Azon ponthoz értem, hol elhagyva előadásom’ eddigi modorát, történetem’ fonalát megszakaszthatom, ’s személyeimet a’ három téli hónapok alatt magokra hagyván, csak e’ szomoru idő’ elforgása után vezethetem ismét olvasóim’ elébe. A’ regény- ’s történetirónak legszebb kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak azt, mit legszebbnek vagy nagyszerüebbnek tart, veszi fel előadásában; miért ne élnék e’ kiváltsággal, mellyet néha az életben is olly nehezen nélkülözünk? Ha a’ gazda tavaszkor földjét megmunkálta ’s elvetette, mi jó volna neki aludva átlejteni az időszakon, melly e’ pillanat ’s az aratás között fekszik; ’s ha életünk’ regényét bevégeztük, – mert hisz van regénye minden életnek, ’s a’ legszárazabb tanárnak voltak napjai, midőn a’ kevés nedvesség, mig benne vala, pár köny’ formájában pergett le arczain, – mi jó volna alunni a’ rövid ábránd után, melly néha olly unalmas valósághoz vezet! a’ sors az embertől ez adományt megtagadta, ’s csak a’ regény- és történetiró tartotta fel e’ kiváltságot személyei’ számára.
A’ regény- ’s történetiró; – a’ komoly tudományt ’s derült müvészetet miként mertem egymás mellé állitani? – De valóban olly nagy-e a’ merény? Kik való vagy legalább azoknak tartott történeteket azért adnak elő, hogy belőlök többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban állanak-e azoknál, kik, hogy bizonyos moralis igazságokat elmondhassanak, képzetökben egy történetet alkotnak, melly ép’ olly valoszinü és sokszor ép’ olly való, mint mellyeket történetkönyveinkben tanulunk? Ki a’ jelen erkölcsök’ való képét adva, midőn kortársaik’ jellemét festik, rajta a’ századokon keresztül viselt lánczok’ nyomait mutatják, nem intik-e az embereket ugyanarra, mint azok, kik régiség-táraikban a’ valódi lánczokat mutatják elő, mellyeket apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy őrizkedjünk szolgaságtól? A’ valónak fölkeresése az, mit a’ regény-, mint a’ történetiró’ munkássága czéljának kitűz; az előbbi, ha szavai’ valóságának bebizonyitására az emberi természetre hivatkozhatik, nincs miért pirulnai a’ tudós előtt, ki minden tényt tiz irott oklevéllel bizonyita be. – A’ történetiró nagy jellemek’ leirásával foglalkozik, – a’ regényiró néha a’ mindennapi élet’ szerényebb körében választja személyeit; de csakugyan olly nagy-e e’ különbség? Azon jellemek, mellyeket nagyoknak nevezünk, nem koruk ’s körülményeik által váltak-e azokká? A’ történészet egy nagyszerü microszcop, ahová forditod, óriásokat látsz, de azért az általad bámult egyén nem válik nagyobbá, ’s a’ dicső jellem néha tökéletes képmása annak, melly évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek szinhelye, nem a’ lárma, mellyel föllép, nem czim, mellyel hivatik, teszi valóban érdekessé az embert; az egyetlen jel, min valóban nagy sziveket a’ gyáva csoport között, melly nagyságot utánoz, kiismerhetsz, a’ nagy szeretet, mellyel valamelly nemes tárgy iránt eltelt, ’s a’ történet marionetjeit, mellyekkel az egyes koroknak eszméit eljátszatja, nem mindig ezekből választja.
De ismét tévelygek, ’s mint a’ világon sok becsületes ember, kötelességeimről szólok, a’ helyett, hogy azokat teljesitve, regényemet folytatnám; azonban három hónapra ennyi elmélkedés talán nem leend sok, ’s ha olvasóim megfontolják, hogy egy egész kellemetlen tél’ leirásával kiméltem meg őket, még regényirói öndicséretemet sem veendik rosz neven, főkép’ ha tekintetik, mennyi történhetett Taksony megye’ főhelyében a’ farsangon által, mi engem leirásra csábitott, ’s az ellenem emelt vád’ – miként történetemmel csak aljas körökben forgok ’s paraszt szenvedések’ apotheosisát irom – megczáfolására a’ legjobb alkalmat adta volna.
