Nincs kinosabb helyzet a’ világon annál, mellyben magát munkás ember látja, midőn betegség vagy más körülmények által nyugalomra kényszeritetik; főkép’ fiatalabb napjainkban érezzük e’ kínokat, hol személyes befolyásunkat, mellyet egyes dolgok elhatározásában veszünk, sokkal fontosabbnak tartjuk, mint később, ’s ugy látszik, mintha a’ világ, vagy legalább azon kör, mellyben forgunk, nem mozoghatna, ha mi nem nyulunk kerekei közé; a’ szélmalom, melly a’ nélkül, hogy valami kövére töltetett, megindulva, sebes forgásában kigyult, nem lángolhat inkább, mint mi, midőn ifju tetterőnk ’s mozgékonyságunk más tárgy nélkül, czéltalan mozgásban önmagával küszködik. Ez vala Ákosnak helyzete azon egész idő alatt, mellynek történeteit az előbbi fejezetekben leirtam, – ’s alig hiszem, hogy valami vala a’ világon, mi őt az orvos’ ’s Vándory’ kivánata szerint szobájában tarthatá, ha Etelka, pár órával mostohája után, apjával Tiszarétre nem jő ’s bátyjának nem mondja, miként Vilma, kit azonnal meglátogatott, tőle mint szerelmének jelét kivánja, hogy szobájában maradjon, mig Vándory kimenéshez engedelmet nem ad.
Az alispán, mint mondám, kevés órával nője után érkezett meg Tiszarétre. Réty sokkal ildomosabb férfiu vala, mint hogy, mihelyt a’ tisztújitást bevégezve ’s pártja’ vagy inkább saját akaratát az utolsó esküttig keresztül vive látá, véghetetlen aggodalommal nem érzette volna megtelni keblét, habár a’ seb , melly Ákosán történt, legkevésbbé sem vala veszélyes. „Az apa, apa marad; – mondá vigasztalóihoz, kik között okainak számára ’s bőségére nézve leginkább báró Sóskuty tünteté ki magát. – Ákos egyetlen figyermekem; nem mintha leányom iránt nem viseltetném hasonló szeretettel…. az egész világ tudja, mennyire imádom Etelkát is…. de Ákos egyetlen figyermekem, ’s ki tudja, nem csal-e a’ hir, melly sebét könnyünek mondja?… kézen ejtett sebek, mint igen tisztelt főorvosunktól – az emlitett épen jelen volt – többször hallám, néha tetanust ’s halált okozhatnak,…. ’s ha szegény Ákosomat elveszteném!….” Az alispán valahányszor előadásának ezen pontjára ért, mélyen sohajtva, szemeit törlé. Szivreható vala az alispánt fájdalmában látni. Az első után egy pár órával később, Tiszarétről egy második hirnök érkezett, ki által a’ kulcsár, Ákosnak parancsolata ellen, de mert gondolá, hogy a’ hir akármi módon úgyis már Porvárra érhetett, az alispánnak a’ történteket röviden ’s az urfi sebéről azt irá, hogy az egész, Serer ’s Vándory véleménye szerint, kicsiség; de ámbár Réty e’ hirre kinyilatkoztatá, hogy e’ szerint másnap reggelig Porváron fog maradni, a’ főispán’ ebédjéhez ült, az apának aggodalma az óta csak nevekedni látszott, olly annyira, hogy a’ főispán, ki nyugtalanságát észrevevé, maga felszólitá őt, hogy az ebédet odahagyva, siessen haza ’s győződjék meg fia’ állapotáról tulajdon szemeivel; mit Réty, örök hálájának kinyilatkoztatása mellett, elfogadott, ’s leányát ’s a’ főorvost magával vive, (az utóbbi buzgóságát ez alkalommal az által bizonyitá, hogy az ebédtől a’ fagylalt előtt fölkelt) haza felé sietett; mig a’ vendégek az egész ebéd alatt határtalan apai szeretetét magasztalva, Krivérben, ki mint másod alispán, nyájasan mosolygva ült, a’ főügyész mellett, a’ gondolatot támaszták: valjon ha Rómában az apai szeretet ennyi magasztalókra talál, Brutus kimondta volna-e halálos itéltetét fiai fölött? ’s nem maradt volna-e a’ számára készitett éji zenénél, ha a’ taksonyi rendekben kevesebb érzékenységet ismerne?… Réty haza érve, fiát minden veszedelmen kivül találta, – min egyébiránt, köztünk legyen mondva, belsőkép’ egy perczig sem kétkedett – olvasóim tudják; az pedig, hogy a’ főorvos, a’ betegnek állapotját megtudva, Serernek mandula-teje helyett azonnal limonadot rendelt, azok előtt, kik valaha életökben egy beteghez két orvost hivattak, annyira magától értetik, hogy elhallgatnám, ha egy pár egészséges olvasóra nem számitnék. Ez orvosi tanácskozás ’s jó vacsora után az egész tiszaréti háznép jókor alunni ment, mire főkép’ a’ házi urnak, reggeli fáradalmai után, nagy szüksége volt.
