A’ nap, melly e’ történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A’ tiszaréti templom’ harangja lassu kongásaival rég’ ájtatosságra hivta a’ népet, melly Vándory’ vigasztaló szónoklatánál az előbbi est’ zaját ’s az élet’ egyéb bajait feledé; az úri házban, mellynek vallásossága, mint más magyar úri családoké is, inkább közgyüléseken, hol a’ linczi ’s bécsi békekötés került szönyegre, mint templomban vala észrevehető, mindenki a’ várt nemes vendégek’ elfogadására készült. Ákos ’s nővére Etelka a’ kertben sétáltak. Egyike vala ez azon szép őszi napoknak, millyeket, honszeretet nélkül legyen mondva, magyarországon kivül nem találtam, ’s mellyeknek állandósága bennem mindig azon gondolatot ébreszti: hogy miként e’ föld mellyen lakunk bizonytalan tavasz ’s változékony nyár után, ugy nemzetünk örömtelen ifjusága’ multával talán őszi napjaiban fogja föltalálni állandóan derült korát. Dél közelgett, ’s a’ nap meleg sugárokkal tölté a’ vidéket, mellynek a’ kert’ csiga dombjáról látható uj vetései ismét zöldellni kezdének, ’s csak ittott egy darab fölszántott, vagy még tarlóban álló föld emlékezteté a’ nézőt, hogy a’ virágzás’ ’s gyümölcsözés’ napjai mögötte ’s nem előtte fekszenek. A’ fák’ szinezett lombjain, mellyek alatt Ákos ’s Etelka jár, gyönge szálak függnek, mintha az ősz, tövéhez akarná kötni a’ fonnyadó leveleket, hogy ne hulljanak el, ’s ne takarják száraz vázaikkal a’ még zöldellő mezőt, hol a’ magas georginák ’s szerény őszikék, ha bár a’ dér egyes leveleiket elfonnyasztá, még derült szineikben virágozva állnak.
A’ testvérek hallgatva jártak egymás mellett a’ kert’ száraz levelekkel takart utain, mig Tünde, az egy, kinek Ákos’ agarai között e’ kiváltság adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futosva, majd a’ sétálókat körülugránczozva, ’s ha tőlök kis figyelmet nyerhete, ismét elszaladva saját módja szerint, hasonlóan élvezé a’ kert’ gyönyöreit.
„Mi bajod, kedvesem? – szóla végre Ákos, testvéréhez, ki ép’ egy fonyadt georginát néze meg, te, ma olly szomorú vagy.”
„Én? viszonzá a’ leány mosolyogva, midőn nagy fekete szemeit a’ virágról bátyjára forditá, úgy látszik nem vagy jobb Macskaházynál, ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész világot egy roppant sárga dinnyének látja.”
„Igazad van – monda Ákos, maga is elmosolyodva – én ma szörnyü unalmas vagyok.”
„Minden kérdésen kivül; egyébiránt ez a’ magyar nemesi jogok közé tartozik, ’s főkép’ testvérek közt régi szokás, cseppet se’ eröltesd magadat.” ’S a’ vig leány ismét virágaihoz fordult ’s Ákost gondjaira hagyá, mi a’ vigasztalásnak majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme, mellyet legritkábban találunk. Minden fájdalom, ’s főkép’ azon rosz kedv, melly hozzá olly hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külső okoktól táplálékot nem nyer, enyhülni szokott; ’s mindenki öneszével legjobban föl tudja találni vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást türnek, minthogy jelenlétökben kissé hoszabb képekkel lássanak, ’s magokat velünk elunják, nem engednek erre időt, ’s midőn, vagy azon, hogy vigasztaljanak, vagy hogy elszórakozzunk fáradnak, nem csak disharmoniába jőnek érzelmeinkkel, hanem bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére birják, ’s a’ vigasztalásnak egész sükere közönségesen azon meggyőződés: hogy fájdalmunk nagyobb, mint talán magunk előbb gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, mig azon nagy reménybankrotnál, mellyet mindenikünk tesz, ismerősökké devalváltattak, nem emlékeznek-e sok keserű órára melly ép’ ezeknek túlbuzgósága által hosszabbitatott [sic] meg? Ha szomorú vagy, ’s magad sem tudod miért, hű pajtásod addig fog kérdeni, addig vigasztalni mig végre eszedbe jut; ha valamelly kis kellemetlenség ér, olyan melly inkább boszantó mint fájdalmas, ’s mellyet a’ jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még más nap is hogy felejtsd, annyira dolgozik bajod’ enyhitésén, annyira kötözgeti kis sebedet, melly magától sokkal gyorsabban gyógyulna meg, hogy háladatlanság nélkül sem páratlan szeretetét sem a’ kellemetlenséget melly arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy bajba esel ’s valósággal segélyre szorulsz, barátaid e’ kellemetlen hibájukat egyszerre le szokták tenni, és ép’ olly kevessé alkalmatlankodnak szolgálatukkal, mint előbb türhetlenek voltak; de nem jut-e eszedbe ilyenkor: mennyivel jobb lett volna ha e’ noninterventio’ elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatokat, mellyekkel terhedre voltak ez egy alkalomra teszik el, ’s mit szeretetök neked szánt, inkább egyszerre, mint igy fillérezve nyujtják, hol a’ legkisebb öszveget nehezebben viselheted el, mint a’ legnagyobbat, melly egyszerre, egy darabban adatik kezedbe. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, ’s nincs mit bámulni ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak hozzánk, legalább az által nyerészkednek rajtunk: hogy a’ lehető legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, hogy minél kisebb szolgálatokért a’ lehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az ég barátot adott, kire ez észrevételek nem alkalmazhatók, ki mellé nőt vagy testvért állita végzete, kinél e’ gondolatok nem jutnak eszébe, az áldja sorsát, mert bizony a’ kivételek közé tartozik. Ákos azok közé tartozott, ’s azon számtalan szerencseadományok között, mellyekért a’ tiszaréti urfi a’ megyében boldognak tartatott, mint például: hogy apja alispán, anyja született báró kisasszony, hogy szép ’s nagy részint pusztai birtok vár reá, én csak egyért irigyelhetném, ha t. i. azt mit a’ sors magunknak is adott, mástól irigyelni lehetne, ’s ez, nővére.
Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leirásommal nem fogják beérni. Sok szeretetre méltó asszony száll sirjába, ki mint Hegel elmondhatná: hogy csak egy ember által értetett, ’s hogy ez által is félre értetett; mert az egy ki előtt szivét egészen kitárta, lázas állapotában csak képzelete’ szemeivel látta szépségeit; hát a’ szegény regényiró hogy boldoguljon nőinek leirásaival, főkép ha tárgya Etelkához hasonló, kinél maga a’ festő zavarodásban keresné szineit? Illy szőke haj ’s fekete szem, illy szabályos vonások’ leirására tenta ’s papiros vajmi szegény eszközök; ’s hát a’ nyájas arcz’ szinezetéről mit mondjak? Ha havasról szólok, mellynek csucsát a’ nap’ első sugárai pirosra festik, mig allyok tiszta fejéren csillog, ’s nem találhatod az egymásba folyó szinek’ határait, talán legjobb képét adom, ’s megis a’ hideg bércz, a’ mozdulatlan jéghalom, melly kölcsönzött sugárokban emelkedik előtted, eszedbe fogja-e juttatni a’ nyájas hölgy’ piruló arczait, sötét szemeinek ragyogó tekintetét, a’ piros ajkak’ mosolyát, egy szóval a’ lelket, melly szép arczain elédbe sugárzik, ’s mint nyári est’ bájos világitása a’ legcsunyább tájt, ugy a’ legközönségesebb arczot is széppé tehetné? Etelka egyik vala azon ritka egyediségek közül, mellyeknek egész valóját olly öszhangzat hatja át, hogy nem is gyanitod, mennyire kitünők egyes tulajdonai, ’s ha azon előitéletnek: hogy ész és sziv ellentétben áll, czáfolatra volna szüksége, ha ezen állitásnak, melly nagy részint ollyanok által terjesztetik, kik a’ kettőnek egyikét sem birják, esztelenségét még át nem láttad, ’s nem tudod: hogy vannak dolgok, mellyeket csak szivedben értesz, érzelmek, mellyekhez csak az ész vezet, – egy pár hét Etelka’ társaságában meg fogna győzni tévedésedről.
Testvérénél pár évvel fiatalabb, még is Etelka vala, ki Ákos’ szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szive’ minden titkait bizá; ’s pedig annyival szivesebben, mennyivel inkább tudá: hogy azok, mi illy titkoknál mint Ákoséi bizonyosan egyke a’ fődolgoknak, legsebesebb uton jutnak Vilmához, kit nővére mind azon barátsággal fogott körül, mellyre asszonyok csak az ő korában, ’s akkor is vajmi rövid időre képesek!
A’ testvérek végre fölmentek a’ csigadombra, honnét a’ falu, a’ nyugott Tisza, ’s a’ határtalan róna meglátszott.
„Jőnek – szólt Etelka sz. Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg a’ várt nemes vendégek’ közelitését hirdeté – egy óra mulva zaj lesz a’ házban.”
„Adná az ég hogy száz mértföldre lehetnék;” – szólt Ákos sohajtva.
„Talán kevesebbel is beérnéd, ott a’ faluban, nem messze tőlünk, a’ jegyző’ házánál, nemde?”
„Ne szólj erről, ha csak rágondolok, sirhatnám; tudod, tegnap mi történt?”
„Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.”
„Én nem reménylek többé.”
„Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, ’s atyánk – –”
„Atyám? ha más akadály nem volna mint ő – szóla Ákos szenvedéllyel – én tisztelem őt, de e’ tiszteletnek megvannak határai, ’s ha Vilma ’s apám egymás mellett nem férnek meg szivemben, kész lennék kiszakitani annak képét szivemből ki előitéleteknek fia’ boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e ezt Vilmától? ’s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetlenebb atyámnál.”
„Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.”
„Nem ismered őt – igen Tengelyi imádja leányát; vagyona, élete, nincs e’ világon semmi mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve ’s az becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen. Azon szerencsétlen beszélgetés után, mellyben mostohánk, ki szerelmemet észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jőjön házunkhoz, Tengelyi hozzám jött, ’s elmondva a’ történteket, kért, kiméljem meg házát látogatásaimtól, miután – mint keserüen kifejezé – nem jó ha illy magas rangu ifjak szegény lánnyal társalkodnak; azóta, ha az utczán találva házaig kisérem, valahányszor a’ kapuhoz érünk, mélyen meghajtja magát ’s én mehetek; szóltam nőjével, ki, isten áldja meg érte, mindig pártomat fogta, de az asszony, ki nem ép’ vakon engedelmeskedik férjének, azon válasszal utasított el: hogy ez egyben férje kérlelhetlen; szóltam Vándoryval ’s minden optimismusa mellett csak azon vigasztalását nyerhetém, hogy Tengelyi még eddig hajthatatlan, ’s hogy várnunk kell. ’S most gondold magadnak ehhez tegnapi méltatlanságukat, mellyeket Tengelyi egészen családomnak tulajdonitand, ’s azt hogy a’ közelgő tisztujitásnál ellenkező pártokon állunk, legalább mint ő hiszi, mert magam részt venni e’ pártoskodásban nem fogok; – ’s azután remélj, ha tudsz.”
„’S én reménylek – szóla nyugodtan Etelka, testvére’ kezét fogva – hol egy részről minden nemes érzemény, a’ másikról csak okok szólalnak föl – a’ győzelem mindig nem azon ügyé, mellyet legjobban védelmezni, de mellyért legmelegebben érzeni lehet.”
„Gondolod – szóla örömében ’s szenvedélyesen megcsókolva nővére’ kezét Ákos – o csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy elleneim’ fondorkodásai nem fogják elidegeniteni tőlem szivét.”
„Ákos, Ákos! miket beszélsz – szóla közbe mosolyogva Etelka – milly ellenek? milly fondorkodások? hogy ti ifjak, mint Vándory mondja, csak ugyan nem ismerhettek középutat semmiben, ’s mint az ujoncz ki először áll ellenség előtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek, vagy minden bokor mellett egész tábort, minden hulló levélben ágyugolyót képzeltek. Ki fondorkodnék ellened? hisz maga Tengelyi, belsejében talán fiát sem szereti inkább náladnál, ’s valahányszor lát, alig győzheti le magát, hogy nyakadba ne boruljon; ’s hidd el, ha ez nem lenne is igy, ha apja, anyja, az egész falu vagy az egész ország frigybe lép ellened ’s egy évig szüntelen roszat mond rólad, Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi lányok gyöngék vagyunk, ’s nem tudunk akarni, azt mondják legalább, ’s meglehet, igaz; de ép’ ez biztosít szerelmünkről; ha százszor bebizonyitod, hogy szivünket érdemetlennek adtuk, ha okaid meggyőztek is, mit használ? nincs erőnk mást akarni.”
„Kedves Etelkám mi boldoggá tészsz! hát néha szóltok felőlem?”
„Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani.”
