Ott hol a’ karpatok’ hegysora lejebb ’s lejebb szállva, végre zöld dombokban ereszkedik Magyarország’ nagy rónája felé, két – hosszan elnyult halom között, mellyeknek egyikét sürű tölgyesek, másikát szőlők fedik, fekszik Bárd’ helysége, szegény külsejü magyar falu, mellyet mert az országúttól távol ’s völgyében mintegy elrejtve fekszik, sokan még közel szomszédai közül sem ismernek, de mellyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt szivesen visszatér. E’ faluban élt majdnem félszázad előtt, rejtve a’ világ elől mint a’ hely hol szent munkásságban tölté életét, mint a’ völgy hol szerény lakháza állt, kevesektől ismerve de szeretve ’s másodszor is fölkeresve azok által, kik vele egyszer találkoztak – Tengelyi Ézsaiás a’ bárdi reformált közönség’ lelkésze ’s Jónás’ apja kivel most mint tiszaréti jegyzővel ismerkedtünk meg. Ki a’ ref. lelkészek’ helyzetét e’ hazában ismeri, könnyen elfogja hinni hogy ötven évvel ez előtt ’s főkép olly kis helységben mint Bárd – az öreg Ézsaiás’ helyzete nem lehete ollyan minőt kivánatosnak szoktunk nevezni, ’s mégis olvasóim között kevés van ki fényes termeiben (ha ugyan e’ könyv, mellyet rokonszenvei kunyhókhoz vezetnek valaha oda jutna) annyi derült, annyi valóban boldog orákat élt volna, mint házának szalma fedele, a’ kis szoba’ időbarnitott gerendái alatt az őszhaju bárdi tiszteletes. Voltak napok – midőn szobája’ ablakát valamivel nagyobbnak kivánta, sőt egy párszor életében föl is tevé magában, hogy lakának ezen hiányát melly őt főkép borult napokban szentirása’ olvasásában akadályozá, maga költségén helyrehozatja; a’ kályha is melly fütésen kivül még kenyérsütésre használtatott, a’ szobának egy hatodát foglalá el, ’s főkép’ ha nyárban benn sütöttek valamivel inkább melegíte, mint azt a’ kényelem megkivánta; ’s valahányszor a’ szomszéd lelkészek látogatóba eljövének, nagy ócsárlás ’s lárma támadt a’ bárdi közönség ellen, melly lelkészöknek még szobáit sem deszkáztatja ki; ’s nem hiányzottak fölszólitások ’s unszolások hogy miként ők – szobáik agyag alapjai ellen rég beadták a’ tractushoz alapos észrevételeiket, úgy végre ő is, kinek hallgatása nekik szemökre hányatik, szólaljon föl a’ papi méltóság’ védelmére; de ha az idő ismét kitisztult ’s Ézsaiás javitandó ablakát megnézve arra emlékezett: mellette hogy hány szent igét olvasott; hányszor látá nőjét – kinek kedves arczairól rózsáit az idő elrablá, de nem a’ szerelem bájló kifejezését– ha estve házához visszatért a’ kis táblák mögött; midőn eszébe jutott e’ nagy kályha télben milly hosszu kályhapadnak ad helyet, ’s meggondolá hogy ez agyag szobaalap, mellyen föl ’s alá jár, ugyan az mellyen apja, az egykori lelkész predicatióira gondolkozott, ’s fia első lépéseit mászta – átlátá: hogy végre is ablak, kályha ’s földalap legjobbak úgy, mint ép’ állnak, – hogy semmi kényelem azon emlékkincseket, mellyek velök öszvekötvék, nem pótolhatná ki; ’s a’ ház ott maradt régi egyszerűségében – mint a’ gyöngycsiga szerény külső alatt egy házi boldogság’ egész kincsét rejtve, – ’s ha volt ki azt hivé: hogy az emberi kebel’ elégültsége földi javak által föltételeztetik, tüzhelyének nyugodt körébe lépve a’ látszó szegénység közt felé mosolygó arczok meggyőzheték: mennyire csalódott! ’s mennyire igazuk van azoknak, kik a’ való szerencsét nem külső állásban keresik ’s azt hiszik, hogy kár annyit fáradni dolgokért, mellyek bár elérve, keblünk’ érzelmeit ép’ olly kevéssé változtathatják, mint a’ bibor vagy becstelen kötés azon könyv’ értelmét, melly belé foglaltatott.
Egy természetes, de váratlan eset földulta e’ szerény háziboldogságot; Erzsébet meghalt; ’s a’ szív hol egykor annyi szerencse megfért, azóta csak egy nagy fájdalmat horda magában. Az öreg lelkész nem panaszkodott, nem szóla mély bánatáról, nem tett semmit, hogy nevelje vagy feledje fájdalmait, de ki őt előbb ismerte és most, az érzé: hogy a’ bánat mellyet keblében horda, egyike azoknak, mellyek idővel enyhülni nem szoktak, hogy e’ fériu’ vágyai ’s reményei csak a’ siron túl fognak tellyesülni. Egy volt mi az öreg lelkészt e’ földön visszatartá – kis fia Jónás. A’ gyermek mikor anyja meghalt, alig tölté be negyedik évét, ’s mi történnék vele ha apjától is megfosztatik? Az emberek’ többsége alig bir elég szivvel, hogy csak övéit is igazán tudná szeretni; az idegen árvának hol jutna egy kis szeretet e’ nagy világon? S mégis a’ gyermek olly szép vala; égszinü szemei anyja’ szelid tekintetével nézének a’ bús apára, beszéde annak szavára emlékeztetett, kitől az első szavakat rebegni tanulá, arany fürteiben még mintegy nyomai látszottak a’ kéznek, melly által olly szorgosan ápoltattak; mi legyen e’ gyermekből, ha szüléi helyett csak kettős sírt találna a’ világon, hová bajai között sírni mehetne? ’S ha csakugyan van élet a’ síron túl ’s a’ halál’ jég keze a’ fonalat, melly az egymást szeretőket öszveköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog lehetne-e isten’ menyországában, ha fiát magánosan tudja e’ földön? Az öreg Tengelyi meggondolá mindezt, ’s mint annyi becsületes embernek, kit egyéb vigasztalások elhagyának – kötelességének érzete erőt ada neki éltének elviselésére.
A’ kis Jónás azalatt, vigan fejlődött apja’ apolása alatt, – a’ boldog nem gyanitá még: mi szomorú anyátlanúl állni e’ világon, hol a’ sziv mindig szerelmet kér, ’s az anyai keblen kivül nincs hely hol azt biztosan találhatnók. A’ gyermeki kebelben hol annyi öröm megfér, nagy fájdalom helyet nem talál, mint a’ facsemete a’ langy nyári esőt gyökerével fölszivja, ’s a’ nap’ meleg sugárai alatt nő, fejlődik, de más nagyobbaktól eltakarva nem ismeri még a’ vihar hatalmát, mellynek nyugodt rejtekében eleibe nő: ugy az ember, létének bajaival csak később ismerkedik meg. A’ kis Jónás, ki az első napokban, mindig feledve a’ történtekek naponként tizszer futott anyjához, ’s ha nem találta, sirva szegletbe ült; ki éjjel kiterjesztve kis karjait anyja’ nevét rebegé álmai között, később mindig ritkábban emlité kedves ápolóját; ’s mikorra a’ természet megujult, ezer lepkék ’s virágok között a’ boldogság, mellyet anyja ölében élvezett, csak mint szép álom’ emléke élt a’ gyermek’ szivében – mint a’ távolban lassankint elhaló zene, mellynek bájos hangjaiból csak azon hatás maradt meg, mellyet a’ hallgatóra tevének. Miként is lehete máskép? talán legirigylendőbb kiváltsága a’ gyermeknek, hogy hamarébb felejthet, körülötte millio virágok nyiladoznak, – a’ mult’ sötét aknáiba miért merülne ő? Körében ezer hang szólal föl, mellyre szive földobog, ’s miként hallhatná a’ távolból gyöngén fölszólaló szavakat?
Igy folytak kis Jónásunk’ első évei ’s ki olvasóim közül gyermeksége’ emlékeit megtartá – tisztábban átfogja látni boldogságát, mint én azt leirhatnám; elég hogy miként a’ füszerrel telt edény illatát, ugy e’ gyermeki sziv a’ boldogságot, mellyel csordultig telve vala, elárasztá egész körére, ’s hogy az öreg Ézsaiás maga, kinek haja évről évre szürkült, ha vágyó tekintetét az égtől, hol éltének szerelme vára reá, földi körére forditá, itt sem öröm ’s remények nélkül találta magát.
Igy multak az első évek; Jónás nyolcz esztendős vala ’s az öreg tiszteletes elkezdé nevelését. Ne várja senki, hogy neveléstani részletekbe ereszkedem; az öreg Ézsaiás kinek egyetlen nevelési elve azon egyszerü gondolat vala: hogy az élethez, – hol az, ki meleg szerelmet nem érez keblében, valamint való boldogságot nem ismer ugy semmi valóban nagyit nem vihet véghez, – az embert csak szeretet nevelheti czélszerűen – e’ szerint bána kis fiával; másoknál mindenesetre annyival czélszerűbben mert ezen elv szive’ érzelmeivel ellenkezésben nem levén, általa következetesen alkalmaztatott; ’s mert fiának legalább azon egy kincset szerzé, mellyet gyermekéveinkből megtarthatunk: boldog gyermeki emlékeket, mellyekre a’ férfi egykor visszatekintve, kibéküljön végzetével, – ’s ez gyermeki tanulmányaink’ egész tömegénél többet ér. – Tudományunk, mellyet az életben szerzünk, ugy is elég öröm’ árán vásároltatik meg, miért áldoznók föl e’ kincs megszerzésének, melly után fáradva szivünk elszegényedik, a’ nélkül hogy velőnk magát gazdagnak érzené – még a’ gyermek ártatlan örömeit is, éltének ez egyetlen tiszta élvezetét? – A’ gyermek kérdezett, az apa felelt, a’ mennyire lehet részletesen ’s növendékjének fölfogásához mérve, ’s igy lőn, hogy a’ kis fiu már tiz éves korában – ha nem is rendszerünk szerint növelve (mellynek eddig talán egyetlen jó oldala az volt: hogy a’ gyermekek idegen nyelven kapván oktatásukat, mindazon esztelenségek által, mellyeket tanulnak, kevesbbé zavartatnak el, mintha azok anyai nyelvökön tanitatnának) eszmék ’s fogalmak tisztaságában semmi, vele egykorú gyermek mögött nem állt.