Ákos’ baja senkire az egész család közül nem hatott annyira, mint Etelkára, nemcsak mert senki a’ házban a’ beteget nem szerette ugy, de mert egyszersmind a’ legtisztább barátsággal ragaszkodott Vilmához is, ’s érzé mindazon kellemetlenségeket, mellyek e’ történetből reá háramlandanak, ’s mellyeknek előidézésére nézve önmagát sem mentheté föl, minthogy Ákos leginkább az ő közbenjárásának köszönheté, hogy e’ találkozás megengedtetett. Miután Etelka, bátyjának jó éjszakát kivánva, alunni ment, ’s szobaleányát, ki a’ mellékszobában hált, elküldve, maga maradt, nyugtalanul jára fel ’s alá,…. ’s mennyivel többet gondolkozott az egész történet fölött, annyival több aggodalommal tekinte a’ jövőnek elébe. – Sokkal jobban ismeré mostoháját, mint hogy annak Ákos’ ’s Vilma’ házasságára való megegyezését valaha reménylhetné; apja’ helybenhagyása illy viszonyok közt nem várható, sőt bizonyos, hogy ő is el fog követni mindent, hogy fiát szándékában akadályozhassa,… ’s Ákos mit tegyen, hol engedni, sőt hol igéretének teljesitését csak elhalasztani is becstelenség volna? A’ történtek után a’ család’ belső csendének felbomlása bizonyos,… ’s Etelka jobb ’s nemesebb teremtés vala, hogysem a’ gondolat, miként apa ’s fiu talán pár nap mulva mint ellenségek fognak megválni egymástól, fájdalommal nem töltené lelkét.
Egy volt e’ szerencsétlen nap’ emlékei között, mi lelkének jól esett, azon mód, mellyel magát Kálmán Tengelyi irányában viselé. Etelka ismeré a’ szeretetet, mellyel ez ifju iránta évek óta viseltetett. Majdnem együtt nevelve, legalább első gyermekségtől óta mint testvérek társalkodva egymással – mire Kislak’ szomszédsága száz alkalmat nyujtott, – Ákos’ barátja egészen közönös nem maradhatott Etelka előtt sem. Ha hallgatok külső tökélyeiről, mellyek, bár mint szabadkozzanak ez állitás ellen sokan, az asszonyi szivre szinte megteszik hatásukat; már Kálmánnak jelleme is ollyan vala, melly épen leginkább szokta érdekelni a’ jobb asszonyokat. A’ nyiltság, mellyet arczai kifejezének, határtalan bátorsága ’s azon férfias becsületérzés, melly minden szavából kitünt, őt érdekessé tevék, főkép’ olly lány előtt, ki magát bábbá nem alázva, a’ férfiban nem fölpiperézett bábot, hanem férfit keres,… ’s Etelka nem egyszer mondá Ákosnak, hogy kivüle Kálmánnál senkit inkább nem szeret. De Etelka egyike vala azon hölgyeknek, kiknek érzelmei inkább mély, mint szenvedélyesek levén, magukat egy könnyen elragadtatni nem engedik,… ’s valamint tisztelőjének jó tulajdonait senki inkább el nem ismeré, ugy senki nem látá tisztábban a’ hibákat, mellyek azokat elhomályositák. Kálmán’ szenvedélyessége, a’ gyengeség, mellyel magát a’ pillanat’ benyomásaitól elragadtatá, hiusága végre, e’ hiba, mellytől senki közülünk nem egészen ment, ’s melly iránt mégis talán épen azért valamennyien olly szerfelett szigoruaknak mutatkozunk, nem kerülték el figyelmét,… ’s valahányszor Ákos barátja mellett szót emelt, nővére mondá: hogy egész életét férfira, ki ezen hibákat olly mértékben, mint Kálmán, birja, bizni nem fogja, mig javulásának jeleit nem tapasztalandja. Hogy Kálmán iránt Etelka közönös nem vala, ezek után nem szenved kétséget,… hiu kaczérkodókat kivéve, milly leány maradhatna az, midőn magát valóban szeretve látja; mint a’ szerelem’ istene, bekötött szemmel irányozza nyilait: ugy ha szenvedély szemeinket elvakitá ’s nem tudjuk mit teszünk, leginkább hatunk többnyire kedveseink’ szivére; de ki e’ lyányt birni akarta, annak nem csak szivét, de meggyőződését kelle megnyernie, ’s ez az, mi eddig Kálmánnak nem sikerült. A’ mód, mellyel magát Tengelyi irányában a’ tisztújitásnál viselé, azonban sokkal magasabbra állitá őt kedvese’ szemeiben. Kálmán föllépése nemes vala már magában is,…. helyzetében, ki a’ Tengelyi ’s Rétyek között létező ellenségeskedést ismeré, ’s midőn a’ jegyzőnek védelmére felszólalt, érzé, hogy maga ’s Etelka között egy uj válasz-falt emel minden szavával; illy cselekvéshez valóságos önmegtagadás, valóságos erény kellett, mi végre nem más, mint önzésünket alárendelni meggyőződéseinknek. Etelka, ki Kálmán’ egész szeretetét ismeré, teljes mértékben érzette ezt, ’s ki e’ pillanatban szivébe nézhetett volna, hihetőkép’ azt látná, hogy Kálmán itt ép’ annyival közelebb jutott czéljához, mint magát bátorsága által attól eltávolitva gondolá,… legalább Etelka reá emlékezve, soha nem számolá fel kevesebbé hibáit, mint épen ez éjjel.
