Vándorynak első gondja, midőn betegét elhagyá, természetesen az volt, hogy teljes hitelességü tanukat találjon, kik a’ zsidónak jelenlétökben ismételendő vallomásairól bizonyságot tegyenek. A’ megye’ házánál volt; épen a’ tavaszi közgyülések tartattak, ’s igy bizonyosan tudhatá, miként ha csak a’ nagy lépcsőn fölmegy, a’ kisebb vagy nagy teremben mindenesetre ülésre fog akadni, honnan egy pár tagot magával vihet. Ide sietett.
Találunk minden országban valamit, mi, mihelyt határain átléptünk, figyelmünket magára vonja, ’s az egész nép’ életének különös jellemet ad. Angliának világkereskedése van; Francziaországban az egész népet a’ hadi dicsőség utáni vágy lelkesiti; Hollandiában ott vannak a’ csatornák, eredményei ’s egyszersmind képe azon csendes munkásságnak, mellyel e’ nép hazáját a’ tengertől előbb kiküzdé, később megőrizte ’s kertté varázsolá; Németországot megáldotta isten philosophjaival, kik azon határok között, hová az emberi ész nem hathat, országokat találtak magok ’s bámuló hallgatóik’ számára. Hazánkban minden idegennek, kétségen kivül, azonnal – üléseink’ számtalansága tünik szemébe. Kereskedés ’s ipar, tudományok ’s müvészet, dicsőség, sőt még a’ szorgalom is, olly dolgok, mellyekben az elsőséget másoknak kell engednünk; egy van, miben a’ magyar népet – e’ szót természetesen csak alkotmányos értelemben, az az Werbőczy szerint a’ kiváltságosokra értve – senki felül nem mulja – üléseink. Nincs nép e’ föld’ kerekségén, melly annyi üléseket tartana, mint mi.
Vannak, kik azt hirdetik: hogy nyolczszázados alkotmányunk még most is egész erejében fennáll; ez nézetem szerint óriási csalódás; hogy a’ magyar nemességnek fölkelés helyett csak még leülni ’s gyülést tartani szabad, ’s mint itt, ugy majdnem általánosan mondhatjuk: mi e’ hazában egykor állt, az most leülepedett mind. Az egész haza, hogy egészen uj hasonlattal éljek, egy óriási karszék, mellyben a’ táblabirák’ ’s nem soká azokká nevezendők’ ezrei ülnek; ki lehetne kétségben, hogy azon uton, mellyen annyi egyes aranyerét feltalálta, végre e’ hon’ rejtett kincsei is napvilágra fognak jőni? nálunk, ugy látszik, ezen nem kétkedik senki, legalább nem tapasztaljuk, hogy a’ közjó’ előmozditására üléseken kivül más eszközök használtatnának.
Külföldiek hazafiságunk’ ezen nemét hihetőkép’ nem méltányolják eléggé. Ők nem tudják, mi az: angaricalis gyülésén résztvenni ’s ülni reggel a’ közgyülésben, mert szükséges, délután egyletek’ választmányainál, mert hasznos, este játszó-asztal mellett, mert gyönyörüséges, ha ezt életökben csak egyszer tapasztalják, fogadom, azt bámulnák inkább: miként találkozik e’ hazában annyi ember, ki ezt kitartja? minek magyarázatára nem tudok más okot mondani, mint hogy azok, kik legbuzgóbban járnak üléseinkbe, egyszersmind szólás végett legtöbbször kelnek fel, ’s igy legalább terhes ülési foglalatosságukból néha kipihennek. Igen, nem fogja tagadni senki, az ülések’ száma, a’ helyett, hogy kevesednék, naponta szaporodik; ’s valóban nem foghatom meg, a’ magyar orvosok’ egyesülete miért nem tűzte még ki jutalomkérdésül azon okoknak megfejtését, mellyek cronicus ülési betegségünket előidézték ’s feltartják? Hogy e’ kérdés az ő körükhöz tartozik, világos azon számos betegségi symptomákból, mellyeket, ki csak ülést látott, észrevehetett, ’s mellyek annyival érdekesebbek, mennyivel különbözőbb alakban mutatkoznak. Nehányan meleg ellen panaszkodnak; nehányan légvonalt éreznek ’s megfázástól félnek; egyik izzad, a’ másik szomjuhozik, mig a’ harmadik tyukszemeit érzi; sokan ásitanak, – mi, mint tudva van, a’ romlott gyomornak legbiztosabb jele; ’s egy rész mintegy lázban félre beszél; mennyit nem vehetne ügyes orvos észre e’ betegségnél! mily szép könyveket irhatna az ülési nyavalya’ okairól!
Egyik ismerősöm az ülések’ megszaporodását leginkább a’ deák nyelv’ kiküszöbölésének tulajdonitja, mi által a’ szólók’ száma megszaporitatott; ’s azóta vannak pillanatok, hol a’ magyar nyelv’ béhozásának hasznain ismét kétkedni kezdek.
„Certissime hodie cras ista pulchra lingua latina ex toto peribit, retroibimus iterum ad antiquam barbariem;” igy szólt egy férfihang hátam megett, midőn tegnap a’ hidon átmentem, ’s az épülőben levő uj hidra forditám szememet, mellynek félig kész oszlopai között épen akkor két gőzös ment át.
„Perse, retroibimus! – mondá a’ másik, kihez e’ szavak intéztettek, ’s ki, mert megálltam, társával most mellettem elment; – et quando adhuc hoc mihi incidit, quod isti magyari homini auferant totam suam nationabilitatem, quasi vero non pertineret ad iura nostra municipalia latine loqui, quando volumus.” Hogy e’ férfiak magyarok voltak, nem szenved kétséget; a’ szép tótdeákság, mellyen szóltak, honfias érzelmeik, a’ kezökben tartott kupakos pipa, szóval, minden mutatá, hogy e’ férfiak csak honunk’ boldog határai között születhettek; ’s szivemet mint egy tőrdöfés szurá át, midőn e’ honfiak’ szomoru panaszait hallám, ’s meggondoltam mindazon méltatlanságokat, mellyeket a’ deák nyelv’ kiküszöbölése által elkövettünk, midőn helyébe a’ magyart léptettük.
