Az ismeretlen, kit előbb a’ kertárokból kibujni látánk, most közel a’ tüzhöz közel, de még világa’ körén kivül megállt, ’s vizsgáló tekintetet vete maga körül. A’ lobogó szalmatűz a’ tárgyakra kétes világot terjeszte, mellyben egy gémeskut’ ága magas rémként néha föltünt, ’s ismét elenyészett a’ homályban. A’ tűz mellett öszvegörnyedten, ’s kis pálczával piszkálva az égő szalmát, hogy jobban lobogjon, egy férfi ült, ki ép’ most ujra kezdé dalát, ’s az ószerű melodiához, mellyet az ismeretlen a’ kertároknál hallott, ’s melly után lépteit irányzá, igy énekle:
Más népeké a’ nagy világ,
Nekünk hely nem marad;
Hazátlan a’ czigány, szegény,
Hazátlan – de szabad!
„Hát ismét nagyidai gyászdalod énekled, öreg?” – szóla az ismeretlen, ki az alatt az énekeshez közelite, ’s a’ vég szónál kezét barátságosan vállára tevé; – mi bajod?”
Peti – mert csakugyan ő az kivel itt ismét találkozunk, mihelyt visszanézett, ’s az ismeretlen’ arczát a’ tüznél meglátá, fölugrott, ’s kezét megragadva elvoná a’ világos körből mellyben állott. – „Az istenért! ha valaki meglát” – szóla halkan, ellentálló barátjához.
„Megbolondultál – viszonzá a’ másik kiszabaditva kezét, ’s ismét a’ tüzhöz közelítve – ott a’ kertárokban feküdtem, bőrömig vizes vagyok, hadd szárítkozzam kissé.”
„Nem, nem; menned kell – sürgeté Peti – az egész falu telve ellenségeiddel, ki tudja, talán valaki közelünkben van, ’s ha rád ismer, végünk lesz, neked futni kell Viola, futni a’ meddig lábaid birnak.”
„De kérlek öreg – viszonzá Viola ki az alatt kényelmesen a’ tüzhöz terült, – félmértföldnyire nincs kívülünk ember a’ mezőn; mitől félsz?”
„Téged megismernek félmértföldnyire is; tudod ma délután mikor veled szóltam, már a’ sz. vilmosi erdő mellett voltunk, ’s a’ pandurok itt a’ kertek’ szélén, még is az egyik rád ismert.”
„Igen, mint mi ő reájok; gondolták hogy én vagyok, – ’s ha olly nagy kedvök van velem megmérkőzni, velem – tevé hozzá, egyenkint kiszedve ’s megvizsgálva pisztolyait, mellyeket derekán viselt – im készen vagyok, éjjel nem félek senkitől.”
„Viola, Viola! téged merészséged ront meg végre is, – szóla szomorúan Peti, – megveted e’ veszélyt ’s veszni fogsz.”
„’S nem jobb-e végre – szóla a’ zsivány maga mellé vetve baltáját, nem jobb-e meghalni egyszerre, mint ugy élni mint én? Átkozni a’ napot ha fölkél, mert világot terjeszt a’ földön, ’s üldözőimet nyomomra vezetheti; remegni minden madártól melly az ágakat csörögteti; ellenséget látni minden fatőben, ha estve az erdőn átmegyek; futni az emberektől, kiket szerettem, ’s az erdő’ vadjai közt tölteni napjaimat, hogy mind ezen kinok után éjjel akasztófáról ’s hóhérokról álmodjam, – ez életem, ’s hidd el Peti, nincs rajta mit féltenem.”
„És nőd, ’s gyermekeid?”
„Igen – nőm ’s gyermekeim!” – szóla emez ’s mélyen fölsohajtva néze az apadó lángokba, mellyek ép’ elég világot árasztának arczára, hogy Peti láthassa rajta a’ fájdalmas kifejezést, mellyet szavai férfias vonásain hagyának.
Viola szép férfi volt: a’ magas homlok, félig eltakarva holló fürteitől, mellyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a’ férfias kifejezés melly napbarnította vonásait bélyegzé, ’s a’ természetes méltóság, melly magas termetének minden mozdulatában nyilatkozék – akaratlanul arra emlékeztetete: hogy azon emberek’ egyike előtt állsz, kik a’ természettől talán nagy férfiaknak teremtve, paraszt köntösben ismeretlenül mennek át e’ világon; boldogok ha szerencsétlen végzetök soha lelköknek rejtett erejét velök nem sejditteti, ha egy ismeretlen sír takarja el a’ szívet, mellynek a’ világ nagy tárgyat, mellyért dobogjon, nem adott.