E’ gondolatok Etelkát, midőn végre ágyba feküdt, sokáig nem hagyák alunni, ’s alig szunnyadott el, midőn kocsizörgés ismét fölébreszté álmaiból, mellyekben a’ tisztújitás’, zsiványok’, testvérének véres alakja ’s Kálmán arczvonásai csudálatos vegyületben tüntek föl. – Etelka felült ágyában ’s hallgatott. Sebes lépések hallatszottak, mellyekkel valaki a’ lépcsőn feljött, a’ folyosón végig ment, ’s a’ mellékszobának ajtaját felnyitva, belépett. Macskaházy vala ez, ki Viola’ elfogatása után az irományokkal Tiszarétre visszatért, ’s kinek szobája – mint olvasóim, e’ történet’ előbbi részeire visszaemlékezve, tudni fogják – épen Etelka’ szobájának szomszédságában vala ’s tőle csak vékony tégla-fal által választatott el;… ’s valamint a’ szobaleány, midőn az utolsó tisztújitási conferentia alkalmával e’ szobában a’ sz. vilmosi jegyzővel mulatott, ’s később látá, hogy Macskaházy az egész idő alatt szobájában volt, félt, hogy az ügyvéd e’ beszélgetés’ minden szavát meghallá: ugy Etelka most ez éji csendben minden mozdulatot észrevett, melly a’ mellék szobában történt. „Honnan jöhet ez illy későn?” gondolá magában, ’s nem tulajdonitva több fontosságot az egésznek, már ismét alunni készült, midőn Macskaházy’ szavai figyelmét fölgerjeszték.
Az ügyész azalatt hihetőkép’ gyertyát gyujtott, ’s most, a’ nesz után itélve, irományokat néze át. „Itt vannak, – szóla félhalkan, összefüggetlen szótagokban – itt vannak mind Tengelyinek nemeslevelei,… no, most keresheted nemességedet büszke jegyző!… ’s itt az irományok, mellyeket a’ nagyságos asszony annyi ideig keresett; ugy, be velök asztalfiókomba, ’s legyen ember, ki ezeket tőlem olcsón kicsikarja.” ’S ezzel Macskaházy valamit szekrényébe zára, ’s kezeit dörzsölve, jára fel ’s alá szobájában. Etelka alig hallá e’ szavakat, mellyekből csak annyit érte, hogy itt valami nagyszerü gazság követtetett el, midőn figyelmét ismét a’ folyosón végig menő lépések ébreszték föl, ’s midőn a’ mellékszobának ajtaja megnyilt, Macskaházy szokott rikácsoló hangján felszólalt. „Rendben vagyunk nagysám, Violát megfogtuk, kétségbeesve védelmezé magát, de meggyujtottuk tanyáját ’s kifüstöltük, mint a’ méheket. Az irások is mind kezembe kerültek.”
„Hol vannak? – mondá a’ másik hang, mellyben Etelka azonnal mostohája’ szavát ismeré meg; – halkabban.”
„Tüzbe dobtam, mihelyt kezembe kerültek, – szólt a’ másik – így legalább nem csinálnak több galibát; mind együtt voltak Tengelyi’ irományai ’s Vándory’ levelei, mik után nagysád annyira vágyódott.”
„Szóljon halkabban az istenért! – szakitá félbe a’ szólót az alispánné. – Etelka apjával tegnap este visszajött, ’s ha nem alszik, mindent meghall.” Mire Macskaházy, ki az alispán’ ’s leánya’ visszatéréséről eddig semmit nem tudott, suttogásra mérséklé hangját, ugy hogy Etelka többé mitsem hallhatott; ’s midőn mostohája ismét elment, nyugtalanul veté magát körül ágyán reggelig, mig bátyjához sietve, a’ dolgokat, mellyeknek véletlenül tudásához jutott, vele közölheté. Mihelyt Ákos a’ történteket hallá, Kálmánnak levél iratott ’s az öreg János Kislakra nyargalt.
Ezek után, miket pótlólag előadni az egésznek megértésére szükségesnek látszott, olvasóim megfoghatják a’ nyugtalanságot, mellyel Ákos ’s Etelka az nap’ reggelén, mellyen János Kislakról visszatért, egymás mellett ültek. Viola meg vala mentve,…. de mit tegyenek most? Azok után, miket tudtak, nem lehete kétség, hogy Vándory’ irományainak elrablása szüléjök vagy legalább mostohájok’ parancsolatára történt. – Igaz volna-e, hogy – mint Kálmántól minap hallá – ez irományok apjának szerencsétlen testvérét, ki apai házát fiatal korában elhagyá, illetik, ’s hogy Vándory e’ családi titokban beavatott? ’s ha ugy, miért e’ titkolódzás, miért nem szólt eddig, miért nem szól most? lehet-e Vándoryról föltenni, hogy ha a’ családnak e’ szerencsétlen tagja még élne, ’s valaki által annak jogaitól való megfosztása czéloztatnék, Vándory illy aljassághoz segéd kezeit nyujtaná?…. de ha a’ dolog nem ebben áll, mily irományai lehetnek a’ jámbor lelkésznek, mellyeknek megsemmisitése mostohájoknak annyira szivén fekszik, hogy érte valóságos gonosztettre vetemedjék?… az egész egy nagy rejtély, ’s mindenütt egyenlő bizonytalanság, mit tegyenek ők magok?