Ne gondolja azért senki, hogy Jónás azon csudagyermekek közé tartozott, kiknek – főkép szép anyáknál, – vagy olly házakban hol jó ebédek adatnak, egész seregével találkozunk. Az öreg Ézsaiás, ki szegény legény létére maga is komoly tudományos nevelést szerze magának, sokkal józanabb vala, minthogy fiát erre nevelné. Fogalma szerint valamint a’ morál nem egyes fönséges tettekben hanem abban áll: hogy éltünk’ minden tettei bizonyos erkölcsi elvek szerint intéztessenek, ugy a’ való tudomány is kevés elvek’ tökéletes fölfogásában ’s alkalmazásában áll; – ’s azért minden erejével azon fáradott, hogy gyermeke szük körre szorítva észbeli munkásságát, sem el ne nyomassék a’ tárgyak’ súlya, sem fölületességhez ne szokjék sokasága által. Régi nyelvek ’s classicusok, mennyire a’ gyermek azokat fölfoghatá, hozzá egy kis természet ’s történettudomány, ép’ annyi, hogy az anyagi világ csudálatos rendében teremtőjét bámulni, erények’ nagy példáiból az embereket szeretni tanulja, ’s mindenek előtt a’ vallásnak tiszta, erkölcsi fölfogása, ez vala minden mire az öreg Ézsaiás fiát oktatá, ’s mit arra – hogy fia hivattatásának tarta – szükségesnek gondolt.
Az öreg Ézsaiás t. i. jókor, sőt mint hiteles kutfőből tudjuk – már pár órával születése után szép pályát választa kicsi Jónásnak: ’s ha bár jobb vala ’s józanabb minthogy fiát az útra, mellyen haladni fog, kényszeritse, – mégis a’ meggyőződés, hogy fia őt egykor hivatalában követni fogja, olly erős vala az öreg lelkészben, hogy a’ gyermek’ jövőjéről gondolkozva soha más lehetőség még eszébe sem jutott; mint ha a’ bárdi lelkész’ hivatalán kivűl olly valami, miután a’ bárdi lelkész’ fia vágyodhatnék, nem is volna a’ világon, – mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban mint azon fák alatt, mellyek egykor apja’ ősz fürteit árnyékozák. – Miként is lehetne máskép? ő ki e’ házban született ’s növekedett, ki e’ falak közt szoritá apját utolszor kebeléhez, ki mióta az meghalt ’s őt hivatalában követé – itt tölté életét, kit a’ faluban minden ház, a’ temetőn minden sír ollyanokra inte kiknek ő vala legszebb vigasztalása, ’s ki a’ pálya vége felé közelgve érzé, hogy hivatásának megfelelt, ’s hogy emlékei közt más keserüek nincsenek, mint mellyeket a’ halál hagyott, – miként álmodhata ő más szerencséről, miként kivánhatott volna fiának más pályát, mint mellyen önmagát olly boldognak érzé? ’S miután szerény kivánatoknak az épen legszebb jutalmuk e’ világon, hogy mindig reményekké válnak – miként kétkedhetett volna ennek tellyesültén?
De van valami minden gyermek’ kebelében, mire a’ nevelés hatalmát ki nem terjesztheti: a’ gyermek’ képzelő tehetsége – ’s ez az mitől az út mellyen egykor haladni fog, többnyire függni szokott. Miként a’ gyümölcs, mellyet a’ fa őszkor hord, azon virágokból fejlődik, mellyek tavaszkor ágain illatoztak, ugy fejlődik a’ férfiui tett a’ gyermek könnyü álmaiból, ’s ki fogja ezeknek kijelölni határait? Igy volt ez a’ kis Jónással is. Mig apja, jövőjéről terveket alkota, kertében egy pár gyümölcsfát, udvarában szép terepély hársat ültetett, sőt még arról is nem egy óráig gondolkozott: miként padoztathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szive’ kedvesének ha majdan a’ bárdiak’ lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen; addig a’ tiz éves fiu más körökben jára gondolataival, ’s az ifju lélek melly e’ szerény lak otthonos kényelmei közt már is megszorítva érzé magát, egy távol szebb jövő’ reményei közt tévelygve keresé örömeit. Miként a’ hajós csak miután vészeket ismert, vágyódhatik a’ kikötő után, ugy az, kit még förgeteg nem hánya körül – a’ nyugalom’ élvezetét nem foghatja meg; ’s minden ifjunak első szüksége olly kört keresni magának, mellyben küszködve erejét megkisérthesse. Közelebb alkalmat e’ gondolatok ébredésére ’s irányozására a’ véletlen adott. – Az öreg Ézsaiás, ki ifju korában nehány német ’s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy szép bőrkötésü Plutarchot is hoza magával, mellyet egy academicus barátjától ajándékba kapott, ’s mellyben minden életrajzhoz a’ leirt férfi arczképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen képeskönyv házánál, természetes hogy a’ kis Jónás vele jókor megismerkedett, ’s valahányszor apja engedé, órákat töltött a’ komoly férfiarczok’ nézésével, mig minden kép ösmerősévé ’s szinte barátjává vált. – Apja ki fiának tudásvágyán örült, sok boldog orát töltött e’ képek’ magyarázatával, ’s Jónás nem vala nyolcz esztendős, ’s már majd minden kép nevét ’s történetét olly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás’ szemei néha örömkönyükbe lábadtak, ’s habár sajnálta is, hogy az említett könyv nem biblia vala, melly mellett fiának a’ vallás’ történeteit mondhatta volna el, valahányszor a’ gyermek Aristides’ erényeiről lelkesedve szólt, ’s lángoló arczokkal Leonidás’ vagy Socrates hősi halálát elmondá, az apai sziv örömében dagadozva áldá a’ pogány irót, ’s barátját ki neki e’ könyvet ajándékozá, ’s a’ kik csak elkészitésében részt vettek le a’ könyvnyomtatóig, – hisz’ mi készitheté fiát jobban a’ vallás’ oktatásainak elfogadására, mint azon férfiak’ története, kik először sejditék a’ morált, mellyet a’ kereszténység általánossá tett?
E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befollyással birt, ’s ha bár apja nem mulasztá el őt figyelmessé tenni: hogy a’ szentírásnak, mellyet később atyjától ismerni tanult ’s melly mélyen érdeklé a’ fogékony gyermeket, – morálja sokkal magasban áll annál, mellyet kedves Plutárchjában tanult – az első benyomás megtartá hatalmát, ’s valahányszor ideje engedé, ő ismét visszatért kedves arczképeihez, mellyek között lelke több rokonszenvet érzett, mellyeknek példái több lelkesedéssel tölték kebelét.
Sokszor ha apja a’ szomszéd falukba ment, vagy hivatalos foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a’ hegyek közé czél ’s ösvény nélkül tévelyegve a’ sötét erdőségben mig lelke szabadon követé kedves ábrándjait. A’ lakosok sokszor a’ bárdi rom mellett láták a’ gyermeket, majd az erdős hegyeken jártatva szemeit, mellyek azt egy részről környezék, majd a’ távolban határtalanul terjedő rónaságon tévelygve tekintetével, mig az est pirosan elvonult a’ határ fölött ’s a’ gyermek ábrándiból fölébredve hazatért. ’S ki képzeli a’ boldogságot melly lelkét e’ pillanatokban eltölté? nincs magasabb öröm e’ világon mint az, melly romlatlan szivet egy valóban nagyszerű tett, vagy ember’ emlékénél áthat; mint minden nép kifejlődése első korszakában: ugy a’ gyermek félistent lát minden nagy férfiuban, ’s Jónás azon korban vala még, hol e’ gyönyört egész tisztaságában élvezhetjük.
Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmak, ugy van az a’ szellemi világban is. A’ gyermek a’ mit csak lát, azt egyenlőn közelnek tartja, ’s bátran terjeszti karjait minden után. Ez életet, hol még azt is mi ugy szolván mellettünk áll, sokszor csak hosszú kerület után vagy épen nem érhetjük el – ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a’ világ’ tetőire többnyire csak egy oldalról juthatni föl, ’s hogy mi egynek könnyü, másoknak lehetetlen, ’s pedig csak mert azon helyről mellyen állnak út nem vezet a’ tetőre. A’ nagy férfi kit bámul, a’ gyermeknél egyszersmind példa melly után törekszik, remény mellynél szíve földobog, ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan – azaz más gyermekek’ társasága nélkül nevelt gyermek, mert csak hasonlók’ társaságában nem állunk egyedül – ugy Jónás is, ábrándozóvá ’s komollyá vált, ’s ha valaki a’ gyermeket hallá, midőn a’ Periclesekről ’s Grachusokról szólt, meggyőződött hogy azok’ egyike előtt áll, kiket a’ végzet elitélt hogy nagyok vagy szerencsétlenek legyenek embertársaik közt, ugy is e’ kettő nem olly távol áll egymástól!
