XXXV.




Violára, mielőtt föltételét teljesitheté, még nehéz pillanatok vártak. Határozata változhatlan vala, de miként találjon olly ürügyet távozásra, melly nőjét megnyugtassa? Mióta e’ tanyán laktak, Zsuzsi, valahányszor férje csak egy pár órára távozott, mig őt visszatérni nem látá, a’ legnagyobb nyugtalanságban élt, ’s ezen helyzetében, igen természetes, féltékenysége, mióta gyermekei meghaltak, még erősebbé vált. Férjén kivül neki e’ világon nem vala semmije; ’s nem forgott-e az szüntelen veszélyben, ha emberek közé ment, hol valaki által megismertethetett? Viola százszor neki készült, hogy nőjének tudtára adja, miként még az este nehány napra utnak indul, ’s százszor ujra elhalasztá szándékát. Egyszer ugy látszott, mintha Zsuzsi ma derültebb volna mint máskor, ’s illy pillanatban nem akará megrontani kedvét; másszor ismét arcza’ kifejezését a’ közönségesnél még szomoruabbnak képzelé, ’s akkor a’ pillanatot arra, hogy szándékát vele közölje, nem tartá alkalmasnak; ’s nem tudom, miként teljesitette volna föltételét, ha nője, észrevéve elfogultságát ’s a’ csekély készületeket, mellyeket utjára tett, maga nem kérdezi ezeknek okáról. Miután férjétől hallá, miként távolléte alatt a’ házhoz jött ispánnak parancsa szerint még ez’ éjjel el kell mennie, hogy a’ szomszéd megyéből ura’ számára marhákat hajtson, Zsuzsi elhalaványult; de mit lehete tennie? a’ parancs’ teljesitését Violának nem lehete elkerülni; az okot, mellyért tanyájától nem szivesen távozik, nem mondhatá senkinek, ’s a’ szegény asszonynak még áldania kelle végzetét, midőn férjétől vigasztalásul azt hallá, hogy a’ hely, hová megy, Taksony megyétől még távolabb fekszik. „Ott még kevesebbet félhetek, hogy valaki rám ismer, – igy szólt Viola többször, ’s Zsuzsi, hogy férjének helyzetét ne nehezitse, legalább ugy tetteté magát, mintha ez által csakugyan megnyugtatva érzené magát.

Viola, ki ismeré a’ jövőt, melly reá várt, ’s kinek, valahányszor nőjére nézett, a’ fájdalom jutott eszébe, mellyet e’ szerencsétlen érzeni fog, ha a’ dolgok’ valódi állását megtudja, jellemének egész szilárdsága mellett néha alig tarthatá vissza könyjeit; de erőt vön magán ő is, ’s midőn este nőjét utolszor kebléhez szoritva lovára ült, nem vevé észre senki a’ mondhatlan bánatot, melly keblében dúlt. Maga Zsuzsi nem gyanitá, hogy midőn férje’ ajkairól utolsó isten veled-et hallá, a’ szerencsétlennek szivét azon sejdités tölté, hogy utolszor szólt kedveséhez. – Viola rég’ megszokott szenvedni; mint a’ tenger’ sötét habjai, ugy arczának mindig komor kifejezése eltakará a’ vészt, melly keblében dúlt; de midőn jó lován az erdő felé vágtatva annyira jött, hogy mozdulatai az utána néző által nem láttathattak, rég’ leküzdött keserve kitört, ’s szemének keserü cseppei sürűn peregtek le arczain.

Már este volt, mikor Viola házát elhagyá; nyugot felé a’ rég’ alkonyodott nap’ végsugárai csak még gyenge világot terjesztének, ’s a’ fél hold, melly könnyü fellegek között lebegett az égen, már teljes fényben önté le ezüstjét, ’s minden ünnepélyes csendben állt szelid világitása alatt. Nagy keserveket a’ természet’ bájai nem felejtethetnek el, de elveszik keservöket; a’ szenvedélyes bánat helyett, mellyet emberek között vagy szobánkba zárkózva érezünk, szelid szomoruság tölti lelkünket, ugy látszik, mintha az egész természet részt venne fájdalmunkban, mintha minden csillag sajnálkozva nézne le reánk, a’ nagy láthatáron körültekintve érezzük egész parányiságunkat, ’s önszerencsétlenségünk kisebbnek látszik, midőn eszünkbe jut, milly kevés ’s milly mulékony egész létünk. A’ nyugalom, mellyet maga körül látott, végre nyugottabbá tevé Violát is. Lépésre mérsékelé lovának sebes futását, ’s letörülve könyjeit, fel a’ csillagokra nézett, honnan annyi fönséges remény ragyog le minden szenvedőre.

