Tengelyi, ámbár az ellene támadt gyanuról még mit sem sejdite, az éjet kínos érzelmek között tölté. Későn térve vissza házához, fáradtan ágyára vetette magát, de lelkének fölgerjedt állapota nem engedé, hogy nyugalmat találjon. Azon meggyőződés, hogy a’ szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg, – érzete annak, miként ő maga a’ zsivány’ jelenlétét tudva, a’ helyett, hogy a’ gonosztettet, mi hatalmában állt, megakadályozná, a’ Tisza’ partján várá annak véghezvitelét, mellyből minden haszon egyedül reá háramolhatott – borzadással tölté lelkét. Neki ugy tetszett, mintha a’ gonosztevő’ czimborája volna; mintha ő, ki eddig majdnem tulzott szigorusággal teljesité minden kötelességeit, most az emberek’ tiszteletére egyszerre érdemetlenné tette volna magát. Mihelyt szürkülni kezdett, elment Vándoryhoz, hogy tőle ez uj szerencsétlenségében tanácsot kérjen.
Vándory, ki télben nyárban négykor kelt, már fen vala, ’s midőn ajtaját nyilni hallván, könyvéről föltekintett, nem kevéssé bámult, Tengelyire ismerve, kit illy korán ritkán, ’s ennyire elváltozott arczvonásokkal soha nem látott.
Tengelyi röviden elmondá a’ történteket.
„Szörnyüség! – sohajtott elborzadva Vándory – vétkeinek közepette, a’ nélkül hogy egy percz engedtetnék, mellyben büneit megbánhatná!”
„Igen! – szólt kétségbeesve a’ másik – ’s nem fekszik-e az egésznek felelet-terhe rajtam, ki gyanitva, hogy irományaim Macskaházynál vannak, elgondolhatám, hogy Viola csak erőszakos módon juthat hozzájok, ’s ki a’ helyett, hogy őt ebben megakadályoztassam, a’ zsivány’ meghivását követtem, hogy véres zsákmányát tőle átvegyem?…”
„Viola’ tette szörnyü! – vágott szavába a’ lelkész – én átlátom a’ borzadást, mellyel szivedet a’ gondolat tölti, hogy e’ szerencsétlen azt hihetőképen csak irományaid’ visszaszerzése végett követte el; de valljon tudtad-e ezt? ’s miként állt volna hatalmadban Violát tettétől visszatartóztatni?”
„Ha kötelességemet teljesitem, – válaszolt a’ jegyző komolyan – melly azt parancsolá, hogy mihelyt a’ zsivány’ itt létéről tudomást szereztem, annak elfogatását eszközöljem.”
„Elfogatását? – mondá Vándory szinte elijedve a’ gondolatnál – olly embernek elfogatását, ki magát reád bizta? ’s olly körülmények között, hol nem arról, hogy birájának, hanem csak hogy hóhérjának adjad által, van a’ kérdés?… miként szólhatsz igy?”
„Való, a’ kötelesség, mellynek teljesitését tőlem polgári állásom követelé, nehéz vala; – szólt Tengelyi szomoruan – de kevesebbé volt-e kötelességem mind a’ mellett? Ha minden polgár, valahányszor az, mit a’ közjó követel, egyes nemesebb érzelmeivel ellentétbe jő, magát kötelessége alól fölmentheti, nem bomlik-e fel állományunk?… ha irgalom mentségül szolgál, hogy ki a’ gonosztevőt az igazság’ sujtó karja ellen oltalmaztad, kit fogsz mint orgazdát büntetni?”
Vándory’ felhozá: hogy ha ezen okoskodás minden esetre nézve állna is, ott hol halálos büntetésről van szó, senkit, még polgárilag sem lehet kötelezni arra, hogy felebarátjának halálához segédkezet nyujtson; hogy ő, részéről készebb volna a’ legszigorubb büntetésnek kitenni magát, hogysem valaha illy kötelességet teljesitene; hogy Tengelyi’ helyzetében minden becsületes ember bizonyosan ugyanazt tette volna,… szóval, felhozott mindent, mi barátját vigasztalhatá. Tengelyi mind ezekre csak azt válaszolá, hogy ő az egész dolgot egészen más világban tekinti, ’s hogy azok, kik felőle itélni fognak, kétségen kivül, vele egy értelemben lesznek.
Vándory, ki jól látá, milly károsan hathat barátjára, ha a’ levél, mellyet Violától kapott, közhirré válik, mindent elkövetett, hogy őt az egész történet’ bejelentésétől visszatartóztassa, mellyből semmi haszon, ’s reá a’ legnagyobb kár háramolhatik, miután számos ellenségei, kik őt már azért is gyanusiták, hogy Viola’ nejét házába fölvevé, kétségen kivül ujabb rágalmakra fogják használni e’ hirt. De Tengelyi e’ tekintetben hajthatlan volt. „Csak nyiltság által óvhatjuk meg magunkat hazugság ellen; – igy szólt – ki a’ valót el akarja titkolni, előbb-utóbb annak megváltoztatásához fog vezettetni, ’s tudod, ha akarnám is, én nem erre születtem! ez esetben pedig nem is volnék reá feljogositva, miután Macskaházy’ meggyilkoltatása iránt egy emberen nehéz gyanu fekszik, ’s meg lehet vallomásom arra szolgáland, hogy az róla elháritassék.” Minden, mit Vándory barátjától elérhetett, az vala, hogy fölfedezésével várni fog, mig Réty visszatér, ’s azt neki teendi.
„Igazságod van; – mondá Tengelyi keserüen – ki tudja, ha az egész történetet elmondom, Nyuzó vagy alispánod, kit, ugy hiszem, igazságtalanul a’ másiknál jobbnak tartasz, nem küldenek-e vasban a’ megyeházhoz? Való! helyzetemben, habár egészen más indokból, ők szintugy cselekszenek,… legalább Rétyről az egész világ tudja, miként zsiványokat eleséggel tart, csakhogy nyájait ne bántsák; de hisz’ ők nemes emberek, parasztnál, mint én, ez más!”
