Az napon, melly az utolsó fejezetben leirt estét követé, Rétyék’ házában külsőleg minden ismét nyugottnak látszott. Az alispán’ arczain talán mélyebb gondoknak kifejezése vala észrevehető, mint máskor, ’s Etelkát elhagyta szokott vidámsága; azonban hallgatva járt mindegyik munkája után, ’s Ákos’ neve csak a’ cselédházban emlitetett, hol, mióta elmentek, az urfi’ ’s öreg huszárja’ magasztalásaiban senki nem fáradott ki; hisz’ a’ szeretet megszerzésére, mint tudjuk, nincs biztosabb mód, mint ha eltávozunk, vagy épen halál által biztositjuk kedves barátaink’ ’s szomszédainkat, hogy velünk a’ végső itélet előtt találkozni nem fognak; szinte kár, hogy néha mindennapi életünk között nem jut eszünkbe, miként kik most együtt vagyunk, nagy utra készülünk mind, ’s a’ nap talán közel van, mellyen örökre el fogunk válni, talán engedékenyebbekké válnánk egymás között hibáink iránt. Az alispánné halványabb vala, mint egyébkor, de ő is, ugy látszott, megnyugvék helyzetében, ’s habár a’ nyájas mosolygás, mellyel Macskaházynak kézcsókolását fogadá, egy kissé feszültebb vala, mint közönségesen, az ügyvéden kivül, ki emberek előtt szokott alázatosságához visszatért, senki észre nem vevé, hogy viszonyaikban valami változott. Rétyné azon emberek közé tartozott, kiket forró indulatokkal alkotott a’ természet, de kik hevességökben soha helyzetökről ’s czéljaikról megfelejtkezni nem szoktak. Vannak pillanatok, hol a’ szenvedély kitör minden ildomosság’ ellenére is, ’s hol, mintha éji egünket villám hasitja át, rémülve látjuk, milly vészfellegek tornyosulnak a’ sötétben ellenünk; de alig tekintheténk a’ kebelnek titkaiba egy perczig, ’s arcz ismét hideg mosolygással áll előttünk, mint máskor látni szoktuk. Macskaházy sokkal inkább ismeré Rétynét, minthogy szinlelt nyugalmában biznia lehete, főkép’ miután mult este indulatának kitöréseit látta, ’s szobaleányától hallá, hogy az alispánné egész éjjel le sem feküdt, hanem fel ’s alá járva szobájában, reggel felé az ablakokat olly erősen csapta fel, hogy kettő közülök eltört, mi benső nyugottságának nem nagy bizonysága vala. Az ügyvéd a’ legnagyobb vigyázattal kémlelé tehát minden mozdulatát, de mint mondám, semmi sem vala észrevehető, ’s csak a’ szobaleánynak tünt fel, hogy az alispánné, a’ helyett, hogy a’ törött ablakokat a’ zsidóhoz vitetné, őt magát rendelte mindjárt reggel magához, ’s mi még csudálatosabb, az egész idő alatt, mellyet a’ zsidó munkájánál töltött, nemcsak maga a’ szobában maradt, de nem is emelte szavát szidásra csak egyszer sem, melly rendkivüli történet azonban, miután Rétyné ez nap’ többször panaszkodott, hogy roszul érzi magát, a’ szobaleány által gyengélkedésének tulajdonitatott.
Harmadik napon Rétyné férjével és leányával egy szomszéd jószágára rándult ki, ’s Macskaházy maga maradt a’ házban.
Az ügyvéd rendkivül nyugtalannak érzé magát. „Ez asszony – szólt magában, midőn a’ kocsi a’ kapun kihajtván mély gondolatokba merülve, szobájába visszatért – boszút forral ellenem; bizonyosan valami kész terve van, melly iránt magával tisztába jött, nem lenne máskép’ olly nyugott. Ha szidna ’s lármáznék, nem bánnám; e’ keserü nyájasságra nem voltam elkészülve. De ugyan min törheti fejét?” Macskaházy átgondolt minden lehetőséget, ’s neki ugy látszott, hogy az alispánné semmit ellene nem tehet a’ nélkül, hogy önn’ magát meg ne rontaná. „De végre, nem történhetik-e mind e’ mellett, hogy boszúvágyának önn’ biztosságát feláldozza? – igy gondolt magában – sőt ha ezt teszi, nem valószinü-e, hogy az egésznek végre is csak én leendek áldozatja? nem voltam-e én az, ki a’ rablásban egyenes részt vett? ’s miként bizonyitsam be Rétyné’ czimboraságát? Viola, ki tudja, mikor kerül elé,… a’ zsidó mindent tagadni fog, ’s egy bünvád alatt álló ügyvédnek szava fog-e tekintetbe vétetni a’ hatalmas alispánné ellen? Pártfogóról kell gondoskodnom, – szólt magában, nagy léptekkel fel ’s alá járva szobájában – az egész világ gyülöl ’s egy ember, legyen a’ legokosabb, annyiak ellen nem tarthatja fel magát. De miként?”
Átgondolva helyzetét, Macskaházy előtt két ut nyilt: az első, ha az alispánné kegyeit ujra megszerzi, mire nézve a’ legbiztosabbnak az látszott, ha Ákos’ házasságát megakadályoztatja; a’ második, ha Ákosnak kedvét keresi,… ’s miért ne volna ez lehetséges ’s pedig a’ nélkül, hogy magának legkevesebbet ártson?… Ha a’ váltók kezeibe adatnak, – igy folytatá gondolatait – ő Vándory’ irásaiból néhány darabot visszatarthat; az alispánné nem ismeri a’ levelek’ számát ’s azért nem veheti észre; ezeket Tengelyi’ irományaival együtt – ő, Macskaházy – később átadja Ákosnak, ’s elbeszéli a’ módot, mellyen hozzájuk jutott, ’s a’ részt, mellyet mostohája az egészben vett. Ákos már nevének becsületeért sem fog szólni senkinek; Macskaházy’ vallomása illy módon teljes hitelességgel bir, ’s Rétyné őrizkedni fog olly lépésektől, mellyek inkább magának, mint neki ártanának.
Macskaházy teljesen megnyugtatva érzé magát e’ kilátás által, ’s mert azon emberek közé tartozott, kiknek azért sikerülnek terveik, mivel semmit ok nélkül elhalasztani nem szoktak, csak alkalmas pillanatot vára, hogy magát Tengelyiékkel érintkezésbe tegye. Mihelyt délután bizonyosságot szerze magának, hogy a’ jegyző Vándoryval ’s Ákossal sétálni ment ’s hogy csak az asszonyokat fogja honn találni, Tengelyi’ házához vevé utját,… ’s odamenés között még egyszer átgondolva szerepét ’s magát azzal bátoritva, hogy bármi kellemetlen módon fogna a’ háznál fogadtatni, végre is csak asszonnyal leend dolga, halkan koczogva a’ jegyző’ szobájába lépett.