Az irományok, mellyek között Tengelyi’ nemesi bizonyitványai is valának, nem semmisitettek meg; Etelka világosan hallá, midőn azokat Macskaházy fiókjába zárta,… ’s épen az, hogy Rétynének azt hazudta, miként az irományok elégtek, bizonyitá: hogy azokat megtartani ’s még tovább czéljaira használni kivánja. Ákos hogy’ jusson ez irományokhoz, mellyeknek egy része őt olly közelről érdeklé? Nyilván számot kérjen-e Macskaházytól?… de nem fog-e mindent eltagadni? nem fog-e épen illy megszólitás az ügyésznek okul szolgálni, hogy az irományokat megsemmisitse? ’s milly módon kényszeritse őt prédája’ visszaadására, ha nyilván nem lép föl a’ gonosztevő vagy ez esetben tulajdon szüléi ellen?! és ha ismét hallgat, nem fog-e Macskaházy a’ birtokában levő irományokkal száz gazságra visszaélni, mellyeknek felelet terhét részben az veszi magára, ki nyilván föllépve, azokat megakadályoztathatá? Vannak pillanatok, hol átkozva eszünket, melly helyzetünk’ minden lehetőségeire int, az állatot irigyelhetnők ösztönéért, mellyel választás nélkül nyugodtan hatal a’ természet által elébe jelelt uton, pillanatok, mellyekben érezzük, miként akaratunk’ ugynevezett szabadsága nem más, azon szerencsétlen, egyedül az embernek adott kiváltságnál, hogy kétkedhetik.
„Mit tegyünk? – szóla végre Ákos, miután mind e’ lehetőségeket egymásután felszámolá, felugorva pamlagáról, ’s felkötött kezével türelmetlenül fel ’s alá járva szobájában; – engedjük-e, hogy Tengelyi itt szemünk’ láttára egy gazember által jogaitól megfosztassék, mig mi összetett kezekkel nyugott tanui vagyunk ez alávalóságnak, mellyet talán megakadályozhatnánk? vagy nyilván lépjünk-e föl, mi, Rétynek gyermekei, tulajdon szüléink ellen?… szörnyüség!…”
„Ne tegyünk semmit, mi ott, hol nem tudjuk, mint cselekedjünk, mindig a’ legokosabb; – mondá Etelka, ki, mi asszonyoknál közönséges, fiatalabb létére Ákosnál illy alkalomkor sokkal ildomosabb vala. – Macskaházy egy pár napig sem az irományokat megsemmisiteni nem fogja, sem azokkal, a’ nélkül hogy észrevennők, valami alávalóságot nem követhet el. Addig vigyázzunk mindenre, mi körülöttünk történik. Nem szokásom, sőt elveim ellen van, de asszony létemre nem fogom annyira elnyomni kiváncsiságomat, hogy szomszédom’ falán ne hallgatódzam. Ha valamit észreveszünk, vagy valami jó eszünkbe jut, később elhatározhatjuk magunkat.”
„Az egyenes ut a’ legjobb; – válaszolt fejét rázva testvére – hallgatódzni, kémkedni nem nekünk való; ezek az emberek tizszer megcsalnak, ’s bizonyos lehetsz, ha évekig állsz Macskaházy’ falánál, nem hallasz többé egy szót; valamint, ha tudja, hogy honn vagy, akkor sem hallottál volna. Legtermészetesebb, ha apámmal szólok.”
„Ha azt akarod, hogy az irományok még ma megsemmisitessenek, – mondá Etelka – nem szükséges egyebet tenned; akár, mitől isten mentsen, mostohánk’ ’s Macskaházy’ lépései ismeretesek előtte, akár nem: annyi bizonyos, hogy mihelyt valaki gyanitja, hogy a’ titoknak egy részét birjuk, az irományok azonnal örökre eltünnek.”
„Igazságod van, – szólt bátyja, székre vetve magát – türnünk, szinlelnünk kell, legalább mennyire tőlünk kitelik.”
„Vigyázz magadra, – mondá most Etelka, midőn a’ pamlagról fölkelt ’s távozni készült – apám’ lépteit hallom a’ folyosón,… hihetőkép’ Vilmáról szóland veled,… végy erőt magadon ’s tartsd meg nyugalmadat.”
’S ezzel a’ hölgy, kezet nyujtva ’s apjának, kivel az ajtónál találkozott, kezet csókolva, kiment.
A’ viszony, mellyben apa ’s fiu egymáshoz álltak, soha sem birt azon melegséggel, azon teljes, határtalan bizalommal, mi által a’ családi élet olly boldogitóvá válik. Bármi közel állittunk végzetünk által egymáshoz, ha gondolataink egészen különböző irányt vesznek ’s sziveinknek közös vágyai nincsenek, valóban összeforrni nem fogunk soha; ’s a’ vérrokonság, legyen az a’ legközelebbi, nem pótolhatja azon kötelékeket, mellyekkel közös meggyőződések két lény’ egész valóját összefüzhetik. Azonban ne gondolja senki, hogy az alispán ’s fia között örök viszongást sőt ellenségeskedést találhat, – mi apa ’s fiu között nemes házainkban, fájdalom! gyakori eset – sőt mind az öreg Réty látszó szeretettel viseltetett fiához, mind ez soha a’ tiszteletről, mellyel apjának tartozott, meg nem feledkezett, és talán egyik sem gyanitá, hogy a’ békesség, mellyben élnek, nem egyetértés, hanem csak annak eredménye, mivel nincs tárgy, mellyben találkozván, összeütközésök lehetséges vala. A’ távolság, szellemi mint anyagi világban, olly fogalom, mellyhez csak tapasztalás által juthatunk, ’s mint a’ gyermek, mig a’ tért, melly őt egyes tárgyaktól elválasztja, meg nem mérte, mindent egyenlő közelnek gondol: ugy apa ’s fiu, az egyik emelkedési terveit, a’ másik ifju lelkének sugallatát követve, hihetőkép’ nem is gyaniták még a’ távolságot, mellyben egymástói álltak, noha a’ zavarból, mellyel az alispán, most, midőn azért jött, hogy fiával Vilma iránt szóljon, ennek kezét szoritá, látni lehetett, hogy ő legalább e’ pillanatban talán sejditi a’ viszonyt, mellyben fiához áll.