Mert, ha mindenek előtt az egyeseket tekintjük, például az illy lelkes honfiakat, mint a’ kikkel a’ hidon találkoztam, ugyan gondolja magát valaki egy illy férfiunak helyzetébe, kit, mig deákul megtanult, százszor és ezerszer összeszamaraztak, térdepeltettek, megüstököltek, sőt magyar nemesember létére meg is vertek, (mert ha a’ nevelés némellyeknek véleménye szerint a’ gyógytannak egy neme, mellynek feladása a’ lélek’ hibáinak helyrehozása, nem hibáznak azok sem, kik e’ hasonlatot tovább folytatva, a’ nevelésnél is, mint más gyógyitásoknál, többet tartanak chirurgicus operatiókra, mint belső szerekre) ismétlem e’ hosszu parenthesis után: gondoljuk magunkat olly ember’ helyzetébe, ki a’ deák nyelv’ megtanulásánál meg is veretett, – ki e’ nyelven kivül, melly egész idejét elfoglalá, nem tanult semmi mást, – kit a’ deákul nem tudók éveken át igen okos embernek, a’ deákul tudók legalább saniornak tartottak, ’s kitől most mindezt egyszerre elraboltuk, – kit Magyarország’ szent nyelvéből a’ vulgarisra forditunk, – kiről deáksága’ tág fátyolát, melly alatt olly kisérteti méltósággal járt körül, szentségtelen kezekkel egyszerre levesszük, mig a’ nép a’ tekintetes urat egész silányságában látva meggyőződött, hogy kitől annyira félt, mert nagy léleknek gondolá, közelről tekintve ugyan complurium inclitorum, de mégis majdnem épen olly ember, mint mások; ’s ha magunkat illy ember’ helyzetébe gondoltuk, meg kell vallanunk, hogy alig van valaki a’ világon, kitől törvényhozás egyszerre annyit rabolt volna el. Nagy kín lehet nem értetni senki által a’ világon, mint azt Byron olly szépen leirta; de ugy hiszem, ez valódi csekélység azon fájdalomhoz képest, mellyet hazánkban annyi táblabiró érzett, midőn észrevevé, hogy mindenki által megértetik. Táblabiró azonban még e’ csapást is könnyebben viselheté el, visszavonulhatott a’ közdolgoktól, ’s habár Cincinnatus’ példája, kit, mint tudva van, eke’ szarvától dictatorsághoz hivtak, őt, ki épen ellenkező esetben áll, ’s kit az ekéhez vezetnek vissza, nem igen vigasztalhatja is, ’s a’ megszünő sedrialis diurnumok nehány sohajtást csak megérdemelnek; a’ táblabiró, mint mondám, visszavonulhat, ’s azon gondolattal deritheti lelkét: hogy ha majd a’ deák nyelv – mi kétségtelen – ismét visszahozatik, ’s azt kevesen fogják tudni, belőle még alispán lehet. De mit csináljon a’ tisztviselő?!! A’ deákság’ aranykorában gyönyörüség volt hivatala. Ha határozat kellett: visszaforgat a’ jegyzőkönyvben, száz hasonló esetet talál, más neveket ’s napot tesz hozzá, ’s a’ mű készen áll; itélet kivántatik? ott áll a’ roppant szókötés, mi által halálos, mellette a’ másik, melly által fölmentő itélet mondatik ki, – leirja ismét, ’s az illető egyed függ, vagy ujra lopni megy minden formák szerint; tanuvallatásra van szüksége? ennek is megvan formája; a’ tisztviselő, a’ római közmondás szerint: minima non curat praetor, nem törődik kicsinységekkel, ugyis deák vallatások, mint tapasztalásból tudjuk, ritkábban vonattak vissza. Akkor a’ tisztviselő mindent, hogy ugy mondjam, készen talált, de most, nem kell-e mindent ujra csinálnia? ujra itélnie minden itéletnél? ujra gondolkoznia minden határozatról? ’s mindezt az előbbi csekély fizetésért! nem égbekiáltó igaztalanság-e ez?!! –
Azt mondja talán valaki: hogy ez más országokban is igy történt, – hogy a’ deák nyelv egykor mindenütt uralkodott, – ’s hogy azon tisztviselők, kik például Francziaországban első Ferencz alatt éltek, akkor, midőn az élő nyelv közdolgokba behozatott, egy cseppel sem voltak kedvezőbb helyzetben, – ’s hogy mi a’ deák nyelv’ megtanulásánál vett fáradtságot illeti, a’ gazdag római irodalom ebbeli szorgalmunkat bőven pótolja. Az elsőre röviden csak azt felelem: hogy az első Ferencz’ tanácsnokaitól vont okoskodás csak ép’ annyit bizonyit, mintha a’ pesti áradás’ alkalmával valaki a’ házbirtokosokat a’ Deukalion’ vizözönével vigasztalta volna; – a’ második valóságos sophisma, és alig érdemel feleletet.
Mit, ti kegyetlenek! ti a’ szegény magyar embert előbb megfosztjátok nyelvétől, azon nyelvtől, mellyben századokig forspontaleseket kért, mellyben tavernicusától judliumáig biróival szólt, mellyben a’ comissio neoaquisticatól az utolsó sedriáig e’ birák itéltek, mellynek hangjaira hajdonesei ez itéleteket végrehajtják, azon nyelvet, mellyben urbariumát, regulamentaris tractamentumát tanulta ’s patvariáját végezé, ’s ti Ciceróhoz utasitjátok őt ’s Tacitushoz ’s Senecához, mintha bizony ez utolsó de consolatione irt értekezését magyarok’ számára készitette volna, vagy nemes ember illy pogány dolgokat érthetne. Szivtelenek! ha már ti vagytok okai, hogy a’ kor, mellyben az: extra Hungariam non est vita, magyar közmondás volt, megszünt; minek e’ gúny, mellyel vigasztalást kereső hontársaitokat római classicushoz utasitjátok; Cicero minden consulsága mellett is értett talán rómaiul, de deákul bizonyosan nem, ’s a’ classicusok mind összevéve egy becsületes deák replica’ föltételére nem lettek volna képesek. Nem tudom, van-e könyv, mellyben a’ nyelvétől megfosztott deák-magyar vigasztalást találhat? de ha van, bizonyosan nem a’ classicusok között található; ’s én csak az Epistolas obscurorum virorum-ot ajánlhatnám, mellyeknek olvasásánál egy bizonyos honias érzemény, neme azon édes-keserü örömöknek fogná talán tölteni kebleiket, mellyeket távol barátokra gondolva érezni szoktunk.
De hol vagyok? Vándoryt a’ megyeház’ teremébe akartam kisérni, hol a’ megye’ szine ismét ülést tartott, ’s az obscurus férfiakhoz jutottam, kiknek leveleit olvasva a’ hires Erasmus egyszer ugy elnevette magát, hogy a’ kaczagás között mellében egy veszedelmes kelés feltört, ’s a’ nagy tudós hosszu betegség után ismét kiépült. E’ tévelygések, mellyek elbeszélésem’ fonalát minden pillanatban félbeszakasztják, mint olvasóim láthatják, csak szerfölötti lelkiismeretességemnek tulajdonithatók, mellyel minden egyes tényt motiválok. Annak, hogy Taksony’ rendeit, kik az egész reggelt gyülésben tölték, délután ismét ülésnél találjuk, miként adjam okát, ha azon általános ülési szenvedélyre nem emlékeztetem olvasóimat, melly hazánkban létezik? Más embernek könnyü dolga. Az egyik hires tudós, a’ másik dicső hazafi, vagy nagy ember, vagy talán nagy ur; ha kérdezed: miként lettek azzá, ’s miben fekszik érdemök? senki nem tartozik felelni; a’ dolog ugy van, – miért? ahhoz nincs közöd; csak mi szegény regényirók vagyunk a’ szomoru kénytelenségben, személyeink’ minden egyes cselekvésére elégséges okokat adni elő, mintha az életnek való képét festvén, nem lenne igen természetes, hogy személyeinknek legalább fele soha nem tudja, tulajdonképen miért tesz egy vagy mást.
Bántornyi James urról azonban, kit a’ terembe lépve az elnöki székben találunk, ezt főkép’ e’ pillanatban nem mondhatta senki; az állatinzás elleni általa alapitott egyesület’ alakitásának ki nem látja elégséges okát abban, hogy illyetén egyesület Angliában is létezik? ’s illy egyesület’ elnöki hivatalára hol lehetne hazánkban alkalmasabb egyedet találni Jámes urnál, ki lóversenynél ’s rókavadászatokban mindig élénk részt vesz, ’s igy az állatok iránti hajlandóságát már tettlegesen bebizonyitá? Mindjárt, miután Angliából visszatért, Bántornyi egészen más gondolatokkal foglalatoskodott; tudjuk, Wilberforce és mások milly dicsőséget szereztek magoknak a’ fekete rabszolgák’ felszabaditása által, mellyet fáradságos küzdelmek után a’ britt birodalomban keresztül vittek; James hasonló dicsőség után fáradott. Való, hogy tökéletesen fekete embereket – mi kétségen kivül sokkal szebb volna – nálunk találni nem lehet; azonban számos czigányaink legalább barnák, ’s anyagi tekintetben nem is sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint az angol gyarmatok rabszolgái valaha voltak; ’s Bántornyi’ inditványozott társasága, mellyet: e’ haza’ szines népessége’ javát előmozditó társaságnak nevezett, legalább olly czimmel birt, melly angolra forditva is igen szépen hangzanék. A’ részvét sem hiányzott volna. Mióta Bántornyi az angol rabszolga-emancipationak rendszerét a’ megyében megmagyarázta, a’ táblabirák, kik arról eddig csak rövid ujság-czikkek szerint itéltek, miután megtudák, miként a’ fokonkénti emancipatio azzal kezdődik, hogy a’ szolga tiz esztendeig mint ugynevezett tanitvány hetenként legalább négy napig dolgozni tartozik, a’ philantropiának ezen neme iránt különös részvéttel viseltettek, ’s azt urbérünknél, hol a’ házatlan zsellérek’ oktatásáról ennyire gondoskodva nincs, sokkal jobbnak tarták; azonban, ki hinné, a’ czigányok magok épen nem mutatkoztak hajlandóknak sorsuk’ illyetén javitására, ’s miután e’ nevelési rendszer a’ megye’ nehány emberbarátai által több czigányokon megkisértetett, ’s ezek a’ hetenkénti négy napos munka elől megszöktek, Bántornyi átlátá, hogy hazánk illy társaság’ müködésére még meg nem érett, ’s hogy más térre kell forditania munkásságát.
