Nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézetink ’s gondolataink’ legnagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, mellyek emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk’ állapotától függnek, ’s ki májában szenvedett, mint mi, irók szoktunk, át fogja látni Pythagorás és a’ Braminok’ egész bölcsességét: midőn erkölcsi philosophiájokat a’ konyhán kezdik. Csudálhatni hogy annyi történetbuvár között, kik korunkban inkább egy uj rendszer’ fölállitása, mint a’ régi állapot’ leirása körül fáradozik, még ollyan nem támadott, ki a’ különböző korok ’s nemzetek élelemszereiben keresé nemünk’ nagy tetteinek okát, ’s pedig talán több szerencsével munkálkodhatnák mint azok, kik mindent az éghajlat’ ’s fajkülönbségre hoznak vissza. Én, ki sem ez uj történetirói oskola’ megkezdésére, sem Homer vagy Scott, ez első ebédleirók’ – kiknek némelly helyeiket, jó gyomrom’ korában ebéd előtt a’ legforróbb vágyak nélkül nem olvashatám – követésére, magamban erőt nem érzek; ’s azért röviden csak azt mondom: hogy az mellyet e’ napon, nehány urak az alispán ur’ ebédlőjében, ’s a’ nemesség’ pajtájában fölemésztett: egyike vala a’ legfényesebb- ’s legmagyarabbnak, mellyeket képzelhetünk. Fönn az uraknál huszonnégy tál, nagy részint édességekből álló, ’s mellyeknél a’ mártások annyira nem kiméltettek, hogy a’ négy becsinált’ mindegyikénél egy egy táblabiró leöntetett, ’s a’ szolgálattevő huszár’ hüvelykuja félig a mártásban fürdött; magyar pezsgő, tokaji, fagylalt, szóval, lucullusi lakoma. Lenn a’ nemeseknél: gulyás- és pörkölt hus, tarhonya, káposzta, turós csusza, gombóczok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész lakodalom. Az utósó czigányig nem volt egy, ki – a’ mennyiben t. i. fölkelhetett – nem jó kedvvel kelt volna föl az asztaltól.
Az ebéd’ végével, mihelyt a’ kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idő alatt lehető nyájassággal tellyesité a’ házi kisasszony’ kötelességeit, főfájás’ ürügye alatt, visszavonult; Rétyné nehány előkelőbb táblabiróval ’s lelkészszel beszélgetett, a’ többi urak részint a’ tornáczon, részint a’ ház előtt pipáztak; ’s ha a’ nagyreményü sz. vilmosi jegyzőt – ki magát ebéd fölött sok czikornyás felköszöntés által kitünteté – nem látjuk a’ többiek között, annak hihetőkép egyedüli oka, hogy Etelka’ szobaleánya Rózsi a’ ház’ másik oldalán lakik. Ákos, Kálmánnal a’ kert’ távolabb részében sétált. Ákos és Kálmán majd nem egykoruak levén, mint szomszéd gyermekek, éltöket első éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség emlitenem, melly az egész megyében szinte közmondássá vált, legalább szomszédok között ember’ emlékezetére illyes még nem találtatott. Huszonkét éves korában, ki ne találna barátokat, ki ne ösmerne legalább egy lényt, kihez szive’ egész erejével ragaszkodik, ’s szinte maga sem is képzelheti: miként lehet élnie, ha ettől elszakittatik! Mint az első szerelem, ugy az első barátság ott áll éltünk’ legszebb emlékei között, ’s bár ez emlék egyszersmind éltünk’ legkinosabb csalódásait juttatja néha eszünkbe, multunkban nincs semmi, miért a’ tudás’ fájának gyümölcsét, mellyet ajkaink megizleltek, olly keserüen átkoznók, mint hogy ettől fosztott meg. Azonban, noha ifju barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, ugy érzelmeikben egymáshoz közelálltak, – a’ házi kör, mellyben neveltettek, sokkal inkább különbözött egymástól, mint hogy azon hasonlóság mellett, melly köztük mint minden nemesebb jellemü ifjak között létezett, – mert, hisz’ valamint a’ lomb tavaszkor egyenlő zölden függ ágain, ugy az ember is leginkább őszi napjaiban változtatja szinét, – nem sokkal több különbség lett volna az ifjak között.
Vannak kik a’ nevelés’ befolyását taglalják; ’s ha ez alatt csak az értetik: hogy az ember’ jellemét önkényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki erről inkább meggyőződve mint önmagam, ki mindazon vastag kötetekben, mellyek a’ nevelésről irattak, általános rendszerek helyett, csak olly szabályokat látok, mellyek bizonyos jellemü egyedekre alkalmazva sükerhez vezethetnek, de ép’ azért másoknál a’ lehetőségig czéliránytalanok. Az emberismeret, mellyhez a’ már tökéletesen kifejlett férfinál is csak ritkán juthatunk, gyermeknél, kinek minden tulajdonai még csak csirában rejtődznek, lehetetlen. De valamint azon befolyás, mellyet az egyes nevelő növendékére gyakorol, csekély; ’s valamint nem ritka példa hogy nevelők’ fáradozásai olly gyermekeknél, kiknek keblében a’ szabadság utáni vágy hatalmasabb, ép’ az ellenkező eredményekhez vezetnek, mint mellyekre irányozva valának: ugy azon kör mellyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamink szerint különböző, de mindig ellentállhatlan befolyást gyakorol jövőnkre; ’s ha visszatekintünk, nincs köztünk egy ki nem érzené, hogy tulajdonainak nagy része azon nevelés által ébresztetett, mellyet nem egyes ember, hanem egész társasága, nem bizonyos terv, hanem körülmények adának.
Ez vala oka azon különbségnek is, melly annyi érintkezési pont mellett Ákos ’s Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky t. i. kiben Kálmán atyját, a’ megye, volt alispánját ’s egyszersmind egyik legbecsületesebb emberét tisztelé, nőjével együtt a’ magyar nemesség’ azon részéhez tartozott, melly fájdalom! napjainkban mindinkább kihal, ’s minden hibái ’s gyöngeségei mellett legalább az által érdemli meg tiszteletünket, hogy elődeink’ szokásait ’s nemzetiségét tisztán föltartá korunknak, az ősök’ miveletlenségét, de egyszersmind a’ hajdankor’ jószivü egyszerüségét, sok, napjainkban szinte nevetségesnek látszó előitéletet, de velök azon hitet, melly nélkül nemzetiségünk nehéz harczai között soha föl nem tarthatta volna magát: hogy a’ magyar soha eltünni nem fog e’ világról. Hogy ezen néposztály’ érdemei, nemzetiségünk’ föltartására nézve fölszámithatlanok, ’s hogy a’ jövő gyalázatos hálátlanságot követne el, ha valaha elfelejtené: miként azon nemesebb müvelődés’ ágai, mellyeknek gyümölcseit élvezi, csak az erős tő’ nedvéből vonták termékenységöket, mellybe óltattak, minden kétségen kivül fekszik; de ép’ oly bizonyos az is, hogy mint az emberi nem’ történeteiben minden, ugy a’ magyar nemesi házak, öszves érdemeik mellett, a’ historia’ távolában sokkal nagyszerüebbek- ’s szebbeknek látszandanak, mint ha az egészt közelről tekintjük. Ha például olvasóim közül valamellyik, Kislaky Bálint urat meglátogatná, ’s a’ kaputlan keritésen behajtva a’ házba lépne, mellynek kéménye csupa vendégszeretetből, mint ura unalomból mindig füstöl, hol a’ kuvaszokon kivül, mellyek minden közelgőt majd nem széttéptek, e’ házban senki kötelességét nem tellyesíti, ’s kivevén a’ mezei gazdaságot sehol a’ rendnek nyoma nem volt: ugy hiszem, a’ gazda’ minden szivessége, Borbála asszony’ szüntelen kinálásai, sőt a’ pujka pecsenye mellett is, melly számára süttetett, nem igen jól érzené magát. Taksony megyében a’ háztartások’ e’ neme egyébiránt még közönségesebb vala, mint hogy kellemetlenségei észrevétetnének, ’s miután a’ legtöbb ’s legtartósabb ösmeretségek a’ száj által történnek, ’s pedig nem azért, mert vele beszélünk, de, mert vele eszünk: nem bámulhatja senki, hogy a’ vendégszerető háznak soha sem hiányzottak vendégei, ’s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult történetei, segítve a’ velök egykorú bor által, melly mellett előadattak, mindig jókedvü hallgatókra találtak. E’ körben nőtt föl Kálmán, irigyeltetve az egész vidéktől, szerettetve szüléi, dicsértetve a’ vendégek, tiszteltetve a’ cselédek, magasztaltatva a’ lelkész ’s rector, bámultatva az ispán ’s tiszttartó, imádtatva a’ vén gazdasszony által; ’s ha e’ házban, hol közelitésénél minden kutya ugrándozott örömében, ’s minden ember szeretettel jött eleibe, magát honosnak érezé, ha szokásaival azonosult: csak az bámulhatná, ki, őt több vagy kevesebbnek tartja, mint jószivü de közönséges fiatal embernek. A’ régi magyar ház’ egyetlen fiától ki kivánna mást, minthogy belőle magyar urfi váljék. De Kálmán ösmeré a’ világot is: Pest, hol oskoláit végezé, ’s életének azon legboldogabb évét tölté, mellyről a’ magyar hetven éves koráig vágyódva emlékezik, értem a’ juratuskodást, ’s Ákossal való barátsága, melly által a’ gazdag fiu akaratja ellen is magasb körökbe vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül a Kislakyak’ reménydús örökösére, ’s az öreg Bálint úr ’s Borbála asszony egész órákig elsohajtozának néha kedves fioknak finnyás szokásain, ’s az uj divatu elveken, mellyeket városból hozott magával, noha a’ polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó befolyását, mint a’ jámbor szülők, szivök’ szomorúságában gondolák. Való, hogy Kálmán Pesten megváltozott, ’s a’ parlagi urfi, ki bécsi ruhákba öltözködve, mióta szülei’ házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja’ teremtését mivelé, sokat veszte azon régi jó szokásokból mellyek az ifjuság között egykor nemzetiség’ neve alatt divatoztak, ’s egy egy kocsmai szolga’ megverése, ablakok ’s palaczkok’ öszvetörése ’s néha egy jól muzsikált czigány’ dicső megjutalmazása által emlékezteték e’ hon’ polgárait a’ régi alkotmány’ épségére; de „legyőzve bár, megtörve nem” – mint koszorús költőnk mondá – Kálmán’ keblében a’ betyár szunnyadott, ’s még élt egész épségében; ’s csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság, hozzá egy kis zene, valamivel több bor, ’s a’ régi legény föltámadt hosszú álmából; ’s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalák, a’ zajgó urfiban ki nem ugyan törökkel szájában, de palaczkkal kezében Kinizsy’ szép tánczát járá széles jó kedvében, alig ösmertek volna kedves tánczosukra.
