XXXIV.




Minden ember, a’ legszegényebb körben töltötte bár életét, egyszer magára vonja embertársai’ figyelmét, – e’ pillanat az, mellyben eltemettetik. Illyenkor a’ magas torony’ harangja megkondul a’ legszegényebbnek; ki egész éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyülnek össze, ki örökös akadályok miatt semmikép’ nem haladhatott, annak temetése előtt a’ tömeg kitér, ’s a’ nyomorult, miután életében semmit magáénak nem nevezhetett, örök áron egy darabka földbirtokot szerez, mellyet szabadon használhat végső itéletig, a’ nélkül, hogy tilalom-törésért büntettetnék. A’ halottat részvét ’s tisztelet fogja körül, – ’s miért? azért talán, mert ki józanul cselekszik, tiszteletet érdemel, ’s az emberek’ többsége alig tehet okosabbat életében, mint hogy tőle bucsút vesz? vagy talán azért, mert meggyőződésünk szerint a’ halott azt, mi mindnyájunkat egyiránt érdekli, de mit a’ legboldogabb is csak hisz, végre megtudá? – Igaz, a’ halálnál nincs jobb magyarázó a’ világon. Ki élete’ becséről kétkedik, ’s nem tudja, érdemes-e az, mit e’ földön elérhet, hogy érte fáradjon: az első esetnél, hol ismerősei közül valaki meghalt, tisztába jöhet. Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, czimerek vagy csak a’ puszta név a’ koporsón, a’ sir felett mausoleum vagy fakereszt, mellyeknek felállitási költségei különbözők, de mellyek egyenlőn elhagyatva állnak; egy rövid beszélgetés a’ szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy hirdetés a’ honi hírlapokban, vagy talán necrologok a’ külföldi hirlapokban is, – egy óra, tizennégy nap, vagy egy hónap mulva csend ’s közönösség – – ez a’ dicsőség. Egy darab fekete fátyol a’ kalapon, vagy teljes gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a’ temetést? gazdagoknál: kié legyen az örökség? – – ez az, mi a’ birt szeretetre emlékeztet. ’S mi a’ barátságot illeti, ki nem tudja, hogy bármennyiszer szoritottuk barátaink’ kezét, ritka eset, hol e’ szorongatások után valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk ’s kézszoritásainkra, mint tyukszemeink arra, hogy egykor csizmáink által szoritattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, ’s azt hiszi, hogy ha más jutalom  nem vár fájdalmaira, sorsa igazságtalan volt: vigasztalja magát azzal, hogy a’ kivételek közé tartozik.

Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron ’s az egész megyében több lármát okozott, mint minden, mi a’ Tisza’ mentében évek óta emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta volna a’ közfigyelmet. Ha gazdag földes asszony, ki, mi több, még ötvenedik évét sem érte el, jó konyhát tartott, ’s a’ legszebb ruhákban járt, egyszerre meghal, a’ dolog még akkor is borzasztó, ha halálánál minden illő formák megtartattak, ’s a’ beteg, csak miután fölötte két orvosi tanácskozás tartatott, mult ki a’ világból; de mi ez az alispánné’ esetéhez képest? A’ főorvos akkor hivatott, mikor Rétyné már magán kivül volt, ’s ő minden tudománya mellett nem mondhatott mást: mint hogy ha csak öt perczczel előbb jő, a’ nagyságos asszonyt bizonyosan megmenthette volna. Serer, ki épen Porváron lévén, a’ hirre szinte a’ házhoz jött, csak azon meggyőződését nyilvánithatá, hogy mit a’ nagyságos asszony ivott, bizonyosan nem volt czukros viz; de orvosi tanácskozásról, vagy patikáról nem lehetett szó, még annyi idő sem maradt, hogy Serer mandulatejét, melly, a’ mint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg vala mérgezve, ’s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség, – ’s valamint Taksony megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett törvényes közbenjárásának illyetén elmellőzése ellen: ugy a’ porvári társaság egész szorgalmát arra forditá, hogy e’ szörnyü történet’ titkos indokait fel keresse.

A’ Réty-család, ’s azok, kik hozzá – mint Vándory vagy Kislaky Kálmán – közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek nevezék. A’ szegény alispánné, ezeknek állitása szerint, sokszor magneziával élt, mellyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egy pár nappal előbb a’ patkányok’ kiirtására vett arsenicumot elzárá, – szerencsétlen tévedés, melly este a’ gyengén világitott szobában olly könnyen történhetett, megmagyaráz mindent. A’ közönség, melly önként ajánlott magyarázatot elfogadni nem szokott, ’s soha nem kételkedik inkább, mint ha valami hivatalosan tudtára adatott, nem nagy hitelt adott e’ magyarázatnak; – ’s mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki legszivesebben csalja meg önmagát, inkább gyanitásokban kerese világosságot, miben ez’ alkalommal Julis által, ki asszonya’ halálánál jelenvolt, nem kissé segitetett. [sic] Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idő óta mutatott szomoruságáról, főkép’ rendkivüli magaviseletéről, mellyet utolsó nap rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné szándékosan mérgezte meg magát; ’s miután az, hogy szobájának ajtaja zárva találtatott, szinte erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett vélemény különbség, mik az alispánnét e’ határozatra birák.

Maga Réty nőjének halála iránt, nem szólt senkivel; akár elmebetegség volt legyen szörnyü lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik a’ mint mondák, rendkivüli szenvedélyességét mindig illy’ betegség’ jelének tartották; akár az birta e’ kétségbeesett határozatra, mert látá, miként Ákos’ ’s Vilma’ házasságát nem akadályoztathatja, ’s inkább meg akart halni, mint hogy annak tanuja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak tartott; akár végre, mint a’ porvári asszonyságok férjeiknek a’ dolgot magyarázták, az alispán kétségen kivül megsértette nőjét, ’s makacssága által, mellyel a’ szerencsétlennek valamelly kivánatát ellenzé, gyilkolta meg feleségét, mint erre a’ világon számtalan példa van; Réty nem szólt senkivel, de kik őt ismerék, észrevevék a’ hatást, mellyet nője’ halála reá tett.

