: hogy beszélhetünk; ’s a’ jámbor öregnek, ki azonban rég nem beszél többé, igaza volt; akár Talleyrandként arra használjuk a’ szót, hogy gondolatainkat velök eltakarjuk, akár hogy azokat közüljük; nincs ki főkép azon korban hol álmunkban beszélgetünk ’s beszélgetve álmodozunk, nem élvezte volna egész kiterjedésében azon gyönyört, mellyet baráti beszélgetés, hol semmi ujat nem, de gondolatainkat kedves ajkakról kimondva halljuk, szivünkben gerjeszt, ’s mellyet a’ két barátné e’ délután együtt élvezett.
Etelkát ’s Vilmát a’ legszorosabb barátság köté egymáshoz: miután Réty ’s a’ jegyző sokáig barátságban éltek, a’ két leány ugy szolván együtt neveltetett; Vilma a’ kastélyban tölté napjai’ nagy részét, ’s Etelka’ mestereinek leczkéiben részt vett, az alispán’ leánya eljárt a’ jegyző’ lakába ’s kis barátnéjával együtt nyeré azon oktatásokat, mellyeket Tengelyi a’ történet ’s természettudományban, Vándory a’ vallásban, kedves tanitványaiknak adtak; ’s ha bár később a’ szülék mindig távolabb álltak egymástól, ’s Vilma egy idő óta barátnéját nem látogathatá meg többé, sziveik nem változtak ’s annyival inkább ragaszkodtak egymáshoz minél inkább érzék, hogy más semmi nincs mi őket öszvetartaná. Ha városban, a’ nagy világ’ körében élnek, ez érzemény talán nem vált volna olly meleggé; legalább ritka dolgok közé tartozik, hogy két legszebb leány, két legelmésebb férfi, vagy olly ember általában ki egy máshoz közel áll, a’ nagy világban különös hajlandóságot érzenének egymáshoz; falun hol vetélkedésnek helye nincs, ép’ az ellenkezőt tapasztaljuk, a’ közelállók egymáshoz simúlnak; igy e’ két leány.
Vilma, ki most lépe tizenhatodik évébe, soha Taksony megye’ határain tul nem lépett; csak annyit ösmere a’ világból, mennyit barátnéjától, ki már huszadik évéhez közelgett és pár telet a’ fővárosban tölte, hallott. Nagyban ’s kicsinben ő nem határozott semmit a’nélkül, hogy Etelkát kérdené, ’s ha Vándory néha mosolygva mondá, hogy Vilma csak akkor tud akarni, ha Etelkától reá engedelmet nyert, nagy részint igaza volt. Ne gondolják fiatal olvasóim azért, kiknek egy része bizonyosan ép’ mert senkitől függni ’s senkit utánozni nem akar, inkább erőt vesz természetén mint hogy olly valamit tenne, mi neki józan emberektől tanácsoltatott, ’s kivetkőzik minden sajátságaiból, csakhogy utánzónak ne tartassék; ne gondolják hogy azon gyönge teremtések’ egyike előtt állnak, kiknél jó ’s roszra egyiránt hiányzik az erő, ’s kiknek jellemök helyett csak körülményeiket említheti a’ leiró. Vilma azon lények közé tartozott, kik erősen szeretni ’s ugyanezért erősen bizni tudnak, ’s ha a’ világot nem ösmerve határozataiban inkább szivét mint okokat követe, nagy kérdés, roszaljuk-e [sic] vigyázatlanságát, vagy irigyeljük a’ boldogot? Botlunk valamennyien, de legkevesebbet ki bátran halad előre; ’s ez nem az ki utját maga keresi. Egyáltalában ha eszünkbe jutna néha, milly nagy része ugy nevezett meggyőződéseinknek alapszik jó hiszemünkön, csakhogy, midőn egy közmondássá vált állitásra építjük okoskodásunkat, nem mondhatjuk, kinek auctoritásán indulunk: nem néznénk le olly büszkén azokra, kik tekintélyeket követnek, ’s mint Vilma csak addig akarnak, mig szivök vezetőt választa magának. Etelka tellyes mértékben viszonzá ez érzeményt, ’s a’ két hölgy ki mind helyzet, mind jellemre nézve látszólag olly távol álla egymástól, a’ szelid Vilma kinek mindig támaszra vala szüksége, ki határtalan vonzalmában szeretve akarni megfeledkezett; ’s Etelka kinek akaratát a’ kis háború, mellyet gyermeksége óta mostohájával folytatott, megedzé: mindazon barátsággal ragaszkodtak egymáshoz, mellyet érzeni csak a’ gyönge hölgykebel képes, de melly ép’ mert annyival szebb ’s magosabb azon érzelemnél, mellyet mi férfiak barátságnak nevezünk, nem is tarthat sokáig.