Ákos, e’ tekintetben lényegesen különbözött tőle, sőt barátjának mintegy ellentéte vala. A’ Réty család gazdagsága ’s számos öszveköttetései által, mellyekben főrendi házakkal állt, azok közé tartozott, mellyek a’ nemesség által közönségesen „fertály mágnások”nak csufoltatnak; ’s mi a’ büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, mellyek mágnásainknak, reménylem csak kajánságból tulajdoníttatnak, sokkal több joggal „ötfertály mágnásoknak” neveztethetnének, miután a’ Zrinyiek, Frangepánok, Thurzók ’s Czudarok soha e’ tulajdonokban annyira nem haladtak. A’ fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy ugy mondjam amphibialis lény, helyzete által a’ nemesi, vágyai ’s hajlandóságai által a’ mágnási renddel öszvekötve, hely nincs mellyet elemének nem tartana, ’s ismét nincs hely, mellyben magát egészen otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által ha felsőbbek’ társaságába lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja mint érezi; megbántva minden inas által, ki őt tekintetesnek czimezé: az érintkezés, mellyet felsőbb osztályokkal szüntelen keres, csak a’ keserüséget neveli, mellyet irántok gyermeksége óta kebelében hordoz. „Mily nevetséges gőg – igy szól, ha önn lakába övéi közé visszatér, mily utálatos büszkeség, mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlő, mintha a’ báró vagy grófi czim egy kis szócskánál egyéb volna, melly számtalan névhez csak azért ragasztatott, mert magában nem hangzott ugy hogy tiszteletet vivhatna ki magának.” De ha a’ teins alispán vagy méltóságos kamarás ekképp kiadta mérgét, az egyenlőség’ föltartására inasainak még valamivel hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minőket szomszédjánál, a’ grófnál látott. Te ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán nem volt, kamarás pedig épen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy forint harmincz hat krajczárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne gondold azt, hogy ezen szép egyenlőségi elvek reád is kiterjedhetnének, a’ világon mindennek meg vannak határai ’s az egyenlőség’ kiterjesztésére nézve tévedések’ elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választá azon határpontnak, mellyen tul a’ nivellatiot veszély nélkül terjeszteni nem lehet. Ha gyüléseken pártolás, vagy tisztújitásnál szavazat kell, nemességed el fog ösmertetni, az első rész’ kilenczedik czime, a’ magyarok’ ezredes alkotmánya, a’ pusztaszeri vér, melly a’ nagy áldomásnál összekevertetett, itt nem feledtettek még, ’s mihelyt valakinek szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlődnek ne vallaná; de menj csak egyszer szabadelvü nemes társad’ lakához, nyujtsd neki inasai előtt tisztválasztáskor annyiszor szoritgatott jobbodat, merd szeretni, vagy nőül választani leányát; ’s ha ezt megpróbáltuk, majd alkotmányos egyenlőségedről szólunk ismét, ’s megfoglak kérdezni, mit tartasz felőle? A’ magyar nemesség vérrel szerzé hazáját, vérrel vivá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát, ha az valaha megtámadtatnék, – igy szól a’ törvény, – ’s ha vér’ helyébe pénzt teszesz, mi ugy is minden értéket képvisel, az egész való maradt még napjainkban is, azon kis különbséggel: hogy mivel vérből mindenikünknek majdnem hasonló, pénzből pedig igen különböző mennyiség jutott, az egyenlőség, melly a’ régi theoriából mintegy önkényt következett, ujabb időkben a’ történetek’ legtávolabbikai közé számíttatik.
Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint a’ minek önmagát érezi, azon iparkodás által, mellyel kitüzött ideálait elérni akarja, nevetségessé válik, ’s a’ félénk ki asszonyok közt párviadalairól beszél, a’ szegény ki másodkézből öszveszedett rongyokkal fényüzést utánoz, melly alatt mindenünnen szükség tekint ki; a’ pór, ki hogy nemesnek tartassék magas ösmeretségeivel kérkedik ’s kőbe faragva, szinekkel mázolva ’s lenyomva minden kanálra, uj czimerét koptatja, gúny ’s megvetés’ tárgyaivá válnak, bár mik lennének is egyébiránt érdemeik. A’ társaság, melly még azon érdemeket is, mellyeket valóban birunk, csak ritkán ösmeri el, nem bocsát meg annak, ki tőle még ennél többet kivánt, ’s majdnem ugy bánik vele, mint uzsorásokkal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: mert törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztják tőkéjétől is. Egészen illy helyzetben valának a’ Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon, alispánság, ’s szép fiok, kinek még nője sem vala ’s e’ szerint házasodhatott, – mi kelle még, hogy maguknak kellemes társasági állást szerezzenek? De büszkeségöknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik, verseiben, Voltaire, diplomatiai ügyességében, Richelieu, drámáiban, Byron, lovaglásában keresé dicsőségét, ugy Réty alispán ur azon fáradott hogy valamivel többnek láttassék, mint mivé született; ’s a’ százados nemes, ősei’ számatlansága mellett a’ parvenu’ minden nevetségeivel álla előtted, ’s nénjéről a’ bárónéról szólt, ’s távol rokonáról a’ német grófról, ’s hogy ezzel ’s ezzel a’ herczeg hadnagygyal igen szoros viszonyban áll, ’s ma báró F. vagy gróf Xtől levelet kapott, ’stb.
Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének, ’s ki nénje báró Andorfyné’ házában, a’ legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több ésszel birt, mint hogy szüléi’ gyöngéit át ne látta volna; ’s mi az életben többször történik mint gondolnók, a gyakori érintkezés, mellybe szünnapokban ’s később utazásából visszatérve családjával jött, csak oda vezetett, hogy ép’ annak ellenkezőjévé válják, mit naponként maga körül látott. Ákos betyárrá lett, vagy jobban mondva, legalább iparkodott, hogy annak tartassék; min családja nem örült annyira mint mások, kik a’ francziául ’s ángolul tudó ’s félvilágot beutazott urfiban, ki még is betyárkodásaikat mennyire tőle kitelhetett, utánozá, másoknak mintegy önviseletök’ igazolását láták ’s Ákost ugy szereték mint senki mást az egész megyében. Szép, népszerűnek lenni, ’s főkép’ ifju korunkban nincs talán semmi miután szivünk annyira vágyódnék. Később, midőn tudjuk, hogy azon roppant szeretetkincs, mellyet népszerüségünkben birni gondoltunk, milly csekély részekből gyült öszve, ’s az egészhez, melly olly roppantnak látszék, az egyes szivek mi keveset adának, örömünket elvesztjük e’ birtokon, mellyet talán még több veszte, mint nyert érdeme nélkül. De, hogy Ákost e’ népszerüség, nem kissé erősítette meg eröltett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival kevesebbé, miután az ifju Réty’ ezen erölködése vala az, mi közte ’s Kálmán között néha a’ legnevetségesebb ellentétet képezé. Valamint t. i. Ákos a’ betyárságban ugy Kálmán a’ miveltségben helyezvén büszkeségét, a’ két ifju egymásnak mintegy példaképül szolgált, melly után fáradának. Ha téli napokban a’ megyei nemesség a’ megyeház teremében, hol minden tánczmulatságok hihetőkép’ azért szoktak tartatni, hogy az adózó nép, melly e’ termeket homloka’ izzadásában épité, lássa miként izzad ugyan e’ helyen a’ nemesség is, öszvegyült; vagy ha valamelly előkelő táblabiró’ névnapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott, kérdésen kivül a’ leglármásabb Ákos vala, és senki divatszerüebben nem lépe föl mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki magáról, vagy helyesebben mondva, arról minek látszani akart, megfeledkezett: a’ szerepek megváltoztak ’s Ákos helyett, ki reggel fünek fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, estve Kálmán’ szemei jártak keresztben, noha talán senki sem kárhoztatta állhatatosabban Ákos’ ivó theoriáit délelőtt mint ő. Ne kárhoztassa senki a’ fiatal emberek’ ezen szeszélyét; éltünk’ azon korában, mellyben az emberek’ itéletét még olly valaminek tartjuk, miután fáradni érdemes, mindnyájan affectálunk.
Ákos, ki erőt véve magán az ebéd’ kezdetén szokása szerint betyároskodott, ’s minél több való vigságot láta maga körül, annál inkább szótalanná vált, egészen azon szomoru gondolatoknak engedé át magát, mellyekkel reménytelen szerelme, szivét tölté. Kálmán, kit ez alkalommal Etelka’ szomszédsága ’s a’ nyájas mód mellyel iránta viseltetett, rendkivül fölviditott, noha, becsületére mondhatjuk, igen kevés bort ivott, miután tapasztalá, hogy a’ bor leghamarabb száll fejünkbe ha vig gondolatok’ társaságát találja benne, az udvariasság’ helyébe mellyel az első ételeknél magát kitünteté, mind inkább a’ parlagi urfi’ hangján kezde beszélni: mig Etelka’ komoly tekintete ’s rövid feleletei, hibáját eszébe juttaták, ’s az ebéd vége felé, ő is, mint barátja, szomorúan, szomszédjához szólni nem merve, alig reá tekinteni, – ült helyén.
Mihelyt az ebéd elvégeztetett, Kálmán maga után a’ kertbe voná barátját, hogy neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.
„Barátom – szólt padra vetve magát – én a’ világ’ legboldogtalanabb embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, utál, megvet.”
„Magadon kivül vagy – mondá Ákos, melegen szoritva kezét – esztelenségeket beszélsz.”
„Nem, nem, – én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni soha, ’s jól teszi, illy ember mint én nem érdemes reá – én lemondok – én – –”
„Ne igyál bort soha Kálmánom – ugy látszik, elszomorit.”
„Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenitve álljak előtte? nem soha! Holnap szabadságot kérek apámtól, ’s utazni megyek, elmegyek olly helyre, hol senki sem ösmer, hol angyali testvérednek alkalmatlankodni nem fogok soha, hol –”
Ákos ismét félbe szakasztá ’s boldogtalansága’ okát kérdé, mire a’ másik, mindazon részletességgel, mellyre csak szerető képes, elmondá: mi nyájas volt Etelka iránta az ebéd’ kezdetén; hogy ő, becsületére alig ivott pár pohárral, de hogy a’ mint látszik fölgerjedett, a’ bor inkább hatott, ’s hogy talán valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett; hogy mindennek vége van, hogy illy utálatos teremtés mint ő, illy angyal után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más’ karjaiban fogja föltalálni mindazon boldogságot, mellyet tőle elfogadni nem akart, de hogy ha e’ szerencse olly valakinek jut, kit ő ösmer annak kitekeri nyakát, ’s több e’félék. Mint minden desztillationál a’ retorta’ felső részén számos csöppek látszanak, ugy az érmelléki’ nedves részei, tiszta könyekben peregtek le Kálmán’ arczain, ’s Ákos noha jól tudá, „honnan e’ könyek” eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintolly részvéttel viseltessék, mintha annak okát csakugyan fontosnak gondolná. Mondá: hogy asszonyok ugyan nem szivesen látják, ha fiatal ember más valamitől mint bájaiktól részegül, de, hogy mint a’ jó pezsgő’ hatása hamar eltünik ’s főfájást nem hagy maga után, igy az illy haragé is. Biztossá tevé barátját Etelka’ szerelméről, ’s mi több, hogy testvére a’ rút grófot megveti, szóval olly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szoritá karjai közé barátját, ’s azon esküvéssel: hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisirá azon végső csöppeket, mellyek az ebéd alatt könyzsákjaiban öszvegyültek. Az ifjukor’ legszebb kiváltsága: hogy öröm ’s fájdalom olly közel fekszenek egymáshoz, később talán ép’ annyi, sőt több okunk volna örömre, de lelkünk elveszti rugóságát, ’s ha egyszer elszomorodánk annyi kell vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét uj baj ér, még mielőtt a’ régit felejtettük.
Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem, mint bortól részegedett meg, a’ levegő, a’ járás, öröm, fájdalom között, ’s annyi sirás után csak nem egészen kijózanodott, ’s a’ két fiatal ember ismét a’ ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos mondá, az uj békekötés’ nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki az köztünk szegény emberek között, ki az életben csak a’ jövő perczre is biztosan számolhatna? Ki az, főkép tisztújitások’ alkalmával, hol a’ sors ’s végzetünkön kivül még kortesek határozzák jövőnket?
Mig a’ fiatal barátok a’ kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky ki szive’ jó kedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott mint a’ szomjusága’ enyhitésére elkerülhetetlenül szükséges vala, más dolgokat tervezett fiával. Az öreg ur rég, kedves Kálmánjának szánta Etelkát, nem mondom: hogy épen csak a’ leány’ vagyona hozá őt e’ gondolatra, de miután a’ két család’ birtoka határos vala, ’s pedig igen valószinüleg a’ teremtés’ első napjától mostanig, ’s miután a’ Rétyek’ jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy részének Etelkára kelle szálni, az öreg Kislaky joggal mondhatá: hogy a’ gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hízelgő a’ bor, ki mindenkit megerősít kivánataiban, ’s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián függtek, ’s ki jobb és bal szomszédját, talán harminczszor is kérdé: ha láttak-e valaha két fiatal teremtést ki jobban illenék egymáshoz? olly annyira meg vala győződve reményei’ tellyesültéről, hogy noha forma szerinti kérésére, mellyet ebéd után tett, az öreg Rétytől csak azon választ nyeré, hogy leánya’ érzelmeit nem ösmeri; ’s Rétynétől pedig: hogy illy fontos dologról jobb, tisztújitás után szólani, mindent egészen rendén gondolt lenni, sőt a’ títkot valamennyi vendégnek egyiránt elbeszélve, mindenkit, legalább háromszor megölelt.
Az öreg, örömében kezeit dörzsölve az udvaron járdalt, képzetében már Kálmán ’s Etelka’ egész ivadéka ugrándozá körül, ’s a’ jámbor apa’ szive hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a’ pajtából fölhangzó zaj, gondolatainak más irányt adott. A’ kortesek, kik nagy müvészek’ módjára hosszu gyakorlatokkal készülnek a’ nagy előadáshoz mellynek főszerepét játszák, a’ pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket, ’s e’ pillanatban ép’ az albirákhoz jutva, midőn a’ kasznár, ki mint elnök, itt a’ főispán’ helyét pótolá, a’ sz. vilmosi járás’ első albiráját emlité, háromszáz hang „éljen Kislaky Kálmán” fölkiáltással felelt. Kislaky, mert melly apa maradna nyugodtan ha fia’ dicsőségének fültanúja lehet, szédelgett gyönyörei között, ’s midőn épen ispánját látá a’ pajta felé menni, jó vagy rosz nemtője ez eszmét sugá fülébe: mennyire kár ha fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el, ’s mi jó volna ha Etelka ennyi dicsőségnek tanuja lehetne! Magához szólitá tehát az ispánt, ’s elbeszélé neki a’ nagy családi titkot mellyet eddig mindnyájan tudtak, ’s az ispánra annyival inkább bizhatott, mert nyelve most nehezebben mozgott, ’s nem vala hihető hogy e’ bizalommal visszaél ’s kérdé: „nem volna-e jó ha a’ kortesek Kálmánt, ki a’ kertben van, fölkeresnék ’s diadallal Etelka’ szobájába hoznák? Az ispán, ura’ nézeteit egészen helybenhagyá, ’s mihelyt a’ pajtába ért ’s félnegyedig „halljuk-ot” orditva csendet eszközölt, olly remekül szónokolt, hogy az egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz hogy Kislaky’ követének a’ titokról szint’azon fogalma vala mint sok más embernek, ki alatta csak olly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk, ’s azért más valakire bizva akarjuk tudatni a’ világgal, ’s hogy ennélfogva Etelka ’s Kálmán’ lakodalma, mindjárt beszéde’ elején kihirdettetett ’s megéljeneztetett. Azonban bár mint vala is ez, bizonyos hogy a’ sz. vilmosi háromszáz nemes, kikről csak negyed óra előtt esküdhettünk volna, hogy mint a’ háromszáz spartai Thermophilaeknél, ugy ők helyeiken fekve fognak találtatni, irtóztató éljenek között egyenesen a’ kertnek vevé utját, ’s hogy Kislaky ki előttök szinte a’ kertbe futott, könytelt szemekkel mormogá fogai között: hej mégis szép dolog a’ népszerüség!
Ne vessék meg olvasóim a’ jámbor öreget e’ vallomásaért, ’s habár sokan volnának közöttök, kik a’ nép’ kegyeit szivökből megvetik ’s ellene szintugy zugolódnak mint kedveseik ellen azok kik kérlelhetetlenek- vagy hivteleneknek találák őket; gondolják meg hogy Kislaky azok közé tartozott, kik e’ népszerüségben nem eszközt, hanem sok ember’ szeretetét látják; ’s mert egyedüli fortélyok mellyel e’ kincset kivivák, szivök’ jósága vala, nem is tapasztalák annyira ingékonyságát. Ugy is Helenán kivül nincs mi annyira ocsároltatott, ’s mégis olly lángolón kivántatott volna mint a’ népszerüség; ’s habár az ocsárlásnak nagy része igaz, kevés van, ki miután tiz évig ostromlá a’ várat mellyben mással tartózkodott, a’ hivtelent mint Menelaus ne fogadná szivesen vissza házához.
Kálmán ’s Ákos már a’ házhoz közelgtek, midőn az öreg Kislakyval ’s mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, melly pázsiton ’s virágokon keresztül egyenesen feléjök vevé utját. Az öreg, ki fiát megölelve csak e’ szavakat mondhatá: „hallod fiam ez neked szól” nem magyarázhatá meg a’ történteket; midőn körül fogva a’ sz. vilmosiaktól „éljen Kislaky Klmán [sic] és angyali mátkája Réty Etelka kisasszony!” harsogott az ég felé, ’s minden beszélgetésnek véget vete.
Kálmán ’s maga Ákos, annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem tudák mit tegyenek; de midőn az ispán szivrázó bassusával fölkiált: „vigyük az urfit Etelka kisasszonyhoz, szeretett szolgabiránénkhoz” ’s midőn egyszerre tiz kéz nyul a’ boldog szerető felé, őt lábáról föl akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából ’s védni kezdé magát. Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky ki fiát Etelkának bemutatni ’s nem kikiáltatni akará a’ házasságot, elkövetett mindent hogy Etelka’ neve az oratióból [sic] kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz sz. vilmosi torokkal csak a’ végitélet’ tárogatója versenyezhetne; ’s beszéd nem használván kézre került a’ dolog. Kálmán a’ nagy vonzalom ellenében visszalökő erejének egész mértékével dolgozott, ’s nem mondhatni, hogy derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló sz. vilmosi kebelre, minek azonban csak annyival vala szavánál több ereje, hogy szép atilája széttépetett, ’s egy palaczk vörös bor melly feléje nyujtatva széttöretett, a’ küzdőt tetőtől talpig leönté, ki most ég ’s föld között lebegve hat markos legény’ vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyuit, ’s az előbbi kiáltások között egyenesen kedvese’ szobájához czipeltetett.
A’ zajra a’ vendégek a’ ház előtt öszvegyültek ’s hallva Etelka ’s Kálmán’ nevét, egy része bámult, más része gratulálni kezde; az alispán, zavarában mosolygva hajtogatá ’s csoválá fejét, hogy mozdulatai sem igen, se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné kinek szerencséjére a’ tisztújitás ’s a’ Kislakyak’ befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész tévedés ’s hogy erről még szó sem vala; Karvay pedig a’ kiáltókhoz csatlakozva hatalmas szavával hirdeté a’ szép pár’ dicsőségét, mellynek sz. vilmosi tisztelői már Etelka’ ajtajához értek, ’s küszöbe előtt a’ levegőben tánczoltaták szerencsétlen imádóját.
Kálmán magán kivül vala. Igy jelenni meg kedvese előtt, kitől még előbbi hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett atilával, borral leöntve, háromszáz nemestárs’ karjai között, – ki nem érezné e’ helyzet’ kinait? Kért, sirt, káromkodott mindent egyszerre, ’s mindent legkisebb süker nélkül; ha azon istennő, vagy angyal, melly a’ való szerelmet pártolja, nem intézi ugy el a’ dolgokat: hogy Etelka honn nem találtatik ’s helyébe – – – remegő szobaleánya Rózsi, ’s o bámulandó játéka sorsunknak! mellette a’ nagyreményü sz. vilmosi jegyző tünik föl a’ szoba’ ablakánál.