Ne gondolja azért senki, hogy e’ fájdalom, melly ugy látszik, meghazudtolá az utolsó időben közönségessé vált ama’ hirt: hogy az alispán feleségével roszul él, visszatérő szeretetének lett legyen tanusága. Nem tartozik ugyan a’ ritkaságokhoz, hogy midőn olly házaspár közül, melly egész életén át egymással roszul élt, egy meghal, a’ másik mint egy csuda által a’ meghalt iránt keblében egyszerre véghetlen szeretetet födöz fel. Valamint a’ mindennapi élet’ surlódásai között egyes hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jó tulajdonokról: ugy ha életünk’ társaitól örökre elválasztanánk, többnyire csak jó tulajdonaik’ emlékét tartjuk meg, ’s gyenge emberi természetünk ugy hozza magával, hogy majdnem minden, mit birunk, általunk kincsnek tartatik, mihelyt tőlünk visszaszerezhetlenül elvétettek. Réty’ bánatának azonban nem ez vala oka. Való szeretetet e’ nő iránt nem érzett soha, ’s ha egykor érzett volna is, olly oldalról tanulta ismerni ujabb időben, hogy erről többé szó nem lehetett; ’s a’ szomoruság, mellyet rajta nője’ halála óta mindenki észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, mellyeket magának ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, mellyet maga körül történni látott, nagy részben nem ő maga volt-e oka? Nője’ halála után egy megkezdett levelet talált iróasztalán, mellyet a’ boldogtalan asszony hozzá intézett, ’s hol szenvedélyes szemrehányások között egész szerencsétlensége miatt őt okozá; ’s nem volt-e ez legalább részben igaz? Midőn a’ multra visszatekintett, nem kelle-e Rétynek megvallani, hogy mind azon dolgok, mellyeknek nője egyik áldozatául esett, nem történnek, ha ő maga reájok alkalmat nem ad? Ha nőjével a’ helyzet iránt, mellyben Vándoryhoz áll, mint kötelessége magával hozta, nyiltan szól, a’ szerencsétlen asszony vagy feleségévé nem válik, vagy legalább a’ gondolatot, hogy a’ lelkész férjének testvére, megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory’ követelései ellen biztositani iparkodott. Saját tulzó engedékenysége volt az, mi nőjét azzá tette, mivé vált, ’s a’ nem titkolt gyülölség, mellyet iránta utolsó időben mutatott, birta e’ nőt kétségbeesett határozatára, mihez soha nem jut, ha férjében támaszt lát maga mellett. E’ gondolatok Réty’ lelkét mély fájdalommal tölték el, ’s maga Vándory szelid vigasztalásaival sem birá földeriteni szomoruságát.

A’ zsidónak vallomása, melly Rétyné’ halálát okozta, Porváron mindenkire annyi hatást tett, csak arra nézve nem idézte elő a’ várt következéseket, mire czélozva volt, ’s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezőbbé. Azon, hogy Macskaházynak Tengelyi’ irományai’ elrablásában része volt, már előbb is kevesen kételkedtek: de ez, a’ jegyző iránt létező gyanut inkább megerősité. Ha az elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mi a’ zsidó’ vallomásában is állitatott, egy fontos ok létezett, melly egyedül Tengelyit birhatá a’ gyilkosság’ elkövetésére. A’ zsidó’ azon állitása, hogy a’ büntettet Viola követte el, mint egy tanunak, ’s mi több, kétes jellemü tanunak vallomása nem bizonyithatott annyit, hogy reá azon számos bünjelek’ ellenében, mellyeknél fogva a’ jegyző vádoltatott, fölmentő itéletet épiteni lehetne. Tengelyin csak ugy lehete segiteni, ha Viola, az igazság’ kezébe kerülve, Macskaházyn elkövetett büntettét megvallja; ez volt a’ jegyző’ barátjai’ ’s ellenségeinek meggyőződése, ’s ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy reménye. Több két hétnél mult, hogy az öreg János Csavargóssal Porvárt elhagyá; róla semmi sem hallatszott, ’s nem látszott valószinünek, hogy miután az ország’ minden törvényhatóságai Viola’ fölkeresésére hasztalan szólitattak fel, miután Ákos, Kálmán, Völgyesy, szóval mind, kiket Tengelyi’ sorsa érdekelt, e’ czélra mindent elkövettek, az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak által érettethetnék el.

Valószinünek látszott, hogy Peti czigány Violának hol létét ismeri; azonban a’ barna kályhafütő, Ákosnak minden kérései ’s igéretei után is, mindig csak azt mondá: hogy semmit nem tud, ’s Violát a’ statarium óta nem is látta; ezen állitáson kivül mást, mint esküvéseket, mellyekkel azt bizonyitá, tőle hallani nem lehetett. A’ kislaki gulyásból, kiről tudatott, hogy Viola’ elszökése után feleségét ’s gyermekeit lovain ő vitte el, szinte nem lehete kivenni többet. Szerinte ő Zsuzsit csak három mértföldnyire egy bizonyos csárdáig vitte, hol a’ szegény asszony férjét be akará várni, mi történt a’ családdal később, nem tudja; ’s Kálmán hasztalan kért ’s káromkodott, igért és fenyegetődzött, többet az öreg gulyás kinpadon sem mondott volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett, mellyel Tengelyi’ egész családja ’s főkép’ Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék, hoszasan mentegeté magát, hogy semmit sem tud, ’s végre Ákosnak világosan kinyilatkoztatá: hogy habár tudná, sem lehetne őt arra birni, hogy megmondja. „A’ teins urfi tudja, mennyire szeretem, – mondá egyszer Ákoshoz, midőn tőle ismét kérésekkel ostromoltatott – kit is szerethetnék inkább? a’ többi gyermekek, kiket mellemen hordoztam, meghaltak, csak az urfi maradt meg; de ezt ne kérje tőlem. Ha életemmel megszabadithatnám Tengelyi urat, tenném; de, hogy Judássá váljak, azt ne kivánja senki. Tengelyi urnak barátjai vannak, meg fog szabadulni igy is, ’s ha nem, legalább becsületesen tartják, ’s háznépéről gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végső inség vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám a’ nyelvemet, mint hogy eláruljam.” Mindazok, kik Viola’ hol létéről valamit tudhatának, e’ szerint ugy látszott hallgatásra határozták el magokat; ’s ámbár Vándory vigasztalá barátjait, hogy istenben bizzanak, ugy látszott, e’ bizodalom nem egy hamar fog igazoltatni; legalább János, miután két heti keresés után a’ legkisebb nyomra nem akadott, már maga is kétkedni kezdett, fogja-e adott igéretét teljesithetni.

Arról, hogy Viola a’ szomszéd megyékben nincs, sem János sem Csavargós nem kételkedett; az is, mint Csavargós többször mondá, valószinünek látszott, hogy az ország’ határain túl nem ment; de széles e’ haza’ ötvenkét megyéinek mellyikében keressék? ez olly kérdés vala, mellyre az öreg János minden strategicus ismeretei mellett sem felelhetett. „Bizony ez a’ Viola átkozott gyerek, – mondá többször pajtásához – ugy retirált, az ördög sem tudna reá akadni. Hej, milyen generalis válhatott volna belőle!”

„Mi az, retirálni?” kérdé egy illy alkalommal Csavargós, ki mióta az öreg Jánossal járt, nem szünő gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, ’s mióta a’ háboruról ’s az egykori huszárnak nagy tetteiről hallott, szinte megvetéssel nézett ön’ életmódjára, mellynek legérdekesebb pillanatai a’ katonaélettel nem mérkőzhetnek.

„Hallott-e illyet a’ világ?! – mondá bámulva a’ huszár – hát azt sem tudod, mi a’ retirálás? de nem csuda, – tevé hozzá rövid gondolkozás után – nem szolgáltál háborus időben, hogy megtanulhattad volna. Hát, öcsém, a’ retirálás csak az, mikor az embert visszafelé comandirozzák.”

