Ha az emberek olly nagylelküleg bánnának mindennel a’ mit birnak, mint gondolataikkal, való boldogság volna élni! Egyéb birtokunkra nézve abban gyönyörködünk, hogy másokat belőle kizárunk, csak gondolatjait közli mindenki szivesen, ’s ha valami eszébe jutott, nem nyugszik, mig elméje’ legujabb gyümölcsében nem részesité szomszédait. Történjék, sőt mondassék csak valami, az emberek között, véghetlen gondolatcsere támad, a’ legigazságosabb csere a’ világon, hol ritka ad mást, mint ócska dolgokat, ’s még ritkább kap mást mint ócskákat vissza. A’ boldogság, melly reánk mennyországban vár, ugy hisszük, nagy részben az angyalok’ ’s üdvezültek’ énekében áll; e’ földön az emberek’ örömei természet szerint egy fokkal alantabb keresendők, ’s kétségen kivül abban fekszenek, hogy beszélhetünk,… ’s mint a’ méh minden virágból mézet: ugy a’ legkellemetlenebb tárgyból egy jó hossz beszélgetés’ minden édességeit vonhatjuk ki magunknak, ’s pedig nemcsak azon ritka a’ természettől kiválasztott teremtések, kiknek az ég tulajdon gondolatokat adott, hanem mindenikünk; mert hisz’ eszmék, mint a’ pénz, szaporodni látszanak körözések által, ’s a’ zacskó inkább peng, ha felette tele nincs. Valamint azon arany, mellyet Krősus egykor a’ görög bölcsnek mutatott, valószinüleg el nem veszett, hanem aranyokra verve, talán épen midőn ezeket irom, örömdobogó szivvel olvastatik fel valamelly tőzsér által: ugy van az eszméinkkel is; a’ gondolat, melly ezeredek előtt egyben támadt, milliók által használtatott azóta; ezerek hivék gazdagoknak magokat, ezerek hetvenkedtek birtokával, mert hisz’ a’ gondolat, mint a’ pénz, azé, ki vele él. Ki nagy sommákat penget, az gazdagnak tartatik, habár minden darab ezer kezeken fordult volna meg. Van még egy hasonlat, melly a’ pénz ’s beszéd között létezik, ’s mert véletlenül e’ tárgyra jöttem, miért ne mondjam el?… Valamint azon országokban, hol arany ’s ezüst a’ földben terem, ritkán találunk sok nemes érczet forgásban, ’s áldott hazánkban papirral fizetünk, mig Anglia- ’s Francziaország aranyinkat méri: ugy van a’ gondolatokkal is,… ki velök élni akar, nem keresi fáradságosan, hanem felgyüjti, mit mások homlokuk’ izzadságában napvilágra hoztak; mert hisz’ pénznél csak az, hogy legyen mit kiadnunk: gondolatoknál, hogy legyen mit elmondanunk, képezi az egésznek becsét; az eszmék’ ujsága, sőt a’ tárgy’ kellemetlensége közönös: maga a’ beszélgetés az, mi élvet ad.
Az emberi nem’ ezen természete mellett olvasóim nem bámulhatják, ha a’ tiszaréti kastély’ lakóit Macskaházy’ meggyilkoltatása után nem találják olly levert állapotban, mint azt első pillanatban talán gondolák. A’ borzadás, mellyet az ügyvéd’ halála gerjesztett, megszünt, ’s most csak a’ beszélgetésnek lehető legjobb tárgya maradt, mellyben a’ szakács által a’ konyhában rakatott nagy tüz körül az egész ház részt vett; noha a’ háznépnek egy része mindjárt a’ gonosztett után majdnem egyszerre rohant Macskaházy’ szobájába, még is nem volt közöttök, kinek valami különös mondani valója nem volna, ’s reggelig, hol a’ társaság együtt maradt, a’ történet majdnem annyiféleképen magyaráztatott meg, mint Hannibalnak az alpeken való átmenete,… mindenik külön hypothesist állita föl, mellynek bebizonyitására egész erejét megfeszité.
A’ legnagyobb, ezen előadások között létező különbség az val, melly lassanként a’ haldoklónak végszavai iránt kifejlődött. A’ szakácsné, a’ kulcsártól ’s mindenestől pártolva, esküvés mellett azt állitá, hogy Macskaházy, mikor kérdeztetett, ki ölte meg? egyenesen ezen kérdésre felelve nevezte Tengelyit; a’ szakács, kinek illy hazugság ellenében lehetetlen vala tisztán az igazságnál maradni, ’s ki, mint vitatkozás között sok becsületes ember, szükségesnek tartá az igazságnál még valamivel többet mondani, szinte istent ’s annak minden szenteit hivá tanubizonyságul arra, hogy az ügyvéd csak azt érté, hogy Tengelyi urral szólni akar, mire nézve szinte a’ konyhaszolgáló, az inas ’s egy pesztonka, vele tökéletesen egyet értettek. Tengelyire, ki még éjszaka a’ házhoz jött, ’s a’ szobát, mellyben a’ gonosztett elkövettetett, a’ birák által bepecsételteté, az, hogy a’ haldoklónak utolsó szava az ő neve volt, látszható hatást tett, ’s képzelhetni, hogy ez nem kissé nevelé a’ vitatások’ élénkségét. Reggel végre a’ szolgabiró, kire az egész éjszakán át szakács ’s szakácsné egyaránt hivatkoztak, eljött.
„Megölték fiskálisunkat,” mondá a’ szakács még azalatt, hogy Nyuzót kocsijából kisegité.
„Szegény teins ur! – vága közbe a’ szakácsné – és utolsó szava…”
Itt a’ szakács nagy örömmel jelenté, hogy a’ gyilkos megfogatott.
„Azt én fogtam,” szólt a’ hajdu.
„Igen, a’ kályhalyukban fogták,” pótolá a’ pesztonka.
„Nem fogták meg!” mondá hangosabban a’ szakácsné.
„Az az üveges zsidó, a’ kit a’ teins ur ismer,” szólt közbe a’ szakács, ki, mint a’ legmagasabb rangu személy, különösen felhivatva érzé magát, hogy a’ szolgabirónak ő adja a’ szükséges felvilágositásokat.
„Csakhogy elszökött; – szólalt fel Ferkó kocsis, ki most szinte előre tolakodott – a’ Tiszáig kergettük, ott…”
„Lenn van a’ pinczében – mondá a’ mindenes – ugy megkötöztem kezét, lábát, hogy…”
„Igen, teins uram, – folytatá a’ kocsis – ugy szaladt, nem tudtuk elérni; mikor a’ bokrokhoz jött…”
„Az ajtó maga rendjében be van pecsételve, a’ zsidót bezárattam…” – mondá a’ szakács méltósággal.
„Nem volt biz’ az zsidó soha életében,” vágott szavába a’ szakácsné.
„De bizony a’ zsidó volt!” kiáltott a’ szakács, pesztonka ’s konyhaszolgáló egyszerre.
„Hát ha zsidó volt, – kiáltott a’ szakácsné – a’ teins fiskális ur minek rázta fejét igy ne?!” ’s ezzel a’ szakácsné fejét irtózatosan rázni kezdé, mig a’ többiek, azt, hogy a’ zsidó volt, ’s hogy nem volt zsidó, kiáltozák egymás’ ellenében.
„Megbolondultak-e valamennyien? – harsogott végre a’ szolgabiró hatalmas szavával a’ lárma között – az ember tulajdon szavát nem hallhatja e’ fecsegés között.”
Mind hallgattak, csak a’ szakácsné rázá még mindig fejét, azt sugva az esküttnek fülébe, kihez közel állt ’s kiben türelmesb hallgatót remélt, hogy a’ fiskális ur, miután megölték ’s a’ zsidót látta, éppen igy tett.
„Édes szakács ur, – szólt végre Nyuzó, ez érdemdus férfihoz fordulva, szelidebb hangon – nem kaphatnánk-e frustökot? [sic] szörnyen megfáztunk;” mire a’ megszólitott arra kérve a’ teins urakat, hogy addig csak az ő jól fűtött szobájába menjenek, rövid idő mulva a’ reggelire szükséges sligoviczát ’s kenyeret hozá, csak addig, mig a’ kávé, vagy más, a’ mit parancsolnának, elkészül.
A’ szakács e’ szerint a’ főbirónak kizáró birtokába jutott, ’s mig a’ szakácsné panaszkodva, hogy ki sem is hallgattatott, roszkedvüen szobájába ment, ’s a’ kávé-csinálást a’ pesztonkának engedé által, egészen akkép értesité őt a’ történtekről, mint azokat magának képzelte. Szerinte Macskaházy minden kérdésen kivül a’ zsidó által öletett meg, ki mihelyt a’ tettet elkövette ’s embereket hallott, még mielőtt valamit elrabolhatott volna, a’ kályhalyukba menté magát, honnan a’ hajdu által kihuzatott. „Ha az embernek a’ gyilkosságról csak egy kis fogalma van, – folytatá a’ szakács előadását – világosan látja, hogy nem is lehet más; minden gyilkos, ha tetten kapják, elbujik, hordó vagy deszka alá, vagy valami kályhalyukba, százszor olvastam illy historiákat; de az a’ szakácsné nem tud semmit, és azután disputál.”
