Minden elválás bánatos érzéssel tölti lelkeinket, – a’ kötelékek, mellyekkel ez élet összefűz, olly gyengék, ’s kevés napok’ leforgása alatt annyi történhetik, hogy a’ boldogabb, midőn kedveseitől bucsút vesz, szivét szorulva érzi, ’s alig titkolhatja el belső elfogódását, midőn elindulva, barátja’ kezét utolszor szoritja. – De mi ezen érzés ahhoz képest, melly a’ keblet megragadja, midőn kedveseink’ körét életünk’ szomoru pillanatainak egyikében kénytelenitetünk elhagyni!… a’ sziv, melly a’ multat ’s jövőt mindig a’ jelennek világitásában látja, csak fenyegető veszélyeket sejt maga előtt illy pillanatokban, ’s nem válhatik meg a’ gondolattól: hogy a’ kört, mellyből habár csak napokra kilép, mikor visszatér, ugy, mint elhagyá, nem fogja többé feltalálni. Hogy Tengelyi veszélyes állásában mindezt kettősen érezé, természetes; ’s valóban egész férfiasságára vala szüksége, hogy kesergő családja’ számára vigasztaló szavakat találjon, hol semmit, mihez reményei’ horgonyát köthetné, maga előtt nem látott, ’s főkép’ leányának vigasztalatlansága, szivét soha nem érzett keserüséggel tölté el.
„Ne sirj, kedves leányom! – mondá Vilmához fordulva, kinek halotti halaványságu arczain nagyobb keservnek kifejezése látszott, mint mellyet könyek kimondhatnának – lám, apád ártatlan, azt tudhatod; kevés nap, ’s a’ dolgok’ való fekvése ki fog világlani, ’s akkor visszatérek hozzátok, ’s te ismét szép vig leányom léssz, nemde?”
„Oh, atyám! – szólt Vilma ’s hangja remegett – te tömlöczben, ott a’ rosz emberek között, ha csak egy napra, egy órára is, ’s ha meggondolom, hogy mind ennek én vagyok oka!”
„Te, leányom? – kérdé Tengelyi bámulva – mikép’ kínozhatod magadat ekkép’? azt gondolod talán, hogy vallomásod, miként Viola csakugyan házamban rejtetett el, helyzetemet nehezitheti?”
„Atyám, – mondá a’ hölgy szomoruan – ne szóljon illy nyájasan velem, én nem érdemlem szeretetét. Nem fogják-e most e’ rosz emberek atyámra fogni, hogy Viola’ elrejtését maga is tudta ’s csak el akarja titkolni, ’s ha ez nem lenne is, mi hozta mind e’ szerencsétlenséget reánk, ha nem az, hogy Zsuzsit ’s gyermekeit házunkhoz fogadtuk? ’s azt én tevém!”
„’S épen mert ez oka szerencsétlenségteknek, – szólt közbe Vándory – isten nem fog elhagyni bajaitok között. A’ gondviselésnek utjai csudálatosak, de jótett soha embert nem vezetett még romláshoz.”
Tengelyi e’ szavaknál mélyen felsohajtott; de Vilma nyugottabbnak érzé magát, ’s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midőn Vándory által arra intetett, hogy talán épen ez igazságtalan vád leend az ut, melly ellenségeinek megszégyenitéséhez vezetend, ’s mellyen talán elrabolt irományaihoz juthat.
Tengelyi maga azzal vigasztalá nőjét, hogy fogsága minden esetre csak rövid lehet, ’s hogy addig is, miután Vándory nálok marad, nem fognak pártfogó barátok nélkül hagyatni.
Erzsébet ujra kéré, hogy őt Vilmával együtt Porvárra követhesse, de a’ jegyző érzé, hogy ha azon kínos pillanatokban, midőn lába a’ tömlöcz’ küszöbén átlép, családja’ keservét látná maga körül, férfiui szilárdsága megtörne ennyi szenvedés alatt, ’s Vándory’ segedelmével arra birá feleségét, hogy legalább most az első napokban álljon el föltételétől. „Ha, a’ mitől nem félek, – tevé hozzá – rabságom tovább tartana, bejöhettek később; az első napokban szükség, hogy egészen enhelyzetemmel foglalatoskodjam. Völgyesy, mennyire ismerem, becsületes ember, ’s szivesen magára vállalandja védelmemet. Ákos módot fog szerezni, hogy tőletek minél többször tudósitást kapjak. De hol van Ákos?”
Erzsébet mondá: hogy midőn az alispán elment, ő is eltávozott, hihetőkép’ hogy vele szóljon, ’s rövid idővel ez után, mellyet Tengelyi a’ kevés holminak összerakására használt, mit magával vinni szándékozott, Ákos maga lépe a’ szobába. Az ifjunak arczai lángoltak, szemein látszott, hogy sirt.”
„Szóltál apáddal?” kérdé Erzsébet a’ belépőt élénken.
„Szóltam!” mondá emez remegő hangon.
„’S mit mondott?” kérdé Erzsébet ’s Vándory majdnem egyszerre.
„A’ legszebb, legépületesebb dolgokat, arról meg lehettek győződve; – válaszolt Ákos keserüen – sirt, valósággal sirt, nyakamba borult, kedves fiának nevezett; mondá: hogy Tengelyinek ártatlanságáról meg van győződve, hogy szive vérzik, ha arra gondol, miként illy becsületes ember ’s ki egykor barátja volt, ennyire szerencsétlen helyzetbe juthat, mit tudom én! ő elmondott mindent, mi akárkit a’ világon meggyőzhete, hogy Tengelyi ártatlan, ’s hogy minden becsületes ember’ kötelessége pártját fogni; de mind e’ szép beszédnek vége az vala, hogy kérésemet nem teljesitheti, ’s miután Nyuzó kezességet elfogadni nem akart, ő nem kényszeritheti reá, – szóval, hogy nem tehet semmit; hisz’ nem mondta-e, hogy szive vérzik,… mi többet kivánhatunk tőle?”
„Azt előre mondhattam volna,” szólt Tengelyi nyugottan.
„Nem, barátom! – folytatá Ákos indulattal – azt te nem mondhattad volna előre; ha istennek angyala jő le, ’s azt jósolja nekem, hogy apám igy fog felelni kéréseimre: én nem hiszek neki. Ti nem tudjátok, miként kértem őt. Sirtam, mint a’ gyermek, lábaihoz borultam, anyámnak emlékénél rimánkodtam; mondtam: ha életében valaha szeretett, ha tőlem örökre megválni nem akar, ha nem akarja hogy átkozzam végzetemet, melly őt apámmá tette, csak ez egy kérésemet teljesitse,… ’s ő megtagadta!”
„’S ki tudja, – mondá Vándory, kinek a’ keserüség, mellyel Ákos apjáról szólt, fájt – nem szólt-e igazat, midőn mondá, hogy kérésedet nem teljesitheti?”
„Hát azt gondolod, – válaszolt Ákos még keserüebben – ha apám Tengelyiért csakugyan kezességet akart volna adni, vagy ha, mit tőle később kértem, őt tulajdon házának valamelly szobájában akarja őriztetni, mig e’ szerencsétlen dolog világosságra jő, Nyuzó ellent merne állni kivánatának? Igen, de mit fog mondani a’ nagyméltóságu főispán? nem veszik-e rosz neven a’ teins Karok és Rendek, ha ő Tengelyinek, kit e’ megyében sokan gyülölnek, pártját fogja? ez az, mi apámat, most mint mindig életében, meggyőződésének követésétől visszatartóztatá, miért fiát magától visszataszitotta.”
„Ne itélj apádról illy szigoruan; – mondá Vándory meghatva – ki tudja, mily nehéz küzdelmeibe került, hogy kérésedet megtagadja.”
