III.




Tiszarét’ helységében, hová a’ jegyzővel ’s lelkésszel mi is visszatérünk, az alatt csönd ’s béke uralkodik; – egyes munkások, kik mezejökről haza térve, kaszával vállaikon házaik felé ballagnak; itt ott pár csevegő szomszéd a’ kapuk előtt, vagy egy pár gyermek utcza’ közepén, porban játszva, ez minden mit észrevehetünk, ’s mi felett az estharang elzengi dalát, lassu kongásokban mintha fáradva volna ő is, ’s félig szunnyadozva mondaná esti imádságát. Maga a’ korcsma hol máskor vigan folyt a’ táncz, ’s Iczik zsidó jó áron, de hitelbe, még nem termett gabonaért méré borát, ma üresen állt; ’s ha a’ csapszék’ ajtaján benézünk, csak a’ Rétyek’ cseh kertészét, ’s Ákos’ vadászát látjuk hig ital mellett kik mint Izrael a’ pusztában Egyptom’ hustálaira, hazájok’ jobb sörére emlékeznek. – Ugyan azon csönddel találkozunk az uraság’ udvarában is, melly köztudomás szerint hazánkban a’ korcsma után mindig a’ legzajosabb hely; az urfi mint tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment, az alispán, a’ főügyész’ ’s jegyzővel szobájába zárkozott, ’s kétségen kivül igen fontos tárgyakról beszélgetne, ha a’ közelgő est’ homálya ’s talán maga a’ beszédnek fárasztó fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat; a’ teins vagy nagyságos alispánné pedig, ki mint csattogány a’ berket, e’ házat máskor mindig eltölti szavával, ’s e’ kedves madártól talán csak az által különbözik, hogy szava hangosabbá ’s szüntelenebbé lett, mennyivel inkább eléhaladott élte’ nyarában, – a’ kertben sétál. Kövessük őt.

A’ tiszarétiek’ kertje, mint már emlitém, való csudája vala az egész vidéknek: remete ház, szilvaaszaló’, templom formára épült galambház, halastó, ’s hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház ’stb. – mert ki mondhatná el egyszerre a’ Rétyek’ képzelet- ’s szeszélyeinek fényes eredményeit, mellyek a’ szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata – majd egy classicus vastagságu Bacchus, majd egy ép’ olly száraz kőpomona, majd egy mesterileg épitett várrommal, majd egy chinai filagoriával, melly fölött szebb törökfő vala látható, mint a’ világ’ minden filagoriái fölött, ha magába a’ középnek birodalmába utaznánk is – nem szünő meglepésben tartának. Mind ezeket bámulni lehet, de leirni nem. A’ kertnek legtávolabb részét mintegy husz holdas erdő foglalá el, mellyet a’ teins alispán ur már rég’ kivágatott ’s a’ többi kerthez hasonló mivelődésnek vetett volna alá, ha előbb más viszonyok, uósó időben pedig a’ főispán – ki megszállva Rétyéknél, ez erdőt dicséré leginkább – a’ tiszteletre méltó magas nyársudarakat nem menti meg urok’ kertészi ízlésetől. A’ magas nyárfák messze terjesztve egészséges ágaikat, alattok a’ bokroknak egész chaosa, egymásba font zöldjeikkel valóságos vadont képezének, hová a’ dél’ forró sugára nem hatott; ’s ha a’ tizennyólcz tálas ebéd után visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak, nyugodtnak érezhetéd magad. Ez’ erdőben csak egy ut vala, melly számtalan tekervényekben rajta keresztül vagy inkább körülvezetett; ’s ez az mellyen most Rétyné ő nagyságát leghivebb szolgájával Macskaházy ügyvéd urral, mint első tekintetre látható, legfontosabb beszélgetésben találjuk.

Octoberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már mint olvasóim talán emlékezni fognak, e’ fölött még erdőben járunk, hol nappal is minden homályosabb, ’s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha személyeink’ részletes leirásába nem ereszkedem, mit én főkép’ Rétyné ő nagyságára nézve ugyis nem szivesen tennék. Ha azonban nappal volna, olvasóim láthatnák hogy Rétyné negyven és ötven között, azaz azon korban áll, mellyet negyvenen túlélt emberek a’ férfikor’ legszebb idejének tartanak, ’s melly e’ szerint illy férfias asszonynál is talán a’ legszebbnek nevezhető; termete magas ’s mint egyéb birtoka, szépen arondirozott, haja – de ehhez, mindaddig mig olvasóim őt főkötő nélkül nem látják, mi alig fog történni, jó formán közünk sincs – az erős szemöldek ’s gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetőkép’ fekete, arcza csupa nagyságos méltóság, néha, ’s pedig elég csudálatosan majdnem rendesen harmincz hónap után visszatérő ’s hat hónapig tartó időszakokban, szerfölött nyájas és leereszkedő; de közönségesen fölséges büszkeségü, mellyet két hatalmas szemőlcs, egyike felső ajkainak jobbik óldalán, melly arczának szüntelen megvető mosolygó kifejezést ád, másika álla fölött még inkább nevel; királynőnek gondolnád ha a’ megyei hajdu ki mellette áll, nem intene hogy alispánnéval szólsz. Rétyné dáma vala a’ szó’ legszorosabb értelmében, háztartása pompás, ebédei soha két óránál nem rövidebbek, udvara tele apró marhával ’s vendégekkel, mellyeknek előkelőbbjei a’ legpontosabb szolgálatot találják. Ha beszélni hallod, valamelly gazdag forrásnál képzelheted magadat, melly nem szünő futásban minden tárgyakon elárad, szava hatalmas és csengő hogy Jérikó’ falai rengenének ’s az egész háznép halványodik hallásánál, az, a’ mit mond, bámulásra gerjeszt minden elfogulatlant, nem csak mert majdnem szóról szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott, ’s ezen házassági egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó, de főkép azon mély juridicus tudomány által mellyet napjainkban már magyar asszonyoknál is csak ritkán találhatni ’s melly az asszonynak olly különös bájt ’s kellemet ad. Nem vala ügyvéd széles e’ hazában ki törvényes tárgyakról szívesebben ’s többet szólott volna mint Rétyné, ’s annyi tudománnyal ’s mélységgel hogy Macskaházy úr sokszor megvallá: miként legjobb replicáit egészen ő nagysága’ tanácsa szerint készité.

