Marczius hónapig jöttem elbeszélésemmel, ’s kik Porváron, vagy talán más megyei fővárosokban megfordultak, tudják, hogy az évnek ezen szaka az, mellyben tömlöczeinkben legtöbb halálozások történnek. Arra, hogy az év, mellyben történetünk játszik, e’ részben másoktól különbözzék, nem tudok okot, miután a’ tömlöczök téli hónapokban, hol mindenki melegebb lakást keres, az idén szinte olly nedvesek ’s tisztátalanok valának, mint máskor, ’s igy csak természetes, ha most is, midőn elbeszélői szerepem ugy kivánván, olvasóimat a’ börtönökbe visszavezetem, lakóik között az évenként uralkodó typhust találják. Porváron a’ dolgok ezen állapotján senki meg nem ütközött, ép’ olly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy valamelly adószedő’ pénztára sorvadásban szenved, mert hisz mindennek meg vannak természetes betegségei, a’ tömlöczöknek szintugy, mint a’ pénztáraknak, ’s az egész megye – az orvosokat is ide értve – valóban stoikai nyugalommal látá a’ tömlöczi koporsót, melly naponként néha kétszer háromszor mindig uj halottal a’ megyeház’ udvarából kivitetett.
Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom; néha szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja senki nálamnál jobban, mennyire boszantó, ha az iró, történetének fonalát elhagyva, minden perczben okoskodni kezd. Egy ismerősömmel a’ hegyek között jártam egyszer, jó becsületes ember volt, ki a’ természet tudományokból épen annyit tudott, mit egy pár óra alatt kényelmesen elmondhatott, ’s igy a’ tudósoknak azon neméhez tartozott, melly, ha közülök valamellyikkel érintkezésbe jösz, soha ismereteinek legkisebbikével nem kimél meg, ’s mert tudományát, mint nyáron ruháinkat, nem hasznukért, de csak azért hogy tisztességesen megjelenhessen szerzé meg, soha alkalmat el nem mulaszt, hol tudatlanokat bámulatra gerjeszthet; ez érdemdús férfiu, noha csak azért indultunk egymással utnak, hogy a’ legmagasabb csúcsok’ egyikéről a’ napot lealkonyodni lássuk, minden tiz lépésre megállt ’s egy növényt szakitva le, a’ botanicáról, vagy egy követ emelve fel, a’ mineralogiáról szólt. Nem boszankodtam életemben soha inkább. – ’S im’ most pár évvel később szintugy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek vezetőjökként, hogy oda vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál láthassák, ’s én minden lépten feltartom ’s magyarázataimmal untatom őket. De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái, (Vándory a’ jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete’ különböző korszakaiban minden ember átment a’ hibáknak majdnem minden nemein, ’s alig mondott embertársai ellen ollyat valamit, mit néha magára is nem alkalmazhatott volna; az enyém, jelenleg a’ felette sok okoskodás, – nem segithetek rajta! Tudom, hogy sokszor olly dolgokat mondok el, mik csak, ha e’ könyv lefordittatnék, válhatnék érdekessé, mert hisz’ nálunk mindenki által ismertetnek ’s igy nem regénybe valók; azt is tudom, hogy az emberek az igazságot, mint az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég lágy ’s mindenfelé csavartathatik, mire sokszor nem elég figyelemmel voltam; – több szerelmes jelenetet kell vala irnom, mellyekből ifju olvasóim mint egy uj Kniggéből megtanulhatnák, miként viseljék magokat bizonyos körülmények között; nehány nagylelkü tett is emelte volna mivem’ becsét, ’s kétségen kivül egy fejezet, hol, mint az angol lordok, szinmüvekben aranyokat, ugy személyeim a’ nemes érzelmeket zsacskónként szórták volna: száraz mindennapi előadásimnál több hatást tesz; mert tudva való dolog, hogy a’ regény bajszos férfiak- ’s főkötős asszonyoknál csak a’ gyermeki mesét pótolja, melly akkor legkedvesebb, ha az, mi benne elmondatik, sehol a’ világon fel nem található; – én mindezt tudom, ’s százszor mondám el enmagamnak, de hibáim megjavitása, mellyet magamban százszor föltevék, soha nem sikerült. Ugy tartom, Archimedes mondá, hogy uj világot tudna épiteni, ha csak egy pont adatik neki, melly azon, mellyben él, kivül fekszik; én nem birok illy ponttal; ki kivánhat más világot tőlem, mint mellyben élek, melly minden gondolat- ’s érzelmeimet lekötötte, mellyen kivül még képzelmi tehetségem sem mozoghat? Ha Danton engem kérdez vala: hazánkat magunkkal vihetjük-e czipőnk’ talpán? azt feleltem volna, hogy igen. Elvisszük magunkkal hazánkat czipőnk’ talpán, sőt, ha midőn elmenénk czipőnknek talpa sem volt, vagy épen mezitláb indultunk utnak, elvisszük mindenütt magunkkal, még az álmok’ országába, még a’ szabad költészet’ körébe is; én legalább nem vagyok eléggé költő, hogy még akkor is, midőn müvemet alkotom, a’ szomoru valót elfelejthetném, ’s ha olvasóim nem bocsátanák meg e’ gyengeségemet, minden, mit tehetek, az, hogy hibámat megbánva, javulást igérek.
Im’ a’ jelen esetben a’ porvári tömlöczben naponként történt számos halálozásokról szóltam; volt-e valaha szebb alkalmam orvosi rendszerünkről beszélni? a’ gondolatok’ természetes fonala oda vezetne, ’s szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, mellyekből olvasóim talán bámulva látnák, mi rendkivüli módokon gondoskodunk betegink’ gyógyitásáról; egész orvosi policziánk’ rendszerét adhatnám elő, ’s meggyőzhetnék mindenkit, hogy boldog földünk a’ policziának ezen nemétől, mint egyáltalában minden olly policziától, mellyet ismerünk, egészen ment; de legyőzöm hajlamomat ’s nem mondok semmit; valjon, nem nagy önmegtagadás-e ez? főkép’ miután a’ taksonyi főorvosban olly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki az orvosi policzia feltartására nézve többször életében megmutatá, miként semmi a’ világon nincs, mi kevesebb alkalmatlansággal, sőt néha annyi haszonnal járna, mint ha az orvosi tekintetben kiadott rendelések betüértelem szerint megtartatnak.
Pár évvel ezelőtt az ország’ nagy részében marhadög uralkodott. Felsőbb rendelés’ következtében Taksony vármegye is elzáratván, minden idegen marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi történt? a’ főbiráknak egyike ugyanakkor a’ szomszéd megyében marhát vesz ’s azt haza akarja hajtatni; a’ megye határánál felállitatott biztos és őrök e’ marhákat nem akarják beereszteni, ’s a’ főbiró azon kellemetlen helyzetbe jő, hogy ámbár ökreit máskor néha szomszédai’ határán is legeltette, most még arra sem nyerhet engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A’ birtok’ szentségét annyira sértő állapot azonban nem tartott sokáig. A’ főorvos, tudniillik, látva, hogy a’ felsőbb rendelésben csak idegen marhának behajtása tiltatik, meggyőződvén, miként olly ökrök, mellyek a’ megye’ egyik főbirája által megvétettek, idegeneknek józanul nem mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más alkalommal, ’s részint talán ennek következésében, mert akkori tette a’ helytartótanács által roszaltatott, a’ főorvos tizennégy nappal a’ porvári vásár előtt inditványt tett a’ gyülésen, hogy miután már több esztendőkön át a’ marhadög mindig e’ hónapban ütött ki, a’ megye a’ vásár’ hetében elzárassék. A’ szomszéd megyékben akkor ugyan nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a’ taksonyi földesurak ökreiket soha jobb áron Porváron el nem adták, ’s a’ főorvos ritka közkedvességet szerzett magának.
Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elő, mellyek által a’ taksonyi főorvos magának közkedvességet szerze; azonban csak a’ legszükségesebbnek elmondására akarok ezentúl szoritkozni, ’s ezekhez a’ critica’ főszabályai szerint charactereimnek motivatioja tartozik, azaz a’ jelen esetben megmutatása annak, miért lett főorvosom épen Taksony megye’ főorvosává?
Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak – ’s ez talán oka miért választanak iróink annyiszor a’ külföldi szinhelyet történeteiknek – abban fekszik, hogy alig találhatunk ollyant, melly alkotmányos kérdésekkel a’ legszorosabb összeköttetésbe nem volna. Nálunk a’ politica valóságos mindennapi kenyerünk, mellyel mindenik él, ’s sok, kinek semmi más eledele nincs, néha gyomrát is elrontja; nincs tárgy, mellynek megértésére statustudományi ismeretekre szükség nem volna, ’s nem szólhatok, például, főorvosomról a’ nélkül, hogy Taksony megyének alkotmányos állásáról emlitést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a’ főorvosnak, ki által történendő kinevezése megyei szerkezetünk’ controvers kérdései közé tartozik. Azt hiszi talán valaki, arról foly a’ vita: valjon a’ megyei orvosok a’ magyar egyetem’ orvosi kara vagy az ország’ főorvosa által neveztessenek ki? isten ments meg! megyei authonomiánknál fogva csak a’ főispáni kinevezés, ’s a’ tisztujitáson történendő választás között lehet kérdés, ’s ennek eldöntése annyival nehezebb, mennyivel bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a’ világon, ki az egyikre olly kevés okot talál, mint a’ másikra.
Midőn a’ jelen főorvos’ előde meghalt – az egész vidéken hires ember volt, ki vadászaton még madarakat is nyulseréttel lőtt, ’s minden betegeinek ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény mindkét esetben hasonló vala, azaz a’ kisebbek szerencsésen átcsusztak, – midőn mondom ezen uri ember meghalt, e’ kérdés természetesen ismét szőnyegre került. A’ főispán azonnal egy igen kitünő fiatal embernek igérte hivatalát, kinek minden tekintetben jó conservativ elveit ismeré, ki tanári oklevéllel birt, öt esztendeig egy uri házban mint nevelő szolgált, ’s magát ez idő alatt igen kitünteté, a’ szép mulatságokban egy pár költeményt ’s rejtett szót is közlött, egyébiránt romai chatolicus vala. Taksony’ rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki; igaz, nem ismerte senki a’ megyében, de mondatott, hogy francziául ’s angolul tud, azonkivül a’ selyembogártenyésztést is tökéletesen érti, több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az orvosi tudományt, hanem Patakon a’ just is elvégezte, ’s azonkivül született protestans. Az egész megye illy körülmények között természet szerint két pártra oszolt, ’s egy évnél több mult, mielőtt a’ viszonygások, mellyek a’ rendek ’s kormányzójok között támadtak, ismét kiegyenlitethetének, mi csak akkor történt, miután mind a’ főispán, mind a’ megye’ kijelöltje önként lemondának, ’s a’ vitatkozó részek egy harmadikban, azaz a’ jelen főorvosban megegyeztek. Mint lutheranusnak, vallási fogalmai sem a’ főispán’ nézeteivel, ki calvinistát nem akart, sem a’ rendek’ kivánataival, kik teljességgel nem akartak papistát, összeütközésbe nem jöttek, azonkivül nem levén sem conservativ sem másféle elvei, az uj főorvos minden párthoz egyenlőn közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott sem francziául, sem angolul, nem értette a’ selyemtenyésztést, nem irt verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak, ’s igy egészen arra születve, hogy az ellenkező pártok’ szavazatait maga körül egyesitse ’s mint Taksony megyének béke angyala lépjen fel.
A’ főorvos, mint olvasóim látják, már első föllépése által egész Taksony megyét a’ törvényhatósági élet’ legközönségesebb ’s egyszersmind legnagyobb bajából azaz belső viszonygásaiból gyógyitá meg. Lehettek, kik e’ szerencsés eredmények érdemét nem egészen neki tulajdoniták, de miveltebb emberek tudják, hogy a’ főorvosnak e’ megyei nyavalya’ megszüntetésére nézve legalább épen annyi érdeme van, mint sok nagy nevü collegájának leghiresebb gyógyitásainál, ’s már az első föllépés orvosi hire’ megalapitására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi nagyszerü, mai világban arra, hogy hiressé váljunk, elég lehetne. A’ historiában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint azt Mucius Scaevola, Horatius Cocles, Curtius és számtalan példa mutatja, – az életben ez nem elég. A’ multnak nagy férfiai nyugottan állhatnak magas talapjaikon, mellyekre az idő által helyheztettek, ’s Brutus, ha tőrét soha nem mozditja is többé, hires marad mindörökre; de ki még emberek között él, csak ha szüntelen tolakodik ’s lármáz, emlékeztetheti e’ szüntelen mozgó tömeget jelenlétére.
Ki nehány irodalmi hirességet ismer, azonnal át fogja látni állitásom’ helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az irodalomban nevet szerezzünk, egy olly munkára van szükségünk, melly a’ lángésznek bélyegét hordja magán ’s mellynek minden lapján mély gondolatokat vagy fenséges érzelmeket találunk? Isten ments meg! Mi az, mi utczáinkon világit? a’ csillag-e vagy az olajlámpa? amaz tisztábban ragyog, öröklő változatlan szépségben lövelli reánk sugárait, amaz magasan áll; de az olajlámpát közelebb érjük, láthatjuk mécsét, világát, sőt füstjét, ’s végre nincs nap, hol nem gyujtatnék meg ujra. A’ csillagot elfelejthetjük, a’ lámpa még szagával is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap meggyujtassék, – az irodalmi hiresség’ megszerzésének egész titka ebben fekszik; olvasóim, ha e’ nagy kincs után vágyódnak, oktatásomat követve, bizton elérhetik.
Irjon akárki közűlök nehány versecskét, mindeniket más zsebkönyvben, vagy folyóiratban, hogy a’ név többször forduljon elő, minden egyes versecskéről egy barát különböző folyóiratokban kedvező vagy legalább olly birálatot ád ki, mellyben némelly hibák erősen megrovatnak, de mint a’ genialitás óriási botlásai adatnak elő; illy critikák anticritikákra adnak alkalmat, ezekre ismét felelni kell, botrány támad, ’s a’ ki a’ versecskét irta, hires férfiu. Hogy nevét feltartsa csak kevés kell már, néha munkáinak uj jelentése, néha ismét egy kis irodalmi botrány vagy birálatocska; ki egyszer feljutott, mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal feltarthatja magát a’ hir’ ingó hullámain; csak a’ mint mondám, neveztetni magát, ez az egésznek mestersége; a’ vakandok, ki a’ földet egy sokaktól járt ösvény’ közepén felturta, bizonyosabb, hogy az átmenő munkásságára emlékezni fog, mint Achilles távol fekvő nagyszeru tumulusával.
Az iró’ ’s orvos’ munkássága között vannak bizonyos hasonlatok, – innen van, hogy orvosok, kik saját tudományukban elismerést nem találtak, olly szivesen vetik magokat az irodalomra, – egyik az emberi nem’ erkölcsi, másik anyagi hibáinak megjavitásával fárad, mindketten többnyire hasonló sikerrel; a’ hir’ megszerzésére nézve azonban az orvos nem követhet jobb utat, mint mellyet irodalmi dicsőség után vágyódó olvasóimnak ajánlék. Magáról beszéltetni – ez a’ mód, melly által orvosok nevet szerezhetnek, ’s senki a’ taksonyi főorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem érté. Neki minden évben legalább tiz halálos betege volt, ki mind meggyógyult, minden kiépülő szivesen hallja, hogy veszélyben forgott, ’s igy az orvosnak illy alkalommal alig van szüksége másra, mint hogy ha betege csudálatos megmentéséről beszél, ellent ne mondjon. Neki évenként a’ hazai ’s néhány inkább olvasott külföldi lapokban többször nyilvános köszönet mondatott, – ’s illy hálanyilvánitások természetesen annyival több hatást tettek, mert mindig egészen ismeretlen emberektől jövén, mindenki látá, hogy nem a’ magasztalt tanár’ valamelly barátja által nyomattak az ujságba. Neve dicsőitésében a’ homoeopathák, aleopathák, hydropathák, sőt azok is kik az orvosi tudománynak legbiztosabb vezérfonalát az alvajárók’ tanácsaiban keresik, egyenlő lelkesedéssel részesültek. A’ főorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyitá, mellyet maga kivánt, ’s igy nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindig védőkre is számolhatott; ha a’ beteg érvágás után halt meg, a’ homoeopathák egy hanggal csak a’ beteget vádolák, ki teljességgel aleopathicus rendszer szerint akará magát gyógyitatni, mig ott, hol az érvágás elhagyatott, az aleopathák minden bajt csak a’ homoeopathia’ káros hatásának tulajdoniták. Ha a’ főorvos’ ezen szép tulajdonságaihoz hozzá számitjuk, hogy minden hypochondricus agg legénynek házasodást javasla, kisasszonyoknak soha a’ tánczolást meg nem tiltá, ’s minden gyengélkedő nőt, ki tőle tanácsot kért, nyáron át valamelly fürdőbe küldött, a’ férfiaknak, kiket homoeopathicus rendszer szerint gyógyitott, a’ pipázást, az aleopatháknak legkedvesebb ételeiket, ’s a’ hydropatháknak a’ bort megengedé – nem bámulhatja senki a’ közbizodalmat, mellyben ez ildomos férfi nemcsak saját, de a’ szomszéd megyékben is állt.
Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a’ nyavalya az orvost, ki ellene küszködik, száz halállal fenyegeti, hol kötelességét teljesitve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét, mellynek nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a’ pillanat, hol az orvos azon nagyszerü bátorságnak ’s önfeláldozásnak példáját adhatja, mellyhez csak emberszeretet lelkesithet. – Én ismerek illy férfiakat. – A’ typhus, melly most a’ tömlöczben uralkodott, hasonló alkalmat adott a’ porvári főorvosnak is, ’s meg kell vallani, hogy ő most is hiv maradt jelleméhez, ’s legfőbb kötelességét, melly főorvosra nézve ragályos betegségeknél az, hogy a’ nyavalya’ elterjedését akadályozzák, pontosan teljesité, ’s nehogy a’ ragály általa, ki naponként minden előkelőbb házaknál megfordult, másokkal közöltessék, betegeit inkább – nagy önmegtagadással, mert mily orvos nem örvendene, ha sok beteghez juthat – egészen magokra hagyá, mi által egyszersmind az éretett el, hogy a’ porvári rabok egészen a’ természetre, e’ bajnál az egyedüli orvosra, bizattak; a’ gyógyszertári számadás felette nagyra nem nőtt; ennyi gondjára bizott beteg mellett, kik közül naponként egynehány meghalt, a’ főorvost senki hibás gyógyitással nem vádolhatá, ’s érzékeny szive sok szomoru behatástól kiméltetett meg.
A’ porvári tömlöczök – mint olvasóim tudják – azok által legalább, kiknek számára épitettek, nem tartattak felette kellemetlen lakhelynek. A’ rokonszellemü társaság, bor, pálinka, kártya, ének ’s beszélgetés, főképen téli időben olly tökéletesen kipótolá a’ szabadság’ élvezetét, hogy Taksony megyének nemes és nem nemes lakosai között több ollyan találkozott, ki őszkor addig fáradott, mig magának télre a’ megyeház’ ezen részében lakást szerezhetett. De ki e’ helyt most látá, borzadott.
A’ tömlöcznek ugyan külön kórháza volt, a’ megye’ rendei nem akartak ellentállani fensőbb parancsoknak, azért egy szobában a’ beteg rabok’ számára hat ágy állitatott fel. E’ kórház, ámbár közönségesen csak ötszáz rab vala a’ háznál, többnyire telve volt, ’s gondolni lehet, hogy ragályos nyavalya’ idejében, minő most uralkodott, a’ betegek elkülönözése illy korház mellett lehetetlenné vált, ’s mindenik ott maradt, hol a’ betegségtől eléretett. Nem volt börtön, mellynek lakóit egy hónap óta a’ halál nem kevesitette meg. A’ felső tömlöczökből, hol harmincz sőt nyolczvan rab együtt tartatott, néha reggel két három holt test vitetett ki. Lenn, hol a’ mirigy még gyilkolóbbnak látszott, egyes börtön kamarák’ lakói, egy két szerencsétlent kivéve, kihaltak.
A’ rabok között tompa kétségbeesés uralkodott; a’ legbátrabbat közűlök borzadással tölté a’ halálnak képe, melly mindenfelől fenyegetve elébe lépett, ’s magok a’ hajduk, kiket szolgálatuk naponként egy párszor a’ tömlöczbe vezetett, ha dolgukat a’ lehetőségig sietve elvégezték, könyörületeséggel ’s néha könytelt szemekkel szóltak azokról, miket lenn láttak. A’ tömlöczök, honnan máskor vig lárma ’s dorbézolás hallatszott fel, most közönségesen néma csendben álltak. Az ablakokon át, mellyek az utczáról le világitának, esténként egyházi énekek hallatszottak, ’s a’ szomoru kar, melly mintegy a’ föld’ mélyéből hangzott fel, rémüléssel tölté az átmenőt. Néha éj közepette, ha minden egyéb hallgatott, az őr a’ rabok’ imádságát hallá, ’s ha a’ gyenge szó, mellyel egy előimádkozott mig a’ többiek a’ miatyánkat morogva utána mondák, elhangozott, ismét csend lön, mint a’ sirban. A’ rabok ritkán ’s akkor is suttogva szóltak egymással. Ha reggel a’ hajduk a’ tömlöczökbe jöttek, hogy azokat, kiket még a’ betegség meg nem ragadott, egy félórára az udvarra ereszszék, a’ vasrostélyokhoz támaszkodva találták őket, mindenki rimánkodott, hogy csak tömlöczét nyissák fel mentül elébb, nehogy a’ szerencsés pillanatokból, mellyeket isten’ szabad ege alatt tölthet, egyet veszitsen. Voltak esetek, hol azok, kiket a’ betegség már megragadott, nem tarthatva fel magukat önlábaikon, társaikra támaszkodva, végső erővel vánczorogtak fel a’ lépcsőkön, hogy csak még egyszer teli vonásokban szihassák be a’ tavasz’ éltető levegőjét. A’ lenmaradottak, kiknek eszméletét a’ láz meg nem zavarta, de kik a’ betegségen keresztülmenve gyengeségök végett a’ gyönyörben részt nem vehettek, szomoruan néztek boldogabb társaik után, mig közülök néha egy pár visszatért, hogy szerencsétlen pajtásukat magukkal vezessék.
A’ börtönök’ elsejében mindjárt a’ lépcső mellett több másokkal két testvér vala elzárva, pásztorember mindkettő, becsületes szüléknek gyermekei, kik midőn egy nagyrészint betyárságból elkövetett büntettért esztendei fogságra itéltettek, csak azon egyet kérék ki kegyelmül, hogy egy börtönbe zárassanak. E’ testvéreknek egyike, a’ fiatalabbik, még félig gyermek, mindjárt az első hetekben betegedett meg, ’s soha anya gyermekét nem ápolá olly gondosan, mint e’ szerencsétlen most bátyja által ápoltatott. Ő vala az, ki öcscsét a’ büntett’ elkövetésére birta, kinek kedveért az e’ börtönbe került, ’s most halni lássa tulajdon testvérét, kinek akaratlanul gyilkosává vált? Betegsége’ kezdetén valahányszor hajdu jött, az istenért kéré, hogy hivjon öcscsének orvost, vagy hogy vigye ki a’ tömlöczből ’s kérje az alispánt, hogy ő az idősebb ’s vétkesebb állhassa ki a’ büntetést mindkettőjökért. „Tartsanak itt két esztendeig, ha kell halálom’ órájáig, csak e’ szegény fiút eresszék ki, ártatlan, csak én csábitottam el;” igy rimánkodott összekulcsolt kezekkel a’ hajdu-káplár előtt, ’s ez érzéketlen embernek szemei néha könyekkel teltek, midőn kéréseit hallva, azt kelle felelnie, hogy nem teljesitheti, mert a’ teins vármegye azt rendelte, hogy meddig a’ betegség tart, nehogy az tovább terjedjen, senkit a’ tömlöczből kiereszteni nem szabad. – Később, midőn öcscse’ felgyógyulásához reménye nem vala többé, a’ szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült ott, ügyelve a’ betegnek minden mozdulatára, kezeivel támogatva fejét. Ha a’ vasrostély reggel kinyittatott ’s a’ rabok az udvarra bocsátattak, akkor vállára emelé testvérét ’s kivitte magával az udvarra, hol ismét melléje ült, fejét, mint a’ gyermekét, egyik karjára fekteté, ’s hallgatva várt, mig a’ félóra eltelt ’s börtönébe visszahivatott. „Minek czipeled ezt magaddal? – szólt egyszer az udvaron a’ hajduknak egyike hozzá – nem látod, hogy meghalt?” A’ rab elborzadva néze testvérére, ki mozdulatlanul mellette feküdt. Arczához tartá ajkait, nem érzé lehelletét, szivére tette kezét, az nem dobogott, szemébe nézett, bennök nem vala élet többé, a’ tagok mind elmeredve, az egész test jéghidegen, nem lehete kételkednie. „Meghalt!” – kiáltott irtóztató hangon, ’s magán kivül halott testvére mellé rogyott. Társai levitték a’ tömlöczbe, de a’ szerencsétlen fel nem eszmélt többé. A’ láz megragadta őt is, ’s kevés nappal utána a’ halál véget vetett szenvedéseinek.