„Miként gondolhatsz illyenekre?” szólt a’ másik megnyugtatva.
„’S miért nem? – válaszolt Tengelyi keserüen mosolyogva. – Olvastam többször, hogy a’ tizenhetedik század alatt, több udvarnál, a’ nevelendő korona örökös mellett más szegény gyermek tartatott, ki, valahányszor a’ herczeg leczkéit meg nem tanulta, vagy más valami csint követett el, derekasan megveretett, hogy példáján amaz lássa, mit érdemlett volna ő; nálunk, ugy látszik, e’ szokás fentartotta magát: koronánk’ ugynevezett tagjai nem büntettetnek,… de hogy a’ példa ne hibázzék, annyival keményebben sujtatnak mások! Mi ezt illeti, Réty ’s Nyuzó közt nem nagy különbséget fogsz találni.”
„Hidd el, barátom, – mondá a’ lelkész fejét rázva – igazságtalan vagy Réty iránt. Megfoghatom, hogy te, ki vele egykor olly szoros viszonyban áltál, [sic] most, miután barátok lenni megszüntetek, szigoruabb vagy iránta, mint mások; de én őt jobban ismerem; ő belsejében nem romlott meg ugy, mint gondolod, vétke inkább csak gyengeség, mi miatt nője’ akaratának ellentállani nem tud.”
„Igen, gyengeség, – szólt Tengelyi – nevezd annak, ha ugy tetszik; de ha e’ gyengeség minden alávalóságnak mentségül szolgálhat, miért vagy hát Nyuzó- vagy mások iránt szigoruabb?… ha az, ki legjobb barátját szükségében elhagyá, sőt szerencsétlenségét tulajdon emelkedésére használta; ki elveit százszor megtagadta; ki meggyőződését vitorlaként használta, hogy egyszer egy, másszor más oldalra igazitva azt, minden széllel vágyott partja felé haladjon – nem érdemli megvetésedet, sőt ha már félig igazolva látod, ha mentségére felhozhatja, miként gyengeség az, mi őt e’ cselekvésekre birá: mily joggal fordulsz el a’ gonosztevőtől, kinek tette borzadást gerjeszt? hisz’ ő is lám, csak gyengeségből vétkezett! a’ szenvedély, melly őt gonosztettére kényszerité, erősebb vala, hogy sem annak ellentállhatna; ne vesd meg Nyuzót, mert az igazságot áruba bocsátá… a’ szegény, nem tehet róla! gyengeség, semmi más… hiába, a’ pénznek nem tud ellentállani!… nincs ok, miért a’ hazugot utáld, őt is csak képzete ragadta el, vagy olly körülményekben él, hol az igazság’ kimondására erőt magában nem érez. Fogadd el a’ gyengeséget mentségül, ’s a’ különbség, melly jók ’s roszak között létezik, megszünt; nincs gonosztett, mellynek elkövetője iránt másra, mint sajnálkozásra érezhetnéd feljogositva magadat, hisz’ bünének oka nem más, mint hogy érdeke vagy szenvedélyei őt szerencsétlenségére rosz irányban ragadták el.”
„Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem; – mondá Vándory nyugottan – jól tudom, hogy az erény nem más azon erőnél, mellyel elveinkhez ragaszkodunk,… ’s nem akarom védelmezni Rétyt azokért, miket tett, csak azt állitom: hogy bármi menthetetlen legyen is gyengesége, van egy bizonyos pont, mellyen túl az bizonyosan terjedni nem fog, ’s hogy sem nője’ befolyása, sem más érdek őt ollyakra nem birhatja, miket felőle föltevél. Nyuzóra nézve nem vagyok meggyőződve erről.”
„Ez az, miben csalódol; – szólt a’ jegyző fölgerjedve. – Réty mint Nyuzó, ’s ez mint a’ többiek; ha az egész megyén végig mégysz, nem fogsz találni hármat, kik olly ember iránt, ki magát nemesi kiváltsággal nem védelmezheti, a’ legkisebb kiméletre érzenék lekötelezve magokat; ’s ez az mi ha eszembe jut, hogy fiam hihetőkép a’ nemtelenek’ sorához tartozik, szivemet mondhatlan fájdalommal tölti.”
Vándory szólni akart, Tengelyi szenvedélylyel folytatá: „Tudom, mit akarsz mondani, mi gazdagok vagyunk szabadelvü emberekben,… nem csak a’ hazában, itt e’ megyében is szebbnél szebb kijelentéseket hallhatsz mindenfelől,… a’ szabadság, az egyenlőség, a’ népnek jogai… mit tudom én!… a’ mivelt világban nem hangzik szép frasis, mellyet nem forditunk le, mellyet nem hirdetünk tátott torokkal, de tekints a’ szavak’ értelmére, ’s ha magadat ámitani nem akarod, mit találsz? szabadságot ’s egyenlőséget? igen, azon szabadságot, mellyel a’ nemes saját ’s a’ népnek dolgait viszi, a’ nélkül hogy tőle istenen kivül valaki számot kérhetne!… azon egyenlőséget, mellynél fogva az utolsó kortes a’ jobbágyra szint’ azon megvetéssel néz, mint a’ zászlós ur!… a’ népnek jogait? igen, azon népét, mellyről Verbőczi szól, ’s melly alatt a’ nemesség értetik! tovább e’ szabad elvü urak’ nagylelküsége nem terjed; hisz’ a’ magyar paraszt nem szavaz tisztújitásoknál, nem éljenez, nem szokott fáklyás zenéket csinálni, miért keresse valaki kegyeit?!”
„Föl vagy gerjedve, – mondá Vándory – nem szólnál máskép illy általánosságban; vannak egyesek, azt, ha igazságos vagy, nem tagadhatod, kikre vádjaid nem illenek.”