Tudva való dolog, hogy a’ magyar nemesség, melly a’ nemzet’ többi rendeivel mindenben testvérileg osztozik, a’ parasztokkal Castor és Polluxként olly módon rendezé el a’ teendőket, hogy nyárban, őszkor ’s tavaszkor amazok, télben ő maga fáradjon, ’s nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon keresztül; azt tűzvén ki magának feladatul, hogy a’ hires csárdás, mellynek feltartása, mint mindenki átlátja, a’ nemzet’ legnagyobb érdekében fekszik, mindig nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tőlem függ, ’s ha e’ három hónapnak történetét elmondom, bálokat irhatnék le, mellyeknek leirásánál szép olvasónéim’ szivöket dobogni, tiszteletre méltó anyáik, kik őket tánczvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni érzenék. Bálokat, mondom, ollyakat, mellyek a’ szegények’ számára tartattak, ’s mellyekből mindent levonva, harminczkét for. tizenkét kr. tiszta nyereség maradt; egyet, melly a’ kisdedóvó intézet’ javára adatott, ’s mellyből ez intézetre nézve anyagi haszon ugyan nem, de annyival nagyobb moralis jó háromolt, miután egy földesasszonynak gyermeke, azalatt mig anyja idegen kisdedek’ javára tánczolt, szamárhurutban meghalván, a’ kisdedóvás’ szükségéről mindenkit meggyőzött; bálokat, mondom, mellyek a’ polgári cassino termeiben tartattak, ’s mellyeken felvilágosodott századunk’ szelleméhez képest az egész nemesség részt vett, noha a’ nemes cassino polgári meghivóitól soha ezen megtiszteltetés’ viszonzását nem kivánta meg. Ebédekről szólhatnék, hol, ha a’ közmondás: in vino veritas, igaz, az, ki a’ felköszöntéseket hallá ’s megérté, – mihez legalább négy pohár bornak kiivása kivántatott – meggyőződött, miként e’ haza nemcsak jó borokban, de nagy férfiakban is gazdag, – ’s hol olvasóimat annyira jó társaságba vezethetém, hogy azok között, kik lerészegedtek, a’ legalsóbb rangu legalább is főeskütt vala; játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon francziák, kik a’ nyilvános játék’ törvény általi eltiltását hazájokban ellenezték, meggyőződhetnének, mennyire hibáztak e’ törekvésökben, miután a’ játék törvény által el lehet tiltva, ’s azért a’ kávéházban a’ fáró-asztal [sic] mellett szint olly jól mulathatni, főkép’ ha a’ bank az alispánok’ egyike által tartatik, hol – birálóim’ engedelmével ismét deák szavakkal élve – a’ közmondás szerint praesente medico nihil nocet, ha az, ki a’ törvények’ feltartásával megbizatott, jelenvan, a’ törvények’ megszegése természetesen senkinek nem árthat. – Elmondhatnék sok nemzetes esti mulatságot, vitézlő szerelmet, sőt nehány tekintetes házasságot is, ’s azok, kik regényemet szivesen nemesebb körökben látnák mozogni, elbájolva olvasnák harmadik kötetemet; de ki tehet róla! nem mindenki bir azon finom tapintattal, melly illy dolgok’ leirására kivántatik, ’s annyi ideig foglalkoztam regényem’ szegény személyeivel, hogy végre magam is szinte elparasztosodtam.
Senki nem tiszteli a’ nagy világot inkább, mint én. Voltak idők, hol szerettem, ’s ez érzemény, mint sokszor a’ szeretet, azzal végződött, hogy hajlandóságom’ egykori tárgyát csupa tiszteletből a’ mennyire lehet kikerülöm; azt is tudom, hogy olly regény szobaleányt soha nem érdekelt, mellynek hőse nem legalább gróf; inasok pedig a’ szinházban nem tapsolnak, ha pénzökért nem valami herczeget látnak meghalni; de mit tehetek róla! azon különczök közé tartozom, kiket a’ kis világ, mellyet isten teremtett, a’ nagy világnál inkább érdekel, kik a’ napkeletet szebbnek tartják, mintha az utczáról valamelly nagy ur’ termeiben a’ gyertyák’ gyujtását kémlelhetik, ’s olly szerencsétlen valék, hogy vászon külsőben több érdekes egyediséggel találkoztam, mint divatos köntösben; a’ minta-regénynek irását, mellynek minden kitünő személye tizenhat őssel bir – származásuk egy hosszu előszobában fog előadatni – ’s hol az egy jóra való ember is, ki parasztnak látszik, a’ regény’ végén felnyitja ruháját ’s csillagot mutat, melyből mindenki azonnal a’ herczegre ráismer, ügyesebb kezekre kell biznom; ez utódom Porvár’ magasabb társaságában sok egyedet fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem meg, ’s kit ő igen jól használhat.
Ott van mindenek előtt Csatlósy táblabiró ur, hires hazafisága által ismeretes, nemcsak Taksony, de a’ szomszéd megyékben is. Ha kedves ételeit kérded: a’ kocsonya ’s disznótokánynyal nem mérkőzhetik semmi; soha Bethoven’ [sic] müvei füleinek Bandi czigány’ nótáit nem pótolhatnák ki; soha idegen kelmét – kivévén csak ha a’ magyarnál olcsóbb – nem vásárol. És még hazáját miként szereti?! ha vele egy ideig társalkodtál, a’ haza, szabadság, mindazon fenséges szavak, mellyeknek hallásánál máskor szivedet dobogni érzéd, annyira szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak olly hatást tesz, mintha valaki jó reggelt, vagy alázatos szolgát mondana. Nem mindennapi szeretet ez, melly tolakodás által kedvesének alkalmatlanná válik, hanem rendkivüli érzemény, minőt Schiller Toggenburgjában leirt, hol a’ lovag ott ül zárdája előtt, ’s felnéz kedvesére, ’s néz mindig, néz végső órájáig, és soha nem tesz semmit, de szeret véghetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek kedvese keztyüjét vad állatok közé dobta, imádóját felszólitva, hogy azt hozza vissza. A’ lovag megtevé, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha egyetlen kedvese, a’ haza, tőle illy valamit követelne, egészen máskép’ viselte volna magát, ő ott hagyta volna a’ keztyüt, de szeretete nem változott volna, – e’ szeretet benne második természetévé vált. Tudja mindenki, nincs érzelmünk’ állandóságára nézve semmi veszedelmesebb, mintha kedvesünk sok költségünkbe kerül; a’ rendes fizetés elöli legszebb érzelmeinket; a’ táblabiró tudta ezt, ’s azért őrizkedett, hogy kedves hazájával illy viszonyba ne jőjjön, legfölebb néha egy kis ajándék vagy nagy igéret – ez az, mi szerelmünknek nem árt, ’s mire ő késznek nyilatkozott. Csatlósy tagja, sőt választmányi tagja vala majdnem minden társaságnak, azoknak egyike, kik a’ választmányi ülésekben meg nem jelennek, ’s évenkinti aláirásukat meg nem fizetik, de minden névkönyvben feltalálhatók, ’s igy a’ számos részvétleneknek példaul szolgálhatnak; szóval Csatlósy egyike a’ legtiszteletreméltóbb egyedeknek, valóban népszerü jellem, habár nem olly ritka, mint ennyi érdemei után gondolhatnók.