Az öreg Ézsaiásnak ez, szerencséjére nem zavará nyugalmát. A’ lelkesedés mellyel fia a’ régiek’ erényeiről szólt, a’ lángoló gyűlölés mellyel az emberi nem’ elnyomói ellen kikelt, azon, mindenről megfeledkező emberszeretet mellyel emberi szenvedések szivét eltölték, mindannyi bizonyítvány vala neki, hogy fia majd a’ lehetőségig jó lelkész leend. Hogy e’ lelkesedés máshoz mint lángoló istnei szónoklathoz vezethetne, annyira gondolatainak körén kivül feküdt, hogy maga is csak azon fáradott, miként erősítheti meg fiát még inkább e’ nemes érzelmekben. – Sokszor szolt a’ szegények’ szenvedéséről, a’ gazdagok’ szivtelenségéről, az embereknek istenelőtti egyenlőségökről – ’s mennyire kötelessége mindenkinek embertársai’ javára szentelni életét! ’S igy lőn, hogy mikor Jónás tizenhárom éves korában a’ debreczeni ref. oskolába küldetett, minden jó ’s rosz tulajdonai, mellyek őt később koráig jellemzék, már kifejlődve volának lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó ’s nemesért, lángoló gyülölése minden alávalóságnak, rokonszenv minden szenvedés iránt, bátorság mindig ’s mindenütt hol igaztalanság ellen szóval vagy tettel föl kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigoruság, melly néha maga igaztalansághoz vezet; egy szóval mindazon tulajdonok, mellyek Utópiában Jónást a’ polgárok’ legerényesbikevé, magas civilistiónkban pedig türhetlen vagy legalább olly emberré teszik, kit kerülni szoktak. Az oskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete kezdődik, mind ezen tulajdonok még tiltva nincsenek, gyermekek között az erény mindig többségben van, ’s azért nem csudálhatja senki a’ méltányló szeretetet, mellyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált; azok örültek sebes előmenetelén, mellyet növendékjök, nagyravágyása által buzdítva a’ tudományokban tett, ezek tisztelék igazságszeretetét ’s bátorságát ’s ha bár komolly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat, mihelyt egymás közt öszvevesztek, vagy valakinek tanácsra vala szüksége, ő volt békebirójok, tanácsadójok.
Igy mult el majd nem öt év boldog változatlanságban. Jónás’ éltének legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, az egyetlen mellyben az mit szive’ vágyai ’s mit tőle a’ világ kivánt még ellenkezésben nem állt, hol a’ büszkeség ’s nagyravágyás mellynek csiráit a’ természet lelkébe leraká, szabadon követheté czélját a’nélkül, hogy valakinek gyülölségét fölébresztené. Maga a’ tanulás más ifjaknak legnagyobb sőt egyetlen kin, e’ tudomány után szomjuzó lelket mind azon gyönyörrel tölté, mellyet csak tudományos pálya kezdetén találhatunk, hol, mint a’ hajós mikor kikötőjéből duzzadó vitorlákkal kiindulva a’ sebesen távozó partokra néz – lelkünk érzi hogy halad, ’s még nem gyanítja az elem’ roppantságát, mellynek magát átengedjé, ’s még nem gondol arra: milly nehéz napok várnak reá, mellyek alatt nem érezve haladást, nem látva czélt ’s partot maga előtt, tévelyegni fog a’ nagy rónaságon.
Az öreg Ézsaiás azalatt nyugodtan folytatá életét. A’ szerény lak még csöndesebb vala ugyan, mióta a’ kedves fiu köréből távozott, ’s az agg lelkész kinek már ezüst fürtök környékezék homlokát, kertének gyümölcsfái alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan jártdalt; de lelke nem veszté derültségét. Mint a’ könnyü felleg mellyet a’ nap’ ragyogó sugárai átvilágítanak, maga a’ vágy melly távol kedvesei után szivében néha támadott, csak egy örömmel több vala a’ tiszta kebelnek. De, valamint a’ folyó végre nyugott futásában a’ tengerbe jut, ’s a’ virág ha az idő, melly illatozására adatott a’ természettől, lefollyt, ha bár szellő nem ingatja tövét, a’ földre süllyed önterhe alatt: ugy az emberi élet vész nélkül is eléri határát; ’s Ézsaiás érzé, hogy napjai számítvák, de e’ gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A’ halál eszméje csak addig rettentő, mig benne az elválás’ eszméjével a’ viszonlátás’ gondolata nem egyesül, ’s Ézsaiás meg vala győződve hallhatatlanságáról. [sic] Mint a’ fa mig él zöldelni meg nem szünik, ’s zöld levelekbe önti el éltének végső erejét, ugy e’ jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csak hogy azok most egy más szebb hazából intének feléje.
Egy kivánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, ’s az ég teljesíté e’ kivánatot is. – Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött. Tiz holnapig apa ’s fiu nem látták egymást, ’s midőn a’ fiu apját olly évtörötten ’s gyöngén, ez fiát olly delinek látá, sirva szoriták egymást karjaik közé mindketten, amaz fájdalomnak ez örömnek könyeit hullatva. Jónás nem vala pessimista – valamint az emberek ugy sorsunk iránt csak tapasztalás tesz gyanakodókká, ’s ő még éltének azon boldog korában állt, hol minden fájdalom váratlanúl éri sziveinket; még is apjára nézve nem kétkedheték: hogy e’ kedves lénynek napjai számítvák. ’S Jónás nem csalódott. Egy hét, mellyet apa ’s fiu szeretetök’ élvezetében töltöttek – elmult, a’ nyolczadik nap’ első sugárai a’ jámbor öregnek hideg arczaira veték fényöket; ’s a’ bárdi közönség könytelt szemekkel kiséré barátját örök nyughelyére, hol paraszt kezektől faragva egyszerű kő jelöli a’ helyet, hol a’ szivek egyik legnemesebbike – melly valaha emberi kebelben dobogott, elhamvadott.
Apjának halála Jónás’ egész életének uj irányt adott. – Ösmerve apja’ kivánatát eddig a’ teológiára forditá egész szorgalmát. Minden életpálya szép, ’s lelkesedéssel haladhatunk mindenikén, mellyen azt kit szivünk szeret boldoggá tehetjük, ’s ha apja él ’s a’ bárdi lelkészséget fiának átadja, ő lelke’ kivánatinak kielégitésére helyet ’s alkalmat talál magának ezen körben is; most az ok, melly őt ez ösvényen tartá megszünvén, szabadon követheté szive’ sugallásait ’s ezek őt zajosabb mezőre hivák. Azon korban, mellyben Jónás akkor állt, ritka ki nyugodt életpályát választana magának; az ifju csak a’ viharban hullámzó ’s nem a’ csöndes tengernek érzi nagyságát, ’s erejének érzetében csaták ’s küzdelmek után vágyódik. Jónás tehát a’ politicára szánta magát ’s miután e’ pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet (más országokban is majnem ép’ ugy van), első lépésként a’ jusra veté magát egész erejével; ’s rövid cursusa alatt annyira kiképezé magát e’ tudományokban, hogy nem csak maga, de tanitói által is alkalmatosnak tartatott, hogy tanulmányai’ bevégzésére egy német egyetemre menejen.
Valamint talán ember nincs, ki a’ honvágyat nem ismerné, ’s ha soha hazája’ határain soha túl nem lépett is, legalább különös vágyódást nem érzene néha azon hely után, mellyen született vagy ifjuságát tölté, ugy ritka, ki főkép ifju korában hazája’ határain túl nem vágyódott volna, ’s talán kálvinista diákok közt egy illyent sem találnánk; természetes hogy ez érzemény Jónásunkban sem maradhata el. Pénzzé téve tehát mindent mi apjától rá maradt, ’s mintegy hatszáz forinttal zsebében útnak indult egy pár társsal ő is Németország, e’ tudományok áldott Colchisa felé, hol mogorva arczu német professorok által őrizve a’ speculativ philosofia arany – ’s ép’ ezért olly nehezen emészthető – almái függnek, ’s honnan togatusaink arany gyapjuként az egyetemi matriculát, ’s bizonyítványokat, e’dicsőbb mint hasznos kincseket hozzák magukkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni, ’s három évig ülte a’ német egyetemek collegialis padjait; e’ három év’ részleteivel azonban keresztényi szeretetből megkimélem olvasóimat, csak azt emlitve itt: hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, ’s mások között, mert hisz’ melly ifjunak ne volnának számos barátai, Rétyvel, ugyan azon teins alispán úrral, kinek falujában őt, mint jegyzőt találjuk, a’ legregényesebb barátságban élt.
E’ három év – kétségen kivül a’ legboldogabb melly e’ becsületes szivnek a’ világon jutott – elmult, ’s Tengelyi Jónás egy pár forinttal zsebében Pesten, azaz gyakorlati pályája’ küszöbén, találta magát.
Egy öreg barátom, – szegény jámbor ember, mig élt mindig azt hittük, sokat beszél, csak most tudjuk mi nagy baj az, hogy annyira elhallgatott, – valahányszor fiatal ember bohóságot követett el vagy öreg valamelly czélt melly után soká fáradott végre elért, mindig azt szokta mondani: „beh kár hogy nem mint aggok születünk, ’s visszafelé éljük létünket, az agg koron kezdve ’s hideg téli napjaiból a’ férfikor’ derült, ’s az ifjuság’ forró napjai felé haladva; ha agg fővel, hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen ’s olcsóbban nyernők tapasztalásinkat, ’s midőn fáradságaink után végre czélt érünk, legalább volna még erő bennünk szerencsénk’ élvezésére.” Az öreg ki majd mindig illy hasznos tárgyakkal foglalkozott legszivesebben, sokat töré fejét e’ thesis’ bebizonyitásán ’s ha a’ világ’ kormánya csak olly constitutióval birna is mint hazánk, kétségen kivül inditványba hozza retrograd rendszerét – de én nem oszthatom véleményét. Meglehet, kevesebb ostobaságot követnénk el e’ rendszer mellett ’s egyenesebben haladnánk czélunk felé, de törüld ki éltedből bohoságidat, vedd el azon tévedéseket, mellyek között haladtál, ’s ha csak a’ czél maga marad, ’s azon poros egyenes országút, mellyen feléje haladtál – megelégszel-e? Igaz, nem fogsz megbotlani, nem fogsz fölbukni soha, de ha például midőn rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor épen lóra ülsz – örülni fogsz-e? ’s nem épen azon botlások ’s fölbukások’ lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A’ világ, mint Dr. Pangloss mondá – legjobb ugy, mint uristen teremté; igaz sokat tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e’ botlás ’s tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, ’s még nagy kérdés: ki irigyelhetőbb – az-e kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a’ fügét virág nélkül, vagy kinek bájos de gyümölcstelen virágozás juta osztályrészül? Én az utóbbival tartok, ’s valahányszor bohóságim eszembe jutnak, mindig áldom istenemet, hogy nem teremte józanabbnak. Tizenegy év alatt meddig oskolába jártam, többet tanulhattam volna, ’s mint juratus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de mind azon szép labdázás ’s verekedés, séta ’s pajkosság, és később édes ábrándaim, hová lettek volna, ha rövidebb ideig járok oskolába ’s mint juratus többet az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a’ világ ugy mint teremtetett.