„Egyesek? – szakitá félbe Tengelyi – igaz, vannak, kikre szavaim nem illenek ’s kik undorral fordulnak el a’ tömegtől, melly körülöttük zajog; de az, hogy e’ hazában néhány száz vagy legfölebb ezer ember van, ki ugy érez, mint mi, kiknek lelke, midőn ez óriási hazugságot, melly között élünk, látja, fáj, mint a’ mienk, vigasztalhat-e? Fiam kevesebbé fog-e megfosztatni polgári jogaitól, kevesebbé fog-e megvettetni, lábbal tiportatni?”
„Fiad nem fog lábbal tiportatni senki által; – mondá Vándory nyugottan – bármi szomoru legyen az állapot, mellyben hazánk’ nem nemes lakói jelenleg vannak, az nem tarthatja fel magát többé,… ’s ki tudja, nem fognak-e jőni idők, hol fiad áldani fogja végzetét, melly által nemességétől megfosztva, a’ nép’ soraiba löketett vissza, de csak hogy egész osztályával azon helyre lépjen, mellyet egykor mint kiváltságost elfoglalt, ’s mellyet most mint jogot követelhet? Megengedem, hogy azok, kik most a’ szabadság’ elveit leginkább hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de valljon a’ szó, mellyet kimondanak, nem győz-e meg ezereket mindamellett?… ’s ha a’ kő akaratuk nélkül sőt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis oda gördülni, hová azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentállni akarna?!… Igen, barátom, – tevé hozzá, lelkesedéssel megragadva Tengelyi’ kezét – szebb napok közelgnek, e’ nemzet’ minden osztályaira szebb jövő vár, ’s bár hajam ősz, én még látni reménylem az időt, midőn jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek látszandik még azok előtt is, kik egész éltöket benne tölték.”
Tengelyi épen válaszolni akart, midőn az ajtó megnyílván, Liptákné rohant a’ szobába. „Az istenért, jőjjön a’ nemzetes ur mindjárt haza,” mondá az asszony lélekzetén kivül.
„Mi történt?” kérdé Vándory ’s Tengelyi majdnem egyszerre, megijedve mindketten a’ módon, mellyen Liptákné szólt, ’s melly bennök azon meggyőződést gerjeszté, hogy a’ jegyző’ házánál valamelly szerencsétlenség történt.
„A’ főbiró ’s eskütt jöttek a’ házhoz,” válaszolt amaz, még mindig az előbbi hangon.
„Jó asszony, mi lelte kendet? – szólt Vándory bámulva; – mi rendkivüli van abban, hogy a’ főbiró barátom’ házához jő? nem jő-e hivatalos dolgaiban huszszor évenként?”
„De tudja-e a’ tiszteletes ur, miért jött? – mondá Liptákné – a’ főbíró azt mondja, hogy a’ fiskálist, azt az átkozott Macskaházyt, a’ nemzetes ur ölte meg! ’s ott van esküttjével ’s hajduival ’s minden egyes embert egyenként kikérdez.”
Tengelyi megszokta a’ sors’ csapásait; ő annyiszor érezé az emberek’ igazságtalanságát, hogy, mint többször mondá, semmi roszat tőlök tapasztalni nem fog, min bámulna; azonban e’ hir, mellyet Liptákné hozott, mégis készületlenül találta őt. „Ez sok! – mondá, ’s hangja remegett – el voltam készülve mindenre, de hogy valaha gonosztettel fogok vádoltatni, hogy valaha biró előtt az ellen leendek kénytelen menteni magamat, hogy gyilkosságot nem követtem el, ezt nem hittem soha!”
„Lehetetlen! – szólt Vándory, ki barátjánál nem kevésbé megindulva, kalapját ’s botját keresé, hogy Tengelyit házához kövesse – itt valamelly szerencsétlen félreértés van, melly kendet, jó asszony, tévedésbe hozá.”
„Én is azt gondoltam eleinte; – mondá Liptákné szomoruan – mikor a’ főbiró a’ nemzetes asszonynak mondta, hogy Tengelyi uron nehéz gyanu fekszik, ’s hogy ő vallatni jött: azt hittem, az átkozott csak tréfál; de mikor a’ szolgálót behítták és a’ bérest és a’ szomszédokat, és egyiket a’ másik után kikérdezték, mig az eskütt minden betüt felirt, láttam, hogy a’ gazember csakugyan ugy tetteti magát, mintha e’ szörnyü dolgot hinné. A’ nemzetes asszony, mikor őt akarta kikérdezni, mondta, hogy ő nemes asszony, ’s senkinek másra felelni nem tartozik, mint a’ mire felelni akar; a’ főbiró’ azt felelte, hogy a’ nemzetes ur nem nemes többé, ’s hogy ha nem felel, majd ő tudni fogja, miként kényszeritse. Mikor ezt hallottam, elfutottam ide a’ nemzetes urért, hogy csak valaki legyen a’ háznál, ki illyen törvényes dolgokat ért.”
„Hisz’ látod, minden rendiben van; – mondá Tengelyi barátjához keserüen – miért is fáradtak volna annyit, hogy nemességemtől fosszanak meg, ha nem az vala szándékuk, hogy annyival jobban üldözhessenek.”
„De…” szólt Vándory.
„Csak jerünk, jerünk; – szakitá félbe Liptákné – midőn a’ háztól elmentem, épen az alispán is oda jött.”
„Jerünk! – mondá Tengelyi a’ lelkészhez még nagyobb keserüséggel – hallod, nincs mit aggódnunk, ott van Réty barátunk is, kinek pártolására számolhatunk.” ’S ezzel a’ férfiak Liptáknétól követve a’ jegyző’ házához mentek.