Az állatkinzásnak megszüntetése volt a’ tárgy, mellyet magának választott, ’s első tekintetre ugy látszott, nem választhatott volna jobban. Mindenek előtt nem tagadhatja senki, hogy ebbeli törekvése tisztán angol volt; azután valószinü vala, hogy ezen alkalomnál legalább azok, kiknek helyzete’ javitása czéloztatik, nem fognak ellentmondani, a’ természetes rend is ugy látszék követeli, miután tudva való dolog, hogy isten az állatokat az embereknél egy pár nappal előbb teremté, ’s ha e’ sorozatát felzavarni nem akarjuk, az embereket az állatok előtt bántás ellen biztositani nem lehet, ’s végre hihető vala, hogy csak állatokról levén szó, az egyesület pártokra szakadni nem fog. Azonban nem hiszi senki, James urnak itt is mennyi nehézségekkel kelle küzdenie. Voltak először részvétlenek, ollyanok, kik az első pillanattól részvétlenek valának, ’s azon még számosabbak, kik csak miután tudtukra adatott, hogy az egyesületi pénztárba évenként egy forint pengőt kell fizetniök, váltak azokká. Maga Vándory, kinek részvétéről ismert philantropiájánál fogva James legkevesebbé kétkedett, rendkivül hidegnek mutatkozott, ’s mihelyt az állatkinzás szóba jött, kórházakról, kisdedóvó intézetekről, ’s más e’ dologgal semmi összeköttetésben nem biró tárgyakról szólt, mintha bizony nem volna mindennek maga ideje, ’s mintha az iskolákról, a’ halálos büntetés’ eltörléséről ’s a’ botozás’ megszüntetéséről nem lehetne szólni később, mint azt Anglia’ példája legszebben mutatja, hol az állatkinzás’ eltiltása, a’ mint tudjuk, a’ hét farku macskával, mellyel a hajósereg rendben tartatik, igen jól összefér. A’ részvétleneken kivül fölléptek az egyesület ellen azok, kik Cassandraként mindent mélyebben látva, valamint az első cassinonál a’ jakobinus clubbot [sic] már alakultnak hivék, ugy most az állatkinzás’ megszüntetésének veszélyeire figyelmezteték polgártársaikat, világos levén, hogy azok, kik most csak állatakról [sic] szólnak, nem fognak megállni munkásságukban, ’s könnyen olly tárgyakra terjeszkedhetnek, mellyek alkotmányunkat veszélyeztethetik. Mások ismét az első rész’ kilenczedik czimét láták megsértve, ha a’ nemességnek ez által birt kiváltságai a’ vonómarhára is kiterjesztetnek; ’s végre, a’ magyar földes ur, a’ szent koronának valóságos tagja, olly szolgaságra jut, hogy tulajdon igás lovát kedve szerint nem is verheti meg; ’s mikor James ur, azon megyének példájára, melly kölcsönös tüzkármentesitést hozott be, de ugy, hogy a’ nemesek magukat ezen szabálynak alávetni ne kénytelenitessenek, alapszabályai közé fölvevé: hogy az egyesület az állatkinzást csak a’ megye’ nem nemes lakosai között fogja megakadályoztatni, uj nehézségek támadtak azon kérdésnél: mennyiben nevezhető kinzásnak az, ha valamelly jobbágy előfogatra hajtatva az utak’ roszasága végett lovait megverni kénytelenitetik? ’s csak James ur’ rendkivüli tapintatának köszönhetni, hogy a’ társaság e’ csiklandós kérdésnél föl nem bomlott. Miután t. i. a’ szabályokban kimondatott: miként állatkinzásnak nem neveztethetik azon verés, melly vonó- vagy más marhán nemesember vagy annak parancsolatára követtetik el, ugy szinte azon verés sem, mellyet a’ jobbágy uri munka’ vagy előfogat’ alkalmával lovain véghez visz, vagy melly szeptember hó végétől april kezdetéig a’ megye’ főutvonalain történik, hol ostor nélkül ezen hónapokban haladni lehetlen, történhetnék, a’ társaság’ legnagyobb ellenei elhallgattak.
Jámes ur sokat fáradott; gyönyörü négy pej lovából kettő döglött meg; annyit járt körül a’ megyében, mig az egész előkelőbb nemességet részvétre birhatá; de végre a’ társaság fennállt, ’s első elnökének egyhangulag alapitója választatott. Voltak az egyesületnek ellenségei most is, – Vándory például – ki másként hol szenvedések’ enyhitéséről vala szó, annyira lelkesedett, ’s kinek az állatkinzás’ megszüntetése azon számos kedvencz eszméi közé tartozott, mellyek ha létesülnek, e’ föld, ugy hivé, paradicsommá válhatik – nem foghatá meg, azok, ki az állatok iránt annyi rokonszenvet mutatnak, miként maradhatnak ott, hol emertársaik’ javának előmozditása forog kérdésben, közönösek; neki közbotránynak látszott, hogy mig lenn a’ megye’ tömlöczében a’ rosz tartás miatt a’ rabok illy számmal halnak, fenn a’ megye’ teremében arról folynak a’ tanácskozások: miként lehetne a’ lovak’ ’s szarvasmarhák’ szenvedéseit könnyiteni; azok, kik forintjokat, mellyel, mint a’ társaság’ tagjai, évenként tartoztak, már lefizették, – szerencsére nem voltak sokan, mert a’ porvári, mint hazánk’ minden társaságok’ tagjai, a’ hazaszeretettel járó dicsőséget szivesebben vették árjegyzékre, mint készpénzen – nem foghaták meg, miként történik, hogy a’ pénzből, mellyet a’ marhák’ javára összeadtak, még eddig a’ társaság’ titoknokán kivül senki mit sem kapott: de minden ellenségeskedés ’s gyanusitások mellett a’ társaság fennállt, ’s ez kétségen kivül a’ fődolog.
„Élni, ez főczélja életünknek,” igy szólt, hamarjába nem mondhatom meg, mellyik hires iró, az sem jut eszembe, mellyik hires munkájában; ha olvasóim nem hiszik, hogy e’ szavakat német mondta: fogják rám, – ez eszme nem a’ legroszabb indigena lesz azon számosak között, mellyeket már fölvettünk, ’s mellyeknek franczia, angol vagy német külsejöket egy kis bajsz által, mit rájok pedertünk, szerencsésen megmagyarositánk. Mi itt az emberi életről mondatik, áll igen sok dologra nézve a’ világon; fennállnak, hogy fennálljanak, ez legfőbb czéljok; a’ gyermeknek játék, a’ férfinak valami foglalatosság kell, hogy el ne unja magát, ’s azon dolgok’ nagy részének, mellyeket a’ legkomolyabb képekkel ’s néha homlokunk’ izzadságában teljesitünk, alig van más hasznuk, – kiveszek természetesen minden hivatalos foglalatosságot, melly fizetéssel jár, miután itt a’ haszon magában a’ fizetésben fekszik. – A’ porvári állatkinzás elleni társaság gyüléseket tartott, elnökkel ’s választmányi tagokkal birt, sőt titoknokát ’s pénztárnokát fizeté; mi kelle más? illy viszonyok között Jamesnek túlzott optimismusra szüksége nem vala, hogy az általa alapitott egyesület’ fennállását, sőt kiterjedését remélhesse. A’ magyar különös utánzási hajlammal bir, – mit a’ külföldön lát, főkép’ mit az idegen szokások között feltünőnek tart, azonnal megkisérti hazánkban is; leghiresebb tudósunk talán azért lát széles e’ világ’ minden népeiben magyarokat, mert alig találhatunk a’ föld’ kerekségén olly valamit, mit némellyek nálunk meghonositani nem akarnának. Ha a’ lófuttatás ’s rókavadászat Angliából áthozatott, miért nem az állatkinzás elleni egyesületek is? én Jámes ur’ ezen okoskodása ellen legfölebb azt mondhatnám: hogy a’ logicus egymásutánban hibázott, melly most, a’ mennyire felfogom, a’ kakasviadalok’ meghonositását igénylé, – ez azonban csak egyedi nézetem, ’s James ur, látva első egyletének sebes terjedését, talán pótolni fogja e’ hiányt, melly végett Anglia’ virágzó állapotához eddig nem vergődhettünk fel. Hogy az állatkinzási egylet virágzó állapotban volt, ’s már eddig is nagy eredményekhez vezetett, azt a’ társasági jegyzőkönyv bizonyitá. A’ jelen ülésnek titoknoki előadásában igen sok eset adatott elő, mellyből minden elfogulatlan meggyőződhetett, mennyire terjed a’ társaságnak szelleme Taksony megyében. Csak néhányakat legyen szabad felhoznom.
