A’ sebekről, mellyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de nem igaztalanság-e, hogy a’ szerelem’ gyógyitó hatalmáról nem emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem, melly annyi kínok kutforrása lehet, szivünket egyszersmind a’ világ’ egyéb szenvedései iránt megedzi, ’s midőn reánk uj, előbb nem érzett fájdalmakat áraszt, azoktól őriz meg, mellyeket egyébként tűrnénk?… Nem tapasztalá a’ szerelem’ e’ gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elüzve apai házától, megfosztva reményektől, mellyeket veszteni senkinek közönyös nem lehet,… mégis e’ pillanatban, hol más szerencsétlennek tartatnék, szerelme által a’ föld’ legboldogabb emberének érzé magát.
Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A’ jegyző, egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanács végett közlé, csak az előbbi nap’ késő estéjén érkezett haza ’s korán reggel épen Kislakra készült, hogy Violával szóljon, midőn a’ rab’ megszökéséről hirt vett. Olvasóim képzelhetik a’ fájdalmat, mellyel magát ujra a’ reménytől megfosztva látá, hogy irományairól valami bizonyost halljon, főkép’ miután azok, miket Kislakon hallott, előbbi gyanujában, mellyet Rétyek ellen formált, őt még inkább megerősiték. Vándory’ szelid biztatásai azonban félig-meddig megnyugtaták kedélyét, ’s egy majdnem félórai beszélgetésnek, melly alatt a’ barátok, Tengelyi’ szobájában fel ’s alá járva, a’ helyzetről szóltak, mellybe Vilma anyjának vigyázatlansága által jutott ’s mellybe a’ lelkész elmondá azt is, hogy Ákos szerelme végett apai házától kitiltatott – eredménye az volt, hogy az ifjunak megjelenésére engedély adatott, sőt Tengelyi megigéré, miként részéről szerelmének akadályokat tenni nem fog, melly igérettel, miután barátját örömragyogó szemekkel megölelte, a’ jámbor lelkész Ákoshoz sietett ’s őt egy pár percz után magával hozá. –
Mennyire hatott a’ jegyző’ határozatának megváltoztatására barátjának szónoklata, ki ügye mellett csakugyan minden okot, mellyet szivünkben találhatunk, felhozott; vagy mennyire hatott a’ helyzetnek meggondolása, mellyben Vilmának jövőjét a’ történtek után csak ugy vélé biztosithatni, ha az Ákos’ nőjévé válik; vagy végre Vilma maga, ki apja előtt nem emlité Ákos’ nevét, de kinek minden tekintete egy ellenállhatatlan könyörgésként emelkedett Tengelyihez?… nem fogom meghatározni; bizonyos csak az, hogy midőn Ákos Vándoryval a’ házhoz jött, a’ jegyző melegen szoritá az ifju’ kezét,… ’s midőn ez, védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a’ multért engedelmet kért, sokkal hamarébb ’s kevesebb szemrehányással teljesité kérését, mint azt közönséges szigorusága mellett reményleni lehetett.
„Végre, – mondá Tengelyi, miután Ákost maga leányához vezetve szobájába visszatért – (az érzelmeket, mellyek a’ hölgy’ keblét e’ pillanatban eltölték, leirni, szép olvasónéimra bizom, kik azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára egyszer átmenendenek) végre, – mondá – mit tegyünk? szeretik egymást, ’s ugy látszik, maga a’ sors igy akarta.”
„Régen mondom, – válaszolt Vándory mosolyogva – csak nem akartad hinni,… e’ két ember együvé való.”
„Nem mindig valék róla meggyőződve; – szólt Tengelyi komolyan – ha a’ szabadságról lemondunk, legalább egyenlőséget kell érte becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük,… ’s a’ szerelem könnyen elfárad, ha szüntelen fölemelkednie vagy leereszkednie kell a’ tárgyhoz, mellyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külső helyzetben is hasonló férjet kivántam, kivántam ollyant, kinek karjai között soha eszébe ne jusson, miként szerfölött sokat elfogadni, a’ mit hasonló adományokkal nem viszonozhatunk, kínos még kedvesünktől is; de a’ sors máskép’ akarta,… ’s valamint meghiusitá kivánataimat, ugy a’ jövő által, reménylem, meg fogja hazudtolni okoskodásimat. Ákos becsületes ember, ollyan, ki helyzetében szegény ’s most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja,… Vilmának hire csak ha Réty’ nőjévé válik, allitathatik [sic] helyre,… ’s képzelhetni, miket fog az alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon,…. képtelenség volna e’ házasságot tovább akadályoztatni, bár mennyire ellenkezik is az elveimmel.”