„Hát nem láttad őt? – szólt Etelka félretéve munkáját – bizony kár! nem adnám sokért ha egyszer Violával találkozhatnám; minden mit felőle hallok, érdekel. A’ szilaj bátorság mellyet még ellenei ’s maga Nyuzó sem tagad el tőle; az hogy mostani életmódjához kényszeríttetett, ’s főképp a’ szeretet mellyel nője ’s gyermeke iránt viseltetik, nekem e’ zsiványt érdekessé teszik.”
„Hogy beszélhetsz igy? Isten tudja miként szánom a’ szerencsétlent, de ösmeretsége után nem vágyódom, te bátor vagy, én oda volnék félelmemben, hisz’ mondják, hogy embereket is ölt, szörnyüségeket beszélnek felőle.”
„Mese, – ember, ki úgy tud szeretni mint Viola, nem lehet szörnyeteg. – Mondj nekem egyet a’ teins táblabirák közül, kiket naponkint látunk ’s kiket az egész világ fölséges, jámbor embereknek tart, kiveszem atyádat, – ki hasonló körülmények közt nöjéhez jőne, ki halálos veszélynek, sőt mi több akasztófának kitenné magát, csak hogy beteg kedvesét lássa? Vilmám, ez szép, ez nagyszerü a’ zsiványban is; én igy akarnék szerettetni bárki által, akkor boldognak érzeném magam.”
„Ha csak ez kell – szóla Vilma szinte letéve munkáját ’s barátnéja’ kezét megfogva – nincs olly dolog mit Kálmán érted ne tenne, a’ világon.”
„Kivévén hogy kedvemért egyszer egy pohár borral kevesebbet innék, mint közönségesen, vagy káromkodásával ’s azon szerencsétlen affectatióval hagyjon föl mellyet utálok. Kálmán mindent tenne a’ világon, az egyen kivül mit tőle kivánok, ’s a’ mi ép’ hatalmában áll.”
„Igaztalan vagy, Kálmán tűzbe menne érted.”
„Igen, meg vagyok győződve, főkép ha egy pár ember, jelen van, ki bátorságát közhirré teheti; de valljon szerelméből történnék-e ez? Kálmán bátor ember, tagadhatatlan, nem ösmerek senkit, ki életét kisebb dolgokért kockáztatná; ő nem számol, ’s hol becsületről van szó, személyes java őt semminek tevése- vagy elhagyására birni nem fogja. Igen, neki sok jó ’s nemes tulajdonai vannak, én megengedem mind ezt, csak azt ne mond: hogy szeret.”
„Föl vagy gerjedve ellene, bizonyosan szelességében valami csint követett el, de azért.”
„Ő javithatlan – szóla Etelka felkelve helyéről – képzeld csak ismét lerészegedett!”
„Talán ismét csalódtál mint minap, midőn hosszu harag után végre kisült, hogy Kálmán egész hét óta nem itt egy pohár bort.”
„Először nem hiszem, hogy akkor csalódtam, ’s azt gondolom Ákos, szegény hugát barátja kedveért kissé meghazudta; másodszor, ma csalódásról szó sem lehet, egész ebéd alatt mellette ültem. De ne szoljunk többé e’ kellemetlen tárgyról – tevé hozzá Etelka olly hangon, mellyből mindenki láthatá: hogy e’ tárgy neki legalább nem közönös – én Kálmánt ösmerem, méltánylom jó tulajdonait, nem vagyok vak, hibái iránt sem, benne nincs való férfiuság. Ki annyi föltétel után egy pohár bornak nem képes ellentállni, az bátor lehet, pillanatokra nemes lelkü, de nem férfias, ’s valóban szeretni csak erős szív tud.”