„Ne szomorkodjál, pajtás – szóla végre a’ csendet félbeszakasztva Peti – még minden jobbra fordulhat: de most mennned kell, itt egy perczig sem vagyunk biztosan; a’ restellatio közelg, Nyuzó fél hogy kimarad, ’s mindent el fog követni, hogy elfogatásod által magának érdemeket szerezzen. Engem ma, miután egymással szóltunk, a’ pandurok elfogtak, ’s eleibe vezettek; isten verje meg a’ hóhért, – ugy gorombáskodott velem, ugy fenyegetődzött, hogy hajam borzad ha rá gondolok, ’s ha az áldott Ákos urfi meg nem ment, most a’ helyett, hogy melletted fekszem, a’ deresen pihennék. Kémei vannak köztünk; nem nevezte meg, de annyi bizonyos, hogy minden lépésedet ismeri, ’s ma is tudta hogy faluba jösz, ’s való isten’ csudája hogy megmenekedtél; ha nem csináltuk volna ki előre hogy itt a’ tűznél találkozunk, nem is kerülted volna ki fortélyaikat. A’ csárdás ’s cselédei megkötözve a’ pinczében fekszenek, helyettök paraszt ruhába öltözött pandurok várnak reád. Házadnál hasonlókép’ pandurok várnak, ’s a’ faluban parancsolat van adva: hogy mihelyt a’ templomharanggal jel adatik, mindenki vasvillásan jelenjék meg. Mikor előtte álltam, Nyuzó káromkodva elbeszélé készületeit, ’s mihelyt megszabadultam szemeimmel láttam hogy igaz; ide ültem hát ’s egy órája már hogy remegve mint a’ falevél, orditom dalomat; igazi szerencse hogy találkoztunk.”
„Házamban pandurok – szóla Viola felugorva – és feleségem – mondád hogy beteg?”
„Arról ne aggódjál – szóla a’ másik – Zsuzsi nincs a’ házban többé, ’s a’ mennyire beteg embernek jól lehet dolga, neki jól van. A’ notáriushoz vitték –”
„Tengelyihez? – mint rabot?”
„Nem nem – minden gond ’s kimélettel, csak ugy felebaráti szeretetből. Hej! ritka dolog ám az, barátom! főkép mai időben, de isten meg is áldja érte.”
„Felebaráti szeretetből – mormogá Viola fogai közt – hátha csak cselszövény ez, öreg? Nőm a’ jegyző’ kezei között, ’s tudod-e hogy ki Zsuzsit kezei közt tartja, az éltemet tartja kezeiben?”
„Most az egyszer csalódol, – viszonzá a’ czigány mosolyogva – magam is azt gondolám eleinte, ki tehet róla ha az ember nem gróf, hanem czigány, ’s nem igen bizik a’ tisztviselőségben; – ’s midőn hallottam hogy Zsuzsi a’ notáriuséknál van, igen megijedtem; de mikor megmondták, hogy az öreg Tengelyi nem is tudja, ’s hogy az egész Vilma által történt, megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra esküszöm. De most ne késsünk, még viradtig sz. Vilmoson kell lennem, hogy levelemet átadjam; neked minden percz, mellyet itt késel életedbe kerülhet.”
„Nem megyek egy lépést sem, mig Zsuzsim’ állapotáról nem tudósítasz, előttem az egész megfoghatatlan.”
Peti jobban ismeré Violát, mint hogy illy hangon kimondott kivánatának ne engedett volna, ’s azért a’ lehetségig röviden ’s elhallgatva nője’ bajának nagyságát elmondá mit olvasóim Viola’ családjáról már tudnak. Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd ha néha nehéz fohászok nem emelik keblét.
„Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod – szóla végre Viola, fokosát a’ földre szegezve – arra hogy mint a’ koldús a’ könyörületesség’ keserü kenyerére szorulj, hogy mint a’ földönfutó másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott teremtés neked, hogy őt is üldöznöd kell?”
„Menjünk, menjünk barátom! – szakitá félbe Peti – feleségednek nincs semmi baja, ’s nekünk nincs időnk, hogy itt a’ világ’ igazságtalanságai fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a’ visszafizetésre, akkor majd megadjuk mostani bajaink’ árát, én legalább ugy hiszem még egyszer herczegileg befizetek Nyuzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember mint te most, ’s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.”
„Ki szól rólam? én rég megszoktam a’ bajt – kezemet embervér fertőzteti, ’s talán igazságos: hogy isten’ átka feküdjék fejemen; de ő ő, kit ugy szeretek – – ki senkit nem sérte meg, senkit, mióta él, meg nem bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem ’s kezemet föltartja ha boszúmban fölemelem, ki órákig térdepel a’ templomban, kinek egyetlen vétke hogy engem szeret – mért büntetni őt is? Üldözzenek, kinozzanak, ’s nem bánom; akasszanak föl engem, de őt ne bántsák.”
„De hisz’ ki bántaná őt – szóla Peti mindig türelmetlenebbűl – soha jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert isten bizony pórul járunk ’s csak te léssz oka.”
„Az egész faluban – mondád – senki nem fogta pártját; senki sem akará magához fölvenni, Tengelyit kivéve?”
„Mondtam már hogy nem – a’ főbiró eltiltotta, ’s nem merték.”
„Jól van, jól, számolunk ezért – soha az egész faluban nem bántottam senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, ’s mikor háznépem Inségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mind ez máskép’ lehet, hogy Viola talán a’ vörös kakast is ráereszthetné Tiszarét’ falujára, ’s hogy még annyi baj ’s lárma sem volna érte mint hIres Sodoma ’s Gomora városaiért.”
„Igazad van – szóla közbe Peti megragadva kezét – néha egy kis boszú csöppet sem árt, legalább eszökbe jut az embereknek, hogy még igazság is van a’ világon ’s jobban vigyáznak magukra; csak most jöjj velem sz. Vilmos felé, ott az erdőben pár napig biztosan lehetsz, a’ kanász a’ mi emberünk, oda hivjuk majd a’ többieket is, ’s tanácskozunk; most itt a’ faluban ugy sem tehetnél semmit, valamennyien lábon vannak ellenünk.”
„Menj csak előre, nekem még kevés dolgom van itt.”
„Hol? – kérdé Peti bundájánál visszatartva a’ másikat, ki a’ falu felé indult.
