Vannak az emberi életben pillanatok, hol az, ki munkássága’ czéljául dús vagyont’ szerzését, hatalmat vagy kitüntetést tűzött ki, mélyen érzi iparkodásainak haszontalanságát. A’ széles út, mellyen a’ szerencse’ külső adományai után fáradva annyian keresik megélhetésöket, talán simább ’s kényelmesebb lehet, de eljő a’ pillanat, hol a’ rajta haladó annyi fáradság után még mindig távol czéljától, ’s a’ körülötte tolongó tömeg által minden lépésében akadályozva, midőn szorongatás között ’s mégis magányosan találja magát, azon szomoru meggyőződésre jut, hogy a’ megelégedés, mellyet keresett, nem erre fekszik. Ki a’ sokaságtól elválva, magányos utakon törekedik fölfelé, nem hogy feönséges állását bámulja a’ tömeg, de hogy önmagát emeltebbnek érezhesse; nem hogy sokaktól láttassék, de hogy szemeinek tágasabb kilátás nyiljék; nem mert magasságáról uralkodni akar, de mert szabadság után vágyódik: az habár a’ kevesektől járt ösvényen néha erejét lankadni érzi, soha annyi keserüséggel nem tekinthet multjára, mint az alispán most, ki szobájában fel ’s alá járva, midőn jelen helyzetét átgondolá, azon meggyőződésre jutott, hogy egész életének irányát elhibázta.
Rétyt a’ természet nem alkotta érzéketlennek. Fiatalabb korában nem volt senki, kinek másokhoz simulni, kinek sokaktól szerettetni annyira szükséges vala, mint neki. Nem rendkivüli, de nem is középszerü elmetehetségekkel, szép vagyonnal ’s azon külső tökélyekkel ajándékozva meg sorsa által, mellyek arra, hogy szerencsések legyünk, belső jelességünknél több hatással vannak, az ifju Réty joggal boldognak mondhatá magát; ugy látszott, személyes tulajdonai között, valamint helyzetében, nem hibázott semmi, mi őt azzá teheté, ’s ha természetét követve a’ körön, mellybe a’ végzet által állitatott, túl nem emelkedik, most hihetőkép azon szerencsés egyediségek’ egyikét látnók benne, kiknek az élet majdnem minden kivánságaikat valósitá.
De volt Réty’ jellemének egy oldala, melly mind e’ remények meghiúsitattak – gyengesége, ’s melly azt, hol nem észhiányból ered, közönségesen követni szokta – hiúsága, ’s ezek nem engedék, hogy mit sorsától nyert, nyugottan élvezhesse. Kiragadva természetes helyzetéből, e’ hibái által élte a’ csalódások’ ’s keserüségek’ hosszu sorává vált. Valamint azon ragaszkodás, mellyet rajta iskolatársai ’s első ifjúsága’ barátjai tapasztaltak, nem tisztán érzékenységének volt következése, hanem nagyrészint onnan vette eredetét, mert Rétynek mindig szüksége vala olly valakire, kihez támaszkodhassék, ’s ki által minden szavát magasztalva vagy legalább helybenhagyva lássa: ugy midőn az egyetemről visszatérve a’ gyakorlati életbe lépett, szüleinek nézetei ’s tanácsai nem maradhattak befolyás nélkül az ifjura; ’s ámbár atyja’ nagyravágyó terveinek eleinte inkább engedett, mint hogy bennök osztozott volna, rövid idő kellett, hogy a’ hiusághoz hajlandó kebel megkedvelni tanulja a’ kilátást, melly naponként szemei elébe állitatott, ’s maga vágyódni kezdjen azon kitüntetések után, mellyeket eleinte csak azért nem taszitott magától, mert atyja kivánatainak ellen állni nem tudott.
Olvasóim tudják, miként Réty mindjárt első föllépésénél egyetemi barátjával Tengelyivel jött összeütközésbe. Az ifju érzé tettének aljasságát, elkövetett mindent, hogy atyját e’ szándékáról lebeszélje; százszor mondá, miként megvetné önmagát, ha legjobb barátja iránt illy bánásra képes volna; de mikor atyjától hallá, hogy éltének legszebb reményét hiusitja meg, ha kérését nem teljesiti; mikor anyja rimánkodott, ’s a’ férfiak mondák, hogy soha a’ megyében illy fiatal, az asszonyok, hogy soha illy csinos főbiró nem volt; valamennyien pedig abban megegyeztek, hogy Tengelyi e’ hivatalt ugy sem nyerheti el: az ifju ellent nem állhatott, ’s minden szebb föltételek ’s nemesebb érzelem, mellyek keblében öntette ellen felzudultak, csak azt eszközlék, hogy átlátva hibáját, barátja’ társaságát ezentul kerülte, nehogy előtte megszégyenülve kelljen állnia.
A’ közélet’ körébe ragadtatva e’ lépés által, megszokva azon kis körre terjedő dicsőséget ’s számos kitüntetéseket, mellyeket a’ megyei életben találunk, ’s mellyek a’ hiuságnak inkább ingerül mint kielégitésül szolgálván, ’s felfogásom szerint egyik főokat teszik annak, hogy e’ hiba nemzetünknél annyira elterjedett, Rétynek természetes hajlama illy körülmények között mind inkább kifejlődött; – ’s miután atyja helyét elfoglalva, mint Taksony megye’ alispánja hódolóktól körülvéve állt, a’ helyzet, mellyben magát találta, olly kellemesnek látszott, hogy azt a’ világért nem cserélte volna fel.
Voltak, kik Rétynek elvtelenséget vetettek szemére ’s azt hivék, hogy a’ tartózkodás, mellyel minden tárgy iránt nyilatkozott, előmenetelére czélzó mélyen átgondolt tervből ered, de ők tévedtek; az alispán sokáig meg vala elégedve helyzetével, ’s nem kivánt mást, mint hogy Taksony megyében ő legyen az első, ő az, kit leginkább szeretnek ’s magasztalnak, ’s féltékenysége csak onnak vevé eredetét, mert senkit megsérteni ’s igy magát egy dicsérőtől megfosztani nem akará. Hiusága szerény vala követeléseiben; azon emberek közé tartozott, kiknek nem nagyszerü dicsőség vagy hatáskör szükséges, hogy magokat kielégitve érezzék, de kik örvendenek, ha lassanként lépcsőről lépcsőre mászhatnak, csak olly embereket találjanak magok körül, kik által bámultatnak, – ’s miután e’ követeléseket Taksony megye tökéletesen kielégité, az alispán, kinek eszébe sem jutott, hogy minden párttól egyiránt kedveltetni férfinak a’ lehető legnagyobb szégyen, nem is kivánt mást.
E’ látszó megelégedés azonban csak addig tartott, mig körülötte senki nem találkozott, ki azt felzavarja, ’s a’ hiu férfi csak addig élvezheté jelen kitüntetését, mig benne senki által uj vágyak nem ébresztettek. Ákos’ anyjának halála, ’s második házassága erre alkalmat adott.
Réty, ki első házasságánál szivét követte, mert szerencséjére szüleinek akarata ez alkalommal önkivánataival ellentétben nem állt; midőn második feleségét választá, csak hiuságának kielégitését kereste, ’s olly nőt hozott házához, ki noha szegény, nagy családból származott, ’s részint szépsége, részint esze miatt, mindenkitől egyiránt magasztaltatott. A’ gondolat, hogy sokak által irigyeltetik, hogy majdnem mindenki bámulja, miként ő özvegy létére a’ környék’ legszebb leányát kaphatta meg, szivének minden más boldogságnál jobban esett, ’s később is, midőn átlátá, hogy nője’ szépségén ’s elmésségén kivül még más tulajdonokkal bir, legalább nagy vigasztalásul szolgált. E’ nő, kit olvasóim ismernek, azon helyzetben, mellyet mint Taksony megye’ alispánnéja elfoglalt, magát megelégedve nem érezheté.