Itt a’ dolgok azalatt Tengelyire nézve mind inkább rosz alakban tüntek föl. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi kiváltságához, nem birathatott arra, hogy a’ főbiró’ kérdéseire feleljen; de minden, mit az egyéb kihallgatott tanuk vallottak, egyiránt a’ jegyző ellen szólt. A’ szomszédok bizonyságot tettek a’ szóvitáról, mellynek következtében Macskaházy a’ házból tegnap bottal üzetett ki; az egyik világosan emlékezett Tengelyi’ szavaira, mellyekben Macskaházyról szólva, mondá: hogy ez ember még kezei által fog meghalni; a’ szolgáló urát tizenegy óra felé ki látta menni a’ házból, mi egyébként soha szokása nem vala; az előmutatott pálczát az egész háznép a’ jegyző’ tulajdonának ismerte, szóval, minden olly összhangzásban volt, hogy az alispán, ki Nyuzót minden lehető kiméletre intve, a’ vallatás’ nagy részénél jelen volt, ámbár bensőleg meggyőződve Tengelyi’ ártatlanságáról, nem tagadhatá, miként a’ külső jelek csakugyan ellene szólnak.
Midőn Tengelyi Vándorytól követve a’ szobába lépett, minden szem feléje fordult, ’s Nyuzót kivéve nem vala senki, ki a’ szenvedélyes keservet, mellyel Erzsébet férje’ nyakába borult, közönösen nézte volna.
„Nyugtasd meg magadat, – mondá Tengelyi nyugottan – nem ma tapasztaljuk az emberek’ üldözését először, ’s jó lelkiismeret mellett, isten’ segedelmével, most sem fogunk elnyomatni ellenségeink által.”
A’ méltóság, melly Tengelyi’ egész magaviseletében mutatkozott, nem hatott senkire inkább, mint az alispánra, ki egykori barátjához közelitve, érzékeny hangon bizonyossá tevé, miként csalódik, ha a’ főbiró’ ittlétét üldözésnek tekinti. „Különös körülmények’ egybetalálkozása által – igy szóla tovább – a’ legbecsületesebb ember azon kénytelenségbe juthat, hogy magát igazolnia kell, ’s ez, meg vagyok győződve, Tengelyi urnak a’ jelen esetben nem sok fáradságába fog kerülni.”
„Nagy köszönettel tartozom, – mondá Tengelyi szárazan – a’ jó véleményért, mellyet a’ tekintetes ur irántam nyilvánitani méltóztatott, ’s meg vagyok győződve, hogy ha a’ teins urtól függ vala, azon eljárás, mellyet hasonló esetben minden jó hirü ember talán joggal követelhetne; megtartatott volna irányomban is, azonban legyen szabad a’ főbiró urtól kérdenem: mik hát azon viszonyok ’s környülmények, mellyeknél fogva reám Macskaházy’ meggyilkoltatására nézve – mert azt hallom, ezzel vádoltatom – a’ legkisebb gyanu háramolhatik?”
„Mindjárt szolgálunk Tengelyi urnak,” mondá a’ főbiró, ki most, mint minden hivatalos eljárásnál, esküttjét oda értve mindig pluralisban szólt, mig emez a’ gyanu’ minden egyes pontjánál fejét hajtogatá, mintha legalább jelek által akarna részt venni az eddig olly ügyesen vitt vizsgálódás’ dicsőségében; ’s Nyuzó egyenként elsorolá azon olvasóim által ismert környülményeket, mellyek Tengelyire gyanut vetettek. „Már miután Macskaházynak gyilkosa nem ismertetik, – igy végzé előadását – miután rablás nem történvén, senki nem tudatik, kinek e’ férfiu’ halála érdekében feküdhetett volna, ellenben Tengelyi urnak iránta való gyülölsége köztudomásu dolog, mellynek legujabb bizonyságára csak a’ jegyző ur’ tegnapi kitöréseit emlitjük, mellyek között, mint több tanu állitja, világosan azt mondá: hogy a’ most meggyilkolt még a’ jegyző ur’ kezei által fog meghalni; miután tudatik, hogy a’ meggyilkolt iránt azon igazságtalan gyanuban élt, mintha némelly irományai általa raboltattak volna el, ’s igy e’ gyilkolás igenis érdekében feküdhetett: mi a’ legsulyosabb gyanu’ okát találjuk Tengelyi ur ellen, annyival inkább, minthogy a’ gyilkosság éjjeli fél tizenkét óra körül történvén, egy tanunak vallomása szerint a’ notarius ur házát az nap’ éjjeli tizenegykor szokása ellen elhagyá, ’s midőn a’ rabot üldöző kocsis és révész még néhány társaikkal éjfél felé e’ házhoz jöttek, Tengelyi ur ismét szokása ellen még ébren, felöltözve, és pedig egészen összesározott ruhákkal találtatott, főkép’ miután nemcsak a’ gyilkolás’ szinhelyén lelt irományok, hanem a’ bot is, mellyet a’ gyilkost üldöző révész a’ Tisza partjától Tengelyi ur’ házához vezető uton talált, a’ jegyző urnak valóságos tulajdonához tartoztak. Mit mond notarius ur ezekhez?”
E’ hosszu előadás, melly, mint olvasóim látják, egészen a’ magyar törvényszéki itéletek’ irásmódján mondatott el, azaz, hol a’ lehetőségig sok mindenféle tárgy a’ lehetőségig kevés pont’ felhasználása mellett adatott elő, Nyuzót magát kivéve, talán nem bámultatott senki által annyira, mint hiv esküttje által; azonban ennyi bünjeleknek illy módoni összeállitása nem kis hatást tett másokra is, ’s főkép’ Tengelyi, ki azoknak egész fontosságát érezve átlátá önigazolásának nehézségeit, nem titkolhatá el meglepetését, ’s egy perczig hallgatott.
„Ne méltóztassék megzavarodni Tengelyi urnak, – mondá Nyuzó gúnyosan – csak a’ tiszta igazságot méltóztassék előadni. Mi, a’ mint notarius ur látja, minden lehető udvariassággal kérdezünk.”