„Persze szakács urnak igazsága van, – mondá Nyuzó, miután második poharát kiitta, ’s gondolataiba mélyedve, véletlenül harmadikat töltött magának; – a’ dolog világos, akár nem is nyomozhatná az ember.”
„De nem mondtam-e én mindjárt?” szólt az eskütt a’ legnagyobb önmegelégedés’ kifejezésével integetve fejével.
„Mit mondtál mindjárt Bandi?” kérdé a’ főbiró, ki csak arra emlékezett, hogy esküttjét alig birta felkölteni.
„Hát azt mondtam, – válaszolt a’ másik büszkén – hogy ezt a’ gyilkosságot bizonyosan valami olly semmirevaló gazember követte el.”
„Igazság, Bandi mindjárt mondta ezt; – szólt a’ főbiró – én nem gondoltam volna, hogy ez a’ zsidó illyenre vetemedik; szegény Macskaházy, áldott jó ember volt!”
„És még minap hogy tarokkozott; – mondá elérzékenyedve Keniházy – kétszer huzta be a’ zsidó… Zátonyinak öt tarokkal elfogta ultimóját…. és most az a’ zsidó!”
„De a’ zsidó mindent tagad, – szólt, midőn az épen behozott kávét, vagy mi annak neveztetett, vendégei elébe helyezé, a’ szakács – hacsak a’ teins urnak nem sikerül.”
„Nem sikerül? – kérdé Nyuzó, boszus tekintetet vetve a’ szakácsra, hogy illy valamit csak gondolni mert – egy haszontalan zsidónál, ’s nem sikerül! husz esztendeig szolgálom a’ vármegyét ’s mindent kisütöttem még, a’ mit csak akartam.”
„Hisz’ az egész világ tudja ezt, – mentegetődzött a’ szakács – mindenki irigyli járásunknak, hogy a’ teins urat birjuk; de ezek a’ zsidók néha szörnyü makacsok.”
„Ha szólni nem akar, – mondá Nyuzó, félre taszitva kiitt findzsáját – majd kiált.”
„Elöl Pali, hátul a’ hajdu, – mondá megelégedett mosolylyal az eskütt – én meg az asztal mellett tentával ’s papirossal. No majd lát valamit szakács ur, fogadom, illyent még nem látott; ha mi valakit körülfogunk, az nem tagad sokáig, azért jót állok.”
A’ reggeli, mellyben mind a’ két tisztviselő, inkább csakhogy magokat mivelt embernek mutassák, részesült, ez alatt be vala végezve. Keniházy bámulva, mint illy alkalomkor mindig, az emberek’ balgatagságán, kik Magyarországban, hol a’ legjobb bor ’s pálinka terem, a’ kávéra vetemedtek, – mint mondott volna az érdemes eskütt, ha hallja, miként némellyek a’ herbathea! pótlására szőlővirágot! ajánlanak, mi által a’ bor még mielőtt musttá válhatott emésztetik fel? – egy pohár sligoviczával mosá le a’ kellemetlen italnak emlékét. Nyuzó meggyujtá az ivás közt félre tett pipáját, ’s miután torkát köszörülve a’ szobában egy párszor fel ’s alá járt, a’ szakácsnak tudtára adá, hogy a’ rabot felhozathatja, ’s hogy a’ hajdu készen legyen; mire emez, ki már ugy is alig mérsékelheté kiváncsiságát, azonnal elment, ’s Keniházy jókedvüen, mert egy pár iv konyhapapirt talált az almáriumon, mellyre az önkéntes vallomást felirhatta, a’ nélkül hogy a’ megyének beszámolandó papirost fogyasztaná, pennákat vágva készült munkájához.
Olvasóim ismerik a’ módot, mellyel Nyuzó az elébe állitott gyanus személyekkel bánni szokott, ’s azért ne várják, hogy az üveges zsidónak vallatását hosszasan előadjam. Igaz, vannak, kik azt hiszik, hogy bánásmódunkat mindig azon egyede’ jelleméhez kell alkalmaznunk, kikkel dolgunk van; de ezen általánosnak látszó elv többnyire csak olly személyek irányában alkalmaztatik, kiknél bánásmódunkat később megbánhatnók,… alsóbbakra nézve majdnem mindenki’ bánásmódját Prokrustes ágyként használja, mellyet, mindenkire egyenlően alkalmaz; ha az egyed, ki kezei közé akadt, nem illik belé, annyival roszabb neki, huzni, vonni fogja, vagy összetörni mig beléillesztheti,… mit bánja ő, hogy tetszik neki? Nyuzó legalább ezen többség közé tartozott. A’ főbiró azon embereknek vala egyike, kiknek a’ természet, ugy látszik, kötelességül tevé, hogy magokat azzal, kivel épen szólnak, mindig paralellekben tartsák,… ha ez fejét fölemeli ’s testével ehhez hasonló vonalat képez, ők azonnal ekkép’ hajlanak meg; ha a’ másik meghajlik, igy körülbelöl, ők azonnal hátravetik fejöket, ’s illy visszagörbült méltóságban állnak előtte. E’ jellemek, mellyeknek magyarázatára e’ geometriai formánál alkalmaasabb módot nem ismerek, hazánkban nem ritkák, ’s olvasóim talán ismerőseik között is fognak találni ollyakat, kikre jellemzésem illik; én részemről, fájdalom! sokra akadtam, kinek emberekkel való bánását jóvá hagyni csak akkor lehetne, ha az alsóbbak iránt mutatott büszkeség’ pótlékául, azon kutya alázatosságot fogadjuk el, mellyel felsőbbek iránt mindig viseltetnek. Ha azon tiszteletet, mellyel egy résznek kelleténél többet, a’ másiknak kevesebbet adtak, összeszámitanok, ’s az egész mennyiséget az egyesek közt, kikkel társalkodtak, ujra felosztjuk, talán kisülne, hogy mindenkinek megadták magáét. – Nyuzótól az üveges zsidó más bánásmódot, mint mellyet Peti czigány a’ törökdombon tapasztalt, nem várhatott, sőt sorsa nehezebb vala, a’ mennyiben senki jelen nem volt, ki pártját foghatá, sőt mind Keniházy, mind a’ szakács, ki a’ zsidókat utálá, mindent elkövettek, hogy a’ főbirót még inkább fölgerjesszék szerencsétlen vádlottja ellen. A’ zsidó noha minden kérdés ugy intéztetett, hogy feleletét mintegy magában foglalá, a’ gyilkosságot állandóan tagadta.
Nyuzó nem osztá a’ zsidók iránti előitéletet egész kiterjedésében, gyülölés semmi esetre nála nem emelkedhetett annyira, mint a’ szakács, ki olly nép iránt, melly hurkát ’s kolbászokat megvet, sódartól undorodással elfordul, ’s kocsonyáról hallani sem akar, már a’ dolgok’ természete szerint semmi rokonszenvet nem érezhetett, sőt voltak, kik a’ főbirónak, az ur választott népe’ egyes polgárai iránt mutatott szerfeletti részrehajlását hányták szemére, ’s mondták, miként előtte zsidó ellen pert nyerni majdnem olly nehéz, mint? (elfelejtém hamarjában, milly vármegyében) de mindennek megvannak határai, ’s ha a’ főbiró a’ zsidó népnek egy azaz gazdagabb részét korunk’ felvilágosodott szempontjából tekinté is, sokkal inkább fontolva haladt ő, mint hogy ugyanezen elveket le egy üveges zsidóig alkalmazná, ki egész töredékeny birtokát hátán hordá, ’s drága követ az egy gyémánton kivül, mellyel tábláit vágja, nem birt. Az emancipatió, tagadni nem lehet, hazánkban lépéseket tesz; a’ zsidók, kik orvosi tudományokkal sokat foglalkoznak, politicai állapotuk’ javitására a’ homoeopathia elvének alkalmazásához folyamodtak, azaz, mert magukat egyenesen nem emancipálhatják, lassanként mindenféle kötelezvények által a’ keresztényeket kezdik mancipálni, mi a’ mint tudva van, eredményre nézve egyre megy; a’ zsidóság hazánkban e’ pillanatban olly hegyhez hasonló, mellynek alja még sötét homályban áll, de mellynek vezércsillagunk sugáraitól aranyozott csúcsára nézve a’ nap már feljött,… ’s ha az üveges, népének ezen részéhez tartozik, talán más vala helyzete, igy, midőn senkinek gyapját vagy gubicsát meg nem veheté, sőt még a’ dohány kereskedésben sem vett részt, neki illy kedvezésekre számot tartani nem lehete; ő előtte birája bizonyosan nem felejté el, hogy eldődei üdvezitőnket keresztre fesziték.
A’ főbiró, miután vádlottján a’ vallatásnak minden nemét – a’ Keniházy által emlitett körülfogást is ide értve, mellyhez a’ hajdu botjával felhivatott – megpróbálta, a’ legnagyobb felindulásban jára fel a’ alá a’ szobában. „Farkasgúzsba köttetlek, agyonveretlek ha nem szólsz,” kiálta, midőn a’ szerencsétlent ismét mellbe löké; ’s az remegve könyörgő hangon ujra ártatlanságát bizonyitá.