„Ákos máskép vélekedik barátjáról.”
„Igen, Ákos – szólt Etelka, kényszeritett mosollyal palástolva fölgerjedését, – ’s mit Ákos mond azon kételkedni nem szabad? Ákos a’ legderekabb férfi kit ösmerek, de férfi ’s azért nem képes illy tárgyról itélni. Férfiak azon tulajdonokat tisztelik társaikban mellyeknek legtöbb hasznát vehetik; ’s ha pajtásuk jó agarász, ha adott szavához hiv, ha hatszor megverekednék barátjaért, nem is foghatják meg mit kivánhatunk ennél többet? Nekem más fogalmam van e’ tárgyról.”
A’ barátnék elhallgattak. Vilma észrevevé, hogy e’ beszélgetés Etelkának kellemetlen ’s tovább folytatá munkáját. Etelka, ablakhoz állva kinéze a’ sötét kertre, melly szokott csöndében feküdt a’ ház mellett, ’s mellynek tegnapi kárait az éj eltakará.
„Képzelhetem apád’ haragját – szólt végre Etelka, ismét barátnéjához ülve – midőn tegnap haza jött, ’s a’ történteket hallá.”
„Ugy még nem láttam őt; szerencsére Vándory jött vele ’s ez áldott ember, szenvedélyét kissé megnyugtatá, de becsület szavára fogadta, hogy addig nyugodni nem fog, mig igazságot nem szerez magának. Én ugy félek ha rá gondolok.”
„Attól, hogy igazságot szerez magának? ne félj kedvesem, tevé hozzá némi keserüséggel, ez nálunk nem olly veszélyes.”
„De hisz tudod, hogy az egész történetet szüleidnek tulajdonitja.”
„’S félek, mi mostohámat illeti, nem egészen ok nélkül.”
„Igen, de atyám, téged kivéve, egész családodra ujra megharagudott; Ákosra is, pedig neki köszönhetjük megszabadulásunkat; ha ő nem jő, feldulják a’ házat, Violát megtalálják ’s megrontva vagyunk.”
„Ki tehet róla? Minden ember igazságtalan, némellyek mert elveik nincsenek, mások ép’ ez elvek’ szigorusága által, Vándory mert minden emberben fél angyalt, apád, mert mindenikben ellenséget lát –”
„Anyám elbeszélé az egész történetet, Liptákné, én ’s az egész ház dicséré Ákos’ viseletét; hasztalan! Apám mondá, hogy kár volt az urfinak házához fáradni ’s megakadályozni a’ kutatást, melly legalább becsületét tisztára mosta volna; ’s hogy Ákos hihetőkép mindent előre tudott ’s csak azért hagyá a’ dolgokat ennyire jőni, hogy magának érdemet szerezzen előttünk. O ha apám tudná, hogy Viola itt volt! remegek e’ gondolatnál.”
„Nem fogja megtudni soha; Liptáknéban bizhatunk, te nem szolsz és – –”
„De ha pörre kerül a’ dolog; apám mondá, hogy megfogja esketni az egész házat, anyámtól az utósó szolgálóig ’s akkor mit tegyünk?”
„Nem fog történni – apád haragjában szólt, ’s később meg fog nyugodni. Minden esetre neki ne szólj a’ dologról, a’ mint őt ösmerem nem tartaná titokban ’s elég ellenségei vannak, kik a’ történteket kárára használnák.”
„Liptákné is azt mondja. De nem képzelheted helyzetem; én ki soha éltemben atyám előtt nem titkoltam semmit, ’s ki most e’ nagy hazugsággal lelkemen állok előtte ’s nem merek szemébe nézni ha velem szól, ’s nem örülni ha karjaiba szorít; ki valahányszor ajtó nyilik, remegek hogy titkom elárultatott ’s apám’ szeretetét elvesztém. Hidd el Etelkám, nem türhetem e’ helyzetet.”
„’S mégis türnöd kell, kedvesem – szóla Etelka, sirva fakadt barátnőjét megölelve – atyád’ nyugalma, szerencséje kivánja; neki ez áldozattal tartozol.”