„Tudod, [sic] én Tengelyi’ nagy proscriptiójától ment vagyok, ’s mint előbb ugy most majd nem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve fogadott, de miután zongorához ültem ’s egy pár kedves dalát énekeltük, komolysága eloszlott, ’s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyed óra alatt lemuzsikáljuk. Vilma imád, kezdetben mikor elmaradásod’ okát nem tudta, szomorkodott, miután tőlem meghallá, nyugodt lett, ’s most vigasztalásaim után ismét tellyes reményel néz a’ jövőbe.”
„Csak láthatnám, csak egyszer egy perczre ismét.”
„Majd meglátjuk, ki tudja, talán nem sokára – ha az öreg Tengelyi majd a’ tisztválasztásra megy; addig marajd békével. De most menjünk, a’ kortesek mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.”
„Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? – szóla Ákos visszatartva Etelkát, ki már a’ ház felé indult – kérlek az istenre, ne vond el tőlem pártfogásod.”
„Bizonyos lehetsz, csak még pár napi türelmet, ’s meglátod őt.”
Ákos szenvedélyesen keblére voná a’ szólót, ’s a’ két testvér sietve indult a’ ház felé, honnan távol fergetegként iszonyu rivalgások hallatszottak. Nálunk magyaroknál minden teremtés, legyen az nagyban vagy kicsinyben, barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény, – fájdalom, nem a’ világosságon hanem lármával kezdődik, ’s igy képzelhetik olvasóim a’ zajt, melly most Réty’ házát eltölté: kocsisok ’s hajduk, kik mindenfélét hordozva ide ’s tova siettek, konyhában a’ szakács kuktáival, a’ pinczében az ispán ’s udvarbiró, kamarákban a’ gazdasszony ’s szolgálói, mindenki lármáz, parancsol, veszekszik, hogy alig hallhatja kiki saját szavát; ’s a’ nagyságos asszony, ki a’ felső emelet’ közép ablakából kinézve várja vendégeit ’s a’ csönd’ helyreállitására már utósó pesztonkáját is leküldé, a’nélkül hogy más sükert tapasztalna, mint hogy a’ zaj egy hanggal megerősbödött; alig tarthatja meg azon nyájas mosolygást, mellyet a’ megye ugy is csak három évről három évre, ép’ a’ tisztújitások előtt, bámulhata egész szelidségében.
A’ tornáczon Réty alispán ur, Kislaky Bálint, Nyuzó főbiró ’s még nehány tekintetes elvbarátai pipázgatnak, ’s a’ háznak egy pár szegény rokona, ki illy alkalommal mindig meghivatott, majd valakinek pipát gyujtva, majd más szolgálatokat tellyesítve szolgálja meghivatásáért tartozó háláját; mig Macskaházy a’ dóriai oszlopok’ egyikéhez támaszkodva alázatosan jártatja körül kis szemeit az egész társaságon.
E’ társaság mellyhez Magyarországban – főkép tisztujitások előtt majdnem mindenütt, külföldön sehol hasonlót nem találhatnánk, számra kevés de olly egyedekből álla, kik Taksony megyében kétségen kivül a’ legkitűnőbbek közé tartoztak. Az első, ki közöttük figyelmünket magára vonja: Kislaky Bálint, kinek fiával Kálmánnal a’ törökdombon találkoztunk; a’ jámbor öregen sok van a’ mit szeretni, kevés mit leirni lehet. A’ kis gömbölyded öreg, szép ezüst hajával ’s piros arczaival, kinek ajkai mindig mosolyganak, szép kék szemei mindig jószivűen tekintenek reád, ki tárt kebellel áll előtted; ’s ha hosszu elbeszélései mellyeket minden alkalomnál ismételt, ’s mellyeknek nagy kárunkra ép’ végét feledé el, néha untattak is, midőn észrevevéd, hogy e’ férfiban olly kevés hamisság van mint meséiben, megbocsátád ezt is neki, ’s jobban érzéd magad’ társaságában, mint sokszor a’ legelmésebb körökben.
A’ többiek közül, kik az alispán’ tornáczán mulatnak, azonban leginkább két személy vonhatja magára minden idegen’ figyelmét. Szükség, hogy olvasóim e’ két, a’ megyében kitünőknek tartott egyediségekkel megismerkedjenek. Habár mi a’ teins alispán urral egy véleményben nem lehetünk: hogy t. i. az egész világon hasonlójukat nem lehet találni, – mert részünkről azt hisszük, hogy az ugy nevezett „originalis” emberek’ faja, melly, fájdalom, mindenütt föltalálható, egymáshoz még inkább hasonló mint mi más közönséges emberek, – e’ két férfi, mindenesetre megérdemli figyelmöket. A’ megyeház’ győzhetlen várnagyát Karvaly Ágostont, ’s legdrágább adószedőjét Sáskay Tamást értem, ’s tulzás nélkül mondhatom felőlök, hogy hozzájuk hasonló egyediségeket az egész megyében hasztalan keresnénk, mi az adózó népnek nem kis könnyebbségére szolgál.
Karvaly Ágoston régi nemesember vala, – olvasóim természetesnek fogják találni, hogy leirásomat e’ megjegyzéssel kezdem; nálunk hol e’ nehány szócskával: ”nemesember vagyok” hidon ’s utakon átmehetünk fizetés nélkül, olvasóim talán szinte nem fognak semmit kivánni személyeimtől, kiket illy előfigyelmeztetéssel vezetek előttök át, vagy legalább más birák’ módja szerint kegyesebbek leendenek irántok. Élete, önmagára nézve, egyike vala a’ legérdekesebbeknek, ’s sajnálni lehet hogy történetei, mellyet egészen Göthe’ modorában, azaz: életet ’s költészetet vegyítve, elmondani szokott, a’ jövő kornak nem fog föltartatni. Édes apjának ötödik gyermeke ötödik fia, ki ismét édes apjának ötödik gyermeke levén, a’ karvalyi birtoknak csak számolás’ utján kitudható részét kapta (mert a’ Karvay családnak nemzetségfája csak nem az ötszám’ sokszorozási táblájához hasonlita) Ágostonunkra nem nagy kiterjedésü birtok ugyan, – a’ közmondássá vált hét szilvafa már apjára sem illett, – de legalább annyi jutott, miből magyar nemes ember, ki, mint tudva van, inkább jogaiból mint földjéből tartja magát, becsülettel elélhet. Gyermekségét apja’ curiája körül nemes rokonaival birkózva, vagy a’ libapáston falusi fiukkal verekedve tölté; ’s ezen classicus első nevelés után, mint olvasóim látják, egészen azon rendszer követtetett, mellyen Homér’ hősei neveltettek; a’ pataki collegium, hol társai közt mindig az utósó, ’s az agarászat, hol mindig az első vala, olly tökéletesen kimívelék az ifjú’ szunnyadó tulajdonait, hogy apja, kinek szemei ha fiát káromkodni hallá, nem tudni örömében-e vagy talán azért lábadtak könyekbe, mert illyenkor rég elhunyt édes apja jutott eszébe, minden tulzás nélkül elmondhatá: hogy illy fiu az egész megyében nincs. ’S ha bár testvérei panaszkodtak is, hogy kissé verekedő természetű, legalább becsületére mondhatjuk, hogy soha erősebb emberrel szembe nem szállt, sőt inkább elfutott, mint hogy valakit azon kellemetlenségnek kitenne, mellyek major potentiae actióból következni szoktak.