Palaczkay, volt főbiró, szinte érdekes egyediség; miután Solon azt, ki az athenei polgárok között semmi párthoz nem tartozott, büntetéssel fenyité: ha e’ törvényeket elfogadtuk volna, Palaczkay kétségen kivül jutalmat érdemelne, miután mindig nemcsak egy, hanem valamennyi pártokhoz tartozott. Senki nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges egyszer jobb, másszor bal lábunkkal lépni előre; senki nem volt inkább meggyőződve, hogy a’ természet, midőn két fület ’s pedig mindeniket fejünk’ különböző oldalán ’s csak egy szájat adott, melly e’ két fül között áll, arra akart figyelmeztetni: hogy hallgassunk jobbra balra mindenre, mit mások körülöttünk mondanak, de beszédünkkel maradjunk mindig a’ két vélemény között. Szóval Palaczkay a’ világ’ legildomosabb embere volt.
Nem kis szerepet játszik ezeken kivül Talléros János Porvárnak millionariusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, ’s ki Taksony megyében az uj kor aristocratiáját, azaz a’ pénzaristokratiát képviselé. Nevetségessé szoktuk tenni az aristokratiának ezen nemét épen ugy, mint a’ régiebbet tiszteljük. Én nem látom által miért? A’ régi aristokratiának kezdetei homályosak, ’s valóban nagy család alig tudja megmondani, kitől származik; nincs-e ez igy ujabb aristokratiánknál is, hol senki nem tudja, a’ tőzsérnek apja vagy nagy apja hol szerezte az első forintot, mellyen roppant vagyona épült? Az első, ki nagy családokból magát kitünteté, sokszor hires rabló volt, ki, mint őseink, mig Németországban körülkóboroltak, hatalmas kárával egész vidékeket rémülésben tartott; a’ tőzsér néha hires uzsorástól vagy csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok’ emlékei legalább hazájok’, de sokszor a’ világ’ történeteivel összekötvék; de nem ugy van-e az pénzóriánsainkkal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három percenteseknél szerezték. Nagy családok, ha valamelly uralkodó meghal, gyászt öltenek fel; de volt-e valaha királyok’ halálánál hasonló gyászolás ahhoz, mellyet Europa’ tőzsérei között Filep Lajos’ halála’ hirénél látni fogunk. Nagy családok’ ivadékát néha arczvonásairól ismered meg; de nincsenek-e jellemes vonásai a’ pénzaristokratiának is; azoknál különös hajlamokat ’s szeszélyeket találunk, – ezeknél is; azok a’ nem nemest néha megvetik, – ezek azt, kinek pénze nincs, mindig; szóval a’ hasonlatosság tökéletes, ’s csak ildomosság’ jele, ha Porváron az uj aristokratiának képviselője a’ főispán után leginkább tiszteltetett.
Még sokakat emlithetnék, Zászlósy urat, ki mióta a’ diáknyelv divatból kijött, elszomorodott nagyon, mert – mint mondá – e’ szerint egészen hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabirót, ki soha regényeket nem irt, hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sőréket hizlalt, ’s igy egészen olly ember vala, ki a’ politicára kiképezte magát, miután hihető, hogy egész életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez is jövedelmezővé, legalább magára nézve. A’ megye’ főmérnökét, kinél senki jobban tarokozni nem tudott, ’s egy tudóst, ki ugy járva körül, mintha ő valami volna, miután semmi másnak nem tartathatott, végre nagy tudományosság’ hiréhez jutott; de a’ mint mondám, másoknak kell felhagynom mindezeket, ’s visszatérnem Tengelyi’ családjához, melly – Porváron egészen visszavonulva élt.
Tengelyiné kevés napokkal, miután férje a’ megye’ házába elzáratott, szinte Porvárra jött ’s egy kis házban vevé lakását. A’ szegény asszony alig viselheté el keservét. Erzsébet büszke vala férjében. Igaz, egy falusi jegyző feleségének büszkeségre talán kevés oka lehet, de a’ tisztelet, mellyben férje szerény hivatala mellett is állt, Vándorynak ’s egykor magának az alispánnak barátsága, az általános bizodalom, mellyel majdnem mindenki iránta viseltetett, talán feljogositák őt, hogy emeltebb fővel járjon körül, mint más jegyzők’ feleségei. A’ hová jött, mindenütt férje’ magasztalását hallá, – nincs becsületesebb ember a’ megyében, mint Tengelyi, – ez vala a’ közvélemény, ’s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett, mintha nagyságoltatnék. És most – férje tömlöczben, ocsmány gonosztettel vádolva, kitéve olly veszélyeknek, mellyekre csak borzadva gondolhatott. – Erzsébet erős lelkü asszony vala; Tengelyi élete’ bajai közt benne mindig biztos támaszt talált, kinek szilárdságában bizhatott; de az, mi most történt, több vala, mint a’ mit a’ szegény nő eltürhetett. Mintegy elkábulva fájdalmában járt körül, kis háztartásának gondjai elveszték előtte érdeköket, – leánya maga sem birá többé földeriteni kedvét, ’s kik őt előbb ismerék, most résztvevőleg suttogták egymásnak, hogy Erzsébet bánatát túl nem fogja élni.