Midőn a’ dombra ért, honnan nehány hónap előtt uj tanyáját először meglátta, egy perczig megállt ’s visszanézett. A’ távolság’ ’s a’ hold’ bizonytalan világa végett csak egy fehér folt ’s nem messze tőle egy gyenge pásztortűz vala minden a’ mit látott. Eszébe jutottak mindazon remények, mikkel e’ helyre jött, – a’ keservek, mellyeken azóta keresztülment, – gyermekei, kiket a’ hegyoldalon eltemetett, ’s végre a’ szerencsétlen nő, kire életének legnehezebb csapása vár, – ’s e’ gondolatoknál ismét köny nyomult szemébe; de fájdalmának szenvedélyes kitörése után Viola visszanyerte ismét szilárdságát. „Ki tehet róla? – igy szólt, midőn egy nehéz fohász után ismét utnak indult – sorsát senki nem kerülheti el; én szerencsétlenségre születtem.”

Viola föltevé magában, hogy Tiszarétre megy, ’s Réty Ákos’ kezeibe adja magát, vagy ha ezt nem találná ott, legalább Liptáknéval nőjéhez küldi; ’s miután e’ hely a’ tanyától, hol nőjét hagyá, jó husz mértföldnyire volt, ’s Viola, hogy senki’ kezeibe ne kerüljön, főkép’ Taksony megyébe érve, minden jártabb utakat elkerült, többnyire csak éjjel ment, hosszu utazása alatt ideje vala helyzetéről gondolkozni. Gondolatait többnyire nője foglalta el. „Szegény Zsuzsi! – igy szólt sokszor magában – csak érte ne kellene aggódnom, ha megtudja, hogy a’ vármegye’ kezére adtam magamat, kétségbe esik. De mit tehetek? végre is megtudták volna hollétemet; valamint az öreg János, ugy más is fölkereshetett, ’s akkor még roszabb volna dolgom. Igy, ha magamat feladom, legalább Tengelyi ur’ irásait nem vehetik el tőlem, rajta segithetek, és ki tudja, nem kapok-e végre mégis gratiát, mint János mondta?” ’S ez utolsó gondolat a’ szerencsétlennek nem kis vigasztalására szolgált. – Ha valaha férfi nyugottan nézett a’ halál’ elébe, ő vala az; de a’ gondolat, hogy életét hóhér’ kezei által veszitse, borzadással tölti a’ legbátrabbat is; ’s Viola, nőjére gondolva, készebb vala mindent eltűrni inkább, mint azt, mit e’ kedves teremtés túlélni nem fogna. – „Zárjanak be tiz esztendőre, – gondolá magában – kínozzanak, tegyenek velem akár mit, az, hogy élek ’s hasznomra lehet, fel fogja tartani Zsuzsim’ erejét, ’s én is el fogok tűrni nyugottan bajaimat, ha őt néha láthatom; hisz’ végre minden elmulik, ’s mint az öreg János mondta, még mint becsületes ember végezhetem napjaimat. Illyen emberi természetünk; ha olly helyzetbe jutottunk, honnan semmi kedvező kilátás nem nyilik, a’ kisebb roszhoz kötjük reményhorgunkat, de egy napig sem maradhatunk remény nélkül.”

Viola minél tovább gondolkozott helyzetéről, annál nyugottabbnak érzé magát. A’ két emberölésen kivül, mellynek mindegyikénél mentségére annyi okot hozhatott föl, soha nagyobb büntetést érdemlő büntettet nem követett el; maga az, hogy a’ halálos félelmet kiállta ’s most önmaga adja magát a’ biróság’ kezébe, e’ legkeményebb itéletet elhárithatja tőle, ’s azonkivül nem számolhat-e Réty Ákos’ ’s általa annyi becsületes ember’ pártfogására, ha Tengelyit jelen szerencsétlen helyzetéből megmenti? Legnagyobb aggodalma, midőn harmadik éjjel Tiszaréttől már csak néhány mértföldnyire volt, az vala, hogy mielőtt magát ’s irásait Réty Ákos’ vagy Vándorynak átadhatta, Nyuzó’ pandurjainak kezeibe kerül. Viola a’ magával hozott irományok’ fontosságának okát nem ismeré, de miután ez’ irományok utolsó elfogatása’ alkalmánál tőle elvétettek ’s Nyuzó által eltagadtattak, félnie kellett, hogy a’ főbiró, kinek jellemét tapasztalásból ismeré, ez’ irományokat most is, ha kezébe kerülnének, elsikkasztaná, ’s föltevé magában, inkább végső csepp vérig védelmezni magát, hogysem Tengelyi’ irásait más mint biztos kezekbe tegye le.