Erzsébet és Vilma, kik a’ szobában egymás mellett ültek ’s asszonyi munkával foglalkoztak, bámulva néztek a’ belépőre,… ’s az előbbinek hangja, mellyel kérdé: minek köszönhetik e’ látogatást? nem vala a’ legbarátságosabbak’ egyike; azonban Macskaházy annyi lelki nyugalommal mondá: miként csak tiszteletét kivánta tenni,… hogy végre a’ házi asszony nem tehete mást, mint széket ajánlani váratlan vendégének.
Macskaházy előre látta ezt, ’s azért választa olly pillanatot első látogatására, mellyben az asszonynyal maga lehessen, mert sejdité, hogy ha Tengelyit honn találja, mindazon szép dolgok’ elmondására, mellyektől e’ családdal való kibékülését várá, alig leend alkalma,… igen valószinü lévén, hogy a’ jegyző a’ beszélgetést Macskaházy’ kidobásával kezdi meg.
A’ beszélgetés eleinte az időjárás, a’ termés ’s más ehhez hasonlók körül forgott, ’s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az ügyvéd minden különös ok nélkül, mint mondá, csak látogatni jött, midőn azonban Vilma kiment, az egész más fordulatot vett.
„Jó, hogy e’ kedves gyermek kiment; – szólt, székét valamivel közelebb tolva Macskaházy – nekem a’ nemzetes asszonynyal beszédem van, melly egész családját, ez angyali Vilmácskánkat is közelrül érdekli, de mellyet csak illy eszes ’s tapasztalt asszonyra bizhatok, mint az, ki itt előttem ül.”
E’ magasztalások ugy, mint az édeskés hang, mellyen azok mondattak, nem tevék Erzsébetre azon hatást, mellyre czélozva voltak; azonban a’ jegyzőné, ki az ügyvéd által mégis olly valami’ tudásához reménylt juthatni, mi családját érdekelheté, erőt vön magán ’s kéré, hogy szóljon tartózkodás nélkül.
„Édes Erzsébet asszonyom, – folytatá az előbbi, mennyire lehetett érzékeny hangon – engedje, hogy ismét e’ szavakkal éljek, mellyek egykor szivemnek olly kedvesek valának ’s mellyeknél ifjuságom emlékei támadnak fel előttem.”
„Jobb lesz, teins fiscalis uram, ha illyenekkel felhagyunk; – mondá Tengelyiné türelmetlenül – tudja, hogy azon időben is, mellyről szól –”
„Tudom, tudom! – sohajtott Macskaházy – hogy akkor is, midőn husz és nehány év előtt szivemet ’s kezemet a’ nemzetes asszonynak ajánlottam, kérésem megvetéssel utasitatott vissza, ’s a’ nyomor, mellynek Tengelyi urammal elébe ment, elfogadhatóbbnak látszott, mint a’ nyugott boldogság, mellyet karjaim között találhatott volna…. ’s pedig mennyi szenvedést nem kerülhettünk volna ki mindketten, ha az én kedves Erzsébetem akkor Tengelyi uramnak látszólag fényes tulajdonait, mellyek végre is semmit a’ konyhára nem hoznak, kevésbé tiszteli!”
„Ha fiscalis urnak beszéde van, főkép’ ollyan, melly gyermekemet illeti, ám szóljon! – válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midőn férjéről igy halla beszélni, el nem nyomhatá – férjemről az én jelenlétemben hallgasson, vagy beszéljen ugy, mint ő érdemli.”
„Ments meg isten, – szólt az ügyvéd alázatosan – hogy Tengelyi uramról valami sértőt mondani vagy csak gondolni akarnék; én Tengelyi uramat tisztelem, ’s habár szivemnek méltó oka volna neheztelésre, mert hisz’ ő az, ki által éltem’ főboldogságától, melly a’ nemzetes asszony’ birtokában állt, megfosztattam, és –”
„Kérem a’ teins urat, – szakitá félbe a’ szólót, kire egy megvető tekintetet vetett Erzsébet – hagyjunk fel e’ haszontalanságokkal. Ismerjük egymást; a’ tisztelet’ ’s szeretetnek, mellyel irántunk viseltetik, annyi tanuságaival birunk, hogy valóban kár lenne ez iránt csak egy szót is vesztenünk.”
„Látom, – szólt az ügyvéd sohajjal – hogy a’ nemzetes asszony szint’ azon tévedésben van, mint maga Tengelyi ur, mintha az utolsó kellemetlen történeteknek, mellyek őt Porváron érték, én lennék oka, vagy előmozditója. Nem veszem senkinek rosz néven, ki felőlem ekként szól,… a’ jövő megfogja mutatni e’ vádak’ egész igazságtalanságát.”
„Adja az ég, hogy ugy legyen! – mondá Erzsébet sohajtva – és bár mennyi okunk legyen is panaszra az eddig történtekért, a’ teins fiscalis ur legalább az én részemről legnagyobb háladatosságra számolhat, ha szegény gyermekeim’ javára valamit tenni fog.”
„Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom, – szóla neki melegülve az ügyész – semmi háladatosság. Nincs forróbb kivánatom, mint hogy megmutassam, miként azon szeretet, mellyet egykor éreztem, nem mult el a’ nélkül, hogy barátsággá ne váljék. Én tökéletesen megjutalmazva érzem magamat, ha ezt tettel bebizonyithatom, ’s ugy hiszem, most alkalmam van reá.”
Erzsébet nem győzé bámulni a’ szivességet, mellyel Macskaházy egyszerre szólt,… ’s ámbár az egészben valami gazságot gyanitott, minden tőle kitelhető nyájassággal mondá: hogy kétségen kivül a’ fiscalis urnak, helyzetében ’s nagy befolyása mellett, igen sok alkalmatossága lehet, mellyben egy szegény falusi jegyző’ háznépén segithet.
„Ne higyje a’ nemzetes asszony, – mondá az ügyvéd szerényen – hogy befolyásom olly nagy, mint azt az emberek hirdetik. Sokan ugy beszélnek, mintha a’ Rétyék’ házában csak az történnék, mit én akarok; mindent, mit az alispán vagy a’ kevély báróné tesz, rám fognak, ’s nem hiszi senki, mennyi ellenségeket csinál ez nekem,… pedig isten látja lelkemet, ha a’ házban az történnék, mit én akarok, a’ dolgok máskép’ mennének. De hagyjuk ezt; – tevé egy kis szünet után hozzá – tagadni nem lehet, hogy a’ Rétyék’ házában mind e’ mellett bizonyos befolyással birok, ’s épen ezáltal lehetek önöknek talán hasznára. Tengelyi ur ellen, a’ mint hallom, nemességi per kezdetett?”
A’ nyugott mód, mellyen e’ kérdés épen az által tétetett, kit Erzsébet minden férje ellen mozgásba hozott cselszövények’ főtervezőjének tartott, annyira meglepé őt, hogy nem felelt.
„És az irományok, mellyekkel Tengelyi ur nemességét bebizonyithatná, – folytatá a’ másik, kérdéseit – ugy hallám, mind elraboltattak?”
„Ugy tartom, – válaszolt Erzsébet, ki elvégre meg is sokallá az ügyvéd’ szemtelenségét – Macskaházy ur ezt olly jól tudja, mint bárki más a’ világon.”