Egészen máskép’ hatottak e’ viszonyok Vilmára. Mint a’ virág, mellyet minden szellő ingat, ’s mellynek, hogy eltiportatástól megőrizze, csak szépségének hatalmát adá a’ természet, – illyen vala ő boldogabb napjaiban; senki e’ szelid teremtésben, melly a’ gyengeség’ minden szeretetre méltó tulajdonaival birt, lelki erőt ’s szilárdságot nem keresett volna; apjának szerencsétlensége ’s a’ kétségbeesés, mellyben anyját látá, erőt adának neki, hogy azzá legyen, mire szüleinek szükségök vala – vigasztalójok. Vilma meg vala győződve apja’ ártatlanságáról, ’s erősen remélé, hogy az igazság ki fog világlani nem sokára, de a’ helyzet, mellyben e’ tisztelt férfit látá, mélyen fájt szivének, annyival inkább, mert azt hivé, hogy szenvedéseinek egyik oka ő maga. Ha észrevevé, hogy anyja alszik, éjszaka órákig térdelve kérlelé istenét, hogy könyörüljön szülőinek ártatlan szenvedésén, – képét vánkosával takarva sirt sokszor reggelig, de mikorra anyja fölébredt, Vilma már letörülte könyeit ’s nyugottnak látszott; szinlelt derültsége néha megnyugtatá még anyját is; ’s kik e’ hölgyet előbb ismerék, főkép’ kik a’ szenvedélyes keservnek tanui voltak, mellyel apjának szerencsétlensége őt az első pillanatokban megragadta, alig magyarázhaták magoknak a’ változást, melly mióta Porvárra jött, rajta történt. Kevés tudja, hogy azon gyengeség, mellynek kutforrása a’ sziv, erővé válik, mihelyt nem kedveseinek kivánatai-, hanem nagy viszontagságok ellen kell küszködnie. Az önző, ki, hol érdeke vagy csak szeszélye ugy kivánná, a’ mindennapi életben tántorithatlanul ellenáll kedvese kivánatainak, gyáván enged, ha akarata nagyobb erővel jő összeütközésbe; kinek szivét szerelem lelkesiti, arra a’ külvilág’ csapásai nem birnak hatalommal. Vilma’ szivét megedzé azon szeretet, melly asszonynál a’ férfi’ erejét pótolja, ’s mindent tenni képes, mert mindent tűrni kész, ’s hogy le ne sülyedjen, az ég Ákos’ szerelmében vigasztalást ada neki, melly egy maga több boldogságot nyujtott, mint mit a’ világ’ minden szenvedései tőle elvehettek; a’ szegény leány néha szinte szemrehányásokat tett magának, hogy családja’ bajai között illy szerencsésnek érzi magát.
Ha valaha fiatal ember, Ákos megérdemlé ez egész szerelmet.
Van egy kor életünkben, hol mindenikünk megunva a’ bizonytalan álmodozást, végre bizonyos czélt keres magának; életünknek egyik legkellemetlenebb időszaka ez; de miként ifju testünk a’ tavaszi lázban, ugy a’ lélek e’ betegségében, melly alatt mindent, mit maga körül lát, undorral tekint, fejlődik ki. Ákos e’ koron túl haladott. Ha más viszonyokban él, ha mindazok, miket apja körül lát, őt a’ pályától, mellyen amaz járt, vissza nem ijesztik, vagy Vilmát nem ismeri, annyi tehetségü ’s olly lelkes ifju, mint ő, talán a’ közélet’ körébe választotta volna czélját; hisz’ melly ifju tudja, hogy azon eszmék, mikért lelkének egész hatalmával lángol, szebbek, mint hogy életbe lépésöket remélhetné, ’s hogy azok, miknek létesitésére nézve munkás lehet, nem érdemlik, hogy értök lelkesüljön. Ákos más helyzetben valószinüleg a’ politica’ mezejére forditja munkásságát, ’s mint sok jeles tehetség e’ hazában azon fáradott volna, egész életén át, hogy azt, mi eszméiben magasabb vala, azon középszerüséghez szállitsa le, melly mellett sokakkal együtt állhat, hogy a’ nagyszerü érzeményeket, kiket isten keblébe teremtett, hangos szavakra váltva, teli marokkal szórja el az emberek között, mig kincsét eltékozlá; a’ tapasztalások után, mellyeket apjánál tett, Ákosnak illy élethez kedve nem lehetett. Az ifju többször jött érintkezésbe a’ tömeggel, ’s a’ mit illyenkor látott, nem buzditá őt arra, hogy kegyei után fáradjon. A’ tömeget szeretni vagy gyülölni, becsülni, vagy bárminő emberi érzelemmel viseltetni iránta, valóságos képtelenség; – gondolá sokszor magában – e’ lelketlen emberhalom, melly echoként közönösen szólal fel minden hangnál, csak elég erősen ’s azon helyről kiáltassék elébe, mellyre felelni szokott, nem érdemli, hogy szeressed vagy gyülöljed. Mint a’ homokoszlop, mellyet a’ fergeteg a’ pusztán felkapott ’s melly a’ vándor karavánt eltakarja, – mint a’ lavina, melly midőn a’ bérczről dörögve a’ völgybe zuhan, erdőt ’s falut magával ragad: illyen a’ tömeg mozdulataiban, elem, mellynek hatása fenséges, nagyszerü ’s borzasztó lehet, de mellynek akaratlan hatalmát becsülni ép’ olly balgatagság, mint iránta megvetést szinlelni; a’ legjózanabb, vigyázni, hogy vele érintkezésbe ne jöjj. Ákos ugy hivé, hogy ki egy szeretett lénynek boldogitását tűzte élete’ czéljaul, elérhetőbb, de nem kevésbé szépet választott magának, mint ki babérért fárad, ’s főkép’ miután Vilmát szenvedni látá, kizárólag neki szentelte életét.