Már hajnallani kezdett, midőn a’ sz. vilmosi erdőhöz jött. Lova, mellyről egész éjszaka le nem szállt, fáradt vala; ’s a’ helyről, mellyen állt, még jó két óráig kelle mennie, mielőtt Tiszarétre érhetett. Viola megsajnálta jó lovát, mellynek életében annyi hasznát vette, átlátta a’ veszélyt is, melly reá nézve abból támadhat, ha fényes nappal közeledvén a’ faluhoz, még mielőtt föltételét teljesithette, megismertetik ’s erőszakkal a’ szolgabiróhoz hurczoltatik; de az erdőnek épen legsürűbb része e’ télen kivágatván, a’ fák alatt, főkép’ most, midőn ágaikat még lomb nem takará, rejteket találni nem lehetett, ’s ezt látva, neki mégis legtanácsosabbnak látszott, ha utját tovább folytatja. – „A nagy rónaságon – gondolá magában – távolról meglátok ’s kikerülhetek mindenkit; ’s te jó Hollóm – szólt, midőn kedves paripájának nyakát veregeté – ma még meg kell tenni szolgálatodat, gondom lesz, hogy jó kezekbe kerülj; talán Ákos urfi istállójába fogad ’s agarászlónak használ, hisz’ megtanulhattad a’ szaladást, eleget kergettek előbbi uraddal, én rajtad többé ülni nem fogok.” Viola ismét szomoru gondolatokba merülve folytatá utját, ’s lova, mintha osztaná ura’ bánatát, leeresztett fővel ballagott tovább a’ fák között, mellyeken annyiszor átszáguldott.

Szomoru ábrándjaiból Violát lódobogás ébreszté föl. Arra nézett, ’s a’ kis erdővel körülfogott rétnek, mellyen épen átment, másik oldalán, három lovas pandurt vett észre, kik mihelyt őt megláták, utját feléje vevék. Kitérnie vagy elrejtőznie nem lehetett, megsarkantyúzta tehát lovát ’s sebességben keresé menedékét. – „Megállj, – kiáltának üldözői – vagy halál’ fia vagy!” midőn utána rohantak; de Holló, minden fáradsága mellett, pandurlovak által nem vala olly könnyen elérhető, ’s a’ pár lövés, melly utána tétetett, csak nevelé sebességét. Viola egyenesen Tiszarét felé tarta futásában; a’ pandurok, nem vesztve őt szemeik elől, bizonyos távolságban utána nyargaltak.

Ákos épen Tiszaréten volt. Az alispán, mióta nője meghalt, nem szivesen ment ki jószágára, ’s fiára bizá gazdaságát, ki most is a’ tavaszi szántás végett több napot tölte itt, – ’s mert az utolsó időben történteknek emléke neki is kínos vala, nem a’ kastélyban, hanem az öreg Vándorynál vevé lakását. Azon reggel, mellyhez történetünk jutott, Vándory, szokása szerint jókor fölkelve, midőn az egészen tiszta eget látá, nem állhatott ellen a’ vágynak, hogy ismét egyszer a’ Törökdombra menjen, ’s onnan nézze a’ felkelő napot, ’s miután Ákost is fölkelté ’s kérései által arra birá, hogy vele jőjjön, a’ lelkész megint azon dombhoz vevé utját, hol őt e’ történet’ kezdetén Tengelyivel először találtuk.

Kevés ember van a’ világon, ki, ha jó álomból föl ébresztetik, nem vesztene igen sokat, ’s Ákos nem jó kedvben követé öreg barátját, ki ut között szüntelen a’ felkelő nap’ szépségéről szólt, ’s előre élvezé a’ gyönyörü látmányt, melly reájok a’ törökdombon vár, sőt egyik hősöm’ szégyenére meg kell vallanom, a’ napkelet maga, noha soha pompásabb szinekkel nem takarta a’ láthatárt, nem győzheté meg egészen, hogy érte kedves álmaiból fölébredni érdemes vala.

Mult ősz óta, hol az agarászat után Tengelyi- ’s Vándoryval a’ törökdombon találkozott Ákos nem vala itt, ’s igen természetes, ha ugyanazon helyre jövén azon dolgok jutottak most eszébe, mellyek a’ domb körül akkor történtek, ’s hogy a’ napkeletről majdnem elfelejtkezve, Vándoryt ezekre emlékezteté. – „Mintha ma volna, olly elevenen emlékezem reá, – szólt sohajjal a’ lelkészhez fordulva – hol most mi állunk, veled akkor szegény Tengelyi állott, a’ domb alatt lovaink, előttetek Kálmán ’s én, jobbra ott az átkozott Nyuzó, mintha még most is káromkodni hallanám, midőn a’ sz. vilmosi erdő felé nézve meglátá, hogy pandurjai valakit hoznak, ’s én nem akartam hinni, hogy Violát fogatta meg.”

Ákos e’ szavaknál mintegy akaratlanul a’ sz. vilmosi erdőhöz fordult, ’s jó szemével észrevevé a’ lovasokat, kik a’ fák közül épen most jöttek ki a’ sikra. – „Mi ez? – szólt Vándoryhoz, midőn arra mutatva, őt is a’ lovasokra figyelmessé tevé – átkozott sebesen jőnek, elől egy, utána három, mintha itt is valaki üldöztetnék.”

„Isten mentsen meg, – szólt Vándory sohajtva – elég volt, hogy e’ helyről egyszer illy szörnyüséget kelle látnom.”