Nem egészen két hónapja mult, hogy a’ porvári nagy utczán a’ főügyész’ ur’ kocsisa egy fuvarossal összetalálkozván, észrevevé, hogy ezen ember, midőn kitér, lovait igen veri. A’ kocsis megszólitja embertelen társát, de a’ sár nagy vala, ’s a’ másik, a’ helyett, hogy e’ baráti intésnek engedne, még inkább ostorozza szegény páráit. A’ kocsis hangosabban kezdé dorgálni a’ megrögzött állatkinzót, de ez felelet helyett csak káromkodik ’s a’ lovakat annál erősebben üti. Erre a’ főügyész urnak emberszerető kocsisa leugrik bakjáról, ’s szép szavak nem használván, a’ fuvaroshoz visszafut, eléri, – mi annyival könnyebb volt, mert szekere épen akkor akadt fel – lábánál fogva lerántja üléséről, ’s ugy megdöngeti, hogy alig ülhetett fel ismét.
Határozat. A’ társaság a’ kocsisnak ebbeli emberszerető tettét, mellyből örömmel tapasztalja, miként az állatkinzásra nézve már a’ nép’ alsó osztályai között is felvilágosodottabb nézetek kezdenek terjedni, különös méltánylásra tartja érdemesnek, ’s a’ kocsisnak nevét, melly Katona Péter, dicsérettel fogja emliteni jegyzőkönyvében.
N. N. a’ megyének egyik táblabirája, utolsó februariusban falujáról Porvárra utazva, ut közepén észrevevé, hogy lovai a’ mély sárban eltikkadtak, az emlitett ur, nehogy a’ szegény állatokon baj történjék, azonnal kifogatja lovait ’s kocsisa által a’ szomszéd faluból nyolcz előfogati parasztlovat hozat magának, mellyel utját tovább folytatja.
Határoztatott. N. N. uj bizonyitványát adá ez által is azon mivelt érzelmeknek, mellyeket a’ társaság rajta mindig ismert, ’s ezen érdeménél fogva az egylet’ tiszteletbeli tagjának választatik, miről szóló oklevél az elnök által kiadni rendeltetik.
Nem fogom olvasóimat több jegyzőkönyvi idézetekkel fárasztani; legyen elég mondanom: hogy a’ közszellem, melly mint nehány megyében, ugy Taksonyban is két három ember által képeztetik – már egészen az egyesület mellett nyilatkozott, ’s bármit mondjanak nehányan a’ közszellem ellen, mellyet haszontalan szélnek neveznek, tudjuk, hogy az emberek’ többsége mégis e’ szerint forditja köpönyegét, ’s sokszor kezébe veszi előtte kalapját, csakhogy valahogy le ne fujja fejéről.
Midőn Vándory a’ terembe lépett, – mert egyenesen ide vevé utját, hol tanukra alkalmas egyéneket legkönnyebben találhatott – épen igen érdekes vitatkozások folytak egy szamár fölött, ki tulajdonosa által megveretett. Az egyesület mindjárt keletkezése óta három nagy pártra vala osztva. Az egyik, a’ tulzó bal oldal, jótéteményeit minden létező állatra ki akará terjeszteni; a’ másik, melly e’ társaság megrögzött conservativjeiből állt, az egylet’ működését csak a’ lovakra kivánta szoritani, mig a’ harmadik, melly, mint Ancillon, e’ tulzó ellentétek közvetitésén fáradott; az egyesület’ fontolva haladó pártja a’ szamarakat vevé pártfogása alá, kiket a’ lovak’ kiváltságos állásában részesiteni kivánt. Ez utolsó párt a’ legközelebbi gyülésben már nagy győzelmet vívott ki, miután keresztül vivé, hogy az öszvérek – fájdalom, hogy Taksony megyében illy állat nem létezett – ezentul lovaknak tekintessenek; innen a’ szamarak’ emancipatiojához csak még egy lépés vala, ’s olvasóim gondolhatják a’ lelkesedést, mellyel ezen párt a’ jelen, őt olly közelről érdeklő esetben küzdött.
Bármi szépek voltak azonban az ezen alkalommal tartott beszédek, valódi mintái’ a’ magyar szónoklatnak, mellynek szabályai szerint a’ legszárazabb politicai tárgynál majdnem ép’ annyi költői szótag kivántatik, mint szerelmes jelenetekben édes nagysám ’s kedves teins uram czimzések, – bár mennyi virággal fonták körül az általok pártolt szamarak’ füleit egyes szónokok, mig elleneik a’ lovak által régi időben e’ haza iránt tett rendkivüli érdemeket emelék ki, különösen azon igazságtalanságra emlékeztetve, melly elkövettetnék, ha azon állatok nem részesitetnének különös kiváltságokban, mellyeken apáink Hunnia’ földére jöttek, ’s minden csatáikat küzdék, ugy, hogy a’ régi dicsőségnek majdnem fele őket illeti, ’s alig mondhatjuk meg, mi lett volna a’ magyar nemességből, ha valamit, mire felülhet, nem talál: Vándory ugy látszott, az egész vitatkozást nem méltatá figyelmére, ’s miután előbb Völgyesyt, ki a’ nélkül, hogy tanácskozásaikban részt vegyen az ülésben jelenvolt, rövid ideig halkan szólt, ’s azután Bántornyi Lajost, kinek testvére’ kedveért az egyesületi ülésből elmaradni nem lehetett, félre hivá, ’s ezzel is az ablakok’ egyikében suttogva beszélt, a’ három férfi látszólag a’ legnagyobb sietséggel elhagyá a’ termet.
De mennyivel több közönösséget mutatott Vándory az egyesület’ tanácskozásai iránt, annyival több érdeket gerjesztett jötte, ’s főképen az, hogy sietve távozván, Bántornyit ’s Völgyesit [sic] magával vitte, kik azt, mi velök kétség kivül közöltetett, hallva, annyira meglepve ’s érdekelve látszottak, hogy az első tulajdon testvérének legszebb beszédét még végig sem hallgatta, a’ másik pedig kesztyüit is az asztalon hagyá. Egy rész azon törte fejét: miért jött Vándory? a’ másik inkább azon: miért ment el, főkép’ miért hítt még egy pár embert magával? mig sokan legmegfoghatlanabbnak azt tarták, hogy épen Völgyesyt ’s Bántornyit hítta magával, hol kivülök még annyi mást találhatott volna. A’ hypothesiseknek egy egész serege támadt, mellyek között majd az, hogy Völgyesy ’s Bántornyi egy bizonyos akkor igen beteg ügyészhez hivattak el, kit végakarata’ elkészitésére mindeddig senki nem birhatott, ’s kit Vándory talán reá vett; majd az, hogy tanuságuk valamelly házasságnál kivántatik, látszott a’ valószinüebbnek. Az érdek, mellyel az egyesület’ tanácskozásait eddig mindenki követte, el volt veszve, ’s James ur, miután egy ideig mindent elkövetett, hogy a’ jelenlevőket szórakozásukból a’ tárgyhoz visszavezesse, az ide ’s tova járást ’s suttogásokat nem tűrhetve többé, kénytelennek látá magát az ülés’ feloszlatásához folyamodni, mi által a’ szamarak’ igazságos igényeinek elismerése egy nappal későbbre halasztatott, ’s a philantropia’ vagy inkább az, mi philantropiának nevezteteik, egy szép diadalától fosztatott meg.