A’ Karvaly család szerencséjére – mert máskép ennyi próbatételek után az öt testvérfejeknek egyike, még is gyöngének találtatott volna – az 1809-ki fölkelés a’ bátor ifjut a’ haza védelmére szólitá föl; ’s épen nincs mit csudálnunk ha a’ nemesség, tisztjeit választva, reá veté szemeit, ki harczos tulajdonainak már annyi jeleit adá, ’s őt hadnagynak választá. E’ háború, mellyet felejtenünk nem kell, mert a’ magyarnak, vagy inkább nemességének nagy nemzeti adóssága, mellyet, ha isten megsegít, egykor kamatos tőkével lefizetend, – hamarébb végződött, mint hogy Karvaly rendkivüli vitéz tehetségeinek példáit adhatá; minden, mit felőle mondhatunk az: hogy e’ nagy strategicus remekletben, melly által az 1809-ki nemes sereg Xenophon’ visszavonulását örök homályba boritá, ő senki által meg nem előztetett, ’s hogy az egész megyei ezeredből nálánál senki előbb tűzhelye’ védelmére e’ veszélyes időkben honn nem termett; melly érdemről azonban ő, mi az erény’ jellemző tulajdona, inkább hallgatott.
Van az egyenruhában valami, az asszonyokra nézve, mint mondják, ellentállhatlan; azért-e, mint némellyek hiszik, mert jövendő urokat szivesben választják azon rendből, melly minden egyebeknél inkább subordinatióhoz szokott? vagy mert az egyenruha a’ férfiakat egymáshoz hasonlóbbakká teszi, ’s ha, a’ mi néha még is megtörténhetik, előbbi kedvesöktől nem értetve – ez a’ közönséges ok – változásra látnák magokat kénytelenitve, mihelyt szivök ugyan azon ezrednél maradt, ’s bálványozásuk’ tárgyában csak az arcz változott, nem is vádoltathatnak állhatlansággal? én nem mondhatom; bizonyos csak az: hogy midőn Ráczfalvy asszonyság Karvalyt huszár köntösében látá, sugár termete, ’s a’ remekül pödört bajusz, olly tökéletesen megtevék hatásukat, hogy ő, ki mint az egész környék tudá, noha kötelessége lett volna, még egykori férjét sem szereté, ’s egy csöppet sem vala érzékeny: soha a’ kék eget nem nézheté többé a’nélkül, hogy Ágoston’ kék dolmánya ne jutott volna eszébe, ki mentéje’ sujtásaival a’ szegény asszonyi szivet olly erősen foná körül, hogy a’ varázs csak papi áldás által oszolhatott el.
Voltak a’ megyében kik Karvalyt ez alkalommal haszonleséssel vádolák, ’s főkép Ráczfalvyné’ rokonai, kik magukat örökségüktől megfosztva láták, lármáztak ezen, nézetök szerint ocsmány bün ellen; sőt voltak, kik a’ menyecskét jóval ötvenen túlnak hirdeték. Én azonban, ki az asszonyt legfelebb negyven kilencz évesnek tarthatom, ’s jól tudom, mennyire fáradt férje, hogy azon vagyont, mellyért állitólag házasságra lépett, minél hamarább elköltse, sőt hogy miután minden egyéb lassanként elfogyott, az utósót mi megmaradt, magát nejét is oda hagyja, sem az egyik sem a’ másik rágalomnak hitelt nem adhatok, ’s olvasóimat biztosokká tehetem hogy Karvay, mennyiben Ráczfalvy urtól örökölt, legalább híven tellyesité az örökös’ kötelességeit, ’s nem csak igen sokszor siratta halálát, hanem, mi sok népek által még szentebb kötelességnek tartatik, tellyes mértékben megbosszulá jóltevőjét.
E’ catastroph után Karvay ismét önn közlegelőjére szorittatott, ’s ha házassági történetei által magának szerencséjére ellenségeket nem szerez, alkalmasint a’ nagy cortescsapat közt kellene most érdemes személyét fölkeresnünk. Alkotmányos országban azonban, előhaladásra legjobb mód nem az, hogy minél több barátokat, hanem inkább hogy olly elleneket szerezzünk magunknak, kik a’ gyöngébb párthoz tartoznak; ’s természetes hogy Karvay, kinek üldözői szinte a’ kisebbségben maradt félhez számitattak, [sic] már ez érdeménél fogva is az alispán által pártolás alá vétetve, csak hamar várnaggyá, hajdukapitánnyá, sőt tiszteletbeli eskütté is emeltetett, ’s mind azon kényelem ’s tiszteletben részesült, melly helyzetével öszveköttetett.
E’ férfiu’ ellentéte Sáskay Tamásban áll előttünk. Vannak társaságok hol két barátot nem találunk; ollyan, hol pár egymást becsületesen gyülölőre ne akadnánk, talán nincs a’ világon; ’s természetes ha Taksony megyében e’ szerepeket Karvay és Sáskay válalták [sic] magukra. Maga a’ természet, ugy látszott ellentétet akara teremteni e’ két férfiuban, ’s a’ kis száraz Sáskaynak képe elsárgult papirhoz hasonló, mellyet valaki, mert kellemetlen dolgokat olvasott rajta, haragjában elgyürt, hegyes hosszu orrával ’s száz redőü homlokával, ritka de nagy szorgalommal előre fésült szinetlen hajakkal takarva, egy felől, a’ másikról Karvay’ verhenyős arcza ’s borzas fekete hajai, már magokban is ellent látszának mondani egymásnak, ’s ha e’ két férfi fölszólalt, első pillanatra észrevevéd, hogy az egyiknek rekedt, vékony hangja, a’ másiknak hatalmas basszűusával soha össze nem hangozhatik. E’ különbség, melly személyökben létezett, viseletökben is észrevhető vala: Karvaynak főtulajdona nyiltság volt, sőt Taksony megye’ közönségének egy része azt hivé, hogy kapitánya csöppel sem volna kevésbé szeretetre méltó ha ezen erényből jóval kevesebbet birna. Sáskay magába zárkózva, még ha az iránt kérdeztetett is: hány óra? csak meggondolás után ’s bizonyos ovások mellett felelt ’s nála – o közönség! – ismét azt találák sokan: hogy kár annyit zárkozódni, miután mint gyógyszertárakban azon láda’ külsején hol a’ méreg tartatik, ugy is olvashatja mindenki mit rejt. Még azon sok közeledési eszközök, mellyek férfi ’s férfi között a’ mivelt világban léteznek, a’ pipa ’s burnótszelencze, mellyek valahányszor tüz kell, vagy szelenczénket otthon feledtük, eszünkbe juttatják: hányszor szorulunk embertársainkra, ’s oda vezetnek hogy haragunkat kiprüszögjük, vagy elfüstöljük, e’ két férfira nézve nem léteztek. Sáskay, gyalázatára, nem pipázott, Karvay, homályos velejét burnóttal nem szokta tisztitani, ’s nem vala remény hogy e’ két úri ember valaha máskép’ mint ebédnél lehet egy véleményben.