„Ártatlan! – kaczagott a’ főbiró; – ’s igy néz ki az ártatlanság?” mire Keniházy ’s a’ szakács, a’ zsidóra forditva szemeiket, szinte nevetni kezdének, mig Üveges Jancsi’ egy szeméből nehéz könyek gördültek le arczain. Meg kell vallani, a’ zsidó’ külsejében nem vala semmi, mi őt arra jogositá, hogy bárki által az ártatlanság képének tartassék. Veres haja, melly a’ pinczében, hol az egész éjt tölté, megnedvesedett, még mélyebben lógott le homlokába, mint máskor; ruhája ’s szakálla még mocskosabb vala, csunya arczvonásait félelme ’s a’ fájdalom, mellyet összeszoritott kezei ’s a’ főbiró’ ’s hajdu’ ütései okoztak, még inkább elvaditák,… gonosztevőt nem lehetne máskép festeni… de a’ zsidó azért mindegyre hirdeté ártatlanságát. „De kérem a’ tekintetes főszolgabiró urat, – rimánkodott – és a’ tekintetes eskütt urat, és a’ szakács urat is, aki engem régen ismer…”
„Igen, hogy semmirevaló gazember vagy, – szólt az utóbbi – a’ ki valahányszor valamit csináltattam, mindig megcsalt.”
„De kérem alássan, biz’ én nem csaltam meg senkit! – sohajtott a’ másik – a’ kastélyban az ablakoknak nagy táblái vannak, és az üveg igen drága, és én…”
„Megint másról locsogsz, akasztófára való! – kiáltott a’ főbiró – még egyszer kérdezlek utolszor, ha nem vallasz, meglátod mi történik veled; miért ölted meg a’ fiskális urat?”
„Nem öltem meg biz’ én, – válaszolt sirva a’ kérdezett – már miért öltem volna meg? Macskaházy ur jó, kegyes uram volt, ha ő élne, nem bánnának igy velem!”
„Persze, ha nem ölted volna meg,” vága szavába a’ főbiró.
„Én nem öltem meg, – folytatá a’ másik mindig zokogva – mikor szakács ur engem Macskaházy urhoz vezetett ’s kérdezte: én öltem-e meg? a’ fiskális ur nem tudott szólni, de mindegyre rázta fejét. Mondja szakács ur maga,” szólt tovább ehhez fordulva.
„Az igaz, – mondá emez – mikor e’ gazembert az ágyhoz vezettem ’s a’ fiskális urat kérdeztem: ez gyilkolta-e meg? ő fejét rázta; de ki tudja, mit értett alatta! talán már magán kivül is volt.”
„Nem volt magán kivül, – mondá a’ zsidó könyörgő hangon – már hogy lett volna magán kivül, mikor szakács ur kétszer kérdezte meg, ’s az áldott szegény fiskális ur mindig rázta fejét.”
„Alkalmasint ez lesz, – szólt most Keniházy – miről a’ szakácsné mikor jöttünk szüntelen fecsegett.”
„A’ szakácsné igen, – folytatá a’ rab – és az egész ház mind ott voltak ’s látták hogy a’ fiskális ur fejét rázta; áldott ember! nem is tett semmi mást mihelyt a’ szobába jöttem, hanem mindig rázta fejét.”
„Hivja be valaki azt a’ szakácsnét,” szóla Nyuzó, ki most szinte ez asszony’ különös magaviseletére ’s szüntelen fejrázására visszaemlékezett.
„Bizony kár, ha a’ teins ur ezzel fárad; – mondá a’ szakács – fecseg mint a’ kofa, ’s végre még sincs kérdés, hogy a’ fiskális urat más ölte volna meg, mint ez a’ zsidó.”
„Azt én is tudom; – mondá Nyuzó méltósággal – de a’ formákat minden vallomásnál meg kell tartani;” ’s ezzel hajduját elküldé a’ szakácsnéért.
Katalin, vagy mint közönségesen neveztetni szokott, Kata asszony – mert mint ő maga többször helyesen megjegyzé, szegény özvegynek senki nem adja meg magáét, ’s még nevét is megröviditik, mintha csak konyhaszolgáló volna – mig természetes ellensége, a’ szakács, benn a’ vallatásnál volt, párthiveivel, azaz a’ kulcsár- ’s mindenessel folyvást a’ főbiró’ ostobaságáról beszélt, ki okos embert nem is kérdez. „A’ szakács bizonyosan tévedésbe fogja hozni,… nincs árulkodóbb ember a’ világon! a’ nagyságos asszonynál is minden izgágának ő oka, ’s most mindent a’ zsidóra fog tolni, pedig a’ zsidó olly ártatlan, mint a’ ma született gyermek; mikor Macskaházy ágyához vezették… ’stb.”
Alig lépett be a’ hajdu főbirájának parancsával, hogy az ifjasszony mint tanu elébe jőjön, midőn e’ panaszok helyett: a’ főbiró egyszerre fain emberré vált,… ’s Kata, egy kis tükördarab előtt, melly a’ konyhaablakon állt, helyreigazitva féketőjét, [sic] miután azon meggyőződését nyilvánitá a’ jelenlevők előtt: hogy most az igazság bizonyosan ki fog sülni, – a’ meghivást követé, ’s nem kevés bókkal a’ vizsgálók előtt megjelent.
Kata, ki még soha biróság előtt mint tanu meg nem jelent, első pillanatban meghökkent, midőn tőle neve’ ’s élete’ módja, mellyet ugy hivé, az egész világ tud, ’s főkép’ midőn kora kérdeztetett,… a’ gúnyoló mosoly, mellyre a’ szakács’ ajkai vonultak, midőn magát alig hallható hangon negyvenkét esztendősnek mondá,… ’s még inkább az, hogy a’ főbiró által mindjárt ezen előleges kérdések után arra intetett, hogy vallomására meg fog eskettetni, ’s ha az igazságtól eltér – büntettetni: azon gondolatot támaszták benne, hogy az egész csak az alávaló szakácsnak kabalája, ki őt bajba akarja keverni,… minek elkerülésére mindjárt ez intés után megjegyzé, hogy a’ mi korát illeti, ő keresztlevelét nem látva, semmi bizonyost nem mondhat, hogy azonban a’ mi saját meggyőződését illeti, ő még sokkal fiatalabbnak tartja magát. A’ szakács ’s eskütt felkaczagtak, ’s Nyuzó mosolyogva kijelenté, hogy csak a’ többiekre nézve mondjon igazat, saját korára nézve akár huszonnégyet mondhatott volna,… minek olly későni megtudását a’ szakácsné kétségen kivül sajnálta, de most csak annak elmondására használta: miként ő mindig inkább idősebbnek szokta magát vallani.
Az erre következő kérdések: „ismerte-e Macskaházy urat? mióta? látta-e már a’ zsidót életében? mit tud felőle? ’stb.” a’ szakácsnét azon kellemetlen benyomásért, mellyet kikérdeztetése alatt első pillanatban érzett, bőven kármentesiték. ’S azoknak vala egyike, kik istentől nyert szónoki tehetségeiket el nem ássák; Katalin asszony beszélt reggeltől estig tisztán jószántából is,… ki várhatna most rövid feleleteket tőle, midőn neki talán életében először kötelességül tétetett, hogy beszéljen, ’s a’ főbiró őt különösen arra inté, hogy előadásában semmit el ne hagyjon. Katalin elmondott mindent, hol szolgált előbb, miként jött a’ házba, mi történt azóta, mikor veszett először össze a’ szakácscsal, miként csalatott meg ugyanezen zsidó által egy forint huszonnégy krajczárig, midőn mult vásárkor tizenkét réf kékkartont hozatott magának Debreczenből; a’ jó asszony a’ szó szoros értelmében nem hagyott el semmit; ha tudóstársaságunknak tagja volna, – mire, ha mindazok, kik a’ nyelvet mivelik, e’ czimre alkalmasak, neki is nem kis hivatása van – ez egy vallomás után parentatioját lehetne irni.
Nyuzó roszkedvüen jára fel ’s alá a’ szobában; az eskütt, ki egy egész könyv’ irására magában hivatást nem érzett, félre tette pennáját; a’ szakács mosolyogva néze majd az egyik- majd a’ másikra, mintha mondani akarná: nem volt-e igaza, midőn őket ez asszony’ kikérdezésétől elinté?
„De végre – mondá a’ főbiró, nem mérsékelhetve többé türelmetlenségét – mit akar az ifjasszony mindezzel? gyóntatóatyának tart-e, vagy bolondjának, hogy egész életét kezdetétől mostanig elmondja?”
„Követem alássan, – szólt a’ szakácsné bámulva, hogy illy dolgok valakit nem érdekelhetnek – mikor a’ teins ur mondta hogy ne hagyjak el semmit, ’s hogy arra, hogy mindent elbeszéltem, meg fognak eskettetni, mert egy embernek élete függ tőle –”
„Hogy ne hagyjon el semmit, mi a’ dologhoz tartozik, – szakitá félbe Nyuzó a’ szólót – ezek voltak szavaim.”
„Igen – folytatá a’ másik – de ha nevemért ’s állapotomért kérdeznek, ’s én azt mondom, hogy özvegy vagyok, akkor csak férjemet is meg kell nevezni, és hogy meddig éltünk egymással, ’s kérem alássan azt is, hogy jól éltünk, ’s mikor halt meg, ’s mily betegségben, és –”
„Jól van, jól – vágott szavába a’ főbiró, belsőkép’ átkozva fecsegését – de most mondja meg, ha lehet röviden ’s egyedül e’ kérdésre felelve: igaz-e, hogy mikor ez átkozott zsidót szakács ur a’ haldoklóhoz vezette, Macskaházy fejét rázta?”