„Ne felelj neki egy szót se, – szóla közbe Tengelyiné szenvedélyesen – még hála istennek, nem mutatta meg senki, hogy nem vagyunk nemes emberek, téged szólásra nem kényszerithetnek.”
„Én szólni akarok, – mondá Tengelyi ismét visszanyerve nyugalmát – szólni fogok; nincs ember a’ világon, kit, ha tudnám, hogy ellenem illy gyanuban van, nem tartanék érdemesnek arra, hogy vele a’ dolgok’ való állását megismertessem.”
„Hisz’ látja Tengelyiné asszonyom, férje minket feleletére érdemeseknek tart, – szólt a’ főbiró mindig gúnyolva, mert miután az alispán által kiméletre intetett, csak illy módon töltheté boszuját – hadd szóljon, fogadok, mihelyt beszél, minden tisztába jő, ugy is a’ mi a’ nemesi kiváltságot illeti, már elébb mondám, a’ hol a’ nemesség mellett irás nem szól, mi jó kálvinista létünkre az illy traditiora nem sokat tartunk.”
„Ha Nyuzó ur azt hiszi, – mondá Tengelyi, kinek vére arczaiba nyomult – hogy e’ gúnyoló szeszély hivatalos állásának tekintélyét nevelheti, a’ teins alispán ur talán kegyes leend őt tévedéséről meggyőzni. Mi magát a’ dolgot illeti, – tevé hozzá, erőt véve magán – nem tagadom, hogy sok körülmény első tekintetre ellenem látszik szólni; egyébiránt, a’ dolgok való állásának előadása, ugy hiszem, meg fogja győzni még a’ főbiró urat is, hogy csalódott.” ’S itt Tengelyi körülményesen előada minden történteket. A’ gyanu, mellyet irományainak elrablása iránt Macskaházy ellen nyilvánitott, a’ kislaki törvényszéknél történtek után helyzetében csak természetes vala, valamint e’ gyanunak alaposságát semmi nem bizonyithatá inkább, mint az, hogy az ügyész’ szobájában olly irományok találtattak, mellyeknek birtokához Macskaházy csak e’ rablásban való részvétele által juthatott. Annak magyarázatára, miért hagyá el házát tegnap szokása ellen olly későn, ’s miként történt, hogy a’ révész ’s kocsis által összesározott ruhákkal találtatott, a’ jegyző elmondá a’ levélnek foglalatját, mellyet Violától olly rejtélyes módon kapott.
„És ugyan honnan van – kérdé Nyuzó, ki egész idő alatt kételkedő mosolygással ült ott – hogy Tengelyi ur Viola’ meghivását azonnal követte? hogy késő éjszaka egészen magányosan ’s fegyver nélkül, mint mondá, egészen magányos helyre ment, csak azért, hogy az ország’ legnagyobb zsiványával találkozzék, kitől mások harmad magokkal is félnek?”
„Én soha életemben Violát nem bántottam, – válaszolt Tengelyi – ’s azért nem is féltem tőle, főkép’ miután a’ hozzám irt soraiból látám, hogy magát irántam háladatossággal lekötve érzi; azonkivül, mit vala tennem? más módot, mi által a’ tőlem elrablott irományok’ birtokához juthattam, nem ismerék, elfogadtam azt, melly ajánlkozott.”
„És ugyan kérjük, – mondá ismét Nyuzó – a’ levelkét, mellyről szó van, nem lehetne látnunk? érdekes volna, hacsak már azért, hogy a’ hires zsivány’ kezevonásával megismerkedjünk.”
„A’ levelkét az iró’ kérése szerint azonnal elégettem,” válaszolt Tengelyi.
„Az igen kár volt, – szólt Nyuzó – főkép’ ha Tengelyi urnak ez igen rendkivüli és legalább is csudálatos mesének, vagy akarom mondani előadásnak bebizonyitására, két jó lelkü részrehajlatlan tanuja nincs, kikkel Violától vett levelét közlé.”
„Én a’ dolgot csak Vándory barátommal közöltem ma reggel.”
„Igen, ma reggel, értem, – folytatá az előbbi – mikor már a’ faluba voltam ’s vizsgálataimat megkezdém; más mondani valója Tengelyi urnak nincs?”
Tengelyi kijelenté, hogy elmondott mindent, mi a’ dologhoz tartozik.
„Azokból, miket hallánk, – szólt a’ főbiró esküttjéhez fordulva – annyi legalább Tengelyi ur’ önn’ vallomása szerint is bizonyos, hogy ő a’ gyilkolásnak szándékát ismerte.”
Tengelyi megjegyzé: miként ő, mennyire emlékezik, ezt szóval sem mondta.
„Ugy tartom, e’ részben minden tagadás feleslegessé vált; – mondá éles hangon a’ főbiró – jegyző ur elismeri, hogy irományait Macskaházy’ birtokában gondolá; már ha ez igy van, Viola sorait véve… ha azok csakugyan irattak volna… miként gondolhatott csak egy pillanatig mást, minthogy a’ zsivány erőszakos módon fog ez irományokhoz jutni. Sőt – folytatá a’ főbiró rövid hallgatás után, melly alatt szemeit a’ jegyzőre szegezé – már önn’ vallomása szerint majdnem a’ bizonyosságig kisül, hogy a’ gyilkosságnak elkövetését nemcsak előre tudta, hanem benne mint felbojtó [sic] részt is vett, miután Viola maga sem az irományoknak becsét, nem ismerheté, sem magát megszerzésökért illy veszélynek minő e’ gonosztettével össze vala kötve, ki nem tette volna, ha arra más valaki által nem buzditatik… hogy pedig csak a’ jegyző ur lehetett, világos, minthogy ez irományok’ megszerzése senki másnak érdekében nem feküdt.”