Hogy James ur a’ dolgok’ ezen fordulatán boszankodott, ’s Vándoryra, mert jött, Völgyesy- ’s tulajdon bátyjára, mert az ülést ott hagyák, neheztelt, nem veheti senki rosz neven; keveset ismerek, kik a’ közfigyelmet másokkal szivesen megosztanák, ’s ki elnöki székről a’ legszebb beszédet mondva, hallgatóit suttogni ’s ide ’s tova járni látta, mint James ur, annak ülés után egy kis rosz kedvet mindenki megbocsáthat; volt azonban a’ megyeházban valaki, kire Vándory’ magaviselete még sokkal kellemetlenebb benyomást tett – Rétyné.
Az alispánné épen hálószobájának az udvarra nyiló ablakánál ült ’s dolgozott, midőn Vándoryt a’ zsidótól kijőni ’s sietve a’ megyeház’ lépcsői felé menni látta. A’ dolog Rétynének feltünt, de aggasztó nem vala semmi benne. Mióta hallá, hogy a’ zsidó tökéletesen magán kivül van ’s felgyógyulásához semmi remény nincs, nem kérdezősködött többé felőle, ’s félig azt hivé, hogy már meg is halt; most midőn Vándoryt e’ szerencsétlen’ tömlöczéből látta kijőni, meggyőződött, hogy e’ várakozásában csalódott. „Mit bánom én, akár él, akár nem, – igy szólt magában – a’ zsidó magán kivül van; e’ higvelejü pap bizonyosan ismét papolt neki valamit, miből amaz egy szót sem értett, ’s most megelégedve, hogy mondókáját elmondhatta, fölmegy Tengelyihez, hogy ugyan e’ hangon tovább szóljon.” ’S az alispánné, mindazon megvetéssel gondolva a’ lelkész’ hasztalan fáradságaira, mellyet ugynevezett practicus emberek ollyanok iránt éreznek, kik munkásságukkal forintok- ’s garasokban felszámitható hasznot nem aratnak, tovább folytatá munkáját. – Miután azonban rövid idő mulva az udvaron ismét lépéseket halla, ’s lenézve, Vándoryt látá, ki Völgyesy ’s Bántornyi Lajos kiséretében a’ zsidó’ börtöne felé visszament, ’s követőivel a’ kis kamara’ ajtaja megett eltünt, mellyből mindjárt, mihellyt beléptek, Vándory által a’ beteghez rendelt ápolóné kijött: az alispánné’ szivét nyugtalanság tölté el.
„Mi lehet ez? – gondolta magában – a’ zsidó magán kivül volt; felgyógyulásához semmi remény; mit kereshetnek ezek szobájában? különös, igen különös. Völgyesy Tengelyinek ügyvéde, ’s Vándory… hátha a’ zsidó mégis jobban érzené magát, és?… meg kell tudnom! – szólt magában tovább – e’ bizonytalanságot nem tűrhetem; az asszony, ki a’ zsidót betegsége alatt ápolá, ott áll az ajtó előtt, neki mindent tudnia kell.”
Az alispánné leküldé szobaleányát, ’s kevéssel azután nem kis bókkal az öreg asszony lépe be szobájába. A’ szegény egészen meg vala zavarodva, annyira bámulá, hogy a’ nagyságos alispánnéhoz felhivatott.
Az alispánné, a’ mennyire lehetett, eltitkolá fölgerjedését, ’s miután a’ még mindig csudálkozó asszonynak elmondta, mennyi ideig ismeri e’ zsidót, ki háza iránt mindig hiven viselé magát ’s kit most is ártatlannak gondol, ’s hogy épen ezért nagy részt vesz sorsán, ’s miután őt eddig olly szorgalmas ápolásaért megdicsérte, dobogó szivvel kérdé: miként érzi magát a’ beteg most? ’s nem tudja-e, miért ment Vándory ur még két urral épen e’ pillanatban tömlöczébe?
Az asszonynak feleletei, bármi alázatos hangon mondattak azok, nem valának ollyanok, hogy az alispánné magát általok megnyugtatva érezheté, sőt annak tudása, miket most hallott, még nagyobb aggodalommal tölté lelkét. A’ zsidó, ki eszméletlenségéből tökéletesen magához jött, miért vágyódott Vándory után annyira? mi lehet azon titok, mellynek felfödözése előtt, mint az ápoló asszony mondá, nem halhat meg nyugottan? miért küldetett ki ez ma, mikor a’ lelkész betegével egy óránál tovább szólt? ’s most Bántornyi Lajos ’s Völgyesy miért hivattak a’ beteghez, ha nem azért, hogy tett’ vagy teendő’ felfödözéséről tanuságot tegyenek?
„Kend nem tudja, – kérdé az alispánné remegő hangon, miután az asszony’ elég hosszas előadását a’ legnagyobb figyelemmel végig hallgatá – a’ zsidó tiszteletes Vándory urral miről szólt?”
„A’ tiszteletes ur kiküldött, – mondá a’ másik nyugottan – bizony pedig nem volt semmi szükség reá, nem voltam bőbeszédü soha, ’s az én koromban, ugy hiszem, csak rám is lehetne már bizni valamit, de a’ tiszteletes ur kiküldött, ’s igy nem tudok semmit, csak azt hiszem, hogy alkalmasint gonosztetteit vallotta meg.”
„Honnan gondolja azt kend? kérdé ismét az alispánné, kinek szokatlan fölgerjedése most az öreg asszony’ figyelmét is magára voná.
„Hát én bizony nem hallgatóztam, – mondá amaz – ha akartam is volna, füleim gyengébbek, hogy sem a’ zárt ajtón át valamit érthetnék, de csak ugy hiszem, hogy arról szóltak; soha a’ tiszteletes urat olly meglepett képpel nem láttam, mint mikor a’ zsidótól kijött; isten tudja, mi szörnyü dolgokat hallhatott tőle! a’ zsidó, mikor én a’ szobába visszajöttem, egy perczig nyugottabbnak látszott, de alig ültem ott ’s megint ujra türelmetlenné lett. – Ha akarják, hogy valamit valljak, – mondá többször hozzám – miért nem jőnek már? – Mondtam neki, hogy a’ tiszteletes ur csak most ment el, ’s hogy maradjon nyugottan. De ő mindig hánykolódott és sohajtozott; szörnyü volt látni, nagysás asszonyom, hogy bántotta lelkiismerete, ’s nem is volt nyugta, mig a’ tiszteletes még két urral vissza nem jött. Akkor csak azt kérdezte ezen urak előtt: mondhatja-e el vallomását? ’s mikor hallá, hogy igen, egészen nyugottnak látszott; de engem kiküldtek. De nagyságos asszonyom – tevé hozzá bámulva, midőn a’ halványságot, melly arczait elboritá, észrevevé – talán nagysád is roszul érzi magát?”
Rétyné összeszedé egész szilárdságát. „Nem, jó asszony, – mondá a’ lehetőségig nyugottan – menjen le betegjéhez, az urak hihetőkép’ mindjárt ki fognak jőni.”
„Igaz, nagyságos asszonyom, – szólt amaz – ugy is a’ nyomorult nem él holnap reggelig, legalább ma éjjel még talán szüksége lesz reám. No csak hogy az igazság süljön ki végre; ugy-e nagyságos asszonyom, az a’ fődolog.”