Azon boldogság után, mellyet kedvesünk’ látásán érzünk a’ legnagyobb – mint egy szerelemben megőszült ismerőmtől hallám, – ha bizonyos helyzetekben szivünk’ bálványával nem találkozunk; ’s nincs ki ezt Kálmánnál e’ pillanatban jobban érezé, főkép’ miután Ákos, hogy nővére’ neve’ kiáltásának véget vessen, figyelmetessé tette a’ tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabirónak esküttre is van szüksége, ’s hogy e’ hivatalra alkalmasabb egyén nincs e’ világon Pennaházy Bandi jegyzőnél, ki e’ szavak után rémséges kiáltások között, Rózsi helyett most a’ közvélemény által karoltatott föl, ’s jövendő szolgabirájával tánczolva az udvarra vitetett, hogy ott az alispán előtt bemutattassék, ki mind ehhez szüntelen mosolygva, tökéletes helybenhagyását jelenté.
Önigazolásomra, ha olvasóim közt nehányan az által, hogy a’ sz. vilmosi jegyzőt Rózsinál találtuk, a’ valószinüség’ törvényét sértve látnák, csak azt mondhatom: hogy ha nem is mint Hegel hiszi, minden a’ mi van, az jó, legalább minden a’ mi való, közönségesen valószinü is, ’s hogy mind Rózsi’ fekete szemei, mind Pennaházy’ szőke, pödört bajsza olly nemüek valának, hogy miután sz. Vilmoson, honnan Rózsi jó nemes házból származott, többször találkoztak, ép’ nem csudálatos hogy Tiszaréten fölkeresék egymást; ha nem emlitem is, hogy mind személyi mind társalkodási tehetségeikre nézve, ha az emlitett fekete szemek ’s szőke bajsztól elvonatkozunk is, kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi, ki asszonyával Pesten létekor magyar szinházba járt, több uj ’s régibb zsebkönyvet olvasott, sőt nehány verset könyv nélkül is tudott, azon miveltebb szobaleányok közé tartozott, kik miután közönségesen uraságuk’ viselt ruháiban járnak ’s ugyan azt beszélik mit urnőiktől hallottak, szinte kisasszonyoknak látszanak; ’s Pennaházy ki egy hosszu országgyűlés alatt a’ hallgatók közül hatalmas szavával majd éljenezve, majd más kijelentések által élénk részt vett a’ legfontosabb tanácskozásokban, ’s rejtett szavakkal gyönyörködteté a’ nemzeti ujság’ olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeiről szólanom kellene. Föl is jegyeztem volna az érdekes beszélgetést mellyben e’ két, szeretetre méltó személy a’ kortesek által meglepetett, ha országos dolgok’ leirása nem várna reám, ’s e’ beszélgetés, minden gyönyörei mellett ne lett volna különösen, szótalan.
Olvasóim, kiknek nagy része kétségkivül tudja, mi kellemetlen, asszonynak ’s főkép szobaleánynak valamelly férfival magánosan találtatni, képzelhetik a’ zavart, mellyel Rózsi annyi férfi’ jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzőjét a’ kortesek’ vállain mindjárt Kálmán mellett látá, ’s hallá a’ közbizodalom’ szavát, melly őt esküttségre hivá, megnyugodott, sőt kevesebb fájdalommal látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mintha az, tulajdon lábain ment volna el tőle. Csöndesen öszvetakaritá a’ szobát, melly a’ kortesek által kissé rendetlenségbe jött, és sohajtva, hogy Pennaházy még esküdütté ’s ő Pennaházynévá nem vált, a’ kávés konyhába készült, midőn a’ mellékszoba’ ajtaja melly Etelka szobájával ugyan azon folyosóra nyilt, fölnyitatott. Rózsi a’ küszöbön álla még, ’s világosan: „pontban hét órakor a’ jegyző’ kertje mellett.”
„Ott leszek thekhinthetes uram!” felelt a’ másik hang melly szinte keleti, noha nem magyar polgár’ tulajdonának látszott.
„A’ jutalmat ösmered” – válaszolt Macskaházy – ’s a’ két beszélgető együtt távozott.
„Jaj nekem! – szóla végre az elrémült szobaleány midőn a’ távozók’ léptei a’ folyosó’ kövezetén nem hallatszottak többé, Macskaházy szobájában volt ’s mindent hallott, mert ollyan füle nincs senkinek a’ világon. Talán csak nem szól a’ nagyságos asszonynak!” ’S ezzel bezárva ajtaját ’s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.
’S most, kedves olvasóim, ha bár nehánynak köztetek Rózsi’ társasága kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat órára conferentiát hirdetett, az óra közelg, menjünk a’ terembe. Létezik e’ hazában – nehéz volna okait föltalálni, de a’ tény tagadhatatlan – bizonyos öszveköttetés az ebéd ’s a’ politica között; legalább mindig tapasztaltam, hogy valamint jó szakácscsal ellátott, hozzá vendégszerető táblabirák soha politicai befolyás nélkül nem maradtak, ugy országos dolgokról való tanácskozásra hazánkban leginkább olly helyek szoktak választatni, hol minden szék mult vagy jövő ebédekre int, ’s ha van nemesség melly érdemes hogy a’ római patriciatushoz hasonlitassék, bizonyosan a’ ki Menenius Agrippa’ azon beszédét ösmeri, mellyel a’ senatust az állomány’ gyomrához hasonlitva, a római pórt a’ szent hegyekről visszavezeté, nem fogja tagadhatni hogy e’ példabeszéd, némelly végén történendő kihagyásokkal reánk nemesekre alkalmazható. Az ebédlőm mert ez vala a’ hely, hol a’ tanácskozandók lassankint öszvegyültek, most egészen más alakban tünik föl előttünk. A’ hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja a’ nagy asztalt, palaczkok ’s poharak’ helyén nagy tentatartók, ’s minden szék előtt tányérok helyett egy egy iv papir, ’s ha kevés káposztaszag ’s a’ szoba falai a’ nem maradnak, e’ teremben, melly most ezüst kargyertyákkal világitva áll előttünk, alig ösmernénk azon helyre, hol pár órával ez előtt annyi lárma ’s felköszöntés hallatszott. Most a’ kandalló körül, az ablakokban ’s pamlag mellett, hol az alispánné ült, az egész társaság kis körökre oszolva csöndesen beszélgetett, magok a’ családképek, mellyek a’ falakon függtek, ugy látszott, méltóságosabban néztek le ivadékaikra mint az ebéd alatt, hol a’ vastag Réty Jeromos e’ család’ egyik legnagyobb férfia, ki Rákóczy alatt kapitányoskodva 1715-ik után, jeleül miként tiszteltetett mind két részről, donatiot kapott, annyi étvágygyal látszott lenézni boldogabb utódira, hogy szinte megsajnáltatott; az alispán’ édes apja pedig a’ kamarás, ki magát, nem tudom miért, hátulról, midőn épen visszanéz, festette, bajszatlan arczával, a’ háromszegű kalappal hóna alatt, ’s a’ kis békanyuzóval oldalán egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias erőre, mellyet költőink az erős apák’ korában keresni szoktak.
Azokon kivül, kiket olvasóim a’ tornáczon az alispán urral már láttak, a’ teremben számos társaságot találunk. Mindenek előtt két lelkész áll előttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel szárazabb mint hivatala kivánná, de kik mint egyházi szónokok ’s főkép tisztújitásoknál, hol a’ vallás, mint tudjuk olly nagy szerepet játszik, egyiránt kitünők.
Utánok négy vagy öt táblabiró ’s három szolgabiró vonja magára figyelmünket, kiket leirni fölösleges; mert hála az égnek! ha valami, bizonyosan a’ táblabirói ’s szolgabirói hivatal’ jellemző különbségeit olvasóim ösmerik; az ajtó mellett pár eskütt, Pennaházy ’s egy tiszteletbeli aljegyző, azaz, egy ki a’ megyében dolgozott ’s e’ szerint az esküttekkel egy rangon állt, kullogtak; a’ szobában nehány uradalmi ügyész járt föl ’s alá alázatosan, ’s a’ szegény rokonok, egyet kivéve, ki az ebéd’ következtében valahol ledölt, ’s eddig elő nem került, mint szegény rokonok szoktak, inasi szolgálatokat tellyesitének.
Az ablakok’ egyikében a’ társaságtól elkülönözve, ’s mint látszott igen érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi állt, ki, mihelyt a’ szobába léptél, figyelmedet magára voná. E’ férfiak egyike, ki nyirott fekete bajusszal ’s fölfelé göndöritett hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha keveselve ölnyi magasságát, mellyet a természettől nyert, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek ur, gr. Kőváry e’ megye’ legnagyobb birtokosának tellyes hatalmu igazgatója, melly czimet Slacsanek ur csak szerénységből választá, miután az, ki mint ő valamiről szabadon rendelkezik, ’s a’ jövedelmek nagyobb részét szedi, joggal birtokosnak nevezhetné magát. A’ kis köpczös emberke, ki e’ nagy férfiu mellett áll ’s szüntelen beszél, vagy legalább időről időre fejét hajtogatva ’s kezeivel helybenhagyást intve egyes szavakban mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki hitte volna! ’stb. részt vesz a’ beszélgetésben, nem más mint báró Sóskuty ő nagysága, valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország’ legderekabb mágnása a’ férfiak’ itélete szerint, kinek társaságában senkinek eszébe nem jut, hogy mágnással van dolga, olly annyira hogy a’ debreczeni vásár alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartotott; tiszteletre méltó férfiu, kit németül kevesen, francziául soha senki szólni nem hallott, ’s kinek conservativ elvei, mellyekkel e’ haza’ dolgaihoz szólt, annyival inkább dicsőségére szolgáltak mennyivel inkább látá mindenki: hogy mi személyét illeti, az ősi javakhoz ép’ nem ragaszkodik. A’ báró mintegy hatvan éves lehetett; egykor, meg kell vallanunk, vörös haja, fejéredni kezdett, ’s a’ pirosság élete’ alkonyán, mint illyenkor szokott, leebb szállva jelenleg olly szépen égett arczain, hogy rózsához hasonlitanám, ha ez uj hasonlatosságot nem kellene más alkalomra eltennem, ha majd a’ szép nemről szólok. Hogy illy férfiak’ társaságában, mellyeknek egyike valóságos mágnás, másika, még valamivel több, azaz igen gazdag gróf’ uradalmi igazgatója, ki tisztújitásoknál közel ezer szavazatról rendelkezett, olly ildomos férfiu mint Krivér főjegyző, csak alázatosan viselheté magát; hogy arczain csak a’ szerénység ’s tisztelet’ azon ájtatos mosolygását látjuk, mellyel némelly szentek festetni szoktak; hogy teste nem tehetett mást, mint hajlongani, ajkai nem mondhattak egyebet mint: mennyire megtisztelve érzi csekély személyét, és ha kegyesen megengedni méltóztatnának, azt bölcs olvasóim átfogják látni; ki pedig ennyi nyájasságot főjegyzőben sokallana, annak magyarázatul mondhatom: hogy Krivér először másod alispánná akar választatni, másodszor hogy átalán véve önmagát megalázni második természetévé vált. A’ főjegyző azon emberek közé tartozott, kik politicai pályájukat mint nagy urak’ irnokai vagy titoknokai kezdik, ’s később is, azok iránt kiktől valamit várnak annyival több alázatosságot tartanak meg, mennyivel kevesebbet használnak föl e’ keresztény erényből azok között, kik alattuk állnak. Irva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, ’s miután Krivérnek ép’ ez vala kivánata, tudván: hogy tisztújitásoknál emeltetés nélkül semmire sem lehet menni (mert ez egy napon a’ nemesség maga fölött akarja látni tisztviselőit) az irás’ idézett szavai szerint, elkövete mindent, hogy czélt érjen.