„Engedd meg barátom, – szóla fejét csóválva Vándory – elveid egészen hibásak; valakit vagyonaért tisztelni, balgaság; de valjon az, ki valaki iránt csak birtokaért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e? … az emberek becse önmagában fekszik.”
„Kétségen kivül; – vága közbe Tengelyi – de, valjon a’ tölgy, ha szük üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, melly az erdő’ közepette hajtja ágait?… ’s a’ gyümölcsfa, nem válik-e terméketlenné, ha örök árnyékba állitod, hol a’ nap meleg érintése nem hathatja át törzsökét soha?… ’s valjon, nincs-e ez igy emberekkel is, kikben a’ természettől nyert hasonló csirák a’ szerint fejlődnek vagy vesznek el, mint az, a’ helyzet által, mellybe állitattak, lehetségessé vált?… Hidd el barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek becsét megitélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mint ha azt azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt, vannak kivételek, ’s reménylem, Ákos ezek közé tartozik.” Mit, hogy a’ jegyző nemcsak mondott, hanem hitt, arczának derült kifejezéséből vala látható, mellyel leányát, kire a’ boldog szerelem’ minden bájait elboritá, Ákos mellett látá.
A’ szerelem, melly a’ jegyző’ csendes házának nyugalmát nem régen feldulta, most elárasztá minden örömeit lakói fölött,… ’s Erzsébet, férje’ meleg kézszoritásából észrevevén, hogy hibája megbocsátatott, örömkönyező szemekkel néze majd a’ boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése a’ jámbornak e’ föld’ minden kincseit fölülmulá. Annyival több aggodalmat találunk a’ tiszaréti kastélyban.
Az alispán, ki mindjárt a’ jelenet után, mellynek tanui valánk, nőjéval szobába zárkózva, általa minden eddig történteknek titkába beleavattatott, ’s Macskaházytól a’ törvényszék előtti történteket meghallá, mély gondokba merülve járt fel ’s alá szobájában. Rétyné indulatos keservében nem ismert határokat. „Hát ezért tettem mindent, ezért koczkáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész létemet, hogy e’ háládatlan tulajdon házamban ekkép’ bánjék velem? – igy szólt magában. – Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló Macskaházy’ kezébe, kit utálok? nem-e azért, hogy a’ család’ tekintetét neveljem, hogy neki, épen neki, a’ semmirekellőnek dús birtokot szerezzek, hogy előtte nagyobb kilátást nyissak?… És most!….” Az indulatos asszony sirt haragjában. „Oh, én szerencsétlen teremtés vagyok! – igy kesergett tovább. – Mi volt éltem egy hosszu küzdésnél egyéb, hol érzelmeimet mindig olly czéloknak áldozám fel, mellyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet birta, nem birt egyebet, érzém, hogy szivem más után vágyódik, mint azon nyugott szerencse, mellyet kedvesem’ karjai közt találhattam volna, ’s Rétyvel léptem az oltárhoz, mert ugy látszott, birtoka ’s tulajdonai által olly helyre emelkedhetem, hol magamat jól fogom érezni,… ’s im tettes alispánné vagyok, mint az fogok meghalni, férjemben nincs annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengző álmaimról ’s más alapra kezdém épitni terveimet. Talán Réty’ gyermekei emelkedhetnek a’ helyre, mellyet apjok elfoglalni gyenge volt. Mi közöm nekem e’ gyermekekhez? nem véremből származtak, nem az enyimek; de végre azon nevet viselik, mellyet én,… ’s bár, mint utálják mostohájokat, a’ fényt, mellyet magának Ákos kiviv, az állást, mellybe Etelka házasság által jöhet, én osztani fogom, velek emelkedni fogok én is. Éltem uj irányt vön, minden fáradozásom ide czélzott,… ’s most minden megsemmisül, minden terv, hosszu évek’ számolása, minden! ’s csak mert Ákos Vilmát szereti,… ő, ki előtt a’ világ nyitva áll, ’s ki mindent oda vet egy jegyzőlyány’ birtokáért…. ’s én még boszút sem állhatok érte!” Rétyné ujra ’s ujra átgondolá helyzetét, módot keresve, melly által Ákost föltett szándékában akadályoztathassa; hasztalan! lelkét tehetetlenségének érzete sujtá le ’s azon meggyőződés, hogy az utált jegyző, kit gyülölt, mert meg nem vethete, rajta diadalmaskodni fog.
