Azoknak megértésére, mik Macskaházy’ meggyilkoltatása után következtek, szükséges, hogy olvasóimmal még egyszer azon estéhez térjek vissza, mellyen a’ szerencsétlen ügyészt Tengelyi’ házában utolszor látták. A’ jegyző’ családja, mellyhez most Ákos is tartozott Vándoryval, ki évek óta majdnem minden estét e’ házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült együtt Erzsébet’ szobájában, mig Tengelyi maga a’ másikban leveleket irt. A’ jegyző eltökélve, hogy jogainak fentartására mindent elkövetend, ’s azon reményben, hogy ott, hol apja mint lelkész élt, talán nemessége’ bebizonyitására szolgáló adatoknak nyomára jöhet, azokat, kik apja’ ismerősei közül még éltek, levél által fel akará szólitni, hogy szomoru helyzetében jogainak védelmére segéd kezeket nyujtsanak.
Irás között a’ jegyző’ figyelmét egyszerre gyenge koczogás vonta magára, melly ablakán hallatszott. Fölnézett, ’s miután senkit nem látott, tovább folytatá munkáját,… miután azonban e’ nesz még kétszer ismételtetett, fölkelt ’s fölnyitá ablakát… Ismét nem látva senkit a’ jegyző, türelmetlenül kérdezé, ki által háborgattatik? ’s már be akará zárni ablakát, midőn egy kis levelke dobatott a’ szobába, ’s léptek hallatszottak, mellyekkel valaki a’ fal mellett, a’ nélkül hogy láttatnék vagy szólna, a’ sötétben távozott.
„Mi lehet ez? – szólt a’ jegyző, midőn ablakát betéve, a’ levelkét a’ földről fölvevé ’s vele asztalához ment; – talán csak nem fenyegetés? mióta itt lakom nem volt eset… ’s sem én, sem a’ község boszúra okot nem adtunk…”
A’ levelke, mellynek a’ jegyző mindenek előtt külsejét vizsgálá meg, goromba papirra volt irva, mint összedörzsölt állapotjából gyanitani lehetett, ollyanra, melly már több szolgálatot látott,… pecsétnyomó helyett krajczár használtatott,… a’ felirás nemzetes Tengelyi notarius uramhoz szólt,… ’s a’ jegyző, midőn a’ pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére, ezeket olvasá:
„Én a’ nemzetes urnak örök háladatossággal tartozom; az emberek azt mondják, hogy az irásokat én raboltam el házából, de az alávaló gazság illyeneket mondani,… a’ rabló az üveges zsidó volt, kit a’ viceispán fiskálisa birt rá,… én csak a’ zsidótól vettem el; de mindezt hosszu elbeszélni. Jőjön a’ nemzetes ur ma éjjel a’ nagy nyárfához, melly mindjárt a’ rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor,… éjfélig az irásokat mind a’ kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is,… hisz’ a’ nemzetes ur tulajdon házában tartotta feleségemet ’s gyermekeimet. Az istenért, jőjön bizonyosan,… ne féljen tőlem, habár zsivány vagyok is, életemet adnám notarius ur’ egész háznépeért,… és ha ma nem jő, nem tudom, kinek adjam az irásokat,… még éjjel át kell mennem a’ Tiszán, a’ faluba jőni nem merek. Azután még azt is instálom minden alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról, és csak maga jőjön; fejemre vérpénzt tett a’ vármegye,… ha tudják, hogy itt járok, halál’ fia vagyok. Egészen a’ nemzetes ur’ kezébe adom magamat
Viola.”