„Hagyjuk ezt! – szakitá félbe Ákos – mikor a’ háztól elmenék, Nyuzó már a’ kocsikat rendelé; kevés időnk marad; ne keseritsük ezt olly vitatkozásokkal, mellyek semmihez nem vezethetnek. Ha megengeded, – szólt Tengelyihez fordulva – veled megyek Porvárra.”
A’ jegyző ismétlé, mit már családjának mondott, ’s csak arra kéré Ákost, hogy a’ mennyiben lehet, őt fogsága alatt Vilma’ ’s Erzsébet’ hogy’ létéről tudósitsa; – „hogy pártfogásodba ajánljam, – tevé hozzá mosolyogva – nincs szükség!”
„Oh, bár e’ pártfogásra még több jogom volna! – mondá Ákos, Tengelyinek kezét szoritva – bár Vilmát nőmnek nevezhetném! ki tudja, mit apám fia’ boldogságáért nem tett, azt talán megtenné nevéért.”
„Értelek; – válaszolt Tengelyi nyugottan – de, hála az égnek! ártatlanságom’ bebizonyitására pártfogóra szükségem nincs; becsületes nevénél nem adhatok leányomnak más hozományt, de mielőtt azt helyreállithatám, nem fogom soha engedni egyesülésteket.”
Ákos felelni akart; a’ kocsi’ zörgése, melly a’ ház előtt hallatszott, minden gondolatoknak más irányt adott.
Tengelyi, nehogy családja’ könyeit látva elcsüggedjen, sietve megölelé nőjét ’s leányát, ’s fölvéve bundáját, a’ kocsiba veté magát, mellyet Réty értte küldött, Nyuzónak nem kis boszuságára, ki a’ jegyzőt teljességgel szekeren ’s vasban akará Porvárra vitetni.
Tengelyi mellé az eskütt ült; a’ kocsis mellett ’s hátul a’ bakon egyegy hajdu foglalt helyet,… ’s a’ szerencsétlen jegyző áldá istenét, midőn Ákosnak még egyszer kezét szoritva, a’ lovak végre elindultak ’s őt kétségbeesett családjának látásától elvonák. – Bármi vár reá ott, hová megy, jobb embernek semmi kinzóbb e’ világon nem lehet, mint ha keservekben kell látnia azokat, kiket szeret.
Hagyjuk most Vilmát anyjával ’s Ákossal, kikhez később Etelka jött, fájdalmukban, ’s kövessük a’ jegyzőt a’ megye’ házához.
Midőn lord Byron Velenczében az ugynevezett ’fohászok hidján’ állt, a’ gondolat, hogy minden oldalán palotát ’s tömlöczöt lát, a’ nagy költőnek szép elmélkedésekre ada alkalmat:
S [sic] stood in Venice on the bridge of sighs
A palace and a prisón on each side.
A’ velenczei dogepalota, mint tudva van, hasonlólag fényes termei ’s szörnyü börtönei által, mellyek fönn az ón tető, ’s lenn a’ canalis alatt mind azon fényt, mellyet a’ palotában látunk, mintegy szenvedésekkel keriték be; való képe ez sok közállománynak, hol, kik a’ boldog középnél magasabban ’s kik alantabb állnak, az állomány’ áldásainak élvezetéből kizáratnak; hol mondhatlan szenvedést látunk, bár merre forditsuk szemeinket, mig közötte pár száz bohócz vagy ámitó a’ szabadság’ feltartásáról tanácskozik. Velencze kétségen kivül szép, szép a’ doge’ palotája, szépek Byron’ sorai is, mellyek az utasnak, ha gondoláján a’ szomoru hid alatt, mellyen a’ velenczei rab birája elébe vagy a’ halálhoz vezettetett, átmegy, akaratlanul eszébe jutnak; de ha Byron magyar, – ’s valóban igen sajnálható, hogy nem volt az, már csak azért is, hogy példáján láthattuk volna, valjon magyar álszenteink, kik bizonyos dolgok’ tiszteletében ép’ olly türelmetlenek, mint az angol püspöki egyház, a’ nagy költőt, ki nekik kétségen kivül nagy igazságokat mondott volna, nem üldözik-e szint’ ugy, mint hazájában üldöztetett? – mondom, ha Byron magyar, ő Horácz’ ’nil admirari-’jában, legalább, midőn, a’ ’fohászok’ hidján’ áll, sokkal magasabb fokon állt volna, mint szegény britt létére, kinek csakugyan csudálatra méltónak látszhatott, hogy tömlöczöt ’s palotát együtt lát,… holott köztünk, magyarok közt, minden gyermek tudja, miként a’ tömlöcz nem is lehet máshol, mint a’ megye’ palotájában, vagy legalább palotája alatt, mi kétségen kivül a’ legczélszerübb hely már csak azért is, mert minden átmenőt arra emlékeztet: miként a’ közállomány, melly nálunk a’ megyeházban személyesitetik, az igazsgág’ legszigorubb kiszolgáltatásán alapszik, ’s mert azonfelül megyeházakban nagy pinczékre szükség nem levén, – ha a’ karok és rendek felette nagy számmal gyülekeznek össze, előre szoktak gondoskodni, hogy tanácskozásaik alatt szomjuság által ne kínoztassanak – a’ rabok’ számára, olly helyet, melly minden másra haszonvehetetlen volna, a’ pinczéken kivül alig találni.
Vannak emberek, – mert e’ két lábu tollatlan állatnak, miként Pláto az embert értelmezé, mi nem jut eszébe, főkép’ miután természetének hiányát a’ jámbor lud’ tollaival pótolá, ’s ezekkel emelkedik? – kik tömlöczeink’ ezen helyzetét rosznak hirdetik; higvelejü ábrándozók, misericordianus fraterek, politicus különczök… kiknek gyenge fejökbe nem fér, hogy minden dolgok között épen tömlöczeink igénylik legkevesbé figyelmünket; ’s kik ha örvendenek, hogy a’ pest-budai part lánczhiddal köttetik össze, azért közömbösnek nem tartják, hogy rabjaink ’s közöttök talán sok ártatlan harmincz vagy még több fontos lánczokkal járnak körül; de az ildomos többség, hála végzetünknek! nem hallgat e’ holdkórosok szavára,… ’s legalább törvényhozásunk nem látta szükségesnek még, hogy ez állapot’ megváltoztatására valamit tegyen. Minek is? hisz’ tömlöczöztetési rendszerünk egészen nemzetünk’ geniuszából ’s alkotmányunk’ szelleméből fejlődött; ki merne hozzá nyulni szentségtelen kezekkel? Nem történhetnk a’ nélkül, hogy a’ külföldet utánoznók! ’s nem volna-e örökre kár, ha originalitásunkat elvesztjük, főkép’ ezen esetben, hol a’ tizenkilenczedik század’ közepett e’ tekintetben originalisabb nép nincs? ’S ha a’ dolgokat nem szőrszálhasogató szeszélylyel, mint haszontalan tudósok szoktak, hanem valóságos statusférfiui tapintattal tekintjük, nem is tagadhatni, hogy a’ külföldtől e’ tekintetben alig tanulhatnánk valami olly jót, mit tömlöczeink legalább bizonyos mértékben nem létesitenének már most is.
A’ magányrendszernek, mint annak barátjai állitják, főtökélye nem annyira, hogy a’ gonosztevő minden társaságtól elkülönöztetik, mint inkább, hogy becsületes emberekkel érintkezésbe jő, ’s büntetése alatt olly dolgokra oktattatik, mellyeknek későbbi életében hasznát veheti. De ki nem látja, hogy épen a’ mi tömlöczöztetési rendszerünk az, mellynél e’ czél legtökéletesebben éretik el?… ki hasonlithatja a’ külföld’ magánybörtöneit, hol a’ rab hetenkint egyszer vagy kétszer látogattatik meg lelkészétől, ’s csak egy pár órát tölt jóra való ember’ társaságában, sokkal tökéletesebb tömlöczeinkhez, hol a’ becsületes ember, kitől a’ gonosztevőre jó hatást reménylhetünk, nemcsak látogatásra jő, hanem hogy erkölcsi oktatásainak annyival több hatása legyen, mint vádlott vagy tanu a’ gonosztevővel egy helyre záratik. – A’ mi az oktatást illeti, szükségtelen hogy szóljak; soha a’ genfi fogházból kiszabadult azon fonás- vagy szövésnek, mellyet büntetése ideje alatt tanult, annyi hasznát nem vehette, mint rabjaink, kik két három évig megyeházainkban laktak, azoknak, mikre itt tanitattak.