Ez utóbbi kit most kegyes uraságával az erdőben sétálva találunk, mintegy ötven ’s hatvan év között lehetett, alacson száraz férfiucska, kit inkább hosszú megszokás, mint évek’ terhe hajtott meg. Halvány arcz, hegyes orr ’s áll, bizonytalanul tekintgető szem, mellyel csak néha ’s mintegy véletlenűl találkozál, de melly szúró tekintetét azonnal elvoná mihelyt észrevétetett, ’s kopaszság által nagyitott homloka mellyet nehány ritka őszfürt környékeze, olly egészet képezének, melly előtt minden ember – a’ Réty családot természetesen kivéve – roszul érzé magát. E’ családnak hivebb embere nem volt: közel harmincz évet töltött a’ háznál, ’s annyi jó ’s rosz napokban részesült, hogy szinte a’ család’ egyik tagjává vált, ’s érdekeit talán állhatatosabban védé mint a’ család maga. Csupa haszonvágyból, mint ellenei hivék, való hajlandóságból, mint Réty gondolá, ’s ki tudja némi tekintetben talán igaza volt mind ennek, mind amazoknak. Az ember olly csudálatos vegyüléke jó ’s rosz tulajdonságoknak, hogy alig van ki sokáig alávaló czél után fáradhatna a’ nélkül hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint ritka kinek nemes indokai közé ne vegyülne előbb utóbb egy kis haszonvágy vagy hiúság, vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; ’s meglehet hogy Macskaházynak is előbb csak szinlelt ragaszkodása, utóbb való érzeménnyé változott, de nem engem illet itélni az ember fölött!

Most azonban az egyetértés, melly Rétyné ’s hű ügyvéde közt létezett, ugy látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel ’s látszó fölgerjedésben jára föl ’s alá a’ fák alatt, Macskaházy egy lépéssel hátrább, ’s a’ szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát; csak néha engesztelő szót szőve felingerült beszédei közé, de a’ mint látszék, kevés sükerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét illy félbeszakasztásoknál, mondva: hogy beszélni könnyü ’s hogy jól tudja ugyis miként Macskaházy senkit sem enged szóhoz jőni, de hogy a’ valódi hűség csak tettek által bizonyulhat be, ’s több e’ féléket.

„’S én nyiltan megmondom önnek – szólt végre Rétyné, ki a’ szünteleni beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt, ’s szemeit a’ kis ügyvédre szegezve napernyőjével a’ földet üté, – az mit ön mond, engem kétségbe ejt.”

„De mikor mondom nagysádnak – viszonzá Macskaházy, ki mint látszék hasonlókép’ kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból – hogy erre semmi ok nincs, hogy kétségen kivül – –”

„O tudjuk – szakitá félbe az alispánné – hogy ön kétségbe esni nem fog; mit bánja ön a’ mi bajainkat, ha koldusbotra jutunk, vagy az egész világ előtt megszégyenittetünk, ön azért ügyvéd marad, és ki tudja talán – – –”

Macskaházy sértve vala, ’s végre mert türelmét veszté, véletlenül azon nagy találmányt tevé, mellyet a’ társas életben olly fölötte jól használhatunk, hogy szenvedély ellen, csak hasonló szenvedéllyel léphetünk föl sikerrel. A’ harag mellyel most szólt, sokkal inkább hatott Rétyné’ szenvedélyes kitöréseire, mint ha a’ világ’ minden philosophjainak okoskodásaival lép föl ellenök. „’S hát ez a’ köszönet – szólt a’ kis ügyvéd nemes haragjában, – ez a’ hála mellyet harmincz éves szolgálataimért érdemeltem? a’ család’ disze ’s böcsülete’ föltartásaért én – Macskaházy Ádám fejemet kockáztattam, ’s köszönetül gyanusitást találok.”

„Ne vegye föl ugy ön – szóla közbe engesztelőleg Rétyné, ki észrevevé hogy kissé túlment hevében, ’s hogy Macskaházy nem férje, kitől váló per nélkül nem lehet megválni – lám én asszony vagyok és szerencsétlen viszonyaim – és –”

„Asszony, asszony! az mind szép és jó – szóla amaz, ki észrevevé, hogy a’ csata rá nézve kedvezőleg fordul – én ösmerem nagysádat, nagysád nem olly asszony, mint a’ többiek, a’ mit szól, azt replicába tehetni, látom jobb lesz ha más helyet keresek magamnak, – ügyvéd ki bizodalmát elvesztette –”

„De ki mondá hogy bizodalmunkat elvesztette? – szakitá félbe kérőleg a’ nő – mi csak önbe bizunk, mit tegyünk ha önt elveszítjük? Azonkivül – tevé hozzá a’ már ellenállhatatlanná vált alispánné – ösmeri igéretünket, az inscriptio mellyet önmaga kivánt, azon nap’ mikor az irományok kezembe jőnek, elmegyünk a’ káptalanhoz.”