„Értem, értem, – szólt a’ másik, ki ez értelmezést nagy figyelemmel hallgatá – mikor az embert az ellenség megkergeti.”

„Bohó! – mondá a’ másik hevesen – hisz’ akkor jóra való ember sohasem retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetnél, hol nem mi győztünk volna, és hányszor nem retiráltunk!” Olvasóim tudják, hogy János, ki maga mindig csak rosz kedvvel ’s parancsolat’ következésében vonult vissza az ellenség elől, azon meggyőződésben élt, hogy szolgálatának egész ideje alatt seregeink nem győzettek le soha. „A’ retirálás csak az, – folytatá előadását – mikor az ember az ellenséget jól megveri, és azután visszamegy. Érted-e most?”

„Értem, – válaszolt Gazsi – csak azt nem tudom, miért megy hát vissza az ember, ha az ellenséget megverte?”

„Hát bohó, – szólt a’ másik könyörülő mosolylyal – azért megy, mert komandirozzák, ’s ha mint katona nem engedelmeskedik, főbe lövik.”

„De miért komandirozzák hátra felé?” kérdé Gazsi tovább, ki kételyeit az eddig hallottak által még mindig nem érzé kielgégitve.

„Az nem a’ mi dolgunk; – felelt János roszkedvüen, mert ép’ ezen kérdés vala az, mellyet magának százszor tett ’s soha megfejteni nem tudott, – a’ katona azt teszi, mit neki parancsolnak, a’ többi mást illet. Miért komandirozzák hátra felé? – mormogott tovább – ostoba kérdés! Hát talán, hogy avandzsirozzanak; mert a’ ki legtöbbet retirál azt leginkább avandzsiroztatják; vagy meglehet, azért, hogy az ellenség megint összeszedhesse magát ’s ujra megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona lennél, ’s illy kérdéssel állsz elő, főbe lőnek.”

Hasonló beszélgetésekből Csavargós Gazsi sokat tanulhatott, mig az öreg János bennök nem kis gyönyört talált, olly annyira, hogy mióta Ákos felnőtt ’s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; utjának czélja azonban mind e’ mellett nem közelitetett meg. A’ kislaki gulyás neki is csak azt mondá, hogy semmit sem tud; minden kérés ’s pajtáskodás más feleletet nem huzhatott ki belőle, ’s ha mást kérdezett, szint’ azon felelettel utasitatott tovább.

„Mintha összebeszéltek volna, – mondá János sokszor rosz kedvében – mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Épen ugy tesznek velem, mint lovászunk; az is, ha a’ lótisztításról vagy abrakolásról neki valamit mondok, azzal áll elő, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják, hogy nem tudnak semmit. Azt, mit az ember megmondhatna, tudni véli mindenik; a’ mi iránt kérdez, arra senki nem felel.” De e’ panaszok sem a’ gulyást, sem mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani nem akartak, nem birhaták, ’s János és Csavargós tovább vándoroltak tanyáról tanyára, ’s mindenütt ugyanazon feleletet kapták.

Három vármegyét barangoltak be igy, ’s ámbár Csavargós ez’ életmódot megszokta, János pedig napokig erdőn réteken ’s posványon keresztül lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, ’s fölemelkedve kengyelében mondhatlan gyönyörrel néze körül a’ sikon, hol lovas ember semmi magasabbat maga mellett nem lát – e’ hasztalan keresés végre mindkettőjöknek kellemetlenné vált. – Olly czélok után fáradunk majdnem valamennyien, mellyekről mások, sokszor az egész világ tudja, hogy általunk eléretni nem fognak, – se baj! csak min magunk tudjuk megtartani ellenkező meggyőződésünket; de ha végre azt vesztjük el, ’s csak azért haladunk még tovább, mert kötelességünk, vagy becsületérzetünk, vagy hiuságunk, melly sokszor az előbbinek épen ellenkezője, kivánja ugy, akkor – sohajtsunk fel, – az öreg János káromkodott, – ’s menjünk tovább. Az öreg huszárnak philosophiája szerint: ki egy uton, ha csak ballagva is, tovább megy, mindig messzire jut, sőt végre az elérhetetlennek gondolt czélt is elérheti, mint azt a’ keresők jelen esetben tapasztalák.

Aprilis azzal vádoltatik közönségesen: hogy változékony. Nem tudom, mennyire árthat ez e’ hónap jó hirének, legalább hazánkban, hol épen nem szükség aprilisre várnunk, ha fergeteg után, mellytől szinte elborzadunk, véghetlen nyugalmat, – könyzápor után egyszerre derültséget, borut ’s napsugárokat, keleti ’s nyugoti, déli ’s éjszaki szelet egy órában akarunk látni; annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendőben, hol János és Csavargós Violát keresték, senki e’ hónapot változékonynak nem nevezheté. Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorusághoz szokott, midőn naponként csontig megázott, eleget átkozá april’ kétségbeejtő állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész türelmét.

A’ harmadik megyében jártak, majdnem husz mértföldnyire onnan hazulról. Reggel óta lovon ültek, ’s már dél rég’ elmult, midőn Csavargós végre öreg pajtásának megvallá, hogy a’ tanyát, hová őt vezetni igéré, nem tudja feltalálni. Az öreg eddig mindent nyuguttan tűrt, remélve, hogy végre fog valamit hallani Violáról, miután Gazsinak állitása szerint, a’ gulyás, kihez mentek, tiz mértföldre minden pásztorembert ismer; most azonban határtalan haraggal támadá meg vezetőjét; de mit vala tennie? erdő’ közepén voltak, utat veszitve, ’s habár János esküvésekkel igéré, hogy soha vén létére illy gyerek által, mint Gazsi, magát többé vezettetni nem fogja, most nem tehete egyebet, mint bundáját, mennyire a’ szél engedé, összefogva, magát a’ gondolattal vigasztalni, hogy holnap Porvárra visszatér, ’s Csavargós után tovább ballagott, ki az alatt minden fát megnézve letördelt, vagy az uton keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegény legények az erdőben utjaikat megjelölik. Már az est közelgett, midőn a’ sürüből feléjök világitó pásztortűz a’ tévelygőket jó utra vezeté. Az erdő’ közepén végre a’ tanyához értek, mellyről Gazsi szólt; ’s azon öröm, mellyel János a’ jó tűz mellé feküdt, alig lehete nagyobb annál, mellyel az itt tanyázó gulyás Csavargóst fogadá. Ugy látszott, a’ vén gazda Gazsival sokkal több munkát végzett együtt, mint mi a’ megyének valaha tudomására jött.

Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal pajtásával kibeszélte, kérdezé, a’ gulyás nem tudott semmit, legalább ez vala első felelete; mihellyt azonban az érdeket látá, mellyet Gazsi is Viola’ feltalálásán vesz, rövid gondolkozás után azt válaszolá: hogy ha ma nála maradnak, holnap reggel olly emberhez fogja vezetni, ki e’ részben talán többet mondhat. „Nem messze innen – szólt tovább – ősz óta egy gulyás lakik, ki a’ ti vidéketekről jött. Máskép semmi ember, nem pajtáskodik senkivel, nem kereskedik marhával, szóval haszontalan ember, de mivel onnan való, meglehet, Violáról tud valamit.”