„Jól van jól, – mondá Rétyné elfojtott hangon – majd ki fog sülni az igazság.” ’S ezzel a’ vén asszony kezet csókolva visszavonult; mig Rétyné, nehogy jelen fölgerjedett állapotában valaki által láttassék, az ajtót elzárá, ’s pamlagára vetve magát, egy ideig néma kétségbeesésbe merült.
A’ zsidó mindent megvallott; arról Rétynének, azok után, miket az asszonytól megtudott, kétsége nem lehetett; kik előtt e’ vallomás tétetett, Vándory ’s Völgyesy, ellenségei, tőlök semmi kiméletet nem várhat; ’s ha az nem volna is, remélheti-e, hogy Tengelyinek leghivebb barátai valamit, mit a’ zsidótól hallottak, ’s mi a’ jegyzőnek hasznára lehet, akármi áron elhallgatnának? mig ő maga, gyűlöltetve mindenkitől, illy szörnyü vádak’ ellenében még férje’ pártolására sem számolhat.
„Mit tegyek? – szólt magában elborzadva a’ helyzet előtt, mellyben magát látá – nincs-e semmi mentség? – Rétyné felugrott pamlagáról, ’s mély gondolatokban sokáig fel ’s alá járt szobájában. – Nincs semmi! – mondá végre, megállva. Tengelyi’ esete nagyobb lármát ütött, hogy sem most itélet nélkül elsimitathatnék; ’s ha ez nem volna is, kire bizzam magamat szörnyü helyzetemben? kitől kérjek tanácsot? kinek pártolására számolhatok? Férjemre?! – arczain leirhatlan keserüség látszott – előtte alázzam meg magamat? tőle kérjek pártfogást? ’s minek? szeretett-e valaha? nem gyűlöl-e most, mennyire csak gyáva lelke illy érzeményre képes? nem lehetek-e bizonyos, hogy azon perczben, mellyben veszélyben lát, elhágy, sőt nehogy az ellenem emelt vádak reá is kiterjesztessenek, üldözőimnek egyik legbugóbbika leend?… nem! inkább akármit, mint hogy magamat ez’ ember előtt megalázzam! De mit tegyek? – Az alispánné ismét fel ’s alá kezde járni szobájában; nyugtalanságából, mellyel időről időre fejét rázá, látni lehetett, hogy magát eddig semmire nem határozhatá. Végre, mintha agyán egyszerre egy gondolat villanna át, megállt, ’s szemét a’ szoba’ egyik szegletében álló irószekrényre függeszté. Nem, nem! – mondá elborzadva – ez nem szükséges, ez nem lehet! – ’S mintha futni akarna öngondolatjai előtt, még sebesebben folytatá járását. A’ szekrény varázserővel magához vonta tekintetét, ugy látszott, nem szabadulhata iszonyu gondolatától, ’s bár merre ment, szemei akaratlanul a’ szekrényhez tapadtak. – Megbódulok! – szólt végre, midőn szemeit kezével takarva, a’ szoba’ közepén megállt – mióta ez iszonyu gondolat fejemben támadt, nem tudok szabadulni tőle. Istenem! istenem! segits rajtam!”
Az alispánné egy ideig mozdulatlanul állt, szive dobogott, melle feszült, mintha szét akarna repedni, ’s köny nem áztatá szemeit. – „De miért volna e’ gondolat olly iszonyu? – füzé tovább gondolatait, némi nyugottsággal, miután kétségbeesésének e’ rohama megszünt; – meghalni… miért borzad szivem e’ gondolatnál? a’ halál csak attól foszthat meg, mit e’ földön birunk, ’s nekem van-e valamim, minek veszteért kesergenem lehetne? gyermekeim nincsenek, nem is kivántam soha magamnak, de ha lennének, talán lekötve érzeném magamat e’ földhöz; férjemet utálom; azon állást, melly után vágyódtam, nem érhettem el…. ’s most csak szégyen ’s büntetés vár reám; balgatagság volna tovább kétkedni.”
Rétyné szekrényéhez ment, kihuzá egyik fiókját ’s egy elég nagy üvegpalaczkot vön ki, melly félig fejér, a’ czukorhoz hasonló porral vala telve. – „Igy, – szólt félhalkan, midőn a’ palaczkot remegő kézzel maga elébe állitá – ezen arsenicummal a’ fél megyét más világra küldhetem; mig ez kezemben van, büntető itéletet nem fog fölöttem mondani senki!” Az alispánné egy ideig mély gondolatokba mélyedett; ezt fogják tenni hihetőkép’ olvasóim ’s minden esetre birálóim is, kik azt, hogy Rétyné, mihelyt reá szüksége van, azonnal mérget talál, valószinütlennek hirdetendik; azonban illy vád a’ lehetőségig igazságtalan volna. Sem abban, hogy Réty’ házában, mint annyi uri magyar házakban patkányok voltak; sem abban, hogy az alispánné azokat kiirtani akarta, ’s e’ czélra a’ legközönségesebb eszközt használá, valószinütlenség nincs. Az, hogy Rétyné az arsenicumot, mellyet ugyen e’ czélból hazánkban száz háznál találunk, mindig magánál ’s zár alatt tartá, ritka gondosság, de ollyan, melly rendes gazdasszonytól, minő ő vala, kitelik; ki pedig talán a’ méregnek mennyiségét hiszi valószinütlennek, az mint tiszta theoreticus szól a’ dologról, tapasztalásból tudván mindenki, hogy arsenicumot csak paticában nehéz kapni, mig kereskedőknél fontszámra veheti a’ kinek tetszik, ’s magam egy festőinassal találkoztam egyszer, ki mestere’ számára egy font arsenicumot vitt kék papirosba takarva az utczán végig. Ki ezen kétkedik, kérdezősködjék; nem ártana, ha azok tennék, kiket az orvosi policzia’ feltartása illet.
„De méreg által a’ halál, azt mondják, kínos; – igy szólt hosszabb gondolkozás után szemeit az előtte álló palaczkra függesztve, Rétyné ismét magában – hallottam emberekről, kik órákig iszonyu fájdalmakat szenvedve, ’s csak borzasztó küszködés után, mellyek alatt önmagokat elátkozták, tudtak meghalni; hátha nekem is ez lenne sorsom? hátha erős természetem a’ méregnek ellentállna? ha órákig ott kellene feküdnöm élet és halál között, érezve, mint szakitja szét a’ szörnyü méreg belsőmet, miként küzködik testem’ minden egyes tagja az enyészet ellen? ’s e’ hosszu haldoklás, e’ határtalan kínok közt senki, ki szenvedéseimet részvéttel látná, senki, ki szerető kezekkel a’ halálos veritéket hideg homlokomról letörölné?! tűrni mindezt magányosan, vagy ollyanoktól körülvéve, kiknek minden szava, minden tekintete arra int, hogy nem szenvedéseim’, de létem’ megszünte az, mire vágyódva várnak!” – Borzadott, – ’s mintegy akaratlan mozdulattal tovább tolá a’ palaczkot.
Határozata meg vala törve. Nem tudá, mit tegyen, nem látott más utat, más menekvést maga előtt, ’s ez egy ellen fellázadt egész valója. Ott állt néma kétségbeesésben, előtte a’ méreg, mellyhez szeme akaratlanul mindig ’s mindig visszatért, melly után néha kezével nyult ’s ismét borzadással elfordult. „Sokat fogok bevenni, beveszem mind, – szólt ismét magában, ’s ujjai görcsösen szoriták a’ palaczkot, mellyet ismét kezébe vett – ugy legalább nem fogok szenvedni, egy percz, ’s mindennek vége van…. De meghalni, meghalni most, midőn még husz évig élhetnék!” Rétyné ismét elereszté az üveget, ’s egy székre vetve magát, szemét kezével takarta el.
„De hátha e’ vén asszony megcsalt? – szólt most egyszerre, mintegy meglepetve e’ vigasztaló gondolat által, melly most először jutott eszébe – ha minden, mit a’ zsidó’ vallomásáról beszélt, nem igaz? vagy ha a’ zsidó Vándoryt csakugyan magához hivatta, ’s vallomásokat tett, nem vallhatott-e egészen más dolgokat? mi oka lehetett volna arra, hogy engem’ vádoljon, holott mindig jóltevője valék?”