„Hát csakugyan bizonyosan tudja a’ teins ur – szólt Slacsanek a’ főjegyzőhöz – hogy az a’ szerencsétlen Veszősi is Bántornyiakhoz szegődött?”
„Bizonyosan, Domine Spectabilis fájdalom – bizonyosan!”
„Hát nem mondtam mindig – vágott közbe a’ báró – nem mondtam ezerszer, hogy Veszősihez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy tizennégy nappal lehetett a’ tisztújitás előtt, délután volt, ha nem csalódom pénteken, mikor a’ teins urral a’ kávéház előtt találkoztam; többen voltak ott, in specie, nehány katonatiszt, ’s én pipára gyujtottam ’s oda ültem a’ teins ur mellé a’ zöld padra a’ sátor alatt, bizony Domine Spectabilis, mondtam én, az a’ Veszősy – –”
„Teljesen igaza volt méltóságodnak – – de –”
„Az a’ Veszősy – mondtam én – liberalis, és a’ mi még rosszabb ollyan, ki mindig elveiről szól, vagyonos ember és – –”
„Igaz, igaz – szakitá félbe a’ nekitüzesedő bárót Slacsanek – de Veszősy hatalmas ember, hiba hogy azzá tettük, ’s hogy ép’ olly járásban állitottuk főbirónak, mellynek legtöbb szavazata van, de – –”
„Azt akarja mondani a’ teins ur – folytatá a’ báró, ki három „ugy van”nal füszerezé az előbbinek beszédét – talán magunkhoz kerithetjük! Nemde el kell csábitani őt? Ez az egész titok. Tudják-e a’ teins urak mit? Én a’ járásban lakom, majd vadászatot adunk, a’ törvény’ értelme szerinti farkas vadászatot, a’ parasztoknak hajtani kell, önök mind eljőnek, neki is mint szolgabirónak jelen kell lenni, mert persze ha csak nyulakat lövünk is, praesuppositione juris farkasok ellen vadászunk, és akkor majd, mint mondám, a’ szolgabirónak is jelen kell lenni, majd körülkeritjük. Én tudok egy módot – először – –”
„Igen – sohajta közbe szomoru képpel a’ főjegyző – ha a’ fiatal báró, kinek még több befolyása van a’ megyére mint nagysádnak, nem volna ellenünk.”
„Az átkozott gyerek – mondá a’ báró fejét csóválva – hányszor nem mondtam pedig neki: fiam, Bálint – –”
„Talán ha méltóságod apai hatalmánál fogva –”
„Helyes, tökéletesen igaza van barátom uramnak; apai hatalmamnál fogva én a’ gyereknek mindent parancsolhatok; mi mindenkor egy értelemben vagyunk, ’s a’ fiu mindenben engedelmeskedik, nem is javasolnám hogy másként tegyen; de ép’ ez egyben, no de vas fiu – –”
„De csak épen ebben méltóztatnék a’ méltóságos úrfinak engedelmeskedni” – vélekedett Krivér.
„Igaza van amice! Igaza! Én a’ fiút még kitagadom, valósággal kitagadom.”
Slacsanek, ki talán tudá, miként a’ báró keresményei nem olly nagyok hogy elvesztésök’ veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy kinek talán eszébe jutott, hogy kitagadásra előbb az öreg báró’ halála szükséges, mire tisztújitásig az időt kevesellé, más módokat javasolt. Mire a’ báró válaszolá: „hogy ő sok módokat tud; az első mindjárt, ha megházasodnék, nem hiszi a’ teins ur, mennyi hatása van ennek az emberre, főkép a’ mi családunkban! Mielőtt én megházasodtam, nem volt szabadelmüebb ember három megyében, és most – – no de a’ fiu nem akar házasodni; – hallatlan! de nem akar házasodni.”
„Hát ebben a’ járásban hogy állunk?” – kérdé Slacsanek ismét a’ főjegyzőhöz fordulva, midőn látá hogy a’ forrás, mellyből a’ báró’ beszédje most foly, alkalmasint fölötte bőnek mutatkozik.
„Itt is csupa veszedelem, ellenünk van először Tengelyi.”
„Tengelyi, – kiáltott a’ báró – Tengelyi! egy falusi jegyző, no nagy dolog! Tengelyi? ’s hány Tengelyi kell hogy velünk a’ tisztújitásnál szembeszálljon?”
„Csak épen egygyel több, mint mi magunk vagyunk – válaszolt a’ nagy director – a’ szavazatok, fájdalom, számoltatnak, ’s nem mérlegeztetnek, ’s én kevés hatalmasabb ellenséget ösmerek a’ jegyzőnél.”
A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá: „Maga Ákos ha nem tesz is semmit nyiltan ellenünk, de mellettünk sem.”
„Ecce – vágott közbe a’ báró – fiam’ példája, ismét egy rosz gyermek, ki nem apját akarja alispánnak; mondom est ad – –”
„Csak a’ Kislakyak maradjanak, akkor a’ járást nem féltem.”
„Igen, de a’ Kislakyak is bizonytalanok – mond ismét a’ jegyző – Kálmán anyjának parancsol, anyja apjának, ’s ez az egész járásnak; ’s félek, mióta gróf Havasy e’ házhoz jött, Kálmán elégedetlen.
„De a’ mai történet, hisz Etelka’ mátkájának hirdettetett ki.”
„Igen a’ kortesek által; és én tudom – tevé hozzá halkabban a’ főjegyző – nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem ugy látszott, mintha az egész az alispánnénak nem egészen inyére lenne.”
„Igaza van – szólt a’ báró hangosabban – magamnak is ugy látszott ép’ az alispánné mellett álltam ’s az időről beszélgeténk, mikor a’ kortesek Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom – mondám én midőn a’ kiabálást hallám – –”
„Vigyáznunk kell – szólt Szlacsanek, kinek a’ báró az egészt ugy is már kétszer elmondá – mert bizony rosszul állunk.”
„A’ mi engem illet – válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér – a’ teins ur ösmeri buzgóságom’, legalább azért jót állok, hogy az ellenfél’ táborában semmi történni nem fog miről pártunkat nem tudosítom.”
„És ki az ellenfél’ terveit ösmeri – szólt a’ báró vigan kezeit öszvecsapva – az félig megnyerte a’ csatát.”
„O csak csupa illy nemesek volnának megyénkben mint a’ mieink – sohajta Slacsanek ur – ha nem ugy szavaznak, mint akarom, elveszem földjeiket, ’s azután koldulni mehetnek uj alispánokhoz, illyenek már arra valók, hogy velük restauráljon az ember.”
Az érdekes beszélgetés, az alispán által szakasztatott félbe, ki az egész társaságot, mellyből immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hivá, hol a’ conferentiának kezdődni kelle.
Magyaroknak irok, ’s miután e’ hazában alig van ki gyülést nem látott volna, ’s még dámáink is egy idő óta szivesen eljárnak üléseinkbe, hol hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni szoktak, nem szükség hogy ez ünnepélyes jelenet’ leirásába hosszasabban ereszkedjem. Egy ülés a’ másikhoz hasonló, közepén zöld asztal, körülte nehány táblabiró, kiknek némellykor véleményeik, többnyire érdekeik, homlok egyenest ellentétben állnak; a’ nagyobb rész, melly ezek után jő, érdek nélkül firkálva előttök fekvő papirosokon, ’s csak azért véve részt a’ tanácskozásban, mert a’ zöld asztalnál ülni dicső, ’s mi több:
Egy kis ülés a’ hazáért
Meg nem árt;
vagy legalább sokkal kevesebbé mintha érte dolgozunk; ez képe majdnem minden üléseinknek, ’s ha bár az mellyre a’ táblabiró kar Réty’ házában öszvegyült, más gyülésektől annyiban különbözött, hogy minden lárma- ’s zavar nélkül ment végbe, a’ nagyságos asszony’ jelenléte, ki más alkalommal vendégeit figyelmessé tette, hogy kocsmában nincsenek, ennek magyarázatául szolgálhat.
Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, először ő maga első, Krivér főjegyző második alispánnak közakarattal megválasztattak, ’s minden jelenlevőnek, mint illy conferentiáknál szokásban van, vagy maga, vagy valamelly közel rokona’ számára hivatal igértetett, Báró Sóskuty pedig minden választandó tisztviselő fölött hosszu, magasztaló beszédet mondott, melly csak az által nem tartatott remeknek, kiről benne szó nem vala; azon módok kerültek majd szőnyegre, mellyek által a’ szükséges többség vala megszerzendő.
Miután e’ tárgyban teins Sáskay ur olly jeles ösmereteket szerze magának, ’s ez iránti nézeteit irásba foglalni sziveskedett, az elnök’ véleménye szerint czélirányos volna a’ tisztelt urat e’ jeles munka fölolvasására kérni; mire ez, az egész társaság helyeselvén az inditványt, nem kevés köhécselés ’s mentegetés után megkezdé előadását, melly alatt Karvay, hihetőkép’ hogy megvetését mutassa, szemeit behunyá sőt később hortyogni kezde.