„Ki lehet az? – mondá gondolkozva Csavargós – nem tudok pásztorembert, ki tőlünk mult őszkor ide szakadt volna.”

„Hát a’ kislaki gulyásnak testvéröcscse, – válaszolt a’ másik – bátyja derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll senkivel.”

„A’ kislaki gulyásnak testvéröcscse? – szólt Gazsi bámulva – az nem lehet, az taval őszkor meghalt.”

„Meghalt?! – mondá az előbbi még inkább bámulva – mikor tulajdon szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött, ’s te azt mondod meghalt.”

„Én csak azt mondtam, hogy a’ kislaki gulyásnak öcscse meghalt, – szólt Gazsi nyugottan – az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom, akár meddig, csakhogy István gulyás’ öcscse soha sem lesz belőle.”

„De mikor mondom, hogy az; – szólt a’ másik hevesen – azt hiszed, nem ismerem István gulyást? esztendők óta nem sokat voltam nálatok, de fiatalabb korunkban István és én jó pajtások valánk; most is, mikor öcscse’ feleségét ’s két gyerekét ide hozta, nálam hált meg. Az egyik beteges volt, de a’ másik szép gyerek,… különb ember válik belőle, mint apjából, nem hiába, hogy Pistának híják, mint öreg bátyját ’s engem is. No, mit mondasz ehhez? hiszed-e most, hogy csakugyan a’ kislaki gulyás’ testvéréhez foglak vezetni?” tevé hozzá, mig Gazsi ’s az öreg János szemeikkel integettek egymásnak.

„Fejemet teszem rá, – mondá Csavargós a’ huszárhoz, midőn hosszu beszélgetés után gazdájok lefeküdt ’s elaludt – ez az ember, kiről szól, nem más, mint Viola maga.”

„Magam is azt hiszem, – válaszolt János halkan – de hallgass, mig hozzá nem vezetett; ne mond gazdánknak, kivel van dolga?” [sic]

„Majd bámul, – mondá a’ másik – ha azt hallja, hogy szomszédja, kit semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk.” ’S ezzel Csavargós a’ tüz mellé heverve szinte álomra készült, mig az öreg János minden fáradsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén nyugtalanul, ’s meggyőződve, hogy Violát fel fogja találni, ismét kétkedni kezdett, nem lenne-e végre jobb, ha békén hagyja? „Szegény, ugy látszik, becsületes emberré lett, – gondolá magában – ’s minek bántsam? Tengelyi urat semmi esetre nem fogják felakasztani, ’s ki tudja, ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat? ’s akkor, ha felesége kétségbeesik, ’s szegény gyermekei árvaságra jutnak, ki más lesz oka, mint én, ki alávaló espion’ módjára jártam utána.” Belső küzdelmében Jánost csak az vigasztalá, hogy ha Violát fölkereste is, abból még nem következik, hogy őt a’ vármegyének fel fogja adni, ’s ha vele szólhat, talán olly’ módot találhat fel, hogy Tengelyi megszabaditathatik, a’ nélkül, hogy Viola fogságba kerülne. „Eleget szenvedett szegény, ’s most bizonyosan boldog; hisz’ olly szép gyermekei vannak,… ments meg isten, hogy én rontsam meg szerencséjét.” ’S e’ megnyugtató gondolatok között a’ jótékony álom végre elnyomta őt is.

Térjünk most vissza Violához, kit történetünk’ folyama alatt hosszabb ideig elveszténk szemünk elől, ’s kit most, mint olvasóim kétségen kivül gyanitják, a’ kislaki gulyás’ testvérének neve alatt azon tanyán találunk, mellyhez Csavargós’ ismerőse a’ keresőket vezetni igérte. E’ tanya, mellynek bővebb leirását bátran elhagyhatom, miután olvasóim között alig lesz, ki életében gulyástanyákat nem látott, ’s illynemü épületek hazánkban, kevés kivétellel egymáshoz hasonlók, a’ jobbak közé tartozott, ’s minden esetre ollyan vala, mellyben Violához hasonló szegény ember jól érezheté magát. Háza nem vala olly nagy ’s kényelmes, mint az, mellyet Tiszaréten elhagyott, de a’ nádfödél, ujra kiigazitva, megőrzé lakóit az eső ellen, fehér falai tisztaságukban messze világitának a’ nagy róna fölött, hol mértföldre más emberi lak nem állt, ’s maga ez elhagyatottság, mellyben az utas’ szemei előtt feltünt, a’ kis háznak a’ lakhatóság’ ’s kényelem’ különös szinét adák e’ tanyának. Megette hosszu dombsor emelkedett, alján, hol az erdő régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sürü erdővel, melly mértföldekre terjedett, mig e’ dombok alatt, a’ meddig a’ szem láthatott, határtalanul nyult el a’ nagy rónaság, ’s egyes tornyokon, mellyek itt ott a’ láthatáron feltüntek, ’s a’ nagy sikon legelő nyájakon kivül semmi nem volt, mi a’ nézőt arra intené, hogy lakott földet lát. Közel a’ házhoz istálló, ’s mellette nehány fészer ’s szénaboglya állt, ajtaja előtt egypár bozontos kuvasz nyujtózott a’ tavaszi nap’ meleg sugárainál.