„Igaz bizony; – válaszolt a’ kérdezett, kihivó tekintetet vetve a’ szakácsra – persze rázta fejét, és ha a’ teins ur még látta volna miként rázta; mióta férjem’ halálos ágyánál voltam, – szegény ember, isten nyugtassa, szakács volt –”
„Tudjuk, tudjuk – vága közbe a’ főbiró türelmetlenül – és vizi betegségben halt meg; de mondja meg, ifjasszony, most csak azt, valjon igaz-e, hogy szegény meghalt barátom, midőn szakács ur másodszor is ugyan e’ kérdést intézte hozzá, ismét fejét rázta?”
„Igen, és a’ teins urak nem is hinnék, – folytatá az előbbi – miképpen rázta fejét; a’ mint mondom, épen ugy, mint boldogult férjem, isten nyugoszsza, az utolsó tizennégy nap és éjszaka mindig nála voltam –”
„Ki tudja, talán már magán kivül is volt,” szólt közbe a’ szakács.
„Kicsoda? férjem magán kivül? – mondá az előbbi – férjem magánál volt végső pillanatáig, nem tudott már szólni, szegény ember, nem is értette senki, csak én magam, de a’ mit akart –”
„Ki szólt itt férjéről? – vága szavába Nyuzó – isten nyugtassa, neki is elég baja lehetett a’ világon; csak az a’ kérdés: Macskaházy, mikor kérdezték ’s fejét rázta, nem volt-e magán kivül?”
„Magán kivül? – kérdé a’ szakácsné – követem alássan, azt csak olly bolond mondhatná – a’ tekintet, mellyet a’ szakácsra vetett, mutatá, kit ért – a’ ki az embert, ha szólni nem tud, nem érti. Én férjemet, mikor a’ viz mellére jött ’s többé nem beszélhetett, végső pillanatig megértettem. Olly szomoru édes szemeket csinált rám, mintha csak ugy mondaná, mint máskor: édes galambom, köszönöm. De hogy a’ fiskálishoz visszajőjek, – tevé hozzá, szemeit törülve, midőn a’ főbiró’ türelmetlenségét észrevevé – szegény, hogy lett volna magán kivül, hiszen mikor kérdezték, még szólt.”
„Szólt? és mit?” kérdé kiváncsian a’ főbiró.
„Hát nem sokat az igaz, – válaszolt az asszony – de világosan, mind a’ kik jelen voltunk, hallottuk. Mikor szakács ur kérdezte: ki ölte meg? csak azt mondta… Tengelyi; azután mindjárt rájött a’ hörgés.”
„Tengelyi?! – kiáltának a’ főbiró ’s eskütt elbámulva, majdnem egyszerre – ez különös!”
„Miként is hallgatnak a’ teins urak illy haszontalan fecsegésre? – mondá a’ szakács türelmetlenül – ez asszony, csakhogy szólhasson, halálos itélet alá hozná tulajdon apját.”
„Haszontalan fecsegés a’ mit én mondok?! – kiáltott a’ szakácsné; – hát ha az, miért kérdez engem a’ teins főbiró ur saját maga? ’s miért irja fel eskütt ur azt a’ mit mondtam? Ha a’ teins főbiro urnak terhére vagyok, nem bánom, én nem láttam nem hallottam semmit; ha nem kérdeznek, én bizonyosan nem szóltam volna senkinek.”
A’ főbiró alig juthatott szóhoz, hogy a’ szakácsot arra intse, miként a’ tanút ne zavarja; ’s emezt ujra kérdezé: tisztán emlékezik-e, hogy Macskaházy csakugyan Tengelyit nevezte halála előtt?”
„Hogyne emlékezném! – folytatá emez egy ideig félbeszakadt beszédjét – mikor a’ fiskális, szegény tekintetes ur, csak olly tisztán szólt, mint mi most szólunk. Tengelyi-t mondott, az egész ház ott volt, valamennyien hallották.”
„Azt nem is tagadja senki; – szólt közbe a’ szakács, ki minden intés mellett nem birhatá magát hallgatásra – a’ kérdés csak az, mikor nevezte Tengelyi urat? miért nevezte? és itt én mondom –”
„Akkor nevezte, mikor a’ zsidót ágyához vezették ’s azt kérdék tőle: ez ölte-e meg? – vágott szavába a’ szakácsné, ki a’ régi vitát ujra megkezdve látván, mindig inkább neki lelkesedett; – először fejét rázta, azután Tengelyit hítta, azután –”
„Nem ugy volt! – szakitá félbe a’ szakács a’ szólót szinte hangosabban – először nevezte Tengelyit, azután csak később rázta fejét.”
„’S én meg azt mondom, hogy először rázta fejét, azután nevezte Tengelyit, – kiáltott a’ másik – mind azt fogják mondani.”
„’S én az ellenkezőt mondom! – lármázott még hangosabban az előbbi – ’s a’ ki nem ugy vall, az hazudik, ha száz esküvést tesz is le reá.”
„Az egész házat felhíhatom tanubizonyságul,” szólt ismét a’ főbiróhoz fordulva lángoló arczokkal az asszony.
„És én szinte felhíhatom tanubizonyságul,” válaszolt a’ szakács.
„Az egésznek tisztába hozására – mondá végre a’ főbiró – alig is leend más mód, mint további tanuvallatások,… ’s miíg a’ hajdu kiküldetett, hogy a’ háznép közül azokat híjja be, kik Macskaházy’ halálánál jelen voltak, a’ szakács és szakácsné tovább veszekedtek, Nyuzó Keniházyt figyelmezteté, hogy jegyezze fel különösen, miként a’ szakácsné’ vallomása szerint Macskaházy midőn halála előtt gyilkosa iránt megkérdeztetett, Tengelyit nevezte.
Ha a’ főbiró a’ többi tanúkat, kiket a’ hajdu a’ konyhában mind együtt talált, ’s kik vele most a’ szobába jöttek, csakugyan azért rendelte maga elébe, hogy a’ kérdésben levő pontot tisztába hozza, nem csalódott senki reménységében inkább, mint ő. Kettő helyett igaz hat tanu álla most előtte, de közöttök az igazságnak azon szegény criteriumára sem juthatott, mellyet a’ többségben keresünk, miután a’ kulcsár és mindenes most is a’ szakácsnéval, szolgáló ’s pesztonka a’ szakácscsal tartva, egészen egyenlő voksokkal álltak egymás ellenében.
„Végre, – mondá a’ főbiró, miután e’ lármát egy ideig békességesen meghallgatá, vállát vonitva – a’ dolog tökéletesen mindegy; elébb rázta-e fejét Macskaházy vagy később, ahhoz semmi közünk; fő dolog csak az, hogy mikor kérdezték: ki ölte meg? világosan a’ notariust nevezte, ’s erre nézve valamennyien megegyeznek. Ezt, reménylem, följegyezted?” szólt Keniházyhoz fordulva, ki még tovább irva, fejével intett.
A’ vitatkozók bámulva néztek egymásra; a’ szakácsné, kinek nem az vala szándoka, hogy Tengelyi ellen gyanút gerjeszszen, ’s ki minden mellék gondolat nélkül egyedül azon állitását akará bebizonyitani, hogy az ügyvéd csakugyan elébb rázta fejét ’s később nevezte Tengelyit, most megijedve a’ főbiró’ szavain, elhallgatott; csak a’ szakács tarta meg elég lelki nyugalmat, hogy Nyuzót figyelmetessé tegye, miként ő ezen állitásban soha meg nem egyezett, ’s most is azt mondja, hogy a’ haldokló Tengelyit ugyan nevezte, de nem akkor, mikor gyilkosa iránt kérdeztetett. Valamennyien helybenhagyólag integetének fejeikkel, főkép’ a’ szakácsné, ki mióta szavainak következtetését látta, csaknem sirva fakadva, mondá: hogy ő szegény özvegy, ’s a’ nemzetes szakács ur bizonyosan jobban érti e’ dolgokat, hogy azonkivül a’ fiskális ur’ véres mellét látva ugy megijedt, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. A’ főbiró azonban a’ szerencsétlen tanút, ki előbbi vallomását most minden módon visszahuzni akarta, azon figyelmeztetéssel némitá el, miként mi mondva van, az mondva marad ’s az eskütt által följegyeztetett, ’s hogy ha azokat, mik vallomásában Tengelyi ellen gyanút támasztanak, visszavonja vagy módositja, majd meg fogja látni, mi történik vele azért, mert a’ biróság előtt hazudni merészelt. Mire az asszony elrémülve a’ kályhához vonult, ’s csak nehéz sohajokban könnyité keblét, nehogy ismét valamit mondjon, mit később megbánna.
„Én nem tudom, – szólt azalatt a’ szakács, ki Tengelyinek egyik legfőbb tisztelője levén, mindazon hódolat mellett, mellyel a’ főbirói hivatal iránt viseltetett, Nyuzó’ utolsó szavain látszólag megindult – mind abban, a’ mit a’ teins ur eddig hallott, mi ok volna a’ legkisebb gyanura a’ notarius ellen?”