E’ gondolatok Rétynét egy pillanatra megnyugtaták. Visszatevé a’ mérget fiókjába, bezárta szekrényét, ’s szinte bámult, miként ragadtathatá el magát annyira félelme által, hogy mindjárt e’ kétségbeesett gondolatokra jutott. De e’ nyugalom nem tarthatott sokáig; az alispánné sokkal eszesebb asszony vala, mint hogy az öröm után, mellyel ez egy vigasztaló lehetőségnek feltalálása lelkét első pillanatban eltölté, helyzetét nyugottabban átgondolva nem látta volna, miként az, mire minden reményét épiti, legfölebb a’ lehetőségek közé tartozik, sőt alig valószinü,… ’s Rétyné ismét előbbi aggodalmaiba esett vissza.
„Bizonyosságot kell magamnak szereznem; – mondá végre – a’ zsidó hihetőkép’ még él, ’s talán magához jött, tőle tudhatom meg legjobban, mit vallott; ’s ha Vándory által elcsábitatott, talán arra birhatom, hogy vallomását visszavegye.” ’S ezzel Rétyné, köpönyegbe burkolva, elhagyá szobáját, ’s egyenesen a’ zsidó’ börtöne felé sietett.
Már este volt; senki az alispánnét, midőn a’ megyeház’ setét udvarán keresztül ment, nem vevé észre: ’s miután a’ börtön, mellyben a’ zsidó feküdt, mióta betegsége miatt senki elszökésétől többé nem félt, majdnem mindig nyitva hagyatott, Rétyné a’ kamarában állt, a’ nélkül, hogy valakitől láttatott volna. ’S a’ vén asszony, ki a’ betegnek gondját viselé, nem kissé bámult, midőn mécse’ világánál egyszerre a’ nagyságos asszonyt ismeré meg, ’s tőle kérdeztetett: miként van a’ beteg?
„Nyugottabban, sokkal nyugottabban; – válaszolt az asszony fölkelve székéről, mellyen első pillanatban ülve maradt – mikor az urak elmentek, mondta, hogy mióta mindent elmondott, mi szivén feküdt, sokkal jobban érzi magát. Azóta majdnem mindig szunnyadozik. Szegény ember, ha még azt tudná, hogy a’ nagyságos asszony is kérdezősködött felőle, sőt hogy itt is volt…”
„Menjen ki kend, – mondá Rétyné reszkető hangon – ’s várjon reám az udvaron; ne mondja senkinek, érti-e, senkinek, hogy itt vagyok. Szólnom kell a’ szerencsétlennel mielőtt meghal. Kend tudja, – tevé hozzá, midőn az asszonynak bámulását észrevevé – hogy Macskaházy, kit e’ zsidó megölt, leghívebb emberünk volt; erről kell beszélnem vele. Ha csakugyan magába szállt, talán felelni fog az én kérdéseimre is.”
„Már hogy magába szállt, – szólt az ápolónő, még mindig késve a’ kimenéssel – az bizonyos; a’ tiszteletes ur egészen megtéritette; csak mégis talán jobb volna, ha itt maradnék; a’ beteg szavamat jobban megszokta, nekem bizonyosan hamarább felelne; ’s azután az is meglehet, hogy ismét szörnyü álmaiba esik vissza, ’s akkor egészen dühös, és nagysád…”
„Menjen ki kend, mondom, – szakitá félbe Rétyné a’ szólót – ’s várjon reám az udvaron; de a’ mint mondám, ne merészelje senkinek elbeszélni, hogy itt voltam.”
E’ szavak olly hangon mondattak, hogy az asszony minden kiváncsisága mellett tovább a’ szobában maradni nem merészelt; ’s miután rosz kedvüen bundáját fölvéve az ajtón kiment, az uraságok’ büszkesége ellen mormoga valamit fogai között, kik, ha beteget ápolni kell, szegény embert hínak, de mihelyt a’ beteg ismét magához jő, ugy, hogy tőle valamit hallani lehetne, az ápolót kiküldik ’s csak magok beszélnek vele.
Rétyné, miután előbb az ajtóhoz ment, ’s kinézve, magát meggyőzé, hogy az asszony, kit elküldött, nem hallgatódzik, a’ betegnek ágyához ment, ’s a’ zsidót megszólitá.
A’ beteg nem felelt; egyenetlen lélekzete, a’ nehéz fohászok, mellyek időről időre mellét emelék, mig ajkai körül ’s egész testén néha azon különös rángás vala látható, mellyet haldoklókon észreveszünk, mutaták, hogy órái számitvák. Rétyné dobogó szivvel állt ágya mellett, ’s nézé az elszáradt arczot, mellyet a’ halál már átváltoztatott, de a’ beteg behunyt szemekkel nem felelt megszólitására. Nyugtalan vala, mintha valamit keresne, körülkapart takaróján; de ugy látszott, tovább szunnyadott.
Rétyné, meggyőződve, hogyha a’ zsidóval szólni akar, időt veszteni nem szabad, midőn ismételt megszólitásaira nem felelt, a’ beteget gyengén megrázá.
A’ zsidó felnyitá szemét, körülnézett, de midőn csak egy asszonyt láta, kit hihetőkép’ ápolójának gondolt, ismét a’ fal felé akart fordulni.
„Hát nem ismersz? – szólt az alispánné remegő hangon – ne fordulj el, nézz reám, én vagyok.”
„Hagyjatok békét; – mondá a’ zsidó gyengén, majdnem érthetetlenül – a’ mit tudtam, megmondtam, mindent megvallottam; mi kell még?”
„De hát nem ismersz? – szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgő hangon – nézz reám, én vagyok Rétyné.”
„Rétyné?!” szólt a’ zsidó bámulva, midőn megfordulván az alispánnéra mereszté fénytelen szemeit.
„Ki más jőne hozzád? – mondá a’ másik nyájasan – ki gondoskodik felőled? kinek fekszik jóléted szivén?”
„El tőlem iszonyu asszony, – szakitá félbe szavait a’ beteg – hadd haljak meg legalább békében. Miért jösz? hisz’ látod, nincs erőm, hogy raboljak, vagy valakit meggyilkolhassak.”
„Magadon kivül vagy; – mondá Rétyné halkan – hogy’ beszélhetsz igy? ha valaki hallaná.”
„Bánom is én; – válaszolt a’ zsidó nyugottabban – én nem félek többé senkitől.”
„Ne hadd magadat rászedni; – mondá Rétyné halkan – azt mondják ugy-e, hogy meggyógyulásodhoz semmi reménység nincs? de lásd, ezt csak azért teszik, hogy belőled vallomásokat csaljanak ki; én az orvostól magától tudom, hogy minden veszélyen kivül vagy, csak még gyengeség maradt betegséged után hátra, ez is nemsokára elmulik. Csak most vigyázz magadra. Ma is, mint hallom, Vándory még két urral volt nálad –”
Az alispánnét itt a’ zsidó’ kaczagása vagy inkább hörögése szakitá félbe, mellyre, a’ félig haldokló e’ szavak hallatára fakadt. „Hát azért jösz, nemde, – szólt tompa hangon, midőn kiszáradt ujjaival Rétyné’ kezét görcsösen megszoritá – tudni akarod, mit vallottam gonosztetteimből, mellyeket veled követtem el? Nyugott lehetsz, mindent megvallottam, érted-e mindent, azon pillanattól, midőn Macskaházy velem először az irások’ elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor épen ezen irásokért Macskaházyval összevesztél ’s magadhoz hivatál, hogy ablakaidba pár uj táblát vágjak, ’s akkor munka között azt mondád: ha Macskaházyt valaki megölné –”
„Hallgass, szörnyeteg!” – szakitá félbe a’ szólót Rétyné, midőn kezét a’ zsidó’ szoritó ujjaitól megszabaditani iparkodott.