Az asszony elmerülve e’ kínos gondolatokban ült pamlagán, midőn az ajtó megnyilt ’s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjéről kérdezősködött.
„Az alispán ur igen föl van gerjedve; – mondá az ügyvéd, kényelmesen asszonya mellé a’ pamlagra ereszkedve, min Rétyné a’ dolog szokatlansága miatt, nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor ő nagysága előtt csak sok ajánlásra ’s akkor is tisztelő távolságban foglala helyet – nem képzelheti nagysád, mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat tett; ki tehet róla, szegény alispán ur! persze a’ dolog főbe járó,… persze az ő állásában….”
Már esteledni kezde, ’s a’ szobában homály terjede el; de Macskaházy’ hangjában, egész magaviseletében valami ollyan vala, mi Rétynének feltünt. „Ön ma különös kedvben van, – szakitá félbe a’ szólót – különös jó kedvben mint látszik, ’s én nem látok semmi okot reá.”
„Én látok édes nagysám; – mondá a’ másik vigan – ha az ember hosszu ideig valami után fáradt ’s végre czéljánál látja magát, én azt hiszem, joggal lehet jó kedvében.”
„Igen, de mi elértük-e czélunkat? – válaszolt az alispánné sohajtva – Viola ismét szabadságban van ’s rajtunk nagy gyanu fekszik.”
„Nevetség! – mondá Macskaházy mindinkább jó kedvüen – mintha Viola’ szabadsága nekünk árthatna; nem itéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? ’s azt hiszi nagysád, a’ zsivány, csak hogy Rétyné ő nagysága ’s szegény magam ellen olly dolgokat beszélhessen, mellyeket senki nem hisz, már mindjárt meg fog jelenni a’ törvényszék előtt? az ellenünk emelt gyanu, agyrém, mellyel kár magunkat kínozni, mennyivel nagyobb a’ vád, mellyet Viola ellenünk emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.”
„Oh, ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna igy! – viszonzá az alispánné – neki biztos hireinek kell lenni.”
„Tréfa! – szólt a’ másik – tréfa, mondom,… Ákosnak biztos hirei? kérdem, honnan? kétségen kivül hallotta, mik a’ törvényszéken történtek, ’s haragjában elmondta, ép’ ugy, mint nagysád valamelly vén asszonyt, ha roszul surolt, boszorkánynak nevez, a’ nélkül, hogy egy perczig azt hinné, hogy seprőn a’ Szent-Gellért’ hegyére tánczolni jár. A’ jó hir ollyan, mint a’ tőke, ki egyszer megszerezte magának, később kamatjaiból él, sőt, ha egy kis ügyességgel bir, háromszor annyit kap hitelre, mint tőkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.”
„Ön ma rendkivül jó kedvében van ’s mindent rózsaszinekben lát,” – mondá az alispánné, csudálkozva ügyvédje’ szeszélyén, ki egyébkor minden nehézséget nagyitani szokott.
„Miként is nem? – szólt, a’ mennyire tőle kitelt, bizodalmas hangon az előbbi – mikor az ember egész életét egy család’ szolgálatának szentelé, ’s olly veszélyeknek tette ki magát, mint én utolsó időben, ’s végre a’ jutalom’ pillanatát el látta jőni, szegény ember hogy’ ne örülne!”
„Nem értem önt” mondá Rétyné, midőn szemeit a’ szólóra mereszté.
„Dehogy nem érti édes nagysám! – szólt közbe az ügyvéd, nyájas enyelgő hangon, midőn az alispánnét kezénél fogá – már hogy’ tréfálhat szegény szolgájával igy! nincs-e nekem, ha Vándory irásait kezembe kerithetem, hiv szolgálatomért, propter fidelia servitia, inscriptio igérve?… Egy pár nappal, mielőtt e’ házban az utolsó tisztújitási conferentia tartatott, szóltunk a’ tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a’ kertben voltunk…”
„Tudom, tudom” szakitá félbe a’ szólót Rétyné.
