XXIX.




Még a’ nap nem nyugodott le, midőn Tengelyi, Völgyesytől bucsút véve, tömlöczébe vezettetett. Mielőtt a’ szerencsétlen küszöbön átlépne, még egyszer körültekintve nézé a’ nap’ végső sugárait, mellyek az őszi ködön napok óta először áthatva, a’ megyeház’ kéményeit fénybe boriták, ’s szive megszorult a’ gondolatnál, miként istennek e’ szép adományai, a’ szabad levegő ’s a’ nap’ derült sugárai, mellyeket minden koldus élvez, tőle ezentul elvonatnak. Lenn a’ tömlöczben már sötét vala. Az alacson ablakok’ mocskos üvegtábláin kivül, mellyek itt ott papirral beragasztva a’ világosság’ kiszoritására már magokban is elégségesek valának, erős vasrostélyzat ’s azonkül drótfonás, minőt tömlöczablakokon sok helyen látunk, a’ nap’ sugárait e’ szerencsétlen helyről annyira kizárák, hogy még déltájban is legfölebb félhomályt lehete benne találni, alkonyat felé, mint most, ki a’ világos udvarról lejött, mig szeme lassankint a’ homályhoz szokott, tökéletes sötétben gondolá magát. E’ sötétség, főleg pedig a’ nedves rosz büzü levegő, mellyet a’ belépő már a’ negyedik lépcsőn érezni kezde, annyira lenyomó hatást gyakoroltak Tengelyire, hogy a’ tömlöcztartó’ biztatásait, ki minden vagyonosabb rabban jövedelminek kutforrását látva, iránta sem mulasztá el illy alkalommal közönséges udvariasságát, alig vevé észre. Miután ez érdemes tisztviselő, ki egyébiránt káplári czimet is viselt, rabjának a’ kamarában a’ lehetőségig jó helyet csinált, hová podgyászát [sic] lerakta, ’s a’ többi, helyeikből kiszoritott rabokat, káromkodva megintette, hogy uj társuknak semmikép’ ne alkalmatlankodjanak, még egyszer kérdé Tengelyit, nem kiván-e semmit éjszakára?

A’ jegyző mondá, hogy legfölebb még egy szalmazsákot vagy madráczot ohajtana.

„Meglesz, – mondá a’ másik – természetesen még kölcsön kell kérni valakitől, ’s az nem tudom, mit fog érte naponként követelni; de ha az ur megfizeti, bizonyosan meglesz.”

A’ jegyző késznek nyilvánitá magát.

„No semmi baj! – folytatá az előbbi – kinek pénze van, nálunk mindent kap, bort, pálinkát, hust, akár mit, csak pénz legyen. Nem rosz lesz, – tevé hozzá halkan Tengelyihez – ha ezeknek itt egy kis bort vagy pálinkát hozat; valahányszor uj rab jő, mindig megszokták inni áldomását, ’s ezek ma igen rosz kedvüek, mert helyökből kiszoritottuk; jó volna egy kissé kedvökbe járni, máskép ezer baja lehet velök.”

Tengelyi mondá, hogy ha jónak látja, hozzon akár mit, csakhogy rabtársai által békében hagyassék.

„Természetesen az illendő fizetés mellett.”

Tengelyi kérdé, mennyire lesz szükség? ’s a’ kivánt pénzt azonnal kezeibe adá.

„Halljátok-e! – szólt most a’ tömlöcztartó – ez az ur jó becsületes ember, ma lámpás-gyujtáskor bort ’s pálinkát hozat nektek, igyátok ki egészségére, ’s hogy senki ne háborgassa semmiben.” ’S ezzel a’ tömlöcztartó mig a’ sötétben több hang az igéret fölött zajosan kinyilatkoztatá örömét, a’ vasrostélyt bezárva, eltávozott. Tengelyi leült pogyászára, ’s fejét kezére támasztva, szomoru gondolatokba mélyedett.