Tengelyi szólni akart, Nyuzó folytatá: „És ki teszi ezt? ki követi el e’ szörnyü bünt? kérdem: egy jegyző, olly ember, kinek a’ gonosztevők’ üldözése kötelességében áll, ’s ki a’ bizodalmat, mellyel iránta a’ megye ’s nagyságos urasága viselteték, arra használja, hogy házát gonosztevők’ rejtekévé tegye. Ez súlyosabb eset, – szólt, esküttjéhez fordulva, tovább – hogysem mi róla végezhessünk; a’ vádlottat be kell küldenünk a’ megye’ házához, ’s pedig jó őrizet alatt, nehogy Viola ’s czimborái, kik, a’ mint látszik, vele szoros összeköttetésben vannak, őt az igazság’ kezei közül kimentsék.”
Az alispán, ki a’ dolgok’ kifejlődésében érzékeny részt vett, Nyuzót figyelmessé tevé, hogy erre semmi szükség nincs, miután Tengelyi urért, ha ugy kivántatnék, ő szivesen maga is felvállalná a’ kezességet; de Nyuzó, ki eddig az alispán’ kivánatát teljesitendő, mind azon durvaságtól, mellyel máskor hasonló alkalommal élni szokott, visszatartóztatá magát, nem tartá szükségesnek, hogy elöljárójának e’ pontra nézve is engedjen, ’s ünnepélyesen kijelenté, miként az egész dolog’ feleletterhe őt illeti, ’s miként ő ehhez hasonló esetben soha kezességet elfogadni nem fog, ha Tengelyinek nemessége nem vonatott volna is kétségbe, miután nyilvános rablók’ czimborái’ letartóztatására nézve még a’ nemesi kiváltság sem vétetik tekintetbe.
„Hogy merészel az ur engem rablók czimborájának nevezni, – kiálta Tengelyi, ki a’ mérsékletet, mellyre magát eddig kényszerité, tovább fenntartani képes nem volt – ön, kiről az egész megye tudja, miként nem egyszer hivatalát orgazdaságra használta?”
A’ mi Tengelyinek ezen vádját illeti, meg kell vallanunk, a’ jegyző alig mondhatott volna ollyat, melly az érdemdús főbirót, főkép’ alispánja’ ’s ennyi emberek jelenlétében, kellemetlenebbül érdekelhette volna, miután a’ megyében csakugyan több esetről beszéltek az emberek, hol az elrablott marha a’ tulajdonosok által állitólag Nyuzó’ istállóiban találtatott meg, min természetesen ez emberek annyira elbámultak, hogy első pillanatban, nem tudva mit mondjanak, elhallgattak, ’s ha később valamelly tanuval az istállóba visszatértek, a’ marhát soha többé nem találták ott; azonban, a’ pillanatnyi zavar, mellybe a’ főbiró hozatott, csak arra szolgált, hogy elfojtott dühét kitörésre ingerelje, ’s minden kimélettel felhagyjon, mellyel magát eddig viselé. „Hogy merészelem igy nevezni?! – kiálta a’ felbőszült tisztviselő – hogy merészelem én igy nevezni, ki a’ tekintetes nemes megyének főbirája vagyok? ’s ha a’ teins alispán iránt kimélettel nem vagyok, régen vasra verettem volna, miután tudva való dolog, hogy mikor Violát mult restauratio előtt itt a’ faluban kerestük, a’ zsivány az egész idő alatt e’ házban rejtve volt, hová midőn őreimmel belépni akartam, a’ notariusné még oppositioval szemtelenkedett fellépni.”
„Ki mer házam ellen illy rágalommal fellépni? – kérdé a’ jegyző mindig hevesebben – Viola az én házamban?… Felfogadtam nőjét ’s gyermekeit, mert nyomoruságban voltak; a’ zsiványt nem láttam soha!… Szólj te Erzsébet, – mondá nőjéhez fordulva – volt-e Viola valaha házunkban?”
Erzsébet, ki, mint Tengelyi maga, arról, hogy Viola Vilma’ megegyezésével Liptákné által a’ házban elrejtetett, mit sem tudott, esküvéssel bizonyitá, hogy az üldözött soha, mióta rosz életre adta magát, e’ házban nem volt; mire a’ főbiró gúnyosan mosolygva, Liptáknét hivatá elé, ki azt, mit a’ rögtön itélő törvényszék előtt esküvéssel vallott, többé vissza nem veheté. „Igazság, teins uram, – mondá az asszony sohajtva – hogy mikor Violát a’ faluban üldözték, szegény az egész idő alatt itt a’ házban volt; én magam rejtettem el a’ kamarába a’ hordók alá, de sem a’ nemzetes ur, sem a’ nemzetes asszony nem tudtak semmit felőle, sőt már a’ törvényszék előtt is mondtam, annyira féltem ha megtudják, hogy még azt sem beszéltem el nekik, a’ mire szegény Viola mikor elment kért, hogy megmondjam: hogy a’ nemzetes ur irásaira vigyázzon; ’s pedig ha elmondom, ki tudja, mennyi baj nem történt volna soha!”
„A’ ki hiszi, üdvezül; – mondá a’ főbiró gúnyosan – miként vezethetted volna a’ zsiványt e’ ház’ kamarájába, a’ nélkül hogy valaki tudná?”
„Ki mondta azt, hogy senki nem tudta? – válaszolt Liptákné – én csak azt mondtam, hogy a’ nemzetes ur nem tudta, ’s a’ nemzetes asszony sem, ki akkor már alunni ment. Mikor szegény Viola a’ házhoz jött, csak Vilma kisasszony ’s én voltunk ébren. Épen Zsuzsi’ ágya mellett ültünk, mikor az utczán a’ lármát hallottuk. Én kimentem a’ kertbe ’s ott találtam Violát, körül volt véve a’ ház mindenfelöl, sehol menekülés, azt tudtam, ha megfogják, fel fogják akasztani, ’s kértem Vilmát, hogy a’ szegényt a’ házba hozhassam. Az angyali leánynak megesett szive szerencsétlenségén ’s megengedte. Ez az egész; ne üdvezüljek, ha kivülünk más valaki tudta, hogy az, a’ kit keresnek, itt van. Ha roszul cselekedtünk, hogy Violát elrejtettük, ám nem bánom, csináljanak velem a’ mit akarnak, ugy is elég vén vagyok, ’s nem bünös senki más, mint én!”