„És pedig mégis ugy van; – mondá Ákos, ki szemeit azalatt a’ lovasoktól nem forditá el – az, ki elől jár, üzőbe vétetett, réteken és szántóföldeken megy keresztül.”

„Legyen isten szegénynek irgalmas,” szólt Vándory, szemeit éghez emelve.

„Ha zsivány, nem menekülhet meg többé, – mondá Ákos – egyenesen a’ falunak kergetik, ’s már lova is gyengülni kezd, üldözői jóval közelebb vannak hozzá mint annakelőtte.”

„Talán nem zsivány;” szólt Vándory, ki a’ lovasok’ mozdulatait szinte a’ legnagyobb figyelemmel követé.

„Bizonyosan az, vagy ollyan, kit annak tartanak; – szólt rövid szünet után – már a’ pandurok’ fegyvereit is kiveszem. Szegény ember’ lova egészen kifáradt, egyik üldözője nyomán van. Most az üldözők’ legközelebbike lovastól felbukott; megint pár perczre megszabadult; bárcsak fris lovat adhatnék neki.”

Viola’ helyzete – mert olvasóim gondolhatják, hogy ez az, kit Ákos a’ törökdombról lát – az által, hogy legközelebb jött üldözője lovastul együtt felbukott, csakugyan e’ pillanatban kedvezőbbé vált. A’ második pandur, midőn felbukott pajtásához jött, ki lovastul együtt egy szántóföld’ árkában feküdt, feltartá lovát, ’s leszállt, hogy segédjére legyen; a’ harmadik olly távolságra maradt el, hogy Viola, ki most már nem kivána mást, mint a’ falut a’ pandurok előtt elérve, irásait biztos kezekbe adhatni által, már czéljánál gondolá magát. – „Csak most ne hagyj el jó Hollóm, – mondá, midőn nehéz ugrásokban tovább haladó lovát ismét megsarkantyuzá – hajrá Holló!” De mindennek megvannak határai, végre a’ legjobb ló’ ereje kifogy, ’s Viola érzé, hogy az övé alig birja terhét. A’ szegény pára, melly egész utolsó éjszaka utazott, ’s most egy fél óra óta kergetés között ujonnan felszántott földeken ’s árkokon keresztül ment, nyargalás helyett ügetni kezde, ’s Viola, ki egy részről már a’ törökdomb’ közelében ’s igy majdnem czéljánál látá magát, a’ másikról visszanézve mindinkább közelgeni ellenségét, szóval ’s sarkantyuval hasztalan biztatá szaladásra. A’ lónak fehér tajtékkal elboritott teste remegett, fekete sörényéről nehéz cseppekben patakzott le az izzadság, Viola tántorogni érzé lépéseit, de a’ kétségbeesés elnémita minden egyéb érzelmet ’s még egyszer oldalába vágá éles sarkantyuit. A’ ló fájdalmában felszökött ’s végső erővel még egyszer szaladásnak indult. De az ellenség nyomán vala. – „Állj meg!” orditott egy vad hang Viola’ háta megett, ’s az üldözött borzadva látá, hogy a’ pandur csak pár lépésre vala már tőle. Nem látva más menedéket, kirántá pisztolyát nyeregkápájából, ’s hogy visszaijessze, ellenére szögezé. De a’ pandur, ki lőfegyverét szinte kezében tartá, alig látá e’ mozdulatát, midőn iszonyu káromkodással pisztolyát Violára süté.

Az ellenek olly közel valának e’ pillanatban egymáshoz, hogy a’ lövés alig hibázhatott, ’s Viola felkiáltva lova’ nyakára rogyott. A’ ló megijedve a’ közel lövéstől, még egy pár ugrást tett, ’s haldokló lovászával együtt a’ földre rogyott.

Ez utolsó dolgok a’ törökdombhoz olly közel történtek, hogy Ákos, ki mihelyt a’ lövést ’s annak következéseit látá, oda futott, még elég jókor jött, hogy a’ lováról leugrott ’s fokosával szerencsétlen ellenségéhez közelgő pandurt előbb kiabálás, később az által, hogy maga a’ hely’ szinére jött, minden további kegyetlenkedéstől visszatartóztathatá.

„Ne merészeld e’ szerencsétlent bántani, alávaló! – kiálta Ákos a’ legnagyobb indulattal, midőn Violát lova alól kiszabaditani iparkodott – nem látod, hogy többé ellent nem állhat?”

„Szerencsétlent? – mormogá a’ másik, ki az alispán’ fiát látva, parancsának ellentállni nem mert, ’s kiben olvasóim pandurköntösében is, mellyet egy idő óta viselt, az egykori zsiványra, Czifrára ismertek volna – szép szerencsétlen! nem látja a’ teins ur, hogy Viola? az ötszáz forint, mit annak igértek, ki őt halva vagy elevenen a’ nemes vármegye’ kezeibe adja, az enyém. Csak reménylem, meghal, mielőtt pajtásaim ide jőnek, máskép’ a’ pénzből ők is követelnék részöket.”