Ha volt valaha ember, ki szilárd jelleme által a’ férfi nevet megérdemlé, ő vala az. Elhagyatva barátjaitól, pártfogó nélkül, mintegy üldözve a’ sors által, Tengelyi eddig férfiasan megküzdött végzetével mindig, ’s habár látszó remény nélkül sokszor, soha a’ bizodalmat, mellyet önmagában helyheze, el nem veszté még,… most először érzé elcsüggedni lelkét. Helyzete szörnyebb vala, mint hogy azt átgondolva, vigasztalást tudna találni. Eddig minden bajai közt legalább szabadsága ’s becsületes neve maradt,… most meg vala fosztva ezektől is. Gonosztevők’ társaságába zárva, minden jobb ember iszonynyal fordul el tőle, ’s nincs mód kezében, melly által ártatlanságát bebizonyithatná. Midőn Macskaházy’ meggyilkoltatásának minden környülményeit átgondolá, meggyőződött, hogy hacsak Viola az igazság’ kezébe nem kerül, ’s tettét meg nem vallja, – minek mindkettejére semmi valószinüség nem létezett – a’ gonosztettnek gyanuja rajta marad, ’s reá csak becstelen halál, vagy élte’ fogytáig tartó rabság vár; ’s mi lesz akkor gyermekeiből, kikre egyedüli örökségül csak gyülölet’ tárgyává vált nevét hagyhatja?

E’ szomoru gondolatokból Tengelyit a’ tömlöcz’ másik oldaláról hozzá intézett beszéd ébreszté föl.

„Nem kell szomorkodni atyafi; – szólt egy rekedt gyenge hang – itt ez átkozott pinczében elég hideg van; a’ ki búsul, megbetegszik.”

Tengelyi a’ sötétben nem láthatá a’ szólót, de a’ megtörött hang, a’ nehéz lélekzet ’s köhécselés, mellyel beszélt, meggyőzé, hogy a’ beszélő igen öreg lehet.

„Már mit ér ez az örökké való hallgatás? – mondá az előbbi, midőn észrevevé, hogy az uj jövevény válaszolni nem akar; – ha az ember együtt lakik, meg kell ismerkedni egymással; mi mindössze is nem olly rosz életet élünk, mint sokan hiszik. Ugy-e fiúk?”

„Nem bizony!” válaszolt itt egy férfi- ’s gyermek-hang egyszerre a’ sötétből.

„Nem bizony! – szólt az előbbi rekedt nevetés közt – csak hogy kis Imrécskémet itt minden fertály esztendőben megvesszőzik, Pistát meg, ha itélete Bécset megjárta, le fogják fejezni, ez egy kis baj!”

„Minek szól kend illyenről?” mondá most a’ férfihang látszólag remegve.

„No se baj! – mondá az előbbi – talán gratiát kapsz. Csak husz esztendős voltál, mikor a’ tót gyereket megölted; ugy is elég szamárság volt, hogy e’ haszontalan olajkárosnál nem kerestél ki mást magadnak, csak tizenöt garast láttál volt nála; én is már kétszer voltam halálra itélve, ’s azért mégis itt vagyok; ’s ha lefejeznek, gondold, édes apádat meg felakasztották, ’s utoljára talán még is később halsz meg, mint én. Hej, mikor az ember kilenczvenhárom esztendős…”

„Kilenczvenhárom esztendős!” sohajta fel mintegy akaratlanul Tengelyi, kit ez egész beszélgetés borzadással töltött.

„Kilenczvenhárom esztendős, – folytatá a’ másik köhécselve – ugy-e sok? ’s pedig ötvennégy esztendőt töltöttem a’ tömlöczben,… ’s csak megvagyok,… ’s ha isten éltet, sz. István napjára megint kiszabadulok.”

„Ötvennégy esztendő?!” kérdé a’ jegyző bámulva.

„Bizony, inkább több, mint kevés; – válaszolt az előbbi – lólopásért is voltam zárva; marhalopásért nem tudom hányszor; aztán meg gyilkosságba keveredtem; kétszer bezártak gyujtogatásért, de akkor ártatlan voltam; most pedig azt fogták rám, hogy a’ pásti rablásnál, hol három embert megöltek, én voltam az egésznek főmestere; no – tevé hozzá nevetve – sz. Istvánra kiszabadulok; meglehet, a’ teins uraknak mégis igazságuk volt, mikor rám fogták.”

„Kend apó próbált ember; – mondá a’ gyermeki hang – ugyan beszélje el azt mikor a’ zsidót megölték.”

„Majd neked; – szólt köhögve az öreg – nem látod, miként köhögök? kérd Pistát, hogy ő beszélje el, mikép ölte meg a’ tótot?”