Előttem fekszik az egész munka, mellynél, büszkén mondom, kevés kitünőbb angol reportot ösmerek, ’s melly ugyanazon formában szerkesztve mint ezek, Sáskay urnak örök dicsőségére szolgál; de nehogy olvasóim, főkép azok kiket nálunknál még inkább tisztelek: a’ szép nemnek azon kitünő egyedei kik e’ könyvet eddig elolvasák, Karvay’ példáját kövessék, ’s mi irónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött behunyják, csak azokat szedem ki az irott tizenkét ivből, mik közelebbről a’ megyét illetik.
„Szokásban van Ángliában – igy kezdé fölolvasását Sáskay, kit az ángol nemzet’ tiszteletében senki fölül nem mult – hogy mielőtt valamelly tárgy a’ parliament’ tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előbb mindig nehány férfira bizatik, kik az iránti véleményöket tanácskozási könnyités végett egy ugynevezett reportban beadják. Ez az út,ű mellyet ő is követni akar, pedig tizenkét okból, mellyeknek csak utósóját említjük mint legfontosabbat, melly az ángol ’s magyar alkotmány közti hasonlóságban fekszik.
A’ két alkotmány közti rokonság, tény, mellyen hazánkban legalább kevesen kétkednek, ’s habár az ángol ’s a’ magyar magna charta, némellyek szerint csak ugy hasonlitanak is egymáshoz, mint némelly nagyobb családokban az idősb ’s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden értéket, a’ másik csak fényes czimet bir örökül; ki tagadhatja hogy mindkettő a’ tizenharmadik század gyermeke, hogy a’ hét évvel fiatalabb magyar nagy levél szinte nem sokkal jobb király által adatott mint az ángol földetlen János vala, ’s hogy némelly kicsiségeken kivül minő példaul: sajtószabadság, esküttszékek, felelősség jogegyenlőség ’stb. minden fő dolgokban nincs mit az ángoloktól irigyelhetnénk. Gazdag clerusunk, az irott ’s nem irott jog közötti különbség, pereink’ hosszusága, ügyvédeink’ drágasága, biróink hatalma, sőt csak keresni kell ’s magok az ugynevezett „rotten borough”ok sem fognak hiányzani. Hogy a’ dolog’ ezen állásában olly kitünő férfiu mint Sáskay szép párhuzamot vonhatott, ’s hogy minden hallgatóit meggyőzé, magában világos; ’s habár később midőn elvként fölállitva: hogy az ángol mint a’ magyar alkotmány’ alapja a’ szabad választás, erről kezde beszélni ’s e’ tárgyban minden nagy iró’ nézeteit fölhozá, nehányan Karvay’ példáját követni kezdék legalább mély csönd uralkodott az egész olvasás alatt, mellyet csak egy erős „halljuk” szakaszta félbe, midőn e’ szavakkal: „már ami jelen helyzetünket illeti” egyenesen Taksony megye’ jelen állapotára forditá figyelmét.
„Két dolog van a’ világon – igy folytatá az olvasó – mellyért minden magyar nemes ember, ’s igy e’ megye’ nemessége is, mellynél én magyarabbat nem ösmerek (helyes!) leginkább lángol: a’ vallás ’s hazája." A’ szónokot hosszu „éljen” szakitja félbe. „Azaz mint népszerűbb kitétellel mondani szoktuk: először az, hogy a’ megye’ pecsétje a’ mi kezünkben legyen; másodszor: hogy a’ régi alkotmány szerint magyar nemes ember semmire se fizessen. Minden lelkesedés, melly nem e’ nemes kutfőből ered, melly nem e’ czélok’ egyikének elérésére irányoztatik, hála a’ magyar nemesség’ józan szellemének! tartós nem lehet, ’s habár egyes csábitóknak sükerült a’ magyar népet, mert hisz’ alkotmányos értelemben csak a’ nemességet nevezhetjük igy, egy időre önérdekei ellen vezetni, a’ tapasztalás győzelmesen megmutatta: hogy ezen abnormis, szörnyeteg állapot nem tarthat soká, ’s hogy a’ magyar nemesség, melly szabadságát vérével szerzé a’ csatamezőn, vérrel tudja azt megőrzeni a’ békés tanácskozás szent termeiben is, mire ujabb időkből sok dicső példát mondhatnék. Igen uraim! olvasá lelkesedve tovább a’ szónok – nagy dolgok történtek.” ’S itt több esetek adatnak elő, hol az ugynevezett subversiv párt, melly az alkotmányt, mint látszik, azért akarja földönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket csináljon, a’ házi adó vagy más kérdésekért ledorongoltatott; mellyek rendkivüli tetszéssel fogadtatván midőn Sáskay elmondá: hogy illy példák után Taksony megye’ rendei hátrább maradni nem fognak, hogy ők is utósó csöpp véröket sőt végső filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, nem szünő éljenek következtek.
„Mi akarjuk a’ szabadságot! Igen, tekintetes conferentia, mi akarjuk a’ sajtószabadságot, a’ kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk mindenek fölött, hogy a’ magyar szabadon terjeszthesse áldó befolyását ’s müködéseiben olly botrányos beavatkozásoktól ment legyen mint millyen az, hogy minap a’ h. tanács az urbéri telkeken lakó nemesek’ adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a’ haladást, akarunk bankot, mellyből négy percentre minden nemes ember pénzt kaphasson, vasutakat, csatornákat, museumot ’s polytechnicumot; mi akarjuk a’ nemzetiséget, de akarjuk azt is, hogy a’ szabadság ha bár nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon ’s féktelenséghez ne vezessen; hogy az egész nemzet haladjon, de ugy hogy a’ rend, mellyben az most áll, meg ne zavartassék; hogy a’ magyar nemzetiség virágozzék, de miután e’ nemzetiség’ egyedüli képviselője a’ nemes, vele gyarapodjék a’ nemesség is. A’ ki velünk ezt nem akarja, a’ ki jogainkat minden ajku ’s származatu lakosokra kiterjesztvén, szabadságunkat melly mint a’ papiros pénz ha szerfölötti mennyiségben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét, meg akarja semmisiteni; ki olly politicai tévtanokat hirdet; mint: hogy vasutunk ’s bankunk, adómentességünk’ ’s az ősiség’ eltörlése nélkül nem lehet, az ellenünk, et hunc tu romane caveto!
„Miután a’ törvény, melly által az urbéri telkeken lakó nemesemberek adó alá vettettek, e’ megyében, hála az égnek még foganatba nem vétetett, a’ nemesség’ legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, ’s mert Bántornyiék mindig a’ házi adó’ fölvállalása ’s más ehhez hasonló tárgyak mellett küzdenek, az első ’s legfőbb mód mellyel a’ nemességet magunkhoz köthetjük, abban áll: hogy Bántornyi’ alkotmány elleni czélzatait a’ nemesség között mennyire lehet, hirdessük.”
„Persze – szakitá félbe Sáskayt a’ báró, ki tovább nem türheté a’ hallgatást – ez könnyü és jó volna ha Bántornyiék nem azt hirdetnék a’ nemesség között, hogy pártuk nem a’ szegény nemeseket, hanem csak az urakat akarja adó alá vetni, ’s hogy ők ez által temérdeket nyernek.”
„Bolondság – mond egy öreg táblabiró félig álmosan –, föl kell világosítani a’ nemességet.”
„Hisz az a’ baj hogy teszik – viszonzá a’ báró, – magam láttam a’ számadást mellyel korteskednek. A’ püspökre esik 50,000 forint minden évben, gr. Kőváryra 30,000 ’s igy tovább; a’ teins ur, folytatá Rétyhez fordulva, 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenkint egy egy garast fizetnek, és az utak olly jók lesznek, hogy a’ gabona’ ára, melly most 5 ft. felmegy 7 ft. 30 krra. magam láttam a’ számadást, ők igen is fölvilágosítják a’ nemességet!”
„Hát jobban kell fölvilágosítani – szóla Sáskay – majd egy számadást bocsátunk ki, mellyben a’ püspökre 1000, ’s minden nemesre 100 forint esik, ’s a’ gabona ára 3 ftra száll.
„Nem hiszik, mondom, nem hiszik – válaszolá ismét a’ báró – az utósó nemesi adókivetésnél sem esett több egy egy sz. vilmosira egy garasnál, és –”
„Nem mondtam – vága közbe Slacsanek – hogy az illy kivetésnek rosz következései lesznek. Mikor az erzsébeti pusztára mellynek felét grófom, felét más nemesek birják, reánk 137 frt. 30 krt. ’s a’ másik félre csak 11 frt. 36 krt. vetettek; talán százszor mondtam hogy rosz következései lesznek, mert a’ kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint csábitani kell az adóhoz, de akkor –”
„Talán biz, szemrehányásokat akarna a’ teins ur tenni?” – szólt egy táblabiró mérgesen az asztal’ másik oldalán.
„Igen, – mint ha nem volna igazságos hogy a’ ki többet bir, többet fizessen – mond egy másik.
„Ha t. i. mind ketten nemes emberek – jegyzé meg helyesen Nyuzó – az egész dolog, hogy is nevezted akkor Sáskay?”
„Progresziv adó.”
„Igen, progresziv adó, a’ legliberalisabb dolog a’ világon; a’ franczia forradalom alatt találták föl.”
„Én azt mondom – szólt hangosabban az előbbi mérges táblabiró – hogy az erzsébeti adókivetés helyesen történt.”
„És én azt, hogy nem helyesen – kiáltott föl neki tüzesedve Slacsanek.”
Mire az egész társaság: „helyesen történt, nem helyesen, igazság, rablás, törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt! kiáltások között, irtóztató lármával fölugrott az asztaltól; hová az alispán, Sáskay ’s főkép a’ báró, hosszu békéltetés után végre a’ nagyobb részt ismét öszvegyüjté.
„Ne szóljunk a’ multakról – mondá az alispán végre, miután a’ rend helyre állott – megengedem hogy az erzsébeti adókivetés a’ méltóságos gróf előtt terhesnek látszhatott, de ő méltóságának ’s főkép általánosan tisztelt képviselőjének honszeretetök- ’s nagylelküségökben, méltányolni fogják a’ körülményeket, ’s rendkivüli állást mellyek akkor ez adó’ kulcsát javaslák, ’s a’ jó ügy’ tekintetéből mellynek akkor e’ megyében máskép többséget szerezni nem lehetett, nem fogják tőlünk rosz neven venni, hogy reá ez egy alkalommal nehezebb terhet vetettünk, ’s annyival inkább mert bizony a’ szegény nemesség alig birja a’ nehéz terheket, mellyek egy idő óta reá sulyosodtak.