A’ szokott egészségrőli kérdezősködések után, mellyekre Ákos’ ismét pirosodó arczai azonban feleleteit szükségtelennekké tevék, mindketten egy ideig hallgatva ültek egymás mellett, mig végre az alispán, erőt véve magán, a’ beszélgetést megkezdé.
„Fiam, – szólt, ajkait mosolyra kényszeritve, mit közönségesen tenni szokott, ha azon kifejezésről, melly a’ jelen pillanatban legczélszerübb, magával tisztába nem jöhetett – még szemrehányásokat kellene tennem utolsó kalandodért; nem hogy apádat a’ tisztújitás alatt befolyásoddal nem segitéd, isten’ segedelmével legyőztük ellenségeinket igy is, de hogy éltedet veszélybe hoztad; gondold meg, mik egy apának érzelmei illy pillanatban.”
„Kedves atyám, jó, hogy e’ tárgyról szólunk, – mondá Ákos, ’s hangjának remegésében belső meghatása vala észrevehető – tisztába kell hozni e’ dolgot mentül előbb köztünk, jobb most, mint csak egy órával később.”
„Csak ne hirtelenkedjünk el semmit, – vága közbe az alispán, kinek a’ mód, mellyel fia a’ beszélgetést felfogá, nem tetszett – föl vagy gerjedve, szóljunk inkább másról, még talán gyengének is érzed magad.”
„Nem, atyám! – válaszolt élénken Ákos; – fia’ becsülete forog kérdésben, itt hirtelenkedésről szó nem lehet. Tudja, hogy Vilmát szeretem – az alispán’ ajkai mosolygásra vonultak, mit Ákos észrevéve, elpirult. – Ne féljen, nem fogom leirni ez érzeményt, ugy látszik, ugy sem fognék megértetni; de atyám ismeri a’ vigyáztalanságot, mire Tengelyi, ki nem akará, hogy házához menjek ’s leányát lássam, makacssága által kényszeritett.”
„Tengelyi bizonyos tekintetekben mindig józan ember volt,” vágott közbe Réty.
„Legyen! erről sem fogok vitatkozni; – folytatá Ákos mindig melegebben – mennyire józan, vagy nem, embertől olly dolgokat kivánni, mellyeknek teljesitése lehetetlen, mennyire czélszerü olly érzemények ellen küzdeni, mellyeknek elnyomása helyett csak eltitkolásukat érhetjük el, mindez nem ide való. Apám tudja, mi történt, tudja, hogy Vilmának minden ártatlansága mellett jó hire szenvedett, hogy elégtétellel tartozom, és….”
„Kedves fiam, – szólt közbe, fejét csóválva az alispán – ne engedd magadat tulzásokra ragadtatni! Vilma becsülete! én nem tudom, miként szenvedhetett volna az? az egész, meg kell vallani, Tengelyi házának sem szolgált diszére, főkép’ Vilma anyjának nem; de mi a’ leányt illeti, istenem, tizenhét esztendős!”
E’ szavak ’s főkép’ a’ mód, mellyel azok mondattak, Ákost legbensőbb érzelmeiben sérték, ’s a’ változott hang, mellyben szólt, apjának hamar eszébe juttatá a’ hibát, mellyet elkövetett. „Hagyjunk fel a’ gunynyal, apám, – szólt komolyan – ’s beszéljünk nyugottan a’ tárgyról. Azok által, mik történtek, Vilma hirének szenvedni kellett; ha egy perczig kételkedtem volna, a’ mód, mellyel anyám e’ szobában felőle szólt, elég volt felvilágositásomra. A’ dolgok’ ezen állásában csak egy mód van hibámat jóvá tenni, ’s valamint régen tisztába jöttem magammal, hogy Vilmát nőmül választom: ugy most el vagyok határozva, hogy azt továbbra halasztani nem fogom, ’s azért kérem megegyezését.”
Rétynek különös ellenszenve vala, minden kérdésnek olly módoni felállitása ellen, hogy arra csak egyszerü igen- vagy nem-mel felelhetett, ’s főkép’ e’ fontos tárgyra nézve alig képzelhetni a’ zavart, mellybe az érdemes férfit fiának szavai hozák. – Csak a’ hirtelenkedés’ veszélyeiről rebegett valamit, ’s hogy a’ tárgy fontosabb, mint hogy abban rögtön valamit határozni lehetne.