Sáskayt, életében sok szerencsétlenség érte; csak azon legnagyobbat említem, mellyről erős lelkületénél fogva, maga ugyan soha sem szólt, de melly a’ megye’ jegyzőkönyvében állt. Főadószedő korában tudniillik a’ reá bizott pénztárban hiány találtatott, ’s ha bár eleget mondá ő, hogy a’ pénz ellopatott, ’s ha bár az egész megye hitt szavának, sőt nem is kétkedett senki, hogy Sáskay a’ tolvajt látta is mikor szobájából kiment, mint maga mondá, mit használt! A’ kormány ez egyszer, Sáskay’ nézete szerint is, mind a’ hazai mind a’ természet’ törvényeit megsértve, az adószedőt hivatalától felfüggeszteté; ’s ámbár Taksony megye tizenháromszor irt föl és sérelemmel fenyegetődzött; az olly nagy érdemü férfi még sem jelöltetett ki többé előbbi hivatalára, mellyet a’ nemesség’ tellyes megelégedésével viselt, ’s mellyel fölruházva nem csak hogy magának vagyont nem szerzett, de még egész birtokát kártyán el is veszté.
Azt hinné talán valaki hogy Sáskay a’ kormánynak illy igaztalan üldözései után az ellenzék’ soraiba állt? De nagy lelkek nem igy boszúlják meg magukat, sőt nem volt senki ki a’ sajtószabadságnak, tisztviselők’ felelősségének nagyobb ellensége lett volna mint ő; a’ mi pedig a’ népképviseletet illeti, ki őt e’ részben csak egyszer szólni hallá, tökéletesen meggyőződött: hogy az alkotmányos élet’ fő alapja a’ hatalmak’ elosztása lévén, azoknak kik az adót fizetik, annak kezelésébe a’ legnagyobb zavar nélkül befolyást engedni nem szabad.
Mindjárt a’ fönnemlített szerencsétlenség után Sáskay’ helyzete kissé kellemetlen vala a’ megyében. Köztisztviselőknek meg vannak elleneik, ’s igy neki is. Idővel azonban, hol minden folt, melly valaki’ becsületén történt – vagy azért mert maga a’ folt gyöngébbé, vagy mert az egész piszkosabbá vált – elmulik, e’ kellemetlen emlék is mindinkább elenyészett, ’s mondhatni hogy Sáskay elég kellemesen tölté napjait, sőt hogy mióta maga konyhát nem tartott, sokkal olcsóbban ’s jobban ebédelt, mint azelőtt. A’ mint mondók: elvei őt a’ conservativ párthoz csatolák, kivévén minden financziális kérdéseket, mellyekben előbbi hivatásánál fogva különösen gyönyörködött, ’s majd egy nemzeti bank, majd papirospénz, vagy megyei kölcsönök’ terveivel előállva legmerészebb ujitásokat javasolt; sőt mondhatni: hogy uj és uj közpénztárak’ alkotása, ’s mellé ügyes financzemberek’ fölállitása, kikre az egész kezelés bizatnék, fejében szinte rögeszmévé vált.
A’ tornácz’ közepén, kék, ezüst gombos atilában, nagy ezüst kupaku pipával, ’s kis ezüst sarkantyus csizmákban Réty alispán ur áll, ’s ha az udvariasság szabályai ellen vétém is, midőn olvasóimnak mindenek előtt nem a’ házi urat mutatám be, irói kötelességem, végül tartani a’ legérdekesebbet. Minden körnek megvan nagy embere, mint mai időben civilisált népeknél a’ kávé, ugy legalább egy nagy férfiu minden társaságnak első szükségeihez tartozik; ’s valamint e’ szellemi ital’ hiányában, ugy, hol valóban kitünő egyediség hiányzik, surrogatumokhoz nyulunk, mi, ha hozzá szoktunk, ép’ annyi élvezetet nyujt, és nem olly méreg drága, mi mind a’ valóságos kávé, mind a’ valóban nagy emberek’ fő hibája. Valamint azon hadsereg, hol csak egy vezér és csupa közlegények volnának, hivatásának roszul felelne meg, ugy az életben azon ritka legmagasabb helyzeteken kivül, mellyeknek elérését kevesen reménylhetjük, számos, hogy számos fokozatok létezzenek, mellyekre emelkedni valószinűbb legyen; csak igy reménylhetjük hogy azon egyedek is, kiket a’ sors kisebb szinhelyekre állitott, nagyravágyásuknak tárgyat lelve, lelkesedéssel teljesitendi kötelességeiket. Ha csak örök’ [sic] hir’ reménye buzditaná a’ katonát bátorságra, az első lövésnél nem sok maradna a’ harczmezőn; arra, hogy a’ nagy vezér csatáját megnyerje, szükség hogy alatta sokan káplár- vagy őrmesterséget reményljenek. ’S igy van az egész világon, hol, bármit beszéljenek is egyes, büszkeségtől elragadt irók, a’ legnagyobb tények nem egyes nagy, hanem számtalan középszerü egyediségek által vitettek véghez, ’s hol, minden romlásnak indulna, ha nem lennének sokan kik Caesarként, inkább elsők szülővárosikban, mint Rómában a’ másodikok.
A’ világ’ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; ’s ha Réty a’ megye’ egy részétől bálványoztatott és a’ másiktól minden alávalóság’ mintájának hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a’ hazában legalább ötvenkét ember él hasonló körülmények között, ’s hogy az, kivel most találkozunk, sem az egyik, sem a’ másik itéletnek nem felel meg egészen.
Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak nevezhetünk, ’s minők, habár a’ szó melly e’ tulajdon megnevezésökre szolgál, csak rövid idő óta jött ismét gyakorlatba, alispánaink közt, hála az égnek, nem hiányzottak soha.
Tudván, hogy valamint jobb mód alispánságra emelkedni nincs, mint ha valamelly párthoz csatlakozunk, ugy hivatalát megtartani, vagy magasabbra emelkedni, nincs roszabb, Réty mióta személye a’ megye’ többsége által mintegy zászlónak választatott, melly körül pártok csoportoztak, kötelességének tartá, más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a’ szél után. Réty a’ juste milieu embere vala; nem azon értelemben, mellyben e’ szó Europában vétetik, ’s melly szerint e’ politicai szinezettől is külön elvek fölállitása kivántatván, könnyen két pad közé juthatunk, hanem ugy mint Magyarország’ középelvü emberei lenni szoktak; egyszer egyik, másszor a’ másik pártnak adva szavazatát, okos játszóként ki egyszerre vörösre ’s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne lehessen. Az idő, ugy hiszik legalább sokan, politicában kétkedéshez vezet, ’s magam is ösmertem több becsületes embert, ki husz éves korában, ha kivántatnék, egy nap alatt a’ lehető legtökéletesebb alkotmányt szerkesztette volna honunk’ számára, ’s később egy kis törvény’ egyes szavai fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban ép’ ennek ellenkezője vala észrevehető; mennyivel tovább élt annál tisztábban látá: hogy alispán’ állásában minden lehető meggyőződések között a’ leghelyesebb az, mellyet a’ megyében legtöbben védenek, mihez tartva magát Réty e’ hazának azon ritka előlülői közé tartozott, kik a’ többséget soha önmeggyőződésök ellen kimondani nem kénytelenittettek. Voltak kik meggyőződésének ezen hajlékonyságát roszalák, [sic] mondatott hogy mindig előlmenni nem nagy dicsőség, ’s hogy az ki valamelly kocsmából kitaszitatik, noha közönségesen ő jön ki első annak ajtaján, azért még vezérnek nem mondható, ’s több illy rosz elmésségek, de miután Réty’ ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, ’s magok kik ilyeneket hirdettek mihellyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt legbuzgóbb pártolóik között találák, ’s illy esetekben a’ nagylelkü magyar szokás szerint, annak kit előbb leginkább ócsároltak, legnagyobb lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent öszvevéve, jól érzé magát tacticája mellett, ’s mi Taksony megyében hallatlannak látszott, már kilencz éven át, azaz: három tisztujitás alatt tartá meg hivatalát.
Egy idő óta a’ szép viszony, melly Réty ’s a’ megye között létezett, megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán illy hosszu hivataloskodás után talán elbizá magát; sőt ember’ emlékezetére, arczai soha nem mosolyogtak olly nyájasan, soha karjai annyi táblabirót nem öleltek még; háza nyitott ’s vendégszerető vala mint azelőtt, ’s uj szakácsa, ki ugy főzött hogy minden étel azon magyar félelem’ allegoriájának látszott, hogy önzsirunkban fulunk meg, a’ legnagyobb concessio volt, mellyet Réty a’ közvéleménynek tehetett. A’ bajnak egyedüli oka abban feküdt: hogy a’ taksonyi alispán egy idő óta bizonyos elvekhez kezde ragaszkodni, mit a’ többség melly őt leginkább azért ajándékozá meg bizalmával, mert e’ hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem türhetett el. Réty’ beszédei eddig a’ parliamentalis szónoklat’ mintáinak tartattak. „Nem szólok én erről T. KK. és RR.! – igy folyt előadása közönségesen – nem szólok én arról, ’s távol legyen tőlem hogy ezen másik kérdés’ megvitatásába ereszkedjem, melly minket a’ czéltól elvezetne, vagy olly tárgyak’ eldöntésére kényszeritene, mellyekről most határozni még nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a’ T. RK.?” ’S itt következtek, általános ’s szebbnél szebb nézetek: a’ magyar nép’ nemes jelleméről, vérrel szerzett szabadságunkról, ’s más illy uj ’s nagyszerü tárgyakról; mire a’ szónok sokszor félbe szakasztatva harsogó éljenek által, azon tagadhatlan axiomával végzé beszédét: hogy a’ nép’ szava isten’ szava, ’s hogy a’ tettes KK. RR. a’ haza’ javára legjobban önmagok fogják eldönthetni a’ kérdést. – Igy szólt Taksony megye’ Demosthenese egykor; beszéde, hogy egészen uj hasonlatossággal éljek, tiszta folyóként, mellynek sima fölszinét semmi sziklaként kiálló elv, vagy meggyőződés nem zavará, ’s mellyben az egész táblabirói kar, mintegy tükörben önmeggyőződéseit láthatá, futott végig a’ tárgyakon. egy [sic] idő óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de már is észrevehető, ’s a’ megye’ egy része igaztalanul apostasiáról kezde szólani, noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötven éves korában, most először életében látszik valamiről meggyőződni.
Mint Döbler vagy Telepy’ mütétei előtt, miután azokat bár százszor látta is a’ közönség, mindig csudálva tátja száját: ugy mindenki bámult az alispán’ változásán; de nehogy olvasóim mint Taksony’ megye közönsége fejöket törve hasztalan keressék az indokokat, jámbor történetiró létemre megfogom [sic] magyarázni. Nagy embereknek közönségesen megvan nagyra vágyásuk ’s ez jó, mert csak ez az közönségesen mi őket nagy tettekre vezeti; nagy férfiaknak megvan sokszor feleségök is, ’s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak igy gyakorolhatják magukat azon második tulajdonban, melly a’ valódi nagyság’ eléréséhez nagy tetteknél nem kevésbé szükséges: nagyokat türni panasz nélkül; de hogy nagy férfiak’ nőinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, ’s hogy az sokszor ép’ ellenkező irányban müködik, mint férjeiknél, – itt fekszik a’ baj, mellynek nem ritkán, dicső név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, ’s kérdem: a’ szilárd jellemü alispánnak, ki egész életén át mindig a’ szótöbbségnek hódolt, lehet-e rosz neven vennünk, hogy házában azt tevé, mihez közgyülésekben szokott? Elégületlen lelkiismeret után, nő ki férje’ tetteivel meg nem elégszik, minden földi bajak’ legnagyobbika,’s ki ne iparkodnék hogy ettől szabaduljon? Szálljatok magatokba olvasóim, ’s mondjátok meg: nem tettetek-e soha semmit meggyőződéstök ellen, csak hogy azon Jánustemplom’ ajtai, mellyek a’ házi életben nőitek’ rózsa ajkai által képviseltetnek, bezáródjanak, ’s béke legyen birodalmatokban? ’S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem is maguk, legalább nemök iránt mindig legszigorubbak, ’s kérem őket legyenek hasonló engedékenységgel Rétyné iránt is. Asszonyok a’ történetekben ritkán számolhatnak helyre, sőt még országgyülési iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e hogy Rétyné tudva ezt, minden hozzá irt level’ föliratában saját szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy- vagy méltóságos, sőt talán kegyelmes czimet, melly, tagadni nem lehet, főkép a’ pompás magyar nyelvben olly szépen hangzik? Azonkivül ő báró kisasszony volt, ’s ha magas polczáról férjéhez leszállt, midőn más angyalok is nem azért ereszkednek le a’ purgatoriumba hogy ott maradjanak, hanem hogy az elitélteket magukkal fölhozzák, ki roszallhatja: hogy angyal létére ugyan ezt akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ mellyen túl bizonyos pályán nem haladhatunk, ’s bámulhatjuk-e ha e’ asszony e’ Rubiconnál megállni nem tudott, midőn Caesar maga birt elég erőt keblében, hogy ezt tegye? Mind ezen okok együtt munkálva erősebbek valának, mint hogy Rétyné nekik ellentállhatott volna, mint hogy nappal ’s éjjel ne törte volna fejét, a’ módokon: mellyek által férjét báróságra emelheti.