De most, miután ismét, kis kerüléssel a’ juratusokhoz értem, térjünk vissza Jónásunkhoz; (ne vegye rosz neven senki hogy többesben szólok, mint az más, nem tudom hamarjában mellyik magyar irónak rosz néven vétetett – én mindig legalább tizezer olvasót képzelek hátam mögött, ki történetem tekervényes utain lépésről lépésre követ, ’s azért nem szólhatok máskép). Nálunk magyaroknál a’ politicai mint a’ házas élet, mindig esküvéssel kezdődik, ’s pedig – mert Pythagoras eldődeinknél [sic] hihetőleg nagy tiszteletben állt, a’ hallgatás’ esküjével, mellynek azon sükerét meg nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát föleskedtette magát, ’s másfél évig csörögteté kardját a’ fölséges curia’ lépcsőin föl ’s alá; ’s igy elkészülve ügyvéddé vált.
Ezen egész idő alatt, semmi rendkivüli nem történt hősünk’ életében, mit följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negativ csudát, hogy Tengelyi juratus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban, senkit meg nem vert ’s ki nem fütyült, minek természetes következése az vala hogy tekézni nem tanult, ’s csakugyan kevés barátot számíthatott pajtásai között. Emlithetném még az érdekes események között, hogy a’ censurán, annyi fáradság után is csak „dicséretest” kapott, de miután ennél ugyan azon terminus alatt sokkal csudálatosabb vala az, hogy egy pár urfi, kiket ő készite a’ vizsgálatra, „kitünővel” bocsáttatott el, – ennél kár volna tovább tartózkodni, főkép’ miután Jónásnak ez első igaztalanság, mellyet a’ gyakorlati életben tapasztalt, fájt ugyan, de csak épen addig – mig szekerére ülve szerény alkalmatosságán Taksony megye felé indult, mi még ugyanazon nap’ délutánján történt. Szekere’ első döczögéseinél, mellyekkel az ifju ügyvéd éltének szinhelyéhez közelgett, a’ jövő fényes ábrándai tölték el lelkét, ’s a’ multnak nem maradt helye annyi gondok közt.
Kiváncsiak lesznek – kérdésen kivül olvasóim, miért választá Jónás ép’ Taksony megyét jövő tetteinek szinhelyeül? ’s azt hiszik: vagy birtok, vagy hatalmas öszveköttetések várják e’ megyében, mellyek nélkül mint valamennyien tudjuk, törvény ’s mindennapi tapasztalás szerint semmire sem mehetünk; de kénytelen vagyok megvallani: hogy olvasóim ez egyszer csalódnak. Az egyszerü ok, melly hösünket e’ határozatra birá az vala: mert magyarország’ ötvenkét megyéje közül nem volt egy, hová menni több oka lett volna, mert azok szerint miket Taksony megyeiektől hallott, nagyobb értelmiségű, ’s a’ szomszéd megyék’ véleménye szerint az értelmiségnek nagyobb szükében törvényhatóság nem volt e’ hazában, ’s igy mind két esetben illy szép készültségü ifjunak mint Jónás, jövője biztositva vala; az elsőben, mert érdemei elfognak ismertetni, a’ másodikban mert szükség lesz reájok; végre Réty kivel még mint juratus a’ legregényesebb barátságban élt, Taksony megye’ alispánjának fia lévén, arany hegyeket igért, ha e’ megyében telepedik le. – Dobogó szivvel, ’s mind azon érzeményekkel mellyek ifju kebleket azon számos pillanatokban eltöltenek, mellyeket tapasztalatlanságukban fontosaknak gondolnak, ért végre hősünk Porvárra Taksony megye’ főhelyére. Ha ép’ vásárkor jő, az utas észrevehetné, hogy városba lépett, köznapokon, mint mellyen Jónás érkezett, Porvár közönséges falunak látszanék, ha az emeletes megyeház, mellynek kapuja előtti deresén naponkint több javitandó gonosztevő hirdeti jajgatva a’ magyar törvények’ hatalmát, nem emlékeztetne mindenkit, hogy azon helyek’ egyikén áll, hol az igazság sujtó karja pihenni nem szokott.
Átadva leveleit, mellyeket barátja ajánlatára irt, ’s ügyvédi oklevelét kihirdettete, Jónás a’ kántornál egy kis szobát bérelt magának ’s munka után látott.
Orvos ’s ügyvéd, mindig szegények’ testén ’s birtokán próbálják mesterségöket, ’s azért hösünk is csak ezen téren kezdheté munkásságát; de szive kedvessé tevé a’ nem jövedelmező munkát, és soha szegények’ ügyvéde több lelkesedéssel, több mondhatlan örömök között nem folytatá nemes mesterségét mint ő. Az ember ’s igazságszeretet, kisebb nagyobb mértékben meg van minden ifjuban, mindenik a’ jó ’s nemesnek egy kis tőkéjét hozza magával, mellyet küzdései közt, később néha elveszt, de mellyet egészen nem nélkülözött senki. Jónásnál ez érzemények egész lelkét eltölték, benne minden elnyomott, minden szenvedő, minden, kit mások elhagyának, barátot ’s védelmezőt talált mindig, ő martyrja vagy, mint Porváron nem sokára mondák, egész bolondja vala az igazságnak. Most mindenki gondoljon ön megyéjére, ’s képzelje milly sebes előmenetelt tett volna hősünk azon körben: Porváron nem sok sikerrel dicsekedhetünk.
Eleinte mig csak büntető perekben dolgozott, állása még meglehetős maradott; igaz, hogy az egyik rab, kit ártatlannak tartott, halálra itéltetett, ’s hogy egy pár más, kinek tettét menthetőnek állitá, a’ közönségesnél szigorúbban fenyitetett meg – mert mint a’ táblabirák mondák: „az ember csak megboszankodik ha egy illy jött – ment prokátor az egész törvényszéket leczkéztetni akarja, ’s ép’ azért meg kell neki mutatni, hogy haszontalan beszédére nem hallgat senki;” de legalább ő maga nem üldöztetett ’s csak vállat vonitó szánakozással tekintetett még; miután azonban polgári perekben is megkezdé ügyvédi hivatását, ’s egy fő fő táblabíró ellen, ki mert szegény ember’ adósa volt, fizetni nem akart, olly hatalmas replicát irt, hogy az perét a’ Taksonyi törvényszék előtt is majdnem elvesztette ’s azon szerencsétlen ’s váratlan körülménybe jöhetett volna, hogy a’ kölcsönzött pénzt visszafizesse: akkor a’ közbotránkozás nem ismert többé határokat, ’s tizennégy napig valahányszor két porvári az utczán egymással beszédbe állt, nem vala szó másról, mint az ifju ügyvéd’ szemtelenségéről. Az ifjak, kikkel eddig megismerkedett, visszavonultak tőle, a’ kántor maga fölmondá lakását, ’s kétségen kivül silentiumot kapott volna, ha az alispán, fia’ kedveért nem szólal föl mellette ’s nem teszi figyelmetessé a’ rendeket: hogy még ifju, ’s kétségen kivül ha egy ideig köztük lakik, ifjuságának ezen hibáit megbánva, egykor igen hasznos szolgálatokat tehet a’ nemes publicumnak kitünő ügyessége által.
Ezek valának Jónás’ ügyvédi pályájának első léptei, ’s noha nem kedvező körülmények között történtek is, hősünk – nagy káromra – tovább folytatva ez ösvényt engem vagy arra kénszerített volna, hogy magamnak más hőst válasszak, vagy hogy őt olvasóimmal együtt szövevényes pereiben kövessem: ha egy becsületes collegája, kinek ezennel mind magam, mind kiadóm’ nevében köszönetet mondok, őt más gondolatokra nem hozzák. Minden ember fején – Gall szerint – a’ küszködés’ organuma (l’ organ de combativité) kisebb, nagyobb mértékben kifejlődve található, ’s ez organum, melly békés századunkban csak szóvitákhoz vezet, sokszor ellentállhatlan hatalmú. Tisztelt olvasónéimra hivatkozom, nem tapasztalták-e ezt – nem magukon mert hisz erről szó sem lehet – de férjeiken, rokonikon? ’s nem bosszankodtak-e, hogy minden szelidségök mellett szóvitázni kényteleníttettek? Ez vala Jónás’ főhibája is, nincs ember, ki szivesebben vitázott volna mint ő, ’s természetes hogy az ügyvédi pálya melly e’ hajlandóságnak olly tágos tért nyitott, annyival kedvesebb lőn neki, mert rajta azon másik szenvedélye’ kielégitésére is, melly az elnyomott igazság’ pártolása volt, alkalmat talált. Ezen kivül még egy ok vala, melly őt ez úton visszatarthatá, a’ Kályhásyak’ pereit is itt hagyá, ’s a’ családfő ki Porváron Tengelyivel megismerkedett, majdnem eltökélé magában, hogy törvényes ügyeit reá bizza.
A’ mint mondám, egy embernek köszönhetjük, hogy ez nem történt – Hajtó Pál, Porvárnak eddig leghiresebb ügyvéde (megkimélem olvasóimat leirásával, hisz megyei ügyvédeink nagy részint ép’ ugy hasonlitanak egymáshoz mint pereik, egyik valamivel hosszabb, másik rövidebb – a’ phisiognomia ugyanaz) rendkivüli hajlandósággal viselteték hősünk iránt; ha mások hevességét roszallák, ő vala ki mindig arra biztatá (ha maguk voltak) hogy még élesebben támadja meg a’ törvényszéket, ő őrzé meg erényét most is azon veszélyektől, mellyek mint sokan hiszik, az ügyvédi pályát környékezik.
„Barátom te nem vagy ügyvédnek való – igy szólt ifju kedveltjéhez – téged’ magasabbra teremtett az ég; ha ugy volnék mint te, egészen a’ politicára adnám magam’, hisz’ látod, csak ez’ úton használhatsz igazán. A’ mint a’ dolgok állnak, minden iparkodásod mellett egy pört vesztesz a’ másik után, ’s fáradságod nem csak hogy nem jövedelmez, még haszontalan is. Magyarországot reformálni kell, ’s erre épen te születtél; hisz’ a’ politicával együtt üzheted ügyvédséged. E’ szavak sokszor ’s mindenféle alakban ismételtetve, végre meggyőzék Jónásunkat, ’s a’ kinek ifjukorában illy dolgok mondattak ’s ki el nem hivé, az bátran hiú bohócznak vagy akárminek nevezheti; elég az hozzá, hogy congregatio közelgvén egész komolysággal készült uj hivatásához.