„A’ mi engem illet, kire nézve e’ tárgy kérdésen kivül legfontosabb, – válaszolt Ákos – biztossá tehetem apámat, hogy egy évnél több, mióta elhatároztam magamat; azonkivül gondolja meg, hogy Vilma azok után, mik történtek, csak mint jegyesem léphet megszégyenülés nélkül a’ világ’ elébe, ’s én nem akarom egy nappal is hosszabbitani e’ kínos állást, mellybe e’ családot hoztam.”
„Kedves fiam, – mondá Réty olly érzékenyen, minővé hangja csak válhatott – én teljes mértékben méltánylom gyöngédségedet, ’s bizonyos lehetsz, hogy mindenben, mit ifju vigyázatlanságod’ jóvá tételére szükségesnek látandunk, teljes segélyemre számolhatsz…”
„Hát helybenhagyását birom?” vága közbe, apja kezét szenvedélylyel megragadva, Ákos.
„Mindenre, – folytatá az alispán – mi arra szükséges, hogy Tengelyiék könnyelmüséged által kárt ne szenvedjenek. Isten megáldott vagyonnal, ha szükségesnek látod, inscriptiot adunk neki, Vilmát fényesen kiházasitjuk, és….”
Ákos, eleresztve apja’ kezét, felugrott pamlagáról.
„Apám! – szólt ’s arczai lángoltak – hát elfelejti, hogy Vilmát szeretem, hogy senkit nem szeretek ugy a’ világon, hogy ez érzemény általa viszonoztatik, ’s hogy készebb vagyok lemondani mindenről, mint hogy őt más karjain lássam?! – az alispán zavarodtan simitá hajait. – Igen, – folytatá Ákos – ne gondolja, hogy házitartásomra valami segedelmet kérek; anyámnak birtoka, melly már kezemben van, elég, hogy belőle nőmmel, eléljek. Rendelkezzék saját birtokáról, rendelkezzék mindenről kedve szerint apám, én megegyezésénél nem kérek egyebet,… ne tagadja meg azt fiától!”
Az alispán nem vala érzéketlen, ’s fiának e’ szavai mélyen hatottak szivére; de ő életének azon korához ért, mellyben elveink, miket közönségesen önérdekeink’ kivánata szerint választunk, érzelmeink’ irányában ép’ olly erősökké válnak, mint fiatalabb napjainkban gyengék; ’s ha igy nem volna is, a’ befolyás, mellyet Rétyné férje fölött gyakorolt, nagyobb vala, hogy sem ez engedett volna; ’s minden, mit Ákos apjától válaszul nyerhetett, csak azon általános szójárásokban állt, mellyekkel azok, kik mély érzeményt felfogni soha képesek nem voltak, szenvedélyeink ellen okoskodni szoktak, ’s mellyek közönségesen vagy érzelmeink’ tagadásában, vagy azon régi állitásnak száz változataiban állnak, hogy az emberi szív ingatag, ’s idővel minden sebéből kigyógyul, mi a’ szivnél ép’ olly igaz, mint más betegségeinknél, csakhogy itt is a’ gyógyulás sokszor halál által történik, ’s hogy valóban nincs mit örvendeni rajta, ha a’ sziv sebével egyszersmind érzékenységét veszté el.
Ákos tántorithatatlan vala, ’s még elhalasztásról sem akart hallani semmit, noha apja végre ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy ha most utra menve, midőn egy év mulva visszatér, föltétele nem változott, ő kivánatát többé ellenezni nem fogja.
„De kérlek fiam, – szólt végre az alispán, mig a’ legnagyobb fölgerjedésben a’ szobában fel ’s alá járt – gondold meg, mit teszesz; gondold meg, hogy szenvedélyedben egész jövődet rontod meg. Senki nem tudja jobban, mint tenn’ magad, miként szeretlek; soha egy szót nem hallál tőlem, mellyel kivánataidnak ellenszegültem. Politicai elveid ellenkezői azoknak, mellyekben én élek, hagyján! én tisztelem meggyőződésedet ’s az időre bizom, hogy mint másokat, ugy téged’ az igaz utra téritsen; lelkem’ legforróbb kivánata vala, hogy hozzád illendő nővel lássalak,… ’s ámbár én részemről többet ismerek, kik minden vágyaimnak megfelelnének… nem biztam-e önn’ sorsod meghatározását egészen magadra? nem élvezted-e szabadságodat olly mértékben, mint talán soha fiu, kinek szülei élnek?… csak most engedj kéréseimnek, gondold meg, a’ lépés, mellyet tenni akarsz, ollyan, mellytől visszalépni nem szabad.”
„Én meggondoltam mindent, ’s el vagyok határozva; – válaszolt Ákos nyugodtan. – Vilma’ birtokán kivül nincs a’ világon semmi, mi szivemet kielégithetné.”
„’S ismered-e a’ világot?… ’s tudod-e csak azt, szivednek mi szükségei fognak támadni, ha majdan ifjuságod eltünik? – folytatá az alispán élénken. – Korodban szerények vagyunk kivánatainkban, egy szalmafödél ’s kedvesünk’ szerelme, ez minden, mit igénylünk; a’ mi még hibáznék, azt ifju képzetünk pótolja,… ’s ha, mint vad népekről beszélik, kik aranyukat kis tükrök- vagy üveggyöngyökért oda adják, ifju korunkban egész birtokunkat egy pár töredékeny örömért odavetjük: oka egyedül az, mert e’ muló élvezetekben kimerithetetlen kincsekhez reménylünk jutni. De hidd el fiam, a’ szivnek vannak szükségei, mellyeket huszonnégy éves korunkban nem ismerünk, mellyek csak később támadnak, de mellyeknek kielégitése szerencsénkre szintolly szükséges. A’ férfi kitüntetés után vágyódik, mint az ifju szerelem után sovárgott; miután egész boldogságunkat egy sziv’ szeretetében helyhezve, magunkat kielégitve nem találtuk, sokaknak tisztelete-, vagy legalább hódolatában keressük pótlékunkat.”