Fényes, habár elszegényedett családból származva, mellynek egyes tagjai magasabb hivatalokat foglaltak el, ’s igy az alispánnét szüntelen nemcsak arra emlékezteték, mennyivel szerényebb helyzetben él ő, hanem egyszersmind férje’ emelkedésére segédkezeket is nyujthatának, épen a’ lehetőség, mellyet emelkedésére maga előtt látott, tevé a’ büszke asszony’ jelen állását türhetlenné, ’s a’ pillanattól, mellyben férje’ házába lépett, éltének egyedüli czélja lön, hogy Réty’ hiuságát azon magasabb nagyravágyássá változtassa által, mellyet ő érzett.
Illy befolyás ellenében az alispán’ eddigi megelégedése nem tarthatá fel magát. Ha eddig örült, hogy a’ megyében elsőnek tartatik, most naponként arra emlékeztetett, mi csekély e’ dicsőség ’s mennyire nem érdemes, hogy férfi által élete’ czéljaul tűzessék ki, a’ közszeretet ’s bizodalom hangos kitörései, mellyek, mint a’ káromkodás, sehol nem közönségesebbek, mint hazánkban, elveszték becsöket Réty előtt, mióta naponként arra intetett, hogy inkább borának, mint érdemeinek köszönheti, a’ helyzetében szükséges leereszkedés mindig terhesebbé vált a’ gúny által, mellyel őt nője illy önmegalázásáért – mint azt büszkeségében nevezé – üldözni szokta, szóval, az alispán, ki egész élte’ boldogságát abban kereste, hogy vele mindenki megelégedjék, ’s hogy általános magasztalást szerezzen magának, nőjében most csak elégedetlenséget, helyzetének kigúnyolását, ’s mindazon czéloknak, mellyek után fáradott megvetését találá, ’s mintegy megalázva érzé magát önszemei előtt.
Csalódik, ki azt hiszi, hogy ki ifju korában gyengének mutatkozott, később, mint férfiu, szilárdabb jellemüvé válhatik; sőt valamint az, ki meredek hegyen állva, lefelé kezd sietni, akaratlanabb szaladásnak indul minél tovább ért: ugy az ember pályája’ kezdetén, midőn ifju lelkét még lelkesedés tölti, könnyebben állhat ellen, mint később, midőn már egy bizonyos irányban elragadtatá magát; ’s Réty, ha nője iránt soha nem érzett, legalább az eszes ’s mindig egy czél után törekedő asszony’ nem szünő befolyása által hamar oda vezettetett, hogy eddig szerencsésnek tartott helyzetéből magasabbra kivánkozzék.
Rétynek élte azóta szerencsétlenné vált. Kit az ég hiunak teremtett, nem arra való, hogy magának magasabb vagy távolabb fekvő czélokat tűzzön ki. A’ hiuság szüntelen kielégités után vágyódik, neki minden szavára taps, minden tetteért dicséret, minden pillanatban magasztalók kellenek, ’s magasabb czélok’ kivivása csak azoknak adatik jutalmul, kik mindezeket nélkülözni tudják. Réty tudá, hogy ha emelkedni akar, egy bizonyos utat kell választania, de midőn ezt tevé, az általános megelégedés helyett, mellyel hivatalát eddig viselé, egyszerre ellenségeket látott maga előtt, kiknek megtámadása ’s ócsárlásai őt szerencsétlenné tevék; ha ismét természetes hajlamának engedve czéljairól megfeledkezett ’s előbbi modorához, melly szerint minden pártnak megelégedését keresé, visszatért, a’ köztapsot, mellyet rövid időre aratott, elkeserité nőjének elégedetlensége. Az alispán’ minden tetteiben habozás ’s bizonytalanság vala észrevehető, ’s nem érezé a’ kétes helyzetet, mellyet elfoglalt, senki inkább, mint ő maga.
Mennyivel kellemetlenebbé vált azonban állása, ’s mennyivel inkább sejditeni kezdé, hogy közte ’s azon párt között, mellyet uj czéljainak feláldozott, való kibékülésről többé szó nem lehet: annyival nagyobbá vált a’ hatalom, mellyet fölötte nője gyakorolt. Annyit áldozott fel megelégedésének, hogy legalább ennek tökéletes elérése után kelle fáradnia; azonfelül minden hiu ember könnyen változtatja meg hiusága’ tárgyait, ’s ha magát egy téren reményeitől megfosztva látja, vágyait más ’s néha ellenkező czélok felé forditja, – ’s Réty, meggyőződve, hogy a’ népszerüség, mellyet egykor birt, visszaszerezhetlen, most egészen osztá nője’ kivánatát ’s majdnem vakon követé tanácsait.
E’ gyengeség, mellyel nője iránt viseltetett, Rétyt oda vezeté, hogy tőle barátjai mindinkább visszavonultak. Tengelyi, kivel, mióta őt Tiszaréten jegyzőnek fogadá, főkép’ mig első nője élt, ’s özvegy korában, a’ régi lábon állt, ismét alig jött a’ házhoz; Vándory maga, ki nála eddig mindennapos vala, hidegebbnek látszott; az öreg Kislaky ’s Bántornyi Tiszarétre, hol előbb sok vig órát töltöttek, ritkábban jöttek. Az alispán körül csak hizelgőinek csoportja maradt, Macskaházy ’s hozzá hasonló emberek, kik az alispánné’ hatalmát ismerve, az uralkodó hatalomnak minden módon kedvében jártak, ugy hogy Réty, ha nőjének ellent akart is volna állni, senkit, kihez támaszkodhatik, maga mellett nem látott, ’s nehogy a’ megalázó akaratlanság, mellybe jutott, mások által is észrevétessék, végre a’ gyengeségnél közönséges szinleléssel ugy tetteté magát, mintha az, minek ellent nem állhatott, tulajdon akaratjának lenne kifolyása.
Olvasóim tudják a’ részt, mellyet Rétyné Tengelyi irományainak elrablásában vett. Midőn Viola’ vallomása által, melly, mint mindenki gondolhatja, titokban nem maradt, az egész dolog közbeszélgetés’ tárgyává vált, nem volt senki a’ megyében, ki a’ zsivány’ előadásának hitelt adva, az alispánt az egész terv’ részesének nem gondolná, – ’s főkép Ákos, jelleménél fogva a gyengeségnek egy bizonyos fokát nem foghatván meg, egészen osztá e’ meggyőződést. E’ szigoru itélet azonban ismét igazságtalan vala. Réty, nőjének tervét, mielőtt az véghezvitetett, nem ismerte, sőt bármennyire érzé azon irományok’ fontosságát, mellyeket Vándory’ ’s később Tengelyi’ kezében tudott, az alispán minden hibái mellett becsületesebb, ’s ha ez nem volna is, sokkal gyávább vala, hogy sem a’ gonosztettet, mellyet nője czéloz, előre tudva, ahhoz valaha megegyezését adta volna. Miután azonban a’ dolog megtörtént, ’s nője által Viola’ vallomásáról tudósitatott: mit vala tennie?
Elborzadva kérdé nőjét: valjon a’ zsivány igazat mondott-e?