Miután Slacsanek ez alázatos szavak által nemeslelküen megengesztelődve kijelenté: hogy minden ez alkalommal mondott helytelen kijelentéseket rosz néven nem vesz; az alispán megköszönve a’ bárónak igen finom tapintatra mutató figyelmeztetését, inditványt tett: hogy a’ Bántornyi ellen indítandó agitatiónál inkább az emeltessék ki, hogy pártja a’ portiot, katonatartást, forspontot ’s utcsinálást akarja a’ nemességre vetni.
„Igazság – szólt az ügyvéd nevetve – ha a’ nemességet capatitálni nem lehet, csak diákul kell hozzá szólani, mint az egykori paraszt mondá: semmitől nem borzad inkább mintha diákul szólnak hozzá; a’ három szó mellyet ösmer: conscriptio, portio, és contributio, maga lázitást csinálhat köztök.”
„Ne méltóztassék a’ dolgot tréfának venni – emlékezteté Krivér – a’ névtől sok függ, példákból tudjuk, hogy sok dolog melly egy megyében megbukott, megváltoztatott névvel keresztül ment ’s viszont.”
„Igen ’s főkép tisztújitásnál – szóla közbe a’ báró – kinek két szótagu neve van, fél annyi kortessel megválasztatható mint kinél négy szótagot kell kiáltani.”
„Ugy tartom, eltérünk a’ tárgytól – emlékeztete Réty – ha a’ tisztelt conferentiának ugy tetszik, Sáskay ur meg fogja jegyezni, hogy a’ nemesség leginkább az iránt leszen fölvilágosítandó, miként Bántornyi’ pártja nem annyira nemesi adót, mint valóságos contributiót ’s portiót akar behozni (általános helyeslés) És most menjünk tovább.”
Sáskay, a’ Bántornyi’ megrontására tett inditványt följegyezvén most minden erők’ concentratiojának szükségéről kezde olvasni, ’s miután előadá: hogy minden centralisatio magában ugyan kártékony ’s veszélyes, tisztújitási állapotokban azonban ha sükert akarunk, elkerülhetlen; az egész megyében egy fő-, minden járásban egy alválasztmány’ kinevezését hozá inditványba, mellyek egymásközt öszveköttetésben levén, a’ választás’ czélszerü elrendezésével megbizassanak.
Ez indítvány, mint Magyarországban minden, miáltal a’ hivatalok száma növedik, köz helyesléssel fogadtatott, ’s félórányi kissé lármás tanácskozás után a’ hivatalok be is töltettek, mint önként értetődik, nagy részint a’ jelenlevők közül, és mi sokkal csudálatosabb, a’nélkül hogy öt vagy hat esetet kivéve, hol egyes tagok rosz neven vevék, hogy az alválasztmányok’ tagjainak ’s nem elnökeinek választattak, fölötte sok neheztelések támadának. ’S midőn Réty kinyilatkoztatá: hogy a’ központi választmány’ elnökletét magára nem vállalhatja, mert mint tudva van, ő hivatal után nem vágyódik ’s választására semmikép befolyni nem akar, minden jelenlevők egyhangu fölkiáltásával teins Slacsanek ur választatott e’ terhes, de szép hivatalra.
„Még egy alázatos inditványom van – szóla a’ választások’ végeztével báró Sóskuty – minden szép és jó a’ világon az asszonyi nemtől veszi eredetét; az asszony azon teremtés, melly ’stb. ’stb. melly okoknál fogva azt inditványozom: hogy minden járásban egy pártfogó asszonyság választassék.”
Általános helyeslés fogadá e’ lovagias inditványt, melly azonban, mint nálunk olly tárgyakban szokás, mellyekről mindenki szólni tud ’s egy értelemben van, még kilencz egymást követő szónok által különösen motiváltatott; ’s csak miután az asszonyi nem’ minden érdemei elsoroltattak, lehete tovább menni.
Ezekután Sáskay, egyes intézkedésekre irányozá hallgatói’ figyelmét mellyeket azonban miután a’ tisztújitások’ tactikájához tartoznak, ’s olvasóim’ nagy része által nem csak ösmertetnek, hanem néha alkalmaztattak is, röviden említeni elég leend. A’ főbbek közé tartozik, hogy azon két hid mellyen az egyik ellenséges járás’ nemessége a’ városba jőni kénytelen, azonnal tökéletesen kijavittassék, de ugy hogy azok szétszedetvén a’ tisztújitás előtti napokban senki rajtok át ne mehessen, szinte ez javasoltatott a’ tiszai hidasokra nézve is, miután igen természetes: hogy az illető vámtulajdonosok szerencsétlenségek’ kikerülése végett, szeretett szomszédaik’ bátorságáról gondoskodnak, valamint azt sem veheti senki rosz neven, ha az ácsmester illy sok munka között a’ kijavitást csak épen a’ tisztújitás utáni napon végezhetné el.
A’ második nagyobbszerü sakkvonás abban állt: hogy mindazon kocsmárosok ’s husvágók kiknél az ellenfél élelmeit venni fogja, lehető legroszabb bor ’s megromlott hus’ kiszolgáltatására birassanak, mi kevés megvesztegetés mellett annál könnyebbnek látszott minél nehezebb lenne, minden tárgyismerők’ itélete szerint, ugyan e’ személyeket az ellenkezőnek tételére megvesztegetni; ’s egészen Nyuzó főbiró által vállaltatott föl, ki megigéré hogy az emlitett egyedeket, kik nagy részint nemtelenek sőt zsidók, azon esetre ha az ellenfél’ fenyegetései által ellenkezőre biratnának, általa választandó antidotumokkal rendben fogja tartani.
Jöttek ezután több, kisebb a’ tisztújitási strategiához tartozó fogások, mellyek egyenkint csekélyeknek látszanak, de együtt véve sokszor roppant hatást szülnek; illyen: hogy a’ főispánt fogadó küldöttségek nagy részint e’ pártból neveztessenek ki; az ellenfél’ legtulzóbb, legostobább tagjai pedig azért csatoltassanak hozzá, hogy ő excja, ki három év óta a’ megyében nem volt, mindjárt a’ dolgok’ való állásáról tiszta fogalmat nyerjen. Czélszerünek látszott ha ő excja azonfölül fáklyás zenével tiszteltetik meg, ’s az öreg Körmöczy tanácsosnak pedig, ki ő kegyelmességével barátsági, sőt mint sokan hiszik: olly viszonyban áll, mellynek évenkinti kamatait szedné, ha a’ fiscalis azokat rendesen behozná, valahogy macskazene rendeztetnék, mi a’ kedélyek’ ingerültsége mellett, melly Bántornyi’ emberei közt Körmöczy ellen létezik, ki mindig Rétyekhez szitott, nehéz nem lehet; ha ezekhez még ő excja’ titoknoka jól informáltatik; a’ terem jókor elfoglaltatik, és a’ főispán mellé nehány hű ’s jóhangu ember rendeltetik, a’ sükeren kétkedni nem lehet. Minek elősegitésére azonban kivánatos: hogy bizonyos, Sáskay által elsorolt, nagy befolyásu cortesek vagy Bántornyitól elcsábítassanak, vagy legalább árthatási szándékukban megakadályoztassanak; mire azonnal több jelenlevők ajánlkoztak, kik e’ veszedelmes ellenek’ lekenyerezését egymásközt föloszták.
Csak egy tárgy vala még hátra melly alkotmányi tekintetben talán kevesbé érdekes, de tisztújitásoknál mindig a’ legnagyobb figyelemmel tárgyaltatik, t. i. a’ pénz. Mielőtt Sáskay a’ tisztújitási budgetet fölolvashatá, az egész társaságban különös nyugtalanság vala észrevehető. Egy táblabiró véletlenül órájára nézve bámulá, hogy már kilencz, ’s azonnal befogatni készült, mitől ő és némellyek együtt kik példáját követni akarák nagy nehezen viszzatartóztatván, a’ báró, fejét kezére támasztva főfájás ellen panaszkodott; egy ügyvéd ’s a’ vastag Tüskey pedig észrevevék: hogy az kétségen kivül a’ szerfölötti forróságtól jő, ’s kevessé a’ folyosóra mentek, mig egy ügyész ki a’ sok munkában szinte elszédült, inditványba hozá: hogy a’ tanácskozás, mellynek figyelemmel követésére a’ többség elégtelennek érzi magát, a’ jövő, talán mához egy hétre tartandó ülésre tétessék át.
Slacsanek’ tekintélye, Nyuzó’ káromkodásai, mellyekhez Rétynek azon észrevétele járult: hogy ha a’ tisztelt gyülekezet e’ fontos tárgyról ma rendelkezni nem akar, czélirányosabb minden tisztújitási tervekkel fölhagyni, miután a’ korteskedés’ megkezdését továbbra halasztani nem lehet; hozzá Sáskay, ki siralmas hangon rimánkodott: hogy csak hallgassák meg tervét, ’s látni fogják, hogy annak kiviteléhez pénz nem kell, ’s főkép Rétyné elmés vagdalózásai, ki most megoldva nyelvét, pamlagán azon emberekről kezde némellyeket beszélni, kik igen is sokat igérnek; végre székeikre hozá ismét a’ társaságot, és Sáskay tovább olvasá memoirját.
Azon igaztalan panaszok között mellyekkel Magyarország’ vádoltatik egyik fő helyet foglal el: a’ vesztegetési lárma. A’ ki tisztújitásainknál tettleges részt vett, tudja ugyan, hogy az esetek sokkal számosabbak hol nemes társaink e’ vétekre nézve szenvedőleg, mint hol azok cselekvőleg lépnek föl, sőt hogy minden tisztujitást megelőző tanácskozásokban mihelyt pénzbeli adakozásokra jön a’ szó, sok egyébként szép előadásu szónok hallgatni szokott; azonban miután a’ fönnemlített előitélet létezik, csak helyeselhetem: hogy Sáskay annak megmutatásával kezdé előadását: hogy a’ tisztújitásra kivánt pénz, semmi esetre sem a’ nemesség’ megvesztegetésére leszen forditandó.