„Ne félj, meg fogsz lakolni te is, vén boszorkány! – mondá a’ főbiró mérgesen – most még csak a’ kisasszonyt kell kérdenünk, ugy látszik, az egész család egyetértésben van. Hívja be leányát, – tevé hozzá Tengelyinéhez fordulva – hadd kérdezzük meg azt is.”
„Mit, az én leányomat?! – szólt Erzsébet szenvedélylyel – abból ugyan nem lesz semmi! leányom Réty Ákosnak jegyese, azt próbálja valaki megsérteni, ha merészli… Vilmám illy emberek előtt! vallatva mint a’ gonosztevő!” ’S a’ jámbor asszony hihetőkép’ még többet mondott volna, ha Tengelyi maga nem kéri, hogy menjen leányaért, mint kivántatott.
„De meggondoltad-e, kedves Jónásom?” kérdé Erzsébet, bámulva férjét.
„Mondom, menj szobádba, ’s hídd ki leányodat, – válaszolt Tengelyi komolyan – én meg vagyok győződve, hogy Liptákné hazudik; soha leányom nem titkolt semmit előttem.”
Erzsébet kiment ’s rövid idő mulva leányával tért vissza a’ szobába. A’ szépségnek hatalma ellenállhatlan, ’s maga Nyuzó, minden természetes nyersesége mellett, midőn a’ hölgyet látá, ki anyjától vezetve előtte megjelent, e’ halvány szabályos arcznak szelid kifejezése előtt elveszté bátorságát, ’s váratlan nyájassággal mondá: miként bizonyos környülményeknek felvilágositása szükségessé teszi, hogy némelly kérdésekre feleljen, azaz ha e’ pillanatban ellenére nincs, mert azon esetben ő kikérdeztetését szivesen máskorra is halaszthatná.
„Nem lesz szükséges; – mondá Tengelyi szárazan. – Szólj nyiltan; – tevé hozzá Vilmához fordulva – igaz-e, hogy Viola, mikor a’ faluban kerestetett, házunknál elrejtve volt?”
„Atyám” szólt Vilma, ’s halvány arczait egyszerre pirosság futotta el.
„Ne félj semmit, kedvesem; – folytatá amaz biztató hangon – lám te jó kedves leányom voltál mindig, soha semmit szüleid előtt nem titkoltál el; mondd meg tartózkodás nélkül: igaz-e, hogy Viola házunknál volt, ’s hogy te itt-létére engedelmet adál?”
Vilma hallgatott, a’ szegény leány egész testén remegett, ’s maga Nyuzó sajnálni kezdé a’ hölgyet, midőn a’ hatást látá, mellyet e’ kérdések reá tevének.
„Mondom, ne félj Vilmám, – folytatá Tengelyi ismét – én tudom, hogy az egész csak rágalom; tudom, hogy nem lettél volna képes illy valamit tenni engedelmem vagy legalább a’ nélkül, hogy később tudósitanál; lám ez asszony itt, – tevé hozzá, Liptáknéra mutatva – kitől mást vártam ’s érdemeltem, azon hazugsággal mentegeti magát, hogy Violát engedelmeddel rejtette el házunkban.”
A’ gondolat, hogy az igazságnak nyilt megvallása Liptákné’ igazására szükséges, Vilma’ szivében háttérbe szoritá a’ gyermeki félelmet, melly őt az egésznek elbeszélésétől visszatartóztatá, ’s a’ szegény leány, könytelt szemeit apjára emelve, bizonyságot tett, hogy ez asszony igazat mondott. „Bocsánatot kedves apám, – tevé hozzá könyörgő hangon – a’ szerencsétlenségnek egyedüli oka én vagyok; én magam mondtam Liptáknénak, hogy ha lehet, Violát rejtse el házunkban; én magam kértem őt, hogy csak apámnak ne mondjon semmit, mert tudtam, hogy bármi természetes, ha mindent elkövetek, hogy egy szerencsétlent halálától megmentsek, mégis apám, mert Viola gonosztevőnek mondatik, ez esetben neheztelni fog.”
„A’ ki hiszi, üdvezül!” mormoga Nyuzó fogai közt, mig Keniházy nagyokat sohajtott, ’s Réty megjegyzé, hogy az egész előadásban semmit, mi azt valószinütlennek tenné, nem lát.
Tengelyi, ez egész idő alatt szemeit éghez emelve, hallgatott, de arczának kifejezése mutatá, hogy lelkén azon fájdalmaknak egyike vonul át, mellyeknek kimondására nyelvünknek szók, szemeinkben könyek hibáznak; Vilma néma kétségbeeséssel függeszté szemeit apjára, ’s a’ kínos hallgatást csak Vándory szakitá félbe, ki midőn barátjához közelitett ’s kezét fogá, kéré, hogy ne nyomassa el magát fájdalma által.
„Ne félj, – mondá Tengelyi komoran – ha oda kelle jutnom, hogy tulajdon leányomtól csak ugy hallhatok igazságot, ha biró előtt kérdezem, nincs többé, min e’ világon bámulhatnék. De hagyjuk ezt! – tevé hozzá egy sohajjal, a’ főbiró- ’s esküttjéhez fordulva – vessünk véget e’ kínos jelenetnek. A’ mit a’ teins urak vizsgálatuk által megtudni kivántak, tudják, a’ bünjelek mind ellenem szólnak, nincs ok, miért fáradjanak többé. Engedjenek két órát, hogy dolgaimat rendbe szedve családomtól bucsút vegyek; nem bánom, őriztessék házamat addig a’ mint tetszik, ’s azután vitessenek be Porvárra.”