Ákos mosolyogva rázá fejét.
„Ne rázd fejedet; – szóla Réty tovább – az idő jőni fog nálad is, mint mindenikünknél; nemes jellemü ifju vagy, távol minden önzéstől ’s haszonvágytól, jól tudom; de végre, ember, ’s nem tagadhatja meg senki közös természetünket. Valamint testi, ugy lelki tulajdonaikra nézve, azon számtalan különbségek mellett, mellyeket emberek’ vonásain észreveszünk, ’s mellyekért az egyik szeretetre méltónak látszik, mig mástól undorodva elfordulunk, vannak bizonyos fődolgok, mellyek különböző formákban, de mindenütt megvannak, ’s valamint orra, szája, füle egyenlőn megvan a’ legszebb ’s legrutabb arcznak: ugy azon főhajlamokat, mellyek lelkünk’ természetét teszik, más vegyitékben, de fel fogjuk találni mindenütt; higyj fiam apádnak, az idő el fog jőni, hol a’ kitüntetés utáni vágy fel fog támadni lelkedben is; napok, hol lelkedet a’ gondolat, miként nagy tehetségeid parlagon hevernek, keservvel fogja tölteni, hol kortársaidat látva, kik nálad minden tekintetben alantabb állván annyira fölédbe emelkedtek, átkozni fogod balgatagságodat, mellyel magad’ e’ pályáról kizártad.”
„De ha ugy volna is, – szólt Ákos, kit apja’ szavai nem győztek meg, de kire azok mélyen hatottak, mert látá a’ megindulást, mellyel azok mondattak – ha a’ nagyravágyásnak ördöge feltámadna végre bennem is, ki áll jót, hogy azt, bár mindenben tanácsait követném, ki fogom elégithetni? e’ Tantalus almák, mellyek fölé annyian nyujtják kezeiket, kinek elégiték ki szomját? ki vágyódott valaha kitüntetés után a’ nélkül, hogy élete’ végén, azt, mit elért, becstelennek tartva – kielégitetlenül nem szállt volna sirjába?”
„Ez való lehet egyesekre, ollyanokra nézve, kik elérhetetlen czélt tűztek ki magoknak” válaszolt az alispán.
„De mit, ha én azok közé tartoznám? – szóla közbe Ákos – eddig nagyravágyás nem bántott soha: de azt érzem magamban, ha valaha e’ szenvedély bennem fölébred, a’ czél, mellyet magamnak kitűzök, ollyan leend, mellyet milliók közül elérni alig adatott egynek. Egy megyének nagy férfia lenni, nagyságoltatni, méltóságoltatni azon pár ezer ember által, kiktől ismertetem, büszkén emelni fejemet, mint a’ nádszál, melly posványból ered, magam körül a’ rohadt elemmel, mellynek növésemet köszönöm, inogva ’s hajlongva, mint az, hogy ellentállásomban gyengeségemet ne áruljam el,… ez nem azon czél, miután [sic] valaha vágyódni tudnék,… ’s tűzhetnék-e ki mást?”
„Miért ne? – válaszolt az alispán élénken, ki ámbár érzé, hogy fia keserü szavaival önn helyzetére czéloz, örült a’ fordulatnak, mellyet a’ beszélgetés vett – illy fiatal emberből, mint te, minden lehet e’ világon. Való, az ut, mellyen hazánkban magasabb polczra törekszünk, nem kellemetes; helyzetedben a’ megyei szolgálatot nem kerülheted el; de nem vagy-e fiatal? nem áll-e nyitva előtted az ut, hogy ott kezdhesd, hol mások végzik? Három év mulva lelépek ’s helyemet neked adom által, ismered helyzetemet ’s tudod, hogy olly valamit igérek, mit teljesiteni hatalmamban áll. Nem szükség, hogy elveidet megtagadd, sőt mennyivel inkább lépsz föl ellenem, annyival bizonyosabb választásod, ’s légy csak egyszer alispán, abból mindenné válhatsz, országbiróvá, ha iparkodol.”
„De kedves apám, – szóla Ákos, nem nyomhatva el egészen a’ mosolygást, melly midőn e’ fényes terveket hallá, ajkain átvonult – ha az életpálya, mellyet előmbe tűzött, csakugyan ollyan volna, millyenen járni ohajtok, ha csakugyan kedvet érzenék magamban, miután pár évig bizonyos uton haladtam, mihelyt látom, hogy rajta tovább, azaz uj hivatalhoz nem juthatok, általtérni más-, épen ellenkezőre, ha én is azokhoz akarnék tartozni, kik Mahometként egy ideig a’ hegynek parancsolják, hogy hozzájok jőjjön, ’s miután az nem mozdul, fölkelnek ’s magok mennek a’ hegyhez: ugyan, miként akadályoztathat Vilma czélom’ elérésében?”