A’ szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte még rabtársaiban is sajnálkozást. Tiz évre itéltetett, ’s annyit töltött tömlöczében, haja őszülni kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori erejöket, de ő kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel de lánczok nélkül fog visszaléphetni a’ világba, csak még néhány hét vala hátra. Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja fogadni a’ visszatérőt, de ő szabad lesz, ’s ez egy gondolat elfelejteté fogsága’ hosszu szenvedéseit. Midőn a’ betegség a’ tömlöczben mutatkozni kezdett, lelkét mondhatlan nyugtalanság tölté el. Föl ’s alá járt börtönében, minden pillanatban kérdé társait: miként érzik magokat? naponként tudakozódott a’ hajduktól, nem halt-e meg senki? egy szóval, egész magaviselete azon halálfélelmet tanusitá, mellyet életében először érzett, talán mert először látott maga előtt egy nagy reményt. Midőn fogságából csak még nehány nap vala hátra, a’ láz megragadta őt is. Szörnyü vala látni kétségbeesését. Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap mulva szabad lenne; szülőhelyéről szólt ’s a’ jövőről, mellyet mint becsületes ember ott akarna tölteni, ’s most halnia kell. Néha imádkozott és sirt, néha elátkozá születését, ’s káromkodott isten ellen, ki őt e’ tiz esztendőn át megtartá, csak hogy miután minden kínokat kiszenvedett, szabadulása’ pillanatában fossza meg életétől. Ez élet először kincs neki, a’ világ, mellynek élvezetétől tiz hosszu évig elzáratott, paradicsomként áll képzete előtt, a’ zöld mező, mellyen mások gondtalanul mennek át, a’ folyó’ nyugott tüköre, a’ roppant láthatár, mellynek szépségét szabadsága’ napjaiban nem gyanitá, mondhatlan vágygyal tölték el a’ rabnak lelkét, reájok gondolt, felőlök álmodott hosszu éveken át, ’s most midőn mind ez övé lehetne, midőn a’ reménynek, mellyen szive tiz esztendeig csüggött, teljesülni kell, most haljon meg? most, mielőtt magát életében még egyszer szabadnak mondhatja, mielőtt tagjait egyszer lánczoktól menten érezheti? A’ láz elvevé eszméletét, de e’ kínos gondolatok feltarták magukat a’ beteg’ vad álmai között is, ’s a’ szerencsétlen, noha magán kivül, egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, melly őt szabadságától megfosztja, mig a’ halál nála mint annyiaknál e’ kivánatot végre teljesité; mert hány nem volt e’ tömlöczben kinek e’ szomoru lakhelyt csak sirjával lehete felcserélni?
’S ha e’ sors még csak vétkeseket érne! ha az áldozatok között, kiket a’ halál magának naponként kiválaszt, nem lennének ollyanok, kik vétkök nélkül jutottak helyzetökbe! de ez nem vala, nem lehete igy. Hazánkban, mint tudva van, azon legszentebb polgári jog, melly szerint senki, mielőtt birája által elitéltetett, nem büntethetik, kiváltságként csak a’ nemesség által élveztetik, ’s igy nem fogunk találni tömlöczöt, hol a’ raboknak nagy része nem állna ollyanokból, kik puszta ’s sokszor alaptalan vád’ következtében záratnak el, ’s évekig a’ legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönben hasonló szenvedéseket türnek. Igen, évekig, ’s lesz-e valaki olly merész, hogy mert a’ legujabb időről beszélek, szavaimat tulzással vádolná? lesz-e valaki, ki csak azt állitandja, hogy az esetek, mikről szólok, a’ ritkaságok közé tartoznak? Menjetek végig, ti, kik mindenkit, ki a’ létező bajokra int, tulzással vádoltok, ’s gyáva philantropiának nevezitek, ha valaki eszetekbe juttatja a’ kegyetlenségeket, mellyek a’ büntető igazság’ neve alatt e’ honban még most is naponként elkövettetnek; menjetek végig, ti kitünőleg gyakorlati férfiak e’ hon’ tömlöczein, ’s mondjátok, hányat fogtok találni, hol a’ büntető eljárás ugy volna elrendezve, hogy a’ vádlottaknak egy része nem évekig várna itéletére? hányat, hol az elitélt rabok ’s a’ még per alatt álló vádlottak között a’ bánásmódra nézve különbség tétetnék. Lánczok ’s hetenként két napi böjt, ez a’ rabsági büntetésnek az itéletekben közönségesen kimondott sanyaritása; de valjon nem viselnek-e lánczokat a’ vádlottak is? nem böjtölnek-e az elitéltekkel? ’s mi más köztök a’ különbség azon egyen kivül: hogy az elitélt gonosztevő büntetésének határát ismeri, mig a’ sokszor ártatlan vádlott semmit maga előtt nem lát, mihez reményeit köthetné? De minek bámuljuk ezt? eseteket mondhatnék el olvasóimnak, nem egyet, vagy kettőt, nem is ollyat, mellyet mult századok’ kronikajából meritettem, hanem többet olly időben történteket, hol az emberi jogok’ emlitése tanácstermeinkben már közönségessé vált, ’s mégis egyes emberek, a’ nélkül, hogy büntettért elitéltettek, sőt a’ nélkül, hogy illyennel csak vádoltattak volna, hosszabb ideig tartó fogságot szenvedtek, igen, hosszabb ideig tartó rabságot és lánczokban ’s gonosztevők’ társaságában, csak valamelly tévedés’ vagy a’ tömlöcztartó’ gondatlansága következtében, ki egy vagy más illy egyedet, ha például, mint tanu a’ megyeházához jött, véletlenül lánczra veretett, ’s azután mig a’ hiba valamelly szerencsés eset által ki nem világosodott, ott tartott a’ többiekkel, – hisz’ egy rabbal több vagy kevesebb nem szaporitja gondjait, és az alispánoknak sokkal több dolguk van, mint hogy a’ tömlöczök’ megvizsgálására sok helyen csak annyi gondot is forditanának, mint a’ pénztárakra. Mondom, felhozhatnék illy eseteket, ’s olvasóim – azok t. i. kik állapotainkat máshonnan, mint az akademia’ heti üléseiben szerzett tapasztalásaikból ismerik, jóval megszaporithatnák azokat; de először, átlátom, hogy miután tömlöczeinkből pénzért ’s szép szavakért néha ollyanok is szabadon bocsátatnak, kik a’ biró által elzárásra itéltettek, talán a’ megzavart súly egyen kivánja azt, hogy helyökbe ollyanok zárassanak el, kik nem a’ tömlöczbe valók; másodszor, nem is szeretném, ha valaki által tulzó philantropnak tartatnám, ’s azért ezen esetek’ elmondását akkorra tartom fel, ha valaki valószinüetlennek gondolná, hogy a’ porvári tömlöczben igen sok vádlotton kivül szinte egy illy tökéletesen ártatlan egyed találtatott, ki öt hónapi gondolkozás után még e’ pillanatig nem foghatá meg tulajdonkép, mi módon jutott a’ tömlöczbe.