„A’ mi az inscriptiót illeti – dörmögé Macskaházy szelidebb hangon – isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem, ám ha méltóságtok hű szolgálatimért – ob fidelia servitia – felőlem gondoskodnak, én éltem’ végeig meg fogom hálálni – de – –”

„Hisz’ tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inscriptio szép, ’s ha bár nem éri is föl azon szolgálatot, mellyet családomnak tesz, még is szép osztályrész.”

„Mellyet bizonyosan meg fogok érdemleni, ha bár még száz akadály gördülne is elémbe,” – szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.

„’S valóban azt gondolja, kedves barátom? – szóla sohajta az alispánné – én kételkedem.”

„’S miért? mert az első próbatét nem sikerült? gyermekség! Minden jól ’s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla hogy az ég ez egyszer nem kedvezett. Az ember ki Vándorynál betört, biztos és ügyes; mondám neki: hogy ne csak az irásokat, mellyeket nagysád kivánt, hanem pénzt ’s egyéb valamit érő dolgokat is vigyen el magával, hogy a’ dolog közönséges lopásnak látszassék, ’s reánk semmi gyanu ne háramoljon. Ez volt oka hogy az egész nem sült el, a’ szerencsétlen tolvaj csak nehány garast találva az asztalfiókban több pénzt keresve elkésett; az alatt a’ tiszteletes visszajött ’s lármát ütött, még mielőtt Czifra az irásokhoz juthatott. A’ tolvaj az ablakon ugrott ki, ’s igy illant el – Vándory nem véteté üzőbe, mint másnap mondá: mert félt hogy statarium alá kerülne; ’s igy látni hogy néha a’ philanthropiának is vannak hasznai. – Az iratok most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a’ nagy vas ládában az ajtó mellett, hol a’ jegyző a’ maga ’s a’ község’ irományait tartja; ’s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is, sőt még szeretem, igy két legyet ütünk egy csapásra, úgy is Tengelyivel van még egy kis számolásom.”

„Remegek – szóla az alispánné – a’ jegyző’ háza teli van emberekkel, hát ha a’ tolvajt megfogják.”

„Fölakasztatjuk – szóla közönösen Macskaházy – hisz statariumunk van.”

„És ha az egészet megvallja?”

„Nem fogja megvallani. Azt igérjük neki hogy ha hallgat, bántása nem lesz; ha pedig, – tevé hozzá a’ kis ügyvéd enyelgő hangon – még is vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk minekelőtte vallhatna.”

„O ha tudná ön – szóla Rétyné sohajtva, szinte érzelgő hangon –, mennyit küzdék, mig e’ lépésre határzám magam, mennyit szenvedek még most is ha arra gondolok, hogy – – – de ki tehet róla! nevem’ becsülete, gyermekeim’ java, – minden mi az életben kedves ’s neki becset ád, kényszerítnek –”

„Mit nem tesz az anya gyermekeiért – viszonzá meghatva Macskaházy, midőn szemeit törlé, a’ sötétség miatt könyekre nem levén szüksége – milly szív lakik nagysád’ keblében, azt csak én tudom, ha tudná a’ világ, leborulna előtte.”

„Isten mentsen – szakítá félbe ügyvéde’ lelkesedését Rétyné, ki egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hizelgéseit, ’s örült midőn hallá, hogy kis ügyvédi ügyességgel, tette, mellyet a’ pór lopásnak nevezne, nemes czéloknak tulajdonittathatik; isten mentsen hogy e’ tettről kivülünk más valaki tudjon, a’ világ kegyetlen itéletében, ki tudja nem mondaná-e – – –.” ’S itt az alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy arcza pirulni kezd.

„Ugyan miért kinozza magát nagysád? – szóla közbe Macskaházy, földesasszonya’ zavarodását észrevéve – mi rosz van az egészben mit teszünk? Egy kis irományelsikkasztás ’s vége; – olly dolog melly naponként történik, – ’s melly Magyarországban olly közönséges, hogy legfölebb az által ki magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta nagysád, hogy egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem harmincz éven át vastagra nőtt perek, minden irományokkal együtt, ’s mi lett belőle? Keresték ’s végre ha lehetett ujhoz fogtak, ’s nem szólt senki felőle. Hát még ez esetben! kötelezvényeket orzunk-e el, vagy fassiókat, vagy donatiót? Isten ments! közönséges magánleveleket, mellyeket nagy részint maga a’ nagyságos ur irt, ’s mellyeket épen mert családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A’ dolog maga egészen ártatlan, legfölebb módja ellen lehetnének kifogások.”

„Igen, igen, de a’ mód, – szóla sohajtva az alispánné – háztörés, rablás, mit tudom én milly iszonyu neveket fognak adni az egésznek.”