„Menj, mondom, előre sz. Vilmosra ’s várj meg a’ kanásznál, nekem egy kis beszédem van a’ jegyzővel, hajnalig veletek leszek, addig főzzetek valamit, éhen vagyok.”
„Talán a’ varjúk is éhen vannak, ’s rád bizták hogy eleségnek függesztesd föl magad’ számukra; ha a’ faluba mégysz ’s főkép’ Tengelyi’ házához, halál fia vagy.”
„Ejh majd bizon! hát annyira megijedtél e’ kis készületen? Violát nem olly könnyen fogják el mint gondolod, még egyszer mondom, menj ’s készittess jó gulyás hust számomra, ’s ha ép’ nagy megnyugtatásodra szolgál: a’ hajducomissariust kötözve elhozom magammal, ’s statariumot tartatok fölötte.”
„Ez mind helyén volt, mig a’ tiszarétiek melletted voltak, akkor biztosan járhattál körül, minden ház menedékül szolgálhatott, ’s nem volt ember az egész határon, ki egy országért elárult volna. De mióta a’ tiszteletest kirabolták, minden megváltozott, esküsznek hogy te tetted, ’s mind ellened fordult.”
„Majd utóbb kisül ez is, ’s ép’ azért kell Tengelyivel szólnom, hogy ez iránt tisztába jöjünk. Soha életemben urforma embernek köszönettel nem tartoztam, a’ jegyző az első, ’s ne mondja, hogy háladatlan voltam. Eressz – –”
„De mi haszna a’ jegyzőnek abból ha téged elfognak” – szóla rimánkodva Peti, ki Viola’ tántorithatlan föltételét látva, őt most a’ falu felé követé.
„Tengelyi ellen alávaló cselszövény köttetett, ugyan azon kezek munkások, mellyek a’ tiszteletesnél raboltak, tudtára kell adnom – –”
„Még ma?”
„Igen, még ma, ki tudja holnap nem lenne-e már későn, e’ jó madarak igen éhesek prédájuk után; legfelebb egy óra alatt mindent rendbe hozok, menj te addig sz. Vilmosra.”
„Én? – szóla a’ czigány, fejét rázva – abból, öcsém, nem lesz semmi; ha már ép’ megbolondultál ’s magadat visszatartóztatni nem hagyod, azt legalább, hogy ennyi veszélyek közt magánosan hagyjalak, nem parancsolhatod. Ha Violát fölakasztják; Peti czigánynak nincs mit keresni e’ világon.”
Viola hallgatva megszoritá hiv bajtársa’ kezét, ’s sebes léptekkel közelgett a’ két czimbora Tiszarét felé, hol azalatt a’ zsiványok’ elfogására annyi előkészület történt, mennyire, azon estvét kivée mellyen a’ főispán instellatiója előtt fényes küldöttséggel váratott, a’ falu legöregebb lakosai sem emlékeznek.
Viola házán ’s a’ külső csárdán kivül, hol mint olvasóim tudják pandurok vártak, még a’ helység’ főbb utczáin, a’ csapszéknél ’s mindazon gazdaházaknál, hová a’ zsivány néha betérni szokott, katonák, foglárok vagy legalább egy-egy kisbiró őrködött, míg Réty’ cselédei vasvillákkal ’s dorongokkal fölfegyverkezve a’ nagy pajtában, ’s minden gazda parancsolat szerint tulajdon házában várá az elhatározó pillanatot, mellyben a’ templomharang megkondul ’s mindenki az egyetlen szörnyeteg ellen kitör. Nehány a’ közjóért buzgó táblabiró által, ki gulyáját különösen félté, ’s egy pár lelkes hölgy’ bőkezü adakozásiból ezek fölött még száz pengő forint gyüjtetett öszve, annak dijául, ki a’ rablót, elevenen vagy halva, mi reá nézve ugy is csak huszonnégy órai különbséget tenne, az igazság’ kezébe szolgáltatja; ’s ha csakugyan ez éjjel Tiszarétre jön, egészen osztom Nyuzó főbiró ur’ véleményét: hogy csak csuda által menekedhetik meg. Ez elsőre t. i. arra nézve ha eljő-e a’ faluba? azonban még némi kételyek léteztek. Mig t. i. Nyuzó ’s esküttje agarászaton mulattak, Kánya comissarius, ki távollétökben Tiszaréten parancsnokolt, minden rendeleteket huszonöt pálcza sanctio hozzáadással kidoboltatott, ’s ha bár a’ főbiró e’ tactikáról értesittetve, igen káromkodott ’s megparancsolá, hogy senki a’ faluból ki ne eresztessék, félni lehete, hogy Viola az ellene tett készületekről tudósíttatik, ’s ezen meggyőződés végre olly erőssé vált, hogy tiz óra után mikor Viola, Petivel Tiszaréthez közelgett, a’ készületekben elfáradt lakosok, sőt a’ foglároknak nagy része is nyugodni ment.
„Várj kissé reám – szóla Peti társához mikor a’ szérükhöz értek – hadd nézzek körül, ide az út mellé állitottak föl egy pár zsinóros gazembert, lássuk mit csinálnak.”
Viola megállt, ’s mig az öreg, rókaként az árkon átcsuszva a’ boglyák közt eltünt, fegyvereit igazitva várá társát.
Pár percz után Peti visszajött. „Alszanak – szóla nevetve – no ha mind igy tellyesítik kötelességüket, akkor jól vagyunk” – ’s átmenve a’ szérükön, csak hamar a’ faluhoz értek.