„És akkor – folytatá emez – mik voltak nagysád szavai?… édes Macskaházym, az nap’, mellyen az átkozott irásokat kezébe keriti, együtt elmegyünk a’ káptalanhoz… Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e’ szavak, mellyek által örök hálára kötelezett, arany betükkel állnak följegyezve keblemben, és…”
„Minek hozza fel ön ez igéretet? – vága szavába türelmetlenül az alispánné – vagy talán kételkedik szavamon?”
„Isten ments meg! – szólt, bizalmasan ismét kezét szoritva, Macskaházy – épen ellenkezőleg; meg vagyok győződve, hogy igéretét teljesiteni akarja,… ’s épen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az inscriptionalis levelet? nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben érdemeimnek emlitése szükséges, szerénységem…”
„Nem engedi, hogy az érdemek, mellyekkel az inscriptiot szerezte, különösen elsoroltassanak; – ’s Rétyné keserüen nevetett – ne féljen, gondom lesz reá, a’ kivánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira sürgetős, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie?”
„Ki tudja! – válaszolt az ügyvéd sohajtva – az ember halandó, és…”
„Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem?”… mondá Rétyné, ki Macskaházy’ szemtelen tolakodásai miatt mindinkább veszteni kezdé türelmét.
„Isten mentsen meg, – szóla közbe ismét sohajtva az ügyvéd – hogy leghivebb szolgáját illy csapás érje!… de végre, ki biztos holnapjáról? és én, ki magamnak nagysád’ házánál ez igért kegyes ajándékán kivül semmit nem szereztem, miként koczkáztassam mindenemet?”
Az alispánné elfojtá az indulatot, mellyet Macskaházy’ szemtelensége benne gerjesztett, ’s a’ lehetőségig nyugodtan figyelmezteté őt, mennyire fogná nevelni az ellenek támasztott gyanut, ha épen e’ pillanatban olly jutalmat ügyvédjének, melly titokban nem maradhat ’s mellyet senki Viola’ vádjainak bebizonyitásánál egyébnek venni nem fog. „Várjunk még egy ideig, – tevé az alispánné a’ lehetőségig nyájasan hozzá – csak egy ideig várjunk még, mig a’ most támadt zaj egy kissé elhallgatott,… ’s becsület-szavamra igérem még egyszer, az inscriptiora számolhat.”
„Már kérdem én, – szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az alispánné’ kezeit – van-e illy asszony széles e’ hazában, mint az én főnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?!… ritkállom az ügyvédet, ki ennyi megfontolással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inscriptio a’ jelen pillanatban a’ legnagyobb bajba keverhetne,… ’s magam is azért jöttem tulajdonképen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit hozzak javallatba, mi által nemes szive szint’ olly nagylelküen jutalmazhatja szolgálataimat ’s minden a’ legbiztosabb titokban marad. Az egész dolog igen egyszerü, – tevé rövid szünet után hozzá. – Nagysád nekem a’ teins ur által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad kezembe, mindeniket csak tiz ezer pengő forintról, ’s természet szerint, hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, olly fizetési időszakokkal, hogy félévenként csak egy-egy illy váltó váltassék be, azután…”
„Ön tréfál! – szólt az alispánné, bámulva Macskaházyra tekintve – ötven ezer forint pengő!”
„Soha nem szóltam komolyabban, – válaszolt a’ másik szeliden – által méltóztatik látni, hogy…”
„De hisz’ ez az igért inscriptionál háromszor több!” szakitá félbe Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.
„Körül-belül, ha a’ földnek mostani becsét fölvesszük, – viszonzá a’ másik kis gondolkozás után, midőn szinte fölkelt – ugy fog kiütni; de a’ mint mondám, által méltóztatik látni, az irományok’ megszerzése mennyivel több bajba került, mint azt előre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki magamat,… ’s nevem is mennyire compromittáltatott Viola’ vallomása által; azon felül a’ zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárlani, pedig az nagysádnak is szint’ ugy érdekében fekszik, minthogy a’ zsidó, ugy hiszem, az egésznek összefüggését igen jól ismeri… csak igazságos tehát, hogy….”
„’S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kivánatát teljesiteni fogom? – mondá Rétyné a’ legnagyobb haraggal – hogy olly bolondok leszünk, akár én, akár férjem, ’s vagyonunkat adóságokkal fogjuk terhelni?”