Réty, maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, ’s inkább a’ kamaráskulcs mellett szavazott, mi által báróság nélkül is szert tehet a’ nagyságos czimre; nemesebbnek tartván ha csak miután állásában hátulról támadtatott meg, enged a’ körülményeknek; bizonyos azonban hogy mióta e’ gondolata támadott, mintha szemeiről fátyol hullna le, egész más világban láta mindent, ’s kettős erővel fáradott, hogy alispáni helyzetét, melly ép’ e’ miatt veszélyeztetett, megtartsa.
Az alispán épen ezen rendkivüli helyzetéről, mellyen e’ haza’ néhány alispána rendesen egyszer életében átmegy, gondolkozott; a’ többiek hallgatva talán egy fokkal alantabb hasonló tárgyakról gondolkozának: hisz tisztviselők, ’s azok kik egykor tisztviselők voltak ’s még nem tanácsosok, ’s azok kik hivatal után vágyódnak, szivesen foglalkoznak a’ közdolgok azon legszebb részével, melly a’ hivatalok’ czélszerü betöltésében áll; – midőn a’ csönd távol, de hatalmas éljen által félbeszakasztva a’ tekintetes társaság, melly a’ tornáczon állt, egyszerre mozgásba jött.
„Éljen Réty! éljen Nyuzó! éljen a’ magyar szabadság! Hajh rá!” ’S más ehhez hasonló fölkiáltások, mellyek közé néha kis káromkodás, ’s egyes pisztolylövések vegyültek, tölték a’ falut. E’ zaj felett a’ tisztválasztásoknál nem hiányozható:
Virágozik a’ tulipán,
Réty lesz a’ vicespán;
e’ minden alkalomra egyaránt illő dal mellynek ríme állandóbb mint azon népszerűség, melly azt majd egy, majd más alispánra alkalmazza, mint gyönyörü karének uralkodott; képzeljünk hozzá egy egész szekeret teli czigányokkal, kik a’ Rákóczyt huzzák, ’s a’ falu’ valamennyi kutyáit ugatás ’s vonításokkal üdvözletet zengve, ’s olly hangászi élvezetünk lesz, mellynél, hogy Shakespearrel szóljak, angyalok sirhattak volna.
„Ez lelkesedés! ez már népszerüség! – szóla végre Karvay, ki bajszát pödörve látszó gyönyörrel hallgatá a’ hangokat – Bizony szép dolog ha az ember a’ közbizodalmat ugy birja mint a’ teins ur; szegény legény vagyok, de vigyen el az ördög, követem alássan, nem adnám ötven forintért, ha nekem csak egyszer igy orditanának e’ világon.”
„Csak ne gyujtsanak föl semmit – sohajta közbe a’ szegény rokonok’ egyike, ki a’ mult tisztujitásról nem beszélt annyi zöldeket mint mások, de annyival több zöldet, kéket, sárgát, ’s mit tudom én, mit nem tapasztalt önn testén, hogy szinte haja borzadt ha bátyja urának közelgő földicsőitésére gondolt, mellyhez, mint ezelőtt három évvel, talán ismét hátán fognak tapsolni.
„Felgyujtani? hát teringettét, kiről szólsz nyulszivü teremtés? dörgött közbe a’ várnagy, nem tudod-e hogy nemesekről szólsz, hogy sz. Vilmosnak három száz voksa van, ’s hogy ha az egész falut fölgyujtják is, miután a’ teins ur assecurálva van, még örülnöd kellene, hogy ide jöttek, ’s nem az ellenfél’ tanyájára?”
„Karvaynak igaza van – szóla halavány öccséhez fordulva Réty – hogy merészelsz igy szólni vendégeimről? Én a’ sz. vilmosiakat ismerem.”
„Igen, ’s én is, – szakitá félbe Karvay – a’ raboknak egy tized része közülök való, nem láttam soha derekabb ficzkókat; ki honn legtöbbet lop, verekedik ’s gyilkol, az háboruban ’s restaurationál mindig első ember.”
„Talán vannak kivételek – szólt közbe éles hangjával Sáskay – mint hallám a’ sz. vilmosiak az 1809-ki insurrectionál – –”
Minden jelenlevők ’s főkép’ Sáskay’ szerencséjére a’ kortesek az alatt egész a’ kapuig jöttek, ’s a’ roppant éljenek, mellyel az első kocsi beköszöntött, minden további vitatkozást lehetlenné tettek: máskép Karvay bizonyos cassát felhozva, mivel az 1809-ki insurrectiót fizetni szokta, a’ beszélgetésnek olly fordulatot ad, mellynél bizonyos actiók elkerülhetlenül szükségeseknek tartatnak, ’s mellynél mint a’ tapasztalás már többször mutatta, Sáskay közönségesen megveretett.