Viola boldog lehetett uj lakhelyében, a’ menedéket, mellyet keresett, feltalálta, ’s távol volt az emberek’ társaságától, mi annak, ki, mint ő, tőlök sokat szenvedett, ’s csak uj üldözéseket várhat, már magában egy neme a’ szerencsének, – boldog lehete, mondom, ha boldogságunk csak jelen helyzetünktől függne, – miután azonban ez nem igy van, az öreg János erősen csalódott, midőn őt szerencsésnek gondolá. Már csak az, hogy életének előbbi szinhelyét elhagyni kénytelenitetett, elkeserité örömeit, ha reá uj körében illyenek vártak volna is. Valamint müveltebb ember, kinek a’ természet szivet adott, honából kitiltva, soha megelégedettnek nem érezheti magát, ’s ha a’ szerencse rá halmozá minden adományait, az idegenek közt mindig magányosnak ’s elhagyottnak érzi magát: ugy ragaszkodnak a’ nép szegényebb osztályai nemcsak hazájokhoz, de születésök’ helyéhez. Életök szükebb körökben foly, ’s az összes hazának eszméje tőlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti, mint olly valamit, mit teljesen megfogni ’s értelmezni nem tudunk, de minek nagysága előtt meghajlunk ’s mi iránt magunkat háládatossággal lekötve érezzük, szeretni lehet, – hasonló szeretettel ahhoz, mellyel az ember isten iránt viseltetik; de a’ szegény embernek valóságos hazája, az, mellyet, ha tőle megfosztatott, szivének semmi nem pótolhat ki – a’ falu, mellyben született, a’ kis hely, hol ifju napjait tölté. Helyhezd őt tiz mértföldre születése’ helyéről, ’s a’ gondolat, hogy a’ magyar korona’ birodalmában maradt, nem fogja enyhiteni fájdalmát, mellyel falujától megvált. A’ hely, hol első éveit tölté, ’s szüléinek szerény laka vagy talán sirja áll, a’ kis mező, mellyen évekig dolgozott, a’ fák, mellyek alatt annyiszor megpihent, a’ kut, mellynél talán kedvesével először találkozott, kipótolhatatlanok,… emlékei nem a’ nemzet’, hanem családja’ vagy szomszédai’ történetéből állanak, ’s ha uj lakhelyén az emberek ugyanazon nyelven szólnak is, fog-e velök ugyanazon tárgyakról beszélhetni, mellyeken kivül semmi, való érdekkel előtte nem bir? nem fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem épen ugy, mint ha honát hagyta volna el? – mintha falutornyának láthatárán kivül nem volna a’ messze földön számára hely, hol magát egészen otthonosnak érezhetné? ’S ha ez nem vala is, nem egy egész-e életünk, mellynek egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet, mellynek örömei nagy részben reményeinkben fekszenek, mellynek boldogságát emlékeink föltételezik? ’s mi volt akár Viola’ multjában, akár jövőjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a’ nyári vész, melly a’ bérczen átvonulva, azt nemcsak zöldjétől ’s virágaitól fosztja meg, de néha lemossa földjét ’s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, igy sorsunk’ csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el, a’ sziv, melly fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, mellyben örömei termettek, elveszett, ’s nyájas napok jöhetnek ismét, de a’ sziv örökre terméketlenné vált – ’s illyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az emberek’ igazságtalanságát, ’s hogy napjait fenevadként üldözve tölté? felejtheté-e, mit önmaga tett, ’s mi előtt, valahányszor reá gondolt, egész valója borzadott? Nem volt-e gyilkos? nem fertőzteté-e embervér kétszer kezeit? ’s miként reméljen szerencsét, ő, kit lelkiismérete soha nyugodni nem hagy, ki a’ jövő pillanatban mindentől, mit még tulajdonának nevez, megfosztva láthatja magát? A’ jövő szüntelen fenyegetve állt a’ szerencsétlen előtt. Még senki az egész vidékben nem ismeré valódi nevét, ’s ura ’s azon kevesek, kikkel érintkezésbe jött, a’ kislaki gulyás’ öcscsének tartják őt, ’s mig ez állapotban marad, nyugott lehete; de nem függött-e egész biztossága egy hajszálon? Ha egykori ismerősei közül valaki e’ vidékre jő, vagy valamelly véletlen által kisül, hogy idegen utlevéllel ’s név alatt jött, nem fog-e megtudatni valódi neve? ’s akkor mi vár reá, ki már halálra itéltetett? Violának remegni kelle minden embertől, kit tanyájához közelgeni látott; remegni tulajdon kis fiától, hogy ártatlan beszélgetéseivel szüleit el ne árulja; ’s van-e kín ennél nagyobb? Mégis mind e’ mellett Viola végre talán megszokta volna helyzetét, ’s ha nem is szerencsésnek, legalább nyugottnak érezheté magát. A’ végzet, melly az embernek ön’ helyzete meghatározására olly kevés befolyást adott, pótlékul ugy alkotá szivét, hogy minden helyzetbe végre be tudjon szokni. Ha Viola nőjét, mint reménylé, boldogan láthatja, szeretetében, mellyet iránta ’s gyermekei iránt érzett, talán megfeledkezhetett volna mindenről, még a’ veszélyről is, melly őt szüntelen fenyegeté; hisz’ maga Damocles’ [sic] kardja, ha valakinek évekig feje fölött lebegne, végre el fogná veszteni ijesztő hatalmát. De ez nem történt.

Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse. Egy vala ő azon lények közül kiknek isten, midőn a’ földre küldé, hivattatásul az’ egyet adá, hogy szeressenek, ’s mig ennek megfelelhetett, ő boldognak érzé magát. Mig maga mellett férjét ’s gyermekeit látja, mig éltének minden pillanatait nekik szentelheti, mig rólok gondoskodnia lehet, mig értök dolgozhat, ő nem kiván többet, – létének egy sebesitő helye van – kedvesei, mig ezt nem bántja, a’ sors csapásaival nem sértheti szivét. Midőn e’ szegény asszony férjét szabadon tudá, ’s gyermekeivel a’ kislaki gulyás’ kocsiján uj lakhelye felé utazott, ugy tetszett neki, nincs többé semmi a’ földön, mit még ezentul kivánnia lehetne; életének legfőbb reménye teljesült, ’s minden, a’ mit szenvedett, elenyészett a’ boldogság’ érzete előtt, melly lelkét tölté. Távol az emberektől, messze eddigi élete’ szinhelyéről, hol senki férjét nem ismeri ’s egészen uj életet kezdhet: ez vala évek óta egyedüli vágya, ’s ez teljesült. Letérdepelt, midőn uj tanyája’ küszöbén átlépett, ’s forró imájában, mellyel istenhez emelkedett, csak köszönet vala, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még kérnie lehetne.

E’ boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a’ világon, kik csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek lehetnek, ’s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha isten kedveseit megtartja, menyek’ országában nincs öröm, melly után vágyódnék, az egyen kivül, hogy a’ szeretet, mellyel övéit öleli, öröklő leend; ha ezektől megfosztatik, van-e valami, mi bánatát vigasztalhatná? ’S ez az, mi e’ szegény asszonynyal történt.

Kisebb gyermeke mindig gyenge ’s beteges vala. „Miként is lehetne máskép! – szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede’ arczain azon szomoru kifejezést vevé észre, melly kis gyermekeknél testi betegségnek legbiztosabb jele – keservet szítt emlőimről, ’s keserü könyeimmel mostam le arczairól a’ mosolygását; szelid kék szeme, mióta megnyilt, nem látott mást, mint bánatot maga körül; miként ne lenne a’ szegény gyermek szomoru?” A’ nyugtalan életmód, mellyre anyja az utolsó időben kényszeritetett ’s mellyben e’ gyönge gyermek osztozott vele; a’ hideg őszi levegő, mellynek órákig ki volt téve, ’s végre a’ sebes ut, midőn az egész család uj lakhelyére sietett, látszó hatással voltak ugy is bizonytalan egészségére. Fölgerjedett állapotában, mig férje életeért aggódott, Zsuzsi nem is vevé észre a’ változást, melly kisdedén történt; de alig ért uj házához, hova pár nappal később Viola is megjött, midőn a’ veszélyt gyanitani kezdve, egyszersmind minden reményről is lemondott. – Nehány nap mulva, mellyet a’ legnagyobb aggodalomban töltött, a’ gyermek meghalt, ’s egy kis sir a’ tanya mellett vala mind az, mi Zsuzsinak annyi gondok mellett kis kedvese után fenmaradt.