„Meg vagyok győződve, – válaszolt a’ megszólitott nyugottan – ha nagysád minden körülményeket szokott bölcsessége szerint megfontolva, érdemeimet számba veszi, vele született nagylelküségénél fogva….”
„Soha! soha! – szakitá félbe Rétyné – erre ne számoljon. Ugy-e, Macskaházy uram! hát most ismerkedünk meg egymással, most tünik ki azon buzgóság, mellynél fogva szivén csak családom’ java fekszik!”
„Ugy tartom, nincs köztünk uj ismerkedésre szükség, – mondá szokott éles hangján az előbbi – ’s valóban kár, ha nagysád felindulása által becses egészségének árt, holott előre tudom, miként, a’ mint mondám, minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.”
„Ajánlatát?! alávaló szemtelen! – szólt Rétyné mérgesen – szeretném látni, ki kényszerithetne?… nem függ-e tisztán kegyelmemtől, fogom-e csak igéretemet is teljesiteni? hol vannak tanui, hol a’ biró, ki engem reászorithatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelküségemtől függ, főkép’ miután a’ föltétel, melly alatt az inscriptiot megigértem, ön által nem is teljesitetett, ’s az irományok, mellyeket kezembe szolgáltatni magára vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, ’s most is még Vándory’ vagy mit tudom én kinek kezében lehetnek, mig ön hallatlan szemtelenségével, hogy tőlem pénzt csikarjon, mindent, mit elégetésekről beszélt, csak hazudta.”
„Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja, – mondá az ügyvéd gúnyoló hangon – ’s igen természetesnek tartom, hogy ugy van,… köztünk, amint látszik, mindenki jól teszi, ha a’ lehetőségig magát biztositani igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok kezeimben vannak ’s nagysád által jelenlétemben akár mikor áttekinthetők.”
Az alispánné, mintha előtte villám csapott volna le, meredten bámulat ’s ijedségében állt Macskaházy előtt, ’s remegő hangon kérdé: nem emlékezik-e, miként azt mondta, hogy az irományokat tüzbe dobta?
„Emlékezem, – válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan – sőt mi több, nemcsak mondám, hogy az irományokat elégettem, de első pillanatban, midőn kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem! legalább meggyőzhetem nagysádat érdemeim’ valóságáról.”
„De miért nem adta hát kezembe?” mondá az alispánné remegő hangon, mellyből meglátszott, hogy Macskaházy’ indokait sejditeni kezdi.
„Miért nem adtam kezébe? – mondá az ügyvéd kaczagva – ’s nagysád azt most kérdi tőlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész éltemet e’ család’ szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert fáradságom’ érdemlett jutalmát bennszületett nagylelküségére bizni, tanácsosnak nem látszott; mert mindenesetre czélirányosabb vala, ha magamat biztositva, bolondnak tartani nem engedém.”
„Szóljunk nyugottan egymással, ’s ha előbb indulatom elragadott, illy régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt; – mondá az alispánné, mosolygásra kényszeritve magát – az irások ön’ kezében vannak, ’s mindenki ön-tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy urnak nem lehet komoly szándékában ötven ezer forintot kérni.”
„Egy garassal sem fogadok el kevesebbet; – válaszolt a’ másik nyugottan – olly irományok, mellyekért illy jellemü asszony, mint nagysád, azokra vetemedik, minőket együtt véghez vittünk, kétségen kivül felszámolhatatlan becsüek.”
„Hóhér! – mormogá Rétyné fogai között, midőn szobájában nyugtalanul fel ’s alá járt. – Barátom, – szólt végre, midőn, magába fojtva mérgét, Macskaházy előtt megállt – gondolja meg helyzetemet, nekem magamnak ennyi pénzről rendelkeznem nem lehet; a’ váltók’ érvényességére szükséges, hogy azok férjem által fogadtassanak el; már hogy’ reménylheti ön, hogy férjemet ennyi pénz’ kiadására birhassam?”
„Én ismerem a’ hatalmat, mellyet nagysád e’ házban az egész család’ üdvére gyakorol, – válaszolt Macskaházy ismét gúnyosan – ’s csak nagysádtól függ, hogy szokott szelid módjával az alispánt a’ váltók’ elfogadására birja. Nagysád ellenállhatlan, azt tudja mindenki.”