Minden nyugodt ’s csöndes volt itt, a’ korcsma ’s faluházon kivül csak itt ott világita egy mécs a’ kis ablakokon át; ’s Peti társával sebes, de zajtalan léptekkel halada tovább a’ házak között kerülve a’ mennyire lehete a’ jártabb utakat, ’s majd egy utczasarkon, majd kertek között vagy sövény’ árkában vezetve Violát, ki őt hallgatva követé.
A’ kastély után kétségen kivül Tengelyi’ háza volt a’ legszebb Tiszarét’ egész helységében, sőt oly külföldi, kinek izlése még annyira kimivelve nem volt, hogy azon oszlop ’s tornácz, olasz és franczia épitészeti zagyvalékot, melly kastélyaink’ jellemét teszi, megkedvelli: a’ szerény ’s majdnem födeleig zöld venyigével befont jegyzői lakot, kis négy ablakával a’ főutczára ’s a’ hosszu folyosóval, melly babbal befont faoszlopokon nyugszik, ’s a’ tiszta udvar felé néz, talán szebbnek ’s kényelmesebbnek tartaná; azonban ez most a’ dologhoz nem tartozván, itt csak azt említem hogy Tengelyi’ házát egyik oldalán keskeny udvar, a’ másikán valamivel szélesebb kert környezi, a’ ház egyik szomszédságában a’ helység’ – másikán István kovács’ háza állnak, ’s ennek átellenében az utcza’ másik oldalán Iczik zsidó’ boltja, az egyetlen melly Tiszaréten található, de ép’ azért kétszerte kitünőbb nem csak mint Europa ’s a’ két India’ kelméinek raktára, de szép sárga festése és azon, világos kék oszlopokon nyugvó tornácz által is, melly alatt szombatokon Icziknek egész, tizenöt főből álló családja, szép bársonybugyogókban ülni szokott.
Tengelyi’ házához csak két uton lehete jőni, a’ helységház vagy István kovács’ mühelye mellett, ’s noha a’ mühelyből még kalapácscsörgés hallatszott, Peti mégis tanácsosabbnak tartá ez utósót, főkép’ miután látá hogy Iczik’ házában már gyertya nem ég, ’s hogy a’ zsidó kígyó, mint mondá, belső barlangjába tallér zacskóihoz vonult.
Kilépve tehát a’ sötét szögletből, melly István kovács’ háza megül a’ főutczára nyilik, Tengelyi lakása felé sietének. A’ kovács’ tüze vörös világot terjeszte az utczára ’s a’ zsidó’ házára, mellynek zárt ajtaja ’s ablakai mögött, mint látszott, mindenki aludt már. Átmenve e’ világos helyen, Peti, ki jobbra ’s balra tekintve mindent látott, ’s minden neszre vigyázott, egyszerre megfogja Viola’ kezét: „megláttak – sugá a’ zsidó’ házára mutatva, hol az egyik oszlop megűl egy emberi alak látszék ki, melly azonban egy percz után a’ ház’ ajtaja mögött eltünt – menj hamar a’ notárius’ házához, mindjárt a’ fal mellett a’ keritésen rést fogsz találni, bujj be ’s rejtsd el magad a’ mint tudod, de az istenért be ne menj a’ házba; ha a’ lármának vége lesz, ’s látom hogy biztosan mehetünk, eljövök érted.”
Peti, az utcza’ másik oldalára sietve, eltünt a’ házak között, Viola nem minden nehézség nélkül végre föltalálta a’ rést, ’s alig vonult a’ fák mögé midőn meggyőződött: hogy a’ czigánynak aggodalma nem vala alaptalan. Különböző szavak mellyek az utczán hallatszottak, egyegy sebesen átvitt lámpavilág, siető léptek, ’s végre a’ megkondult harang mutaták, hogy a’ népesség lábon van, ’s ki még kétkedett volna, azt Nyuzó szolgabiró ’s Keniházy eskütt’ versenyző káromkodásai meggyőzheték: hogy az osztó igazság, nem mindig, sét néha két negyed tizenegykor sem alszik e’ hazában.
Hogy Viola’ helyzete e’ pillanatban épen nem vala veszély nélküli, olvasóim könyen átfogják látni. [sic] Tengelyi’ kertje nem vala olly nagy ’s főkép fákkal nem olly sürüen ültetett, hogy abban valaki magát biztosan elrejtheté, ahhoz jött még hogy a’ ház’ azon ablakai mellyek a’ kert felé nyiltak, világosságot terjesztének, ’s jóformán nem is kelle más, minthogy valaki a’ kert’ sövényén meglátva a’ rést, lámpással jőjön keresni, ’s Violát nem nem mentheté meg senki. Ő azonban rég megszokva az illy veszélyeket, nyugodtan várá a’ dolgok’ kimenetelét, ’s bizva jó csillagában, ’s bátorságában nyugodtan készitgeté fegyvereit.