Ákos nem hallá a’ pandurnak embertelen kivánatát, de egész erejével dolgozva, végre Czifra’ ’s Vándory’ segedelmével a’ szerencsétlent kihuzá fekvő lova alól.

„Meghalt, – mondá Ákos, midőn a’ vérző testet a’ zöld pázsitra fekteté, ’s halvány arczaiban csakugyan Violára ismert – meghalt, ’s vele végreményünk, hogy Tengelyi valaha egészen kitisztulhat.”

„Még eddig nem halt meg, – válaszolt Vándory, ki az alatt a’ beteg mellé térdepelve, sebét vizsgálá – a’ seb mellének baloldalában mély, ’s felgyógyulásához nincs remény, de pár óráig még élhet, talán még szólhat is. Üljön kend lovára, – szólt a’ pandurhoz fordulva – nyargaljon a’ faluba azonnal ’s hijon embereket, kikkel e’ szegény embert házamhoz vitethessem.”

„Nem megyek biz’ én – mondá a’ megszólitott – majd bizony bolond leszek; a’ nemes vármegye annak, ki Violát elevenen vagy halva kezébe adja, ötszáz forintot igért; ha elmegyek, ide jőnek pajtásaim ’s magoknak követelik a’ pénzt, pedig a’ teins urak látták, hogy én lőttem agyon.”

„Ha nem mégysz, mindjárt főbe lőlek itt ezzel a’ pisztolylyal, kutya! – kiáltott Ákos, Violának a’ ló mellett fekvő fegyverét felkapva. – Vérpénzedet, ha más nem, magam fizetem meg.”

Ez utolsó biztatás a’ fölemelt pisztolylyal egybevetve, Czifrát sietésre inté, ’s Ákos Vándoryval egy ideig magok maradtak Viola mellett, ki még mindig eszméletlenül feküdt a’ földön. A’ panduroknak egyike – mert miután Czifra a’ faluba küldetett, pajtásai szinte e’ helyre jöttek – vizért ment, de sem ez, sem Ákos’ ’s Vándory’ biztató szavai a’ szerencsétlent nem ébresztheték eszméletlenségéből.

Fél óra mult, ’s már a’ faluból emberek jöttek, midőn Viola szemeit fölnyitva körültekintett ’s életének némi jeleit adá.

„Nem ismersz? – mondá Ákos, midőn hozzá lehajolva, kezét megfogá – nézz rám Viola.”

„Ismerem, – mondá a’ zsivány, ki azalatt magához jött, gyenge hangon – jó, hogy itt van, épen a’ teins urhoz akartam menni. – Viola melléhez nyult, mintha valamit keresne. – Gombolja csak fel mellényemet, – mondá, miután meggyőződött, hogy azt maga nem teheti – ’s vegye ki az irásokat… Tengelyi urnak irásai, mellyeket a’ zsidó Macskaházyval ellopott, ’s azért jöttem, hogy általadjam. Véresek, – tevé hozzá, midőn az irományokat Ákos’ kezeiben látá – ujra véresek; most nem tesz semmit, hisz’ csak az én vérem. Tengelyi ur jóltevőm volt, megszolgáltam jóságát; mondják neki, hogy csókoltatom kezét, ’s ne gondolja, hogy Viola olly alávaló ember volt, ki jóltevőjét megkárosithatta volna.”

Mig Viola ezeket mondá, a’ faluból több ’s több emberek gyültek össze, kik a’ haldoklót körülfogák.

„Barátom! – mondá Vándory mélyen meghatva – talán nem is tudod, hogy Tengelyi ugyanezen irományok végett szörnyü gyanuba keveredett?”

„Tudom, – szakitá félbe Viola – Jánostól hallottam, ’s azért akartam magamat a’ nemes vármegye’ kezeibe adni, hogy e’ gyanutól megtisztitsam. Halljátok-e, emberek? – szólt most a’ körülállókhoz erősebb, de időről időre félbeszakasztott hangon – ki azt mondja, hogy Macskaházyt Tengelyi ur ölte meg, hazudik; a’ gyilkos én vagyok. Csak az irásokat akartam elvenni tőle, mellyeket a’ zsidóval együtt Tengelyi urtól ellopott, de pisztolylyal fenyegetett, ’s indulatomban megöltem. Ugy legyen isten irgalmas lelkemnek, mint Tengelyi ur egészen ártatlan e’ tettnél.”

Viola fáradtan elhallgatott; a’ nép szavai által mélyen meghatva állt ott, sok szemben könyek csillogtak. – „Hej, öcsém, – mondá egy öreg paraszt, ki Vándory mellett állt – miért kellett épen neked illy sorsra jutnod? szomszédok voltunk, ’s azt gondoltam, te fogod behunyni szememet, ha meghalok, mint én tettem apádnak.”