Az alispán maga nem ellenezte többé fia’ kivánatát, ’s Ákos boldogságának csak azon aggodalom álla utjában még, mellyet szive Tengelyi’ még mindig bizonytalan sorsa felett érzett.
Kálmán osztá barátjának ez aggodalmát, mégis soha ember talán boldogabbnak nem érzé magát, mint ő ez egész idő alatt.
Etelka az utósó történetek által ismerni tanulta ez ifju’ jellemének jobb oldalait, – a’ lelkesedés, mellyel minden alkalommal, hol valakit elnyomatni látott, felszólalt, – a’ férfias elszántság, mellyet, ha segéde kivántatott, mindig mutatott, elfelejteték hibáit, vagy inkább meggyőzék Etelkát, hogy miután e’ földön teljes tökélyt találnunk nem lehet, jobb ollyanhoz ragaszkodni, kinek tévedései a’ főből, mint ollyanhoz, kinek hibái a’ szivből erednek. Való, vigabb óráiban Kálmán még most is lármásabb vala, mint azt az illendőség kiváná, ’s minden szeretete mellett, mellyel Etelka iránt viseltetett, nem győzheté magát le annyira, hogy sokszor az agarászatról ne szóljon, sőt még az idő engedé, kutyáival Porvár’ vidékén ne vadásszon, – hiába, a’ magyar nemesember született katona, ’s azért természetes, hogy török ’s tatár, kit elüzhetne, nem levén a’ hazában, gyakorlásul nyulat üldöz, ügyes tapintattal olly ellenséget választva ki, melly mint vitéz nemzet’ ellenségeihez illik, azonnal futásnak ered, – de mindezen kis hibák mellett Etelka rég el vala határozva, ’s az egész világ által Kálmán’ jegyesének tekintetett, ámbár mostohája százszor mondá, hogy soha e’ házassághoz megegyezését adni nem fogja.
Magára Tengelyire az, mit rabsága alatt szenvedett ’s tapasztalt, nem maradt hatás nélkül, csakhogy, mint szilárdabb jellemü egyediségeknél mindig, e’ hatás a’ helyett, hogy lelkületét megváltoztatná, inkább eddigi erényei’ ’s hibáinak megerősitésére szolgált. Olvasóim ismerik Tengelyit. Azon egyediségeknek egyike vala ő, kiket a’ végzet nagyszerü tulajdonokkal keskeny körökbe állitott. Mint a’ tölgynél, melly sürü erdőtől körülvéve szabadon nem nőhetett, a’ csomós, összevisszagörbült ágakon a’ küzdelmek’ nyomát látni, mellyekkel keskeny körén áttörni iparkodott: ugy illy férfiaknál sokszor csak szögletességökön vesszük észre, hogy tágasabb körbe valók, mint hol őket találjuk, – ’s nincs e’ földön senki, ki szánakozásunkat inkább érdemlené, mint ezek. Egy nagy taposó malom az élet, mellyben ha lesülyedni nem akarunk, előre kell iparkodnunk, ’s ezen emelkedési vágy, melly az egészt mozgásban tartja, szükséges az egyesnek boldogságára is, de csak annyiban, a’ mennyiben a’ legközelebbi lépéseknél túl nem terjed; mint a’ tudományokban, ugy az életben a’ legnehezebb, de egyszersmind a’ legszükségesebb, kijelelni a’ határokat, mellyek közé munkásságunkat szoritani akarjuk, ’s ki ezt nem teszi, túlfeszitett vágyai által mindig szerencsétlenné válik. Sokszor igazságtalan irántunk a’ sors, ’s nem teljesiti legszerényebb kivánatainkat, ’s ha mi magunk voltunk igazságtalanok követeléseinkben, mit várhatunk egyebet, mint hogy ifjúságunk’ felette szép reményei később meg fogják boszulni magokat? mit várhatunk mást, mint hogy magunkon is tapasztalandjuk, miként az embernek, nem annyira az, mit veszte, mint az, mit el nem ért, tölti fájdalommal keblét. Tengelyi érezte mind ezt, ’s sokszor feltevé magában, hogy felhagyva minden magasabb vágyakkal, mellyeknek helyzetében elérhetlenségét átlátá, tisztán saját körére fogja szoritani munkásságát. „E’ hazának átalakitása nem olly feladat, mellyet a’ tiszaréti jegyző magának kitüzhetne; – igy szólt sohajtva – miért keressek ellenségeket magamnak, ha minden fáradságom sem vezethet eredményhez? A’ gyöngy is csak akkor nyeri egész becsét, ha átfurva a’ többiek közé felsoroltathatik; az ember akkor ér legtöbbet, ha természetes sorából ki nem lép. De nyugottabb pillanatainak ezen gondolatai a’ szegény jegyzőnél csak addig tartottak, mig valakinek elnyomatásáról vagy igazságtalanságról hallva, ismét uj sikeretlen küzdéshez felhiva érzé magát. Azon inpracticus emberek közé tartozott ő, kik soha átlátni nem akarják, hogy mivelt századunkban az, ki az elismert moral’ parancsait mindig követni akarja, ’s elfelejti, miként minden erkölcsi parancsnak számtalan polgárilag parancsolt kivételei vannak, sokkal biztosabban jut vesztőhelyre, mint a’ mennyek’ országába, ’s azért mindig számtlan akadályokkal küzdenek.
Főképen most, mióta uj szerencsétlensége által szive elkeseredett, Tengelyi’ még hajthatatlanabbá vált. Völgyesy’ tanácsa, ’s Vándory’ sőt Ákos’ kérései nem birhaták őt még arra sem, hogy Rétyvel csak szóljon. Minden eszközt, mellyet vádlottak igazolásukra használni szoktak, de melly erkölcsi fogalmaival ellentétben állt, ő haraggal elutasitott magától, habár Völgyesy nem egyszer figyelmessé tevé őt a’ nehézségekre, mellyeket védelmének önmaga gördit elébe.