Hasonlólag tünik fel a’ dolog, ha tömlöczeinket az ugynevezett hallgató rendszerrel összehasonlitjuk; mert ha elhallgatom is azon mély belátásu észrevételt, melly sokak által e’ rendszer ellen azon szempontból tétetik: hogy az az emberi természettel ellentétben áll, – világos, hogy az emberi természettel semmi nem fér meg inkább, mint ha évekig pinczébe záratik, fertályesztendőnként mogyorópálczával jól veretik, ’s lábain harmincz fontos vasat hord, – ugyan mi azon czél, mellyet a’ hallgató rendszer annyi ’s olly nehéz eszközökkel elérni kiván? az, hogy a’ rab rendhez szoktattassék ’s a’ munkátlanságot gyülölni tanulja. Ezek, legalább Lucas szerint, e’ rendszernek főtulajdonai; és valjon ezek hibáznak-e nálunk? Való, a’ rend, melly tömlöczeinkben feltalálható, nem olly pedanticus, mint más kevesebbé lángeszü nemzeteknél, ’s például az ebédre nézve a’ rabok valamivel több pontosságot nem bánnának talán; de nem pótolja-e ezt bőven, ha eszünkbe jut, hogy ha nem is órák, legalább az évfertályoknak változására a’ rab sehol olly hathatósan, mint nálunk, nem emlékeztetik? hogy benne sehol az idő’ drágaságának érzete annyira nem ébresztetik, mint nálunk, midőn tapasztalja, hogy minden három hónap huszonöt pálczába került? mi által egyszersmind a’ lehető legphilantropicusabb czél éretik el, a’ fertályévenkénti megveretés azt eszközölvén, hogy a’ rab, a’ helyett, hogy idejét szerfölött hosszúnak tapasztalná, inkább az idő’ rövidsége ellen panaszolkodik, melly egyes angariái között elfolyt. A’ munkátlanság, Hanemann rendszere szerint, nálunk henyeséggel gyógyitatik, mi hogy nem mindig hat olly czélszerüen, mint kivánnók, bámulandó, de bizonyosan nem azoknak tulajdonitható, kik a’ priori nem is hihetnek mást, mint hogy az, kit évekig henyéléshez kényszeritenek, először is arra fogja használni szabadságát, hogy munkához fogjon, valamit ők magok, iskola éveik alatt tanuláshoz kényszeritve, szabadságukat mindjárt arra használták, hogy soha többé könyvhöz ne nyuljanak.
’S most kérdem én: miként juthat józan embernek eszébe, hogy büntetési rendszerünkön változtatni kell? megengedve, hogy az lehetséges, ámbár első tekintetre mindenki láthatja, hogy a’ konyharaboknak egészen magyar institutioja, sem a’ magány-, sem a’ hallgató-rendszerrel össze nem fér; ’s nem látom által, a’ hiány, melly ennek megszüntével az alispáni konyhákban, főkép’ a’ fagylalt forgatásnál, támadna, mi által pótolhatnék? kérdem: minek változtassuk e’ rendszert, melly a’ legtöbb tökélyeket egyesiti magában, ’s e’ nagy világon az egyetlen, melly mellett börtönökből nemcsak megjavult, de hol asszonyi rabok vannak, igen sokszor tökéletesen ártatlan lények lépnek ki, ollyanok, kikben az eredeti bünt kivéve, a’ véteknek nyomát sem találhatjuk! Philantropia, haszontalan philantropia, ’s még mint az is a’ lehetőségig legczéliránytalanabb, miután mindenki tudja, hogy a’ philantropiának főfeladata a’ halálos büntetés’ megszüntetésében fekszik, ’s világos, hogy ez sehol nem eszözöltetik könnyebben, mint olly országban, hol a’ tömlöczök’ elrendezése a’ hóhért szükségtelenné teszi.
Taksony megye’ rendei tudták mindezt, ’s börtöneiket eddig minden haszontalan újitásoktól mentesen tudták tartani. Tagadni nem lehet, történtek ujabb időben itt is dolgok, mellyek nemzetünk’ geniuszából fejlődött büntetési rendszert veszélylyel fenyegeték. Nem régen ezelőtt egy fiatal táblabiró utazott keresztül a’ megyén, csak azért, hogy tömlöczeit megtekintse; ’s noha a’ várnagy ez napon minden rabnak egy fél messzely pálinkát adatott ’s rájok parancsolt, hogy valamennyien kártyázzanak, csakhogy az idegen meggyőződjék, mi jól bánik Taksony megye rabjaival; ez, magyarázhatatlan vakságában, sokat lármázott Karvay ur’ tömlöcztartása ellen. Még nagyobb veszély fenyegeté a’ régi állapotot, midőn épen e’ látogatást követő télen, egyik szomszéd megye börtönében öt vagy hat rabnak lába megfagyott, ’s ámbár a’ megye minden tőle kitelhető gonddal járt el, ’s az illető lábakat fafűrészszel levágatá, ’s ámbár a’ betegek, kiken e’ sebészi mütét véghezvitetett, egyen kivül mind meghaltak, ’s ámbár ehhez hasonló esetek többször történtek ’s soha különös figyelmet nem gerjesztének: az egész hazában egyszerre hallatlan lárma támadt az emlitett megye’ rendeinek kegyetlensége ellen, mintha bizony ők volnának okai, hogy az emlitett tél rendkivül hideg vala, ’s mintha épen akkor, midőn az alsó tömlöczben e’ lábak elfagytak, fenn, hol egy szobában nyolczvan rab együtt tartatott, nem panaszkodott volna mindenik a’ hőség ellen, világos tanuságul, hogy illy gonosz emberek a’ legellenkezőbb vádakkal lépnek föl felsőbbségök ellen. De miután az idegen táblabiró, ki a’ porvári cassinoban a’ börtönök’ mikénti javitásáról szép felolvasást tartott, tovább utazott, azok’ irányában, kik az elfagyott lábakról kérdezősködtek, az emlitett megye fel tudta tartani autonomiáját, az esetből támadt lárma megszünt, az ezen alkalommal szétküldött parancsolatok a’ levéltárba tétettek ’s Karvay ur megmaradt régi tisztán magyar rendszerénél, mellynek czélirányosságát már az is bizonyitá, hogy soha nevelő-intézetnek (hisz’ a’ börtön némi tekintetben ennek nevezhető) nevendékei évről évre szaporodnak, mint azé, melly az érdemes várnagy’ felvigyázatára bizatott.