„Bátyám, – szólt Viola gyenge hangon, midőn szemeit a’ szólóra függeszté – ha kend házam mellett elmegy, ’s az üresen áll, vagy benne más emberek laknak, gondoljon néha Violára is; isten látja lelkemet, nem én vagyok oka, hogy azzá lettem, a’ mi utolsó időben voltam; bocsássa meg isten azoknak, kik okai voltak.”

E’ pillanatban Liptákné jött. Midőn a’ történtekről hirt vett, ide sietett, ’s most áttolongva a’ sokaságon, midőn rokonát a’ földön ’s a’ körülötte álló népet látá, könybe lábadó szemekkel kérdé: mit ácsorognak itt, ’s miért nem viszik Violát a’ faluba, hol becsületesen gondját viselhetnék?

„Hagyja el kend néném, – mondá, mindig nehezebben véve lélekzetét, midőn Liptáknét megismeré – nekem nem viseli többé senki gondomat, végem van, ’s nincs mit panaszkodni ellene; vért ontottam, véremmel lakoltam érte; ez isten’ parancsolatja. Hagyjatok, meghalni itt, e’ mezőn, mellyet szántottam, isten’ szabad ege, a’ meleg napsugárok alatt –”

Viola’ szava gyengült, intésére Liptákné melléje térdepelt, hogy szavait hallhassa. – „Menjen kend néném Zsuzsihoz, – mondá alig hallhatóan – mondja: bocsásson meg, hogy most, midőn tőle elmentem, megcsalám; nem teheték máskép’, jóltevőmet nem hagyhattam el bajában; és ha megmondtam volna, hová megyek –” itt Viola’ szava érthetetlenné vált, még egyszer felnyitá szemét, mellyet elgyengülve előbb behunyt, körültekintett, még egyszer rebegé nője’ nevét, ’s a’ sohaj, mellyel azt kimondá, vala utolsó lehellete.

„Legyen isten irgalmas minden bünös iránt, – mondá egy vén paraszt a’ körülállók közül – lelkét sok vétek terheli.”

„Ő sokat szenvedett; – szólt Vándory meghatva – nyugodjék békében e’ nehéz élet után.”




Azoknak leirását, mik Viola’ halála után történtek, nyájas olvasóimra bizhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen kivül minden egyes személyemnek legközelebb jövőjét önmagok ép’ olly jól ismerik, mint én; legközelebb jövőjét mondám, mert habár bizonyos, hogy Ákos Vilmával ’s Kálmán Etelkával a’ lehetőségig boldog párokká váltak, a’ jövőért ki merne jót állni? noha én mind a’ két esetben, hogy ha husz év mulva ismét Tiszarétre vagy Kislakra jövök, hol az uj házasok letelepedtek, ép’ olly megelégedett arczokat reménylek találni, mint midőn a’ boldog ifjak kedveseiket először ősi lakukba vezették.

Az alispán ritkán jő Tiszarétre, az ott történtek’ emléke mindig kellemetlenül hat kedélyére, annyival jobban érzi magát Porváron, letette betegeskedés’ ürügye alatt hivatalát, lemondott kamarás ’s tanácsnoki czimek utáni vágyairól, ’s azóta kevés megelégedettebb embert láthatni. Sokan azt hivék, hogy Pesten fog letelepedni, de csalódtak; vagyona ’s egykori alispáni érdemei által ő Porváron az első, véleménye, mint hajdanában, mindig a’ többségé, mi által elérte, hogy a’ többség által mindig bámultatik, – ’s alkotmányos országban mi kell egyéb az embernek, hogy magát boldognak érezze?


Az öreg Kislaky nem vágyódik illy dicsőség után, sőt biztosan mondhatom, hogy az első alkalom után mellyben mint rögtön itélő törvényszék’ elnöke hivataloskodott, azonnal lemondott e’ diszes cziméről is, de kedves Kálmánja boldog, ’s ez a’ becsületes öreg urnak ’s nejének elég. Ha Etelka férjével néha kevesebbé elégszik meg, mert Kálmán még most is szerfölött kedveli az agarászatot, azzal vigasztalja nejét, hogy a’ tizenegyedik bor is idei bor volt, ’s hogy fia is majd kiforrja magát.


Az öreg Tengelyi eleinte szomoru volt. Olly szerencsétlenség, mint mellyen ő keresztül ment, elkeseriti a’ legvidámabb kedélyt, ’s a’ jegyző a’ komoly jellemekhez tartozott egész életén át. Nője’ kérése soha nem birhatá őt arra, hogy lakását a’ kastélyba vegye. – „Alacsony házban születtem, – mondá mindig – igy akarok meghalni.” De a’ boldogság, mellyet maga körül látott, a’ sok jó, mit veje’ segedelmével a’ tiszaréti lakosokon, kiknek annyi ideig jegyzőjök volt, tehetett, földerité végre őt is. Takarék-magtárt ’s kisdedóvó iskoát [sic] alapitott, gyümölcsfákat ültetett a’ házak ’s utak mellé, ’s e’ szüntelen munkásság, mellyben napjai folytak, derültté tevék agg korát, világos tanuságul mindenkinek, hogy valamint az erőmü, ha hasztalan vesztegel, idővel elrozsdásodik, ’s annyival fényesebb, mennyivel szüntelenebbül dolgozott: ugy az ember, ki egész éltén át dolgozik, el nem veszti diszét öreg napjaiban.