„Ártatlan vagyok, – szólt illy alkalommal – ’s az ki fog sülni, most vagy később; ha már be kell bizonyitanom, hogy nem vagyok gonosztevő, nem fogom soha tenni olly eszközökkel, mellyeket használva, önmagamat lealacsonyitom.”
Hasonló vitatkozásban találjuk a’ jegyzőt fiatal ügyvédjével most is.
Az alispán, mihelyt Porvárra jött, Tengelyit az alsó börtönből, hová először záratott, azon szobába helyeztette által, melly, mint tudjuk, eddig Rétyné’ eleség-kamarájának használtatott. Mennyire a’ hely engedé, a’ rabnak azon szerény kényelmek megadattak, mellyekhez tulajdon házában szokott, ’s mellyek által helyzete, főkép’ miután családja’ látogatásának akadály nem tétetett, tűrhetőbbé vált. E’ szobának ablaka az udvarra nyilt, ’s Tengelyi a’ vasrostélyokon át nézé a’ derült marcziusi napot, mellynek sugárai alatt a’ tetők’ hóboritékának végső fejér foltjai lassanként leolvadoztak. Völgyesy a’ legnagyobb fölgerjedésben járt a’ szobában fel ’s alá.
„De gondolja meg, tisztelt barátom, – szólt emez szinte az ablak mellett megállva – milly megalázás volna abban, ha Rétyvel egypár nyájas szót szól, vagy a’ főispánt, ki olly barátilag mutatkozott mindenben, egyszerü levél által kéri, hogy perének elitélése elhalasztassék.”
„És én mondom, hogy van benne megalázás; – válaszolt a’ jegyző türelmetlenül – én nem fogok koldulni senki előtt, nem fogok kegyelmet kérni senkitől, ártatlan vagyok, itéljenek el, az az ő dolguk.”
„De hisz’ nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen, – szólt az ügyvéd sohajtva – én nem kivánok mást, mint hogy csak barátságosan bánjék velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak, magától el ne taszitsa, mint minap Krivérrel ’s a’ főügyészszel tevé, kikből ismét ellenségeket csinált.”
„’S minek köszönhetem e’ részvétet? – válaszolt a’ jegyző az előbbi hangon – azt hiszi, ártatlanságomnak? isten mentsen; ha a’ főispán felőlem nem szól kedvezőleg, nem volnának nagyobb ellenségeim, ’s ezekkel társalkodjam? Mikor Ádám a’ paradicsomban maga volt, vadállatokkal mulatott; sokan akarták ezt tenni napjainkban is, de a’ tapasztalás mutatta, hogy illy társalkodás nem marad büntetlen. Rugnak harapnak mind, legjobb, ki tőlök távol marad.”
„Édes Tengelyi uram, – szólt ismét az előbbi majdnem könyörgő hangon – gondolja meg a’ vád’ szörnyüségét, a’ következéseket!”
„Fel fognak akasztani, le fognak fejezni, nemde? – mondá a’ jegyző keserüen, ki vita között, főkép’ mióta szabadságától megfosztatott, többnyire inkább szenvedélyét, mint belátását követé. – Tegyék, ’s szálljon vérem fejeikre, nem az első ártatlan leszek, kit meggyilkoltak: Végre igy vagy amugy, meg kell halnom egyszer, ’s rövid idő mulva emlékem elvész az emberek között. A’ Lethe, melly a’ régiek szerint a’ halottak’ országát az élettől elválasztja, nemcsak azoknál, kik rajta keresztül mentek, de az innenső parton maradottaknál is eltörli az emlékeket.”
„És családja? – szólt Völgyesy fájdalmasan – gondoljon családjára, barátom.”
Tengelyi arczain mondhatatlan fájdalom’ kifejezése vonult át; kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatott. – „Mit akar, hogy tegyek? – szól végre meghatásában remegő hanggal; – azt kivánja, hogy Nyuzót térden állva pártfogásáért kérjem? megvesztegetésekhez kell-e folyamodnom? pénzért hamisan esküvő tanukat vásárlani, vagy más ehhez hasonló eszközökhöz nyulni, mellyektől undorodom? noha nem titok előttem, hogy illynemü perorvoslatoknak hatása sokkal nagyobb, mint azoké, mellyekről iskoláinkban tanulunk. Hazánkban az igazságtalanság homeopathicus módon gyógyitatik: ki alávalósággal vádoltatott, néha csak az által segithet magán, hogy aljasságra vetemedik; biráink itt Porváron, fajunk’ keleti származását akarják bebizonyitani, melly szerint tisztviselőhöz ajándék nélkül senkinek közeliteni nem; én tudom mindezt; de kivánhatja-e tőlem, hogy öreg napjaimra egész éltemet olly tettekkel gyalázzam meg, mellyeket megvetek?”
„Ön fel van gerjedve, barátom;” – mondá Völgyesy, a’ jegyzőt barátságosan kezénél szoritva.