A’ lárma azonban ismét megszünt, a’ keresők a’ falu’ más része felé tolongtak, ’s a’ távolból hallatszó szavak ’s a’ még mindig fölkonduló harang Violának tudtára adák, hogy a’ veszély ugyan egészben nem, de legalább nagy részben megszünt; hazánkban ugyanis zsiványoknak illy alkalommal csak az első negyedóra veszedelmes, melly ha elmult, senki mást keresni nem szokott, mint ürügyet, hogy minden kereséssel fölhagyhasson. Keleti nép vagyunk ’s nem azért jöttünk nyugotra, hogy itt ujra fáradjunk, sőt miután egyik barátomnak talán igaza van, midőn mondja: hogy meggyőződése szerint őseink csak azért hagyák el honukat, hogy olly hazát keressenek hol a’ nap később kél, ’s tovább aludhassanak, való igaztalanság volna tőlük azt kivánni, hogy más népek’ módja szerint, isten által a’ legnemesebb népnek teremtve, életöket hosszu robotnak tekintsék ’s mindig dolgozzanak, ’s Viola ki már többször hasonló helyzetben levén e’ nemzeti jellemet ismeri, nyugottan mint ha nem is ő volna a’ ki kerestetik, föl állt ’s a’ ház felé lopódzott.
E’ házban ezen ablakok mögött volt nője, az egy lény ki őt e’ világon szereté, az egy kit magáénak nevezhete, kit kebléhez szorítva annyi csapások alatt megkeményült szive ismét melegen doboghatott, kinek nyájas szavánál a’ zsivány érzé, hogy kitaszítva az emberek köréből, üldözve a’ közhatalom, elitélve a’ törvények által, valamije még maradt mitől őt e’ világ meg nem foszthatá, ’s mi által ez élethez ’s istenéhez kötve érezheté magát; ’s Viola’ szive, melly veszélyek között olly nyugodtan maradt, feldobogott e’ gondolatnál, mellyekkel csöndesen ablaktól ablakhoz lopódzva végre az utolsóknak egyike előtt megállt.
A’ szobában, mellybe látott, minden nyugodt vala. Az ágyon alvék, vagy legalább mozdulatlanul feküdt nője, mellette a’ beteg fölött őrködő Vilma ült, távolabb az asztal mellett régi bibliájában az öreg Liptákné olvasott, ’s időről időre lábával egy mellette álló bölcsőt ringatott, közel hozzá, széken, arczával ép’ az ablak felé fordulva Viola’ kis fia korának boldog kiváltsága szerint álmodozva felejté bajait. A’ szobában minden hallgatott, ’s Viola benézve, sokáig élvezheté a’ viszontlátás’ keserü boldogságát, melly rég száraz szemeit tiszta csöppekkel áztatá. E’ nő, ki betegen, talán a’ halál’ küszöbén önlakából elüzetve mások’ könyörületére szorult, e’ fiu ki megbecstelenitett névvel, barátok ’s rokonok nélkül, koldulva fogja föltartani életét, hogy ha majd megnő mint apja zsivánnyá váljék ő is; e’ csecsemő, kinek még anyja sem kivánhat egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el e’ világot, mellyben ha anyja’ mellétől elvált, csak keserűség vár reá – lehet-e szomorúbb látmány mint ez? ’S mégis volt-e az üldözöttnek e’ három lény’ szeretetén kivül más valie mit e’ világon magáénak nevezhete? Ha az erdőkben vagy a’ róna’ nádasai között napokig bolyongott, mi vigasztalta, mi tartá föl lelkének erejét egyéb, mint azon viszonlátás’ reménye melly szemeit most könyekkel tölté? O nem gyanitja senki mennyi fájdalom fér meg egy emberi kebelben; nem sejditjük mennyi nemes gondolat, mennyi szép ’s fönséges érzemény rejtezik sokszor még annak keblében is, kinek feje fölött a’ világ rég eltöré az itélet’ pálczáját!
A’ csecsemő most egyszerre sirni kezde, Liptákné karjaira vevé a’ kisdedet ’s föl ’s alá jára a’ szobában, a’ kis Pista szemeit dörzsölve tekinte maga körül, mintha nem tudná hol van. Egyszerre a’ kis fiu az ablak felé tekint ’s Violát, ki mindenről megfeledkezve mozdulatlanul álla ott, meglátja, leugrik székéről ’s kezeit öszvecsapva „apám, apám” fölkiáltások közt feléje fut.
„A’ kegyes isten ne adja hogy itt legyen – szóla Liptákné, ki azalatt szintén az ablakhoz jött – álmodban beszélsz jó fiu, hallgass, hogy föl ne költsd anyádat.”
„Édes lelkem nénikém – szólt a’ kis fiu suttogva nem álmomban szóltam, bizony itt volt, ott állt az ablaknál, még kurta bundája’ virágait is láttam.”
„Hisz’ látod, senki sincs itt.”
„Igaz – felelt a’ fiu szinte sirva – most nincs itt, de itt volt, azt elhiheti nénikém; mikor az ablakhoz jöttem egyszerre eltünt ott a’ bokrok közt, de bizonyosan a’ kertben van, mindjárt kimegyek ’s előhivom.”
„Mi jut eszedbe fiu? – szóla Liptákné a’ gyermeket kezénél föltartva – hisz’ apád – – –” és a’ jámbor asszony elhallgatott, nem találva szót mellyel a’ fiúnak azt, mit apjáról mondani akart, szeliden kifejezhetné.
„Igaz – viszonzá a’ fiu, szemeit törülve – apámnak el kell bujni, de ugy-e az nem igaz, hogy apám zsivány mint a’ pandurok mondák?”
„Nem, nem fiam – felelt Liptákné suttogva – csak maradj te nyugodtan ’s ne szólj senkinek; érted, senkinek, még a’ kisasszonynak sem, én majd ki megyek ’s ha apád a’ kertben van, beszélek vele.”