„Szörnyeteg! nemde, szörnyeteg? – mondá a’ zsidó, ’s tompa szava, midőn beszélésre kényszerité magát, a’ hallgatót borzadással tölté – de hogy fogják nevezni azt, ki engem’ azon tettekre birt, mellyekért tőlem mindenki eliszonyodik?”
„Alávaló zsidó! – szólt Rétyné – ki hisz neked, ha ellenem vádakat emelsz?”
„Fognak hinni; válaszolt a’ zsidó – a’ mit én mondtam, azt mondta Viola is; nem fog senki kételkedni rajta.”
„Vissza kell venni vallomásodat; – mondá Rétyné remegő hangon – uj tanukat fogok hozni, ’s azok előtt elmondhatod, miként előbb igéretekkel birtak arra, hogy ellenem hamisan valljál, de hogy minden, a’ mit mondtál, csupa koholmány, érted-e?”
„Én nem fogok visszavenni semmit vallomásomból, – válaszolt a’ beteg – egy szót sem.”
„Zsidó, – mondá az alispánné szenvedélyesen – ha nem teszed –”
„Fenyegetődzél mással, – szakitá félbe amaz – reám igéreted ’s fenyegetéseid nem hatnak többé; holnapig ott vagyok, hol zsidó létemre is e’ világ’ minden hatalmasai fölöttem nem uralkodhatnak többé. De te, te – tevé hozzá végső erővel – ki engem minden roszra csábitál, ’s mikor miattad szerencsétlenné lettem, elhagytál; te biró elébe fogsz állitatni,… börtönbe kerülsz, mint én,… a’ vesztőhelyen fogsz állani. Megálmodtam betegségem alatt,… közepén te és én, mellettünk a’ hóhér nagy fényes karddal. Czifra is ott volt, ’s Macskaházy, ’s köröskörül roppant nép, és a’ székre ültettek….” itt a’ beteg’ megtörött szavai érthetlenné váltak, tovább szólt, de magán kivül vala, ’s Rétyné a’ beteg’ hideg kezének rángatásaiból, mellyel karját még mindig erősen megszoritá, érzé, hogy végső, halálos küzdelmeihez közeleg.
Az alispánné, miután karját nem kis nehézségek nélkül a’ haldoklótól megszabaditá, mintegy magán kivül rohant ki a’ kamarából, hol az ápoló asszony betegét, midőn hozzá visszatért, magán kivül ’s végső vonaglásaiban találta.
Az érzelmeket, mellyek Rétynének keblét e’ pillanatban eltölték, nem fogom leirni; vannak szörnyek, mint az anyagi, ugy érzelmeink’ világában, mellyeknek festésére ecsetet nem találunk, ’s azok, miket ez asszony most szenvedett, ezek közé tartoztak. Szobaleánya, kivel a’ lépcsőn találkozott ’s ki által gyertyákat ’s egy pohár vizet rendelt magának a’ szobába hozatni, elborzadott, midőn asszonyát illy állapotban látá. Arczait halotti halványság takarta, egész teste remegett, szemei elvadult tekintetet vetének körül.
„Nagysád talán beteg? – mondá Julis, midőn a’ gyertyákat az asztalra állitá – talán a’ főorvosért mehetnék? itt van a’ háznál.”
„Mi közöd ehhez? – szólt Rétyné csillogó szemeit a’ szegény leányra vetve – állitsd a’ vizet ide mellém, ’s takarodjál.”
A’ leány kiment, ’s Rétyné, bezárva szobáját, maga maradt.
Az emberek részvétét elutasithatjuk magunktól, de kiváncsiságukat bizonyosan nem; ’s ki főkép’ szobaleányról azt teszi föl, hogy ha arra inti, miként valamihez köze nincs, őt arra birhatja, hogy megtudására mindent el nem kövessen, teljes meggyőződésem szerint, csalódni fog. Legalább a’ jelen esetben igy vala; ’s Julis, mihelyt asszonyától a’ fent irt módon kiküldetett, szobájában magányosan találva magát, nem ismert fontosabb kötelességet, mint hogy azon ajtó mellett, melly őt asszonyától elválasztá, hallgatódzék.
Mit Julis benn hallott, még inkább nevelé kiváncsiságát. Rétyné fel ’s alá járt. Leült asztalához ’s irt. Ismét fölkelt, ’s mintha papirt tépne szét. Ujra körüljárt. Felnyitá szekrényét. Megint iróasztalához ült; ’s Julis világosan hallá nehéz fohászait. – Később a’ leánynak ugy látszott, mintha az alispánné valamit keverne poharába.
„Csakugyan beteg, – gondolá magában – bizonyosan cseppjeit veszi be; mégis jó volna, ha valakit hínék.”
A’ szobaleány ismét az ajtóhoz illeszté fülét, ’s csengést halla, mintha valaki egy poharat erősen az asztalra tesz; ’s midőn ebből asszonyának rosz kedvéről itélve, föltételét már megváltoztatá, ’s czélirányosabbnak tartá nem híni senkit, ugy látszott, mintha az alispánné pamlagára vetné magát, ’s a’ szobában fájdalmas nyögés hallatszott.
Ezt tovább hallgatni, a’ nélkül, hogy okát ismerné, több vala, mint mit szobaleány’ ildomosságától kivánni lehetne, ’s miután Julis az ajtón többször koczogva ’s asszonyát megszólitva feleletet nem kapott, az alispánnénak szigoru tilalmáról, szenvedélyességéről, szóval, mindenről megfeledkezve, egyenesen urához futott.
Kevés pillanattal azelőtt, hogy ez történt, az alispánhoz Vándory jött. Rendkivül fel vala gerjedve, ’s kérdé, nem látta-e nőjét?
Miután Rétytől hallá, hogy egész nap feleségével nem szólt, ’s nyugtalansága’ okáért kérdeztetett, elmondá, hogy midőn épen most Tengelyinél volt, az öreg asszony, ki a’ zsidót betegsége alatt ápolá, azt jelenté, hogy a’ szerencsétlen végre meghalt, ’s egyszersmind, hogy az alispánné épen halála előtt nála volt, ’s vele hosszabb ideig maga beszélt. Vándory elsorolá mind azon körülményeket, mellyeket az ápolónőtől hallott. „Barátom, – tevé hozzá – nőd szenvedélyes asszony, megtudta, hogy a’ szerencsétlen, ki most nincs többé, előttem ’s többek előtt vallomásokat tett, nem ismeri tartalmukat ’s talán vádolva gondolja magát. Ki tudja, mire nem képes kétségbeesésében? kérlek, menj hozzá, ’s nyugtasd meg. A’ zsidó’ vallomásában nincs semmi, mi által nőd veszélyeztetnék; becsület-szavamat adhatom reá, a’ szerencsétlen csak Macskaházyt vádolá.”
A’ lelkészt e’ szavaknál Julis szakitá félbe, ki a’ szobába rohanva, mindent, mit asszonya ajtaja mellett hallott, elmondott.
„Jerünk, jerünk hamar, – kiálta Vándory – talán még elég jókor jövünk.” ’S a’ férfiak a’ jövő perczben az alispánné ajtaja mellett álltak.
Az ajtó zárva vala. Benn a’ szobában nyögés hallatszott.
„Fel kell törni!” kiálta Vándory, ’s Rétyvel együtt egész erővel az ajtónak rohanva, a’ gyenge zár engedett.
A’ czél, miért jöttek, nem vala többé elérhető. A’ pohár, melly az asztalon állt, ’s mellynek alján az italnak kis része megmaradt, mellette az üveg arsenicummal, Rétyné’ tette iránt nem hagytak kétséget; segiteni nem lehetett többé.
Midőn férje a’ szobába lépett, a’ szerencsétlen asszony még élt, reá függeszté szemét, ’s ugy látszott, mintha szólni akarna; de midőn Réty a’ pamlag mellé térdelve kezét megragadá, görcsösen összeszorult ujjai hidegek valának, mellét még egy nehéz fohász emelé, ’s még mindig férjére meredt szemei elveszték fényöket.
Ő nem vala többé.