„És ha minden, a’ mit a’ zsivány mondott igaz volna, – válaszolt nője – ha azt, mivel vádoltatom, tettem, nem tettem-e családod’ javára, nevednek feltartására, érdekeid előmozditására? fel fogsz-e lépni ellenem? biró elébe fogod-e idézni nődet, mint rabot? önmagad fogsz-e gázolni a’ névben, mellyet viselsz? – tönkre teszed magadat ’s még ártatlanságodat sem fogod elhitetni az emberekkel. Az egész világ most is inkább téged mint engem vádol, ha ellenem föllépnél is, egy uj alávalóságnak, nem büntelenséged’ bizonyságának veendi mindenki. Előtted egy ut áll, az egyedüli, mellyen becsületedet megmentheted, az, hogy egész befolyásodat e’ szerencsétlen történet’ elpalástolására használd.”
Réty soha szerencsétlenebbnek nem érzé magát mint e’ pillanatban; lelke eliszonyodott a’ gondolattól, hogy gonosztevőkkel mintegy akaratlan czimboraságba jutott; ő előre látá mindazon nehézségeket, mellyekbe e’ tett’ elpalástolása által jőni fog; sejdité, hogy élte’ nyugalma elveszett, ’s hogy mint a’ gonosztevőnek, ezentul minden pillanatban a’ szörnyü titok’ felfödözésétől kell remegnie, – ’s még is mit tehetett? – Nője helyesen fogta fel állását: vagy mint a’ gonosztett’ üldözője, vagy ha azt eltitkolni segité, mint részese kelle föllépnie; közép ut nem vala. Hogy e’ kettő között Réty a’ másodikat választá, jelleménél fogva természetes. A’ befolyás, mellyet nője fölötte évekig gyakorolt, meggondolása annak, hogy a’ tett’ eltitkolása lehetséges, ’s ha az sikerül, becsületes nevét ’s jelen állását megtarthatja, holott ellenkező esetben, ha az egésznek felfödözéséhez segédkezeket nyujt, legtitkosabb családi viszonyai közbeszélgetés’ tárgyává válnak, ’s ő maga, ha nem is a’ biró-, legalább a’ közvélemény által elitéltetik, alig adának választásra alkalmat, ’s az alispán olly irány’ követésére látá magát kényszeritve, mellyet roszallt, sőt mellytől egész valója borzadott.
Macskaházy’ meggyilkoltatása által ezen állás még nehezebbé vált. Macskaházy’ szobájában egyes irományok találtattak, mellyek Tengelyi’ sajátjai valának. Mig Tengelyi tartatik a’ gyilkosnak, ez irományoknak ott léte az által magyarázható, hogy a’ jegyző azokat gonosztette’ elkövetésénél ott vesztette; de ha ő fölmentetik, nem válik-e ezen irományok’ ott léte által a’ vád, melly az alispán ellen ez irományok’ elrablása iránt emeltetett, még valószinübbé? nem fogja-e maga Tengelyi e’ körülményt annak bebizonyítására használni? – „Vesztőhelyre hozni egy olly embert, kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, ki egykor barátom volt, ’s kinek leánya fiam’ nője lesz; vagy önmagamat örök gyalázat’ sőt szigoru büntetésnek kitenni: ez a’ választás, melly számomra marad.” igy szólt Réty magában, ’s szivét leirhatlan kinok tölték el.
Réty, mint gyenge emberek közönségesen, azt, kinek hatalmától megmenekülni nem tudott, azaz nőjét, nem szerette soha; a’ hidegség, mellyel iránta viseltetett, gyülöletessé változott. Elhagyva barátjaitól, megvetve ’s talán gyülölve tulajdon gyermekei által, megfosztva a’ közbecsüléstől, melly után egész életén át vágyódott, kitéve veszélynek ’s gyalázatnak, – ez vala a’ helyzet, mellyben magát látá; ’s Réty annyival inkább gyűlölé nőjét, mennyivel kevesebbé bocsáthatá meg önmagának a’ gyengeséget, mellyel eddig tanácsait követte.
Az alispánné sokkal inkább ismerte férjét, mint hogy a’ változást, melly kedélyében történt, észre nem vette volna; a’ büszke asszony azonban e’ látszó hidegséget azon megvetéssel viszonzá, mellyel emberek, kik bár roszat, legalább erősen akarni tudnak, ollyanok iránt, kik magokat általuk eszközül használtaták, érezni szoktak, ’s azon meggyőződéssel, hogy férjének jóléte önterveinek sükerülésétől elválaszthatlan, közönösen látá haragját.
Az alispánnak nyugtalanságát, mellyet helyzete eléggé megmagyarázhat, ez alkalommal azonban ugy látszott, nem kevéssé nevelé egy levél, melly asztalán feküdt, ’s mellyet, midőn a’ szobában körüljárva, néha asztala mellett megállt, időről időre fölvett, ’s látszólag a’ legnagyobb felgerjedésben helyenként ujra olvasott.
A’ levél, mint irásából láthatjuk, Vándorytól vala, ’s miután regényolvasók szerencsémre azon kiváltsággal birnak, mellyet az angol kormány nagy dicsőségére olly szépen védelmezett, t.i. hogy mindenkinek legtitkosabb leveleit szabadon elolvashatják, legczélirányosabbnak tartom, ha az egész levelet, melly Rétyt olly nyugtalanságba hozá, itt egész kiterjedésében előmutatom.
A’ levél igy szólt:
„Kedves öcsém!
Tudod, nem szoktam visszaélni e’ névvel, melly egykor szivemnek kedves vala, de mellyel élni megszüntem, mióta meggyőződtem, hogy használása neked káros lehet. Testvéred vagyok, de nem követeltem soha más jogokat, mint mellyeket szivedhez birtam, ’s most is csak azért akarlak emlékeztetni a’ viszonyunkra, mellyben hozzád állok, hogy szavam, ha lehet, az ösvényről, mellyen jársz, visszatéritsen.
Te egy örvénynél állsz Sámuelem! tekints körül! még egy lépés, ’s a’ rosz, mit tevél, talán helyrehozhatlan; becsületed, melly most veszélyeztetik, talán elveszett; lelkedet tettek fogják terhelni, mellyeket késő bánatod helyre nem hozhat többé. Oh, térj magadba öcsém! ’s gondold meg, azon külső fény ’s földi vagyon, mellynek már ennyit áldozál, megérdemlik-e, hogy értök lelked’ nyugalmát örökre feldúljad?
Volt egy idő, hol Tengelyit barátodnak nevezted; de hagyjuk ezt! jónak látád szétszakitani e’ kötelékeket, ’s ámbár egy becsületes embernek barátsága legalább ép’ olly jótéteménye az istennek, mint ha egy nagy férfi’ szeretetét nyerhettük meg, te eltaszitád e’ jótéteményt magadtól, ’s én szivedre bizom, hogy e’ tetted ellen panaszt emeljen; de ha Tengelyi soha barátod nem volt, ha ellenségednek tartod, valjon nem szólal-e fel szived, midőn őt ezen helyzetben látod? meg vagy győződve ártatlanságáról, ismered a’ viszonyokat, mellyeknek ő áldozatja, tudod mindezen szerencsétlenségnek kik okai, ismered az alávalókat, kik, hogy ön’ gonosztetteiket elpalástolják, ellene vádat emelnek; tűrheted-e, hogy e’ föld’ legbecsületesebb embere ellenei által ennyire elnyomassék? hogy a’ legjobb, legszeretőbb család ennyit szenvedjen hol segithetsz, hol ennyi embernek megmentése csak tőled függ?
Nem gondoltam, hogy hasonló helyzetben arra, mit tőled legszorosabb kötelességed kiván, kérni kénytelenitesselek; meg voltam győződve, hogy valamint tudod, hogy Tengelyi’ szenvedéseinek oka nagy részben magad vagy, ugy mindent el fogsz követni, mi öntetteid’ helyrehozására kivántatik; ugy látszik, csalódtam, sőt tulajdon fiad’ kérései nem birhattak arra, hogy e’ szerencsétlen, általad megrontott család’ sorsát csak enyhitsed is; lelkemnek fáj, de szükséges, hogy emlékeztesselek azon sokszor tett igéretedre, miszerint semmi igazságos kivánatomat megtagadni nem fogod; hogy eszedbe juttassam azon kötelességeket, mellyekkel magadat irántam lekötve lenni önmagad számtalanszor állitád.