Az alispánné nem felelt e’ gúnyoló szavakra, ’s a’ szoba sötétebb vala, mint hogy Macskaházy a’ könyeket láthatná, mellyeket a’ harag szemeibe nyomott; de ki csak a’ sebes lépteket hallá, mellyekkel fel ’s alá járt, képzelheté felindulását. Az ügyvéd, kinézve az ablakon, nyugottan egy nótát dobolt ujjaival. Hosszabb szünet után az alispánné egyszerre megállt az ügyvéd előtt, ’s erős, elhatározott hangon kérdé: az, mit mondott, utolsó szava-e?
„Utolsó szavam” válaszolt a’ másik szinte elhatározottan.
„Ön nem adja vissza ötvenezer forinton alól irásait?”
„Bizonyosan nem” válaszolt amaz, meghökkenve a’ hangon, mellyen az alispánné a’ kérdéseket hozzá intézé.
„Hát tartsa meg! – kaczagott fel Rétyné – ’s csináljon velök a’ mit akar; mit bánom én? akár Ákosnak több, akár kevesebb vagyona lesz, miután velem igy bánt ’s Tengelyi’ leányát veszi nőül; nekem ehhez igen kevés közöm, ’s másra ez irományok ugy sem használhatók.”
„Csináljak az irományokkal a’ mit akarok? – szóla, bámulva a’ fordulaton, mellyet a’ dolgok vettek, Macskaházy – akármit?”
„Akármit; – folytatá Rétyné mindig kaczagva – alig foghatom meg, miként nem jutott eszembe azonnal, hogy mióta Ákos’ határozatát tudom, ez irások teljesen közönösek előttem, ’s mai bánásmódja után ön várhat, mig az egykor igért, de most visszautasitott inscriptiohoz jut.”
„Majd meglássuk! – mondá legélesebb hangján a’ másik – az irományok, miután nagysád Ákos’ határozatát ismeri, szemei előtt minden becsöket elvesztették, – meglehet, – asszonyi sziv mindig változékony, – előttem a’ közönösöknek tartott papirszeletek megtarták értéköket. A’ mód, mellyen szereztük, nagyságos asszonyom, – tevé hozzá, az alispánnét kezénél fogva – szabja meg ez irományok’ árát.”
„Hogy érti ezt?” kérdé Rétyné ijedten.
„Igen egyszerüen, nagyságos asszonyom – válaszolt a’ másik, előbbi gúnyoló hangján. – Viola az előbbi törvényszék előtt az alispánné ő nagyságát lopás- ’s rablási bujtogatásokkal vádolta. Egy tanu ’s hozzá zsivány, ki illy magas jellemü személy ellen emel vádakat, alávaló rágalom, mellyet senki nem hisz. De ha ezen egy tanu után még egy másik lépne föl, én, példának okáért, ki a’ zsivány’ minden szavát szép körülményes előadásommal megerősitném, ’s szavaim bebizonyitására az irományokat mutatnám elő, mellyeket együtt loptunk, ’s mellyeknek tartalmából mindenki látná, hogy azoknak elrablása nagysád’ uri családján kivül senkinek érdekében nem feküdt, nem volna-e roppant lárma a’ vármegyében?”
„Ijesztgessen ezzel másokat, – mondá az alispánné indulattal – mig tudom, hogy meg nem ronthat, a’ nélkül, hogy magát is megrontaná, nyugott vagyok.”
„Ne méltóztassék olly felette nyugott lenni, – mondá a’ másik keserüen – talán ez egyszer a’ számolás csalhatna. Nem egészen egyenlően állunk a’ dologgal. Nekem az elrabolt irományok tökéletesen közönösek. Nagysádnak legnagyobb érdekében volt, hogy azokat magának megszerezze. Ha most én szegény procator létemre megjelenek a’ teins törvényszék előtt ’s elmondom, miként egész éltemet e’ házban töltve, magamat háladatosság által eskütt kötelességemen túl engedém ragadtatni ’s nagysádnak ez irományok’ megszerzésére segéd kezeket nyujtottam, de, hogy végre látva mindazon szerencsétlenséget, melly tettemből következik, ’s ellent nem állhatva lelkiismeretem furdalásainak, inkább magamat adom fel ’s az irományokat a’ törvényszék’ kezei közt teszem le: nem lesz-e az egész jelenet érdekes és szivreható? nem számolhatok-e kegyes itéletre azon birák között, kiknek mindegyike hasonló ügyvédet kivánna magának?!”