„Mi ok? – szólt a’ főbiró a’ szólóra megvető tekintetet vetve – azt semmi esetre sem szakács uram fogja meghatározni; egyébiránt ugy hiszem, némi ok csak van; midőn ez az asszony ’s még két tanu világosan állitják, hogy Macskaházy haldokolva… pedig a’ halál’ pillanatában adott tanuság annyit ér, mint ha száz esküvel erősitetnék… Tengelyit mondta gyilkosának.”
„Én nem mondtam azt soha, – sohajta a’ szakácsné elég szárazan, midőn a’ kályhától ismét előre jött – én csak azt mondtam, hogy a’ fiskális elébb rázta fejét, azután szólt; soha nem juthatott volna eszembe, hogy Tengelyi ur az által gyanuba jöhet.”
„Hiszen végre igaz, – mondá a’ szakács elég szárazon, mert nemes ember létére a’ módot, mellyen Nyuzó hozzá szólt, rosz néven vevé – gyanuja lehet a’ kinek tetszik, ’s az is igaz, hogy engem kérdezni nem fognak: csak azt gondolom, hol gyilkosságról van szó, illy ember, mint Tengelyi uram ellen, minden bolond beszéd után gyanakodni nem lehet.”
„De nem mondta-e szakács ur maga, – kérdé éles hangján a’ főbiró – hogy Macskaházy a’ notariust nevezte?”
„És ez teljesen igaz; – válaszolt a’ másik – de épen nem csudálatos, miután Macskaházy ur Tengelyivel számos összeköttetésekben volt egész életén át; sokan hiszik, hogy a’ notariussal nem bánt ugy, mint kelletett volna; még tegnap is erősen összeszólalkoztak,…. ki tudja, a’ fiskális utolsó pillanatban nem szállt-e magába?”
„Ugyan ugy-e! hát még tegnap este erősen összeszólalkoztak? ird föl ezt Bandi! – mondá esküttjéhez a’ főbiró. – Igazság! ők ketten egész éltökön át halálos ellenségeskedésben voltak egymással; és hát azt mondja szakács ur, még tegnap este erősen összevesztek?”
A’ szakács, nem tagadhatta ennek valóságát; a’ többiek, szinte bizonyiták ezen állitását; a’ szakácsné pedig, ki azt hivé, hogy Tengelyinek az által használhat, mindazon nagyitásokkal beszélé el a’ jegyző ’s ügyvéd között történteket, mellyekkel azok a’ faluban elbeszéltettek.
„Különös, igen különös! – mondá Nyuzó esküttjéhez fordulva – a’ notarius Macskaházyval összevesz ’s a’ legszörnyebb fenyegetésekkel válik el tőle; a’ mint a’ szakácsné mondja, a’ notarius azt esküvé, hogy szegény barátom az ő kezei által fog meghalni,… ’s azután mindjárt reá ugyanazon éjszaka emezt meggyilkolva találják szobájában. Reménylem, ezt kiemelted, Bandi?” szóla esküttjéhez fordulva, mély gondolkozás’ kifejezésére kényszeritve arczait, nehogy az öröm meglátszassék, mellyet a’ felett érzett, hogy Tengelyit bajba keverheti.
A’ szakács szólni akart, de midőn látá, hogy Nyuzó reá épen nem figyel, félhalkan csak azt jegyzé meg az esküttnek: hogy ha a’ fiskálist nem a’ zsidó, hanem más valaki ölte meg, ő nem tudja, a’ zsidó mit kereshetett kályhalyukában; mire a’ főbiró, a’ helyett hogy felelne, azon kérdéssel fordult a’ zsidóhoz: kik voltak e’ gonosztette’ elkövetésére tanácsadói, segitői vagy biztatói? mert hogy a’ tettet magát senki mint te, alávaló kutya, el nem követte, – tevé hozzá mérgesen – azon kétség nincs. Vallj igazán! ugy is látod, hogy czimboráidnak már nyomán vagyunk; ha tétovázás nélkül megnevezed, talán segithetsz magadon; ha még egy perczczel tovább tagadsz –” itt a’ főbiró nem monda többet, de jobb kezén, mellynek épen tenyerét mutatta, a’ zsidó chiromantia nélkül annyira olvashatá jövőjét, hogy mintegy ösztönszerüleg vállát felvonva egyik arczát rejté el, ’s a’ mit valamennyien előreláttak, [sic] kétségen kivül teljesedik, ha kocsizörgés épen e’ pillanatban a’ főbirót az ablakhoz nem híjja.
Az alispán, ki, a’ mint tudjuk, az előbbi napot közel jószágán tölté, mihelyt a’ házában történt gyilkolásról hirt vett, nőjével ’s leányával azonnal Tiszarétre indult, ’s vele majdnem egyszerre érkezett meg Serer, kiért a’ látlelet elkészitése végett még éjjel szekér küldetett. Etelkát kivéve, a’ többiek azonnal a’ vallatás’ szinhelyére siettek, hol egy ideig mindenki, a’ házi ur ’s asszonyt fogadva, a’ rabot nyugottan hagyá.
Az alispán ’s főkép’ nője mélyen meghatva látszának.
„Szörnyüség! – mondá Réty, midőn a’ főbirótól a’ történet’ részletes leirását meghallá – illy gyilkosság ’s pedig tulajdon házamban, ennyi cseléd között; hallatlan merészség! Szegény feleségem, egészen oda van; már tegnap mintha sejditette volna, hogy szerencsétlenség fog történni, soha ugy fölgerjedve nem láttam.”
„Ne beszélj ollyakat; – szólt türelmetlenül Rétyné, ’s ajkai körül különös reszketés vala észrevehető – még végre holdkórosnak, ki mindent előre lát, kiáltasz ki. Roszul éreztem magamat, mint ma is, ez az egész.”
A’ főbiró ’s eskütt kijelentették sajnálkozásukat. Serer azonnal az ütér után nyult; a’ zsidó’ arczain, kire az alispánné e’ pillanatban nézett, különös kifejezés vala látható, majdnem gúnyhoz hasonló, mellyet azonban senki, figyelmét reá nem forditva, észre nem vett.
„A’ gonosztettet, – szólt ismét Réty – csak olly valaki követhette el, ki a’ házban jól ismeretes; a’ legkülönösebb az, hogy rablás, a’ mint hallom, nem történt.”
„Még nem tudjuk; – mondá Nyuzó – a’ cselédek azt mondják, hogy a’ meggyilkoltnak óráját ’s tárczáját a’ szobában találták, bővebb vizsgálatot nem tevénk, miután Macskaházy a’ teins ur’ fiskálisa levén, gondoltuk, hogy talán irományok lehetnek holmiai között, mellyek a’ családot érdeklik, ’s az ajtót, mellyet a’ birák bepecsételtek, zárva hagytuk, mig a’ teins ur visszajő, vagy ez iránt valamit rendelni méltóztatik.”
„Azt jól tették, – szólt közbe az alispánné élénken – Macskaházy’ kezében mindenféle peres irományok voltak, mellyek csak engem’ illettek,… magam fel fogok menni.”
„Nagysád, – mondá kezét összecsapva Serer – beteges állapotjában! hová gondol nagyságos asszonyom?”
„Az az én dolgom,” válaszolt az alispánné szárazan.
„Bizony jobb lenne, ha nagysád nem megy fel, – jegyzé meg most a’ szakács minden alázatossággal – még a’ holt test is ott van, és –”
„A’ holt test? – mondá Rétyné nem titkolhatva el borzadását – azt vigyék ki – tevé hozzá erőt véve magának – majd azután fölmegyek; én legjobban tudom hol szokta tartani irásait, ’s nem lehetek nyugott mig meg nem győztem magamat, hogy semmi el nem veszett.”
Serer, az esküttel ’s a’ cselédekkel, az alispánné’ kivánatának teljesitésére, eltávozott. Rétyné a’ legnagyobb fölgerjedésben jára föl ’s alá a’ szobában.
„Legalább a’ gonosztevőt, – mondá Nyuzó, Rétyhez, ki mély gondolatokba merülve, mellette állt – hála istennek! megkeritettük; ezt a’ zsidót – tevé hozzá a’ rabra mutatva – mindjárt a’ tett után a’ kályhalyukból huzták ki.”
„Üveges Jancsi? – szólt fel az alispánné, egyszerre megállva – az lehetetlen!… tudom, hogy Macskaházy mindig pártfogója volt, és –”
„Lelkem, – mondá Réty – ez nem bizonyit semmit. Fájdalom, igen is sok példa van, hol illy alávaló teremtések épen legnagyobb jóltevőjökön követték el gonosztettöket.”
„Annyival inkább, – vágott szavába a’ főbiró – minthogy minden kérdésen kivül áll, miként a’ zsidó az esetben csak más boszujának eszköze volt.”
Az alispánné annyira elhalványult e’ pillanatban, hogy mind férje, mind Nyuzó egyszerre kérdék: roszul érzi-e magát? mire amaz csak azt kérdé: valjon a’ zsidó megvallotta-e gonosztettét?
„A’ mit ugy szorosan véve vallásnak lehetne nevezni, – válaszolt a’ főbiró – a’ zsidó még nem vallott semmit; azonban az legkisebb gondom; kihozom én belőle, ha még olly makacs volna is; és a’ bünjelek ollyanok, hogy a’ tettesről kérdés sem lehet,” ’s itt Nyuzó nagy megelégedéssel elmondá mindazt, mi nézete szerint Tengelyit terheli.