„Magam is ugy hiszem – válaszolt Vilma, könnyeit törülve, – de te nem ösmered apám’ egész jóságát; ha ugy mellém ül ’s arczaim simogatva, jó leányának nevez, ’s elmondja, hogy éltének boldogsága vagyok, ’s hogy az egész világtól megcsalatva szerelmem agg napjainak jutalmat ad minden szenvedéseiért; ’s nekem eszembe jut: hogy mind e’ szerelmet többé nem érdemlem, hogy valamit titkolnom kell előtte; hogy, tudva miként csak tellyes bizalmat kér tőlem, én nem tellyesítem többé e’ kivánatát; mit tegyek? Lábaihoz akarnék borulni ’s megvallani mindent, de akkor ismét nyugalma, becsülete jut eszembe ’s könnyeim’ magamba fojtom.”
„Szegény Vilmám – szólt Etelka fölsohajtva – még is alig tudom, nem irigyeljem-e helyzetedet? Én, rég nem tárhatom ki szivemet apám előtt. De hidd el minden rendbe jő ismét: a’ tisztújitás után ha apám, mint reménylem, hivatalából kilép, apád’ haragja szünni fog; mihelyt Viola’ nője jobban lesz, talán Vándory veszi házához; a’ dolog lassanként feledésbe jő ’s akkor majd szólhatsz apáddal is.”
„Igen, de addig! Viola tudta hogy az egész falu, elfogására készül ’s még is eljött, a’ mint Liptákné mondja, nem képzelheti senki miként szereti nőjét; ki áll jót, nem jön-e el ismét, ma, holnap vagy akár mikor! Házunk körül van véve kémekkel ’s ha elfogják? Jézus Krisztusom! – sikolta föl egyszerre Vilma a’ kert felöli ablakra meresztve szemeit – itt van.”
„Kicsoda? – kérdé Etelka, hasonlóan oda forditva tekintetét – nem látok senkit – –”
„Most eltünt, – de hidd el Etelkám, ott állt, tisztán láttam szakálos képét a’ rostély mellett.”
„Violát? hová gondolsz, ő talán harmadik megyében jár, ’s mig Nyuzó ’s a’ fél megye itt tanyázik, nem is jő vissza Tiszarétre. Föl vagy gerjedve, ha akarod, magam ki megyek ’s a’ kertben körülnézek.”
„Hagyd el kedves Etelkám; meglehet hogy csalódtam, én gyermek vagyok.”
„Egész testeden remegsz – szóla Etelka, megfogva barátnéja’ kezét – ha anyád látna, megijedne halványságodon, egy pohár vizet hozok, az segitni fog.”
Etelka fölkelt, hogy vizért a’ konyhába menjen, midőn a’ másik szoba’ ajtaján gyönge koczogás hallatszott.
„Kérlek maradj mellettem – szólt Vilma megfogva Etelka’ kezét – ki lehet ez, illy későn? Én félek – –”
„Talán a’ biró vagy más valaki ki apád’ keresi; meglátjuk. – Szabad!”
Az ajtó lassan fölnyilt, és bejött – sok alázatos bók ’s engedelemkérés közt egy idegen zsidó, ki a’ thekhintetes, nagyságos kisasszonyoknak jó estvét kivánt.
Vilma’ előbbi félelme ’s e’ zsidó’ alázatos bókolatai olly ellentétben látszának lenni, hogy Etelka főkép midőn a’ rémülést látá, mellyel barátnéja még most is az idegenre nézett, gyönge mosolyt nem nyomhata el.