Olvasóim tudják, hogy megyeházaink nemcsak tanácskozó helyül használtatnak;… ez épületeknek, mellyeket ha nem is a’ nemesség épitett, kizárólag a’ nemesség használ, kivéve a’ tömlöczöt, hol közönségesen csak a’ nagyobb részt foglalja el, a’ közdolgok elintézésén kivül sok más ’s hasonlitás nélkül kellemesb czéljai vannak. A’ nagyterem, például, mellynek zöld asztala mellett reggel a’ legszebb lelkesedés’ szavai hangoztattak, vagy illő komolysággal, mellyet, mint tudva van, semmi a’ pipázásnál inkább nem nevel, halálos itéletek mondatnak ki,… kétségen kivül a’ legillendőbb hely, hol az alispán nagy ebédjeit tarthatja,… a’ mérték’ vagy rendnek hiányát, mellyet reggel a’ tanácskozásnál tapasztalánk, helyrehozza,… az esti tánczvigalom, hol száz pár, a’ hegedük’ ’s brugók’ hangjainál, a’ táncznak egyenlő mértékében mozog. A’ megyeház ezen mellékes czéljainak egyik legfőbbike az: hogy találkozó helyül szolgáljon,… ’s noha a’ megyei főhelyeken egy idő óta majdnem mindenütt casinók álltak fel ’s a’ táblabirák társalkodásra más helyet is találhatnának, a’ legközönségesebb mégis csak a’ megye’ háza marad, mellyet hosszu megszokás mindenkinek kedvessé tett, ’s alig mehetünk jegyzői vagy főügyészi hivatalba a’ nélkül, hogy a’ dolgozó egyedeket számos társaságtól ne találnók körülvéve, melly, hogy a’ munkán segitsen, beszélgetve ’s pipázva a’ szobában fel ’s alá jár. A’ magyar nemességben sok van, mi Róma’ történeteire emlékeztet; ha azon állapotot tekintjük, mellybe minden közterheket mellőzve jutottunk, akarat nélkül azon ludak jutnak eszünkbe, mellyek, mint tudva van, a’ capitolon csak azért tartattak, hogy ha veszély közeleg gágogásuk által a’ hazát figyelmessé tegyék,… ’s illyen azon mintegy velünk született hajlandóság is, melly szerint a’ lehetőségig legtöbb időt megyeházainkban töltjük. A’ római csak forumán érzé jól magát, – a’ táblabirónak a’ megye’ házánál kedvesebb helye nincs, itt mulat, itt dolgozik, nem eszik sehol jóizübben, mint azon az asztalon, melly mellett tanácskozott, nem kártyázik senkinél szivesebben, mint a’ főügyész’- vagy főadószedő’-hivatalában. E’ szokás divatozott Taksony megyében is. – ’S miután Nyuzó, mihelyt vallatását Tengelyi’ házánál bevégezé, ’s az alispánnét annak eredményeiről tudósitotta Porvárra indult, hol az általa hozott hir hamar elszárnyalt, nem bámulhatják olvasóim, ha midőn az eskütt Tengelyivel a’ megye’ házához jött a’ főügyész’ szobáiban számos társaságot találnak, melly az egykor olly büszke ’s most rabságra jutott falusi jegyzőnek megérkezését várá. A’ háziur’ közelében a’ megye egykori adószedője Sáskay, Zátonyi táblabiróval, egymásnak burnótszelenczéjöket kinálva, a’ mostani világ’ romlottságáról szólnak; a’ kandalló mellett Bántornyi James néhány al- ’s a’ főjegyzőnek, ki székén elaludva nem távozhatott, a’ jurynek eljárását, miként az Angliában divatozik, magyarázá meg, tudományos előadását egyes igen érdekes ’s ép’ azért már sokszor elmondott példákkal világositva; mig egy nyugalmazott kapitány, ki Porváron élt, ezen esetet is a’ jelen büntető eljárás felette nagy szelidségének tulajdonitá, ’s néhány táblabiró, fejét hajtogatva, mélyeket sohajtott, vagy legfölebb egyes felkiáltásokkal, mint: bizony igaz! már két esztendeje, hogy nem fejeztek le senkit! végre minket is megölnek! – buzditá a’ szenvedélyes előadásu szónokot. Maga Völgyesy, ámbár illy társaságoknak nem nagy kedvellője, ma jelen volt, ’s a’ többiek’, főkép’ Nyuzónak nagy megbotránkozására, többször kijelenté azon meggyőződését, hogy Tengelyit e’ vádra nézve egészen ártatlannak tartja. Porvár előkelőbb férfiai közül csak a’ másod alispánná lett Krivér hibázott, mit azonban csak természetesnek találhatunk, ha tudjuk, hogy Nyuzó által értesitetett, miként az alispánné a’ rabot a’ lehető legnagyobb szigorusággal kivánja tartatni, mig az alispán ellenkezőleg a’ legnagyobb kiméletet ajánlá, ’s hogy az érdemes tisztviselő illy ellenkező kivánatokat egyesiteni nem tudván, sokkal czélirányosabbnak tartá, ha ez ügyben kezdeményi jogát másoknak engedi át.
Keniházynak belépte, ’s a’ hir, hogy rabjával együtt szerencsésen megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a’ közfigyelmet az esküttre voná, ’s mondhatom, hogy Bandi’ föllépte, minden érdemei mellett, illy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke báránynyal bélelt mentéjét, mellyben most a’ szoba’ közepén állt, először huzta fel. Van egy római közmondás, mellyben az mondatik ki: hogy ki jól el tudott a’ világ’ figyelme elől rejtőzni, jól élt; ’s én, részemről, nem vonom kétségbe ez állitás’ valóságát. Természetünkben fekszik, hogy a’ tapshoz, mellyet ez élet’ szinpadán találunk, ép’ oly könnyen szokunk, mint nehezen azon tojás- ’s rothadt almával való dobáltatáshoz, melly szinte e’ mesterséggel jár – nehezen,… ’s ugy hiszem, kevés ember tüntette ki magát, ki élete’ végén nem vallotta volna meg legalább önn’ magának, hogy sokkal jobb vala elrejtve maradnia; azonban nemzetünk’ minden classicus vonzalmai mellett is, nálunk, ugy látszik, e’ régi közmondás nem nagy meggyőző erővel bir, ’s alig van, ki magát kitüntetve látván, a’ dolgot olly felette kellemetlennek hinné,… ’s midőn a’ világ által mázsának tartatik ’s mégis olly könnyen érzi magát mintha csak egy fél fontot nyomna, nem nézne olly megelégedéssel maga körül, mint Keniházy e’ pillanatban. – „Bizony nehéz ut volt! – mondá, midőn homlokát ránczokba vonva, képének a’ lehetőségig ünnepélyes kifejezést ada – soha sem hittem volna, hogy ennyi bajunk lesz!”
„Hát volt baj? – kérdé Nyuzó élénken – mindjárt gondolám! sokkal későbben jösz, mint vártalak; tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi utadban feltartóztatott.2
„Feltartóztatott? – válaszolt az előbbi – és még mennyire! ha két hajdu nincs velem, nem tudom mi történik.”
„Mi a’ manó! – szólt a’ főbiró bámulva – hát a’ notarius végre ellentállt? vagy csakugyan megszabaditására tétetett kisérlet?”
„Nem épen ez – felelt az eskütt, ki az érdeket látva, mellyet e’ kérdések a’ jelenlevőkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra tagadólag kell felelnie – de elakadtunk. A’ hidak’ egyikét most igazitják, a’ kocsisnak le kellett menni a’ töltésről, ’s a’ hintó tengelyig süllyedt a’ sárba; ha mint mondám, két hajdum nincs, ’s én ’s a’ notarius maga nem segitjük a’ kocsit tolni, holnapig ott maradtunk volna, ’s akkor a’ zsiványok, ugy hiszem, a’ rabnak megszabaditását megkisértették volna. De csak próbálták volna meg, – tevé hozzá öklét felemelve hősi kifejezéssel – majd meglátták volna kivel van dolguk!”
Későbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb vala, mint hogy a’ hallgatókat egészen kielégithetné; azonban a’ főérdek, melly Tengelyi’ személyében központosult, megmaradt, ’s három négy hang egyszerre kérdezé: a’ notarius utközben mit csinált? miről beszélt? hogy viselte magát?”
„Hát sehogy’ se! – válaszolt a’ kérdezett – miután a’ teins alispán nagyon szivemre kötötte, hogy rabommal a’ lehető legnagyobb kimélettel bánjak.”
„Micsoda! – vágott szavába a’ főügyész, kire e’ szavak még több hatást tevének, mint minden jelenlevőkre – az alispán ur csakugyan ezt parancsolta volna?”