„Igen, háztörés, rablás, – szóla nyugodtan a’ tudományos jurista – mennyiben az egész a’ tett’ elkövetőjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha valaki, más embernek, kit ép’ fölötte szentnek senki sem mond, de ki most büntető per alatt nem áll, ’s ki mellett e’ szerint a’ „jus connatum bonae existimationis” szól, beszéd közt elmondja: hogy tiszteletes Vándory’ hálószobájában nagy diófaszekrény áll, mellynek felső fiókja jobb oldalánál bepecsételt ’s zöld szalaggal öszvekötött iratcsomó van, mellyet ő – t. i. a’ szóló – annyira szeretne látni, vagy birtokába keritni, kiváncsiságból vagy tudományos czélokból vagy akármiért, hogy annak ki ezeket neki elhozza száz forintot adna, kérdem van-e ebben valami vétkes vagy épen büntetésre méltó? Kétségen kivül nincs. ’S most megyek tovább: ha ugyan azon ember, peldául mondjuk A. a’ másiknak B-nek még azonfölül azt beszéli: hogy a’ tiszteletes szombaton estve nem lesz honn, mert az udvarban vacsorál, ’s hogy sokszor észrevevé miként kertfelőli ajtaját bezárni nem szokta, ’s igen fél, hogy egyszer valaki estve a’ kertfalon át minden akadály nélkül házába mehet, igy háló szobájába ’s ebben a’ szekrényhez, mellynek felső fiókja’ jobb oldalán fekszenek az iratok, ’s mindezt ismét csak ugy beszélgetve, – van-e ebben valami vétkesebb az első beszélgetésnél? ’S ha később ezen egyed B. ki mellett a’ jus bonae existimationis szólt, betör ’s az iratcsomót kezembe adja: én raboltam, én törtem be a’ tiszteletesnél? Nem volna-e bolond ki ezt merészlené mondani? A’ mit igértem azt megteszem, a’ száz forintot kifizetem, mert természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek kötelessége, a’ többihez közöm nincs.”

„Igaz, igaz – sohajta Rétyné, ki lelkiösméretét ez okok által tellyesen megnyugtatva érezé – de a’ világ nem igy okoskodik!”

„A’ világ mindig ferdén itélt, ’s igy fog itélni az utósó itéletig, ’s ez kétségen kivül az első leend melly általánosan elfogadtatik, – szóla komolyan Macskaházy, ki jó reformált létére theologiával szivesen füszerezé beszélgetéseit; az ugynevezett erényes embereknek egyik mesterségök az, hogy legszebb oldalukat forditják kifele. – Ne féljen nagysád, erről a’ közönség beszélni nem fog.”

„Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném, – viszonzá Rétyné – de most Tengelyinél a’ falu házában, hol annyi ember jár ’s kél, hol éjjel őr áll, kételkedem.”

„Azt bizza nagysád reám; az iratok a’ vasládában vannak, ez elég; a’ vasládának csak két kulcsa van, ’s mennyi lakatos e’ világon!„ – – Itt Macskaházy’ gondolatfolyamát Ákos’ vizslája szakitá félbe, ki urát megelőzve, Rétynéhez szaladt, ’s hizelkedve ugrándozék körülte.

„A’ vadászok hazajöttek – szóla Rétyné – menjünk.” ’S már indulni akartak, midőn a’ vizsla egyszerre a’ sürünek fordulva ugatni kezd, ’s az ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a’ kutya ugatva a’ bokrok közé szalad, ’s észrevehetni hogy valaki az ágakon keresztül sietve tör, végre a’ vizsla fölsikolt ’s jajgatva sántán tér vissza az előbbiekhez, ép’ midőn Ákos, Etelka testvérével hozzájuk lép.

„Mi a’ baj? kérdé Ákos mostohájának kezet csókolva, ki azalatt hiv ügyvédével együtt néma rémülésben állt.

„Nem hallottál semmit?” kérdé remegő hangon emez.

„Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.”

„Nem, nem, tekintetes uram – viszonzá Macskaházy még mindig arra szögezve szemeit hol a’ zaj eltünt – fejemet teszem rá hogy ember.”

„Meglehet, szegény ficzkó a’ faluból – szólt Ákos, vizsláját simogatva, – ki megtudta hogy holnap gyümölcsöt szedünk, ’s még egyszer használni akarta az alkalmat, ’s az egész idő alatt mellyet kénytelenitve rejtekében töltött, hihetőkép ép’ ugy remegett mint most barátom uram. – Ej beh merész ember ön, a’ franczia közmondás szerint a’ bátor csak a’ veszély után ijed meg, ’s ezt sohasem láttam olly mértékben mint most.”

„Ez az ember hallgatódzott, minden kérdésen kivül csak azért jött, hogy hallgatódzék,” szóla közbe aggodalmasan Rétyné, mig Macskaházy, karját taszitva vigyázatra figyelmezteté.

„Nem hiszem – szóla Etelka nevetve – Macskaházy igen mulatságos uri ember, azon legkissebb kétség sem lehet, még is alig hiszem, hogy valaki csak hogy beszélgetni hallja, octoberben ide a’ hűvösbe állana.”

„Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti – válaszolt az ügyvéd kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért, – ő nagyságával fontos dolgokról, pereinkről szóltunk.”

„És hihetőképp az ellenfél’ ügyvéde azért rejté magát el e’ fák alatt, hogy mesteri fogásait előre ki tudja nemde? – szakitá félbe Ákos nevetve a’ szólót. – De ha annyira szivén fekszik, miért nem fogta el a’ zsiványt? Tekintetes ’s vitézlő Macskaházy úr megbirkózik akarkivel, ’s azt hallám – csak egy volt – – –”

„Én? – kiálta föl Macskaházy elrémülve már a’ gondolatnál – én magam?”

„S miért nem? De jöjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kaczagunk.”

„De kérem domine spectabilis – szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos, kezénél fogva maga után huzott – igy fegyvertelenül, sötét éjszaka, mégis jobb lenne, ha cselédeket hinánk.”