A’ szegény ember, ki épen büntelensége végett rabtársai által mindig a’ legnagyobb megvetésben tartatott, most is a’ többiektől elkülönözve ült magányosan a’ börtön’ egyik szegletében. Fiatal nője, ki megszabaditására mindent tett, ’s kevés vagyonát hasztalan kisérletekben eltékozolta, naponként háromszor jött a’ börtön’ ablakához, és benézett; ezek voltak az egyedüli pillanatok, hol a’ nyomorult rövid időre tompa fájdalmából föleszmélt. A’ vasrostélyhoz ment, mellyen át a’ folyosóra nyiló ablaknál nőjét láthatta, – mondá, hogy jól érzi magát, kérdezősködött szülei- ’s gyermekeiről, ’s ha a’ könyeket szemeibe nyomulni érzé, maga küldé el a’ kedves teremtést, kinek önfájdalmát elárulni nem akarta. Végre e’ szerencsétlen nőnek leginkább Völgyesy’ közbenjárása által sikerült ez ember’ ártatlanságának bebizonyitása. Reggel, midőn a’ börtönök felnyitattak, nője maga lement a’ hajdukkal, hogy tudtára adja, de ő magán kivül feküdt szalmáján, ’s visszanyert szabadságát rövid napok mulva örökre biztositá a’ halál.
Voltak a’ legmegrögzöttebb gonosztevők között, kiket a’ szüntelen fenyegető veszély ájtatosakká tett, ’s kik remegő hangon gyermekéveik’ félig felejtett imádságait elmondva, vallásukban keresték megnyugvásukat; mások erős italokban akarák elmeriteni félelmök’ érzetét, ’s az adományok, mellyek, mióta a’ ragály uralkodott, a’ tömlöcz-perselybe bővebben folytak, – mert hisz’ azok iránt, kiket életveszély fenyeget, mindig irgalmasabbak az emberek, kár, hogy ez irgalom akkor jő, mikor reá legkisebb szükség van – nagyrészint pálinkára forditattak, ’s csak arra használtak, hogy e’ szerencsétlenek egy pár órára bajaikat részegen elfelejtsék, mások ismét tompa fájdalomban ültek szalmájokon, szó nélkül, mintha közönösen várnák a’ pillanatot, mellyben a’ ragály őket is meg fogja ragadni, mig egyesek vad kétségbeesésben átkozák végzetöket, ’s szörnyü káromkodásokkal tölték a’ tömlöczöt, néha mintegy magokon kivül erőtlen dühhel rázva a’ vasrostélyt, mellyel ez eleven sirba elzárattak.
E’ szerencsétlenek’ szenvedéseit csak két férfiu’ szerény munkássága enyhité. Az egyik Vándory, a’ másik a’ porvári börtönnek katholikus lelkésze vala. A’ megye’ teremében épen akkor vallásos tárgyakról folyt a’ vita, ’s két vallás’ hivei határtalan lelkesedéssel küzdöttek a’ házassági szerződés’ mi módoni kötése iránt; Vándory ’s lelkésztársa – bár e’ tettök sokak által rosz néven vétetett ’s vallásos közönösségnek mondatott – jobbnak tarták, ha a’ házban, hol vallásról annyian szólnak, ők ketten teszik azt, mit vallásuk parancsol. A’ küszködő egyház Taksony megyében, ugy látszott, eléggé vala képviselve; nem ártott tehát, ha legalább két embernek eszébe jut, miként az egyháznak a’ küzdésen kivül még más feladásai is vannak, ’s miként hol határtalan lelkesedéssel a’ születendő gyermekek vallási neveltetéséről vitatkoznak annyian, ’s Jeruzsalemöket feldúlva gondolják, ha a’ reversalisok’ megengedése vagy eltiltása által egy pár gyermekekkel több egy vagy másik vallás’ szertartásai szerint kereszteltetik, legalább két ember arra fordithatja idejét, hogy számtalanok közül, kik a’ törvény’ értelme szerint katholikus vagy protestánsoknak neveztetnek, néhányakat vallásuk’ tanaiban oktasson, ’s haláluk előtt a’ hit’ vigasztalásaiban részesitsen. Ha Vándory ’s e’ katholikus káplán vallásukról szólnak, nem hiszem, hogy sok pontra nézve egymással meg tudtak volna egyezni; mig csak cselekedtek, nem vala közöttök különbség, – ’s noha az egyik Romában uj Babilont, a’ másik minden malasztnak kutforrását látá; noha az egyik, mig reversalisok léteznek, a’ másik, mihelyt azok eltiltatnak, vallását veszélyeztetve gondolá; az egyik istentelenségnek mondá, ha az egyház’ minden decretalisai el nem fogadtatnak, a’ másik, bálványozásnak, ha valaki hitének alapját a’ szentiráson kivül más valahol keresi. Vándory, valahányszor Tiszarétről bejöhetett, ’s a’ káplán naponként idejöknek nagy részét a’ tömlöczben tölték, ’s mindkettőnek vigasztaló szavai uj reményt öntének sok szerencsétlennek szivébe, ki elhagyva mindenkitől, ha e’ biztató szózat nem hangzik fel, kétségbeesésnek engedte volna által lelkét. Voltak, kik e’ szelid férfiakat először visszatasziták, sokan megvető gúnynyal fogadák oktatásaikat; de ki az, ki főkép’ szerencsétlensége’ óráiban a’ vallás vigasztalásait soká nélkülözhetné? A’ hit néha nem elégiti ki eszünket, érteni akarunk, ’s a’ vallás megfoghatlan rejtélyeket nyujt, – de valjon a’ sziv feltalálhatja-e nélküle megelégedését? vezesd ki a’ kételkedőt isten’ természetébe, ott, hol magas bérczek a’ láthatárt elkeritik, ’s a’ szem, mellynek messze kilátás kell, mintegy akaratlanul az éghez emelkedik; ott, hol a’ bércztől lezugó patak’ dörgése, a’ madarak’ éneke ’s a’ szellő, melly a’ lombon átsuhog, ezer hangban szólalnak fel körülöttetek, mellyekre a’ sziv megindul ’s az ész hasztalan keres értelmet, mutasd a’ magas eget neki, mikor a’ nap a’ láthatár felett elvérezve leszáll, vagy a’ hold millionyi csillagok között csendesen terjeszti ezüst világát, ’s kérdezd akkor társadat: kételkedik-e még? ’s a’ természetnek mindezen csodái nem hatnak a’ szivre annyira, mint egy valóban jó ember’ látása, ki hitétől lelkesitve csendes munkásságával embertársai’ boldogitásán fárad.
Vannak ujabb időkben emberek, kik a’ tömlöczökre forditva figyelmöket, a’ költészetnek egy uj nemét alapitották meg, egy nemét az ártatlan pásztorkölteményeknek, melly a’ tömlöczben játszik. Minden nagy ’s szépnek, mit e’ világon látunk, meg van karikaturája, melly vele majdnem egyszerre támad, ’s a’ philantropiának ezen kinövése, melly szerint minden gonosztevő csak egy szerencsétlen, embertársai által meg nem értett ’s véletlenül a’ jó utról eltért becsületes emberként festetik, kétségen kivül ép’ olly nevetséges, mint az emberi észnek más ehhez hasonló tévedései; azonban nem kevésbé hibázik, ki ellenkező szempontból indulva ki, a’ tömlöcznek minden lakóját, sőt azoknak csak nagyobb részét javithatlannak hiszi. A’ legnagyobb férfi, kinek tetteit századok magasztalják, közelebbről tekintve, végre mégis csak ember, ’s a’ legnagyobb gonosztevő, kitől undorodva elfordulunk, szinte még ember marad; a’ tettek, mellyeket amannál bámulánk, ennél borzadással emlitünk, csak egy egész életnek egyes pillanatai, ’s valamint a’ nagy férfiban az emberi természet’ számos gyengeségei, ugy a’ legnagyobb gonosztevőben egyes jó tulajdonok megmaradnak, ’s ez az, mi által a’ rabok javithatása sok esetben lehetségessé válik, de mindig csak ollyanok által eszközölhető, kiket vallásos érzelmek ehhez lelkesitenek.