E’ sorok, mellyeknek átolvasása, a’ gyakorlatlan kéz ’s itt-ott rendkivüli ortographia miatt, Tengelyinek némi fáradságába került, a’ becsületes jegyzőt nem kis nyugtalanságba hozák. Mit tegyen? ha a’ zsivány’ meghivását nem követi, az irományok hihetőkép’ örökre elvesznek. Viola, ha egyszer a’ megyét elhagyta, őrizkedni fog attól, hogy visszatérjen, ’s inkább eldobja e’ reá nézve haszontalan papirokat, csak hogy bünjelekül ne használtathassanak ellene; és ha elmegy, ha ő, egyike azoknak, kiket a’ törvény’ fentartása leginkább illet, zsiványnyal titkon összejő, a’ nélkül hogy arról jelentést tenne vagy elfogásáról gondoskodnék… milly világot vethet ez reá, ha megtudatnék, miután már csak az is, hogy Viola’ feleségét ’s gyermekeit házába fölvevé, ellenségei által azon vádra használtatik, hogy gonosztevőkkel czimboraságra lépett. Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját érdekével akként egyesitheti, ha a’ helyett, hogy maga menne a’ találkozás’ helyére több embert visz, ’s a’ zsiványt elfogatván, a’ nála talált irományokat egyszersmind magához veszi; e’ gondolat azonban nem fért Tengelyi lelkéhez, ha a’ világ’ boldogsága igértetett volna dijul,… ő erre képtelen vala. Előtte csak a’ két fentebbi lehetőség állt, ’s miután lelkében kötelességének érzete ’s az apai szeretet egyiránt erősen szóltak, a’ legnagyobb fölgerjedésben jára fel ’s alá szobájában, majd arra, hogy a’ zsivány’ meghivását követni fogja, majd az ellenkezőre határozva magát; ’s midőn Erzsébet végre a’ szobába jött, hogy férjét a’ vacsorához hivja, mind ő, mind a’ többiek nem csudálkozhattak eléggé szóratkozásán ’s azon nyugtalanságon, melly még a’ cselédeknek ’s Liptáknénak is feltünt. A’ levelkéről, mellyet hogy más kézbe ne jőjön elégetett, senki mit sem tudott. Ha Erzsébet, vagy más valaki, a’ mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél koczogtak ’s hogy ablakát felnyitá: a’ kisbirák néha tizszer eljöttek napjában, ’s a’ nélkül hogy a’ házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet mást, ’s igy a’ dolog közönségesebb vala, minthogy valakinek feltünhetett, ’s Tengelyinek rosz kedve egészen a’ Macskaházy által okozott boszúságnak tulajdonitatott.
Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nője’ ’s gyermekeinek jó éjszakát kivánva, azon ürügy alatt, hogy még irnia kell, szobájába zárkozott, ’s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra határozta magát, hogy a’ zsiványt fel fogja keresni. „Viola ittlétéről jelentést nem tehetek semmi esetre, – igy gondolá magában – illy alávalóságot nem kivánhat senki tőlem!… ’s ugyan miben sérteném meg hivatalos kötelességemet az által, ha gyermekeim’ kedveért jogaim’ visszaszerzésére mindent elkövetek?! Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb; ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e’ lépésem valaki által megtudassék, arra nincs valószinüség,… ’s végre mitől féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?”
Már tizenegyhez közelgett, midőn a’ jegyző illy gondolatok között házát halkan elhagyá, ’s kertjén keresztül a’ szabadra érvén, a’ Tisza’ partjához ért. – Esős novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, ’s a’ tájon olly setétség terült el, hogy a’ jegyzőnek egész vigyázata- ’s tájismeretére vala szüksége, hogy a’ keskeny uton, melly kertek között a’ mezőre vezetett, mély sárban tovább ballagva, árokba ne essék. A’ faluban mindenki régen aludt, ’s Tengelyi a’ nélkül, hogy valakivel találkoznék, ért a’ helyre, melly neki Viola által kijelöltetett.
Nyárban e’ hely a’ legkellemesebbek’ egyike vala, mellyeket Tiszaréten találni lehetett. Az óriási nyárfa’ messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely vala, mellynek füve, a’ nap’ sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldelt, ha a’ juliusi forróság az egész határt már kopárrá égeté is; e’ helyet három oldalról sűrü bokrok ’s néhány alacsonyabb fa környékezé, mig a’ negyedikről a’ Tisza’ nyugott tükre látszott, hová a’ nagy fának már egyes ágai kinyultak. Tengelyi sok órát töltött e’ fa alatt barátjával, ki illy alkalommal nem egyszer mondá, hogy szebb helyet a’ Tisza’ hosszu mentében csakugyan nem találhatni, ’s hogy ha a’ törökdomb nem lenne is, e’ fa maga Tiszarétet már a’ kellemes lakhelyek’ sorába állitná. Most e’ hely szomoru’ ’s elhagyottnak látszott, a’ fa alatti tért száraz levelek takarták, fenn a’ lombtalan ágak között süvöltve zugott át az éjszaki szél, mig a’ Tisza habokat vetve csapdosá a’ sötét partot. A’ jegyző, bundájába burkolva, rosz kedvüen jára fel ’s alá, időről időre, ha a’ bokrokban valami nesz hallatszott, megállva, ’s midőn magát meggyőzé, hogy senki sem jő, ismét tovább folytatva kedvtelen sétálását, vagy a’ révészházhoz forditva szemét, melly tőle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett, ’s mellynek ajtaján a’ konyhában még égő tüz kis fénykört terjeszte el.
Majdnem egy fél óra mult igy, ’s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola megbánta vagy nem teljesitheti föltételét, midőn azoknak kiáltásai, kik a’ zsiványt Macskaházy’ meggyilkolása után üzőbe vevék, hozzá jutottak.
Tengelyi embereket hallva, kik gyilkos, rablót kiáltva hozzá közelitének, ’s meggyőződve, hogy Viola valahogy megismertetett ’s üzőbe vétetett, nehogy e’ gyanus helyen találtassék, sebes léptekkel visszavonult a’ falu felé.