„Ha Tengelyi urnak mentségére semmi több mondani valója nincs, – szólt Nyuzó fölkelve – csakugyan véget vethetünk az egésznek; a’ dolog világos. Két óra mulva szekere készen lesz, addig rakja össze holmiját, ’s előre mondom, jól fogja tenni, ha hosszabb maradásra készül.”
„Mi vele megyünk! – mondá Erzsébet sirva fakadva – én férjemet nem fogom elhagyni végső nyomoruságában.”
„Kedves Erzsébetem, – szólt a’ jegyző meghatva – maradj te itt házamnál. Miután illy terhes vád emeltetik ellenem, szükség, hogy védelmemre készüljek, ’s legjobb, ha egy ideig magamra hagytok.”
Erzsébet még inkább sirt, ’s Nyuzó, miután még megjegyzé, hogy ugy sem tudja, mennyire egyezett volna meg a’ tömlöcz’ szabályaival, hogy a’ vádlott családjával szólhasson, esküttjével együtt a’ szobát elhagyá; ’s én, részemről azt hiszem, hogy valamint e’ viszonyok között a’ jegyző’ családjának semmi kedvesebbet, ugy önmagára nézve semmi czélirányosabbat nem tehetett volna, miután alig hagyá el a’ házat, midőn Ákos a’ legnagyobb fölgerjedésben a’ szobába lépett.
Ákos, ki, miután Vándoryval tegnap este mátkájától haza tért, a’ fél éjet szobájában fel ’s alá járva boldog ábrándok között tölté, midőn szerencséjének érzetében elfáradva végre lefeküdt, olly édes álomba szenderült, hogy noha szobája a’ lelkész’ szobájához a’ második vala, sem Tengelyi’ sem Liptákné’ jöttéről mit sem hallott, ’s csak most, midőn az öreg János által fölébresztetett, tudá meg mind az elkövetett gyilkosságot, mind azon lépéseket, mellyeket a’ főbiró Tengelyi ellen tesz. – Az érzelmeket, mellyek Ákos’ szivét e’ hireknél eltölték, ’s mellyekkel midőn a’ jegyző’ házához sietett, kedvesét halványan, siró anyja mellett látá, nem fogom leirni. „Az istenért, mi történt itt?” mondá mihelyt a’ szobába lépett.
„Kedves Ákosom, – szólt kezét megragadva Erzsébet – oda vagyunk, nevünk megbecstelenitve, férjemet gyilkossággal vádolják ’s a’ megye’ tömlöczébe fogják vinni,…” itt könyei elfojták szavának hangját.
„És apámat én rontottam meg; – szólt kétségbeesve Vilma. – Ákos! ha valaha szeretett, mentse meg őt…” ’s ezzel a’ szerencsétlen leány magán kivül az ifju karjai közé rogyott.
Ákos, Erzsébettől követve, kedvesét a’ mellékszobába vivé; a’ jegyző hallgatva nézett utánok, ’s szemében köny ragyogott, midőn Vándorynak kezét szoritva halkan mondá: „Ha elmegyek, légy te e’ szegényeknek apjok.”
Réty mélyen meghatva állt ott az egész jelenet alatt; azonban a’ hideg formaság, mellyel Tengelyi, valahányszor az alispán mellette szót emelt, pártfogását visszautasitá, visszatartóztatta őt e’ részvétnek nyilvánitásától; most erőt véve magán, midőn a’ jegyző- ’s Vándoryhoz közelitett, megindulásától elfojtott hangon kéré, hogy bármi történt is közöttök eddig, most legyen meggyőződve, miként ő mindent el fog követni, hogy egykori barátját e’ szerencsétlen helyzetből megmentse.
„Igen köszönöm a’ meleg részvétet, mellyel a’ tekintetes alispán ur helyzetem iránt viseltetik; – mondá Tengelyi hidegen, midőn a’ szólóhoz fordult – megvallom, nem is vevém észre, hogy még szerencsénk van, ugy hivém, hogy miután a’ dolog, melly érdekét gerjeszté, bevégeztetett, a’ főbiróval együtt eltávozott; hisz’ a’ teins ur látta, minden rendiben van, a’ gonosztett, ugy látszik, egészen kisült ellenem.”
„Tengelyi! – mondá Réty mélyen meghatva – ne legyen igazságtalan irántam; engem e’ házba semmi más nem vezetett, mint hogy jelenlétem által önnek ha lehet hasznára legyek, ’s Nyuzót azon kiméletre birjam, mellyet hivatalának teljesitése illy esetben megkiván.”
„Ha a’ teins urnak ez vala szándéka, – szólt Tengelyi keserüen – egyszerübb lett volna, ha a’ tisztújitásnál nem használja befolyását arra, hogy olly szolgabiró választassék, kit csak elöljárójának jelenléte tartóztathat vissza attól, hogy hivatalával vissza ne éljen.”
„Nem fogok önnel erről vitatkozni, – válaszolt az alispán zavarodottan – csak arról akarom biztossá tenni, hogy bármi súlyosaknak látszassanak a’ jelek, mellyek ön ellen szólnak, én ártatlanságáról meg vagyok győződve; reám számolhat.”
„Teins uram, – mondá Tengelyi komolyan – volt idő, hol a’ számolás’ ezen nemével foglalkoztam; barátim elég jók voltak meggyőzni, hogy azon véghetlen ’s határtalan érzés, mellyet barátságnak nevezünk, sokkal fenségesebb, mint hogy reá e’ földön számolhatnánk. Rövid idő mulva talán meg fogok jelenni biráim előtt, ’s ha a’ teins ur elég erőt érez magában megfeledkezni a’ barátságról, mellyel irántam eddig viseltetett; örömmel fogom látni közöttök; most megbocsát, ha távozom. Csak két órát tölthetek házamban, ’s azt családommal akarom tölteni.” ’S ezzel mélyen meghajtva magát, Tengelyi, Vándoryt magával vezetve, a’ mellékszobába ment.
Réty sokáig utána nézett, azután mélyen felsohajtva a’ házat elhagyá.