A’ hatás, mellyet főképen Vándory a’ rabokra gyakorolt, szinte csudálatos vala. Ha a’ tömlöczbe jött, ’s a’ rabok szavát vagy csak lépteit hallák, öröm sugárzott minden arczon; az egyes börtön’ lakói, mellybe épen belépett, tisztelettel fogák körül vigasztalójokat, ’s a’ meg nem szokott részvét, a’ régen vagy talán soha nem hallott szerető mód, mellyel hozzájok szólt, megnyitá a’ legmegrögzöttebb gonosztevő’ szivét szelid oktatásainak. Ki Vándoryt a’ rabok között látá, nem bámulhatott optimismusán, mellyel minden tanitványait megjavithatóknak sőt nagy részben már megjavitottaknak hirdeté. Jelenlétében csakugyan ugy látszott. Az emberek nagy részének jelleme külső hatások által fejlődik, mintegy visszhang a’ sziv, azon hangon felel, mellyen megszólitatott, ’s a’ legnagyobb gonosztevő, kit sorsának kiméletlen érintései ’s az emberek’ igazságtalansága elvaditának, hol való részvétet lát, ritkán állhat ellent e’ szelid befolyásnak.
Legszembetünőbb vala Vándorynak ezen hatása az üveges zsidóra, ki Macskaházy’ meggyilkoltatása iránt, mint tudjuk, gyanuba jött ’s Porvárra hozatott. Miután e’ zsidó a’ gyilkosság’ elkövetése után Macskaházy’ szobájának kályhalyukában találtatott, vallomása Tengelyi’ perére a’ legnagyobb fontossággal birt, ’s Völgyesy, mint a’ jegyzőnek védője, azt kiváná, hogy magányosan zárassék el, melly kivánat ez alkalommal annyival könnyebben teljesitetett, minthogy, mint mondá, Tengelyi iránt való részvétből az alispánné által is pártoltatott. A’ fakamaráknak egyike üritetett ki e’ czélra, ’s a’ legszükségesebb készületek’ megtétele után, mellyekhez egy belől fütő kályhán, rosz ágyon, ’s az ajtóra vert erős uj lakatokon kivül alig tartozott más; ez lön a’ zsidónak börtöne, hol nem háborgatva senki által, szerencsétlen helyzetéről gondolkozhatott. Az alispánné ártatlanságáról, a’ mint mondá, meggyőződve, eleinte részvétet mutatott e’ szerencsétlen iránt, sőt mindjárt fogsága’ kezdetén őt egyszer meg is látogatta, – a’ mit a’ tömlöcztartó, Rétyné’ világos parancsa ellen, nehogy e’ nemes tett titokban maradjon, többeknek elbeszélt; ez asszonyon kivül azonban senki a’ legkisebb könyörületességet sorsa iránt nem tanusitott, ’s vallatásait kivéve, alig volt, ki hozzá csak szólna. Maga a’ hajdu megvetéssel állitá elébe nyomoru étkeit, ’s hallgatva vagy goromba tréfákkal hagyá el kamaráját, ’s a’ rab teljes kiterjedésben érezé a’ magánynak minden kínjait, mellyeket a’ jövőben olly kevés remény, a’ multból semmi nyájas emlék nem deritett.
Nyájas emlékek! ő zsidó vólt; [sic] ez élet-története. Születve, hogy családja’ nyomoruságát ossza, anyja’ ápoló karjai között feltartva, hogy már zsenge gyermek-korában e’ világ’ igazságtalanságával megismerkedjék, elhagyva szülei’ házát, hogy szabadság helyett egész elhagyottságát érezze, küszködve mindennapi kenyeréért, nem becsületes munkával, mert hisz’ attól a’ zsidó eltiltatott, de fortélylyal ’s csalfasággal, földön csuszva, mint a’ hernyó, mellyet az átmenő gondatlanul eltapos, gyülöltetve, üldöztetve, – ez az, mit a’ zsidó multjában talál, ez az, miről e’ rab’ emlékei szóltak. Boldog a’ gyermekkor, a’ férfi, ha élete’ minden czéljait elérte, diadala’ legszebb pillanatában vágyódva tekint vissza ártatlan játékaira; ’s szivesen fölcserélné babérját a’ vegyületlen örömekért, mellyeket akkor élvezett; de a’ zsidó mit talál, ha e’ korára emlékezik? – megvetést, melly már első gyermekörömeit elkeserité. Midőn önlábain először megy keresztül faluja’ utczáján, a’ gyermekcsapat csufolva fut utána; a’ harc, mellyet egész életén át, ő, az egyes, a’ sokasággal küzdeni fog, ott kezdődik élete’ küszöbén, a’ gúny ’s megvetés elkeseriti élete’ kelyhét első cseppeiben. Szeretni fog ő is, de kiért életét adná, azt megvetve látja mindenki által, – kit thrónra emelne ifju lelkesedésében, azzal nem oszthat mást, mint saját gyalázatát, a’ gyalázatot, mellyet nem érdemelt, ’s mellytől ép’ azért nem szabadulhat; a’ gyalázatot, mellyet őseitől öröklött, ’s mellyet gyermekeire hagyand; a’ gyalázatot, melly szörnyü átokként egész faja fölött kimondatott, ’s mellytől őt semmi erény, semmi nagy tett föl nem mentheti.
’S mi bámuljuk, ha a’ zsidó megromlott, ha azon magasabb érzelmeket, mellyek az emberi természetet nemesitik, e’ népnél ritkábban találjuk?! engedtünk-e neki tért, hol e’ nemesebb érzelmeket használja? e’ haza gyermekének ismerte-e őt, hogy tőle szeretetet kivánhatna? mi felebarátilag bánunk-e vele, kik most önösségét vádoljuk? Vegyük el az erénynek minden földi jutalmát, rendezzük el társaságunkat úgy, hogy jó tettek által, senki sem közelállóinak szeretetét, sem honfitársai’ tiszteletét, sem a’ jövő’ dicsőségét meg ne szerezhesse magának, ’s ugyan hány fog még haladni az erénynek ösvényén!? Ez a’ helyzet, mellybe a’ zsidó e’ mivelt század’ közepette legalább honunkban állitatik. A’ mi ennyi elnyomás után lelkében nemes érzelmekből még megmarad, csak az égő gyülölésben mutatkozhatik, mellyet irántunk érez.
Az üveges zsidó népének e’ közös szenvedésein kivül még más okokból is megérdemlé mindenkinek szánakozását; vsszataszitó külseje, melly őt mielőtt vétkezett már gyanussá tevé, ’s beteges teste kettősen szerencsétlenné tevék őt; ’s főkép’ most fogsága alatt, hol minden vonásaiban a’ félelem látszott, alig lehete embert képzelni, ki inkább sajnálkozást gerjeszthete, – de a’ mint mondám, a’ zsidó iránt senki könyörületességet nem érzett, sőt ugy látszott, ő maga sem számola részvétre, – ’s Vándory, ki látogatásait nemcsak önvallása’ hiveire szoritá, ’s többször hozzá is elment, mindig magába zárkózva találta őt, ’s hamar meggyőződött, hogy e’ szerencsétlen által csak kémnek tekintetik. A’ lelkész mindent elkövetett, hogy e’ rabnál is, mint a’ többieknél bizodalmat gerjesszen, sőt annyival inkább fáradott e’ czél’ elérése után, mennyivel inkább reménylé, hogy a’ zsidó által olly dolgoknak jöhet nyomára, mellyek Tengelyinek használhatnak; de hiába! a’ zsidó a’ legnagyobb alázatossággal fogadá Vándoryt, minden kérdésre felelt, sőt nehányszor megkereszteltetéséről is kezde beszélni, de minden feleletből kilátszott, hogy a’ lelkész’ látogatásait csak vallatása’ egy más nemének tekinti; ’s Vándory, meggyőződve, hogy jötte a’ rabnak terhére van, végre elmaradt.
E’ viszony a’ zsidónak megbetegedése által egészen megváltozott. Több hónapig fogság után, melly idő alatt nedves, félig földalatti kamarájából szabadlevegőre nem bocsátatott, az uralkodó tömlöczláz megragadta őt is, ’s nem vala felgyógyulásához semmi reménység, az egyet talán kivéve, hogy a’ megye’ orvosai által gyógyitásba nem vétetett. A’ zsidó elhagyatva feküdt kamarájában, annyival szerencsétlenebb a’ többi raboknál, hogy ha néha lázas álmaiból egy pillanatra föleszmélt, még vizet sem kaphatott, mellyel égő szomját enyhithetné. Mintha már meghalt volna, róla, ugy látszott, az egész világ megfeledkezett, ’s maga az alispánné, minden részvéte mellett, mellyet eddig mutatott, mióta hallá, hogy felgyógyulásához reménység nincs, ’s hogy lázában érthetlen nyelven csak összefüggés nélküli szavakat mond, csudálatosan megnyugodottnak látszott, csudálatosan, mondom, mert a’ zsidóval közel rokonságban, mellynél fogva örökséget várhatott volna, nem állván, alig magyarázhatom a’ részvétet, mellyet betegsége előtt ’s mig eszméletét el nem veszté mutatott, ’s melly mihelyt a’ beteg eszméletét elveszté, a’ legtökéletesebb közönösséggé változott.