Az idegen azonban, ki a’ két szoba közötti ajtóban állva, kezében mocskos kalapját forgatá, ha nem is hasonlított zsiványhoz, ha látszólag gyönge termete ’s fegyvertelen keze nem adott rémülésre okot, azon egyediségek közé tartozott kik előtt a’ legbátrabb, kellemetlenül érzé magát. Üveges Jancsi, mert ez a’ név mellyen e’ személy, legalább e’ megyében neveztetett, egyike vala a’ legcsunyább teremtéseknek kiket ember Magyarországban láthatott. Gyönge tagjai, mellyek az óriási fej’ terhe alatt látszólag meghajlának, a’ himlőhelyektől széttépett arcz, mellyet homlokára lógó vörös haja ’s a’ mocskos vörös szakál félig eltakart, egyik szemén, melly mint maga mondá még gyermekkorában midőn himlője volt kifolyt, a’ nagy fekete flastrom, a’ másiknak bizonytalan tekintete, melly szüntelen forogva mindent föllátszott keresni csak szemedet nem, olly egészt képezének, mellynek kellemeit sem a’ kopott bársonynadrág, sem a’ sárga ujjú mellény, sem a’ kis szürke köpeny melly ruházatát kiegészité, nem takarhaták el ugy, hogy előtte undorodást ne érzenél, ’s maga Etelka kellemetlenül meghatva érzé magát ez ember előtt főkép miután Vilma, fülébe sugá: hogy ugyan ezen arcz az, mellyet előbb az ablaknál látott.
„Mondtam, Tengelyi ur nincs idehaza, – szólt Etelka – jőjön kend később, vagy talán holnap reggel, akkor bizonyosan honn találja.”
„Nagyságos kisasszony – szólt a’ zsidó mindig kalapját forgatva ’s a’ szobákban körültekintve – e’ szörnyü baj nekem, igen szükséges dolgom volna a’ jegyző urral.”
„Hát jőjön fél óra mulva; vacsorára ugy tartom, visszajő.”
„Talán majd addig künn várok – szólt a’ zsídó, helyéről nem mozdulva – a’ teins urnak nincsenek kutyái?”
„Kutyái?” – kérdé Vilma megijedve.
„Igen – ha kutyái nincsenek majd az udvarban várok, máskép félek.”
„Bátran várhat kend – válaszolt Etelka türelmetlenül – nincs kutya a’ háznál.”
„Igen, de talán a’ szomszédoknál, idegen ember vagyok, ’s taval a’ harmadik faluban csak hogy széjjel nem tépettem, azóta úgy félek!” Itt az idegen hosszu történetet kezde beszélni: mint ment át a’ falun, hogy támadtatott meg, mint köszönheté megmentését egy juhásznak, ki véletlenül arra ment. „Bizony isten, ha ő nem jő, oda vagyok, egész köpönyem szét tépetett, pedig még egészen jó volt, nem egészen uj, de nagyon jó, öt forint harmincz krajczáron vettem Pesten.”
A’ zsidóban olly csudás vegyülete volt az álnokság- ’s nevetségnek mi Etelkát nevetésre keszté, [sic] mig Vilma mindig nyugtalanabb lön ’s mégegyszer kéré: hogy menjen el most ’s jőjön fél óra mulva; mire üveges azt felelé: hogy majd a’ cselédházba megy ’s ott várakozni fog. „A’ cselédház nincs itt a’ szoba mellett ugy-e kisasszony? ott nem fogok alkalmatlankodni.”
Vilma, kinek félelmét e’ türelmetlenség mellyet a’ zsidó’ tolakodása benne gerjeszte, fölülmúlá, szárazon mondá: „a’ cselédház mellett beteg van ’s már háromszor hallá hogy fél óra mulva jőjön ’s ne időzzön itt.”
A’ zsidó alázatosan meghajtá magát ’s a’ konyhába nyiló ajtó felé ment, mellyet fölnyitott.
„Hová megy kend itt?” szóla Vilma.
„Alássan csókolom kezeit, engedelmet kérek, de ugy meg vagyok zavarodva. Talán arra is kimehetek az udvarra?”
„Az ajtó be van zárva, menjen kend, a’ merre jött.” ’S a’ zsidó ismét meghajtva magát Tengelyi’ szobáján át, az ajtón, mellyen jött, kiment; de nem mielőtt a’ másik szobában ismét két, három bókot csinált, kalapját leejté ’s az ajtónál olly ügyetlenül viselé magát, hogy azt alig nyithatá föl, melly idő alatt ugy látszott egy szemével a’ szoba’ minden szögletét átvizsgálá.
„Mit mondasz ehhez – szólt Vilma,ű miután a’ zsidó elment – fogadni mernék hogy kém.”