„Ördög!” kiáltott Rétyné, magát a’ pamlagra vetve ’s égő arczát kezeivel takarva.
„Sőt reám nézve az egész dolog, a’ dicsőségen kivül, anyagi haszon’ tekintetében sem olly rosz, mint első tekintetre látszik, – folytatá az ügyvéd, mintha csak fenszóval gondolkoznék – nincs semmi, mit Ákos, ha Tengelyi’ irományait visszaszerezhetem, nem adna; ha előre bizonyos kikötéseket teszek, talán szép hasznot szerezhetek magamnak; maga Vándory, ki semminek inkább, mint megtért bünösöknek nem örvend, szólni fog mellettem. Ellenben nagysád…”
„Ne kínozz hóhér!” kiálta Rétyné, kezeit görcsösen összekulcsolva.
„Alispánné a’ megye’ tömlöczében; – folytatá a’ másik előbbi hangján – megengedem, nem sokára a’ pártfogás a’ büntetést talán fél vagy fertály esztendőre fogja leszállitani; de mégis tömlöczben! és pedig lopásért, mellyet zsidó’ czimboraságában elkövetett! és azután a’ szembeállitások, a’ tanuvallatások….”
„Macskaházy! – kiáltott felugorva pamlagáról az alispánné – ön nem képes ezt tenni!”
„Annyira vagyok, – viszonzá a’ másik nyugottan – hogy ha a’ váltók egy hét alatt kezemben nincsenek, az egész dolog a’ törvényszéknek bé fog jelentetni.”
Rétyné legnagyobb fölgerjedésben párszor fel ’s alá jára szobájában. „A’ váltók kezében lesznek” szólt végre remegő hangon, megállva előtte.
„Öt darab váltó, mindenik tiz tiz ezer forintos, ’s az alispán’ elfogadásával” folytatá az előbbi.
„Tudom.”
„A’ lejárás’ ideje minden egyes váltónál fél esztendőnél később.”
„Tudom, tudom! csak hagyjon el” mondá az alispánné csaknem rimánkodó hangon.
„Mihelyt a’ váltók kezemben vannak, az irományok általadatnak, – tevé hozzá, kalapját véve, a’ másik. – Alázatos szolgája.” ’S ezzel Macskaházy a’ szobát elhagyá, mellybe az inas épen gyertyákat hozva, nem bámulhatá eléggé, mi lelte egyszerre a’ nagyságos asszonyt, ki halványan, minden tagjában reszketve állt asztala mellett.
Midőn Macskaházy’ léptei a’ folyosón elhangzottak, a’ legközelebbi kályhalyuk’ ajtaja megnyilt ’s Peti dugta ki borzas fejét. A’ fütő czigány, ki gyanitva, hogy Tengelyi’ irományai még Macskaházy’ kezében lesznek, mióta Tiszarétre visszajött, hallgatódzásra adta magát; midőn az ügyvédet este felé az alispánnéhoz látta menni, halkan utána sietett ’s szokott foglalatossága’ helyéről, fülét a’ kályhához tartva, melly szerencséjére fütve nem volt, az egész beszélgetést végig hallgatá.
„Ejnye Peti, mi lelt? – szólitá meg a’ távozót János, ki gyertyával kezében vele a’ folyosón találkozott; – csupa korom ’s hamu képed.”
„Nem csuda, – mondá a’ megszólitott, képét ingujjával törülgetve – mikor kályhából kályhába bujkálok.”
„Csak bujkálj; – szólt a’ másik – füts nekik itt a’ házban jó melegen, hadd szokjanak a’ pokolhoz. Én uramhoz megyek, holmiját összeraktam, nincs több dolgom a’ kastélyban.”
„Hát kend is elmegy?” kérdezé a’ másik sohajtva.
„El biz’ én; – válaszolt János – nem hittem volna soha, hogy e’ háztól, hol annyi kenyeret ettem, igy fogok megválni, a’ nélkül, hogy csak isten áldjont mondjak; de hisz’ urfimnak is ugy kellett elmenni. Jó éjszakát!”
’S ezzel János, gyertyáját a’ konyhában letéve, a’ lelkész-lak felé indult, mig Peti, fölvevé bundáját ’s a’ kertbe lopódzott, hol sebes léptekkel tovább haladva, a’ homályban eltünt.