Vilma, ki a’ kis fiu kiáltásánál első pillanatban igen megijedt, most maga is elhivé hogy csak álmában szólt, ’s magához szolitva Pistát, az ágy mellett maradt; Liptákné a’ kertbe ment.
Viola’ helyzete az alatt igen kétségessé vált: visszavonulva az ablaktól hol fia által megismertetett, észrevevé hogy mozdulatai még valaki által kémleltetnek; a’ rés mellett hol előbb bejött, valaki állt; a’ kétes világban, mellyet az ablakok e’ helyre vetének, nem ismerheté meg a’ leskelődőt, de látá hogy az alak mihelyt észrevevé hogy láttatott, azonnal visszavonult, ’s tisztán hallhatá hogy futva távozik. Mit tegyen? a’ kertben nem maradhatott, sokkal kisebb ’s nyiltabb vala minden oldalról, minthogy abban magát elrejthette vagy védelmezhette volna, az utczákon a’ falu’ népességén kivül katonák ’s pandurok álltak, benn a’ házban csupa idegenek kikre magát nem bizhatá. Már ujra megkondult a’ harang ’s közelgő lámpák ’s lépések arra intének hogy üldözői, hollétéről tudósítva ismét talpon vannak. Illy körülmények közt jött ki Liptákné ’s halkan kimondva Viola’ nevét, ez, mert más módot nem látott, egyenesen hozzá ment, ’s elmondá helyzetének egész veszélyességét.
„Ej, ej, – miért jöttél öcsém épen ma? – szólt az öreg – holnaputánig az egész lármának vége lesz, ’s bátran jöhettél volna.”
„Jól van jól – de mit tegyünk most? Bevezethet kend a’ házba a’nélkül hogy valaki észrevenné?”
„A’nélkül hogy észrevennék – nem, de a’ notarius nincs honn ’s Vilma nem lesz Júdásod, csak várj itt reám.” ’S az öreg bement, ’s Viola falhoz támaszkodva nyugottan várá jöttét. A’ lárma az alatt még nagyobb lön, künn az utczán kardcsörgés, ’s a’ szolgabirónak mértföldre ható káromkodása hallatszott, midőn a’ háznak kertfelőli ajtaja megnyilván Liptákné a’ várónak jelt adott; ’s Viola, megszokva az illy helyzeteket, fal mellett csuszva ugy hogy az ablakok’ világa őt nem érheté, eljutott menedék helyére.
„Hol van hol? – harsogá Nyuzó a’ kerités mellett – hát végre hurokra kerül a’ drága madár.”
„Csak bátran fiuk – kiabálta az eskütt jóval hátrább – csak bátran nincs mitől félni, a’ ki őt megfogja ’s kötözve a’ nemes vármegye’ kezébe szolgáltatja, száz forintot kap; csak előre fiaim, hogy az ördög vigyen el.”
„Hát a’ kert’ másik oldalán van-e valaki? – kérdé egy óriási hang mellyben mindenki a’ csendbiztos’ szavára ismert.
Nem felelt senki.
„Átkozott naplopók mit ácsorogtok itt! – orditá ismét Nyuzó Pál – miért nincs senki a’ másik oldalon?” – „Azt parancsolta a’ teins ur: hogy ide jőjünk – szóla közbe remegve egy pandur – mire feleletül csak egy csattanás, mellyet illy sötétben könnyen pofoncsapásnak is gondolhatott volna valaki, hallatszott. – Lóduljatok át a’ másik oldalra, de ne fölötte sokan, kössétek meg jól.”
„Ha ellentáll – kiálta ismét az eskütt – csak mindjárt agyon kell lőni.”
„Majd bizony – vága közbe az érdemes főbiró – a’ ki agyon lövi, azt én verem agyon; azon satisfactiótól hogy én akasztatom föl, nem fosztatom meg magamat.”
Illy készületek ’s rendelések között mellyek a’ szokott magyar pontossággal adattak ’s tellyesittettek, Liptákné a’ zsiványt, a’ kamarába egy pár hordó mögé rejtette el, ’s nyugodtan bölcsőjéhez ült, mint annakelőtte.
Vilma egész testén remegett.
„Ne féljen, kisasszony – szóla Liptákné nyugodtan – hisz’ nemes házban vagyunk, ide nem jöhetnek be; már ha illyen miféle szegény embernél volnánk, az más, ott földúlnának mindent, de nemesi curián biztosan van mindenki.”
Ez egyszer Liptákné azonban csalódott, ’s nem sokára meggyőződhetett, miszerint olly hazában él, hol az, hogy valami törvényben áll, arra, hogy megtartassék, még épen nem elegendő ok, ’s hol a’ nemesi kiváltság valamint donatio által nyeretik, ugy csak donatiók által élveztethetik egész mértékben. Miután t. i. Nyuzó Pál ur a’ kertet minden oldalról körülvevén, hatalmas kiáltásaira, mellyekkel Violát megadásra fölszólitá, ’s tüsténti fölakasztatás’ igéretével kecsegteté – feleletet nem nyert, bővebb vizsgálatot tartva szükségesnek, minden cerimonia [sic] nélkül, embereit a’ résen, ’s másfelől a’ csak kilincscsel zárt ajtón bevezeté, ’s lámpákkal ’s dorongokkal, virág- ’s dinnyeágyakon keresztül, legázolva Vilma’ virágait ’s Erzsébet asszony’ szép nagyfejü káposztáit előre nyomult a’ rendetlen vad csapat mind két oldalról, mig végre a’ kert közepén öszvetalálkozva, az „akasztófáravaló” helyett kit kiáltott, a’ csendbiztos, teins Nyuzó Pál urat látá maga előtt, ’s az egész tömeg ostoba bámészkodással nézett egymás szemei közé.