„Értem a’ czélzást, – szólt Macskaházy nyugottan mosolyogva – noha megvallom, rendkivülinek tartom, hogy e’ részben reám vettetik a’ gyanu, kire nézve – ha illy tett nem ellenkeznék is annyira jellememmel, hogy azt rólam józanul föltenni nem is lehet – tökéletesen mindegy, bárkinek kezében vannak azon irományok, mellyek e’ házból elraboltattak. Vagy mondja a’ nemzetes asszony maga, mily gondolható érdekem lehetne Tengelyi ur’ nemes leveleihez, holott semminemü atyafiságban vagy osztályi viszonyban nem állunk?”
„Én mind ezt nem értem; – mondá az asszony vállat vonitva – csak azt tudom, mit férjem mond ’s a’ mit Viola’ vallomásairól hallottam, ’s azok után –”
„De kérem édes nemzetes asszonyom, – vága szavába az előbbi – ha ugy volna, azt hiszi, ide jőnék én magam, ide tulajdon házukhoz? hisz’ a’ világ’ legszemtelenebb emberének kellene lennem, sőt a’ legbolondabbnak, – tevé hozzá midőn észrevevé, hogy az első lehetőség, mellyet felállitott, Erzsébet által nem tartatik annyira hihetetlennek, mint gondolá – igen, a’ legbolondabbnak, édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi bajnak teszem ki magamat, csak azért, hogy Tengelyi uramat kellemetlenségekbe keverjem, most ismét mindent elkövetek, hogy e’ dolog kiegyenlitessék ’s házukra semmi rosz következéseket ne hozzon.”
„A’ fiscalis ur ennek eddig nem sok bizonyitványait adá,” mondá Tengelyiné szárazan.
„Az ég tudja, – szólt Macskaházy szemeit fölfelé emelve – mi igazságtalan a’ nemzetes asszony irántam! ha tudná, mennyit fáradtam, hogy azt…. de nem tartozik a’ dologhoz kit…. e’ lépéstől, melly most Tengelyi uram ellen tétetett, visszatartóztassam, nem beszélne igy; de a’ mint mondom, én tettekkel akarom bebizonyitani barátságomat, ’s ugy hiszem, ezek után maga Tengelyi ur vissza fogja venni kemény itéletét.”
„Isten adja, hogy ugy legyen! – mondá Erzsébet – részünkről mindig a’ legnagyobb háladatosságra számolhat, és – tevé hozzá kissé büszkébben – talán ezentul háladatosságunk’ bebizonyitása inkább fog hatalmunkban állni, mint eddig.”
„Semmi háladatosság, – vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet’ czélzását megérté – ne szóljon háladatosságról, bizony megsért, én tisztán barátságát kivánom. Az irományok tehát – tevé halkabban hozzá, kis szünet után, melly alatt körültekintve, magát arról győzé meg, hogy senki a’ szobában nincs, ’s székét Erzsébethez közelebb tolá – mondom, az irományok, mellyek Tengelyi uramtól elraboltattak, a’ mint a’ nemzetes asszony hiszi, ollyanok, mellyek által férje nemességét tökéletesen bebizonyithatja?”
„Minden kérdésen kivül,” válaszolt a’ kérdezett mindinkább bámulva Macskaházy’ különös magaviseletét.
„Hm, hm! – folytatá a’ másik mintegy magában – fontos irományok! a’ keresztelés nem szükségesebb az üdvösségre, mint Magyarországban a’ nemesség, hogy az ember becsülettel elélhessen; ’s én igen felfoghatom a’ fájdalmat, mellyet e’ veszteségen érzenek, főkép’ ha kis fioknak jövője jut eszökbe –”
„Az istenért, ne kínozzon! – szakitá félbe elmélkedéseit Tengelyiné – ha valamit tud ez irományokról –”
„De ugyan kérem a’ nemzetes asszonyt, – kérdé az előbbi, nem is figyelve a’ másiknek kérésére – minden irományok raboltattak-e hát el, mellyek által nemességöket bebizonyithaták? nem maradt kezökben semmi oklevél?”
„Semmi! – sohajtott Erzsébet – férjem, rendes ember létére, mind egy csomóba kötve tartotta, ’s azt elvitték. Ha valamit tud felőlök, – tevé hozzá kérő hangon – ne tegye szerencsétlenné gyermekeimet. Ha valaha életemben megsértettem, az istenre kérem, ne boszulja meg ez ártatlanokon!”
Erzsébet gyülölte ’s megveté Macskaházyt; de azon pillanatban, mellyben a’ meggyőződés támada benne, hogy ez ember’ gyermekeinek hasznára lehet, minden más tekintet háttérbe szorult ’s az anya összekulcsolt kezekkel könyörgött az előtt, kitől máskor undorral elfordult.
Macskaházy alig titkolhatá el örömét, midőn a’ hatást látá, mellyet szavaival tett. – „Hej, – szóla végre sohajtva – ha tőlem függne!… higyje el kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám, hol vannak az irományok, nem volna boldogabb ember, mint én! ha szükség, gyalog elmennék utánok az ország’ végeig, nem lenne nyugtom, mig föl nem találtam.”
„Hát nem tudja, hol vannak?” kérdé Tengelyiné bámulva.
„És miként tudnám én azt? – válaszolt a’ másik nyájasan – csak gondolja meg édes Erzsébet asszonyom maga. Minden, mit Viola vallásánál a’ rablásról beszélt, koholmány. Bármi fontosak legyenek Tengelyi ur’ irományai tulajdon családjára nézve, az alispánné- vagy magamra nézve azok tökéletesen közönösek, ’s nem lehet föltenni, hogy valaki a’ legfontosabb ok nélkül olly veszélynek tenné ki magát, minővel a’ rangunkféle emberekre nézve az járna, ha rablókkal czimboraságbra helyhezné. A’ vád, melly ellenünk e’ tekintetben emeltetett, csak nevetséges lehet; ’s ugyan mi módon szerezhettem volna az emlitett irományokról tudomást magamnak?”
„De ugyan mi által használhat a’ teins ur gyermekeimnek, – kérdezé ismét szárazabban Erzsébet – ha nemességünk’ visszanyerésére semmit nem tehet?”
„De ki mondta azt, hogy nemességök’ visszanyerésére semmit nem tehetek, sőt nem fogok tenni igen sokat? – válaszolt az ügyvéd mosolyogva – mi szükség ehhez az irományokra?”