„Az nem tud olly jóizün beszélni, mind kend apó; – válaszolt a’ gyermek – ha kend szól, szinte kedve jő az embernek.”

„No ne félj, neked is lesz részed benne; – mondá az öreg nevetve ’s köhécselve egyszerre – ha te nem ölsz meg valakit, mielőtt még bajszod nő, ne jőjjek ki soha tömlöczömből.”

„Megölök biz’ én akár kit! – mondá a’ gyermek dicsekedve – csak eresszenek ki egyszer.”

„Nem mered te azt,” mondá az öreg inderkedve. [sic]

„Nem merem? – szólt a’ gyerek rikácsoló hangon – majd meglátja kend! Mikor ide zártak, akkor félénk mamlasz voltam, ha csak kést láttam, elfutottam előle; de mióta kend apó annyi szép historiát mondott el, egészen megváltoztam; még éjszaka is a’ vén zsidóról álmodom, kit az erdőben a’ fára akasztottak. Csak legyen ismét baltám, én vele fagalyakat nem vágok többé!”

„Jól van jól! – mondá az öreg, – belőled derék gyerek lesz; de mit csinál pajtásod?”

„Megint alszik” válaszolt a’ gyermek.

„Megint? – mondá az öreg mérgesen – rántsd meg üstökét, de jól, hogy fölébredjen, azután vágd pofon. Utálatos gyerek, soha sem lesz semmi belőle.”

A’ fájdalmas kiáltozás, mellyet Tengelyi most hallott, ’s a’ könyörgő hang, mellyel egy más gyermek irgalomért kért, mutaták, hogy a’ vén gonosztevő’ parancsolata teljesitetett; ’s ámbár a’ jegyző föltevé magában, hogy rabtársaival semmi érintkezésbe jőni nem fog, a’ gyermek’ jajgatásai elfeledteték föltételét, felkelt, ’s a’ tömlöcz’ azon oldala felé menve honnan a’ szó hallatszott, haragosan kérdé: miért nem hagyják alunni a’ szegény fiút?

„Hagyja békével gyerekeimet, – mondá az öreg zsivány nevetve – néha meg kell őket tépáztatnom, az a’ neveléshez tartozik. Elég bajom van velök. Imrécskémből talán lesz valami, az becsületemre szolgálhat; de ebből az alamuszi fattyúból soha nem lesz semmi. Pedig egy esztendeje, hogy a’ két gyerekkel bajlódom.”

„Kend is jobban tenné, – mondá Tengelyi komolyan – ha halála’ órájára gondolna, mint hogy vén korában e’ szegény gyermekeket rontja.”

„Dehogy rontom, – szólt a’ másik köhécselve – sőt embereket csinálok belőlök; megköszönhetik a’ nemes vármegyének, hogy őket hozzám záratta, itt legalább tanulhatnak valamit.”

E’ pillanatban a’ tömlöcz nagy ajtajának nyikorgása szakitá félbe beszélgetésöket. Lámpa hozatott, melly a’ folyosó’ azon végén függesztetvén fel, hol Tengelyi1 börtöne állt, a’ jegyzőt környékező tárgyakra világosságot vetett. Borzadott, midőn a’ helyet látá, hová szerencsétlen sorsa ’s ellenségeinek gonoszsága által jutott. Nem a’ barna foltok, mellyek az alacson tömlöcz’ falán szemébe tüntek, mig más helyeken, hová a’ lámpa világitott, a’ leszivárgó nedvesség’ fényes csepjei meglátszottak; nem a’ helynek elhagyottsága, hol félig rothadt szalmán ’s egy törött korsón kivül semmi, mi az embernek már szükségessé vált kényelmeihez tartozik, nem vala látható; nem is az undoritó mocsok, melly őt mindenfelől környékezé, tölté őt borzadással, – mindez csak anyagi szenvedéseket foglalt magában! – Minden nélkülözés, a’ legkinzóbb testi szenvedések, maga a’ halálnak veszélye, melly őt ez egészségtelen helyen talán várá, annyi szenvedések alatt megedzett szivét nem ijesztheték meg; de midőn a’ nehéz vasrostélyra nézve, mellynek rudjai a’ börtönfalra sötét árnyékot vetének, ’s lánczcsörgést hallva maga körül, rabsága ’s az ocsmány bün jutott eszébe, mellyel vádoltatik; midőn körültekintve azokat látá, kikkel együvé záratott: férfi keble nehéz fohásztól emelkedett.