Vándory vala az egyetlen, ki jószivüségének hirét most sem hazudtolá meg, ’s valamint akkor, mikor észrevevé, hogy látogatásai a’ zsidónak kellemetlenek, önként elmaradt: ugy most mindent elkövetett, hogy e’ szerencsétlennek helyzetét legalább némikép’ enyhithesse. Ha Porváron volt, naponkint kétszer háromszor is elment a’ beteghez, saját pénzén egy szegény asszonyt fogadott, ki a’ napnak nagy részét nála tölté, egy szóval, mindent tett, mi erejétől kitelt ’s mit az ajtatos [sic] férfi keresztyényi kötelességének gondolt, melly, mint azok, kik e’ vallást megérték, tudják, azon kicsiny szolgálatoktól, mellyekkel embertársaink iránt jó akaratunkat bizonyitjuk be, a’ legmagasabb erényig mindent, mi szép és jó, magában foglal. Az ember, kiért Vándory mindezt tevé, zsidó volt, ’s mi több, ollyan, ki a’ mint látszott a’ keresztény lelkész’ oktatásai által magát meggyőzetni nem hagyá, ’s megtéréshez kevés reményt adott; de eretnek’ létére Vándorynak ugy látszott, hogy a’ Samaritanusról irt evangelium által a’ felebaráti szeretetnek parancsa nem csak vallástársainkra terjesztetik ki, ’s hogy a’ szent könyvben, mellyhez életét irányozá, nekünk embereknek csak szeretet tétetik kötelességül, ’s ő ehhez tartá magát.
Ha a’ zsidó zavart álmaiból pillanatokra föleszmélt, sokszor Vándory’ szelid vonásait látá maga mellett, ha néha éjjel fölébredett ’s egy kis vizért fohászkodott, mellyel égő szomját enyhitse, ott volt ápolója, ’s csöndesen ágyához lépve teljesité kivánságát, ’s ha a’ beteg kérdezett: ki küldte őt hozzá? – ismét Vándory’ nevét hallá. Mint egy fensőbb gondviselés, melly szükségeit előre látja, mint egy őrző angyal, kit isten szenvedései között vigasztalásul hozzá küldött; igy tünt fel a’ váratlan jóltevő e’ boldogtalannak képzetében, ’s a’ vad álmak között, mellyekkel a’ láz agyát felzavará, mintha segitségül híná, néha Vándorynak neve hangzott, ’s az öreg asszony, ki nála volt, azt állitá, hogy valahányszor e’ nevet kimondá, mindig nyugodtabbnak látszott.
Majdnem három hét mult a’ nélkül, hogy a’ beteg’ állapotjában változás történnék, végre a’ láz elmaradt, ’s a’ rab magához tért. Felgyógyulásához nem vala remény most sem, teste nem birt elég erővel, hogy a’ szükséges crisisen átmehessen, ’s csak eszmélete tért vissza rövid időre, mint az e’ betegség végső’ szakaiban néha történik. Kínos állapot, hol a’ halál egy pár óráig pihenni hagyja martalékját, csak hogy miután e’ földön még egyszer körültekintett, mindent, mit veszt, még egyszer maga előtt látva, új erővel ragaszkodjék létéhez.
A’ zsidó tisztán átlátá helyzetét, ’s ugy látszott, megnyugodott benne. Csak egy kivánata vala, az: hogy Vándoryt, mielőtt lázába visszaesik, még egyszer láthassa. Ápolójától, kit magához térve kérdezett, megtudá, hogy nem álmodott, midőn a’ lelkészt többször ágyánál gondolá, ’s hogy mindazon jótéteményt, mellyet betegsége alatt tapasztalt, csakugyan neki köszönheti. Vándory az’ nap nem vala Porváron, ’s a’ beteg óráról órára nyugtalanabb lett, midőn látá, hogy jóltevője, ki, a’ mint mondatott, délre váratik, még mindig nem jő. „Nem halhatok meg nyugottan, – mondá többször az öregasszonyhoz, ki ágya mellett ült – ha a’ tiszteletes urral nem szóltam, köszönnöm kell mindazon jóért, mit velem tett, ’s azután – tevé hozzá halkabban – lelkemet egy titok terheli, olly dolog, mellynek tudása Vándory urnak szivén fekszik, tudja-e jó asszonyom, ’s mellyet csak neki mondhatok meg. Menjen, kérem, ’s kérdezze, nem jött-e még meg?”
Az asszony ismét fölment Tengelyihez, hová a’ lelkész, ha a’ városba jött, közönségesen mindenek előtt menni szokott, ’s ha azon hirrel tért vissza, hogy Vándory még sem jött, a’ beteg majdnem kétségbeesve veté magát vissza vánkosára. Végre késő délután a’ kamara’ ajtaja megnyilt ’s a’ lelkész ott állt a’ beteg’ ágya mellett, ki ápolóját ismét Tengelyihez küldve, már szinte lemondott reményéről.
Nem fogom leirni az érzelmeket, mellyek a’ zsidó’ szivét e’ pillanatban tölték; csak gúny ’s megvetést találva egész életén át, félve, gyülölve az embereket, kikben eddig csak üldözőit látta, nem bizva senkiben, mert soha részvétet nem tapasztalt, – nem remélve jót még istenétől sem, ki őt, ugy látszott, csak hogy szenvedjen, állitá e’ földre, – nem szeretve senkit, mint ki szüleit nem ismeré, ’s kihez soha senki szeretve nem közelitett; lelkének minden jobb érzelmei most életében először egyszerre szólaltak fel. Vándory vala az első ember, ki hozzá nyájasan közelitett, ’s a’ sziv, mellyet az élet csak gyülölni tanita, megnyilt e’ szelid érintés alatt. Mindazon háládatosság, mellyet máskép’ jóltevői iránt egész életén át érezhetett volna, mindazon bizalom, mellynek szükségét ő is magában hordá, de mellyet senkinek nem adhatott, mindazon szeretet, mellyre lelke képes vala, egy pillanatban tölté keblét, ’s a’ szerencsétlen mindezen érzelmek’ kifejezésére csak könyeket talált.
„Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen meghatva e’ jelenet által – véghetlenül irgalmas az isten ’s még könyörülni fog rajtad is.”
A’ rab görcsösen szoritá kezét ’s könyjei egyre folytak, de nem felelt.
„Lám, jobban érzed magadat, – szólt ágyához ülve nyájasan a’ lelkész – ki fogsz gyógyulni, élhetsz, ’s még a’ társaság’ hasznos tagja válhatik belőled.”
„Oh, édes tiszteletes uram, – mondá a’ zsidó gyenge hangon, mellyet néha könyek elfojtának – végem van, én érzem, hogy meg kell halni, nem is azért sirok. Nekem nem sok örömem volt a’ világon; még szüleimet sem ismertem, ’s illy szegény zsidó, mint én, nem sokat veszt életével; ha a’ föld alatt leszek, ott talán békével hagynak. De ha mindazon jóra gondolok, mit a’ tiszteletes ur rajtam tett, rajtam, kivel mindenki eddig mint a’ kutyával bánt, ha arra gondolok, hogy mindezt keresztyény tette velem, ’s épen Vándory ur, kinek én –” itt a’ rabnak szavát ismét elfojták könyjei, kezével takarta arczát ’s zokogott.
Vándory, ki vallásáról sokkal inkább meg vala győződve, mint hogy annak terjesztése iránt közönös lehetne, – a’ proselitismus nem kinövése, hanem szükséges következése minden erős hitnek – azt gondolá, hogy a’ pillanat eljött, mellyben e’ szerencsétlent megtéritheti, ’s isten’ véghetlen kegyelméről kezde szólni, ki a’ sokáig tévedőt habár utolsó pillanatában térne meg, el nem taszitja magától.