A’ kislaki ’s tiszaréti házak’ legjobb barátjai Völgyesy és Vándory valának. Az első, baráti körökben lassanként elszokott emberkerülő életmódjától, ’s át kezdé látni, hogy ha sokan elég balgatagok azembert [sic] külső formája után itélni meg, nem kisebb balgatagság, azért, hogy illyenek előtt kitérjünk, minden társaságtól visszavonulni; mert ha az emberi társaságban a’ bolondok ’s gonoszok még olly nagy többségben volnának is, azon kevés józan ’s becsületes ember, kit benne találhatunk, megérdemli, hogy mint a’ gyöngyhalász, őket keresve, a’ társaság’ mocskos habjaiba merüljünk. És Vándory – boldogok között élt, olly körben, melly optimismusának mintegy bizonyitásul szolgálhatott, miként nem lett volna boldog ő! Hogy a’ levelek’ birtokába jutva, mellyek által születését bebizonyithatá, sem nevét, sem helyzetét nem változtatta, magától értetik. Több élvezetet, több való szerencsét ő e’ világon nem találhatott, mint kis lelkészlakában, hová minden, ki segélyt keresett, olly szivesen betért. Soha a’ szeretet, melly tiszta szivét tölté, nem veszte semmit melegéből, soha bizodalma, mellyel az isteni gondviselés ’s az emberek’ jobb természete iránt viseltetett, nem ingadozott. Mint a’ csipkebokor, mellyről a’ szentirásban olvasunk, illyen vala e’ férfi’ lelkülete; a’ láng, melly szivében égett, világot ’s meleget terjesztett, de nem emészté fel oltárát, épen azért, mert nem földi láng vala.


Az öreg János, kit Ákos gazdájának tett, de ki mind a’ mellett soha huszárköntösétől meg nem vált, első esztendőben teljesen megelégedve nem érzé magát, de miután Ákosnak fija született, a’ vén katona egészen boldognak érzé magát, ’s alig várhatja a’ pillanatot, mellyben sok győzelmes csatáit e’ második Réty-ivadéknak elmondhatja.


Néhányan olvasóim között talán tudni szeretnék, mi történt Nyuzóval? Hogy a’ törvényes bizonyság melly e’ könyvben kezdetétől fogva nem hibázott, itt végén se nélkülöztessék, elmondom, ámbár a’ főbirónak vége nem olly regényes, mint kivánnám. Ugy itélünk emberekről, mint az időről; a’ mezei gazda áldja, a’ sétára készülő uracs átkozza az esős vasárnapot; még a’ jégesőnek ’s állandó szárazságnak is vannak a’ buzakereskedők közt magasztalói, ’s igy nincs ember, ki néha, ha valakinek épen gazságával használt, igen derék embernek nem tartatnék: nem csuda tehát, ha Nyuzónak is voltak barátai, csak szerencsétlenségére az alispánné’ halála után kevesebb, mint mennyire helyzetében szüksége vala. A’ főbiró elvekhez igazitá egész életét. Felfogása szerint a’ mindennapi kenyér az, mit bölcsek a’ szükséges alatt értének, – hozzá szép ház, birtok ’stb. ’stb. az, mi hasznosnak neveztetik; jó hir ’s köztisztelet, ez felfogása szerint a’ voluptuosumokhoz, a’ luxushoz tartozik, mi után józan ember csak akkor fárad, ha a’ két elsőnek bővében van. Ez’ elvnek helyes alkalmazása Nyuzót bajba keveré. Bizonyos közmunkák, mellyek Garacsnak szebbitésére forditattak, ’s ehhez hasonló dolgok, mellyekről bővebben szólni nem akarok, az érdemdús tisztviselőnek annyira rosz néven tulajdonitattak, hogy hivatalától esküttjével együtt elmozdíttatott, mi Garacs vidékének nem kis kárára vált, miután a’ főbiró’ házának még be nem födött harmada mindeddig várja cserepét, ’s a’ kerités sem készült el, a’ mennyire én tudom.


Miután az urakról szóltam, ’s igy bírálóm előtt, ki e’ müvemet azzal vádolá, hogy benne az első helyet a’ nép’ alsó osztályainak engedém át, javulásom’ jelét adám: nem akarják-e tudni olvasóim, mi történt Zsuzsival?