A’ börtön’ egyik szögletét a’ vén rab foglalá el, kivel Tengelyi imént beszélt. Összezsugorodva szalmája felett, háttal a’ falnak támaszkodva ült ott, ’s feje lehajlott ugy, hogy alig lehete látni vonásait; csak ha néha beszéd között föltekintett ’s villogó szemeit valakire függeszté, tünt fel ez arcz, mellyre majdnem százados bün nyomta bélyegét. – Egyike azon arczoknak vala ez, mellyeket egyszer látva, felejteni nem szoktunk; ’s maga a’ tömlöcztartó, minden érzéketlensége mellett, bizonyos félelemmel közelgett ezen rabjához, ki, mint mondá, inkább kisértethez, mint élő emberhez hasonló. A’ fehér szakál, [sic] melly képének alsó részét majdnem egészen eltakará, – a’ fejéről lelógó ritka ezüst haj, – mélyen beesett szemei ’s halántékai, – minden mutatá, hogy azon korhoz jutott, mellyet kevesen érhetünk el, ’s mellynek látásánál tisztelet, vagy legalább könyörületesség tölti el mindenikünket. Nem ugy ezen ember előtt. Szemeinek tekintete, mellyek, mintha az egész testet túlélték volna, ifju tüzben ragyogtak hosszu szemivei alatt, ’s az egész arcznak leirhatlan ’s ijesztő kifejezést adtak, mutatá, hogy e’ tömlöcz-patriarchánál ha a’ gonosz’ véghezvitelére szükséges erő hiányzik is, legalább az akarat nem; ’s midőn kiszáradt remegő kezeit feléd emelé, könyörületesség helyett inkább megnyugtatást érezél, hogy e’ kéz tőrt ragadni nem képes többé; az elgyengült hang, melly csak mult gonosztetteinek elmondására ’s káromlásra használtatott, undorral tölté lelkedet, ’s bármily boldogtalan helyzetben látád őt, nem kivánhattad, hogy e’ szerencsétlennek, kinek szívéhez soha bánat nem fért, szenvedései máskép’ mint a’ halál által végződjenek.

Az öreg mellett térdeire könyökölve ’s fejét kezeire támasztva, szinte a’ földön, egy gyermek ült, – legalább gyenge tagjai ’s vékony gyermeki szava szerint itélve, legfölebb tizennégy évesnek gondolád – képén időelőtti vénség látszott. E’ halvány arczokon az ifjuság’ szelid mosolygását hasztalan kereséd, – a’ gyermeki homlokon redők látszottak, ’s vidám tekintet helyett szemei tompa gondatlansággal néztek körül, kivevén, ha a’ mellette ülő vén rab által néha nevénél szólitatott, vagy reszkető kezének érintését érzé, melly haját simogatá, akkor érzelem’ kifejezése lelkesité arczait, ’s ugy látszott, mintha a’ gyermek belső ösztön által szeretni kényszeritve, érzelmeinek egész kincsét ez egy alávaló teremtésnek akarná adni. A’ másik gyermek, kinek jajgatása Tengelyit előbb közbeszólásra birá, mióta a’ folyosóra lámpa hozatott, mozdulatlanul állt a’ vasrostély előtt, ’s az égő mécsre mereszté tekintetét. Ha néha a’ láng fellobbant, a’ gyermek’ arczán leirhatlan gyönyör látszott, összecsapta kezeit ’s felkaczagott örömében; ha a’ mécs gyengébben égett, szomoruan panaszkodott: hogy bizonyosan roszul igazitották ’s megint el fog alunni, mint minap; „oh, csak kimehetnék! – sohajta – csak én gyujthatnám meg! kihúznám bélét szép magasan, olajt töltenék rá, ’s lobogna szépen, vörös, sárga, kék lánggal, még szebben, mint most. Ni ni! hogy felnyul a’ láng; csak nőjj, nőjj, lángocska, fel fel egész a’ háztetőig, az egész város’ fölébe, fényesen ’s melegen. Oh, nézzék csak, mi szép! – ’S a’ szegény fiu a’ vasrostélyhoz szoritá égő arczait. – Oh, csak közelebb mehetnék! csak hozzá nyulhatnék!”