E’ gyermek’ halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán, mint máskor fájt volna, mert e’ csapás boldogsága’ közepette váratlanul érte szivét; de midőn férje’ szomoruságát észrevevé, ki az utolsó történtek által még mindig leveretve, gyermeke’ halálában a’ sors’ üldözésének uj jelét látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége, ’s szeretetében legyőzé még anyai keservét is. „Ki tudja, – szólt sokszor – talán jobb volt gyermekemnek, hogy elhagyá e’ világot, hol eddig is csak szenvedett; talán isten csak azért küldé ránk ez’ uj szerencsétlenséget, hogy fölötte nagy boldogságunkban el ne bizzuk magunkat, – ’s végre, nem marad-e kis Pistám, ki naponként szebbre nő, ’s a’ legderekabb gyermek, kit valaha életemben láttam?’ ’S neki igaza vala; mig egy gyermeke marad a’ nőnek, kinek egész szeretetét adhatja, kesereghet, de soha sorsa által egészen leveretni nem hagyja magát; a’ gyenge kéz, mellynél gyermekét vezeti, egyszersmind legbiztosabb támasza éltének; ’s a’ kis Pista csakugyan szeretetre méltó gyermek volt. Vig, egészséges, minőt anyja csak kivánhat, ’s e’ mellett olly nyájas ’s szerető, mintha sejditné, hogy kis testvére’ halála óta anyjának egész boldogsága tőle függ.

Tél közepe’ táján Pista himlőbe esett. Az anyának gondjait, mellyekkel a’ beteget ápolá, nem fogom leirni; csak, ki anyát illy helyzetben látott, képzelheti mind azon menyei szeretetet, melly egy asszony’ keblében megfér; csak ő tudja, mint lehet az anya gyermeke’ betegágya mellett, ugyan akkor, mikor szivét mondhatlan kínok töltik el, vig ’s mosolygó, csak hogy kedvesének nehány derült pillanatot szerezzen; egyedül ő ismeri azon erőt, melly mig használhat, mindent elbir, és soha nem lankad el, melly földfölöttinek látszik, mert a’ szeretet, mellyből forrását veszi, a’ legmagasabb érzemény, melly embernek adatott. Három kínos hét után, mellyet remény ’s aggodalom közt töltött, végre meghalt e’ gyermeke is, ’s a’ szegény asszony, midőn e’ kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ez után semmi nincs a’ földön, mi őt még boldoggá tehetné.

Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségéről, sőt elkövetett mindent, hogy fájdalmát férje előtt titkolja; de a’ sápadt arcz, mellyet mosolyra kényszeritett, az akaratlan fohász, melly néha mellét dagasztá, hangja, melly, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre remegni kezdett, mig maga elfordult, hogy férje a’ szemébe nyomuló cseppeket ne lássa, érthetőbben szóltak, mint bármilly panasz, mellyben a’ szerencsétlen anya fájdalmát kiöntheté; ’s Viola inkább szereté nőjét, hogy sem általa megcsalathatnék; meglátta ő a’ titkolt könyek’ nyomát a’ kedves arczokon; megérté a’ soha ki nem mondott fájdalmat, ’s szilárd lelkét bánat töltötte el, keserübb, mint mellyet eddig életében érzett. Szenvedni látnunk, kit véghetlenül szeretünk, ’s érzeni egyszersmind, hogy fájdalmát enyhitenünk nem lehet, van-e a’ világon ennél kínosabb érzemény? ’s Violának ugy látszott, hogy csak azért mentetett meg végzete által a’ haláltól, hogy élte’ kelyhének e’ legkeserűbb csepjét kóstolják ajkai. „Szerencsétlen én, – szólt ollykor magában, ha a’ mezőn magánosan volt, ’s legelő marhája után nézve, szemeit a’ nagy rónán végig jártatá; – nem volt-e hát elég mit eddig szenvedék, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha kiszenvedtem volna a’ halálbüntetést, könyörült volna isten gyermekeimen, most a’ mindenható kedveseimben büntet vétkeimért. Kezeimet vér fertőzteti, de mit tehet Zsuzsim, mit tehettek erről szegény gyermekeim? Irgalmas isten, mit vétkezének ők ellened?!”

Illy gondolatokba merülve ült ismét Viola a’ dombon, melly háza mögött emelkedett, midőn figyelmét a’ tanyáról szokatlan kutyaugatás vonta magára, ’s szemeit arra forditván egy idegent látott egyenesen feléje közeledni. – Viola, mint helyzete javaslá, egészen elkülönözve élt; maga a’ kislaki gulyás, mióta a’ tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg őt; ’s a’ vidék pásztoremberei ’s szegény legényei az uj gulyáshoz ritkán jöttek, tudva egy pár tapasztalásból, hogy Viola velök semminemü czimboraságba ereszkedni nem akar, ’s igy egy idegen’ közeledése már magában is figyelmet gerjesztett; mi rendkivüli volt Viola’ bámulása, midőn a’ közelgőben, kinek vonásai előtte már távulról ismereteseknek látszottak, végre az alispán’ huszárjára ismert, ’s általa saját rég’ nem hallott nevén szólitatott.

János, ki mihelyt a’ tanyát távolról meglátá, gulyás vezetőjének megköszöné fáradságát ’s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával nyugottabban szólhasson, csak maga jött, ’s Viola még mindig alig hitt szemének, midőn az öreg mindig olly rendesen felöltözött katonát most parasztruhában a’ hosszu utazás alatt megnőtt szakállal látá maga előtt.

„Kend az János? – mondá bámulva, midőn szemeit a’ jövőre mereszté – ’s illy öltözetben?”

„Ugy-e furcsa? – válaszolt a’ másik jó kedvüen – hiába, meztelenül születtünk, ’s meztelenül fektetnek a’ sirba vagy legföllebb gatyába; a’ katona paraszt volt, ’s megint paraszttá válik, ez a’ világ’ forgása; ’s végre ez a’ ruha, mit most hátamon hordok, nem is olly rosz, csak hogy olly embernek, ki, mint én, sokáig begombolva járt, ha megszoritva nincs, mindig valamije hibázik, első napokban ugy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.”

„De honnan és mi hozá kendet illy messze földre?” kérdé az előbbi.

Az öreg János, ki jelen járatának helyességéről egészen meggyőződve soha nem volt, megzavarodott e’ kérdésnél. „Hát csak meg akartalak látogatni, – mondá kis szünet után, melly alatt fejét vakará – azaz fel akartalak keresni, – tevé hozzá még nagyobb zavarban – fontos beszédem volna veled. Nem kell azért megijedni, öcsém, – szólt tovább, midőn a’ bámulást, mellyel Viola e’ szavaknál reá tekintett, észrevevé, – abból, mivel megigértem, hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy másnak is megmondom, hol találhat. Szólok veled, ’s azzal vége, te tehetsz, a’ mit legjobbnak látsz. Belőlem ugyan a’ teins urak, ha megnyuznak, sem fognak semmit kivenni; én még desertort nem adtam fel soha életemben.”