Tengelyiné, ki első pillanatban gunynak vevé e’ szavakat, reá mereszté szemeit; Macskaházy mindig mosolyogva tovább szólt. – „Édes Erzsébet asszonyom Magyarországban él, de ugy látszik, nem igen tudja, mi történik körülötte. Ugyan ki hallotta valaha, hogy nemességet csak éppűen irományok által lehet megszerezni vagy megtartani?… igaz, ez is egy mód; néha adomány-, vagy nemes-levél által a’ felség is nemesit egyet-mást; de ez csak egy mód, ’s isten mentsen meg, hogy ez lenne a’ legközönségesebb. Ha mindenkitől, ki kiváltsággal él, leveleit kérnék, inkább meggyérülne számunk, mint a’ mohácsi veszedelem után. Lássa, édes nemzetes asszonyom, van a’ nemesedésnek egy más, sokkal jobb ’s czélszerübb módja... az usus. Ujabb időben, hol mindennek magyar nevet csinálnak, törvényes szokásnak szokták nevezni; de ez a’ dolgot nem fejezi ki, miután ott, hol törvény van, az ususra szükség nincs, sőt az ususnak az főtulajdona, hogy olly valami szokást jelent, melly a’ törvényen nem alapul, vagy épen szokásban nem is volt. Például tegyük fel: a’ nemzetes asszonynak valami jószága van, nekem mellette egy kis darab földem; minden esztendőben tovább megyek ekéimmel ’s egy darabot hozzá szántok, mig birtokom háromszor ollyanná válik, mint egykor volt; a’ nemzetes asszony végre pert kezd,… én megmutatom, hogy ususom volt, hogy mindig ennyire szoktam szántani és vetni; a’ nemzetes asszony mondja, hogy ez rosz szokás, mert a’ föld az övé,… mindegy, nekem ususom van,… ’s csak törvénypert kezdhet ellenem, az pedig száz esztendeig tart. Vagy teszem, közbirtokosak vagyunk, a’ jószágnak fele az enyim, a’ másik a’ nemzetes asszonyé; én emberek emlékezetére mindig juhokat tartottam,… a’ nemzetes asszony nem; végre maga is juhokat akarna tartani,… én nem engedem,… ha nyája közös határunkra jő, elhajtom, ’s miért? mert ususom van.”
„De mit használ mindez nekünk?” kérdé Tengelyiné türelmetlenül.
„Hát csak azt, – válaszolt a’ másik mosolyogva – hogy mint minden egyéb, ugy a’ nemességi kiváltság nálunk Magyarországban leginkább usus által szereztetik meg, ’s ehhez nincs szükség irományokra.”
„Nem értem,” mondá Erzsébet.
„Pedig igen természetes, – folytatá az ügyvéd oktatólag. – Teszem A. vagy B-nek nincs egy darab irománya, mellyel nemességét bebizonyithatná; vegyük fel, talán ő maga is tudja, hogy nemtelen családból származott; de a’ megyében barátjai vannak, ’s ennek köszönheti, hogy reá adó soha kivetve nem volt, ’s az egész megye nemzetes vagy épen tekintetes urnak nevezé; már most, ha nemessége iránt valamelly roszakarója által kérdés támasztatik, nem volna-e szörnyü baj reá nézve, ha azt kellene bebizonyitania, hogy teszem, eldődei a’ hazáért véröket ontva szereztek nemességet?… ő e’ helyett azt mutatja meg, hogy soha a’ közterhekben részt nem vett,… ’s nemessége mentve van! főkép’ ha még azt bizonyithatja be, hogy valamelly tisztújitásnál megverték vagy ő vert meg valakit,… nincs is ki valóságos ususán kételkedni merne. Tudok esetet, hol valaki nemességi perbe keveredve csak azt mutatta meg, miként apja lólopásért több izben fogva volt és soha pálcza-büntetésre nem itéltetett…. és az usus be volt bizonyitva. Hiddje el nemzetes asszonyom igen csalódik, ki azt hiszi, hogy a’ nemesség’ bebizonyitására irományok kivántatnak; sok megyében minden tisztújitásnál százakat csinálnak ’s olly jó nemeseket, mint bárki más a’ világon; csak barátok kellenek és –”
„Igen, de vannak-e nekünk barátaink!” sohajtott Tengelyiné.
„Vannak bizony, – szólt az előbbi tovább, fejével barátságosan integetve – ’s pedig olly barátok, kik hasznukért mindent elkövetni készek, ’s ha épen kivántatnék, még arra is tudnának akár mennyi eskütt tanukat találni, hogy Tengelyi uram egyenesen grófoktól származik. Maga az alispán –”
„Az alispán mindent el fog követni ellenünk.”
„A’ nemzetes asszony csalódik; – vága szavába az ügyvéd – ha az alispán látni fogja a’ részt, mellyet Tengelyi ur’ dolgaiban veszek, ő maga azon lesz, hogy a’ főügyész által kezdett per feledékenységbe menjen, vagy legalább kivánatunk szerint dőljön el. Réty ur ő nagysága magában véve igen jó szives uri ember, ’s ha azon egy ok, melly a’ két ház között viszongásokra alkalmat adott, elmozditatnék, meg vagyok győződve, szint’ ugy szeretné Tengelyi urat most, mint egykor, mikor együtt a’ német egyetemet járták.”
„Nem értem önt!”
„Az egész viszongásnak oka, – folytatá Macskaházy bizodalmas hangon – azon szerelem, mellyet az alispán fiánál a’ mi angyali kis Vilmácskánk iránt észrevett. Higyje el édes nemzetes asszonyom, semmi más, mint ez. Ha ez valami módon elmozditatik, minden rendében van. Ki tehet róla? a’ házasság, mint mondják, földi mennyország! nem csuda, hogy mindenik midőn belelépni készül, azt hiszi, hogy fölebb kell emelkednie,… és az alispán… végre emberek vagyunk valamennyien…”
„De nem tudja-e a’ fiscalis ur, – kérdé Tengelyiné, ki most az ügyvéd’ szándékát gyanitani kezdé, élesebb hangon – hogy ha az alispán ur neheztelésének csakugyan ez az oka: ez elmozdithatatlan? Ákos maga rendjében megkérte leányomat,… ’s valamint Vilmám’ szeretetét, ugy tegnap óta megegyezésünket is birja,… érti-e ön? férjem megegyezését is! Ha az alispán ur’ barátságának megszerzésére más módot nem tud, mint hogy leányom’ boldogságát feláldozzam: akár ne is szóljunk többet.”
„De hát ki szól Vilma boldogsága’ feláldozásáról? – mondá Macskaházy szinte neheztelő hangon – hisz’ ez angyali teremtés’ szerencséje, kinek fekszik inkább szivén, mint nekem? De valjon, hát e’ kedves leány csak ugy lehet-e szerencsés, ha alispán’ fiához megy? – Erzsébet szólni akart, az ügyvéd folytatá. – Szép név ’s birtok, kétségen kivül jó dolgok; higyje el nemzetes asszonyom, senki nem tudja ezt jobban, mint én; az embernek jól esik, ha leányát kastélyban, ha szép négylovas hintóban láthatja,… de ez maga nem tesz még boldoggá senkit!… hisz’ voltak idők, hol maga is, nem mondom épen illy gazdag, de legalább olly férjet találhatott volna, ki mellett minden házi gondoktól ment lehetett,… és mégis Tengelyinek nyujtá kezét, és igy….”
„Ha fiscalis ur azt hiszi, – szakitá félbe Tengelyiné a’ szólót – hogy e’ házasságot azért kivánjuk, mivel Ákos gazdag: erősen csalódik; sőt adná az ég, hogy ő hozzánk hasonló sorsu lenne! legalább senki nem keseritené el leányom örömét; isten ugyis egymásnak teremtette e’ két embert!”