Igen, Sámuel, ha a’ mult időre visszatekintesz, önszived meg fogja vallani, hogy mindig testvérileg bántam veled, hogy javadra, legalább az emberek’ fogalma szerint, becseseknek tartott dolgokból áldoztam annyit, a’ miért tőled háladatosságot várhatok.
Még gyermek valék, midőn anyám meghalt, de már eléggé kifejlődve, hogy a’ változást észrevegyem, melly, főkép’ miután apánk másodszor házasodott meg, sorsomon történt. Mióta anyád e’ házba lépett, gyülölt, mert arra emlékeztetém, mi után leginkább vágyódott; később pedig, mikor a’ világra jöttél: mivel félt, hogy apám’ örökségét meg fogom osztani veled. Az egész világ sajnálta helyzetemet, nem hibáztak, kik bennem ellened gyülölséget igyekeztek ébreszteni; de én forrón szerettelek mind e’ mellett; nekem ugy látszott mindazon kin, mellyet apám’ házában, mióta te a’ világra jöttél, tűrök, semmi az örömhöz képest, mellyet élvezék, ha karjaim közé szorithattalak, ha bátyádnak hivál, ha egyes szavakra vagy valamelly játékra tanithattalak. Mostohám üldöz, igy gondolám magamban, apám nem véd, szidnak és kínoznak, de végre van testvérem, ’s ha majd az felnő, mi boldogok leszünk egymással.
Gyermekségem annyira szerencsétlen vala, hogy reményeimmel mindig a’ távol jövőben kelle tévelyegnem, ’s minél idősebb levék, annyival tűrhetetlenebbnek tetszett állapotom. Hét esztendős korodban hozzád nevelő jött ’s elválasztattam tőled is. Apám egész szeretetét benned központositva, irántam naponta hidegebbé vált; anyád mindinkább gyülölt, magok a’ szolgák visszavonultak tőlem, ’s ugy látszott, közmegvetés és üldözések’ tárgya lettem. Nem tűrhettem többé helyzetemet. Tizenhat éves korában mindenikünk többet remél az élettől ’s inkább bizik magában, mint hogy merész föltételektől visszaijedne, a’ kötelékek, mellyek mindenikünket később olly ellentállhatlanul lánczolnak munkássága’ köréhez, még gyengék, ’s az ifju nem gyanitja, hogy midőn más pályára lépve bajait közönségesen csak ujakkal cseréli fel, az örömek, mellyeket élvezett, kipótolhatlanok. Hosszu küszködés után elhagyám e’ hazát, ’s a’ külföldön kerestem nyugalmat ’s szabadságot.
Hosszu évek multak mióta ezt tevém, de ha szobádon körültekintek, melly akkor apámé vala, ’s a’ pillanat jut eszembe, mellyben kezét utolszor ajkaimhoz szoritám, lelkemet még most is bánat tölti el. Ha egy szerető szót szól, ha nyugtalanságomat észrevéve, látva az el nem titkolható könyeket, mellyek arczaimon lefolytak, a’ helyett, hogy mint máskor tevé, a’ pityergő gyermeket türelmetlenül elküldi, csak egyszerüen bajom’ okáért kérdez, soha határozatom’ véghezvitelére erőt nem érzek magamban. Én apámat szerettem még e’ pillanatban is, egy meleg szó ajkairól, ’s nekem mennyi önszemrehányás, apámnak talán mennyi bánat meg vala kimélve.
Apám, mint sokszor mondád, szeretett, ’s én elhagyám őt. Oh, Sámuel, ez fáj lelkemnek! ’s noha még félig gyermek valék, fájt már akkor, midőn házunkat elhagyám. De ifjuságunk’ napjaiban, hol mit szivünk érez, titokban nem tarthatjuk, ki gyanitja, hogy a’ szerelem, mellyet mások irántunk érzenek, hidegség’ palástjába rejtőzhetik? ’S én azon meggyőződéssel mentem el, hogy senki által nélkülöztetni, senkitől visszakivántatni nem fogok, téged talán kivéve, ki gyermekjátékaid között észre fogod venni a’ hiányt, melly távozásom által történt, ’s elfeledve a’ távolságot, mint annyiszor tevéd, talán vissza fogod ohajtani bátyádat.
Anyámnak egy közel rokona, ki mindig különös szeretettel viseltetett irántam, ’s miután a’ módot, mellyel velem mindenki bánt, látá, e’ lépésre leginkább buzditott, segédkezet nyujta czélom’ kivitelére. Ő szerzé meg a’ szükséges irományokat, mellyekkel a’ név alatt, mellyet most viselek, külföldre meheték; neki köszönöm, hogy távollétem’ első éveiben, noha majdnem pénz nélkül indultam el, szükséget nem ismerék. – Három év’ leforgása után e’ bátyám meghalt ’s olly sebesen és váratlanul, hogy hollétemről senkit nem tudósithatván, segélyezésem iránt rendeléseket nem tehetett, ’s Göttingában, hol akkor épen egyetemi éveimet kezdém, egyszerre egészen ön erőmre hagyatva látám magamat. Senki a’ hontalanságnak kínjait nálamnál fájdalmasabban nem érzé. Azoknak vagyok egyikek, kiknek emberekkel társalkodni szükségeik közé tartozik, könnyen simulok bár kihez, ’s mire később tapasztalás tanitott, azt már félig gyermekkoromban sejditeni kezdém, hogy alig van ember, kiben közelebb ismeretség után igen sok szeretetre méltót nem találhatnánk, ’s igy nem voltam barátok nélkül külföldön sem; de a’ gondolat, hogy mind ezen kötelékek, mellyek szivemet egyes emberekhez füzték, végre ha hazámba visszatérek, mégis meg fognak szakadni; hogy azok, kiket szeretni tanultam, nem ugyanazon körben fogják később használni erejöket, mint én; hogy semmi maradandó viszonyba nem léphetek: elkeserité minden örömeimet. Ollyanhoz valék hasonló, ki e’ földön élve halhatatlanságot nem hisz, ’s félve a’ haláltól, ’s azt gondolva, hogy mindennek véget vet: nem örülhet szeretetének, melly ez élet’ szük határai közé szoritatik. Ha társaim hazájokról szólván, lelkesedésökben részt nem vehettem; ha láttam, miként köztök azok is, kik egymástól távol álltak, legalább honuk’ multjában ’s jövőjében egy közös emlék- ’s reménykincset birnak, melly őket egybefűzi, ’s mellyben csak én, a’ számkivetett, nem részesülhetek, lelkemben véghetlen vágy támadott távol hazám után. – De nem biztam atyám’ szeretetében, nem hittem, hogy gondatlan lépésemet megbocsáthatja, ’s magamba fojtám vágyamat. Az, hogy bátyám’ halála után senki által nem segittetém, határozatom’ megváltoztatására indokul nem szolgálhatott, kevés szükségeim voltak, ’s azoknak pótlására munkám elég vala, sőt mint hasonló helyzetben minden ifju, a’ gondolat, hogy mindent magamnak köszönhetek, az önmegelégedésnek egy nemével tölté szivemet, mellyet semmivel nem cseréltem volna fel.