„Bizonyosan a’ házban van – szóla végre Nyuzó; ’s mint minden tömegnél, mellynek valamelly tárgyról még semmi gondolata sincs, a’ legjózanabb vagy legostobább azonnal közvéleménnyé válik, egy percz után nem kétkedett senki Violának a’ házban létéről, ’s Keniházy, ki azalatt biztosítva, hogy ellenével találkozni nem fog, hasonlókép’ a’ többiekhez jött, azon tanácscsal lépe elő, hogy föl kell kutatni a’ házat, mi általános helybenhagyással fogadtatott. Nyuzó, ki a’ biztost hajdujával a’ ház’ udvarába kűldé, már közelgett a’ kert felé nyiló ajtóhoz, midőn egyszerre Erzsébet asszony álla előtte, ’s gyöngéd asszonyi hangjának fortissimájával az egész sereget megállitá.
Erzsébet jó ’s szelid teremtmény vala, szeretve, sőt a’ bálványozásig imádva férjét ’s Vilmáját; nyájasabb, nyugodtabb házi asszonyt széles e’ hazában nem találhatál, – de volt egy pont, mellyen túl férjén kivül senki türelmét próbára nem teheté a’nélkül hogy észrevegye; miként magyarasszonnyal van dolga, ’s miként az asszonyoknak ezen neme, melly mint a’ rózsa zsenge korában tán legszebben virúl, őszfelé erősebben is szurni tud; – ’s e’ pont el vala érve.
Erzsébet az eddig történtekről nem tudott semmit. Tengelyi kilencz óra felé az ispántól bizonyos sürgetős tárgy iránt levelet kapott ’s oda ment; Vilma, mint tudjuk, Violáné’ beteg ágyához, Erzsébet szokása szerint ágyába, hol hamar elaludva, sem arról, hogy Viola, házában elrejtezett, sem, hogy itt valaki által kerestetik, legkisebb gondolata nem volt. Midőn tehát a’ lárma olly fokra hágott, hogy gyönyörü egészsége ’s még jobb lelkiismerete mellett sem aludhatott tovább, kiugorva ágyából a’ kertbe nézett, ’s midőn a’ káromkodást hallá, ’s eltiprott büszkeségét a’ nagyfejü káposztát látá, főkép midőn mind ennek okát megtudá: képzelhetik olvasóim kik mindenesetre magyarok ’s talán házasok is, a’ nemes haragot, melly e’ női kebelt földulá.
„Hát mi ez? – szóla nem épen kellemes, de annyival inkább szivre ható discanttal, ki mer sötét éjszaka becsületes emberek’ házára törni; micsoda haramiák, zsiványok, gyilkosok dulongnak itt? Ki, mindjárt ki, takarodjatok azonnal, ez nemes ház, itt nincs keresete senkinek, a’ kit nem én hivok meg; a’ kárért majd lakolni fogtok.”
Nyuzó, kinek ezen szavak között, nem tudom miként, a’ violentialis törvények jutottak eszébe, ’s ki más részről tekintélyét veszélyeztetve látá, kissé megzavarodva igazolni akará cselekvése’ módját.
De Erzsébet, zavarodását észrevéve ’s jól tudva hogy a’ jog mellette szól, nem akará hallani igazolását, ’s annyival hevesebben támadá meg a’ főbirót mennyivel inkább utálá őt, ’s mennyivel tökéletesebben akará használni ez alkalmat arra, hogy neki azt, mit közönségesen egy kis poezissel, igazságnak szoktunk nevezni, megmondja. Hiában! minden embernek megvannak szenvedélyei, ’s azok többnyire annyival ellentállhatlanabbak, mennyivel nemesebb a’ kutfő, mellyből származának. Miként volna a’ többiektől különböző Erzsébet, miként kivánhatnók, hogy midőn keblének egész haragja föltámadt, eszébe jusson: a’ főbiró’ boszuja, mennyit árthat a’ legtökéletesebb jegyzőnek is.
„Tengelyiné asszonyom – szóla végre a’ főbiró, mérgében elfojtott hangon – mérsékelje magát. Én a’ nemes vármegye’ nevében jövök, gondolja meg, hogy előljárója áll előtte.”
„Előljáróm? – kiálta Erzsébet – zsiványok’ latrok’ előljárója az ur, nem az enyim; mit nekem vármegye, mit szolgabiró; én nemes asszony vagyok, ’s majd meglátom ki mer engedelmem nélkül házamba jőni?”
Nyuzó ildomos uri ember volt, ki magát szükség’ esetében lábbal tiportatá – ha t. i. valami haszonnal járt, de végre türelmének főkép’ egy jegyző család’ irányában megvoltak határai, ’s azok rég áthágattak.
„Jól van jól, azt meg fogjuk látni – orditá félig magán kivül – előre legények! be a’ házba, kutassátok ki minden szögletét, mig a’ zsiványra akadtok; a’ ki ellentáll azt kössétek meg, majd meglátjuk, ki parancsol itt?”