„És pedig mennyire! – válaszolt az előbbi – soha olly határozottan nem hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy Tengelyi ur… még urnak is nevezte, ugy tudom, mint ha most szólna… hogy Tengelyi urnak, mondá, ártatlanságáról meg van győződve, ’s hogy mindent elkerüljek, mi ugy is bajos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.”
„Csudálatos!” mondá fejét csóválva Sáskay.
„Én is annak tartottam, – folytatá az eskütt – de mert már a’ teins alispán ur ugy kivánta, ’s azt is tette hozzá: hogy semmi nem lehet, mi által őt inkább megsérthetem, mint ha e’ kivánatot nem teljesitem…”
„Én a’ teins alispánnak ezen intését igen természetesnek tartom; – szólt közbe Nyuzó, ki a’ hatást, mellyet esküttje’ szavai főkép’ a’ főügyészre tevének, látván, bensőkép’ átkozá Bandiját – szegény, mit tegyen? fia, belébolondult a’ notarius’ leányába, ha most, midőn Tengelyi bajba keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos, szenvedélyességében, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem való gondolkozását e’ tárgyban,… a’ nagyságos asszony, még mielőtt elmentem, különösen megkért, hogy a’ gonosztett’ kinyomozásában, melly által leghivebb emberétől fosztatott meg, a’ lehetőségig legnagyobb szigorusággal járjak el, ’s tudva van, hogy az alispán nejével soha ellenkező véleményben nincs.”
„Én nem tudom, – mondá fejét vakarva az eskütt – meglehet hibát követtem; de mikor a’ teins alispán nekem ezeket mondta, biz’ én még nem is kötöztettem meg, ’s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is akartam mindenféléről, de alig felelt.”
„A’ rossz lelkiisméret!” mondá Sáskay sohajtva.
„Magam is azt hiszem; – folytatá az előbbi – mikor még pipázni sem akart, pedig háromszor is megkináltam.”
„Az eskütt ur el is hagyhatta volna; – mondá Zátonyi komolyan – rabok’ irányában mindig fel kell tartanunk auctoritásunkat,… mindig egy bizonyos gravitással kell föllépnünk, máskép’ még egészen hasonlóinknak képzelik magokat.”
„No se baj! – mondá Nyuzó jókedvüen, midőn ez intésnél esküttjének levertségét észrevevé – hiába, te Bandi, mindig galant gyerek voltál; hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a’ kellő gravitással bánnak vele.”
Az eskütt kiment, ’s kevés perczczel később Tengelyi a’ várnagy’ ’s egy hajdu’ kiséretében lépett a’ szobába, Völgyesytől követve, ki mihelyt érkezéséről hirt vett, a’ szobát elhagyá ’s vele beszélgetett. A’ jegyzőnek magaviselete komoly ’s férfias vala, mint mindig, egyenlőn távol kérkedéstől ’s alázatosságtól, ’s a’ nyugalom, mellyel azok előtt megjelent, kiktől sorsa nagy részben függött, Zátonyit ’s Nyuzót kivéve, a’ többiekre nem maradt hatás nélkül.
„Nézd csak, milly átkozott büszke; – mondá a’ főbiró a’ főügyészhez halkan – majd letörjük szarvát!”
„Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása alá;” válaszolt emez sohajtva.
A’ rab’ ’s irományok’ átadásának ’s átvételének formasága hamar be vala végezve, ’s Tengelyi hallgatva várá a’ pillanatot, mellyben, mint rab, tömlöcztartói által börtönébe vezettetik, midőn Karvay azon kérdéssel fordult a’ főügyészhez, mily vasat veressen rabjára?
E’ kérdés Karvay’ helyzetében igen természetes vala, nemcsak mert tapasztalásból tudá, hogy vannak az életben olly környülmények, midőn az elszökéshez rendkivüli hajlandóságot érzünk magunkban; de mert Taksony megyében, mint e’ haza’ igen sok törvényhatóságaiban, a’ vas és vas között nem kis különbség létezett, ’s a’ rabra nézve közömbös nem volt egy pár fontos láncz vagy azon félmázsás békók’ egyike veretik-e lábaira, mellyek e’ megyében olly erőseknek mutatkoztak, hogy nem csak a’ rabok’ szabadulási kisérleteinek, hanem azon felsőbb parancsoknak is ellentálltak, mellyekkel megkisebbitésök rendeltetett. Való, e’ megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a’ vas’ fölveretésére nézve Karvaynak teljes hatalom engedtetett, ’s ő ismét e’ jogát egészen a’ hajdu-káplárnak adá által; de a’ jelen eset, hol az alispán, mint Keniházytól hallá, a’ legnagyobb kiméletet kivána, azok közé tartozott, mellyekben Karvay a’ felelet’ terhét inkább másra akarta háritani.
Bármi természetes vala tehát e’ kérdés, azonban a’ főügyész látszólag megzavarodott rajta, ’s csak azt jegyzé meg: miként részéről jónak tartaná, ha a’ vasra veretéssel a’ másod alispán visszatéréseig várnának.
„Már minek? – mondá Nyuzó türelmetlenül – a’ rab a’ főügyésznek adatik által, ’s nem látok semmi okot, mellyért e’ dolog’ elhatározásával várni kellene; veress reá akármicsoda vasat, egyet a’ nyolcz vagy tiz fontosak közül, ’s azzal vége.”
Mielőtt még a’ főügyész e’ felszólitásra felelhetne, Völgyesy lépe föl azon véleménynyel, hogy a’ vas’ fölveretésében csak hasztalan kinzást lát, mennyiben az e’ rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.
„Ugy látszik, – mondá Zátonyi roszkedvüen – Völgyesy urban minden gonosztevő pártfogóra talál.”
„Minden gonosztevő nem; – válaszolt emez komolyan – de azt, ki valamelly gonosztettel ok nélkül vádoltatik, ’s kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, védelmezni, dicsőségemnek tartom, ’s ezen oknál fogva magam kértem meg Tengelyi urat, hogy ügyét reám bizza.”
„Igy hát alügyész urban Tengelyi procatorát van szerencsénk látni?” mondá Nyuzó megvető mosolylyal tekintve Völgyesyre.
„Desperatarum causarum advocatus! – nevete Zátonyi – csak az a’ Viola ne szökött volna el, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.”
„Milly’ hasznát veszik védelmemnek, nem tőlem függ; – mondá Völgyesy, megvetéssel nézve a’ szólóra – én csak azt nyilatkoztathatom ki: miként kötelességem szerint mindent el fogok követni, hogy védlettemet ok nélküli sértésektől megőrizzem,… ’s meg vagyok győződve, hogy e’ részben tisztelt alispánunk’ egész pártfogására számithatok.”
Ez utolsó szavak a’ főügyészre nem hibázták el hatásukat,… ’s miután Tengelyit a’ hajdukkal kiküldé, a’ rövid tanácskozásnak, mellyet a’ jelenlevőkkel nagy részint halkan tartott, az lön eredménye, hogy Tengelyi további rendelésig csakugyan vas nélkül zárassék el.
Karvay ’s Nyuzó igen rosz kedvüen hallák e’ határozatot, ’s főkép’ az első megjegyzé, mi borzasztó igazságtalanság, midőn az egész felelet’ terhe rajta fekszik, nem engedni, hogy Tengelyi’ elszökése ellen azon óvó szereket használja, mellyek nélkül rabot biztosan tartani nem lehet. Azonban az alispánnak, főkép’ pár héttel választása után, akarata többet nyom, minthogy ellene egy várnagy a’ legfontosabb okokkal győzhetne, ’s Karvay ellenmondásával csak azt annyit nyert, hogy Sáskay által emlékeztetett, miként rabot tömlöczében tartani sokkal könnyebb, mint bizonyos embereket a’ csatamezőn,… ’s az általános hahota alatt még elmés feleletét sem teheté érthetővé, melly szerint a’ megyeházban minden tárgyban kettős vigyázat kivántatik, tudva levén, hogy bizonyos pénztárak noha lábok nem volt ’s vasban tartattak, mégis bizonyos emberek’ kezelése alatt eltüntek.