Tiz évnél többet töltöttem igy. Honi emlékeim távolabb estek tőlem ’s kevesebb fájdalommal töltének; maga nyelvünk, mellyet csak ritkán gyakorolhaték, szokatlanná vált, ’s egyetemi gradust véve, uj hazámban otthonosnak kezdém érzeni magamat; ’s habár a’ reményről, hogy szülőföldemre egykor visszatérek, le nem mondék, legalább már nyugottan várám a’ pillanatot, mellyben ezt tehetem, midőn hirt vevék, hogy a’ heidelbergi egyetemre jöttél. Az ottani deákok’ névsorában olvastam nevedet; más Réty Sámuel is lehetett a’ világon, de nekem szivem mondta, hogy testvéremet fogom találni. Felhagytam a’ magánytanitással, mellyből Göttingában éltem, félbeszakasztotám minden összeköttetéseimet, ’s hozzád jövék, hogy éltem’ tapasztalásait ’s azt, mit tanultam, hasznodra fordithassam.
Nem azért irom mindezeket, hogy szemrehányásokat tegyek, ugy hiszem, a’ szorgalom, mellyel egyetemi éveid alatt segitélek, nem volt egészen hasztalan, – szeretetem a’ messze idegen földön szivednek jól esett, – de tudom, helyzetemben mindenki szintugy cselekedett volna, ’s ha érdemem volt, azt bőven megjutalmazá a’ boldogság, mellyet társaságodban élvezék. Honi nyelvemen ifjuságom’ boldog emlékeiről szólhattam ismét, kérdéseimre testvérem felelt, ’s évek óta először ismét azon meggyőződés ébredt keblemben: hogy egészen elhagyatva nem állok a’ világon. Nem, Sámuelem, nem szemrehányásokat akarok tenni, de vissza akarlak emlékeztetni a’ boldog napokra, mellyeket együtt tölténk, – a’ napokra, hol közöttünk titok nem vala, hol az, hogy én tőled valamit kérjek, minek megadása neked kellemetlen volna, ép’ olly valószinütlennek látszott, mint az, hogy te kérésemet megtagadhatnád.
A’ viszonyt, mellyben egymással álltunk, senki nem gyanitá, sőt voltak, kik bámulák, hogy annyira különböző korunk mellett ennyire barátok lehetünk; maga Tengelyi, ki előtt egyébiránt titkunk nem vala, soha nem sejdité, hogy testvérek vagyunk. Csak magunk között határoztuk el, hogyha egyetemi esztendeid elteltek, együtt térünk meg apám’ házához, együtt kérjük bocsánatát a’ meggondolatlan lépésért, mellyel agg napjait elszomoritám.
Az ég máskép’ rendelé. Ismerted az angyalt, kinek szeretete minden egyéb kötelékeket velem elfelejtete, ’s azon határozatra birt, hogy Németországot válasszam hazámnak. – Cselekvésem vétkes vala kétségen kivül; bármi csekély legyen az erő, mellyet magában érez, elhagyni hazáját az embernek szabadságában nem áll soha! a’ kör, hová isten által állitatunk, ez az, mellyre munkásságunkat forditanunk kell, ’s vétkezik, ki az ur által kijelelt napszámot elhagyva, más térre forditja talán csak itt valóban használható tehetségeit; tudtam általad azt is, hogy apám keservbe merült vesztem által ’s többször vágyódik fia után; de egyszer szerettem éltemben, ’s midőn választanom kelle szerelmem ’s kötelességeim között, ennyinek feláldozására nem éreztem keblemben erőt. Ha a’ hölgyet, kit magamnak választék, mint nőmet apám’ házához vezetem, ő, kinek büszkeségét ismerém, öröm helyett csak uj fájdalmat fogna érzeni; a’ gondolat, hogy fia egy mesterember’ leányát választá párul, nézetei szerint nagyobb szerencsétlenség vala, mint hogy az öröm által, mellyet fiának visszatérte szivének adhatott, pótoltatnék, ’s te magad jobbnak látád, ha a’ kis hivatalt, mellyet nyertem, elfogadva, álnév alatt egy ideig még külföldön maradok.
Emlékszel-e még elválásunk’ pillanataira, Sámuel? a’ gondolat, miként egymást sokáig látni nem fogjuk, fájdalommal tölté szivünket, szemeink könyekkel teltek, midőn utolszor kezet nyujtánk, ’s mégis boldogok valánk. Te egy munkás élet’ küszöbén látád magadat, mellyben ifjúságid’ föltételeit valósithatni gondolád; én szerényebb kilátásokkal, de a’ viszonzott szeretet’ egész boldogságát hordva keblemben, tekinték a’ jövőnek elébe. E’ legboldogabb korszaka életemnek, mint tudod, rövid vala. Kevés hónap mulva, miután te házadba visszatértél, nőm meghalt, ’s annyi szerencséből, mellyel magamat környezve látám, csak emlékeim maradtak; te, kinek bánatomat legjobban panaszolhatám, távol valál; Tengelyi, ki, mint tudod, kivüled szivemhez legközelebb állt, még előtted tért vissza hazájába. Voltak idők, hol azon élvezet, mellyet a’ tudományokban találtam, ’s azon örömek, mellyeket az ismerőseimmel való társalkodás nyujta, lelkemet kielégiték; de a’ sziv hamar megszokja a’ szerencsét, ’s most, miután a’ szeretet’ boldogságát ismerni tanultam, ’s tőle egyszerre megfosztatám, lelkemet leirhatlan szomoruság, ellentállhatlan vágyódás tölté el. Elhatározám, hogy haza térek, ’s a’ nélkül, hogy szándékomról tudósitanálak, utnak indultam.
Látni akartam apámat ’s házi viszonyait, mielőtt magamat előtte fiának vallom. A’ mit e’ házban találtam, midőn kivüled mindenkitől ismeretlenül küszöbén először átléptem, meggyőzött, hogy jobban teszem, ha mig atyám él magamat nem nevezem meg. Ha nevem- ’s követeléseimmel föllépek, anyádnak gyülölsége talán ujra fel fogott volna támadni ellenem, ’s vesztett fiának feltalálása csak apám’ végnapjainak nyugalmát zavarhatá. Föltettük, hogy nem szólunk, ’s miután közbenjárásod által e’ falu’ lelkészének nevezve, itt telepedhettem le, minden ok megszünt, mellyért e’ helyzet’ változtatását kivánatosnak tarthatám. Mint a’ családnak egyik tagja éltem házunkban, apám, kit talán természetes ösztöne vezérlett, határtalan szeretettel fogadott, ’s bár nem ismerve, arra szentelhetém napjaimat, hogy végső éveit derültebbekké tegyem.
Végre anyád meghalt, kevéssel utána apám is, kinek hátralevő erejét a’ fájdalom, mellyet nője’ vesztén érzett, hamar fölemészté. Midőn végórájához közelgett, ágyához borultam, ’s elmondva titkomat, bocsánataért kértem. Szemeiben könyek ragyogtak, végső erővel kebléhez szoritott, fiának nevezett, ’s áldást monda fölöttem. Te a’ szobában voltál; atyánk ágyához hítt téged is, ’s mindkettőt kezünknél fogva kért, hogy egyetértők legyünk ’s egymást soha el ne hagyjuk.