„Majd bizony, – mondá az ifju gyilkos, ki a’ tömlöcz’ másik szegletében bundájába takarva hevert – hogy megint az egész tömlöcöt felgyujtsd; takarodj a’ rostélytól kölyök, mert üstöködnél fogva huzlak el.”

„Jól teszed Pista ha megüstökölöd, – szólt köhécselve az öreg – minap is majd megfultunk a’ füstben; látod a’ gyerek egészen magán kivül van, se nem hall, se nem lát.”

Tengelyi, midőn a’ fiatal rabot, ki fölkelve már a’ szerencsétlen gyermek után nyult, visszatartóztatá, kérdé: miként történhetett, hogy e’ fiu még a’ tömlöczben is valamit meggyujtott.

„Hát soha illyen gyereket nem láttam, – felelt amaz – órákig rimánkodott, csakhogy kovám ’s aczélomat adjam neki; ha kezébe kapta, erőszakkal kellett visszavennem; elcsaholt volna reggelig, ’s valahányszor a’ szikrákat látta, nevetett ’s kiabált, mint a’ bolond. Egyszer egy darab taplót lopott tőlem, meggyujtotta ’s az öregnek szalmájába dugta, majd megégett.”

„De üsd már nyakon Pista,” mondá az öreg, kiben e’ veszély’ emlékénél a’ gyülölség, mellyel e’ gyermek iránt viseltetetett, ujra feltámadt, ’s Tengelyi alig menthette volna meg a’ szerencsétlent bántástól, ha épen akkor a’ tömlöcztartó kulacscsal ’s egy itczés palaczk pálinkával nem jő a’ rostélyhoz, ’s az öreg’, Pista és a’ kis Imre’ gondolatainak más irányt nem ád.

„Hozd csak ide azt a’ pálinkát Imrécske; – mondá az öreg – te meg fogd a’ kulacsot Pesta ’s hadd békével azt a’ haszontalan gyereket, ha az ott, ki a’ pálinkát hozatta, ugy kivánja; nem bánom, holnapig bámészkodhatik a’ lámpásra, csak taplódra vigyázz. Hát kigyelmed nem iszik?” szólt Tengelyihez fordulva, kit, mióta a’ lámpa hozatott, a’ legnagyobb figyelemmel tekinte, ’s kinek felelete, hogy inni nem fog, a’ tömlöczök régi lakóját talán még nagyobb bámulásba hozá, mint becsületes külseje ’s börtönben szokatlan tisztaságu ruhája.

„Mit bánom én! – szólt végre, miután ismételt kisérletei, mellyekkel Tengelyivel beszédbe ereszkedni iparkodott, nem sikerültek – a’ pálinkát ő fizette, hagyjuk most békével; holnap – tevé hozzá halkabban – megkinozhatjátok, mig ismét pálinkát hozat, igy egész pinczét csinálunk belőle, ugy látszik, pénze van. Igyál Imrécském, csak a’ pálinkához tartsd magad, már most is félre áll szemed, ne bánd, ehhez is szokni kell, azért mégis legény lesz belőled.”

A’ vén rab’ ezen számitásának köszönheté Tengelyi, hogy most békében hagyatott, ’s mig ifju rabtársai az erős italtól részegülve mindig hangosabb hahotában nyilvániták örömüket, ’s vén mesterök végre álomba szenderült, gondolatainak szabadon engedheté magát által. Vannak emberek, kik közdolgokkal nem foglalatoskodhatnak a’ nélkül hogy egy félórában tizszer személyes érdekeik ne jutnának eszökbe,… derék ildomos emberek, kik, mint a’ logarithmusokkal számolók, nagy számokkal csak azért bajlódnak, hogy azon kisebb összeget, melly őket illeti, hamarébb tisztába hozhassák; de vannak ollyak is, kiket épen ellenkezőleg minden gondolat, mellyet személyes helyzetök bennök támasztott, általános, az egészet illető tárgyakra vezet, ’s Tengelyi ezekhez tartozott. A’ szerencsétlen állapot, mellyben magát látá, ’s a’ veszélyek, mellyek által környékeztetett, eszébe juttaták, hány, az övéhez hasonló szenvedések takarvák e’ haza’ száz tömlöczfalai által,… ’s a’ jegyző megfeledkezett személyes bajáról, midőn azon állapotra forditá gondolkozását, mellyben a’ büntető igazság honunkban majdnem általánosan találtatik.