„Ne hiddje édes nemzetes asszonyom; – válaszolt a’ másik fejét csóválva – az isten csak egyszer elegyedett házassági dolgokba; miután az olly roszul ütött ki ’s Ádám neki teremtett feleségével együtt a’ paradicsomból elüzetett, mindenik magának keresi párját, ’s roszul cselekszik, ki nem magához hasonlót választ. Én részemről, ha leányom volna, soha magasabban álló vagy gazdag embernek nem adnám; igaz, sok élvezetben részesithetik nőiket, mellyre azok szegényebb háznál nem számolhatnak,… mindenféle kényelem, fényüzés, öröm, mit tudom én?!… de az a’ való szerelem, lássa édes Erzsébet asszonyom, – szólt az ügyész, hangját érzékenynyé változtatva – az az igazi szerelem, mint mi azt értjük, azt gazdag házban mégsem lehet találni.”
„Ákos kivételt tesz, – mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart – ő Vilmát imádja….”
„Kérdésen kivül; – vága szavába Macskaházy nyájasan – kit nem imád ő? nincs érzékenyebb sziv a’ világon!… de lássa, az imádás, édes nemzetes asszonyom, igen különös dolog: az ember térdre borul, ég felé emeli kezét, félig magán kivül van, és végre, ha imádságát elmondta: fölkel és tovább megy.”
Az embernek természete különös: nem hisz semmit olly erősen, hogy azon soha nem kételkednék,… ’s ismét nem tart semmit annyira lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; főkép’ hol valamit igen kivánunk, vagy valamitől igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni valamennyien,… ’s noha Erzsébet Macskaházy’ egész aljasságát ismeré, a’ kétely, mellyet Ákos’ szeretetéről kimondott, látszólag hatott reá, ámbár csak azt válaszolá, hogy ő Vilmának jegyesét ismeri, ’s ha nem becsülné őt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.
„A’ nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli; – szólt helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd – a’ világon nincs jobb ’s becsületesebb ember, mint ő! Hisz’ első gyermeksége óta ismerem,… hányszor tánczoltattam térdeimen!… tulajdon fiamat nem szerethetném inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem olly állandó, mint mi meglettebb koru emberek a’ fiatalságtól kivánjuk: ki veheti azt rosz néven?… Lássa a’ nemzetes asszony, illy rangu fiatal emberek között, minő Ákos, azt csak nem kivánja senki.”
„De én kivánom ám! – szólt hévvel Tengelyiné – ha leányomat neki adom, én megkivánom, hogy mást ne szeressen.”
„Az nem megy; – mondá Macskaházy mosolyogva – ha Ákos hozzánk hasonló ember volna, a’ kivánat csak méltányos lenne;… felsőbb körökben nevetséges,… mit mondana a’ világ hozzá, ha illy ember mint ő, feleségén kivül nem udvarolna senkinek?… megszólnák!…”
„De Ákosról csak nem tud semmi roszat?” kérdé Erzsébet mindig élénkebben.
„Roszat? isten ments meg! – válaszolt a’ másik nyugottan. – Semmit, mi legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretői, de…”
„Szeretői!” kiálta a’ másik ijedten.
„Hát mi rosz volna ebben?”
„Mi rosz?! – válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel szól. – Ha most, midőn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e’ világon nem szeret, szeretői volnának… hisz’ ez a’ legnagyobb alávalóság lenne!”
„De mikor már mondom, – szólt megnyugtató hangon az előbbi – hogy ezt illy fiatal uraknál rosz néven venni nem kell.”
„De én rosz néven fogom venni; – vága közbe az előbbi – inkább, mint hogy illy valami történnék, készebb lennék….”
„Édes nemzetes asszonyom, – szólt most Macskaházy ismét körültekintve ’s székét még valamivel közelebb vonva – ismerem nézeteit, ’s azért becsületes ember létemre, ki sorsában a’ legnagyobb részt veszi, kénytelen vagyok azon meggyőződésemet kimondani, hogy soha Ákos a’ nemzetes asszony’ kivánatainak megfelelni nem fog; jó, becsületes, elmés fiatal ember,… de mint mondám, hivséget, állandó szeretetet követelni tőle, képtelenség!… Ha vejében ezt ohajtja: – tevé hozzá halkabban, Erzsébet’ kezét fogva, minden tőle kitelhető nyájassággal – én ismernék egyet.”
Erzsébet bámulva néze reá.
„Igen, kedves Erzsébet asszonyom, – folytatá Macskaházy mindig melegebben – én ismerek egyet, kinek hivsége minden próbát megáll, kinek állandósága tántorithatlan, embert, ki talán külső fényből leányának kevesebbet nyujthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, mellynek egész becsét a’ nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet asszonyom, – tevé hozzá, kérdő tekintetet vetve a’ mellette ülőre, ki bámulatában szót nem talált – kész vagyok Ákos’ helyét elfoglalni.”
„A’ fiscalis ur?!” szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.
„És miért nem? – folytatá a’ másik mindig nyájasabban – való, nem vagyok olly ifju, mint akkor valék, midőn kezemet a’ nemzetes asszonynak ajánlám; de nem vagyok vén,… mondhatom legjobb koromban,… azonkivül helyzetem megjavult, ’s becsületes kitartás helyett, mit akkor igérhettem, most szép vagyont hozok nőmnek… százötvenezer forintnál többre megy szerzeményem. Ha Vilma, feleségem: Tengelyi’ nemességéről kérdés sem tétetik,… sőt talán Rétyék’ részéről még valami inscriptiot is reménylhetnénk; sokkal józanabb vagyok, mint hogy azokat, mik Ákossal történtek, rosz néven venném és…”
Macskaházy, ki a’ közte ’s Vilma között kötendő házasság’ hasznait felszámolva, a’ hatást, mellyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette észre, a’ legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midőn Erzsébet, egyszerre felugorva székéről, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen kiálta, hogy hagyja el a’ házát tüstént.
Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, mellyel ez ildomos férfiu Vilma iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a’ nyugottabbak közé tartozott. A’ gondolat, hogy a’ megye’ egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem vala kellemetlen előtte, főkép’ ha az által egyszersmind egyéb terveit elősegitheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog választani, ’s nem valószinü, hogy ezért sok szivfájdalmakat érzene. A’ szerelem – hogy e’ tárgyról, mellyre épen azért csináltattak annyi hasonlatok, mivel annyiféle, a’ mennyi ember érzé, én is hasonlattal éljek – nem mindenkinek Pegasus, melly által magát elragadtatni engedi; vannak emberek, kik azt jól betanitott paripa vagy épen kocsilóként használják, mellyen magokat ’s holmijokat oda vontatják, hová tetszik, ’s Macskaházy ezek közé tartozott. Ha Tengelyiné szólni engedi, ő kétségen kivül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre magyarázza ki szavait; de a’ jegyzőné nem volt olly kedélyben, hogy neki erre alkalmat adjon. A’ gondolat, hogy ezen embernek, noha alávalóságát ismeré, mégis hitt,… hogy Ákoson de csak egy perczig kételkedett, annyira felinditá a’ máskép’ nyugott asszonyt, hogy az ügyvéd minden iparkodásaival szóhoz nem jöhetett, ’s már menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlitését, mikor az ajtó megnyilt ’s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a’ szobába.