Atyám’ halála után semmi annak, hogy álnevemet letéve, mint testvéred lépjek fel a’ világ előtt, utjában nem állt. De az’ idő alatt, mellyet veletek töltöttem, sokat tapasztaltam, mi e’ természetesnek látszó lépéstől visszatartóztathatott. Atyám nem vala takarékos, ’s vagyonát adósságokkal terhelte; te magad nőddel többet költöttél, mint hogy, mig apánk élt, szinte adósságokba nem keveredtél volna; ha most mint testvéred lépek fel ’s az engem illető apai örökségnek felét követelem, olly vagyonbeli állapotba hozlak, mellyben megszokott életmódodat nem folytathatod. Föellépni nevemmel ’s nem követelni örökségemet, nem vala kivihető, nemcsak mert illy lemondás által magadat a’ jövőre biztositva nem érezhetéd, de mert nem akartam, hogy a’ világ előtt irántam ennyire lekötelezettnek látszassál. Azonfelül, az’ idő alatt, mellyet mint lelkész a’ faluban töltöttem, megtanultam kedvelni uj hivatásomat, ’s érzém, hogy azt családi nevem alatt, a’ nélkül, hogy különcznek neveztessem, nem folytathatom többé; maga a’ lárma, mellyet Réty Boldizsárnak föllépése okozni fog, az, hogy közbeszélgetés’ tárgyává válok, visszatartóztatott titkom’ felfödözésétől, ’s két nappal apám’ halála után magam kértetek, hogy valóságos viszonyunkról senkinek ne szólj; hisz’ veled maradhattam, testvérileg szerethettelek igy is, ’s nekem más nem kellett.
Nagylelküségről szóltál akkor; a’ mit tettem, az talán nem vala az. Megvallom, voltak perczek, mielőtt magamat e’ lépésre határozám, hol az, mit tenni akartam, áldozatnak látszott; nincs ember, ki néha életében vagyon után nem vágyódott volna, ’s mig emberek lesznek, kiknek szenvedéseit birtokunkkal enyhithetjük, e’ vágyban nincs, mit szégyenlenünk kellene; miután azonban egész helyzetemet meggondolám, az okok, mellyek azt javaslák, hogy benne megmaradjak, számosabbak voltak, ’s valamint soha tettemet meg nem bántam, ugy akkor önmegtagadás nélkül határozám el magamat. Biztositva voltam a’ szükség ellen, ’s te önként igérted, hogy soha semmit tőled nem kérhetek, mit te megtagadnál; igy ha néha valakit segiteni akartam, saját birtokra nem vala szükségem.
Igen, Sámuelem, te nekem megigérted ezt; az idő eljött, hol téged ez igéretre emlékeztetlek.
A’ világ’ fogalma szerint sokat áldoztam neked, nevet, mellyre magad büszke vagy, szép vagyont, polgári állást, mellyet irigyelhetőnek mondhatni; bármi távol van lelkemtől a’ nagyravágyás, nem egyszer érzém életemben, hogy embertársaimnak inkább használhattam volna, ha születési jogaimról le nem mondok. Oh, öcsém, ne ébreszd bennem a’ meggyőződést, hogy mindezt érdemetlenért tettem, hogy mindenemről csak azért mondék le, hogy általad roszra használtassék!
Tengelyi’ sorsa tőled függ, megmentheted ’s visszaszerezheted megtámadt becsületét; nem szükséges, hogy a’ módokat elmondjam; de ha valaha szerettél, ha apád’ végkérése szent előtted, ha nem akarod, hogy a’ pillanatot átkozzam, mellyben szeretetem által arra biratám magamat, hogy önérdekeimet jólétednek alája rendeljem: gyermekeid’ boldogsága, önnyugalmadra kérlek, tedd azt, mit tőled kötelesség- ’s önlelkiisméreted kiván, mit tőled az kér, ki, miként minden vagyonát, ugy életét neked áldozta volna ’s áldozná ha javad kivánja
bátyád Boldizsár.”
Az alispán épen ismét e’ levél’ végső sorait olvasva át, székére veté magát ’s szemeit az égő gyertyákra meresztve szomoru gondolatokba mélyedett, midőn az ajtó megnyilt, ’s egyszerre bátyja állt előtte.
Kálmán Porvárról visszatérve, egyenesen Vándory’ házához ment, ’s elbeszélé neki Tengelyi’ helyzetét. ’S a’ lelkész azonnal az alispánhoz sietett, hogy vele barátja iránt szóljon.
Vándory’ jötte meglepé az alispánt; nem vala elkészülve, hogy bátyjával most szóljon, ’s látszó zavarban nyujtá kezét a’ belépőnek. A’ lelkész nem fogadá el kezét, ’s közönségesen olly szelid arczain ünnepélyes komolyság vala észrevehető.
„Boldizsár, – szólt az alispán szomoruan, rövid szünet után, melly alatt szemeit a’ lelkészre függeszté – nem fogadod el kezemet, mellyet szeretve nyujtok feléd?”
„Sámuel, – mondá emez komolyan – ha a’ szivek megváltak, minek fogódzanak kezeink? ők az egymástól távozókat nem fogják együtt tartani.”
„Hát te is, – szólt az alispán fájdalmasan, midőn magát székébe visszaveté – te is eltaszitasz magadtól?! Oh, Boldizsár! ha még te is, ki olly irgalmas ’s olly szerető vagy mindenki iránt, fölöttem pálczát törtél!”
„Én nem törtem pálczát senki fölött, – válaszolt Vándory mélyen meghatva a’ fájdalom által, melly testvére’ arczain mutatkozott – ’s elhiheted, nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék meggyőződve, hogy a’ jó indulat, mellyet isten kebledbe teremtett, győzedelmeskedni fog a’ bünös szenvedélyek fölött, mellyeknek magadat átengedéd. De nincs időd késni, ha magadhoz nem térsz, a’ rosz, mit tevél, talán helyrehozhatatlanná válik. Tengelyi tömlöczben –”
Ritka az, ki azon ember iránt, kit megsértett, főkép’ ha hibáját jóvá nem teheti, néha a’ gyülölségnek egy nemét nem érzené keblében. Vétkes tetteinknek érzete olly kinzó, hogy tőle menekülni akarván, mindenhez folyamodunk ’s inkább igazságtalanná válunk az egész világ iránt, hogysem a’ kinzó igazságot önmagunknak megvalljuk; nem bámulhatjuk tehát, ha Réty Tengelyi’ nevénél e’ pillanatban hasonló érzelmekkel telt el; ’s csak arra emlékezve, mit a’ jegyző végett szenvedett, Vándoryt félbenszakasztá. „Ne nevezd őt; – mondá türelmetlenül – bár soha nem hallottam volna nevét életemben!”
„Hát annyira jutottál, – sohajtott Vándory – hogy tetteid’ megbánása helyett gyülölséggel szólsz arról, kitől bocsánatot kellene kérned?!”
„Bocsánatot tőle?! – szólt Réty ’s arczai lángoltak; – ki dúlta fel életem’ csendjét, mint ő? kinek köszönhetem, hogy egyetlen fiam házamat haragban hagyá el, ’s fülem’ hallatára átkozá végzetét, mert neki engem adott apául? ki foszt meg benned az utolsó szivtől, mellyet eddig birhattam? Mutass egyet fájdalmaim között, mellyet nem általa vagy miatta szenvedek, ’s térden állva bocsánatot fogok kérni tőle.”
„És ki mindennek oka?” kérdé Vándory nyugottan.
Az alispán hallgatott.
„Ki oka, – folytatá Vándory feddő hangon – hogy a’ szelid kötelék, mellyel egykor az élet kettőtöket összefűze, szétszakitatott? ki üldözé a’ másikat?”
Az alispán szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
„Tengelyi tömlöczben, a’ legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönbe zárva, ’s te a’ megye’ alispánja csak arra használod istentől adott hatalmadat, hogy azt, ki egykor barátod volt, ’s kit most gyülölsz, mert minden roszat, mit neki tevél, elfelejteni nem tudsz, még inkább kinoztasd; kinek van itt oka panaszra?”
„Én Tengelyi’ szenvedéseinek oka nem vagyok; – mondá az alispán türelmetlenül – meg vagyok győződve ártatlanságáról, de az igazság’ karját, habár látnám, hogy hibázik, én nem tarthatom fel.”