Alig képzelhetni a’ hatást, mellyet a’ főbiró’ szavai mind az alispánra, mind nőjére tettek. Amaz egyre rázta fejét ’s mondá: hogy Tengelyiről illy valamit föltenni nem lehet; ez egyszerre megnyugodva látszott ’s csak azt jegyzé meg: hogy miután Macskaházy ’s a’ jegyző között csakugyan halálos ellenségeskedés létezett, nem tudhatja senki, szenvedélyes ember mint Tengelyi, hová ragadtatik.
„Majd kihozzuk; – mondá Nyuzó önmegelégedéssel – én kifacsarom a’ zsidóból, ha még egyszer olly gazember volna is.”
„Már ha igy bánnak velem, – szólt emez, szemét az alispánnéra függesztve – én bizony megvallok mindent.”
„Bánni veled? majd meglátod hogy’ bánnak veled, – mondá Nyuzó mérgesen – ha szép szerivel nem szólsz, majd megismertetünk a’ farkasgúzszsal.”
„A’ nagyságos asszony – szólt a’ zsidó rimánkodó hangon – régen ismer, mindig becsületesen viseltem magamat; de a’ tekintetes ur ugy megkínoz, hogy végre inkább mindent magamra veszek; hátul a’ hajdu ver, elöl a’ főbiró ur maga mellbe lökdös ’s szakállomat tépi; én akárkit belékeverek inkább a’ bajba, minthogy tovább ennyit szenvedjek.”
Az alispánné a’ főbirót az ablakhoz hivá, ’s neki halkan mondá: hogy e’ zsidót csakugyan ártatlannak hiszi, ’s hogy jobbnak tartaná, ha vallatásánál semmi erőszakos eszközök nem használtatnának. Nyuzó, midőn lelkére esküdött, hogy a’ zsidó hazudik, ’s hogy a’ lehetőségig nyájasan bánt vele eddig is, belsőkép’ nem győzé csudálni az egész Réty család’ különös szeszélyét. „A fiatal – igy szólt magában, mig az alispánt ’s nőjét az ügyész’ szobájába követé, honnan a’ holt test kivitetett – a’ czigányokat veszi pártfogása alá; az öregek, ugy látszik, a’ zsidókat pártolják; ha igy megy, ma-holnap az igazság’ kiszolgáltatása lehetetlenné válik.”
Midőn a’ szobába lépett, hol kivevén az ágyat, melly betakartatott, minden előbbi állapotjában maradt, Rétyné nem titkolhatá el meghatását. A’ nagy vérfolt, melly a’ szobának egyik oldalán az asztal mellett látszott, közelében a’ még véres kés, melly a’ cselédek által ugyanazon helyre tétetett vissza, hol azt, midőn először beléptek, találták, a’ padozaton körülhányt irományok… minden a’ szörnyü tettre emlékeztetett, mellynek e’ szoba tanuja volt; ’s az alispánné, midőn szemeit e’ tárgyakon körüljártatá, elborzadva állt meg az ajtó mellett. „Asszonyi gyengeség, semmi más! – mondá, midőn férje ’s Nyuzó, meghatását észrevéve, őt kérék, hogy inkább menjen vissza; – ne féljetek, el fog mulni; ki tehet róla? Macskaházy hiv emberünk volt, még nem szoktam meg a’ gondolatot, hogy illy szörnyü módon kelle őt elvesztenünk.” ’S ezzel erőt véve magán, először az asztalfiókban, később az ügyvéd’ más szekrényeiben keresé az irományokat, mellyekért ennyit tett, a’ nélkül, hogy eddig birtokukhoz jusson, ’s mellyek közül most is csak azon néhány levelet találhatá, miket, mint olvasóim emlékezni fognak, Macskaházy meggyilkoltatása előtt külön tett.
Az alispánné jól tudva, hogy e’ néhány levelek Vándory irományainak csak egy kis részét teszik, a’ legnagyobb türelmetlenséggel hánya föl mindent; hasztalan! ’s már hinni kezdé, hogy Macskaházy, a’ többieket elégetve, csak e’ pár levelet tartá meg, melly – mint egyiknek tartalmánt átfutva, látá – arra, hogy velök a’ kivánt váltókat kicsikarja, elégséges vala, midőn férje’ ’s Nyuzó’ beszélgetése, kik addig minden a’ szobában talált tárgyakat megvizsgáltak, figyelmét magára vonta.
„A’ mint mondom, teins uram, – szólt Nyuzó – e’ véres irományok, miket a’ földön találtunk, mind Tengelyié, a’ két levél ott az asztalon, egyik tekintetes, másik nemzetes és vitézlő Tengelyi János urhoz ’stb. szól, ’s itt épen most találok a’ földön egy számadást félig véresen, melly egészen a’ notarius’ kezével irott. Vilmának könyveket, nyolcz forint; – tevé hozzá, olvasva – Erzsébetnek ruhára tiz; a’ munkásoknak ’stb. ’stb. méltóztassék maga általnézni.”
„A’ dolog tagadhatatlan, – mondá Réty, midőn az irást, mellyből Nyuzó olvasott, kezébe vevé – ez Tengelyi’ irása; de miként jöhetett ez ide?”
„Már mi engem illet, – válaszolt Nyuzó sohajtva – azok után, miket a’ vallatásnál hallottam, én talán megmondhatnám.”
„Lehetetlen, teljes lehetetlen! – mondá Réty, ki minden hibái mellett becsületesebb ember volt, mint hogy a’ jegyzőről illy valamit föltehetne; – főbiró ur nem szólhat komolyan. Tudja, nem szeretem Tengelyit, nincs is okom rá; de minden emberek között, kiket ismerek, bizonyosan ő volna az utolsó, kiről illyvalamit föltehetnék. Nem foghatom meg az egészt.”
Rétyné, kinek e’ beszélgetés első pillanattól legélénkebb figyelmét vonta magára, igen jól érté az egésznek összefüggését. Miután tudta, hogy az irományok, mellyek Tengelyi’ házától elraboltattak, Macskaházynál voltak, igen természetes, hogy a’ jegyzőhöz szóló egyes levelek vagy más irományok, mellyeket ő fontosabbaknak tartott, itt találtattak; csak azt nem foghatá fel: ha Macskaházy, mint már hinni kezdé, a’ megtalált leveleken kivül a’ többi irományokat elégeté, miként történhetett, hogy szobájában Tengelyi’ egyes levelei elszórva találtattak? ’s pedig ollyanok, mellyek, a’ jegyzőt kivevén, senkire nézve fontossággal nem birtak, ’s lelkén a’ gondolat villant át, nem raboltattak-e el mégis ez irományok vagy maga Tengelyi, vagy felszólitására valaki által. E’ gondolatban az alispánnét még inkább megerősité az, midőn hallá: hogy a’ zsidónál hamis kulcsok, de semmi elrabolt tárgyak, ’s a’ vérnek legkisebb nyoma sem találtatott. „Ha az irományok, akár a’ jegyző, akár másvalaki által, kit ez erre felfogadott raboltattak el – igy gondolkozott tovább, mert valamint ritkán találkozik, ki roszban más valakiről ollyvalamit föltenni nem akarna, mire magát késznek érezi: ugy az alispánné is Tengelyit e’ tettnek elkövetésére nem tartá képtelennek – a’ legbiztosabb mód, melly által azok ártalmatlanokká válnak az, ha a’ jegyző ellen támasztott gyanu mindinkább neveltetik. Tengelyi maga azt állitá, hogy irományai Macskaházy által raboltattak el; ha most azok kezeibe jutottak is, miként veheti hasznát, ha ellene e’ gyilkosság iránt gyanu támasztván, azokkal föl nem léphet a’ nélkül, hogy e’ gyanut majdnem bizonyossággá emelje?”
E’ gondolatok után, mellyek fején egy pillanat alatt vonultak át, Rétyné ezentuli magaviselet iránt el vala határozva; ’s midőn az asztalra tett véres irományok’ egyikét fölvéve megnézé, megjegyezvén, hogy ez kétségen kivül Tengelyi’ irása, azon meggyőződését mondá ki, hogy a’ dolgot mindenesetre szigoruan kell megvizsgálni, ha csak azért volna is, mert a’ gyilkossággal más valaki vádoltatik, ’s ő, részéről, a’ zsidót teljesen ártatlannak hiszi. „Meglehet, – tevé hozzá – hogy a’ semmirevaló lopni jött a’ házhoz, de ha rajta a’ vérnek nyomai nem látszottak, lehetetlen, hogy a’ gyilkolásban részt vett volna,… hisz’ az egész szoba csupa vér.”
„Megvizsgálni!… igen – mondá Réty, ki a’ gondolatnál, hogy az, ki ifjuságának egykor legjobb barátja vala, illy gonosztettel vádoltatik, annyira megindult, hogy e’ pillanatban az engedékenységről, mellyet nője iránt máskor mutatott, egészen megfeledkezett – meg fogjuk vizsgálni, meg fogom vizsgálni magam, hogy az alávaló rágalom, melly Tengelyi ellen felhozatik, megsemmisüljön még ma.”
„Bámulom e’ nem szokott lelkesedést; – szólt Rétyné halk de keserü hangon, midőn Nyuzótól követve, férjével a’ lépcsőkön le ismét a’ szakács’ szobája felé ment – nem volt eddig szokásodban Tengelyit ennyire pártolni.”