„Fölgerjedve? – válaszolt amaz keserüen – képzelje magát helyzetemben, ’s mondja, maradhatok-e nyugottan? Nagy reményekkel léptem az életbe, bolondság volt, de ki tehet róla! mielőtt tapasztalásait reményeiből le nem vonta, minden ember, kinek isten lelket adott, ugy jár. Le kellett mondani reményeimről; meggyőződtem, hogy Sisyphus, ki, a’ régiek szerint, a’ hegyen fel egy sziklát hengerit, melly bizonyos magasságról mindig visszagördül, előbb fogja bevégezni munkáját, mint azok, kik a’ mindig visszasüllyedő népet aljasságából kiemelni vágyódnak; hogy a’ danaidák’ hordaja hamarább betelik, mint az igazságtalanság’ mértéke itt e’ földön, ’s egy kis kört választék életemnek. Hir ’s név nélkül akartam átmenni e’ világon, fáradva szüntelen kis körömben, de csak erre szoritva munkásságomat; hány embernek élete hasonló az órához, mellynek minden kereke szüntelen forog, mellynek lógonya ugyanazon helyen jár fel ’s alá, ’s mellynek más czélja nincs, mint hogy a’ mutató végső órájához jőjön; így akartam élni én, csak családom’ boldogitására, legföllebb hogy azoknak, kik hozzám legközelebb álltak, néha valami jót tegyek, ez vala egyedüli kivánatom,… ’s im’, ezt sem kelle elérnem! Erzsébetemet szerencsétlenségem sirba dönti, leányom hasztalan titkolja előttem bánatát, én jól tudom, hogy mit miattam szenvedett, örökre el fogja keseriteni életét; fiam talán megbecstelenitett névvel lépend a’ világba, ’s most végre még az kivántatik, hogy meggyőződésemet áldozzam fel! Ez több, barátom, mint hogy férfi is nyugottan elviselhetné.”
„Barátom, – mondá Völgyesy meghatva – nem fogja tagadni senki, hogy becsületes ember önvétke nélkül soha szomoruabb helyzetbe nem jutott, mint ön; de én csak azt állitom, hogy abban ha a’ főispánt ’s Rétyt kéri, hogy perének elitélése elhalasztassék, nincsen legkisebb megalázás, sem más valami, miért e’ lépést tenni vonakodhatnék.”
„Ha itéletem’ elhalasztását kérem, mi más ez, mint világos elismerése annak, hogy ügyem’ igazságában nem bizom; – válaszolt Tengelyi fejét rázva.
„Mondja inkább, – vágott szavába Völgyesy – elismerése annak, hogy a’ szükséges környülmények még perében eléggé felvilágositva nincsenek. Magunk kénytelenek vagyunk megvallani, hogy a’ mint a’ dolgok most állnak, minden bünjelek ellenünk szólnak. – A’ közvélemény Tengelyi ur mellett nyilatkozik, jelleme annyira ismert, hogy habár a’ környülmények’ puszta előadásán kivül ennyi vádaknak semmi ellenbizonyitványokat nem állithatunk ellenébe, mégis a’ legnagyobb rész ártatlanságán nem kétkedik; ha esküttszékeink volnának, ma itélet alá bocsáthatnók a’ pert, de birák csak a’ perben előadottak szerint mondhatják ki itéletöket, ’s igy terhelő itéletnél jelenleg egyebet nem várhatunk. Idővel ki tudja, milly környülmények fejlődhetnek ki; talán a’ zsidó, ki most typhusban halálán fekszik, kiépül, ’s igéretek által arra vétethetik, hogy igazat valljon; talán Violának jöhetünk nyomára, ’s akkor az egész vád magában elenyészik; talán –”
Itt az ügyvédet az öreg János szakitá félbe, ki a’ nélkül, hogy valaki jöttére ügyelne, a’ beszélgetés alatt a’ szobába lépett ’s annak utolsó részét hallá. Az alispán’ engedelmével tudniillik ’s Ákos’ kérésére azon kevés szolgálatnak megtevése, mellyre Tengelyinek tömlöczében szüksége vala, Jánosra bizatott, ’s az öreg huszár naponként tizszer jött, ’s ha más dolog nem volt, ’s a’ jegyzőt magányosan találta, pár vigasztaló szóval akará deriteni fogságát. Voltak pillanatok, hol e’ szerfölötti buzgalom Tengelyinek terhére esett, de még akkor is a’ jószivüség, melly a’ vén huszár’ minden szavából látszott, elfelejteté beszélgetéseinek unalmasságát, ’s Tengelyi nem egyszer mondá, hogy soha nemesebb szivet nem ismert, mint melly e’ bérruha alatt dobog.
„Hát kérem a’ teins urat, – mondá az öreg huszár az asztalhoz közelitve, melly mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt – csakugyan igaz volna-e, hogy ha Violának nyomára jöhetünk, a’ nemzetes ur vádja alól fölmentetik?”
„Nem szenved kétséget, – mondá Völgyesy – csak Viola kerüljön kezünkbe, ha, a’ mint minden tettei után remélhetjük, megvallja, hogy Macskaházy általa gyilkoltatott meg, ügyünk meg van nyerve.”
„De hát akkor – szólt a’ huszár gondolkozva – föl kellene keresni Violát.”
„Mióta Tengelyi ur itt van, – mondá Völgyesy sohajtva – azon fáradunk. Kiadattuk a’ parancsot minden szolgabirónak, irtunk minden megyébe, de hasztalan! nem tud senki nyomára akadni.”
„No igy nem is csuda, ha nem akadtak nyomára; – válaszolt a’ huszár fejét csóválva – dobbal verebet fogni; Viola nem lesz bolond, hogy szolgabiró’ elébe menjen.”
„De mit tegyünk? tud-e kend más módot?” kérdé Völgyesy.
„Tudok biz’ én, – felelt János – pedig nincs is más mód a’ világon; ha valaki lopott portékára vagy zsiványra akadni akar, csak megint zsiványnál jöhet nyomára. Violát ismerőseinél kell keresni, azok bizonyosan tudják, hol van.”
„Liptáknét kérdeztük; kérdeztük Peti czigányt;” szólt Völgyesy.