A’ nap eljött, Tengelyi elmondá beszédét, ’s az egész közönség elbámult fölötte. Nem a’ beszéd maga, melly mint mindenki gondolhatja diákul tartatott, ’s mellynek nyelve Ciceroét utánozva annyira elavult, ’s elvei annyira ujak valának, hogy bámulásra már ez is elég okot nyujthatott – hanem, az hatott a’ közönségre olly csudálatosan, hogy egy fiatal ügyvéd, alig huszonnégy éves nem is táblabiró, ’s még kevésbé birtokos, szólni mert, olly csudálatos, olly hallatlan dolog magában, hogy a’ nemes táblabirói sereg, első pillanatban alig találhata szót indignatioja’ kifejezésére. Végre a’ sokáig visszatartott nemes harag kitört egész hatalmában, alispán, főjegyző, főügyész, és a’ fő főtáblabirák’ egész serege fölzudult a’ szerencsétlen ifju ellen, ki nemes czéhök’ körében kontárkodni merészelt. Tengelyi, mindenről megfeledkezve, sujtva viszonzá csapásaikat ’s mosott alispánt, főjegyzőt, ügyészt, ’s fő főtáblabirákat, egészben ’s darabonként, mig e’ viadal végzeteül az egész közönség actiót kiálta fejére, ’s utósó huszonöt forintja, mellyet magával hordott, ott maradt a’ kegyetlen főügyész’ kezei közt, ’s Jónás haragtól lángoló arczokkal tért vissza lakába esküdve, hogy boszut áll e’ méltatlanságokért.
A’ mint látjuk: hősünk politicai fölléptében sem vala sokkal szerencsésb mint előbb az ügyvédi pályán, ’s első jutalmul, mellyet fáradozásaival érdemelt, a’ huszonöt forinton kivül csak azt nyeré, hogy Kályhásy, kit a’ gyülésben különös szorgalommal oktatott, pöreit Hajtó barátjára bizá. De szilárd lelke nem csüggedett el azért annyi baj között! Minden alispánnak, főügyésznek, jegyzőnek van mindig legalább egy ellensége: az ki utána alispán, ügyész, vagy jegyző akarna lenni; igy vala az Taksony megyében is; ’s midőn a’ jelen tisztviselők ellen kikelt, Jónásnak természetesen, nem csak ellenei de barátai is támadtak, főkép Konkolyi, kit Réty’ ellenei alispánukká jelöltek ki, nem győzé eléggé dicsérni eszét ’s bátorságát, mellyel föllépett. Konkollyi büszke volt, vagy legalább annak tartatott, ’s azért a’ kisebb nemesség közt kevés népszerüséggel birt, Réty e’ részben az ország minden alispánait sokkal felülmulta, senki szivesebb hangon valakit uramöcsém vagy bátyámnak nevezni, nőjéről ’s gyermekeiről kérdezősködni, vagy végre egy pohár bort ajánlani nem tudott, – ’s ez népszerüség’ dolgában a’ főpont, mert hisz’ a’ szeretetnek mint rétünk’ füvének öntöztetni kell hogy nőjön; – senki több nemestársat egy huzomban kebléhez szoritani ’s megcsókolni nem birt. Félni lehetett tehát, hogy ámbár Konkollyi’ részéről minden mi a’ nemességet érdeméről meggyőzhette, ugy mint: földosztogatás, a’ szegényebb sorsu nemeseknek csapszéki ivócskák, a’ honoratioroknak barátságos ebédecskék, a’ legnagyobb mértékben megpróbáltattak, Réty népszerüsége ellenében a’ választásnál győzni fog. Konkolyi’ ügyvéde Hajtó, ki e’ viszonyokat mindenkinél jobban ismeré, ’s tudta hogy jó bor, minő principálisa’ szőlejében termett, szép kastély, husz ezer forint jövedelem, ’s hozzá még a’ kamaráskulcs a’ lehető legszebb tulajdonok arra, hogy valakiből tökéletes alispán váljék; de hogy ezekhez még mindenek előtt még az is szükséges, hogy az annyi érdemmel fölruházott alispánnak meg is választassék, éjeket virrasztott a’ dolgok’ illy kedvetlen állása fölött, midőn Tengelyi’ föllépte egyszerre uj reménnyel tölté szivét.
Elment tehát még az nap, midőn beszédét tartá Jónásunkhoz, elmondá: mennyire fölindula azon méltatlanságon, melly rajta elkövettetett, mennyire meggyőződött hogy azon tisztviselői karral, melly ma véle is érezteté zsarnokoskodását, tovább élni nem lehet, hogy mindennek csak Réty oka, hogy boszut kell állniok ezen alávalóságért, ’s hogy Konkolyi ő nagysága is egészen osztja e’ nézeteket, ’s igen örvendene ha egy illy kitűnő fiatal emberrel megismerkedhetnék. Valami hatása a’ hizelgésnek meg van mindenikünkre, főkép szónok talán nincs a’ világon ki ha neki az mondatik, hogy beszéde által valakit meggyőzött, kételkedni tudna e’ vallomáson. Estve Jónás, Hajtó barátjával elment Konkolyi kamarás úrhoz, ’s midőn a’ számos társaságot látá, melly mind olly nyájas volt iránta, ’s szabad elveit annyira helybenhagyá, szinte sirhatott volna örömében. A’ kamarás úr majdnem ugyanazokat mondá miket előbb Hajtótól hallott, ’s végre egész komolysággal fölszólitá, hogy a’ jövő tisztválasztásnál valamelly hivatalt válaljon [sic] föl, mert, ugymond: miután nem a’ megye’ törzsökös családjai közé tartozik, más mód nincs, melly által szavainak hatást szerezhetne. Eleinte Jónás vonatkozott; [sic] ifjusága, szegénysége, ’s hogy a’ megyében ismeretlen, – egy szóval fölhozott mindent, mi neki e’ körülmények közt akadályul lehetett. – „Nem ismerjük-e mi? szóla ellenben a’ nyájasan mosolygó kamarás, – csak egy beszédből igaz, sed ex ungve leonem! bizzék bennünk ’s főbírónak tesszük. Hisz ön nemesember, ’s az Magyarországban bár mi szegény ’s ismeretlen legyen, mindenné válhatik.” Jónás tökéletesen capacitálva volt, ’s ha az éjjel nem hunyta is be szemeit, Porváron aligha valakinek fején több álom vonult keresztül mint az övén. Hisz’ Magyarország alkotmányos ország, hol csak a’ többség határoz, ’s ennek megszerzésére, legalább nemesember, érdemnél egyéb nem kell. [sic] Százszor biztatta magát hősünk e’ gondolattal, ’s most midőn a’ kir. kamarás is ugyan azt mondja, midőn az ő meggyőződése szerint is magyar nemesből minden válhatik, miként kételkednék valóságán?
Jónás tehát testestől lelkestől Konkolyiánussá vált, Hajtónak föladata az vala hogy neki a’ kisebb nemesség között minél nagyobb pártot szereztessék. Szerencséjére a’ beszéd, mellyért megactioztatott, e’ czélra különösen alkalmatosnak mutatkozott. Jónás azon elnyomásról szólt vala, mellyben alsóbb osztályaink e’ hazában élnek. Hajtó megszerzé ’s a’ változandók’ megváltoztatása után leforditá e’ beszédet. Hol a’ beszédben szegények említtettek „szegény nemesemberek” tétettek, hol a’ büntető perek’ hosszusága ’s a’ rabok kinzásiról vala szó, ott az említtetett: mi sebesen folynak le a’ megye’ nemessége ellen inditott büntető keresetek, ugy hogy némellyek közülök, mikor a’ végső itélet hozatik, még meg sem hallgattattak; milly hallatlan igaztalanság, hogy sokan a’ Ráczi köznemesek közül még tisztujitás alatt sem bocsáttatnak kezességre, hogy legalább mint választók polgári kötelességeiket gyakorolhassák; hol Jónás szivrehatólag festé a’ nyomort, mellybe az adózó nép a’ közmunkák által helyeztetik, jelesen, hogy marhái elcsigázva annyi fáradság után ma holnap elpusztulnak, ott a’ forditó az annyi abactio és invagiatio’ sulya alatt naponként inkább elsoványodó nemesi marhákra forditá figyelmét, mellyek minden nemtelen ’s urasági földek ’s legelőktől elzáratnak. Hogy e’ forditás ha Jónás kezébe jut, talán nem elégiti ki kivánatát, azt elhiszem; minden iró ocsárolni szokta forditóit, hogy azonban e’ beszédnek igy sokkal több hatása vala, az nem szenved kétséget; ’s alig mult két hét ’s már a’ Rácziak ’s Pálfalviak ’s a’ többi községek nem szóltak másról mint gyönyörü ügyvédökről, kinek Konkolyi’ tanyáin a’ legnagyobb lelkesedéssel emeltettek naponkint a’ tisztelet’ poharai. Midőn Réty’ pártja e’ tacticát észrevevé, ’s ellenméregként más forditást köröztete, már késő volt, Tengelyi’ népszerüsége, főkép azáltal növelve, „mert ez áldott ember ki a’ szegényeket védelmezi, már egy actio’ martyrságán is keresztül ment” nem vala olly könnyen feldönthető többé. Valahányszor a’ nemesek Porvárra jöttek, elmentek uj tribunusokhoz, valahányszor ő Konkolyival vagy a’ párt’ egy másik fejével valamelly nemesek’ hadnagyánál megszállt, éljenek fogadák, mindenki előhozá füstös leveleit, tanácsot kért, ’s rá bizta ügyét. Véletlenül azon rabok közül, kiket a’ törvényszék előtt védelmezett, az egyik ráczi nemes vala, azon táblabíró pedig ki ellen az adóssági perben olly hatalmasan allegált, a’ pálfalviakkal most épen tilalomtörés végett viszongásokban élt; igy ez ügyvédi érdemek is nem kis hasznára szolgáltak, ’s a’ jó vörös bor’ árjain ugyan azon gályán mellyen Konkolyi duzzadt vitorlákkal az alispánság felé evezett, szegény hősünk is közelge főbirói hivatalához, mellyre nézve már a’ legszebb boldogitási terveket készen tartá fejében.