A’ várnagy megvető tekintet vetve maga körül, vonitá vállait, ’s miután a’ közvigság megszünt, ’s maga a’ nyugalmazott kapitány valamivel mérsékeltebben nevetett, csak azon óvását adá elé: hogy miután a’ teins alispán azt kiváná, hogy Tengelyivel minden kimélettel bánjanak, legalább nem őt okolhatják, ha e’ parancsolatnak nem engedelmeskedik, természetes lévén, hogy mivel a’ rab vas nélkül záratik el, őt csak a’ legerősebb alsó tömlöczöknek egyikébe teheti.
Olvasóim nem érthetik e’ szavakat, ’s főkép’ a’ borzadást nem, melly Völgyesy’ arczain mutatkozott, midőn azokat hallá, ha őket röviden a’ Taksony megyei börtönökkel nem ismertetem meg. Ne higyje senki, hogy midőn ezeket irám, talán azon törvényhatóságra czéloztam, mellyben él, vagy hivatalt visel; én a’ taksonyi tömlöczöket irom le; nem hibám, ha hazánk sok megyéjének fogházai hozzá mind maiglan hasonlók maradtak.
Hajdanában a’ rabokat föld alá zárták, nincs is semmi czélszerübb. Ha az, ki lánczokat visel, ártatlan vala, szenvedései botrányt nem okozhattak; ha vétkes, mi által válhatott büntetése példásabbá, mint ha titkon elfogatva, zárt ajtók megett tanu nélkül elitélve, földalatti börtönbe vezettetett, ’s senki azt sem tudá, hova tünt el? Kik a’ szentirás’ szavai szerint, nem a’ gonosznak halálát, hanem azt kivánták, hogy megjavuljon ’s éljen, azzal vigasztalhaták magokat, hogy pinczében a’ bor megjavul, ’s hogy ok nincs, miért nem történhetnék szint’ az olly emberekkel is, kiket sokszor épen a’ bor vezetett gonosztetteikhez; kik kevesebbé érzelgően gondolkoztak, önámitás nélkül elmondhaták, hogy miután a’ pokol, köztudomás szerint, alant fekszik, rabjaiknak az oda vezető utat emberszeretőleg megröviditették. Alkotmányunk, mint egy elmés barátom minap megjegyzé, a’ középkor’ alkotmányaihoz tartozik,… ’s igazsága van! Megromlott prosai századunk nem is érdemli, hogy fiai illy alkotmánynyal birjanak, annyira szép ’s regényes az! Földmivelésünk’ állapotja, ’s a’ törvények, mellyek azt előidézték; közlekedési eszközeink, akár vizen, akár szárazon; iskolai rendszerünk; azon szabadság, mellyet mi nemesek élvezünk ’s nálunk még másoknak hasonló szabadsága sem korlátoz; polgári ’s büntető törvénykezésünk… lehet-e valami mind ennél költőibb?! Valóban, csak Scott kellene, ’s hazánk Skotciát regényességre nézve háttérbe szorithatná, a’ nélkül, hogy a’ költőnek szüksége volna történetével pár századdal hátramenni; hisz’ minmagunk ismertünk urakat, kik a’ kegyetlenségre nézve, mellyel jobbágyaikkal bántak, a’ középkor’ bármellyik bárójával mérkőzhettek volna; a’ középkorban egyeseknek adott vérhatalom, nálunk még divatban van; ’s a’ régényes középkori kínpad helyett dereseinkben legalább igen szép pótlékra tettünk szert. Hazánk tehát, a’ mint mondám, középkori alkotmánynyal bir; az egész, hogy uj hasonlósággal éljek, gyönyörü, egészen góth izlésben készült épület! – való, vannak egyes részei, mellyek az ugynevezett parókamodorra emlékeztetnek, de az majdnem minden góth épületnél igy van; az is igaz, itt-ott ez épület düledezni kezd, ugy hogy csak támaszok által tartatik, mellyek miatt néha alig mozdulhatunk belsejében, de végre góth, ’s ez a’ fődolog, nem csak regényiróra nézve, ki sehol kényelmesebben, mint hegyes ivek alatt, nem érezheti magát, de azoknak megnyugtatására is, kik nem foghatják meg, rabjaink miért tartatnak sok helyen föld alatt? holott köztudomásu dolog, miként góth épületben, minő állományunk, a’ rabot máshol tartani nem is lehet.
Taksony megye, noha az minden magasabb szellemi kérdésekre nézve kétségen kivül a’ haladókhoz tartozott, aljas anyagi dolgokat, főkép’ ha azok pénzbe kerültek, nem tartá figyelmére méltóknak, ’s igy a’ mult században megyeházával együtt épült földalatti tömlöczeit is változás nélkül megtartotá. Ne képzeljenek magoknak olvasóim, kik közül sokan tömlöczöket csak a’ szinházon láttak, hosszu magas bolthajtást, mellyben a’ félhomályában az egyetlen rabon kivül, ki nagy lépésekkel fel ’s alá jár, csak egy ágyat, vizkorsót ’s darab kenyeret látnak. A’ porvári börtön félig sem olly borzasztó. Az udvaron van egy ajtó, ha azt felnyitják, tizenkét lépcsőt látunk magunk előtt; ha ezeken lemegyünk, folyosóra jutunk, ’s hosszán végig tekintve, husz vasrostélyt veszünk észre, mellyeknek mindegyike egyegy külön börtönbe nyilik. Ez az egész. Sehol rémséges magasságu boltozat, mellynek zárkövét a’ szem a’ homályban alig érheti el; a’ porvári börtönök szép alacsonyak, valamivel magasabb ember nem csak szemével, de kezével is fölérheti; sehol vizkorsó, hanem, a’ mennyire a’ rabok pénzzel győzik, borkulacsok ’s egész palaczkok pálinkával; semmi magányos fel ’s alá járás, – mi az elzártak’ száma végett nem könnyen volna eszközölhető, miután minden egyes három öl hosszu ’s másfél öl széles börtönben nyolcztól tizenkét rab található – hanem a’ legmulatságosabb társaság, kényelmes pipázás ’s heverészés, hatalmas káromkodások, ’s ének,… szóval, minden, mit magyar ember csak kivánhat. A’ porvári alsó tömlöczök, mint olvasóim ezekből láthatják, azokra nézve legalább, kiknek számára épittettek, korántsem voltak olly borzasztók, mint azt némellyek hirdetik; tanuk ’s vádlottak azonban, kik tömlöczi élethez nem szokva, annak társasági örömeit nem élvezék, ’s néha hónapokig ide zárattak, mégis panaszkodni szoktak sorsuk ellen; nem, mintha józanon attól félhetnének, hogy tömlöcztartójok által elfelejtve szomjan halhatnak meg, mert az utczára menő ablakokon esős napokon mindig elég viz folyt be börtönükbe, melly annak alján maradt, de leginkább a’ levegőért, melly – mindig csak azokról szólok, kik hozzá nem szoktak – rosznak látszott, ’s talán oka volt, hogy e’ tömlöczben a’ scorbut soha meg nem szünt, ’s az ugynevezett börtönláz évenként uralkodott.