Violának kiváncsisága e’ szavak által még inkább növekedett; ’s az öreg János, kérésének engedve, azonnal hozzá fogott utazása’ okainak előadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas elbeszélésében kövessük; a’ benyomásról, mellyet szavai Violára tevének, olvasóimnak ugy sem lehetne fogalmuk. – „Milly átkozott teremtés vagyok én, – mondá, szemeit kétségbeesve ég felé emelve, midőn Jánostól Tengelyi’ helyzetét hallá – a’ kihez csak közelitek, gyülölve vagy szeretve, szerencsétlenné teszek mindenkit.” Viola kezével takarta szemét, ’s elmerülve fájdalmában hallgatott.

„Látod-e, – szólt megnyugtatva az öreg huszár – nem kell hinned, hogy Tengelyi urnak olly igen rosz dolga van; nincs is tömlöczben, hanem szobában tartják; enni, inni a’ mennyi kell; én magam szolgálom, ’s gondolhatod, Ákos’ urfinak jövendő ipára van gondom; csak az az átkozott criminalis per, vagy nem tudom hogy’ hiják, ne volna! nem tudni, mire itélhetik, ha nem sül ki ártatlansága, és akkor –”

„Nem akartam-e javát? – szólt, a’ beszélőt szenvedélyesen félbeszakasztva, Viola; – ember nincs a’ világon, kinek annyit köszönhetek; feleségem ’s gyermekeimet fogadta fel házában; éltemet adtam volna érte, egy embernek vérét ontottam, mert azt hivém, hogy haszna kivánja… ’s hová vezetett háladatosságom? hogy őt, a’ világ’ legbecsületesebb emberét tömlöczbe hoztam; hogy ha nem jösz ’s helyzetéről nem tudósitasz, általam talán vesztőhelyre jut. Oh, János, miért fáradott kend, hogy a’ haláltól megmentsen? örömnap lesz az, mellyben én meghalok! A’ veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a’ háztól, mellynek kenyerét evé, hogy jóltevőit szerencsétlenné ne tegye; lám én roszabb vagyok a’ veszett kutyánál… legjobb barátimat rontom meg.”

Az öreg János mélyen meg vala hatva Viola’ fájdalma által, ’s mennyire lehetett azzal vigasztalá a’ szerencsétlent, hogy talán mégis valami mód található, mi által Tengelyin segiteni lehet.

„Mi azt illeti, – szólt Viola valamivel nyugottabban – ne aggódjék kend, három nap alatt Porváron lehetünk; az irományok, mellyeket Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, ’s ha az egészet, mint történt, elmondom, Tengelyi uron gyanu nem maradhat.

Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. „Öcsém, nem hiszem, hogy jó lesz; – mondá – egészen kétségbeesve vagy, ’s illy dolgot jobb előre meggondolni. Oda menni könnyü. Itt vagyok, én, Viola, öltem meg Macskaházyt, – ezt minden gyerek elmondhatja; de ha egyszer bezártak, kiszabadulni, ez nehezebb, ’s arra kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják, hogy éltednek nem lesz bántása, maga a’ viczispán is igérte; de végre, ki tudja? a’ mit az urak illy szegény embernek igérnek, arra nem mindig jó sokat adni, ’s ugy hiszem, tanácsosabb, ha előbb más módot próbálunk meg. Teszem, az irásokat nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, ’s mikor az irásokat átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád meg.”

„Nem fogják hinni,” vágott szavába Viola.

„Jól van, – folytatá a’ huszár – ha magamnak nem hiszik, még egy tanut hivok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, ’s most a’ szomszéd gulyásnál van. Két becsületes tanu elég minden bizonyságra; vagy mert Gazsi talán nem egészen becsületes, ’s néha lopni szokott, elhihatjuk magát a’ gulyást harmadiknak. Igy el kell hinniök. Te addig mig mi Porváron ezeket valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz, ’s mikorra érted ide jőnek, üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e ez jobb?”

„Nincsenek többé gyermekeim, – szólt Viola, ’s arczain mondhatlan fájdalom’ kifejezése vala látható – az utolsót, kis Pistánkat, most két hónapja temettük el.”

„Pistát? – mondá az öreg János – kis Pistámat? hej, öcsém, az szörnyüség!”

„Őt ’s kisebb testvérét; – folytatá az előbbi remegő hangon – gyermektelenül állok, ’s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit. Napról napra fogyni látom; hej, szegény, nem éri meg a’ levelek’ hullását, mellyek a’ fákon most hajtanak!”

A’ két ember egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola mély fájdalomba merülve, az öreg János könyekbe lábadó szemekkel. – „Bizony, öcsém, – szólt végre az utolsó meghatott hangon – isten tudja, miért bánik némelly szegény emberrel olly keményen a’ sors. Azt mondják, egy helyre jövünk végre valamennyien, mintha isten’, a’ nagy generalisnak vezérlete alatt e’ földön csak ugy átmasiroznánk a’ más világ felé; de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak, néha elveszthetik türelmöket. Az elsők fölemésztenek mindent, övék az egész dicsőség, a’ hátulsóké a’ verés ’s koplalás. Én életemben többször éltem ílly nyomoruságot; mikor a’ sereg retirál, a’ legbátrabbakat küldik hátra, ’s én nem egyszer jártam háboru’ idejében ugy, mint a’ szegény ember e’ világon, a’ leghátulsóbbak között verés jobbra balra a’ mennyi csak kell; de lám, öcsém, ép’ akkor tanultam, hogy nem kell soha lemondani a’ világról. Mert először, ha a’ masirozásnak vége van, okos generalis illyenkor mindig a’ legutolsókat dicséri ’s jutalmazza meg legjobban; ’s bizony az ur isten is csak azt teszi majd ez élet után; ’s azután nem tudja senki, miként fordul meg a’ szerencse. Hála istennek, feleséged még megvan. Neked még tiz gyermeked lehet. Igaz, ollyan, mint a’ kis Pista, nem lesz, olly kedves gyerek nincs ’s nem egyhamar lesz széles e’ világon, de gyerek, ’s lám én mindig azt mondom, a’ kinek még gyermeke lehet, az nem tudja soha milly szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom neked, bolond volnál, ha a’ tekintetes urak’ kezébe adod magadat; erre még mindig időd marad.”

Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona’ tanácsait, de midőn János, feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomoruan rázá fejét. „Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, máskép’ nem adná e’ tanácsot, – igy válaszolt. – Ne adjam magamat biráim’ kezébe, ’s kerüljem el büntetésemet még tovább; ezt javasolja kend? de azt hiszi-e, hogy az, mit igy szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél, mellyet reám mondhatnak? Halálra fognak itélni, igen, én megérdemeltem; de mi egy halál a’ legkinzóbb, azon szüntelen remegéshez képest, mellyben élek, mióta itt lakom! Husz mértföldre mentem el onnan hazulról; de mi husz mértföld? mint kend most, ugy más akár ki fölkereshete, vagy véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távulról házam felé jőni láttam, hányszor nem bujtam el a’ leggyávább teremtésként az erdőben; ha uram, vagy más valaki előbbi életemről kérdezett, hányszor nem érezém a’ vért arczomba tolulni, midőn remegve, mint gonosztevő birája előtt, olly kérdésekre feleltem, mellyek véletlenül ’s különös szándék nélkül tétettek. Igy élni, János, nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli kinoktól mentenek meg.”