Kevés perczczel, miután Tengelyi e’ helyet elhagyá, egy csomó irást kezében tartva, Viola tört keresztül a’ bokrokon. A’ zsivány, egy pillanatig megállt, ’s körültekintett; miután látá, hogy a’ jegyző nincs többé itt, ’s hátul a’ bokrokhoz közel üldözőinek kiáltásait hallá, egy a’ parton álló kis sajkába veté magát, ’s erős lökéssel eltávozva a’ parttól, evezni kezdett.
„Itt van! itt kell lennie!” kiáltott a’ kocsis, ki noha lámpása elaludt, a’ zsiványt idáig soha szeme elől el nem veszté. Társai, kik szinte igy valának meggyőződve, iszonyu lármával keresék a’ gonosztevőt a’ bokrok között, ugy hogy a’ mindig tovább távozó evező’ ütései nem vétettek általok észre, ’s a’ zajra a’ révész két fiával kunyhójából a’ fához sietett.
„Mi a’ baj, Ferkó? – kiáltott a’ révész, midőn az égő darab fa’ világitásánál, mellyet szövétnekként magával hozott, az uraság’ kocsisára ismert; – talán ellopták lovadat?”
„Nem, nem! – mondá emez, lámpását meggyujtva – megölték fiskálisunkat; mi idáig kergettük a’ gyilkost, ’s itt a’ bokrok alatt tünt el; csak épen most láttam,… itt kell lennie; segitsen kend keresni.”
„Mi a’ manó! – válaszolt a’ révész elbámulva – a’ fiskálist megölték?… no, nem nagy kár érte, de ha kendtek a’ gyilkost keresik ’s azt csakugyan idáig kergették, az nincs többé itt,… épen most, mielőtt kendtek jöttek, hallottam valakit innen sebesen a’ falu felé menni; ugy-e, Andris, te is hallottad?”
„Az lesz, bizonyosan az, csak utána – kiáltott a’ kocsis, nem is várva a’ fiunak feleletét;” ’s a’ révész- ’s a’ többiektől követve, a’ falu felé sietett ugyanazon uton, mellyen Tengelyi csak imént ment haza felé.
„Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment; – szólt a’ révész, midőn a’ nagy sárban alig követhetve fiatalabb társait, csak hogy sietésöket mérsékelje, figyelmöket az utra irányozá – ni, még a’ nyomokat is meglátni,… ez mind friss nyom,… még a’ viz is meglátszik, a’ mint minden lépésnél körülfecskendett.”
„És ez mi itt? – mondá a’ kocsis, lehajolva ’s valamit a’ földről fölvéve; – bot, és pedig urias bot, réz csákánynyal,… ezt talán most lopta ’s itt vesztette,… csak utána! e’ nyomon tovább; bizonyosan a’ kertek között bujt el” ’S az egész csapat a’ kocsis után, ki lámpájával mindig a’ nyomot követé, a’ jegyző’ kert keritéséhez ért.
„Mi az ördög! – szólt a’ kocsis, ki a’ kerités’ ajtajánál pár lépéssel tovább menve, egyszerre lámpásával megállt – itt nem látni több nyomot!”
A’ többiek, kezéből kivéve a’ lámpást, szinte megnézték az utat; a’ friss nyom, mellyet eddig követtek, eltünt. „Szemlátomást nem látni semmi nyomot! – mondá a’ révész – csak talán a’ föld nem nyelte el? ott hátul a’ kerités’ ajtajánál még láttam.”
„Talán a’ kerités megé bujt; – szólt a’ kocsis egy kissé gondolkozva; – maradjanak kendtek közelébe, átmászok ’s megnézem,… hát ha itt találjuk…”
„Hagyja el kend, még főbe ütik; – mondá a’ révész, Ferkót visszatartóztatva, ki már félig átmászott ’s kit egy a’ többiek közül követni akart, – mi közünk van ahhoz, hogy a’ fiskalist megölték?… bár taval vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot fizetnem esztendőnként.” De a’ kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak szeretete birt arra, hogy gyilkosát üldözze, a’ nélkül, hogy ez ildomos tanácsra hallgatna, a’ legnagyobb figyelemmel végig ment a’ keritésen, ’s azon meggyőződéssel tért vissza, hogy a’ gonosztevőnek nyoma elveszett. Már ismét vissza akara menni, midőn a’ révész’ egyik fia, ki addig az ajtó mellett állt, észre vevé, hogy a’ kertnek a’ házhoz vezető utján szinte nyomok látszanak. A’ kocsis lámpásával oda futott, a’ többiek, kik azalatt az ajtót megpróbálva azt nyitva találák, szinte bementek, ’s mindenki világosan látá a’ nyomot, mellyet eddig követtek, ’s melly egyenesen a’ házhoz vezetett.