Ennyire egészségtelen tömlöczök minden kérdésen kivül igen kellemetlenek, főkép’ miután előitéleteinknél fogva szokássá vált minden beteget orvossággal ellátni, ’s a’ gyógyszertárak olly méreg-drágák; azonban nem hiszem, hogy ez maga Taksony megye’ rendeit uj börtönök’ épitésére birta volna. Midőn a’ gyógyszertári árjegyzékek szerfölött magasra emelkedtek, a’ közgyülés, a’ főorvos’ ellenmondásainak daczára, elhatározá, hogy bizonyos drágább orvosságok ne használtassanak,… később pedig, szinte határozatilag, börtönei’ számára a’ homoeopathiat fogadá el, mi által a’ költség igen mérsékelt mennyiségre szállitatott le, ugy hogy az uj börtönök’ felállitását bizonyosan nem aljas pénzérdek javaslá. – De van bizonyos szám, mellyen túl egyegy bizonyos nagyságu börtönbe még Taksony’ mindenható rendei sem zárhatnak el többet, ’s egyedül ezen körülménynek lehete köszönni, hogy a’ megye, ámbár rabjainak felét kezesség mellett mindig szabad lábon tartá, végre mégis tömlöcz épitésére kényszeritetett. – Az ujabb tömlöczök, mint felvilágosodottabb korunkhoz illik, már nem föld alá, hanem emeletes ház formájában épittettek, ’s mind össze nyolcz középszerü ’s egy nagyobb szobából állottak, mellyeknek elsőiben mindig huszonöttől negyven, utolsójában ötventől nyolczvan rabig tartatott. A’ rabok’ egészségi állapotja ez uj, ugynevezett felső tömlöczben nem vala kedvezőbb, mint az elébb leirt pinczékben, mi az idősebb táblabiráknak egy részét teljesen meggyőzé, miként a’ számos betegségi esetek csakugyan nem a’ tömlöczök’ roszaságától jőnek, ennyire különböző módon épült börtönökben hasonló eredmények tapasztaltatván.
Ilyenek voltak a’ tömlöczök, mellyekben Taksony megye ötszáz rabját tartá; ’s olvasóim nem bámulhatják, ha Völgyesy borzadott a’ gondolatnál, hogy Tengelyi gonosztevők’ társaságában, ezeknek akár mellyikébe záratik. A’ megyeház’ első emeletében azonban e’ tömlöczökön kivül még négy kisebb szoba vala, melly olly rabok’ elzárására használtatott, kik vagy polgári állásuk, vagy más tekinteteknél fogva a’ közös tömlöcztől fölmentettek; ’s a’ fiatal ügyész védettje’ részére azt követelé, hogy legalább mig pere tart, ezeknek egyikében tartassék.
„Majd bizony! – mondá Zátonyi nevetve – magányos börtön egy falusi jegyzőnek! hallott-e illyet a’ világ?”
„I say, – szólt közbe Bántornyi James – Völgyesy urnak igazsága van; minden rabot magányosan kell elzárni, solitary confinement; benn csak egy ágya van, faszék és asztal, mellyen dolgozik, a’ szentirás, vagy ha pápista, nem bánom, egy feszület; nincs ennél jobb, magam láttam Angliában. Nem olvasta senki a’ második reportot, Second Report on prison discipline?”
„Ugyan hagyjon fel a’ teins ur ezekkel az angol haszontalanságokkal; – vágott szavába türelmetlenül Zátonyi – hála istennek, Magyarországban élünk.”
„De kérem, I say – mondá ismét az előbbi – a’ solitary confinementnál nincs szigorubb büntetés; az auburni rendszer, mellyet Bridewellben láttam, semmi hozzá képest.”
„Persze, még czukrot, kávét kellene adni rabjainknak, – szólt ismét nevetve Zátonyi – és rizskását, mint minap valaki Amerikáról beszélte, hol az a’ tömlöcz-rendszerhez tartozik; de ugyan kérem domine spectabilis, mikor az egész megyeházban mindössze harminczhárom börtön van, miként fog ötszáz rabot ugy elzárni, hogy mindenik különkülön lakjék? Hisz’ nincs hely!”
„Nincs hely? – szólt itt a’ nyugalmazott kapitány szokott indulatos hangján – és miért nincs hely? mert a’ helyett, hogy az embereket, mint kellene, felakasztanák, tömérdek költséggel három négy esztendőre ide zárják; ez az ok! Csak függne tőlem, majd lenne hely, jót állok. Ötven bot vagy akasztófa! a’ többi mind szamárság.”
„Én épen nem ellenezném, hogy Tengelyi magányosan zárassék el, – mondá most Völgyesyhez fordulva a’ főügyész, kire, ugy látszott, a’ hir, hogy az alispán Tengelyivel minden lehető kimélettel kiván bánatni, igen hatott – de, valóban, nincs helyünk,… a’ négy kisebb tömlöcz, mellyet magányos elzárásra használunk, el van foglalva.”
„Tehát mégis négy tömlöcz, mellyben a’ rabok magányosan záratnak el! – vágott szavába élénken James ur; – mit mondtam? végre oda jutunk mi is, hol Anglia áll. A’ solitary confinement be van hozva négy rabra nézve; lassanként ki fog terjedni a’ többiekre is; én, mint O’Connel, elfogadom a’ legkevesebbet is első fizetésként.”
„Igazságod van! – mondta a’ főügyész már félve, hogy Millbanko’ tömlöczének századszor fogja hallani leirását; – de mit tehetünk róla, hogy négy szobába egyenként elzárva csak négy ember fér, ’s hogy e’ magány-börtönök el vannak foglalva.”
„Elfoglalva! ’s ugyan ki által?” kérdé James, kit, mint mindig mondá, semmi a’ tömlöcztartásnál inkább nem érdekelt, majdnem épen ugy, mint mindenikünket az érdekli, mi vele halála után történni fog, a’ nélkül, hogy érdekét tapasztalás által kielégiteni vágyódnék.
„Hát teins uram, – igy szólt Karvay, midőn tulajdon hatásköréről tétetett kérdés, feleletre érezvén felhiva magát – az elsőben a’ bárót tartjuk. Szegény ur, már harmadik esztendeje hogy itt van, pedig biz’ az ártatlanul szenved.”
„Indecd? [sic] ártatlanul?” kérdé James.
„Biz’ ugy! – válaszolt sohajtva a’ várnagy, ki minden rabjai közül talán ez iránt érze könyörületet. – A’ báró heves ember volt, ’s néha bizony megtörtént, hogy egyet-mást a’ parasztok vagy cselédek közül megveretett vagy maga is megzsákolt; ki tehet róla? mikor a’ parasztokkal máskép’ bánni nem lehet! más becsületes emberen is megtörténik ’s senki sem szól felőle. Ő szerencsétlen volt! Már vagy harmincz esztendeje lehet, mikor egyik inasát olly erővel főbe ütötte, hogy véletlenül meghalt, ’s akkor mindjárt pert kezdtek. A’ per alatt, melly csendesen tovább folyt, ’s mellyet már mindenki felejteni kezdett, a’ báró szerencsétlenségére uj bajba keveredett. Igen sokat tart kertjére, ’s a’ parasztok egyre lopták gyümölcsét ’s virágait, ugy, hogy végre boszúságában megesküdött, hogy akár kit lopáson kap, arra negyvenet veret. Más nap szerencsétlenségére egy fiut fogtak, a’ ki épen cseresznyét szedett a’ fáról. A’ báró szavát akarta tartani,… ’s ki tehet róla?… a’ fiu csak tiz esztendős volt… nem tartotta ki, ’s meghalt. Erre szörnyü lárma támadt,… uj per, ’s a’ nemes megye nem tehetett mást, mint hogy a’ bárót hat hónapi fogságra itélte; a’ hétszemélyes tábla az itéletet négy esztendőre terjesztette ki, pedig már hetven esztendős; valóban szörnyü kegyetlenség illy embert négy esztendőre elzáratni!”
„Yes, yes! emlékezem, – mondá James – mikor Angliából visszatértem, hallottam felőle beszélni. De azt hivém, hogy a’ báró régen megszabadult, hisz’ minap láttam jószágán!”
„Ha néha ki nem eresztjük, – mondá a’ főügyész – egész gazdasága tönkre jut.”
„A’ második szobában – folytatá a’ várnagy – a’ fiscális van bezárva, a’ ki, mint a’ teins ur tudja, hamis váltókért záratott el; a’ harmadikban egy mérnök ül, ki bankócsinálásért került fogságra.”
„No ’s mit tapasztalt Karvay ur? – kérdé James a’ legnagyobb érdekkel – nemde a’ magányos elzárás, a’ solitary confinement, csudálatosan jóhatásu a’ rabokra?”