„Kém? meglehet; ez ember ugy látszik minden, a’ mire ép’ használni akarják; ’s ha ellenség jőne hazánkba, talán az volna, de hozzátok mért jőne kémlelni?”
„Violaért – tudod miként üldözi Nyuzó.”
„Azaz, miként üldözte tegnap; ma hidd el legkisebb gondja is nagyobb ennél; nyugodt lehetsz; a’ zsidó valami panasszal vagy kéréssel jött apádhoz, ’s a’ ki e’ népet ösmeri, nem bámulja tolakodását.”
„De nem vetted észre mennyit kérdezett, ’s hogy nézett körül a’ szobában?”
„Mert a’ kutyáktól fél, ’s talán törött ablakot keresett, mellyet holnap, ha eljő, kiigazithasson.”
Vilma korántsem vala megnyugtatva, ’s hihetőkép még többet szólt volna aggodalmairól, ha ép’ akkor Tengelyi nem lép a’ szobába, ’s Etelka előtt meghajtva magát, leányát kebléhez szoritván,ű a’ beszélgetésnek véget nem vet.
„Nem is reményltem – szólt Etelkához fordulva, mig Vilma, apja’ kalapját ’s botját szokott helyre raká – hogy a’ kisasszonyt itt találom, a’ kastélyban ma annyi vendég van!”
„’S nem tudja, hogy ez egy okkal több ide jövetelemre?”
„Igen, de milly vendégek! – szólt Tengelyi kissé keserüen – illy embereket nem lehet eléggé becsülni tisztújitás előtt.”
Etelka ki kissé sértve, hamarjában feleletet nem talált, csak azon észrevétellel válaszolt: „hogy Tengelyi ur, mint látszik kissé rosz kedvü.” Mire Vilma, hogy a’ beszélgetésnek más fordulatot adjon kérdé: „nem találkozott-e senkivel a’ ház előtt, egy zsidóval? tevé hozzá – ép’ most volt itt, alig birtuk kiigazitani.”
„De igen – válaszolá a’ jegyző – közel a’ házhoz, Macskaházyval beszélt, ki hogy el ne feledjem, azt üzenteti Etelka kisasszonynak, hogy mindjárt huszárt fog küldeni lámpással; nem sokára vacsorához ülnek ’s az alispán már többször kérdezősködött a’ kisasszony után.”
„És a’ zsidó, mit kért kedves atyámtól? ugy látszott fontos dolgai lehettek, annyira vágyott még ma szólhatni.”
„Fontos dolgai? Szegény nyomorultra nézve fontos dolgok, egyébiránt puszta tréfa. A’ szegény ember a’ kastélyban dolgozott, ’s a’ teins karok és rendek öszvetörték minden üvegét, ’s mert e’ nemes cselekedeten velök nevetni nem akart vagy mert zsidó, vagy mert csak egy szeme van, mint mondá, nemes haragjokban meg is verték. A’ dolog kicsiség, mint a’ kisasszony látja, – szólt Etelkához fordulva Tengelyi – hány embert nem vernek meg tisztújitások’ alkalmával, főkép’ zsidókat, csak már azért is hogy az uj tisztviselőknél panaszkodva, mindjárt meggyőződjenek: hogy reájok nézve minden a’ réginél maradt.”
„De ez szörnyűség atyám!” szólt Vilma ki a’ zsidót szánni kezdé.
„Ki tehet róla kedvesem – viszonzá apja keserüen – mi volna a’ magyar’ szabadsága, ha még egy zsidó üvegest sem volna szabad megvernie? Egyébiránt a’ dolog minden tekintetben rendben van: Macskaházy az egész kár’ megtéritését igéré, ’s a’ zsidó, ki hihetőleg fájdalmai’ diját az üveg táblák’ árához fogja számitani, ezzel megelégszik.”
Az alatt Erzsébet asszony ’s a’ tiszteletes, kik a’ beteget alva hagyák, bejöttek ’s rövid barátságos beszélgetés után, Etelka megölelve barátnéját, elhagyá a’ jegyző’ csöndes házát, hol Erzsébet mindent vacsorához készíte.