„Mit akar az ur itt?” szólt a’ jegyző, homlokát komoly ránczokba szedve.
Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné fölmenté e’ fáradságtól, midőn előadását olly kifejezésekkel füűszerezve, mellyekre az ügyvédet érdemesnek tartá, a’ történteket férjének elmondá; szavainak valósága ellen nem lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné meghagyásának tulajdonita, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy egészen önfeje szerint indult.
„Takarodjék mindjárt… ’s hogy szemtelen pofáját e’ házban ne lássam többé!” Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a’ jegyző, Macskaházynak mondott; de ki a’ hangot, mellyen azok mondattak, hallá, sejditheté belső fölgerjedését, ámbár Tengelyi mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje. De épen e’ mérséklet azon tévedésbe hozá Macskaházyt, hogy magát menthetni fogja, ’s midőn a’ helyett, hogy távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, ’s barátságáról, mellyel az egész család iránt viseltetik, szólt: a’ másiknak haragja nem ismert többé határokat… ’s maga Erzsébet megijedt, midőn férjének állapotját látá.
„El házamból tüstént! el semmirekellő, – kiáltott Tengelyi – ha nem akarod, hogy kidobjalak.”
„De kérem, édes nemzetes uram, – szólt a’ másik nyugtatólag – méltóztassék engem kihallgatni; ugy tartom, az ajánlat, mellyet tettem, nem ollyan, melly által e’ bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma…”
„Ne nevezd, – szakitá félbe a’ jegyző – ne merészelj felőle szólni, alávaló!… te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi nemnek!”
A’ lármára Vilmán ’s Liptáknén kivül, kik a’ szobába jöttek, több általmenő az ablakoknál állt meg, ’s kiváncsian benézett. Macskaházy, ki e’ tanuk által biztositva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, ’s egyszersmind érzé, hogy ha e’ bánásmódot nyugottan eltűri, egész tekintélye elvész: most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.
„A’ mi sok, sok! – mondá rikácsoló hangján. – Notarius ur meg fogja bánni szavait.”
„Megbánni! megbánni!!” kiáltott Tengelyi mindig nagyobb indulatban.
„Igen, igen, édes notarius uram; – folytatá a’ másik gunyolva – meg látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!”
„Gazságodra emlékeztetsz?” kiálta az előbbi botját emelve, mig karját nője ’s leánya alig birták visszatartani.
„’S habár magamat megalázva, leányát nőül kértem, nem kellene soha megfeledkezni a’ különbségről, melly köztünk létezik.”
„Igen, különbség, azon különbség, melly becsületes ember ’s gonosztevő között létezik. Hagyjatok!” kiálta nőjéhez fordulva, ki kezét még mindig visszatartá. – Macskaházy észrevevé a’ pillanatot, mellyen túl maradása veszélyére vált, ’s még egy pár fenyegetést mondva, épen akkor érte el az ajtót, mikor a’ háziur megszabadulva, botjával utána rohant.
„Ez az ember még kezeim által hal meg!” szólt Tengelyi, midőn az udvarról, hová az elsiető ügyvédet követte, Vándory által, ki épen a’ házhoz jött, szobájába kisértetett, ’s a’ jegyző fáradtan felindulása után egy székre veté magát, ’s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a’ többiek ’s később Ákos, ki Vándory után eljött, nem egyszer mondák, miként ez alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy perczig felinduljon.
Mig Tengelyi, családja’ körében megnyugodva, végre maga bánni kezdé hevességét, ’s azok, kik a’ jegyző’ házánál történt lármának az ablakoknál vagy az udvar’ kapuja mellett tanui valának, elszéledve, majd azt, hogy Macskaházy megveretett ’s kidobatott, majd hogy Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni ’s ez csak futás által menekülhetett, beszélék el szomszédaiknak: addig e’ beszélgetéseknek tárgya, kinek baja az egész faluban kárörömet okozott, a’ legnagyobb fölgerjedésben jára fel ’s alá szobájában.
Olvasóim tudják, az okot, mellyért Tengelyiéket fölkereste. – „Miként is lehettem olly bolond – szóla magában – hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba hivségem, mellyel Rétyék iránt viseltetem, birhatott reá. Ha Vilmát elveszem is, mit nyerhetek?… az ötven ezer forintnál, mellyet magamnak kikötöttem, tőlük többet semmi esetre nem kaphatok,… ’s ha most Ákos’ házasságát akadályoztatom is, e’ háladatlan asszony soha nem fogja megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az világos!… de ki is hitte volna, hogy ez asszony annyira fel fog indulni, ’s hogy szóhoz sem enged jőni?… ’S végre, mikor Tengelyi hazatért, miket nem kelle tűrnöm a’ cselédek, a’ parasztok előtt? ’s még boszút sem állhatok!… Ákost nem szabad megsértenem,… utoljára is nem marad más hátra, mint hogy Tengelyi’ nemes-levelét ’s egyet kettőt Vándory’ irományai közül, ha egyszer a’ váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam ’s neki az egészet felfödözzem, igy legalább criminalis pertől mentem meg magam.”
Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát, miután a’ lehetőségek közé tartozott, hogy Ákos, ki őt rég óta gyülölé, még azon esetben is, ha a’ rablást önn’ maga födözi fel ’s az irományok’ egy részét általadja, őt a’ biróságnak bevádolhatja; de, gondolta magában, előre kikérem becsületszavát; illy emberek, mint Ákos, illy előitéletekre sokat tartanak, ’s azonkivül nem hozhat bajba a’ nélkül, hogy mostoháját belé ne keverné ’s ettől őrizkedni fog, bármint utálja ez asszonyt; miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekkép’ vigasztalva magát az ügyész, gyertyát gyujtott ’s Vándory’ irományait kezdé átnézni.
Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e’ munkát bevégzé ’s a’ levelek közül, mellyekből az irományok nagy részint álltak, egy párt kiszedve ’s külön szekrénybe zárva, a’ többieket előbbi helyökre visszatevé ’s alunni készült.
Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé,… a’ leveleket átolvasva látá, hogy Rétyék minden nyilvánosságot kerülni fognak, ’s hogy birói eljárástól mit sincs félnie: jó kedvüen jára párszor fel ’s alá szobájában. „Igy, – szóla magában – még egy pár nap ’s az ötvenezer forint kezemben van; ha Ákosnak mindent felfödözök ’s az irományokat, mellyeket félretettem, kezébe adom, biztositva vagyok ez asszony’ boszúja ellen; végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át!” ’S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.