Az egész nemes sereg mintegy harmincz szekerből állott, mellyek a’ sz. vilmosi és a’ szomszédfalu’ parasztaitól requiráltatva, mint hallám közmunkákba tudattak be, azon igen törvényes oknál fogva, minthogy ennyi kocsi az uton talált rögöket széttöré, ’s igy valóban utjavitásra szolgált. Az első ’s utósó kocsin sárga zászlók ’s rajtok e’ hazafiui fölirások láthatók, az egyik oldalon:
Utat, töltést nem csinálunk,
Réty lesz a’ vicespánunk.
a’ másikon:
Nem adózni, nem fizetni,
Hidon ’s vámon átmehetni,
Be nem állni katonának,
Törvényt szabni a’ hazának,
Mondani hogy a’ só drága:
Ez a’ nemes’ szabadsága.
Minden nemesnek süvege vagy kalapja mellett félig zöld, félig sárga toll vala látható, mi a’ párt’ reményeit ’s az ellenfél’ irigységét ábrázolá, ’s azon kivül azon practicus haszonra is szolgált, hogy Réty’ hivei, tévedésből valamelly olly koponyát ne törjenek öszve, melly alatt kedvező eszmék uralkodnak.
Az alispán, a’ nemesség’ éljenei ’s számtalan bókok között lelépe a’ tornácz első lépcsőjére, ’s miután a’ vendégek nagy kört képezve hatalmas „halljuk”kal megkezdék az ünnepélyt ’s a’ nemesek’ hadnagya elmondá: hogy minden jelenlevőnek ’s főkép’ tulajdon érzelmeit szokás szerint szép magyarságban a’ jegyző fogja előadni: a’ fölszólított ekkép’ kezdé beszédét:
Dicső alispán!
Nagy hazafi!
Halhatatlan férfiu!
Tekintetes uram!
Ha Hellas vagy Róma a’ muzsáktól sugalt isteni szónoklatának roppant árjával birnék, ha, mint Orpheusról mondják, városokat építhetnék szavammal, vagy fölzugva a’ tehetlenség’ gyáva álmába merült világ fölött, mellyet annyi szent akarat fölkölteni képes még nem volt, melly a’ szabadság’ vérszinü hajnalában uszva még mindig tovább szendereg, mint egy Cato, O’Conell, Cicero vagy Mirabeau, hatalmas szavammal a’ tespedő népeket tettre serkenthetném: ki volna ki neked nagy férfiu, ennyi tiszta kebelnek, melly sz. Vilmoson nyugodtan dobogva nevednél, a’ polgári kötelességek legszentebbikét, melly nagy férfiainak fölmagasztalt tiszteletében áll, szerény hivséggel teljesiti, érzelmeit szebben kimondhatná.
De mi vagyok én? hogy e’ roppant föladat: előtted kitárni annyi forró sz. vilmosi kebel’ érzetét nekem juthatott; alig élve át a’ játszi gyermekkort, hol a’ sziv’ ártatlanságának magasztos érzetében, mint tavaszkor magas fán az illatos virágok, az emberiség’ terepély ágai között föltárá kelyhét, nem tudva még, hogy ha majdan a’ zordon ősz’ zugó szele eljön, lehullva tövéről, mellyen édes gyömölcscsé vált, a’ földön rothadni fog, hogy belőle uj fák ’s egész erdő nőjön – alig lépve a’ nyilvános élet’ tekervényes pályájára, mellyen szivének mágnestüjét követve, a’ hazafiság’ tiszta csillagának sugarainál melly egén ragyog, száz vészektől környékezve, az igéret’ földéhez evez: a’ sz.vilmosi nemes tanács által szószólónak választva hová forduljak annyi érdemid között, nagy férfiu! tekintetes alispán! mellyekről szólani tisztemben áll ’stb.”
Az egész beszéd, egyike vala azon remek müveknek, mellyeknek gazdag képgyüjteményéről, csak ki Hafiz’ költeményeit, vagy a’ némelly megyegyüléseken tartatni szokott financzialis beszédeket ismeri, lehet fogalma, ’s mellyeknél azon meggyőződés tölti el lelkeinket; hogy e’ nagy világon minden, tenger és száraz föld, piramis ’s templomtorony, Caesar ’s a’ megbuktatandó alispán hasonlók egymáshoz.
Miután a’ szónok, egy ideig csillagát ’s később Mozes’ tüzoszlopát követve, Réty’ érdemein ’s a’ hazán és végre a’ sz. vilmosi nemesség’ buzgóságán tévelygett; miután a’ Duna’ torkolatai ’s Magyarországnak nagy Lajos alatti határainál egy perczig megállt ’s innen a’ sz. vilmosi határokra, ’s a körülöttök folyó metalis perre áttért, olly dolgok mellyeknek elintézése csak Réty alispán és a’ sz. vilmosi nemesség’ lelkességétől reménylhető, a’ szónok még egyszer elmondá küldőinek roppant ragaszkodását, ’s a’ rómaival e’ szavakban végzé beszédét: „Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae.” Az az, mint a’ nemes hadnagy kezeit öszvecsapva hiven forditá:
Virágozik a’ tulipán,
Réty lesz a’ vicespán!
A’ szónoklatnak roppant hatása volt; ’s noha a’ szónok mindazon helyeknél hol a’ polgárokról, vagy erényekről, vagy ehhez hasonló tárgyakról szólt, a’ nemes tanács’ parancsolatára sz. vilmosiakról, sz. vilmosi erényekről ’s érzelmekről kénytelenitetett beszélni, ’s az emlitett metalis eset’ felhozását is ollyannak tartá, mi a’ közlelkesedésnek árthatni fog: soha szónok inkább nem éljeneztetett mint ő, kit a’ nemes hadnagy’ példája után minden tizedik szavánál háromszoros éljen szakítá félbe beszédét, ugy, hogy – mi nálunk ritkaság – szinte sokallá a’ tetszést.
Az alispán, kit e’ megtiszteltetés, mi illy esetekben közönséges, egészen váratlanul lepett meg, ’s ki, mi ismét mindennapi eset, alig talála szót érzelmei’ kimagyarázára, még is meglepetett ember’ létére elég czélszerüen szólt. Elmondá: mennyire fáradt ’s mennyire vágyodik azon nyugodt házi boldogság után, mellyet családi körében élvez, ’s mellyből őt semmi ki nem ragadhatná, ha csak a’ sz. vilmosiak’ hazafiui bizalma nem szólítja föl őt még egyszer azon pályára, mellyen annyi keserüségek között haladott mindeddig, de mellyen a’ megtámadott nemesi szabadság’ védelme gyönge erejének egész használatát talán megkivánja.”
E’ beszéd, mint az elébbi, ismét éljenekkel fogadtatott, ’s miután a’ nemes hadnagy kinyilatkoztatá, hogy a’ nemesek a’ nagyságos asszony’ kézcsókolására kivánnak menni: az egész csapat ismét éljenek közt a’ házba tolult, hol őket most egy ideig magukra hagyjuk.