„Ennyire pártolni! – válaszolt az alispán szinte halkan, de a’ legnagyobb fölgerjedésben – ugy tartom, többet üldöztük ez embert, mint miért isten előtt számolhatunk!… de mindennek megvannak határai,… ez embert, ki egykor barátom volt, ki évekig házamban élt, ’s ki mindent összevéve, nem vétett ellenünk semmit, mit mi bőven vissza nem fizettünk… olly bünnel vádolni, melly főbenjáró büntetést von maga után,… ez több, mint hogy nyugodtan eltürhetném.”
Az alispánné, jól látva, hogy férje nincs olly lelki állapotban, hogy vele ez iránt tovább szólhatna, csak azt jegyzé meg, hogy az egésznél rágalomról szó sem lehet, ’s hogy részéről maga sem kiván egyebet, mint hogy a’ bünjelek, mellyek eddig mind Tengelyi ellen mutatnak, máskép’ magyaráztathassanak meg. Mire az alispán, ki azalatt a’ szakács’ szobájába lépett, csak azzal felelt, hogy ebbeli kivánata bizonyosan teljesedni fog.
Serer ’s az eskütt a’ látlelettől már e’ szobába visszatértek, ’s fel ’s alá járva, a’ sebek nagyságáról szóltak, mellyeket a’ sebész, megtudva, hogy a’ gyilkosság csak egy szegény zsidó által követtetett el, természet szerint mind épen olly előre láthatólag halálosoknak talált, mint olly esetekben, hol a’ vádlott értékkel birt, tagadhatatlanul bé szokta bizonyitani, hogy az agyonütött nem sebén, hanem egy e’ pillanatban bekövetkezett gutaütésen, vagy más valami belső bajon halt meg. A’ rab ’s mellette a’ hajdu előbbi helyökön álltak, ’s az előbbi, bizonytalan tekintetet vetve maga körül a’ legnagyobb fölgerjedésben várá a’ pillanatot, mellyben kikérdeztetése folytattatni fog.
Az alispán még egyszer behivatá a’ cselédeket, ’s miután őket vallomásuk’ következéseire inté, még egyszer kérdé Macskaházy’ halálának körülményeit. A’ szakácsné sirva fakadt, de nem tagadhatá, hogy neki csakugyan ugy látszott, mintha a’ teins fiskális ur akkor nevezte volna Tengelyit, mikor a’ szakács őt gyilkosa iránt kérdezé, de hogy bizonyosan csalódott, ’s hogy ő ostoba asszony, ki mindent csak félig ért. Szintugy vallott a’ kulcsár és mindenes, ’s habár a’ többiek is előbbi ellenkező vallomásuknál megmaradtak, nem tagadta senki, hogy a’ haldokló, midőn a’ zsidó elébe vezettetett, fejét rázta, ’s az egész idő alatt Tengelyi’ nevén kivül semmit sem mondott, ugy mint az is valamannyiek által bizonyitatott, hogy az ügyész, gyilkolása előtti estén, a’ jegyzővel keményen összeszólalkozott, ’s általa bottal üzetett ki házából.
„De hisz’ a’ zsidónak mindent tudni kell; – szólt az alispán, ki mély gondolatokba merülve, a’ szobában egy ideig fel ’s alá járt – a’ kályhalyukban találták, azt nem tagadhatja; ha nem is vett volna részt a’ gyilkolásban, neki mindent hallani kellett. Semmirevaló! – szólt a’ zsidóhoz fordulva – mit kerestél rejtekedben?”
„Lopni jöttél, nemde, gazember? – szólt közbe, látszólag a’ legnagyobb fölgerjedésben, Rétyné – tagadd, ha merészeled, miután még a’ hamis kulcsokat is nálad találták.”
A’ zsidó, ki régen észrevevé, hogy a’ gyanu nem tisztán rá, hanem Tengelyire vettetik, teljesenfelfogá az adott intést, ’s térdre borulva megvallá, hogy csakugyan lopási szándékkal jött. „A’ nagyságos kisasszonynak sok mindenféle drágaságai vannak, – szóla rimánkodva – minap, mikor az ablakokat javitottam, láttam meg,… szegény szerencsétlen ember vagyok gondoltam magamban, ha csak ezt szerezhetem meg, egészen segitek magamon; a’ kisasszony nem volt idehaza,… kérem, tekintetes nagyságos uraim csak most irgalmazzanak, nem teszem soha többet, becsületes ember leszek!”
„Figura! – vágott szavába, gunyosan mosolyogva, a’ főbiró – most persze azt akarná, hogy csak tolvajnak tartsuk, mert ha a’ gyilkosság sülne ki reá, felakasztanák, de azért mégis bizonyos, hogy része volt az ölésben is.”
„De ugyan kérem, – rimánkodott a’ zsidó még mindig térdepelve – már miként lett volna részem benne? hisz’ a’ fiskális maga tizszer is intett fejével, hogy nem én öltem meg; azután illy gyenge ember, mint én, olly erős urat, mint Macskaházy, hogy is ölhetné meg!?”
„No már zsidó, – mondá Nyuzó – keress más mentséget. Macskaházy’ erejéről most hallok először szólni életemben.”
„Igen, kérem alássan, – folytatá a’ rab, könyörgő hangon – de ha az ember valakit meg akar gyilkolni, igy fegyver nélkül, mint engem találtak, csak nem megy oda!”
„Egy nagy konyhakést találtunk a’ kályhában,” vágott szavába a’ szakács.
„Biz’ én nem tudtam, hogy az ott van, – sohajtott a’ rab – talán a’ házhoz való ’s valaki ott felejtette.”
„Persze a’ házhoz való! – szólt közbe ismét a’ szakács; – tegnapelőtt loptad a’ konyhában.”
„De kérem alássan, – folytatá igazolását a’ zsidó – hát az a’ kés, mit ott találtak, véres volt-e? és ha a’ fiskális urat én öltem volna meg a’ késsel, nem lettem-e volna véres én is?”
A’ kulcsár itt megjegyzé, hogy a’ zsidók nagy mesterek, csak a’ minap egy ollyan volt a’ háznál, – igy szólt – a’ ki feliratta papirosra mindenki által nevét, ’s alig fordult meg az ember, ’s az irás elenyészett,… ki tudja, az üveges nem tanulta-e tőle meg e’ mesterséget? ’s pedig tudva levő dolog, hogy vérfoltokat könnyebben moshatni ki akármily tentánál!”
Ez okoskodás, az esküttet ’s szakácsnét kivéve, senkire nagy hatást nem tett, ’s az alispán maga elismeré, hogy a’ vérmennyiség után, mellyet Macskaházy vesztett, csakugyan alig foghatni meg, gyilkosa hogy maradhatott volna vérfoltok nélkül. „De – tevé hozzá, a’ zsidóhoz fordulva – ha nem te ölted is meg, azt nem tagadhatod, hogy a’ kályhalyukban voltál? neked mindent hallani kellett, neked a’ gyilkost ismerni kell.”
„Persze hallottam, – mondá a’ zsidó sohajtva – mindent kezdettől végig; még most is borzadok ha eszembe jut!… Tizszer segitségére akartam menni a’ szegény urnak, de először, féltem, azután meggondoltam, ha ott találnak, ’s ha valahogy baj történt, még rám fogják.”
„’S hát mit hallottál? – vágott szavába élénken az alispánné – te legjobban mondhatod, csakugyan Tengelyi volt-e?… mint, ugy látszik, a’ főbiró ur gyanitja,” tevé hozzá, magát mintegy kiigazitva, midőn a’ tekintetet látá, mellyet férje e’ kérdésnél reávetett.
„Ha valahogy azt hiszed, – szólt az alispán szinte a’ zsidóhoz fordulva – hogy más becsületes embert gyanuba keverve magadon segitesz, csalódol; akár mit mondasz, a’ főgyanu rajtad marad.”
A’ zsidó sokkal okosabb vala, mint hogy illy viszonyok alatt Tengelyit egyenesen vádolná ’s mást mondana, mint hogy a’ gyilkos tettetett hangon szólt, ’s hogy csak azt hallá, miként bizonyos irásokat kért vissza. Tengelyi urat is hallottam egypárszor nevezni, – tevé hozzá félénken; – de, a’ mint mondom, a’ gyilkost én nem ismertem meg. Azok, a’ kik üzőbe vették, talán legjobban mondhatják meg.”