Igy álltak a’ dolgok midőn a’ főispán – mint valóságos békeangyal, mint a’ fogadó küldöttség szónoka egészen uj fordulattal mondá – a’ megyébe jött. Konkolyi mellett nevezetes többség, Tengelyi főbirósága ellen alig egy szó; de „minden dolognak két oldala van, igy szóltak sokan, és végin pattan az ostor, ’s a’ melly tyuk sokat kotkodácsol, keveset – és audiatur et altera pars – mindenesetre jó volna transigálni.” De miként? Konkolyira nézve nincs nehézség, az öreg Réty szivesen átengedi neki husz évig viselt alispáni hivatalát, de azon egy föltét alatt hogy János fia, ki a’ főispánnal együtt jött a’ megyébe, főbíró legyen ’s pedig a’ legnagyobb szerencsétlenségre ép’ azon járásban, melly Tengelyinek volt szánva. Mit tegyünk ha egyezség nem történik? a’ megye zavarba jő ’s egyes törvényhatóságában az egész haza kárt szenved; és ha történik? de erre természet szerint mi Konkolyianusok nem gondolhatunk, Tengelyi meg lenne csalva. Itt csak a’ főispán segíthet. – Konkolyi tehát elment ő excellencziájához, és egy óraig tartó magán beszélgetésben, a’ mint mondá, szüntelen arra kéré, hogy Tengelyit főbirónak candidálja, de hasztalan! a’ főispán nem engedett, kétségen kivűl utasitása lehetett, hogy Jónást a’ candidatioból kihagyja; ’s midőn estve a’ Konkolyianusok vezéröknél conferentiát tartottak, nem vala senki, ki illy körülmények közt valami józan tanácsot adhatna. Igaz, ha Tengelyi le akarna mondani követeléséről, mellynek kivitelére a’ főispán’ nyilatkozata után ugy is semmi remény, igy minden a’ legszebb rendbe jöhetne, az egész megye’ nyugalma tőle függ, ’s ez áldozat által érdemet szerezhetne magának, minőt soha fiatal ember nem szerze; de ki kivánhatná tőle azt? el kell követni mindent ha bár comissariust kapna is a’ megye. Jónás azon korban vala, hol könnyebben semmire nem, mint épen áldozatra határozzuk magunkat, ’s természetes: hogy e’ beszédeknek vége azon határozott nyilatkozata vala, hogy minden követelésiről szivesen lemond, ha azáltal a’ közjót mozdithatja elő. – „Jól teszed – szóla őt megölelve egy öreg táblabiró – még fiatal ember vagy, kezdjed esküttségen, mint mások; Réty ugy is testi lelki jó barátod, azonkivül urfi, ’s nem sokat fog gondolni járásával, ’s te mindent kedved szerint rendezhetsz el, a’ jövő tisztválasztásig pedig, ő kétségen kivül valami dicasteriumhoz felebb megy, te pedig minden ellenszegülés nélkül elfoglalhatod helyét, a’ főispán is mondta már, hogy gondja lesz reád.” ’S a’ dolog el lön határozva, Tengelyi főbíróság helyett esküttségre conkurrált, ’s tökéletes béke ’s egyetértés közt viradt föl a’ tisztujitás’ nagy napja.
Réty’ lemondása, az alispánok, főügyész, jegyző ’s főbirák’ választása mind ugy történt mint előre ki vala csinálva; az ifju Réty’ választásaig – ki a’ főbírák közt utósó vala – nem mutatkozott véleménykülönbség; ’s ki a’ tisztujitás előtti ingerültségnek tanuja volt ’s mindazon szitkokat, mellyekkel a’ most közhanggal választottak érintettek, hallá, ’s a’ transactioról értesítve nincs: alig hihetne szemének, hogy Konkolyi veres ’s Réty’ fehér borából olly egybehangzó lelkesülést ihattak Taksony’ patrioticus rendei, ’s hogy ennyi színkülönbségnek, de csak legkisebb nyoma sem maradt e’ választásnál. Szintugy maradtak a’ dolgok az alszolgabírói ’s első két vagy három eskütti hivataloknál, az egész egy jól betanult szindarab’ mesteri előadásának látszott, ’s Tengelyi ki Rétyt valóban szereté ’s mind azon jót, mit egy eskütt embertársainak tehet, költői lélekkel előre élvezé, olly biztos vala választásáról, ’s olly nyugodtan hallá nevét a’ kijelöltek között, mint soha eskütt még nem e’ világon. De vannak dolgok az égben ’s a’ föld fölött, főkép tisztujitások’ alkalmával, mellyekről bölcseink nem álmodoznak, ’s ilyen vala az, hogy Tengelyi kit előbb a’ közakarat főbirónak kivánt vala, most midőn esküttnek jelöltetik ki, egyszerre a’ legparányibb kisebbségben látja magát; ’s ha bár Konkolyi mint Brutus, fiainak halálos itéleténél, hallgatva türi el e’ csapást, melly szivének kétségen kivül mindenek fölött fáj, ’s Hajtó annyira megvan hatva, hogy e’ jelenetnél a’ tanácskozási termet elhagyni kényteleníttetik, és a’ fiatal Réty szomoruan lehajtja fejét ’s hősünknek minden barátai nemes haragukban mind elnémulnak, ez a’ dolgon nem változtat semmit; Tengelyi keresztül esett ’s esküttnek egy ráczi közbirtokos, ki Konkolyinak legjobb cortese lévén a’ köznemesség’ szeretetét magának is megszerzé, kiáltatott ki.
Jónás el vala keseredve, élte’ minden reményei, – ’s mi még fájdalmasabb – azon bizodalom mellyel az emberekhez viseltetett, meg valának ingatva, fényes jövő helyett előtte komoran intve a’ szükség állt, és senki a’ világon kihez ennyi baj között támaszkodnia, kiben biznia lehetne. Igaz, itt volt Réty; de ha bár valahányszor szóba álltak, kedves Jónás ’s Lászlónak nevezék ’s igen barátságosan tegezék is egymást, azon napok hol a’ heidelbergi egyetemben jobb pajtás e’ két magyarnál nem volt, még is elmultak. A’ többiekről nem is szólok; a’ ki olvasóim között tisztujitásnál átesett, tudni fogja saját tapasztalásából: hogy azon kisebbség is, melly őt hivatalára választani akará, mint homokos földön a’ víz, eső után, illy körülmények közt mindig eltünik. Jónás egészen elhagyatva állt, ’s alig türhette volna életét, ha a’ kegyes végzet nem nyujt uj vigasztalást bajai között.
Jónás szeretett. Először életében ’s igazán, mint csak az szerethet, ki szivének egész tőkéjét egyszerre egy lénynek adhatá, ki isten’ széles e’ világán tárgyat nem ismer, mellyhez egy reményt köthetne, ki visszataszitva mindenünnen, lelkének egész erejével azon egy lényhez ragaszkodik, mellyet a’ kegyes istenség elébe vezetett, hogy reményljen és élvezzen ő is. Nem leszek hosszas e’ tárgyról ’s főkép Erzsi’ leirásával egészen megkimélem olvasóimat, leányok majdnem mind hasonlitanak egymáshoz. Ha kedveseiket kérdezed, csak angyalokat találsz; ha másokkal szólasz (nem mondom ugyan azon faluban vagy társasági körben élő leányokkal vagy anyjaikkal, hanem csak más férfiukkal) jobbadán bizony csak jó, csinos derék leányok azok nagy részint mind. Illyen vala Erzsi is, (kivel, mint Erzsébet asszonnyal nem sokára megismerkedünk) a’ nevezetes csak az, hogy Jónás’ kedvese személyes tökélyein kivül nem birt egyebet, ’s hogy hősünknek mindenek előtt valami keresetmódról kelle gondoskodni ha e’ jó világon, hol még a’ liliomoknak is csak igen könnyü tavaszi köntös adatott, kedvesével együtt az éhenhalás’ processusán keresztül menni nem akart.
A’ sors Jónásnak ez egyszer kedvezni látszott. Apjának jó barátai, a’ jó hír, mellyet mint kitünő deák a’ debreczeni collegiumban maga után hagyott, mindez segité őt, midőn egy nagyobb község’ kántori helyeért folyamodott; ’s ha bár e’ helyzet fényesnek nem nevezhető, szükségeiről gondoskodva vala, ’s azon igéret hogy az első nyilásnál a’ debreczeni collegiumban professorságra számolhat, szebb jövőt igért.
Nem állt tehát szerencséjének utában semmi, ’s a’ boldog kántor, örömdagadó kebellel vezeté ifju nőjét kis házába, mellynek szalmafödele ép’ ugy védheté őket vész ’s zivatar ellen mint bár melly palota, ’s mellyben ennyi szeretet egész menyországot alkothata magának. Csak egy vala kifeledve a’ számolásból, Erzsébet catolica volt. Jónásunk szerelme’ hevében ’s annyi szép remények közt, feledé hitéről kérdezősködni, ’s igy történt: hogy a’ reformált község fölzudulva a’ botrányon, hogy kántorja más vallásu nőt választa magának, hősünket egy év mulva elküldé, ’s hogy, mi igen természetes, a’ professorsági remények is füstbe mentek.