„Hová gondol – nevete Ákos – hisz mig cselédeket találunk, gonosztevőnk tizszer megszökik; csak bátran barátom, anyám Etelkával addig haza megy, mi pedig regényes kalandunkban járunk el; ’s győzünk vagy – – – elszaladunk. Nemde barátocskám? – tevé nevetve hozzá – ha csak ijedtünkben a’ guta meg nem üt.”

Macskaházy, kit személyes bátorságának eszméje annyira elfoglalt, hogy e’ tréfákon megharagudni eszébe sem jutott, csak némelly észrevételt rebegett: mennyivel jobb ’s czélszerűbb volna cselédeket vinni magukkal! De miután Rétyné is kéré őt: hogy menjen Ákossal, ’s ildomos ember létére kiszámolá: hogy az üldözendő gonosztevő hihetőkép’ az alatt annyira szaladt, hogy elérésére valószínűség nincs, a’ kis ügyvéd nagy merészen begombolá felső ruháját, ’s azon ünnepélyes ovással: hogy mi őt illeti, ő nem fél; Ákos után elindult.

Rétyné ’s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy’ félelmén kaczagva, haza felé indultak, a’ vizsla hihetőkép az erdőben tett kellemetlen tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most az egyszer őket követé.

A’ bátorságnak azon különböző nemei között, mellyek egyenlő mértékben senkinek nem tulajdonai, Macskaházy ép’ azt birá legkevésbé, melly zsiványok’ elfogására szükséges, ’s ha bár nem merném állítani hogy félt, legalább azt, hogy igen kellemetes helyzetben érzé magát – nem mondhatom. Képzelje ugyan is magát valaki helyzetébe: Macskaházy járatos vala ugyan a’ törvény legtekervényesebb ösvényein, ’s a’ homálynak nem épen fölötte nagy ellensége, de illy út, millyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tőke ’s ág, mellyek járását egy hosszú botlássá tevék, fölülmulta képzetét, valamint azon sötétség is, melly az erdő’ sűrü lombja alatt a’ haladókat körülfogá, képzeljük ehez, hogy Ákos fiatalsága’ hevében az uton inkább szaladt mint ment, ugy hogy ügyvédünk minden erőködés mellett alig követheté vezetőjét, ki minden kimélet nélkül törve az ágakon keresztül, hü követőjét szünni nem akaró vesszőzés’ processusán vezeté keresztül. Más alkalommal Macskaházy emlékezve nemes levelére, nem türte volna e’ bánásmódot, most miután szerény észrevételeire mellyeket e’ rohanó haladás ellen, megvesszőzött arcza tekintetéből tett, csak azt nyeré válaszúl: maradjon valamivel hátrább, hallgatott: ’s minden verés, botlás mellett nem maradott hátrább, de egy lépéssel sem, hanem néma méltóságban köpönyegével arczát takarva, mint a’ haldokló római nyomban követé Ákost, ’s azon gondolattal bátoritá magát: hogy illy sötétben puskalövéssel senkit sem lehet találni, azon esetben pedig ha véletlen szerencsétlenségből még is találkoznának keresett ellenökkel, ő azonnal Ákosnak segítséget szerezni haza szalad. Erre azonban nem nagy valószinűség létezett, sötét éjszaka, zárt, ’s még e’ fölött két köpönyeggel takart szemekkel még olly ügyes ember is mint Macskaházy ügyvéd úr, sem lát igen tisztán; Ákos pedig, mint látszik barátja’ kedveért, csak a’ legsürűbb helyeket keresi, ’s a’ zajt hallva mellyet követőjén a’ visszacsapó ágak tevének, olly jó kedvben érzi magát, hogy e’ perczben, senkinek ha bár a’ világ legnagyobb zsiványa volna is, kellemetlenséget okozni nem akar.

Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve Ákos végre megállt ’s Macskaházyhoz fordulva, ki szemeit fölnyitva ismét lélekzetet vett, igy szólt: „az erdőben nincs senki, arra esküdhetünk, itt sem látszik ’s nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi hogy csalódtak, ’s legfölebb nyúl volt mielőtt annyira elrémült.”

„Egészen ugy tetszett, mintha emberlépteket hallanánk, édes anyja ő nagysága is megesküdnék reá.”

„Ha ugy van – viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését – menjünk még egyszer vissza, két vagy három sürű helyet tudok hol még nem volánk, talán ott van – – –

„De hogy van – sohajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult föltartva – ha egy egér lenne is ott ráhágtunk volna, annyira keresztül kasul jártuk, alig birnak lábaim,” ’s a’ kis ügyvéd sohajtozva törülé homloka’ izzadtságát.

„Jól van, – szóla Ákos – ha azt hiszi hogy az erdőben nincs, menjünk itt a’ kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden csöndes.” ’S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy előbb az árok’ közepébe, azután pár csudálatra méltó gymnasticus evolutióval föl másik oldalára; ’s a’ két kereső némán haladva egymás mellett, rövid idő után a’ kert’ szögleténél fölfelé fordulva a’ fák által eltakartatik szemeink előtt.