„Csudálatosan jó hatásu; – válaszolt a’ kérdezett egész komolysággal – a’ báró mióta nálunk van megvastagodott; nincs is egyéb panasza, mint hogy – a’ mint mondja – soha tarokkban ennyit nem vesztett, mint mióta esténként Sáskayval játszik, ’s hogy egy idő óta kedve szerinti bort nem találhat,… gyengéli mindegyiket.”
„Bor ’s kártya a’ solitary confinementhez nem való; – jegyzé meg James – azonban már Angliában is engedni kezdenek a’ felette szigoru rendszerrel. Hát a’ másik kettő mit csinál?”
„A’ fiscális, a’ kit a’ hamis váltókért zártak be, – folytatá az előbbi – ollyanoknak, a’ kik pénzt keresnek vagy pénzt akarnak kiadni, törvényes tanácsokat ad; a’ bankócsináló pedig egyre ir ’s rajzol; a’ teins ur talán látta a’ quodlibetet, mellyet minap csinált. A’ közepibe az alispán ur arczképe volt, körös-körül mindenféle irások, két vagy három ötös és tizes is, ’s olly tökéletesen utánozva, hogy senki nem ismerhette volna meg.”
„Már ez jól van! – mondá James helybenhagyólag fejével integetve – munka a’ prison-disciplinák’ lelke, csak ez javithatja meg a’ gonosztevőt.”
„De kérem, – szólt végre Völgyesy, ki az egész beszélgetés alatt alig titkolhatá el türelmetlenségét – egyik e’ magány tömlöczök közül üresen áll, miért nem lehetne Tengelyit ide zárni?”
„Lehetetlen; – válaszolt a’ várnagy szárazan – a’ teins megye azt határozta, hogy egynek e’ tömlöczök közül, váratlan esetekre számitván, mindig üresen kell maradni.”
„De hát ez nem váratlan eset-e?” kérdé Völgyesy.
„Akár váratlan, akár nem, – mondá a’ várnagy bajszát pödörve ’s granátosi méltósággal lenézve a’ kis ügyészre – a’ teins megye azt parancsolta, hogy egy szoba üresen tartassék, ’s én ehhez tartom magamat; azonkivül a’ notariust e’ szobába zárni semmi esetre sem lehet: Rétyné ő nagysága három esztendő óta eleségkamarának használja ’s a’ kulcs nála van.”
Ez utolsó ok, mint olvasóim látják, ollyan vala, melly ellen Völgyesy nem győzhetett. Maga a’ főügyész nem hivé, hogy a’ kimélet, mellyel Réty a’ rabbal bánni kivánt, annyira mehetne, hogy kedvéért felesége’ eleségkamaráját ki akarná üritetni, ’s azért határozottan ellentmondott fiatal collegájának, ki valóban rendkivüli tapintatlanságot árult el, midőn a’ dolgok’ állását megtudva, még tovább vitatá kivánatát.”
„De végre, – mondá Völgyesy, midőn látta, hogy e’ téren nem győzhet – ha az alispán ur eleségkamarája csakugyan azon czélra, mellyre épitetett, nem forditható többé, mi akadályoztat, hogy inkább a’ három rab közül, kik ugy is már elitéltettek, kettőt egy szobába ne tegyünk, ’s az igy megürült egyik tömlöczöt Tengelyinek adjuk?”
„Az kellene még! – kiáltott fel Karvay – a’ báró szépen nézne szemembe, ha szobájába még valakit hoznék, főkép’ ha hallaná, hogy ez egy notarius kedvéért történik.”
Völgyesy még többször szólt e’ kivánata mellett, ’s a’ jelenlevőket érzékenyen emlékezteté az állapot’ szörnyüségére, ha becsületes ember, minő Tengelyi, egyszerre gonosztevők közé záratik; de Nyuzó véget vetett e’ hosszu vitatkozásnak, midőn, olly tekintetet vetve Völgyesyre, mellyben a’ legnagyobb megvetés elfojtott haraggal párosult, megjegyzé: hogy illy gyermekség felett napokig vitatkozni kedve nincs, ’s hogy Völgyesy ur a’ perben védelmezheti notariusát a’ mint akarja, de jól fogja tenni, ha nem felejti el, miként tiszteletbeli alügyész nem parancsol a’ megyében.
„Hadd el öcsém! – mondá egyik a’ táblabirák közül, midőn Völgyesy felelni akart – ha megharagitasz, notariusodat még vasra veretjük;” ’s a’ fiatal ügyész azért csakugyan jobbnak tartá, ha az érzelmeket, mellyek keblét szorongatták, magába fojtja.
„Minden esetre – szólt most a’ főügyész Karvayhoz – olly tömlöczbe kell zárni, hol kevesen vannak.”
„Numero huszba teszem, – felelt Karvay – ott mindössze csak öten vannak. A’ vén orgazda, ki most tizenkettedik esztendejét üli, egy gyilkos, egy lótolvaj ’s két gyerek, gyujtogatásért.”
„Jól van, – válaszolt helybenhagyólag a’ főügyész – ott legjobban elfér. Ha Tengelyinek valamire szüksége van, – tevé hozzá – mindent, mit csak lehet, adni kell neki; a’ teins alispán akarja, hogy minden kimélettel bánjunk.”
Völgyesy szoruló szivvel követé Karvayt a’ folyosóra, hol Tengelyi, padon ülve, nyugottan várá a’ felette tartott tanácskozásnak végét.
„Bámulom, hogy legalább is fél mázsás vasat nem verettek lábaimra; – mondá a’ jegyző, midőn a’ határozatot hallván, Völgyesyvel a’ tömlöcztartó’ kiséretében a’ lépcsőkön lement – hatalmukban vagyok; legyen bizonyos a’ teins ur, ők éreztetni fogják velem.”
Az ügyész mondá, hogy ez embertelen bánásmód legfölebb csak holnapig tarthat, ’s hogy maga kimegy az alispánhoz, ki midőn azt üzenteté, hogy Tengelyivel minden kimélettel bánjanak, nem akarta, hogy a’ legnagyobb gonosztevőkkel együvé zárassék.”
„Kár fáradnia! – mondá Tengelyi keserüen – először, mert lépéseinek nem lesz sikere, másodszor, mert azon ponthoz értem, hol egy szenvedéssel több vagy kevesebb, közönössé vált. Ön nagy szerencsétlenségnek tartja, hogy gonosztevőkkel egy börtönbe zárattatom,… éljem koromig, ’s látni fogja, hogy ebben, a’ tömlöcz az élettől nem annyira különbözik, mint most hiszi.” ’S ezzel a’ jegyző nem tűrve, hogy őt a’ tömlöcz’ ajtajánál tovább kisérje, fiatal barátjának kezét szoritá ’s isten szabad ege alatt még egyszer körültekintve, a’ tömlöcztartó- ’s egy hajduval a’ lépcsőkön lement.
Midőn Völgyesy, ki mély gondolatokba merülve soká a’ tömlöcz előtt állt, végre a’ nehéz ajtókat becsapni hallván, lassu léptekkel a’ megyeházat elhagyá, Kislaky Kálmán jött elébe. Tiszarétről érkezett, ’s mint mondá, azért, hogy Tengelyi’ mintlétéről kérdezősködjék, miután maga Ákos mátkáját a’ szomoru állapotban, mellybe az utolsó történetek által hozatott, elhagyni nem akartá. Az érzeményt, mellyel Tengelyi’ sorsát hallá, olvasóim képzelhetik. Visszasietett a’ kocsmába, hol lovát hagyá, ’s a’ nélkül hogy a’ szegény állatot kipihentetné, felült, ’s ismét Tiszarét felé nyargalt, hol az alispán, ha Tengelyi’ helyzetéről értesitetik, Völgyesy’ meggyőződése szerint is, ez illetlen bánásnak azonnal véget vetend.