Ujra aggódni, ujra küszködni kelle tehát mindennapi kenyereért ’s Jónás elkeseredett szivvel de nyugodtan fogott e’ nehéz munkához. „Kit az istenek gyülöltek abból nevelőt csináltak” szól a’ deák közmondás, ’s igy természetes, hogy sors üldözte hősünk sem kiméltetett meg a’ bajtól, ’s hosszu keresés után csak ugyan egy nevelői hivatalra szert tehetett. A’ ház, mellybe jutott, a’ jobbaknak, azaz azoknak egyike volt, hol a’ nevelő szép fizetés ’s nyugpénz mellett a’ szakácscsal ’s komornyikkal majdnem egyenlő lábon áll, ’s noha két fiu bizatott gondjára – mi már csak azért is elég baj, mert két urfi mindig többet lármázik ’s kevesebbet tanul, mintha csak egy volna; ’s noha apai ’s anyai szeretet a’ két fiu között megosztva, a’ nevelő’ fáradozásai sükeres ellensúlyát képezék, ’s mind azon kicsi bajak ’s szenvedések, mellyek egy nevelőnek életét elkeseritik, nem hiányoztak nehéz ösvényén, – Jónás mind ezt eltüré. Minden jobb ember’ életének legfájdalmasabb időszaka, az mellyben meggyőződve magas terveink’ kivihetetlenségéről egoismusra kényszeríttetünk, ’s kik előbb az egész emberi nemet, vagy legalább hazánkat akartuk boldogítani, vérző kebellel egy kis szerencsét keresünk önmagunknak, Jónásra nézve rég eljött, ő szerénnyé vált kivánataiban. Erzsébet vele egy házban lakott, jövője biztosítva volt, ő megelégedett helyzetével. – Sorsa máskép határozá. A’ ház mellyben nevelősködött, catolicus volt, ő reformált; mint midőn még kántor vala ’s catolicus nőt választa magának, az egész község, ugy most az apa’ barátai ’s az anya’ rokonai felzúdultak e’ vallási botrány ellen, ’s jeleül hogy e’ honban minden vallási felekezet legalább a’ keresztény türelemre nézve egyenlő, Tengelyi ismét elbocsáttatott helyéből, ’s mint gazdasági tiszt kezdé meg ujra éltének nehéz ösvényét.
Tengelyi azon emberek’ egyike vala, kik minden tárgynak már első pillanatban fölfogják költői oldalát, kik minden foglalatosságnál, bármilly allyas ’s mindennapinak látszassék, föltalálják az öszveköttetést, mellyben az valamelly szép, vagy nagyszerű eszmével áll; ’s innen van, hogy valamint senki könnyebben magát uj életmódhoz nem határozá, ’s annak minden fényoldalait képzetében előre inkább nem élvezé, ugy senki többször csalódva nem érzé magát. Igy járt most is; midőn magát gazdasági tisztség elvállalására határozá Virgil’ Georgiconja tölé [sic] képzetét, később csak ablaka előtt a’ magas szemétdomb ’s azon még sokkal mocskosabb érintkezések, mellyekbe őt hivatala hozá, maradtak meg ábrándjaiból. Virgil Georgikonában [sic] egészen elfeledkezett az urbariumról, ’s még is ennek alkalmazása vala Tengelyi’ tisztségének egyedüli, vagy legalább fő kötelessége, még szerencsés ha ura – igen szabadelmü nagyságos ur ki Voltairét ’s Rousseaut majdnem könyvnélkül tudá – e’ törvény’ teljesitésével megelékszik ’s nem tesz naponként szebbnél szebb javitásokat, mellyek szegény Jónásunkat majdnem kétségbe ejtik. Miután parasztjai sokkal kevesebb földet birtak, mint az urbér szerint birniok kellett volna, ő méltósága ki a’ henyeség’ kárait magáról ismeré, ’s tudá hogy jobbágyai egész idejöket, melly az isten, ur ’s megye’ szolgálatából fölmarad, telkeikre nem fordíthatják, az urbéri napokon kívül mint jó apa sok, igen szép ’s egésséges munkával láttatá el kedves gyermekeit. Ezenkivül még más, igen czélszerü javitások hozattak be e’ nemes férfiu’ jószágain. Igy jó hazafi létére nem ismervén el a’ devalvatiót, mennyire hatalma terjedett, azaz jószágain, csak ezüst pénz fogadtatott el, ’s természet szerint ebben szedetett a’ füstpénz is; gondoskodott jobbágyai’ neveléséről is, (nem azon haszontalan közönséges nevelést értem, melly irásban, olvasásban ’s több illy haszontalanságokban áll, hanem azon fontosabb gyakorlati nevelést, melly az életben sokkal szükségesebb) ’s mert ezt természet szerint az urasági udvarban kaphatni legczélszerűbben, egész háza teli volt jobbágyfiukkal ’s leányokkal, kik majd mint lovászok, majd mint konyhaszolgálók, vagy a’ fonóban minden dij nélkül az élet’ leghasznosabb mesterségeiben oktattattak. Jónás, mindezen dolgoknak akaratlan eszköze, szive keserüségében evé mindennapi kenyerét, ’s csak a’ szükség’ ellenállhatlan philosophiája tarthatá őt e’ helyzetben, melly érzeményei- ’s meggyőződéseinek egyaránt ellentétmondott. De mit vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak érzé magát, ’s itt ott volt egy köny mellyet letörölhetett, egyes szenvedések mellyeknek enyhet nyujthatott, e’ helyzetében is. Két év mult el igy, midőn egyszer fenyegető levelek szórattak szét, mellyekben az uraság’ minden épületeire a’ vörös kakas’ leszállása igértetett. A’ vizsgálatnak nem lett eredménye ’s épen pünkösd napján egyszerre csürök ’s aklokon kivül Jónásunk’ háza lángban állt. A’ többi tisztek’ lakásai csereppel lévén födvék kárt nem szenvedtek. A’ gonosztevők’ egyike tetten kapatott; ’s a’ statarialis biróság ’s később az akasztófa alatt nyilván kimondá: hogy csak mind azon kegyetlen igaztalan kegyetlenségek’ boszújául, mellyek rajta az uraság által elkövettettek, vetemedett e’ gonosztettre, ’s hogyha a’ tisztek előbbi bánásmódukat meg nem változtatják, találkozni fognak utána többen is, kik rokonik’ kedveért tettét ismételni fogják. A’ botrány irtóztató vala. A’ méltóságos földes ur, kiben a’ megye egyik legfölvilágosodottabb ’s szabadelvűbb táblabiráját tisztelé, ki soha templomba nem ment, soha még az esküttet sem nevezé máskép mint uramöcsémnek, ’s ha az utczán végig ment, minden gyermeknek nyájasan arczára veregetett (később ha illy gyermekek lovászokká vagy más cselédekké nőttek e’ veregetés velök együtt nőtt), illy földes úr, miként lehetne illy urbéri kihágásoknak elkövetője? Természetesen csak a’ tisztek egyedüli okai mind azon elkeseredésnek, melly a’ jobbágyok között létezett. Itt példa kelle, azt átlátta mindenki ’s leginkább a’ méltóságos ur maga; ’s mivel minden tisztjei között nem volt senki, kihez ő méltósága kevesebb szivvel viseltetett volna mint Tengelyihez, miután ő vala minden tisztek között az egyetlen, ki az igazgató’ világos, noha csak szóval adott parancsainak ép’ az urbéri viszonyokra nézve ellentmondott, ki midőn a’ szerencsétlenség kitört, nyilván és kiméletlen az uraság ellen szót emelt, végre ő, kinek háza felgyujtatott, ’s kit e’ szerint maga a’ gyujtogató mint azt jelölte ki, ki ellen az ingerültség legmagasb polczra hágott: semmi sem természetesebb, minthogy ismét ö választatott áldozatúl, ’s minden kérés ellenére röviden elbocsáttatott.
Kevés butora, ’s az mit magának szolgálata alatt szerze, elégett, ’s szegényebben mint kiindult, tért vissza két évi fáradozás után Porvárra, honnét annyi reménnyel távozott.
Itt kezdődik hősünk’ életének legszomorúbb ha bár épen nem legköltőibb szaka, melly alatt számtalan inség ’s önmegtagadás közt mindennapi kenyereért küzdött, ’s mellynek részletes leirásával olvasóimat nem fogom fárasztani. Tengelyi kész vala mindenre, elvállalt volna minden szolgálatot, nem irtózott semmi munkától, hasztalan! a’ sors nem engedé hogy valahol megpihenhessen. Ahol gazdasági tisztséget kért, ott utósó szerencsétlensége, – ha pört keresett, a’ Taksony megyei birák’ ellenségeskedése melly miatt minden pöreit elveszté, – ha mint nevelő ajánlkozott – majd elvei, majd vallása, majd nyugtalan természete, melly miatt eddig nem férhetett meg sehol, hozattak föl ellene, egy szóval ha egy vagy más ügyvéd helyett itt-ott replicát vagy kérelemlevelet nem ir, ’s nője mosás ’s varrással nem keres pár forintot, Tengelyi minden tudománya ’s szorgalma mellett koldulni kényszeríttetik. Igy mult el ismét három év, ’s a’ mit nem csudálhatunk eléggé, a’nélkül hogy Réty ki az alatt apja után örökségébe lépett, ’s alispánná lett, barátjaért csak a’ legkisebbet tette volna. Annyira tisztelé barátját, hogy őt még legnagyobb inségében sem akará valamelly adomány vagy ajándék által megsérteni; a’ mi pedig befollyását illeti, melly által hősünket valamelly hivatal vagy tisztséghez segithette volna, Réty azon ritka erényü emberek közé tartozott, kik hatalmukkal soha barátjaik’ elősegitésére vissza nem élnek; ’s igy elvei által lekötve, azon szomorú helyzetben látá magát, nem tehetni semmit leghivebb bajtársáért. De az akarat azért egyiránt erősen élt kebelében, ’s miután Jónásunk három évig ennyi bajokkal küszködve már majdnem lemonda minden reményről is, egyszerre ott terem kis szobájában a’ nemes lelkü alispány, ’s tudtára adva hogy a’ tiszaréti jegyző meghalt, kéri nem vállalná-e el hivatalát? nemes lelküségének tulzásában annyira menve: hogy valamint az előtti jegyzővel tevé, ugy őt is a’ hivatallal öszvekötött telekre nézve fölmenti minden urbéri tartozásoktól.