És ha van tárgy, melly a’ férfi-szivet is borzadással töltheti, ez azokhoz tartozik. Nem szükséges, hogy érzékeny philantropia’ szempontjából tekintsük tömlöczeinket, – hisz tudom, egy idő óta a’ philantropia guny’ tárgyává vált, mert az arany között ittott hamis ércz találtatott, ’s voltak, kiket gyengeség, vagy mert való emberszeretet keblöket nem hatotta által, ez érzeménynek utánzása tulságokhoz vezetett, napjainkban mindenki szabadkozik a’ philantrop nevezettől; de vessünk, mint hideg számolók, csak egy tekintetet börtöneinkre, ’s valjon türhetjük-e mi, kik haladásunkban büszkélkedünk a’ tizenkilenczedik század’ közepette, még tovább ez állapotot?

Midőn annyian vannak, kik hosszu meggondolás után is alig láthatják által, miként a’ jogállapotok’ feltartása az ő érdekökben is fekszik, állományainkban szigoru büntetések kivántatnak, én megengedem ezt. De valjon, hát szükséges-e azért, hogy a’ rab börtöne’ homályában büntetésén kivül ezer szenvedéseknek tétessék ki, mellyeket sem ő, sem birája, sem azok, kiknek büntetése például szolgálhatna, nem gyanitanak? valjon szükséges-e, hogy a’ rab’ sorsa inkább a’ tömlöcztől, mellybe véletlenül került, vagy hajdui’ kedélyétől, mint birájától függjön? hogy mig gyüléseinkben a’ halálos büntetés’ megszüntetéséről szebbnél szebb beszédeket tartunk, a’ tanácskozó terem alatt rabjaink ragályos betegségeknek áldozatai legyenek? – Legyenek büntetéseink szigoruak, kegyetlenek, nem bánom, – léptessük életbe Draco’ törvényhozását, melly szerint minden büntett halállal fenyitetett; közbátorságunk’ egyedüli védője legyen a’ bakó; legyen állományunk’ talpköve az akasztófa, – borzadni fogunk illy törvények előtt, de a’ kegyetlenség csak látszólag nagyobb. Napjainkban nem végezzük ki rabjainkat hóhérpallossal, de ki tömlöczeink’ küszöbén átlép, moralis halálra itéltetett, ’s a’ vesztőhelyet, mellyen életét egy perczben végzené, sokszor csak hosszu nyomorral cserélte föl, melly őt kínosabb uton sirjához vezeti. – ’S hány ártatlan, ki, mint Tengelyi, csak azért, mert valamelly gonosztettel vádoltatott, – hány, kinek büntette csak pillanatnyi szenvedély vagy véletlennek vala eredménye, lakja tömlöczeinket! – Ha nem irnék regényt, vagy nem kellene félnem, hogy azok által, kik a’ müvészetet lealacsonyitva képzelik, ha az valamelly nemes czél’ kivitelére eszközül használtatott, ’s a’ kifejezést idegenszerünek hiszik, mellyel valami igazság mondatik ki, – ismét mellékes oldaldöfésekkel fogok vádoltatni – történeteket mondhatnék el, mellyeknek hallásánál olvasóim borzadnak; eseteket, hol egyes, tökéletesen ártatlan, büntettel még nem is vádolt egyedek, kik csak mint tanuk, vagy tévedés által hozattak a’ megye’ házához, évekig lánczokkal terhelve tartattak börtöneinkben ’s fertályévenként pálczabüntetésnek vettettek alája; de hisz’ illy történetek nem olly ritkák, hogy rendkivüliségök által érdeket gerjeszthetnének, – ’s ha elmondanám, csak ismét azon régi hibámba esném, mellyre egyik birálom figyelmessé tesz: hogy martyri gloriában tüntetem fel az aljasságot, (azaz, azokat, kik nem méltóságos ’s még nem is tekintetes urak, mert hisz ezeken illy dolog, a’ mennyire én tudom, soha sem történt), – legjobb, ha tömlöczeinkről egyáltálában [sic] nem szólok többet, miután, szinte ezen biráló, arra is intett, hogy ha regényemben valami rendkivülit fölveszek, azt motiváljam, – ’s büntetési rendszerünk minden rendkivülisége mellett, annak eddigi feltartására semmi motivumot nem tudok találni, hacsak azt nem veszem föl, hogy valamint némelly orvosok a’ betegséget, mellynek gyógyitására hivattak, mesterségesen feltartják, hogy betegök segédöket ne nélkülözhesse: ugy büntető eljárásunk, hogy gyakorlaton kivül ne jusson, mindenek előtt gonosztevők’ czélszerü neveléséről gondoskodott, mellyre tökéletesebb lancaster-iskolákat börtöneinknél képzelni sem tudok.