„A’ notarius házában van,… ott van talán a’ fészer alatt; – mondá a’ kocsis, ki, mint minden ember, ha valami után erősen fáradott, bár az reá nézve tökéletesen közönös legyen, most mindent inkább tűrt volna, mint hogy egész fáradságát meghiusulva lássa; – jerünk be, ott megtaláljuk.”
„Már hová gondol kend! – szólt a’ révész a’ már indulót visszatartva; – notarius uram’ házánál a’ zsiványt csak nem fogja keresni?”
„És miért nem? – válaszolt a’ másik; – nem tudja-e, hogy e’ háznál már több zsivány is megfordult? urfinkat is itt lőtték meg.”
„De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram’ háza nemes curia,” mondá a’ másik.
„Bánom is én! – szólt az előbbi, tovább menve; – mikor Violát kerestük, akkor is feldultuk e’ házat, pedig maga a’ szolgabiró vezetett.”
„Igen, de azok urak voltak; – mondá a’ révész – minket ebrúdon dobnak ki.”
„Majd meglátjuk!… én a’ nagyságos asszony’ liberiás kocsisa vagyok, ’s szeretném látni, mily notarius dobna engem ki házából!” ’S ezzel Ferkó, a’ nélkül hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a’ kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, mig a’ révész fiaival, valamit mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e’ büszke cselédeket egyszer jól megvernék, hátrább maradt.
De bármi nagy volt is a’ kocsis’ bátorsága, midőn Tengelyi, ki csak imént jött haza, ’s még le sem vetkezett, a’ zajra, mellyet hallott, egyszerre szobájából az udvarra lépett ’s erős hanggal kérdezé: mit akarnak itt? Ferkó meghökkenve, első pillanatban szótalanul állt, ’s csak később mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték, ’s hogy gyilkosának nyomait követve, jöttek idáig.
Nem fogom leirni az érzeményt, melly a’ jegyző’ keblét e’ pillanatban eltölté,… Viola’ levelére emlékezve, nem lehete kétségben, hogy az ügyész e’ szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószinüleg azért, hogy az irományokat tőle elvegye,… ’s Tengelyi borzadott e’ gondolatnál, hogy a’ gyilkosságnak, habár tudatlanul, ő vala indoka. A’ kocsis ’s társai, minden miveletlenségök mellett észrevevék a’ hatást, mellyet e’ hir Tengelyire tett, ’s bámulva néztek egymásra, mig a’ jegyző, kinek kezében a’ gyertya reszketett, miután magán erőt vett, egyes kérdéseket tett a’ gyilkosság’ elkövetésének módjáról ’s idejéről.
„Utána jöttünk, – mondá a’ kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva a’ legnagyobb zavarban – a’ Tisza’ partjáig előttem szaladt, világosan láttam,… onnan nyomán jövünk.”
„Azaz, követem alássan, – mondá a’ révész – hogy szemlátomást nyomon jöttünk, az ollyan igaz, mint hogy itt vagyok; de hogy épen a’ zsivány’ nyoma volt-e? azt biz’ én nem tudom,… és én a’ többieknek itt mondtam is, hogy ne jőjenek be, mert tudom, hogy a’ ház curia, de…”
„Kend bolond! – mondá Tengelyi a’ legnagyobb fölgerjedésben – ha azt hiszik, hogy a’ gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy hely ne maradjon vizsgálat nélkül.”
A’ lármára lassanként a’ ház’ többi lakói is fölkeltek. Erzsébet Vilmával sietve felöltöztek, ’s Tengelyi, lámpással elől, szobáról szobára, a’ padra ’s istállóba ment el követőivel, mig valamennyien meggyőződtek, hogy semmi idegen a’ háznál nincs,… Tengelyihez azalatt a’ biró jött, hogy őt a’ kastélyba hivja, ’s a’ jegyző a’ többiekkel elment.
„Látta kend, – szólt a’ kocsis, ki a’ révészszel hátrább maradt, ’s a’ többieket követé – miként reszketett a’ notarius, mikor hallotta, hogy a’ fiskálist megölték?”
„Hát hogyne láttam volna! – mondá emez – hisz’ csak van szemem!”
„És azután csizmája bokáig sáros volt,” folytatá az előbbi.
„Nagy csuda, illy időben!” válaszolt a’ révész, bámulva Ferkó’ furcsa beszédeit.
„Bizony isten, ha nem ismerném a’ notariust tiz esztendő óta, én…”
„Talán csak nem hiszi, hogy a’ fiskálist ez ölte meg?” vágott szavába az előbbi, megállva.
„Én bizony, mert a’ házban mást nem találtunk, azt hinném, bátyám,” mondá a’ kocsis halkan társához.
„Megbolondult-e kend?” kérdé a’ révész, ’s ezzel mindketten, gondolataikba mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.