„Már felakasztani nem fognak; – szólt közbe János biztatva. – A’ viczispán, hála istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más emberré lett. Megigérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, ’s ő bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet; – tevé hozzá – de ki tudja, bir-e a’ többiekkel? ’s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha –”

„Ne szóljon kend nekem erről többé; – szakitá félbe a’ szólót Viola – tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Higyje el, mióta gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha magamat önként átadom a’ törvénynek? ’s talán ha kend nem jő, ’s Tengelyi ur’ szerencsétlenségét meg nem tudám is, feladtam volna magamat önként, csak hogy a’ kínoktól megszabaduljak, mellyekben most élek. Mielőtt kis Pistám meghalt… a’ szegény gyerek ugy el volt csufítva himlői által, kend nem is ismert volna reá, csak édes szelid szava maradt meg, még most is mintha fülembe csengeni hallanám… mit is akartam mondani? – tevé hozzá szemeit kezével törülve – ha fiamra gondolok, megfelejtkezem mindenről…. Igen, mielőtt kis Pistám meghalt, egész betegsége alatt mindig csak arra kért, hogy többé zsiványnyá ne legyek. Ugy-e apám, nem lesz zsivány többé? Ez volt az utósó szó, mit tőle hallottam; ’s ha itt maradok, ugyan teljesithetem-e ezen kérését? Jőjjön a’ legalávalóbb gonosztevő, kivel zsivány koromban találkoztam, e’ házhoz, ’s ismerjen rám, nem kényszerithet-e csak az által, mert titkomat ismeri, minden alávalóságra sőt a’ legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemet tudja, én szolgája vagyok, ’s becsületességem csak a’ véletlentől függ, melly illy találkozástól megőrizhet.”

János, érezve e’ szavak’ valóságát, felsohajtott.

„Látja kend, a’ ki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell halni; – folytatá az előbbi – sokszor gondolkoztam erről, ’s látom, hogy végre az legjobb; az embernek ugy sincs nyugodalma illy tett után. Ha biráim elitéltek, nyugott leszek; a’ nélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni. Igaz, nem volt soha szandékomban [sic] valakit megölni; nem én, hanem a’ sors akarta, hogy gyilkossá legyek; de akkor a’ sors azt is akarta, hogy gyilkosságomért szenvedjek; ’s mit ér, ha ellene küszködöm?”

„Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!?” mondá János mély fohászszal.

Viola egy ideig hallgatott; arczain leirhatlan fájdalom’ kifejezése vala látható; ujjai görcsösen összevonultak a’ bot körül, mellyet kezében tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. „Mit fog Zsuzsi csinálni halálom után? – szólt végre remegő hangon – oh, ha erre gondolok, elhágy bátorságom! de mit tehetek? ha látnám, hogy a’ szegény asszonynak keservét enyhithetem; ha nem volna olly szerencsétlen, hogy, teljes meggyőződésem szerint, még szerencsétlenebbé halálom által nem válhatik: nincs kín a’ világon, mellyet nem tűrnék el. Ha lelkiisméretem furdalna is, ha remegve kellene töltenem életem’ minden napjait, ha tudom, hogy örökre elkárhozom: higyje el, János, én elviselném mind ezt panasz nélkül, csak azt látnám, hogy életem Zsuzsinak vigasztalására van. De a’ szegény asszonynak szive telve van szinig keservével, abba sem uj bánat sem vigasztalás nem fér, sőt jelenlétem csak azon egy könnyebbségtől fosztja meg, mit talán abban találna, hogy szabadon sirhatna. A’ helyett, hogy vigasztalnám, csak nehezitem fájdalmát, mellyet előttem elnyomni iparkodik, ’s melly csak annyival inkább nehezül lelkére. Nem, nem! – folytatá szenvedélyesen – ezt nem tűrhetem tovább; történjék, minek történni kell, egyszerre; talán, ha én is meghaltam, megkönyörül rajta isten ’s elveszi e’ világról, hol azoknak, kik Violát szerették, ugy sincs nyughelyök; ’s ha nem, legalább, ha engem felakasztottak, nincs többé mitől félnie, ’s jó emberek talán gondját viselik. Kösse össze kezeimet, János, ’s vezessen egyenesen Porvárra, ez legjobb mit velem tehet.

János Viola’ szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan, ’s annyival kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon okoknak helyességét, mellyeket ez támogatására felhozott. „Végre talán igazságod van; – mondá rövid gondolkozás után – felakasztani nem fognak, arra fogadni mernék, ’s rád nézve is talán jobb, ha stráfodat kiálltad, legalább azután szabad ember vagy. De mi a’ megkötözést illeti, az ostobaság volna. Ha magad’ szabadakaratából jösz, érdemednek fogják tulajdonitani, ’s annyival kisebb büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy én vezesselek oda; éltem’ végnapjáig szégyenleném, ha valaki azt mondaná: Violát az öreg János fogta meg.”

„Jól van, – szólt Viola rövid gondolkozás után – ha kend jobban szereti, menjen előre, ’s mondja Tengelyi urnak, legyen nyugottan, legfölebb négy nap alatt Porváron leszek. Bojtárom nem sokára haza jő, marhámat arra bizhatom, ’s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy, ha elmegyek, első perczben meg ne ijesszem; ugy is elég nehezen fogok megválni.”

„Minden esetre legjobb lesz öcsém, – szólt az öreg János – ha már rá szántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Később, ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; ’s ha a’ viczispántól meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugottabb lesz. Ne félj, öcsém, – tevé hozzá, Viola’ vállára ütve – még végre minden jó lesz, egy pár esztendőre bezárnak, ’s azután ismét mint becsületes ember térsz vissza Tiszarétre. De mennem kell, – szólt körültekintve – Zsuzsi haza jöhetne, ’s ha nálad lát, főkép’ illy ruhában, bizonyosan megijed. Isten veled, öcsém.” ’S ezzel az öreg huszár ismét a’ ház felé indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János egyszerre megfordult, ’s visszajött. „Tudod-e öcsém, – mondá Violához, ki az előbbi helyen megállt – elfelejtettem mondani, ha határozatodat megbánod, ne jőjj; tőlem, mig magad el nem jösz, senki tanyád’ helyét megtudni nem fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint maga gondolta, mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled.” ’S ezzel János, a’ nélkül, hogy feleletre várna, ismét utnak indult; ’s Viola nem sokára lovának távozó kopogásából hallá, hogy a’ tanyát sietve elhagyá.

„Hát életemnek legalább valami haszna lehet; – igy szólt magában – Tengelyi jótevőm, megakartam hálálni tettét, ’s csak uj szerencsétlenségbe hoztam; ettől meg fogom menteni. Oh, de Zsuzsimból mi lesz!?” Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva ült ott, mikor nője haza jött, ’s őt megszólitva, mély ábrándjaiból fölébreszté; neki ugy látszott, hogy férje sirt; de a’ szegény asszony gyermekei’ sirjától jött, ’s e’ könyekben nem látott semmi feltünőt.