Jónás megköszöné Réty’ gondoskodását, ’s még azon héten kiment Tiszarétre, hol őt történetünk’ kezdetén mint e’ helységnek husz éven át hivataloskodott jegyzőjét, ősz fürtökkel, de még testi ’s lelkikép’ ép erőben találjuk. Ha olvasóim ezen időről valami érdekest kivánnak tudni, legfelebb azt említhetem, hogy Tengelyi pár évvel történetünk előtt Tiszaréten egy kis curialis házat ’s fundust vásárolva magának, jegyzőségen kivül gazdasággal foglalatoskodott; hogy egy leánya Vilma ’s fia Pista született, kikkel mint az egész környék’ legszebb leányával ’s legpajkosabb fiával nem sokára megismerkedünk; hogy Erzsébet asszony egy idő óta jóval többet pöröl, ’s Jónásnak Rétyvel való barátsága főkép az utósó követválasztás óta igen elhidegült. Más érdekest nem mondhatok. Tengelyi e’ hosszu idő alatt nem változott; annyi szenvedés kissé elkeserité, de azon igazságszeretet, mellyet rajta ifju korában láttunk, a’ bátorság mellyel minden elnyomás, minden törvénytelenség ellen fölszólalt, ugyan azok maradtak, ’s Erzsébet asszonynak igaza volt, ha fejét csóválva azt mondá: hogy férje soha megokosodni vagy valamire menni nem fog.
Tengelyinek már maga külseje is tiszteletet gerjeszte, de még inkább nevelé az érzeményt azon komolyság, vagy hogy ugy mondjam, ünnepélyesség, melly e’ férfiu’ magaviseletét még legszorosabb házi körében is jellemzé, ’s melly által ha társasága kellemetlenné vált is, a’ falusi jegyző azon megvető barátság’ kitöréseitől őrizteték meg, mellyekkel leereszkedés neve alatt sok becsületes ember felsőbbek által annyira kinoztatik. Felsőbbekkel (kik által a’ megyei nemességre gyakorlott befolyása végett fölkerestetett) senki az udvariasság’ szabályait szigorúbban meg nem tartá, de senki hidegebb közönösséggél [sic] nem viszonozhatá barátságukat. „Felsőbbjeink – igy szóla mindig – minket alsóbbakat csak annyiban becsülnek, mennyiben hasznunkat vehetik, mi őket, csak a’ mennyiben tőlök félünk; én nekik használni nem akarok, félni nincs okom, miért fogadjam hát, vagy keressem barátságukat?” Hogy Tengelyinek ezen tulajdona neki barátokat nem szerezhete, azt olvasóim könnyen átláthatják. A’ felsőbb osztályok, midőn az alsóbbak’ legallyasabb hibáit magukévá teszik, eléggé leereszkednek; ki vehetné nekik rosz neven, hogy legalább tulajdon hibáikat, minő a’ büszkeség, másokban türni nem akarják. De falusi jegyzőnél, ki befolyás által mellyet a’ nemességre gyakorol, arról biztosíttatik, hogy hivatalától megfosztatni nem fog, ’s még e’ fölött a’ kis házat mellyben lakik, mint nemesi tulajdont birja, én függetlenebb teremtést nem ismerek; ’s igy hősöm nyugodt lélekkel nézheté mind azon neheztelést, melly az alispántól az utósó esküdtig majdnem minden kebelben ellene forraltatott. Tengelyi egyike vala azoknak, kik – mint mondani szokta – Caesaroknak vagy falusi jegyzőknek születtek; az az, ha véletlenül caesarokká nem lettek, a’ jegyzőségnél magasabbra emelkedni nem tudnak; ’s ő rég nem vágyódott más után, a’ mit birt; meggyőződésből, mint maga mondá, vagy kénytelenségből, mint ellenei hirdeték, én nem mondhatom; de józanon minden esetre, mert azon út mellyen magasra haladhatunk nem ollyan, hogy az által, ki azt meghajlott fővel keresni nem akarja, föltaláltathatnék. De valamint Tengelyinek ezen hibái vagy jó tulajdonai (nem tudom minek nevezzem ’s olvasóimra bizom e’ fölötte kétséges tárgy’ elhatározását, melly bizonyosan a’ szerint fog történni, a’ mint az alispánhoz vagy falusi jegyzőhöz állnak közelebb) őt előljárói előtt gyűlöletessé tevék: ugy nem vala talán az egész ország’ jegyzői közt egy, ki azon nép között mellynek ügyei rá bizattak annyi népszerüséggel, a’ tiszteletnek önkénytelen ’s olly kiterjedett hatalmával birna mint ő. Voltak itt is kik elveinek túlvitt szigoruságát rosz neven vevék, ’s azon fellengző igazságszeretetet, mellyel minden jó ügyet, személytekintet nélkül pártola, sokallák; de végre Tiszaréten ’s tiz mértföldre a’ környékben nem vala talán ember, ki Tengelyiről el nem mondaná: hogy becsületes ember; ’s ez legbizonyosabb jele annak, hogy csakugyan az volt: mert valamint nagy körökben semmi sem csalódik könnyebben mint a’ közvélemény, ugy egy falu’ szük korlátai közé szoritva biztosan épithetünk reá. A’ szinhely’ nagyságával nőnek a’ csalódások, kis szinpadon csak azon hibák nem vétetnek észre, mellyek nem léteznek.
Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott, Vándory Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a’ Törökdombon először láták. ’S e’ barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé, mi a’ két férfiuval helyzetök’ egyéb kellemetlenségeit feledteté.
Vándory ’s Tengelyi egyébiránt a’ legkülönbözőbb emberek valának, kiket, magunknak képzelhetünk, ’s ép’ ez vala talán oka válhatatlan barátságuknak. Ugyan azon tulajdonukat, mellyeket magunk birunk, csak egyszer, azaz önmagunkon szoktuk szeretni. E’ két barát’ hajlamai ’s tulajdonságai mintegy kiegésziték egymást, mintegy pótlékul, mintegy azért látszának egymás mellé állitva, hogy bennök mindent, mi emberi kebelt nemesíthet, egymásmellett [sic] találjunk. Tengelyi’ szigorú itéletei után mellyekkel az emberekről szólt – noha ő elméletileg minden gonosznak kérlelhetlen üldözője, soha elveit gyakorlatba léptetni nem birta – Vándory’ derült életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit talált mit szeretnie lehessen, jóltevő vigasztalásként hangozott elédbe.
Ötven éves koráig mindenki vagy kibékült, vagy megbosszankodott a’ sokaságra; ’s ha olly férfinál, kik mint Tengelyi szegénység vagy más okból többször szorultak barátaikra, ez utolsó történt, nincs mit bámulni, főkép miután nálok e’ szigorúság csak elméletileg létezik, ’s ki például Tengelyit beszélni hallá, ’s azon ingerültséget, mellyel a’ Tiszaréti jegyző az alávalóság ellen harczolt, az eszméletek’ köréből soha az életbe át nem lépett, ’s hogy irgalmasabb férfi széles e’ világon nem volt annál, ki önmagát minden gonosz’ kérlelhetlen üldözőjének hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim, főkép’ a’ fiatalabbak, kik éltökből még csak föltételeiket ismerve, nem tudják mennyi erényeket vesztünk az életben, mihelyt gyakorlásukra alkalmunk jutott, – következetlenséggel e’ férfiút. Ezer ember közt alig van egy, ki nem épen azon tulajdonokról szólna legtöbbet ’s legszivesben mellyeket nem bir, ’s nem ép’ azon dolgokra nézve szerezte volna a’ legtisztább elveket magának, mellyekre nézve érzi, hogy olly elvekre szüksége van. Gyávák bátorságról, rosz birák részrehajlatlanságról, önzők a’ hazáról szólnak legszivesben; miért ne tárhatna ki jámbor jegyzőm is néha szigoru elveket? Nyugodtan eltürjük az alávalóságot, szenvedjük sőt néha kedveljük a’ legocsmányabb erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk; miért ne volnánk engedékenyek az erény’ kis hibái iránt? Ha tetszős formákba öntetett is, azért senki sem teszitja el magától az aranyat, ’s nem panaszkodik senki, hogy terhes elhordani vállain.
Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta mellyet mint lelkész Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le, nyugodt egyenlőségben folytak napjai. Multjáról mást nem tudunk, minthogy Heidelbergben tanult, ’s noha majdnem tiz évvel idősebb ’s theologiával foglalkozó majdnem egyedül Tengelyivel társalkodott. Családjáról ’s gyermekkoráról soha nem beszélt, azon hogy magyar, senki sem kételkedett ki őt szólni hallá; ’s ki Tiszarétre jöve az agg lelkészt ott látta hivei között, apának hinné gyermekei’ körében, annyi tisztelet környezi a’ jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arczain mindenkinek elébe. Maga a’ Réty család osztozott e’ köztiszteletben, ’s talán nem vala ember ki ez, olly büszke házban annyi tekintéllyel birt mint Tiszarét’ szerény lelkésze.
Ez az mit hőseim mult életéről mondani szükségesnek tarték; ha hosszasabb valék, ’s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg hogy nem éltem azon irói jogommal, melly szerint őt hosszú előszóval vendégelhettem volna meg, ’s ne tegye azért félre könyvemet. Regényem csak az élet képe akar lenni, ’s az nem lehet mindig mulatságos.
Már a’ nap lealkonyodott, ’s csak még nehány piros föllegek jelölék a’ helyt, hol az eltünt, midőn a’ barátok a’ faluhoz jöttek, ’s Vándory jó éjtszakát kivánva Jónástól elvált. Hősünk magánosan, ’s meglehet mert a’ törvénykezési jelenet mellynek a’ törökdombon tanúja volt, érzelmeit sérté, vagy talán mert multjára gondolt, komorabban mint máskor tért házába. De midőn a’ kapunál Vilmát látá, ki vigan elébe lépett, ’s midőn kebléhez szoritá a’ nyájas gyermeket, a’ gond melly homlokát ránczokba voná eltünt, ’s csak boldogságának érzete tölté el szivét.
Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá: „előbb még egy kis kérésem van – szóla mosolyogva – mig nem igéred hogy tellyesítni fogod, nem eresztlek be.”
„S mi volna az? – kérdé Jónás jókedvüen simogatva leánya’ arczát.[”]
„Hogy meg nem haragszol – felele Vilma kérőleg.”
„Én – ’s ugyan miért?”
„Tudtod nélkül tettünk valamit.”
„Ha csak az, hogy meg nem haragszom – szóla Tengelyi nevetve –, azt megigérem.”
„És hogy helybe fogod hagyni?”
„Ez más kérdés, de ha te tevéd – follytatá mosolyogva – legyen megigérve ez is.”
’S apa ’s leány bementek a’ házba, boldogan ’s meg kell vallani jegyzőnk’ részéről nem minden kiváncsiság nélkül.