„Botot adjatok, botot, – kiálta Erzsébet dühösen, ’s fölemelve férje’ pálczáját, mellyet egy szolgáló, kezébe adott, opponálok! – harsoga diadalmas hangon, melly előtt az eskütt, ki ép’ előtte álla megijedve hátrált ’s Nyuzó maga meghökkent. Azonban, mind a’ mellett nem hiszem, hogy Tengelyiné’ jogai tiszteltettek volna, ha szerencsére Ákos ’s Macskaházy nem jőnek még jókor, ’s megtudva minden körülményeket, ’s hogy az egész gyanu egy ismeretlen ’s eltünt zsidó’ szavain alapszik, ki talán Viola’ czimborája ’s csak tévedésbe akará hozni a’ keresőket, a’ fölbőszült szolgabirót vissza nem tartóztatják. Miben Macskaházy annyival munkásabb vala, mert meggyőződve hogy Viola a’ háznál nincs, átlátá, mi jól lehetend az egész történetet Tengelyi’ gyanusítására használni.
A’ ház belsejében azonban rémülés vala. Vilma remegve ’s halotti halványsággal arczain járt a’ szobában föl ’s alá. „Imádkozzál fiu apádért” – szólt Liptákné a’ kis Pistához, ’s mig az ártatlan gyermek, kezeit éghez emelve könnyező szemekkel mondá el miatyánkját, ő maga az ablaknál nézé ’s hallgatá a’ történteket. Csak Viola maga, ki rejtekében a’ közelgő vészt hallá, ’s pisztolyát készen tartá, hogy fölfedeztetvén önszivébe lője, ’s nője ki az ágyon magán kivül feküdt, maradtak nyugodtan. Midőn a’ dolgok Ákos’ jötte által jobb fordulatot vőnek, Liptákné ismét nyugodtabb lett, ’s Vilmát, ki most sirásra fakadt, vigasztalni kezdé; a’ kis fiu, nem értve semmit, de biztatva hogy apjának semmi baja sem lesz, fölkelt, ’s bámulva törülgeté szemeit, midőn egy uj történet valamennyiök’ figyelmének más irányt adott.
„Tűz!” harsoga künn, az utczán. „Tűz, tűz!” hangzék az udvaron. „Tűz!” orditá az egész tömeg melly a’ kertben állt, ’s midőn a’ harang’ félreverése közben a’ láthatár’ egyik oldalán világosság terjede el, a’ sokaság futva oszlani kezde. Csak a’ foglárok ’s pandurok maradtak Nyuzó’ parancsára, ki még mindig azt reménylé, hogy Violát itt fogja találhatni, helyeiken. De midőn végre az udvarból egy kocsis jő, ’s azt mondja: hogy az alispán’ kertje ég, hogy minden kazlai lángba borultak, a’ köz hatalom is futásnak indult, ’s a’ szérük felé tolult, hogy azt mi a’ közállományt legközelebbről érdekli, az alispán úr’ szénáját megmentse, – egy percz ’s Tengelyi’ házában, az oda tartozókon kivül nincs senki többé!
„Az istenért! mentsd meg őt – szóla Vilma Liptáknéhoz, – csak hamar mielőtt visszajőnek.”
„Ne féljen kisasszony, nem érik őt utól olly hamar. Szüléinek ne szóljon semmit, főkép édes atyja nem bocsátaná meg soha.”
’S Liptákné a’ kamarába ment; Vilma, anyját kiséré szobájába, hol ez, fáradtan annyi fölindulás után, székre veté magát és sirva fakadt.
„Ugy, most mehetsz – szóla Liptáké félre tolva a’ hordókat, mellyek alatt Viola rejtve vala – az alispán’ szérüjén tüz van, menj ki a’ falu’ másik oldalán, ott nem tart föl senki, ugy is talán neked rakták e’ tüzet.”
„Hallja kend még egy szót – szóla Viola – én a’ notáriuséknak sok köszönettel tartozom, befogadták szegény feleségemet, azt isten fizesse meg nekik, ’s megtarták életemet, azért majd én köszönök. Mondja meg neki kend ezt: tudom hogy vas ládájában mind neki mind főkép a’ tiszteletesnek nagybecsü irományai vannak, ezeket tegye más helyre, ’s őrizze jól, neki hatalmas ellenei vannak, ’s bizonyos uraknak ’s asszonyoknak nagyon fáj foguk az irományok után; máskor majd többet. Értette kend?”
’S Liptákné fejével jelt adott.
„Hát mondja meg kend aztán a’ notáriusnak, ’s most isten áldja meg.”
’S a’ zsivány a’ kertajtón kilépve a’ kerités felé sietett, midőn egyszerre valaki bundájánál megfogá.
„Ki az?” – kérdé Viola – baltáját emelve.
„Hát nem ismersz – felelt Peti – no ’s, mit mondasz az illuminatióhoz?”
„Nem tudom hogy jöttem volna ki sötét lyukamból, ha tüzet nem raksz, mindjárt tudtam hogy tőled jő; isten áldjon meg érte.”
„De most hamar sz. Vilmosra – szóla Peti a’ kerités’ résén, melly jóval szélesebbé vált, áthágva – nézz oda, – szóla tovább, a’ mellék házra mutatva – mernék fogadni, hogy azaz átkozott Macskaházy áll ott.”
„Ha az ördög’ fia is, csak menjünk,” – szólt Viola. ’S a’ két czimbora sebes léptekkel haladott az utczán végig ’s a’ kovács’ háza mögött eltünt, mig Macskaházy, mert csakugyan ő vala ott, megösmervén Violát, fejcsoválva haladt a’ szérük felé.