Ne vegyék olvasóim egészen eltérésnek a’ mondottakat. Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy nézeteim e’ tárgyra nézve hősöm’ nézeteitől nem különböznek, ’s a’ fönebbiekben körülbelől azon gondolatok foglaltatnak, mellyek Tengelyi’ lelkén a’ pillanatban, hová történetünk jutott, átvonultak.

Ez álmélkodásokból, mellyekben, miután lerészegült tömlöcztársai álomba merültek, senki által nem zavartatott, Tengelyi a’ tömlöczajtók’ isméti felzárása ’s egy rabnak belépte által ébresztetett föl, ki, midőn Tengelyi mellé madráczot, takarót ’s vánkosokat rakott le, magát, mint Csavargós Gazsit, e’ tömlöcznek lakóját, jelenleg pedig a’ főügyész’ konyhás rabját mutatá be, ’s még egy kis kosarat huzva ki a’ vánkosok közül, mellyben egy palaczk bor, kenyér és sült vala, mondá, hogy mindez Völgyesy urtól jő, ’s hogy Tengelyi csak ma legyen béketüréssel, holnap külön szobát kap. „Majd megcsinálom én az ágyat, – tevé hozzá jó kedvüen – hogy király is elfeküdhetnék rajta; fiskális urnak is én csináltam.”

„Nem akar kend valamit enni? mondá Tengelyi, ki miután egész napon át ételhez nem nyult, minden szomorusága mellett jóizűen falatozni kezdett.

„Köszönöm alássan, – válaszolt amaz – jól laktam; ma este a’ főjegyzőnél vacsora volt ’s ott szolgáltam én is,… akár holnaputánig koplalhatnám. Reménylem csak jó a’ bor? mondá, egyszerre megállva ágyvetésében, midőn észrevevé, hogy Tengelyi borát alig kóstolja. – Völgyesy ur különösen szivemre kötötte, hogy a’ legjobból hozzak, magam voltam a’ kocsmában, ’s ha én megyek a’ kocsmáros nem szokott tréfálni, tudja, ha egyszer megcsal, mindjárt az oroszlánhoz járok.”

Tengelyi alig nyomhatá el mosolygását, midőn e’ rabot hallá. „Győzze le kend magát, – mondá a’ palaczkot oda nyujtva – én ugy sem iszom többé.”

„Köszönöm alássan; – szólt a’ rab a’ palaczkot ajkához emelve. – Ah, – tevé hozzá, midőn ivott – ez már bor! Isten tartsa Völgyesy urat ’s a’ nemzetes urat is. Ha mindennap illy bort adnak, életem’ fogytáig nem mennék el.”

„Kend, ugy látszik, megelégedettnek érzi magát fogsága alatt?” szólt Tengelyi.

„Nem olly rosz dolgom van, mint akkor, mikor behoztak, gondoltam; – válaszolt a’ másik jókedvüen – szolga-ember voltam egész életemen át, most konyhás rab vagyok, a’ különbség nem nagy; sőt néha rosz időben, ha én szárazon a’ konyha’ ajtajában ülök, ’s eszembe jut, hogy hajtottak máskor télben nyárban munkára, ugy látszik, soha jobb dolgom nem volt. Koszt jó, ruha jó, néha egy kis borravaló, és a’ hajduk se bántanak,… szegény ember illy szolgálattal mindig beérheti.”

„De hát nem jut-e kendnek eszébe a’ szabadság? – kérdé Tengelyi élénken. – Nem vágyódik-e, hogy e’ lánczoktól szabaduljon?”