Ráforditá a’ kulcsot ’s megpróbálta: az ajtó nyitva maradt. Ujra megkisérté: a’ kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy bámulva csoválta fejét… soha ez ajtóval baja nem volt, és most egyszerre mi történhetett rajta? ’s rá akará tolni zárját, de bármint iparkodott, a’ tolózár nem vala megmozditható… ’s az ajtó nyitva maradt. – „Az ördög tudja, mi lelte ez’ ajtót,” szólt boszankodva, többször becsapva ajtaját ’s ujra megkisértve, nem zárhatja-e be mégis. Eszébe jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött ’s Etelka szüleivel elment, a’ ház’ ezen oldalán egészen maga lakik; az utolsó időben annyit hallott zsiványokról beszélni, hogy a’ gondolat, miként az éjt magánosan ’s nyitott ajtókkal kell töltenie, őt első perczben aggasztá, sőt rövid fölgerjedésében neki ugy látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután oda ment ’s hallgatódzva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. – „Megbódultam‑e? – szólt, még egyszer ajtajához menve ’s ujra megkisértve bezárását – mi ok van abban, hogy ajtómat be nem zárhatom, rémülésre?… a’ hajdu, midőn takaritás után szobámat becsukta, megfeszitette lakatomat; hogy a’ tolózárt nem mozdithatom, természetes… hisz’ soha nem éltem vele ’s berozsdásodott.” És ezzel Macskaházy levetkezett, ’s ágyába feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, mellyekhez csak olly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénztömegnek birtokába jövén, arról alkot terveket, hová forditsa vagyonát?
E’ kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nem sokára nesz zavará meg. A’ lépcsőzeten léptek hallatszottak, halkan, mint ollyannak léptei, ki hallatni nem akar, de az éj’ csendje közt kivehetően. Macskaházy meg vala győződve, hogy nem csalódott,… világosan hallá az egyes lépteket, mellyekkel valaki lépcsőről lépcsőre fölebb jött ’s végre a’ folyosón szobája felé közelget,… ’s épen ki akart ugrani ágyából, midőn ajtaja halkan megnyilt ’s előtte bundájában Viola állt.
„Viola!” szólt remegő hangon Macskaházy, kinek kiáltásra nem vala ereje, ’s ki haját borzadni érzé, midőn magát a’ zsiványnyal magánosan látá.
„Jó, hogy ismersz; – mondá a’ másik, az ajtót maga után bezárva ’s egyenesen az ágyhoz menve – ha segitségért kiáltasz, halál’ fia vagy! ugyis hasztalan lármáznál, a’ ház’ ezen oldalán nincs senki, a’ ki hallhatna.”
„Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én; – szólt a’ másik ’s arczain halotti halványság terült el – hisz’ kend csak nem fog engem’ bántani. Ha pénz kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de a’ mim csak van, azt elviheti; miért bántana kend engem’ szegény beteges létemre? hisz a’ mim van, mindent oda adok.”
„Miért bántanálak? – szólt Viola a’ szerencsétlen ügyvédre olly tekintetet vetve, mellynél vére elfagyott – talán lehetne okom. Ne hidd, hogy a’ multról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek, ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te tettél rajtam.”
„Kend nagy tévedésben van; – szólt az ügyvéd, kétségbeesett tekintetet vetve maga körül – én….”
„Ki volt oka, – szólt a’ másik komoran – hogy zsiványnyá lettem? kinek köszönhetem, hogy üldözve, mint a’ vad állat, erdők- ’s pusztákon kóboroltam, mig feleségem gyermekeimmel a’ könyörületesség’ keserü kenyerére szorult?… mondd, hogy nem te valál,… hogy nem te követtél el mindent, hogy halálra itéltettem,… hogy nem vágyódtál életem után,… hogy nem vagy halálos ellenségem?”
„De mikor én mindent, mindent oda adok, a’ mim csak van; – válaszolt a’ másik könyörgő hangon – uramtól is lesz egy pár száz forint nálam, azt is elviheti, habár később vissza kell téritenem, és…”
„Kell is nekem pénzed; – szakitá félbe megvető hangon a’ zsivány a’ szólót – addsz ide az irásokat, mellyeket alávaló zsidóddal együtt a’ notáriusnál elraboltál.”
„Az irásokat? – mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára – melly irásokat?”
„Ugyanazon irásokat, – szólt a’ másik homlokát ránczokba szedve – mellyeket, mikor elfogattam, kezemből kiragadtál,… mellyek helyett a’ törvényszéknél fejér ruhát mutattál elé,… mellyeket ha nem adsz ki mindjárt, ez ágyból nem fogsz fölkelni.”
„Tudom, tudom; – mondá Macskaházy, ki a’ hangból, mellyen Viola szólt, látá, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos – az irományok nálam voltak,… igaz, hogy én ragadtam ki kezedből,… de látod, mihelyt birtokomba jutottak, tüzbe dobtam. Minek titkolódzam előtted, ugyis mindent tudsz; ezen irományok’ megsemmisitése Rétynének nagyon szivén feküdt, ’s én, a’ mint tudod, hiv embere voltam mindig,… mihelyt hozzájok juthattam, az égő kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen velök.”
„Mondd ezt másnak; – szólt a’ zsivány nyugottan – én tudom, hogy az irások itt nálad vannak,… hogy Rétyéktől kiadásukért ötvenezer forintot kivánsz.”
„Ki mondta ezt kendnek?” szakitá félbe elbámulva Macskaházy, kiben egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné’ zsoldjában áll.
„Akár ki; – válaszolt amaz szárazon – de ha életedet tenn’ magad nem becsülöd ötvenezer forintra, ’s az irásokat nem adod ki mindjárt, látni fogod, hogy lehelleted, mellyet csak roszra használtál, előttem még kevesebb becsü.”
„De kérlek, – szólt az ügyész rimánkodva – csak az mondd, kitől tudod, hogy az irások nálam vannak? ki küldött hozzám?”
„Ne fecsegj, – mondá Viola, bundáját visszavetve – hanem kelj fel ’s add ide irásaidat, mert…”
A’ zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott,… ’s Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel ’s ment asztalához, mig Viola, minden mozdulatára figyelve, a’ szoba közepében megállt.
Az ügyvéd’ kezei remegtek, midőn a’ fiókból az irományokat kivéve, az asztalra tevé. Két csomó vala, mellyeknek egyikében Vándory’ levelei, másikában Tengelyi’ fontosabb irományai valának összekötve, ezenkivül még néhány egyes levél Tengelyitől, melly ezen irományokkal egy papirba takarva, a’ zsidó által többivel egyszerre vitetett el, ’s igy kézről kézre Macskaházyhoz került. – „Itt vannak; – szólt elfojtott hangon – de tudja, az irományok milly becsüek reám nézve, kend nem veheti hasznát, kérjen akár mit, és…”
„Tartsd meg pénzedet, mondom” – szólt a’ zsivány megvetéssel, midőn az asztalhoz közelitett. E’ pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy fiókjában töltött pisztolja van, mellyet, hogy egészen fegyvertelen ne legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, mellyektől meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forint értek, senki nem bámulhatja, hogy minden természetes féltékenysége mellett mintegy akaratlanul a’ fegyverhez nyult ’s azt Violára szegezé; de a’ pisztol nem vala felhuzva… ’s a’ jövő percz az ügyvédet földre teritve… a’ fegyvert a’ zsivány’ kezében találá.
Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem vala kegyetlen. A’ gondolat, hogy egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté lelkét,… ’s ámbár azzal menthette volna magát önn’ szemei előtt, hogy e’ tettet önvédelem között ’s a’ legnagyobb kétségbeesés’ pillanatában követte el,… valamint a’ nép általánosan szándékos és egyéb emberölés között nem nagy különbséget tesz ’s mindkettőt gyilkosságnak nevezi: ugy ő tette fölött elfelejté indokait, ’s nem egyszer mondá: hogy mindent, mit azóta szenvedett, csak vétkének büntetéseül tűri. Macskaházynak, ha az irományokat általadja, nem vala mit félnie életeért; a’ küszködés között, mellyel a’ zsivány most a’ pisztolt ellensége’ kezéből kiragadta, feltámadt indulata; a’ gyülölség, melly keblét ez ember iránt tölté, kitől annyit szenvedett ’s ki most éltét fenyegeté, elfelejtete minden egyéb érzelmeket, ’s félig magán kivül rohant a’ szerencsétlenre, ki segitségért kiáltva, a’ földről felkelni iparkodott. – „Irgalmat!” kiáltott Macskaházy elfojtott hangon, midőn a’ zsivány torkát megragadta.
„Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára itéltél?” mondá emez.
Macskaházy’ arcza kékült, szemei kiduzzadtak; de a’ kétségbeesés erőt ada gyenge kezeinek, midőn a’ fényes kést, mellyet a’ zsivány az asztalról felkapott, maga fölött látá. E’ küzdés azonban nem tarthatott soká,… Viola a’ házban lármát hallott,… a’ cselédek fölébredve Macskaházy’ sikoltásaira közelegtek,… összeszedé egész erejét ’s kése háromszor merült a’ szerencsétlennek mellébe.
Viola a’ felszökő vértől nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról az irományokat, ’s nem is véve észre, hogy néhány levelet elhullaszt, kirohant a’ szobából, épen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielőtt futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a’ kocsis ’s még egy ember által, ki az istállóból lámpással jöttek,… a’ gyilkos, üzőbe vétetve, a’ mezőnek vevé futását, ’s a’ végre a’ Tisza’ partján álló bokrok alatt eltünt szemeik előtt.
A’ cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy’ szobájába rohantak, az ügyvédet vérében a’ halállal küzdve találák. A’ rablásnak nyomai nem látszottak, még az óra ’s tárcza is ott feküdt az ágy mellett.
„Rablás! gyilkolás! – kiáltott a’ vastag szakács, ki hálósüvegében ’s gyertyával az első jött a’ szobába. – Utána!”
„Doctort!” kiáltott egy másik.
„Papot!” sikoltott a’ szakácsné.
Mindenki vad rendetlenségben futott ide ’s tova, mig a’ mindig nagyobb számmal összegyültek közül kettő a’ haldoklót ágyára fekteté.
„Utána! utána! – hörgött Macskaházy – irományaim…”
„Milly irományok?” kérdé a’ szakács, a’ beteget egy kissé fölemelve.
„Tengelyi” mondá Macskaházy vég erejét összeszedve; a’ többi, mit hihetőkép’ mondani akart, nem vala érthető, ajkai mozogtak, de szavak helyett csak hörgés vala hallható, mitől a’ jelenlevők borzadtak.
E’ pillanatban egyszerre a’ folyosón a’ hajdu’ kiáltása hallatszott, ki, mint mondá, a’ gyilkost megfogta,… ’s mindjárt azután, az üveges zsidót torkánál fogva maga után huzva, a’ szobába jött. – „Itt van, – mondá nem kis megelégedéssel – a’ kályhában találtam.”
„Ah, alávaló! – kiáltott a’ szakács, a’ remegő zsidót az ágyhoz vonva. – Ugy-e teins uram, – szólt Macskaházyhoz – ez volt?”
Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthető semmi.
„De teins uram, hisz’ nem is lehetne más! – mondá a’ szakács ismét – csak intsen fejével,… ugy-e ő volt?”
Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a’ szakácsnak kezét ’s ismét szólni akart… hasztalan! Még egyszer fölnyitá ajkait, mintha lélekzetet keresne, ’s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadőlt vánkosára… és meghalt.
„Csak tudnám mit akart mondani; – szólt a’ szakács, miután a’ halott bétakartatott, ’s az üveges zsidó, minden esküvéseinek daczára, mellyekkel ártatlanságát bizonyitá, erősen megkötözve, a’ pinczébe záratott, – mikor a’ zsidót mutattam neki ’s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta fejét,… ’s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e’ semmire való üveges.”
„Mikor még szólni tudott, – mondá a’ szakácsné, szemeit törülve, nem mintha Macskaházy’ halálát bánná, de mert, felfogása szerint, fejérszemélynek illy alkalomnál ugy illik – a’ fiscalis ur Tengelyit nevezte.”
„Ne szóljon az ifjasszony illy bolondokat; – válaszolt a’ szakács – Tengelyi uramról illyent csak gondolni!”
„Már én nem tudom; – vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat találva, tökéletesen vigasztalva látszott –, de a’ fiscalis ur, mikor kérdeztük: ki a’ gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte; ugy-e bár? – mondá a’ többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyiták; – és mikor azután már szólni nem tudott, én jó vigyáztam ajkaira, azok épen ugy mozogtak, mint ha Tengelyit mindig csak Tengelyit akarna mondani. Mikor boldogult férjem… isten nyugtassa meg!… vizibetegségben halálos ágyán feküdt: három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira néztem ’s mindent megértettem. Menj el, jőjj ide, adj vizet, a’ mit csak akart, én mindent megtettem…” és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.
„Csak a’ notariusra, ifjasszony, nem fogja e’ gyilkosságot fogni akarni?” mondá a’ szakács felindulva.
„Isten mentsen illy alávalóságtól! Én nem mondok mást, – válaszolt emez mindig hevesebben – mint hogy mikor a’ fiscalist kérdeztük: ki ölte meg? Tengelyit nevezte, és azt olly tisztán ’s érthetően, hogy valamennyien hallottuk,… ’s erre, ha kell, megesküszöm.”
„Jól van, jól; mondá a’ szakács rosz kedvüen – ki tudja, mit akart mondani?”
„Én nem tudom? – folytatá az előbbi még mindig neheztelve – csak azt mondom, hogy a’ fiscalis mindig Tengelyit nevezte,… ’s ezt fogom mondani a’ végső itéletig.”
„Majd a’ szolgabiró ki fogja sütni, azért jót állok, – mondá a’ szakács – ’s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom, ’s hogy a’ gyilkosságot senki más a’ zsidónál nem követte el. De most zárjuk be a’ szobát ’s küldjünk a’ szolgabiróért ’s eskütt emberekért,… régi időből tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el, semmihez nyulni nem szabad.”
’S ezzel valamennyien a’ szobából kimentek, hol a’ véres halott a’ sötétben magánosan hagyatott.