„No a’ mi a’ czigányt illeti, – vágott szavába az előbbi – fogadni mernék, hogy a’ vén kopé ma oda vezethetne, ha akarna; de ki tudja, nem volt-e magának is valami része fiskálisunk’ halálánál? és azután Violának mindig jó embere volt; azt gondolja magában: a’ nemzetes urnak sok pártolója van, ’s nem sok baja lesz; ’s ha Viola a’ vármegye’ kezére kerül, felakasztják.”
„A’ mi azt illeti, – mondá Völgyesy – Peti tudja, maga az alispán mondta neki, hogy Viola statarium elébe kerülni nem fog, ha pedig rendes biró elébe állitatik, miután Macskaházy’ meggyilkoltatásán kivül semmi nagyobb gonosztettet nem követett el, ’s főkép’ miután a’ halálos félelmet már egyszer kiállta, jót állok, hogy halállal nem fog büntettetni.”
„A’ teins ur jót áll, de Peti nem hiszi; – szólt a’ huszár – legjobb barátját, hol akasztófáról van a’ szó, senki az elöljáróságnak feladni nem fogja, ha mindjárt az egész vármegye jót áll is, hogy nem lesz bántása; de vannak mások –”
„De kicsoda?” kérdé Völgyesy.
„Hát teins uram, – válaszolt a’ másik – akármellyik a’ zsiványok közül, a’ kiket itt fogva tartanak; a’ becsületes emberek nem ismerik egymást, de a’ zsiványok, mind egy compania. Itt van, példának okáért a’ főfiskális urnak konyhás rabja, Csavargós Gazsi, bocsássák azt szabadon, csak két három hétre, én magam elmegyek parasztruhában vele, jót állok, hogy el nem hagyom szökni, ’s ha Violát nem hozzuk magunkkal, nem bánom, ne higyjen senki, ha elmondom, hogy’ vertük meg a’ ferkót Aspernnál.”
Völgyesy, mint megyei ügyész, ismeré a’ szoros összeköttetést, mellyben tömlöczrendszerünk mellett rabjaink szabad társaikkal maradni szoktak, ’s mellynél fogva a’ gonosztetteknek egy része a’ tömlöczben terveztetik, ’s senki ellopott portékáihoz csakugyan nem juthat, ha irántok nem a’ rabok között tudakozódik, ’s azért János’ tanácsát olly jónak tartá, hogy a’ konyhásrab’ elbocsátására való engedelmet az alispánnal még ma megszerezni igéré, ugy hogy Jánossal már holnap reggel elmehessen.
„Jobb lesz még ma éjszaka; – mondá János kis gondolkozás után – ha valaki a’ rabok vagy hajduk között Csavargóst velem elmenni látja, holnap estéig valamennyi zsivány az egész megyében megtudja, espionnak tartanak, ’s nem akadunk rá Violára soha többé.”
Völgyesy helyeslé óvakodását.
„És ezután követem alássan, – folytatá a’ huszár egy kissé zavarodottan, – nem mintha a’ nemzetes uron nem segitenék szivesen, isten látja lelkemet, mindent tennék, hogy ez átkozott tömlöczből megszabaditsam: de hát a’ szegény Viola is ember, és aztán a’ felesége is áldott teremtés, meg a’ gyerekei olly szépek, ’s ugy tépték bajszomat ’s bácsinak neveztek, – teins uram, nem akarnék munkás lenni abban, hogy apjokat felakasszák. Más büntetés akár mi, de halál teins uram, az furcsa dolog.”
Völgyesy ismétlé az előbb mondottakat, mellyeknek helyességét végre a’ huszár maga is átlátá.
„No, ha ugy van, teins uram, – mondá bajszát pödörve – és miért nem volna ugy, főkép’, ha még a’ vicispán ur is meg fogja igérni, hisz’ a’ teins uraktól függ, kit akasztanak fel, ne legyek becsületes ember, ha Violát magammal nem hozom. Neki is szegénynek, jobb, ha strafját kiállja; ’s hogy feleségének ’s gyermekeinek baja ne legyen, arról majd az én uram gondoskodik. No csak eresszék ki velem Gazsit, ’s hallani fognak az öreg Jánosról nem sokára. Hej, furcsa commandókkal mentem én ki életemben, ’s mindig becsülettel jöttem haza. Nem kell mindjárt lemondani a’ világról.” ’S ezzel a’ huszár elment. Völgyesy ’s Tengelyi még egy ideig e’ lépés’ valószinü sikeréről szóltak, mellyhez az elsőnek sok, a’ másodiknak igen kevés bizodalma volt; végre az ügyész, barátjának kezét szoritva, elment, hogy az alispánnal, a’ konyhásrab’ szabadon bocsátása iránt, beszéljen. – Tengelyi az emberi élet’ bámulatos bonyolódásairól gondolkozott. Ki áll olly magasan, hogy előre mondhatná: Ezen ember, kit megvetek, sorsomra soha béfolyással birni nem fog! Miként a’ legnagyszerübb tények néha a’ legkisebb környülményeknek következései: ugy a’ legszerényebb körökben elfolyt élet néha a’ legnagyobb világtörténetekkel áll összefüggésben; ’s lehetnek, sőt vannak bizonyosan számtalan esetek, hol egy vagy más valaki nem válik szabóvá, ha Napoleon sz. Ilona szigetére nem jő. Ki ismeri az összefüggést, mellyben az emberek’ élete áll, ’s melly a’ jónak és gonosznak, a’ magasan álló’ ’s az alávalónak sorsát egymástól föltételezi? bizonyos csak az, hogy nincs hang olly távol álló, melly életünk’ harmoniájával nem vegyülhetne, vagy azt nem ronthatná meg, – ’s miért vagyunk hát büszkék?