Ferkó kocsis, ki eddig csak mint néző veve részt a’ vallatásban, midőn most az alispán által azoknak, miket tapasztalt, környülményes elmondására szólitatott fel, nem kis zavarodással vakará fejét. Vannak emberek, kik mindent, mi kötelességökhöz nem tartozik, határtalan buzgósággal teljesitenek,…. ezekhez tartozott Ferkó is; midőn a’ házban lárma támadt, ő volt az első, ki a’ béressel, ki éppen nála volt, a’ zsiványt üzőbe vevé, habár az istálló, mellyben egy gyertyát égve hagyott, százszor kigyulna miatta; de mikor üldözése olly egészen más eredményhez vezetett mint gondolá, ’s mikor a’ helyett, hogy a’ gyilkost megfogja, nyomrul nyomra Tengelyi házáig jött, ’s végre a’ jegyzőt magát látá, az élénkség, mellyet a’ kocsis az egész üldözés alatt mutatott, egyszerre megszünt, ’s benne csak azon gondolat támadt: nem lenne-e reá nézve jobb, ha semmit nem látott volna? – Benne, min bámulnunk nem lehet, a’ jegyző ellen csakugyan gyanu támadt; de legyen azon félelem, melly a’ szegényebbet olly országban, hol, mint nálunk, személyes bátorsága a’ törvény által tökéletesen biztositva nincs, attól visszatartja, hogy valami hatalmasabb ellen föllépjen; legyen az, hogy Macskaházynak halálát olly nagy szerencsétlenségnek nem tartá, melly végett a’ jegyzőt, kinek ő maga is köszönettel tartozott, háborgatni érdemes volna; Ferkó egyszersmind elhatározá, hogy semmit, mi által a’ jegyzőre gyanu háramolnék, mondani nem fog; ’s miután e’ határozata legjobb barátja – azaz Peti czigány által helybenhagyatott, csak ugy adá elé egész kalandját, mintha a’ gyilkost a’ Tisza’ partjáig kergetve, ott nyomát elvesztette, ’s azután társaival azért ment volna a’ jegyzőhöz, hogy neki az egészről jelentést tegyen.
A’ kocsis most is egészen igy beszélé el a’ történteket, ’s kétségen kivül mindenki megnyugodott volna előadásában, ha a’ béres, ki szinte jelen volt – ’s mint Ferkóval előre kicsinálta, mindenre nézve vele tökéletesen értett, csak hogy valami különöst mondva magát kitüntesse – a’ botról nem szól, mellyet az uton találtak ’s melly a’ révésznél van. Midőn most a’ révész hivatott, minden Tengelyit terhelő körülmények egymás után kijöttek, ’s az egész annyival gyanusabbnak látszott, mennyivel inkább iparkodtak a’ kérdezettek, a’ révész nem kevésbé Ferkónál, hogy a’ gyanut a’ jegyzőről elháritsák.
„De hát a’ bot, a’ mellyről szóltok, – mondá Nyuzó, kinek vonásain a’ vizsgálat’ ezen eredményénél a’ legnagyobb megelégedés látszott – hol van?”
„Hát kérem, – válaszolt a’ révész – a’ botot mi mikor a’ Tiszától Tengelyi ur’ házához mentünk, ott az ut közepén találtuk, szemlátomást ott feküdt.”
„De hol van?” kérdé ismét Nyuzó élénken.
„Hát kérem minden alázatossággal, – felelt az előbbi – kinn a’ konyhában hagytam, csak bottal a’ teins főbiró ur’ elébe nem jöhetek!”
„Hozza be kend mindjárt! parancsolá a’ főbiró; ’s a’ révész kimenve, pár percz után egy fekete pálczával jött be, mellynek gombját rézfokos képezé. Ha tündér egyszerre pálczájával nyult volna a’ társaság közé, alig csinálhatott volna több hatást, mint a’ révész, ki most e’ botot a’ főbirónak átadá. Nyuzó diadal-ragyogó képpel átadá azt az alispánnak, ki összecsapva kezét, mintegy elmeredve bámulatában állt, mig Rétyné néhány halk szót válta az esküttel, ’s a’ szakács mintegy akaratlanul felsohajta: „ez Tengelyi ur’ botja!” A’ révész ’s minden jelenlevők elbámulva álltak.
„Kendtek meg fognak esküdni, – szólt most Nyuzó a’ révész- ’s kocsishoz fordulva – hogy ez ugyanazon bot, mellyet tegnap találtak.”
A’ révész, ki százszor elátkozá belsőkép’ önn’ magát, hogy a’ fokost nem dobta inkább a’ Tiszába, minden alázatossággal csak azt jegyzé meg, hogy a’ bot ugyan bizonyosan az, mellyet találtak, de hogy sem ő, sem pajtásai egy szóval sem mondták, hogy e’ botot a’ gyilkos vesztette el; miután a’ fokost Tengelyi’ kertje’ közelében találták, igen valószinü, hogy azt a’ jegyző az’ nap elvesztette. Mire Nyuzó a’ szólót csak arra figyelmezteté, hogy akkorra tartsa beszédét, ha kérdeztetik; ’s minden jelenlevőket azon intéssel külde ki a’ szobából, hogy senki a’ legszigorubb büntetés alatt az udvart elhagyni ne merészelje.
A’ cselédek egymásután szomoruan kimentek, a’ rab elvezettetett, ’s a’ szobában csak Réty nőjével, az eskütt ’s szolgabirája maradtak.
„Mit mondtam? – szólt végre emez Rétyhez fordulva – a’ dolog, ugy hiszem világos!”
„Nem lehet kétség! – mondá Rétyné, ujra az asztalra tett fokost nézve – százszor láttam e’ botot Tengelyi’ kezében; rezén nevének első betüi állnak, T. J. szörnyüség!”
„Én nem tudom, – mondá Réty a’ legnagyobb fölgerjedésben – a’ bünjelek mind Tengelyi ellen mutatnak, de belsőmben van valami, mi nekem azt mondja, hogy lehetetlen!”
„De kérem a’ teins urat, – szólt Nyuzó, ujjain előszámitva gyanujának egyes okait – Tengelyi tegnap Macskaházyval összevész ’s boszút esküszik. Ma éjjel az utóbbit meggyilkolják. Midőn a’ haldoklót kérdezik: ki ölte meg? Tengelyit nevezi. A’ zsidó, kiről most magam is hinni kezdem, hogy csakugyan lopásért jött, hallja, hogy a’ gyilkos Macskaházytól Tengelyi’ elrabolt irományait követeli. A’ kocsis a’ gonosztevőt mindjárt tette után üzőbe veszi, ’s nyomát a’ Tisza’ partján egy pillanatra elveszti, de midőn a’ révészszel tovább keres, nyomrul nyomra a’ jegyző’ szobájáig ér, kit éjfélkor még felöltözve, egészen sárosan ’s a’ legnagyobb fölgerjedésben talál. Macskaházy’ szobájában Tengelyihez szóló leveleket ’s más irományokat találunk összevérezve… ’s most e’ bot. Volt-e valaha ennyi bünjel együtt?”
„Megengedem, – válaszolt az alispán fejét rázva – de mindez Tengelyi’ jelleme ellenében, mellyet harmincz év óta ismerek, előttem nem bir bizonyitó erővel.”
„Már ez sok! – szólt Rétyné éles hangon – ugy látszik, megint a’ notarius’ testi lelki barátjává váltál.”
„Én nem váltam barátjává, – mondá az alispán komolyan – de illy dolgot soha nem fogok hinni felőle.”
„Szolgálni fogok bővebb bizonyságokkal; – válaszolt Nyuzó – mindjárt házához megyek, ’s ott vallatom őt ’s háznépét.”
„De meggondolta-e főbiró ur, hogy –” szólt az alispán, midőn nője által azon megjegyzéssel szakitatott félbe, hogy Nyuzónak igazsága van, máskép’ a’ bünjelek elenyésztethetnek.”
„De Tengelyi nemes ember,” mondá ismét Réty.
„Nemes embernek mondja magát, – pótolá az alispánné – és a’ gyülésen elhatároztatott, hogy mig nemességét be nem bizonyitja, mint nemtelennel fogtok vele bánni. Menjen csak a’ teins ur mindjárt házához, – tevé hozzá Nyuzóhoz fordulva – ha ide vezettetné, az egész falu összeszalad, ’s ki tudja, a’ jegyző talán mégis ártatlan, nem akarnám megszégyeniteni.”
Nyuzó esküttjével kezet csókolva távozott, ’s a’ szobában csak az alispán maradt nőjével.
„Hát valóban hiszed, – szólt az első, nőjét kezénél fogva, komolyan – hogy Tengelyi illy tettre képes volna?”
„’S miért nem?” kérdé az asszony, szemét férjére függesztve.
„De Tengelyi’ egész eddigi élete, Tengelyi’ jelleme, mellyet szintugy ismersz, mint enn’ magam.”
„Én Tengelyiről csak egyet tudok, – monda az alispánné éles hangon – azt, hogy ellenségem!… ’s ne félj, erről nem fogok megfeledkezni!” ’s ezzel Rétyné férjét magára hagyá.
Réty’ szivét borzadás tölté el, midőn ez asszony’ lelkét egész meztelenségében látva, eszébe jutott, hogy eddig egész életét e’ szivtelen teremtés’ kivánata szerint irányozá, ki még illy pillanatban sem tud megbocsátani. – „És ha Tengelyi csakugyan e’ szörnyü tettre vetemedett volna, – igy gondolt magában – mi az, mi őt ahhoz majdnem kényszerité, azon üldözéseken kivül, mellyeket alávaló gyengeségemben megengedtem? ’S miért? Oh, ha a’ mult hatalmunkban volna, vagy valaha gondolahatám, hogy mind ennek illy véghez kell vezetni!… De legalább most nem fogom tűrni, hogy ez asszony üldözéseiben tovább menjen. Nyuzó, ki régen észrevette, hogy ha Tengelyit sérti, nőmnek kedves szolgálatot tesz, a’ szerencsétlen ellen használni fogja hivatalának egész szigoruságát,… én magam leszek ez egyszer pártolója!” És az alispán e’ szándékkal azonnal a’ jegyző’ házához sietett.