Minden hallgat. Az éj sötét ’s kedvetlen mint octoberben lenni szokott; a’ tiszta napnyugot után mindig több föllegek vonúlnak össze a’ láthatáron, ’s a’ téren át hosszu sohajokban vonul az őszi szél, ’s hideg érintése alatt a’ fák’ gallyai ’s levelei remegnek; csak itt ott egy csillag melly néha a’ föllegekből kiragyog, ’s a’ távol mezőn fellobogó pásztortüzek terjesztenek kis világot a’ tárgyak fölött. Ákos’ ’s követőjének léptei rég elhangzottak, ’s csak távol kutyaugatás, melly a’ faluból hallatszik, ’s egy messze pásztortűznél fölhangzó dal, melly szakadozott hangokban a’ kertig hat, szakitják félbe az éj’ nagy csöndét, – midőn az árokból, közel a’ helyhez, mellyen a’ kettő elöbb átment, egy ember emelkedik föl. Széles kerek kalapja ’s a’ nagy bunda melly vállain függ, ha sötét nem volna is, arczét ’s termetét eltakarják. A’ férfi, mint látszik, a’ dalra hallgatva mozdulatlanul áll, ’s miután bizonyossá vált, hogy senki sincs közelében, halkan kilép az árkából és sebes léptekkel a’ mezei tüzek’ egyike felé veszi utját.

De hagyjuk őt, – mint látszik maga is kivánja – magánosan, ’s térjünk vissza Tengelyihez, kit ép’ akkor hagytunk el, midőn leányától vezetve szerény lakába tért.

Láttál-e valaha házi boldogságot olvasóm? Ha láttál, vagy azon szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha ismered az áldást, mellyet kölcsönös szeretet egy család fölött áraszthat, ha tudod mikép isten’ e’ legfőbb adománya csak tiszta kebelnek juthat e’ világon, ha meggyőződél, hogy minden hir ’s dicsőség mellyért fáradunk, mínd azon vagyon, mellyet olly forrón ohajtunk, nem ér föl örömökkel mellyeket tiszta keblek kedveseid’ körében találhatsz; lépj tisztelettel a’ tiszaréti jegyző’ lakába ’s kérd istenedet: hogy vészeit magas tornyok ’s paloták fölé küldje, de e’ csöndes lakot, hol a’ család önalkotott boldogsága között áldja’ teremtőjét, kimélje meg csapásaitól.

Miután Tengelyi, leányától vezetve szobájába lépett, botját ’s kalapját szokott helyére letéve, újra jókedvüen kérdé: mi hát azon kérés, mellynek teljesitését igérnie kellett, mielőtt önházába ereszteték?

Erzsébet mondá: hogy csak leánya’ kedveért egyezett meg, ’s Vilma szavakat keresve mellyekkel kérését legjobban előadhassa, még habozott.

„De hát fogom-e végre hallani a’ nagy titkot – szóla Tengelyi kissé türelmetlenül – csak valami gonosztettet nem követtetek el?”

„Igen – atyám – viszonzá Vilma nyájasan – hisz’ megigérte, hogy nem fog haragudni reám.”

„Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék, – mióta szoktál félni apádtól?”

„Félni – szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét – azt lányod nem fogja tanulni soha; ha hibáztam megmondod ’s megbocsátasz, – ’s ugy hiszem nem hibáztam, – várj egy pár perczig ’s mindent előadok. – Tudod executio járt a’ faluban ’s azért mentél ki a’ tiszteletes urral, mert mint mondád – nem segithetsz e’ szegény embereken ’s szivednek fáj nyomoruságukat látni. Mi hon maradtunk, ’s láttuk e’ szörnyüségeket, szomszédunknak elvették utósó tehenét, itt átellenben Farkas Jánosnál elszedték a’ dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény Péternétől kinek nehány tyúkja ’s egy szamárkája volt mellyen tojásaival a’ városba járt ’s egynek ’s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván ’s káromkodva mintha gonosztevőkkel szólanának. Farkas’ fia nem akará engedni, hogy az ágy mellyen anyja fekszik, elvitessék, ’s őt megverték ’s kötözve vitték a’ szolgabiróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a’ tömlöczbe fog küldetni. Mi láttuk ’s hallottuk mindezt – folytatá szemeit törülve Vilma, – ’s keservesen sirtunk. Anyám mondá: hogy mind ez nem lehet máskép’, mert az adót törvény veti ki, ’s ezek nem tudták lefizetni tartozásukat; én csak arra kérem istenemet, hogy haza jöjj, hisz e’ két vastag könyvben, mellyet annyit forgatsz, ugy gondolám magamban, csak lesz egy kis törvény, mellyben az áll: hogy a’ szegényt ki önvétke nélkül tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad.”

„Csalódol kedves leányom – viszonzá Tengelyi feszült kebellel – e’ két vastag könyvben illy törvényt hasztalan keresnél, nyólczszáz év alatt ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.”

„O akkor nem is lesz isten’ áldása e’ törvényeken – szólt elfojtott hangon Vilma – de isten neki, mi nem változtathatjuk meg, ’s ha a’ törvényben erről nem is áll semmi, legalább a’ vallás parancsolja: hogy felebarátink terheiben részt vegyünk, ’s azért megkérém anyámat ’s átmentem Farkasnéhoz ha nem segithetnők-e valamivel. Nem vagyunk gazdagok, de annyit még is csak adott isten, hogy egy egy becsületes emberrel megoszthatjuk kenyerünket, a’nélkül hogy éhen maradnánk ’s Farkasék mindig jó szomszédink voltak.”

„Ezt jól tevéd leányom – szóla Tengelyi kinek szemei könnyekbe lábadtak – Isten megáld érte. Ettem én is a’ nyomorúság’ keserü kenyerét, ’s most midőn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni felebarátom előtt.”

„Azt gondolám én is – szóla Erzsébet férje’ kezét szorítva – ’s áteresztém lányunkat.”