A’ zsidó felfogta e’ szavak’ értelmét, ’s letörülve könyjeit, szomoruan rázta fejét. „Tiszteletes uram, – mondá sohajtva – ne kivánja tőlem ezt. Apáim’ vallását nem hagyhatom el. Mily alávalónak kellene lennem, ha miután életemben alig tettem más jót, mint hogy magamat vallásomtól elcsábitni nem engedém, most megrontom még ezt is, ’s hitemtől elpártolok. Nincs semmi, mit a’ tiszteletes urért nem tennék, csak ez egyet ne kivánja tőlem.”
„Ne gondold, – mondá a’ lelkész megindulva – hogy megtérésedet magamért kivánom; vétkeznél, ha életednek e’ legfontosabb lépésére nézve mást, mint saját meggyőződésedet követnéd. Magadért, lelked’ üdvösségeért szólok, a’ keresztyény vallás, a’ szeretet’ vallása –”
„A’ szeretet’ vallása?! – szólt a’ beteg, kinek arczaira egy pillanatra közönséges keserü kifejezése visszatért – kérdezzen minket zsidókat, mit tapasztaltunk? Ha több illy keresztyényeket ismertem volna, mint a’ tiszteletes ur, – tevé hozzá, midőn a’ hatást, mellyet szavai Vándoryra tevének, észrevevé, nyugottabban – ki tudja, talán elhagytam volna vallásomat; én részemről a’ zsidók között is kevés jó embert találtam; igy, saját hitemben akarok meghalni… De – folytatá egy kis szünet után, melly alatt, mintha magát arról akarná meggyőzni, hogy a’ lelkészen kivül senki jelen nincs, a’ szobában körültekintett – lelkemet titok terheli, mellyet, mielőtt meghalok, a’ tiszteletes urral közölnöm kell,… ’s fogyni érezem erőmet.”
Vándory a’ beteg’ ágyához közelebb tolta székét, ’s a’ zsidó, gyengesége által többször félbeszakasztva, elmondá azt, mit olvasóim Tengelyi ’s Vándory’ irományainak elrablásáról tudnak, ’s miáltal Macskaházy’ ’s az alispánnénak részvéte, mellyet már Viola’ vallomása után sokan hittek, minden kétségen kivül állitatott.
„De ki ölte meg Macskaházyt? – kérdé Vándory, ki a’ rabnak minden szavát a’ legnagyobb figyelemmel követé – a’ helyről, mellyen találtattál, hallanod kelle mindent, mi a’ szobában történt.”
„És én hallottam is mindent; – válaszolt a’ zsidó – a’ gyilkosság Viola által követtetett el, meg merek esküdni reá; talán egy fertályig beszélt Macskaházyval, ’s én mindjárt megismertem szavát.”
„És miért nem mondtad ezt vallomásaidban, szerencsétlen?! – sohajtott Vándory – nem tudtad-e, hogy egy más ártatlan vádoltatik e’ gonosztettel, ’s hogy igaz vallomásod becsületét, talán életét mentheti meg?”
„Miért nem mondtam? – szólt a’ zsidó szemeit Vándoryra függesztve – mert a’ nagyságos asszony azzal fenyegetett, hogy ha Tengelyi’ igazolására csak egy szót szólok, az egész gyanu egyedül rajtam marad.”
„De mit kerestél az’ éjjel, mikor a’ szerencsétlen ügyvéd meggyilkoltatott, a’ kastélyban?” kérdé ismét Vándory.
A’ zsidó rövid ideig hallgatott. „Miért ne mondjam, – szólt végre – megigértem, hogy hallgatni fogok, de ez asszony elhagyott nyomoruságomban, minek kiméljem őt? Egy nappal, mielőtt Macskaházy meggyilkoltatott, Rétyné ’s az ügyvéd összevesztek. Nem akarta kiadni az irásokat, mellyeket Violánál talált; akkor az alispánné magához hivatott, ’s két ezer forintot igért, ha –”
Vándory elborzadva összecsapta kezét.
„Megelőztettem, – folytatá a’ zsidó halkan – máskép’ Macskaházy kezeim által halt volna meg.”
A’ zsidó visszaveté magát vánkosára. Vándory mély gondolatokba merülten ült ágya mellett. A’ mit hallott borzadással tölté el lelkét ’s egyszersmind reménynyel, mert átlátá, hogy a’ mit hallott, Tengelyi’ igazolására a’ legnagyobb fontossággal bir. Rövid gondolkozás után Vándory azonban meggyőződött, hogy ez’ egész vallomás Tengelyinek nem használhat, ha az, mielőtt a’ zsidó ismét előbbi eszméletlenségébe visszaesik, nem ismételtetik legalább még egy teljes hitelességü tanu előtt, miután a’ birák neki magának, mint Tengelyi’ legjobb barátjának, teljes hitelt adni nem fognának.
„Barátom, – szólt a’ lelkész fölkelve – áldjad istenedet, ki neked időt ’s erőt adott, hogy vétkeidet megbánhasd, ’s azokat legalább némi részben jóvá tehesd. Azok, miket nekem mondál, mennyire én látom, elégségesek, hogy Tengelyit a’ gyanutól, mellynek súlya alatt szenved, megtisztitsák; de hogy őszinte vallomásod hitelességgel birjon, szükség, hogy legalább két tanu előtt, kiket magammal fogok hozni, ismételtessék.”
„Még egyszer mondjam el, miknek emlékénél borzadok?” mondá szomoruan a’ zsidó.
„Emberi kötelességed, lelkednek üdvössége kivánja tőled ezt; – szólt ünnepélyesen Vándory – miként remélheted, hogy isten irgalmas lesz irántad, ha te e’ földön az elnyomott igazságnak segédkezet nyujtani nem akartál?”
A’ zsidó egy ideig hallgatott. „Tengelyi a’ tiszteletes urnak barátja, – szólt végre szemeit Vándoryra függesztve – miként háláljam meg jótéteményeit, ha nem igy?”
„Ha gyengének érzed magadat, – mondá Vándory meghatva e’ szavak ’s főkép’ a’ mód által, mellyen azok mondattak – pihenj ki, ’s pár óra mulva jövünk.”
„Nem, nem, – válaszolt amaz – most mindjárt vagy soha; érzem, az idő, melly alatt még szólhatok, rövid lesz. Jőjön vissza a’ tiszteletes ur mindjárt, ’s hozzon magával akár kit, én el fogok mondani mindent, ’s legyen következése akár mi, én az alispán ’s minden emberek’ boszuján túl vagyok.”
„Nem szükség, hogy vallomásodban akár mi ollyat mondjál, mi által magadat az alispánné boszujának kitehetnéd, – mondá Vándory, ki ha barátját máskép’ is megmentheté, senkit büntettekkel vádolni nem akart. – Te, mint mondád, az irományok’ elrablására nézve csak Macskaházyval szerződtél, az utolsó gonosztett’ czélzásának tanuk előtti bevallása szükségtelen; ha kiviláglik, hogy a’ szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg, az, hogy te is hasonló szándékkal jöttél a’ házhoz, ’s ki által buzditattál e’ tettre, Tengelyinek helyzetére befolyással nem lehet.”
„De én nem akarok elhallgatni semmit; – mondá a’ zsidó, ’s vonásai ismét vad kifejezésöket vevék fel – hadd álljak boszút az alávaló asszonyon, ki engem minden roszra reá vett, ’s mikor miatta szenvedek, elhagyott nyomoruságomban.”
„’S van-e időd boszuról gondolkozni?” mondá Vándory komolyan.
A’ zsidó egy ideig hallgatott. „Legyen, mint a’ tiszteletes ur akarja; – szólt végre szemeit a’ lelkészre függesztve – én mindenre kész vagyok. A’ tiszteletes ur jót tett velem; bár többet tehetnék háládatosságom’ bebizonyitására. De – tevé hozzá, könyeit, mellyek e’ szavaknál ismét szemébe léptek, letörülve – menjen mindjárt, siessen, ki tudja, fogom-e teljesithetni csak egy óra mulva igéretemet?”
Vándory behivá a’ beteg’ ápolóját, ki azalatt a’ kamara előtt állt, ’s maga sietve elment. A’ zsidó a’ falnak fordult, ’s fáradtan a’ beszélgetéstől, rövid időre elszunnyadott.