„Minden ország – igy okoskodott Sáskay – hol szabad választások léteznek, arról gondoskodott: hogy e’ fontos jog, független, azaz olly egyedekre bizassék, kik anyagi szükségeken fölül állanak. Miután törvényeink erről nem gondoskodtak, és számos, egészen vagyontalan nemest ruháztak föl választási képességgel, egyeseknek kell pótolni e’ hiányokat ’s gondoskodni: hogy a’ választók, legalább mig azok nehéz foglalatosságukban eljárnak, minden szükségen fölül emeltessenek; mi természetesen csak ugy történhetik, ha addig mig a’ korteskedés ’s maga a’ tisztújitás tart, étel, italról gondoskodva van, ’s néha egy pár forint adatik kárpótlásul azoknak, akik nemesi kötelességök’ tellyesitése által munkát mulasztva máskép kárt szenvednének. Hogy mindez nem megvesztegetési szándékból hanem ép’ azért, hogy a’ választóknak tellyes függetlenség szereztessék, történik, világosan bizonyitja azon tapasztalás: hogy valahányszor ez intézkedés valamelly párt által elmulasztatik, a’ választók nem követhetve szivök’ indulatát, az ellenfél’ jelöltjeinek szokták adni szavazatukat. ’S például: a’ jelen esetben nem gondoskodni bizonyos tanyákról mellyeken a’ jó elvek mellett becsoportozó nemesség’ tartására gond legyen, nem volna más, mint nemes társainkat arra kényszeriteni, hogy Bántornyi’ tanyáihoz menjenek; mi kétségkivül egyike lenne a’ legszörnyebb veszélyeknek mik a’ megyét sőt a’ hazát érhetik.
A’ báró ’s Tüskey itt nagyot sohajtának; Karvay bajszát pödörve mondá: „csak próbáljon valaki Bántornyi’ tanyájára menni” ’s azután valamit a’ teremtésről kezde beszélni, mit azonban mert alantabb hangon szólt, nem egészen értheténk.
„Czélunk szent ’s dicső – folytatá Sáskay – az eszközök, mert távol legyen tőlünk hogy az ellenünk annyiszor használt elvet, miszerint: a’ czél az eszközt szentesiti, kövessük; hasonlókép tiszták, sőt dicséretesek. ’S van-e ki rosz neven vehetné ha elvbarátinkat pár bédre meghivjuk, vagy szűkölködő nemes társainkat pár forinttal segitjük? Semmi sincs, mi föltéteinktől visszatartóztathatna, tehát bátran előre!”
E’ fölszolitás minden tisztviselők ’s azok által kik mint Pennaházy nem nagy pénzáldozatokra érzék magokat lekötelezve, legnagyobb lelkesedéssel fogadtatott; a’ többiek, főkép a’ báró szomoruan fölsohajta Sáskay’ szivrázó szavainál, ’s minden, mit ez utóbbi később az egyesületek’ ellentállhatlan hatalmáról beszélt, ’s milly roppant erő rejlik a’ szegény’ filléreiben ha azok öszveadatva, ahhoz értő emberek által, egy bizonyos czélra kezeltetnek, csak azon nyilatkozatra bira nehányakat: hogy az idők roszak, a’ rozsnak semmi ára, ’s hogy épen a’ sok egyesületekben fekszik a’ baj ’stb.
„Az idők roszak, az életnek ára nincs – igaz! mind igaz! – szólt Sáskay ki irományait letéve, ez ellenvetéséket ollyanoknak tartá, mellyeket felelet nélkül hagyni nem lehet – de valljon nem kell-e azért annál inkább arról gondoskodnunk, hogy az idő hibáin segitsünk, hogy, ha nem is absolut, legalább relativ jóságu biztos vevőkről gondoskodjunk? ’S én erre jobb módot nem ösmerek, mintha a’ megyének jó tisztviselői kart szerzünk. Az idők roszak voltak az utósó három évben is, de a’ zsidók, kik az egész ország’ megrontásán gyönyörködnek tekintettel voltak a’ törvényes magistratus előtt, ’s legalább mennyire én tudom, a’ teins szolgabirák’ élete nem rothadott el vermeikben, ugy van dohányunkkal, mellyet mind mint primae classist adtunk el, a’ gyapjuval, gubicscsal, szóval mindennel; ’s e’ classicus közmondás: officium non fallit, ha passivumra tesszük át, igaz marad ’s elmondhatni: hogy a’ tisztviselő nem csalatik meg, még a’ zsidó által sem.”
Ugy látszik, Sáskaynak e’ szavai némi hatással valának, legalább az előbbi ellenvetések nem ismételtettek többé, midőn azonban a’ szónok előadá: hogy tekintettel a’ jelen körülményekre, tervének olly alapot állitott föl, mellyre semmi kész pénz nem szükséges, egy, majdnem „éljen”hez hasonló „halljuk” ’s minden jelenlevők’ osztatlan figyelme bizonyiták: mennyi méltánylást találnak a’ mély belátásu nemzeti gazda’ nézetei, önmegyéjében is.
Csak rövid kivonatát fogom közleni Sáskay tervének, melly kétségen kivül, ha majd a’ szerző által egész kiterjedésben közöltetik, neki méltó dicsőséget fog kivivni, de melly sokkal tudományosabb minthogy e’ szerény elbeszélésben helyt találhatna. Minden tisztújitáshoz tehát, Sáskay szerint, három dolog szükséges: élelmi szerek, pénz, és, mert hazánkban a’ többségnek több nagylelküsége mint tőkéi vannak, hitel. Az elvek, mellyek szerint a’ Taksony megyei tisztújitás’ financzialis része rendeztetik, következők:
1-ször Mindenki csak pénzben irhatja alá a’ segedelmet, mellyel hozzá járulni akar.
2-szor Minden élelmi szerek kész pénzben és meghatározott áron vásároltatnak meg, de csak azoktól kik pénzbeli segedelmeket irtak alá, ’s pedig azon arányban mellyben e’ segedelem nagyobb vagy kisebb vala.
3-szor A’ szükséges pénzeket a’ megye Rotschildei fogják előlegezni, ’s pedig mit Sáskay’ ügyes negotiatióinak köszönhetni, öt percentre, természet szerint váltó, vagy szóbeli eljárás’ kikötése mellett. Minden százért, melly aláiratik a’ banquierek hetvenötöt fognak fizetni, mi a’ mint tudva van Spanyolország’ minden kölcsöneinél sokkal kedvezőbb. Az egyes kötelezvényre vagy váltóra még két kezes irja nevét. A’ pénz’ visszafizetése csak egy év után kivántatik, a’ kölcsönző házak azonban készeknek nyilatkoztatják magukat a’ teins ’s nagyságos urak iránti tiszteletből, szokott prorogationalis percentek mellett, az illy hitelezések’ hosszabbitására is.
A’ terv, mint látszik, egészen a’ magyar nemesség’ nemtőjéhez vala alkalmazva, melly valamint maga legszivesebben bizik a’ multban, ugy azokat, kik tőle valamit követelnek, a’ jövővel szokta megnyugtatni. Azonfölül miután az aláirt pénz, mások által vala előlegezendő, az pedig ki azt aláirá, termésének egy részét önmaga által megszabandó áron készpénzben eladhatá, – világos hogy azon dicsőségen kivül melly mindenkire háramlott, némellyiknek még az sem vala kellemetlen, hogy nagy fáradság nélkül és pedig öt percentre pénzhez juthatott. A’ készség mellyel minden jelenlevő nevét aláirá, legszebben bizonyitá a’ közhelybenhagyást mellyet Sáskay’ terve talált, és soha ember több joggal nem dörzsölheté kezét mint Taksonynak boldog Law-ja, ki most megelégedett képpel járt körül a’ szobában, ’s örömtől sugárzó szemekkel nézé időről időre az ivet, mellyen az aláirók’ névsora hosszabbra nőtt.
A’ munka bevégeztetvén a’ társaság elhagyá asztalát, ’s mint az ülés előtt, ismét kis csoportokra oszlott, mellyek között a’ báró, mi ugyan igen közönséges ’s nem kevesbé kellemetes szokások közé tartozik, az egész ülést még egyszer elbeszélé, pótolva akkor tartott szónoklatait azokkal, miket, ha félbe nem szakasztatik, még mondhatott volna. Sáskay és Karvay, szokásuk szerint, nem ugyan egymással de egymásnak beszéltek, ’s az utóbbi észrevevé: hogy noha Sáskay’ terve szerint maga is nyolcz p. ftot irt alá, meg nem foghatja, miként találhatott az olly általános helyeslésre, holott az egésznek alapja nem áll, és minden tisztújitáshoz eleség pénz ’s hitelen kivül, még valami kell, az pedig: legény a’ gáton. Mire Sáskay megvetőleg vállat vonítva észrevevé: hogy ahhol [sic] pénz ’s élelemszerek vannak, olly legényeket, minőknek bizonyos uri emberek 1809-ben mutatkoztak, nem lesz nehéz találni. Karvay, bizonyos emberekről kezde beszélni, kik mióta közpénztárak’ kezelésétől eltiltattak, mert, mint a’ főstrázsmester ur mondja, – olvasóim megfognak ismerkedni e’ hires személlyel – nagyon is jó gazdák’ módjára bántak vele, ’s mindig uj cassák’ alkotásáról álmodoznak, hogy ismét valami jusson kezeik alá, min szerzett tapasztalásaikat használhassák. ’S a’ két nagyérdemü férfiu, kétségen kivül öszvevesz, ha a’ terem’ minden oldaláról e’ kedves szavak „itt van a’ leves” nem hangzanak föl; ’s ha a’ két vitatkozó ösmerve a’ szokást, miszerint Magyarországban illy alkalmaknál kevesebb szék, mint vendég találtatik, nem sietnek helyeikre.
’S most hagyjuk a’ társaságot kellemes helyzetében, ’s ha nehány olvasóim’ az ülés’ hosszas leirása után, talán azt reménylik, hogy a’ vacsora’ részleteibe fogok ereszkedni, ’s a’ Taksony megyében divatozó főzésről némelly tanulságos adatokat vártak: vigasztalják magokat azon meggyőződéssel: hogy miután a’ taksonyi nemesség, életének nagyobb részét asztal mellett tölti, ’s pedig nem csak tanácskozva, ezen tárgyak’ előadására még talán többször leend alkalmam. Legyen elég ez egyszer elmondanom: hogy a’ nagyságos háziasszony, ki Slacsanek és a’ báró között férjének elnöki székét foglalá el, mind a’ szolgáló inasok’ többszöri megszidása, mind az ételek’ többszöri kinálása által, magyar házi asszonyi tisztét fölségesen tellyesité, ’s hogy a’ vacsora általánosan pompásnak ’s az ételek számolhatlanoknak tartattak, még azok által is, kik mint sokan a’ vacsora’ vége felé, minden tálat ’s palaczkot kétszeresen nem láttak magok előtt.