„Mikor Farkasékhoz jöttem – folytatá Vilma – az egész házat kétségbe esve találtam. A’ gazda ott ült a’ pitvarban ’s fejét öklére támasztva üres istállójára nézett, az asszony öszvetett kezekkel járt körül szobájában ’s fia után jajgatott, a’ kisebb gyermekek a’ kályha körül ülve a’nélkül hogy a’ történteket értenék, anyjukkal sirtak, a’ szobában pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a’ legnagyobb zavar, mintha ellenség pusztitott volna a’ házban hozzá még a’ szomszédok, kik majd vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a’ zavart. Az ember’ szive fáj hacsak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon igérettel: hogy majd tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, ’s hogy fiát nem fogják a’ megyeházhoz küldeni – mitől leginkább fél, mert ugymond: a’ ki csak oda jön mint valóságos zsivány jön haza, megvigasztaltam ’s ajánlám segedelmünket. Szépen köszönt jó hajlandóságunkért de mondá, hogy csak fia szabaduljon meg ’s majd segitnek magukon. „Mi szegények, szóla a’ többiekhez fordulva kik addig körül állták – nem hagyjuk el egymást, im e’ jó szomszédom pár napra ágyat ád, ez itt egy czipó kenyeret, ez egypár garast, ’s ugy talán megsegít az isten. Ha Keniházy esküdt úr, kinek férjem pünkösdkor két lovat adott el, megfizette volna árát, nem jutottunk volna ennyire. De ez a’ baj, minket exequalnak a’ contributioért, ’s ha az embernek keresete van, nem kap igazságot sehol. De restallatio lesz, majd elmegyek a’ föispánhoz, ki mult restellatio [sic] előtt többeknek, kiknek Nyuzó főbiró ur tartozott, megszerezte pénzöket.” „Éj’ kendnek még jó dolga van – szólt az öreg Liptákné, ki ez egész idő alatt mellettem állt – kendnek férje van ’s Jancsi is mint a’ kisasszony mondja, szabad lesz ’s majd dolgozik, kend becsületes asszony, de szegény Violáné majd mit csinál? Halálán fekszik csecsemöjével ’s hét éves kis fiával, mellette strázsa, ’s a’ szolgabiró azt parancsolta: hogy mindenkit ki csak a’ házhoz közelít, fogjanak el, mert mind Viola’ czimborája, pedig Zsuzsi szép, jó leány volt gyermekkorában, mit tehet ő róla hogy férje zsivány lett. Ha azon segithetne a’ kisasszony, isten megáldaná. Kérdezősködtem, ’s elbeszélték, hogy Viola ki előbb magát jól biró gazda volt, most, mert mint zsivány gazdasága után nem láthat, egészen elszegényedett, marháit ’s gazdasági eszközeit rég’ elszedték; telke parlagon hever, a’ mi egyéb vagyonából megmaradt, azt károk’ fejében ma vitték el, ugy hogy az asszony egészen elhagyatva ’s minden nélkül kinlódik sulyos betegségében gyermekei között. Oda vezettetém magamat; hisz engem talán még sem tartanak Viola’ czimborájának, gondolám, ’s az asszonyt csak nem lehet úgy segedelem nélkül halni hagyni.

„Igazságod van, kedves Vilmám” – szólt a’ jegyző, leánya’ arczát simogatva.

„A’ nyomorúság mellyet Farkaséknál láttam – folytatá Vilma – nem vala semmi ahhoz képest, melly most előttem állt. Már mikor a’ házhoz közelgék, irtózatos lármát hallék, a’ főbiró, nem tudom kitől, megtudá, hogy Viola ma éjjel nöjéhez jő; ’s három hajdút rendelt oda, kik elrejtve, mihelyt jő, elfogják, ez emberek borral készültek hőstettökhöz, és senkit a’ házból ki nem eresztének, mi nekik hihetőkép’ azért parancsoltatott, hogy Violát senki se tudósíthassa, mi lármájuk mellett igen fölösleges őrizkedéssé vált. A’ ház maga egészen üres vala, egy kis hamuhalom a’ tüzhelyen, ’s a’ pad a’ kályha körül, mellyet, vályogból lévén, el nem vihettek, ’s a’ katonák most kancsóiknak asztal maguknak pedig szék helyett használtak, ez vala minden mi egykori kényelmeinek emlékeül maradt, a’ többi az igazság’ kezeibe közt vala. Mikor a’ konyhába léptem, a’ hajdu káplár, ki levelekkel már házunknál is volt egypárszor ’s azonnal megismert, ’s elém jött ’s kérdé: mit akarok? Mondám hogy a’ beteg asszonyt akarom látni; mire ő észrevéve: hogy bizony kár fáradnom, mert Violáné talán már meg is halt, mi reá nézve annyival kivánatosbb, mert ha hólnapig él, az akasztófa elcsábitja férjét ’s özvegygyé teszi, ’s több ehhez hasonló tréfák után, mellyeket pajtásai röhögéssel követtek, a’ kamara’ ajtajához vezetett hol a’ beteg fekvék. Kértem: hogy csak kissé csöndesebben mulassanak, ’s bemenék. A’ kamara olly setét vala, hogy belépve első pillanatokban alig láttam, egyik szögletében kevés szalmán feküdt a’ szerencsétlen asszony, mellette egyfelől csecsemője, a’ másikon egy hét éves fiu, ki anyja felé fordulva könyek közt követé minden mozdulatát. Minden hallgatott, csak a’ katonák’ hahotája melly a’ másik szobából áthangzott szakitá félbe a’ mély halotti csöndet, melly a’ beteg körül létezett. Most úgy látszék, csecsemőjével együtt elaludt, ’s a’ kis fiu mihelyt rám ismert, bizodalmasan hozzám vonult, ’s gyermeki módon suttogva egész szerencsétlenségöket elmondá. Már három napja, hogy anyja megbetegedett, első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz galyat szedett a’ sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt ’s főzött; ma reggel egyszerre eljött a’ főbiró ’s anyjának megparancsolá: hogy száz ötven forintot fizessen, neki nincs pénze ’s azért nem adhatott semmit; akkor a’ főbiró szörnyen káromkodni kezdett ’s megparancsolta hajduinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából, Liptáknét maga a’ szolgabiró lökte ki a’ házból, ’s a’ három katonának kik a’ másik szobában isznak, megparancsolta: hogy senkit ki ’s be ne eresszenek. Akkor a’ főbiró elment. „O azóta anyám még sokkal rosszabbul van, folytatá a’ kis fiu szemeit törülve, kevés szalmát mit az ágyakból kiszórtak, szedtem öszve, ’s itt csináltam egy kis ágyat neki, alig birt oda menni, ’s azóta meg sem ismer. A’ főbiró ’s ott azok a’ katonák a’ szobában olly szörnyüket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog jőni, ’s hogy akkor majd fölakasztják; most sokáig anyám is csak ezt beszélte, ’s ugy sirt ’s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is sirni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is éheztem, ’s kimentem szomszédainktól valamit kérni, senki sem adott, a’ szolgabiró megparancsolá, hogy senki se merészeljen nekünk valamit adni, ’s hogy dögöljünk meg mint a’ kutyák. Csak kevés vizet hoztam ’s egy pár virágot, mellyet a’ bokorról szakitottam, hogy kis öcsémnek legyen legalább mivel játszhassék, ’s hogy egészen üresen ne jöjjek haza.” ’S ezzel a’ fiu, fejét ölembe rejtve keservesen sirt.