„Sámuel, – szólt a’ lelkész szomoruan – e’ mentség jó lehet emberek előtt, de fogsz-e vele fölléphetni isten előtt, ha tőled majdan Tengelyi’ szenvedéseiért számot kér?”
„Én mindent tettem, a’ mit csak tehettem; – válaszolt Réty mindig nyugtalanabbul – tulajdon kezességemet ajánlottam; kértem Nyuzót, meghagytam esküttjének, hogy mig Tengelyi’ rabsága tart, vele minden lehető kimélettel bánjék; többet józanul senki nem kivánhat tőlem.”
„Én sem, testvéred sem kivánhat tőled többet? – mondá Vándory szemeit öcscsére függesztve – az, ki érted mindent feláldozott, mit mások e’ világon becsesnek tartanak, kiért magadat annyiszor örök hálával lekötelezve mondád?”
Réty látszó zavarral tekinte körül.
„Ne félj, – mondá a’ lelkész, ’s évek óta talán először keserü mosolygás játszék ajkai körül – nincs senki a’ szobában, ki szavaimat hallhatná, ki előtt magadat szégyenlened kellene, midőn arra emlékeztetlek, hogy testvéred szól hozzád.”
Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
„Igen, testvéred. Az irományok, mellyekkel születésemet bebizonyithatnám, elvesztek, ’s világi biró talán elutasitna, ha most egyszerre nevemet ’s birtokomat követelve lépnék fel. Te tudod, hogy valót mondok, ’s nem fogod tagadni, hogy testvérileg bántam veled.”
Réty háladatosságáról rebegett valamit.
„Ez háladatosságod? – kérdé Vándory keserüen – ez azon testvéri szeretet, mellynek birtokában minden egyébről lemondva, magamat gazdagnak érzém? ez teljesitése azon nem kért, de általad számtalanszor adott igéretednek, hogy soha semmit, mi emberileg lehetséges, tőled nem kivánhatok, mit te megtagadnál?”
Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
„Én biztam szavadban, biztam annyival erősebben, mennyivel inkább meg valék győződve, hogy semmit tőled kérni nem fogok, minek teljesitése nagy áldozatodba kerülne. Boldogok voltunk mindketten e’ viszonyok alatt, ’s én midőn a’ befolyást látám, mellyet helyzetemben a’ földmivelő nép’ jobblétére gyakorolhaték, nem egyszer áldám istenemet, hogy magamat e’ pálya’ elhagyására elcsábitani nem engedém. Maga a’ viszony, mellyben egykor Tengelyihez álltunk, helyre állt; a’ derék férfiu mindent, mit általad szenvedett, megbocsátva, szilárd lelkének egész barátságával fogott körül, ’s ugy látszott, a’ szeretet, melly közted, ’s közte az egyetemen szinte közmondássá vált, tovább fog élni gyermekeitekben. ’S ki oka, hogy e’ szerencsés napok megváltoztak?”
Réty ismét szólni akart.
„Nem akarok senkit vádolni, – folytatá Boldizsár – csak kérdeni akarlak: ha ezen időt későbbi életeddel összehasonlitod, hol lelkedet nagyravágyás ragadta meg ’s terveidnek szivedet feláldozád, mikor voltál boldogabb?… Sohajtsz! – tevé hozzá rövid szünet után, melly alatt, mintha feleletét várná, szemeit reá függeszté. – Oh, Sámuelem, miért nem hittél akkor nekem, miért nem követted benső érzésedet, melly tetteid ellen felszólalt?… Nem szólok a’ szivtelen módról, mellyel Tengelyivel bántál. Ákos Vilmát szereté; tudtad, éltem’ leghőbb kivánata, hogy e’ két fiatal ember, kiket én neveltem, ’s kikről tudtam, hogy egymást boldogitandják, el ne választassék egymástól; de büszkeséged nem tűrheté, hogy fiad egy jegyző’ leányát vezesse az oltárhoz, ’s Tengelyi, kit egész életedben barátnak neveztél, megszégyenitve küldetett el házadtól.”
„Nem ismertem nőm’ szándékát, – szakitá félbe Réty a’ szólót – máskép’ bizonyosan nem tűrtem volna, hogy Tengelyivel igy bánjék.”
„Hagyján! – folytatá az előbbi, ki mindig melegebben, majdnem indulatosan kezde szólni – nem fogok veled vitatkozni arról, mennyiben egyezik meg ezen állitásod azokkal, miket később tettél. Bár mennyire ferde a’ nézet, apának a’ világ’ fogalmai szerint, joga van gyermekeinek jövőjéről határozni, ’s én nem fogok szemrehányásokat tenni, ha e’ joggal visszaéltél is. De valjon irományaim’ elrablása – –”
Réty görcsösen megragadá a’ lelkész’ kezét, arczai égtek. „Hát te is?! – mondá fájdalmas hangon; – te is képesnek tartanál illy ocsmányság elkövetésére?!”
„Isten látja lelkemet, – szólt szemeit az éghez emelve az előbbi – midőn házamnál az első rablási kisérlet tétetett, a’ gondolat távol vala tőlem. Önként lemondék minden követelésekről, mellyekhez születésem feljogositott, miként juthatott volna eszembe, hogy valakinek érdekében lehet engem azon irományoktól megfosztani, mellyekkel jogaimat bebizonyithatám; a’ levelek, mellyeket egykor tőled vagy nőmtől kaptam, magamon kivül, ki előtt birhattak becscsel? Mennyire nem gyanakodtam irántatok, láthatád abból, hogy midőn a’ történet után irományaimat Tengelyi’ gondjára biztam, e’ határozatomat előtted ’s nőd előtt magam beszéltem el. De miután a’ rablás Tengelyi’ házában megtörtént, miután Viola vallomásában egyenesen Macskaházyt ’s nődet vádolá, miután meggondolám, hogy Tengelyi’ irományai senki előtt annyi becscsel nem birhatának, hogy őt illy gonosztett’ elkövetésére birják, ’s leveleid, mellyek kezemben voltak, születésem bebizonyitására csakugyan elégségesek lettek volna –”
Vándory, mielőtt mind ezen egyes tételeknek következését kimondaná, elhallgatott; Réty kezével takarta el arczát.
„Nem vagyok természetemnél fogva gyanakodó, – mondá a’ lelkész, midőn a’ fájdalmat látá, mellyet szavai Rétynek okoztak – éltem’ legnagyobb keserve, hogy felőled csak egy perczig ekkép’ kelle gondolkoznom. Magyarázd meg mind e’ szörnyü körülményeknek találkozását, ’s én áldani fogom istenemet, ha tőled igazságtalanságomért térden állva bocsánatot kérhetek.”