Története rövid és egyszerü. Midőn Liptáknétól férje’ halálát meghallá, lerogyott nénje’ karjai közé, ’s egy ideig eszmélet nélkül maradt. Mikor magához jött, elment gyermekei’ sirjához, ’s leborulva a’ most először zöldelő halmokon könyek között bucsút vett kedveseitől ’s nénjével Tiszarétre költözött. Kérte, hogy ott lakhasson, hol férjével élt, ’s miután Ákos a’ házat Liptákné’ segedelmével szintugy készitteté el, mint az egykor állt, oda vonult. Elzárkózva mindenki elől, magányosan tölté napjait; maga Liptákné csak ritkán láthatá őt, más senki a’ faluból nappal nem találkozott vele. Csak este láták szomszédai megnyilni ajtaját, ’s akkor a’ szegény asszony a’ törökdombhoz ment, ’s ott maradt virradtig.

Ákos, fiatal nőjével egy nyári éjszaka a’ törökdomb felé sétálva, egy asszonyi hangtól e’ régi népdalt hallá énekelve:

Ezen a’ nyári éjszakán
Ragyog a’ csillag igazán;
Ott, hol az a’ csillag ragyog,
Én is odavaló vagyok.

Vilma gyanitá az énekest.


Más nap reggel, mikor a’ faluból több gazda kaszáival munkára ment, a’ törökdomb’ közelében ugyanazon a’ helyen, hol nehány hónap előtt Viola meghalt, a’ füben egy asszonyt találtak, föl akarák kelteni, de ő nem ébredett többé fel. –

Történetem’ végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak köztetek, kik elbeszélésem’ mindennapiságán megbotránkoztak, ’s tartózkodás nélkül kimondják: hogy hacsak akarnának, az olvasottaknál sokkal szebbeket beszélhetnének el, – legyetek meggyőződve, nem rendkivüli, de való dolgokat akartam elmondani; ha nehányan a’ nyiltságot roszalljátok, mellyel honi állapotaink’ árnyoldalairól szóltam, higyjétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez’ állapotunk’ megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket ’s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam; ha a’ képet, mellyet előtökbe állitottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy mind e’ dolgok, mellyekről szóltam, ha nem is egy megyének szük határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, ’s áldani foglak e’ meggyőződésért; valamint legforróbb ohajtásom az, hogy e’ regény minél előbb valószinütlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha törekvésem nem volt sikertelen, más dicsőséget nem kivánok fáradságomért.

’S most isten veled is hazám’ nagy rónasága, hol ifjabb koromban a’ szőke Tisza’ partjain sok vig ’s szomoru napot tölték, ’s hová, midőn e’ munkát irám, képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e’ hegysorok, szép a’ Duna’ messze elnyuló tűköre, [sic] mellyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne szóljon senki ellened, honomnak disze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a’ tenger’ árjai, terülsz el szemünk előtt, ’s nagyságodnak nincs látszó határa, csupán az ég, melly kék boltozatával körülfogott. Körülötted sötét hegyláncz nem emelkedik, ’s a’ fölkelő nap hótakart csúcsokra nem tűzheti arany koronáit; magas füved kaszálatlanul szárad el tövén, nádas partjaik között folyóid némán haladnak tovább; a’ hegykúpok’ váratlan változékonysága, a’ völgyek’ meglepő fordulatai, a’ növények’ életdús virágozása tőled a’ természet által megtagadtatott; ’s a’ vándor, ha egyenlő felszineden átment, egyes szépségek’ emlékét nem fogja lelkében találni, mellyek reád vissza intenek; – de mégis nem álla-e sokszor meghatva, bámulva nagyszerüséged előtt? ha a’ nap szürke határod fölött csendesen fölmerül ’s ragyogó sugárait egész felszineden akadály nélkül egyszerre elönti, vagy a’ délibáb a’ dél’ forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a’ szomjuzó föld a’ tenger’ árjairól álmodoznék, mellyek azt egykor takarták; vagy ha az éj’ sötét nyugalma borult el a’ messze határ fölött, ’s mig fönn csak a’ csillagok, lenn itt-ott egy pásztortüz világit, a’ földön végetlen csend terül el, ugy hogy a’ vándor a’ magas füven átlejtő esti szellőt hallhatá, nem tölté-e illy pillanatokban leirhatlan érzemény kebelét? érzemény, mellyet a’ magas alpek’ fönséges csudái közt nem talált, ’s melly búsabb talán, de nagyszerüebb, mint te nagyszerüebb vagy e’ föld minden bérczeinél honom’ korlátlan rónasága, te párja a’ végetlen tengernek, zöld ’s határtalan mint ő, hol a’ sziv szabadabban dobog ’s szemünk nem talál korlátokat.

Te a’ magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! reményzölden, de pusztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást áraszszál magad körül, de még kopáran; az erők, mellyekket isten beléd teremte, még szunnyadoznak, ’s az ezernyi évek, mellyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsőségedben; de az erő, rejtve bár, még él kebledben, a’ gaz maga, melly határodon olly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, ’s szivem mondja, közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te szép rónaságunk, ’s virulni a’ nép, melly egy ezred óta sikodat lakja. Boldog, ki a’ napot elérheti! boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e’ szebb idő’ előkészitésére dolgozott.