„Szegény fiu – szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerü történet’ elbeszélése alatt nedvesedni kezdének – jókor ismerkedik meg az élet’ keserüségeivel. Reménylem, tevé Erzsébethez fordulva, hozzá – küldél valamit a’ gyermekek’ számára, magam is mindjárt oda megyek ’s megnézem – –”

„Ne fáradjon kedves atyám – szóla Vilma nyájasan – nincsenek ott többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.”

„Ide, az én házamhoz – szóla Tengelyi megijedve – ’s meggondoltad-e a’ következéseket?”

„Igen – viszonzá Vilma nyugodtan – meggondolám, hogy ha tovább ott hagyom meghal, ’s addig kértem ’s rimánkodtam a’ káplárnak, mig igéretemre hogy mindent magamra veszek, megengedé, hogy a’ szegény asszonyt elhozassuk, sőt még maga is segitett.”

„Hogy ott nem hagytad azt jól tevéd – szóla Tengelyi, nyugtalanul föl ’s le járva – vitetted volna bár kihez, én szivesen fizetnék értök, de itt az én házamnál, a’ legnagyobb zsivány’ családja a’ tiszaréti jegyzőnél szálláson! mit fognak mondani elleneim?”

„’S nem mondtad-e atyám – viszonzá Vilma szeliden – ha keblünkben erős meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek’ itéletét megvethetjük?”

„Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal; – szóla Tengelyi – Viola mondják szereti nöjét ’s most betegsége alatt bár milly veszélyek közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek eskütt kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e’ gondolattól.”

„Te nem fogod elfogni, nemde apám – szóla Vilma hozzá simulva – azt te nem teheted!”

„’S ha nem teszem – szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva – ocsmányul elkergettetem hivatalomból, zsiványok’ czimborájának neveztetem ’s ismét koldulhatunk.”

„Nem, atyám, az nem lesz – szóla Vilma bizalommal, noha szemei könyekbe lábadtak – jó tettet isten nem büntethet.”

„Isten nem – viszonzá Tengelyi komolyan – az emberek néha szokták. Ne sirj leányom – tevé hozzá, leánya’ könyeit látva – a’ dolog nem változtatható többé, talán csak sejditésekkel kinzom magam.”

„De nem neheztelsz reám – zokoga Vilma – én nem tudtam mind ezt, nem képzelhettem, hogy illy szerencsétlenségnek leszek oka.”

„Neheztelni – kiálta az öreg kebléhez szoritva gyermekét – reád neheztelni, nem vagy-e jó ’s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme ’s büszkesége, legszebb emléke multamnak, reménye jövőmnek egy egész mennyország mellyet ez angyalnak köszönhetek” – tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.

„Igen, de ha Viola eljön – zokogá Vilma – ’s ha azután mind az történik a’ mit mondál?”

„Nem fog jőni – vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha kételyeit ki nem mondja – ’s végre ha jön, talán nem tudja meg senki, tudod nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig minden esetre nem tehetsz róla semmit, ha idehaza vagyok ’s ez asszony’ helyzetét látom, én is befogadom házamba, ha az egész világ fölzudulna is ellenem. Törüld le könyeidet kedvesem – folytatá leánya’ homlokát megcsókolva – te jól tettél. Igy kedvesem, most menj be a’ beteghez, én addig Vándoryért futok, jól érti magát betegeknél. – Isten áldjon meg.”

’S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könyekre fakadjon; ’s mig az asszonyok a’ beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, melly miatt asszonyi könyektől elszokni még sem tudott.