„A’ láncok az igaz néha boszantanak, – válaszolt a’ másik nyugottan – főkép’ ha csizmát váltok, nem hiszi senki, mennyi bajom van velök, pedig már a’ legkönnyebb vasat verték reám; de ki tudja, ha a’ lánczokat leveszik rólam, nem kell-e, csak hogy mindennapi kenyeremet szerezzem, sokkal nagyobb terheket czepelni vállamon?… és a’ szabadság? no, ha igen szép idő van, főkép’ csillagos estéken, néha eszembe jut, hogy jó volna pajtásaimmal a’ mezőn körülnyargalni; ’s néha otthon is szeretnék lenni, mert ott a’ csapszékben a’ bor jobban esett, mint ez átkozott porvári kocsmárosoknál; de hát a’ szabadságnak is megvan rosz oldala,… az embernek szolgálatba kell menni.”

Tengelyi felsohajtott. „No nem kell szomorkodni, – mondá Csavargós, ki e’ pillanatban mindent inkább gondolt volna, mint hogy a’ jegyző az ő erkölcsi romlottsága felett sohajtozik – holnap az urat külön szobába teszik, ’s nem lesz semmi baj; ha Völgyesyt vallotta prokátorának, megszabadul, olly bizonyosan, mint én itt vagyok. Ebben a’ pinczelyukban az ördög sem tartaná ki; nincs egy valamire való ember az egész tömlöczben.”

„A’ társaság másokban sem lehet igen jó” szólt közbe Tengelyi, ágyára feküdve.

„Dehogy nem! – mondá a’ másik – voltam én tömlöczben, hol egész boldogság volt lenni; csupa próbált ember; soha szebb historiákat nem hallottam; az egyik alig végzette, már a’ másik kezdte; még asszony is volt köztünk. De itt az embernek kétségbe kellene esni.”

„Hát ez nem a’ kend tömlöcze?” kérdé Tengelyi.

„Nem bizony; – válaszolt a’ másik – én közönségesen a’ fiskális ur’ konyhájában, vagy az udvaron hálok; ma csak azért jöttem le, mert Völgyesy ur mondta, hogy vigyázzak, hogy a’ nemzetes urnak valami baja ne történjék.”

„Bajom?”

„Ettől a’ vén gazembertől minden kitelik; – mondá a’ konyhás rab – az egyik gyereket egy párszor ugy megkínozta, hogy majdnem szörnyü nyavalyába esett.”

„De hát miért hagyják e’ gyereket nála?” kérdé a’ jegyző borzadva.

„Hát azt mondják, – felelt a’ másik, ki azalatt szinte bundájára feküdt – hogy valahányszor csak férfit zártak hozzá, mindenik, mihelyt kiszabadult, nagy gonosztettet követett el. Pistát is azért zárták ide, mert azt, ugymond fiskális uram, bizonyosan le fogják fejezni. Az illyen gyerek, ha kiszabadul is, nem tehet nagy csinyt.”

„De mi csinyt tehettek azok eddig, hogy rabságra jutottak?” kérdé a’ jegyző ismét.

„Az furcsa dolog! – válaszolt a’ kérdezett nagyokat ásitva; – a’ faluban, honnan valók, egy tüz a’ másikat érte, ’s a’ vizsgálódásnál kisült, hogy csupa gyerekek rakták, mind ugy tizenhárom tizennégy esztendős suhanczok. Völgyesy ur azt mondja, hogy betegség! meg is hiszem; a’ gyerekeknek egyike már mióta fogva van is gyujtogatott már; de akár betegség, akár nem, a’ szolgabiró a’ többieket megvesszőztette, ’s ezt a’ kettőt, minthogy szüléik nem élnek, beküldte ide hozzánk. Ha felnőnek, szép gazember lesz belőlük. Jó éjszakát!” ’S ezzel Csavargós bundájába bétakarózva, rövid idő mulva hortyogni kezde.

Tengelyi egy ideig ébren maradt, ’s a’ mécsnek mindinkább elapadó világánál alvó társait nézé; végre a’ fáradság, mellyet szokatlan fölgerjedése, az utazás, ’s az, hogy a’ mult éjszaka nem aludt, okoztak, meghozták álmát. – Hagyjuk őt pihenni; adjon az ég boldog álmakat minden szenvedőnek!