Réty fölkelt, ’s szobájában egy párszor a’ legnagyobb fölgerjedésben fel ’s alá járt. Azon pillanatok’ egyikéhez jutott ő, hol a’ sziv, tovább nem viselhetve terhét, kitárja legtitkosabb érzelmeit. Ha birája előtt áll, ha vallomása életébe kerül, a’ szerencsétlen férfi elmondott volna mindent, minden türhetőbbnek látszott, mint hogy senkivel helyzetéről ne szóljon. „Vess meg, – mondá szenvedélylyel, miután elbeszélte, mi részt vett nője az irományok’ elrablásában, mit ő csak a’ tett’ elkövetése után tudott meg, – vess meg bátyám, vond el tőlem örökre szeretetedet, mellyre ugy is érdemes nem vagyok, de én nem cselekedhettem máskép’. Szerencsétlen végzetem ugy akarta, hogy e’ szörnyeteget válaszszam nőmnek. Családi összeköttetései, szépsége, ’s a’ magasztalók, kik őt az egész vidék’ legkitünőbb hölgyének nevezék, elvakitának. Mielőtt őt az oltárhoz vezettem, nehogy határozata, mellyre, mint jól tudtam, vagyonom befolyás nélkül nem volt, megváltozzék, nem emlitém soha testvéremet; miután nőmmé vált, napról napra fölvetém magamban, hogy őt e’ titokba beavatom, napról napra vártam a’ kedvező alkalmat, ’s mindig elhalasztva föltételemet, soha annak kivitelére elég bátorsággal nem birtam; igy történt, hogy nőm e’ viszonyról mindaddig semmit sem tudott, mig annak felfödözését, meggyőződésem szerint, továbbra nem halaszthatám. Észrevéve Ákos’ szerelmét e’ szerencsétlen asszony, ki büszkeségének mindent feláldozni képes, azt kivánta tőlem, hogy Tengelyit vagy inkább leányát kitiltsam házamból. Megvallom, szerettem volna, hogy fiam máskép’ válasszon, de részint mert téged, ki iránt annyi köszönettel tartozom, megsérteni nem akartalak, részint mert fiam’ önbelátásától vártam szándéka’ megváltoztatását, mindig elleneztem nőm’ akaratát. Ő, hogy – mint mondá – gyengeségemet pótolja, ekkor önmaga tevé azt, mire engem nem birhatott. A’ gondolat, nem fogsz-e te, midőn legjobb barátodat általam megbántva látod, annyira neheztelni, hogy megbánod nagylelkü tettedet, mellyért illy hálátlansággal fizeték, mondhatlan aggodalommal tölté lelkemet. Szemrehányásokat tettem feleségemnek, ’s miután általa kigúnyoltatám, hogy egy szegény lelkész- ’s egy falusi jegyzőtől annyira félek, elmondtam a’ viszonyt, mellyben hozzád állok, ’s miként ha a’ hatalmadban lévő irományokkal, mellyeknek nagy része saját kezemmel irt levelekből áll, élni akarsz, csak tőled függ, hogy jószágaink felének birtokába helyhezzed magadat. A’ szerencsétlen asszony nem bizott nagylelküségedben, ’s az alávalónak segedelmével, ki most isten előtt büneiért számot ad, gonosztett által akará magát biztositani követeléseid ellen. Mond magad, valjon előre láthattam, vagy csak képzelhettem-e, hogy midőn nőmet a’ viszonyról, mellyben veled állok, tudósitom, szavaimnak ez leend következése?”
„Szegény Sámuelem!” sohajta Vándory.
„Oh, bátyám, – folytatá a’ másik, szemeit ég felé emelve – a’ kínokat, miket én tűrök, nem sejditi senki! Gyermekeim megvetéssel fordulnak tőlem el, becsületes hirem elveszett, te magad gonosztevők’ czimboráját látod bennem.”
Vándory szólni akart.
„Ne szólj, ne vigasztalj; – mondá emez. – Gonosztevők’ cimborája! hát nem vagyok-e az, kényszeritve helyzetem által, hogy egész erőmet ez alávalóság’ elpalástolására használjam?”
„Való, a’ kötelékek szentek, mellyek nődhez kötnek, – mondá a’ lelkész rövid gondolkozás után – te el nem hagyhatod őt bajában, sőt bármi mélyre sülyedett, te őt, a’ mennyire lelkiismereted engedi, védelmezni tartozol, fel szabad, sőt fel kell áldozni önmagadat, ha java kivánja; de hol egy embernek élete forog veszélyben, ’s vétkes nőd’ büntetlensége csak ugy érethetik el, ha érte az ártatlant áldozod fel, illy tetted vétkes.”
„Értelek, – válaszolt a’ másik – ’s hidd el, ha nőm’ feláldozása Tengelyinek hasznára lehetne, egy perczig sem kételkedném. Én ez asszonyt ismerni ’s gyülölni tanultam. De ha nőmet a’ biró’ elébe állitom, ha tulajdon, ha gyermekeim’ nevét megmocskolom, mit használok? Mennyivel bizonyosabb, hogy Tengelyi’ irományai ügyvédünk által nőm parancsára raboltattak el, annál valószinübb, hogy a’ gyilkolás, mellyel vádoltatik, Tengelyi által követtetett el.”
Vándory átlátá e’ nézet’ helyességét, ’s midőn maga is meggyőződött, hogy az alispán Tengelyi’ megszabaditására jelenleg semmit nem tehet, szomoruan csak arra kéré, hogy a’ jegyzőt fogsága alatt legalább minden haszontalan kinzástól őrizze meg.
Réty bámulva hallá a’ módot, mellyen Tengelyi iránt adott parancsai teljesitettek, ’s megigéré, hogy holnap maga Porvárra menend, ’s a’ szerencsétlen rabot minden lehető kényelmekkel látandja el.
„Igy Sámuelem, – szólt Vándory meghatva – tégy mindent, mit szegény Jónás’ sorsának enyhitésére tehetsz; a’ többit bizd istenre.”
Réty felsohajtott.
„Ne mondj le reményeidről, – folytatá az előbbi biztató hangon – meglátod minden jó lesz,” [sic]
„Bátyám, – mondá Réty szomoruan – kit önkeble vádol, annak nincsenek reményei!”
A’ hang, mellyel e’ szavak mondattak, mélyen hatott Vándoryra. Azért jött, hogy öcscsének szemrehányásokat tegyen; de mihelyt fájdalmát látá, e’ föltétel feledve vala, ’s a’ jámbor lelkész most csak vigasztalásra érzé fölhiva magát. Elmonda minden lehetőséget, melly által Tengelyi szomoru helyzetéből megmentethetik; emlékezteté öcscsét azon üdvös befolyásra, mellyet ő, mint a’ megye’ alispánja a’ vádlott’ sorsára gyakorolhat; szólt azon boldogabb napokról, mellyek bizonyosan jőni fognak, hol Ákos’ ’s Vilmának szeretete széttörhetetlen kötelékekkel fogja ujra összekötni az egykori barátokat. – Valamint a’ félelem, ugy ragadós a’ remény is, ’s Réty nem állhata ellent a’ bizodalomnak, mellyel bátyja a’ jövőről szólt, ’s végre önmaga is nyugottabbá lett.
„Boldizsárom, – szólt végre – mi boldog vagy te, kinek keblét annyi derült remény tölti el, hogy a’ kincs, mellyet magadban hordasz elterjed azokra is, kik hozzád közelitenek.”
„Boldog? igen Sámuel, én az vagyok; – válaszolt emez testvére’ kezét fogva – de hidd el, ti is azzá lesztek. Optimistának szoktál nevezni, meglátod, hogy életnézetem nem csak a’ legboldogitóbb, de a’ leghelyesebb. Kinek hite nem puszta szavakban áll, az nem kétkedik isten’ jóságán. Én, részemről, előbb hiszem, hogy a’ nap többé föl nem jő láthatárunkon, mint azt, hogy isten nem boldogságra teremté embereit. Te más uton akartál szerencséssé lenni, mint mellyet a’ végzet elődbe jelelt, ’s nem bámulatos, ha boldogtalanná váltál. A’ bányász, ki a’ föld’ gyomrában kincseket keres, ’s munkássága’ czéljaul olly tárgyat jelelt ki, mellyet a’ sors előtte elrejtett, örök sötétben dolgozik, de a’ hegytetőn melegen világit a’ napsugár most is, mint mikor aknájába merült, térjen vissza éji ösvényéről, ’s e’ szép világot minden örömeivel olly bájlón fogja feltalálni, mint azokat elhagyá. De öcsém, – tevé hozzá – isten veled megyek Porvárra, addig is vigasztalják boldog álmak lelkedet!”
Réty a’ távozót kebléhez vonta, ’s midőn hosszu ölelkezés után elváltak, mindkettőnek könyek ragyogtak szemeiben.