„Fiam, – szóla az alispán, midőn bámulva Ákosra tekintett – hát elfelejted, hol élsz? nem tudod, hogy e’ megyében családi befolyás nélkül semmire sem mehetsz? A’ személyes érdem,… zerus, melly értékedet tizszerezi, ha állásodat, mint számot, elébe teheted, a’ nélkül… semmi. Azt hiszed, valaha alispánná lettem volna, ha boldogult anyád, vagy második nőm helyett nemtelen leányt veszek feleségül?”
„Minek szükséges, hogy nőm nemes legyen, ha én az vagyok?”
„Igen, – válaszolt Réty, ki a’ vitatkozás’ hevében legbensőbb gondolatait kitárta – ha az, kit választál, nem épen Vilma, nem egy falusi jegyző’ leánya volna. Ha ugy tetszik, végy nemtelen leányt feleségül, gazdag kereskedőét, tőzsérét, megkeresztelt zsidóét, ha kedved tartja, nem bánom, én nem ragaszkodom családi előitéletekhez, ’s jól tudom, hogy a’ vért, melly ereinkben foly, senki sem látta még; de végy gazdagot, ’s állásod nem hogy romlanék, de javulni fog. Korunkban a’ nemzetségfák csak még annyiban becsültetnek, a’ mennyiben osztály-követelésnél bizonyságul használtathatnak, ’s a’ két ivadék óta nemesedett pór megvetéssel néz le a’ százados nemesre, ha ez gyalog megy el fényes hintója mellett; de neked vagyon kell fiam, ha emelkedni akarsz; jószágaim, bár mennyit adnék ha megváltoztathatom, mindkét ágat illetik, ha nőd semmit nem hoz házadhoz, csak annak felét fogod birni, mit most én birok, és…”
„Kedves apám, – szakitá félbe Ákos a’ szólót – ne folytassuk e’ beszélgetést, melly mindkettőnknek csak kellemetlen lehet ’s melly szándékomat nem fogja megváltoztatni. El vagyok határozva. Ha csak szivemről volna a’ szó, talán erőt érzenék magamban feláldozni egész boldogságomat, csakhogy apámnak fájdalmat ne okozzak; most, hol becsületem, hol Vilmának jövője forog kérdésben, föltételem változhatatlan; ne állitson engedelmének megtagadása által azon szomoru kénytelenségbe, hogy éltem’ legfontosabb lépését akaratja ellen tegyem.”
„Gondold meg fiam, – szólt Réty, kérő hangon – mennyit fáradtunk boldogult nagyapád ’s én, hogy családunkat e’ polczra emeljük, ’s te egyszerre egy fél századnak fáradságait fel akarod áldozni szenvedélyednek? Gondold meg szegény apádnak házi békéjét, mellyet örökre feldulsz, mert nőm ’s Vilma soha e’ világon barátságosan találkozni nem fognak, ’s anyád készebb elhagyni házamat, hogysem valaha e’ szerencsétlen házasságba beléegyezzen; gondolj nővéredre, kinek szinte egész jövőjét elrontod, mert ki volna az, ki egy falu’ jegyzőjével sógorságra akarna lépni?” ’S az érdemes alispán hihetőkép’ még sok dolgot hozott volna fel, mellyeknek meggondolását fiának ajánlaná, ha e’ pillanatban az ajtó föl nem nyilt ’s a’ nagyságos asszony nem lépett volna a’ szobába, mi által az egész beszélgetés más irányt vett.
Réty’ okoskodásai kétségen kivül ép’ olly kevéssé győzheték meg fiát, mint ez apjának azt magyarázhatta volna meg, hogy ember tökéletes józanság’ állapotában egy szegény falusi jegyző’ leányát a’ taksonyi alispánságnál többre tarthatja; de Ákos apját inkább szereté, ’s a’ hang, mellyel ez szólt, melegebb vala, mint hogy szivét egészen érintetlenül hagyhatá. Midőn mostohája a’ szobába lépett ’s a’ szónoki szerepet, mint közönségesen, magára vállalá, Ákos’ vére a’ parancsoló hangok előtt felforrt, ’s minden szavában csak azon megvetés vala látható, mellyet ez asszony iránt, mióta benne gonosztevőknek czimboráját látá, érezett.
„Hát szóltál Ákossal? – mondá férjéhez fordulva, éles hangon az alispánné – ’s mit mond?”
„Szóltam, – válaszolt a’ megszólitott zavarodtan – ’s Ákos azt mondja, hogy… azaz a’ jelen pillanatban,… hogy…”
„Hogy Vilmáról lemondani nem fog, – vága szavába Ákos nyugottan – sem a’ jelen pillanatban, sem ezentul.”
„Majd meglátjuk; – mondá Rétyné, boszús tekintetet vetve a’ szólóra – ha az urfi azt hiszi, hogy e’ házasságban valaha megegyezünk….”
„A’ mi nagysádat illeti, – szólt Ákos olly hangon, mellyből belső megindulását mindenki észreveheté – soha sem számoltunk e’ megegyezésre; egyébiránt….”
„Apád sem fog megegyezni; – szakitá félbe indulattal az asszony – férjem soha nem mondott mást, esküdni mernék reá.”
„Nagysádnak igazsága van; – folytatá Ákos mindig inkább megindulva – de atyám’ szeretetét birtam mindeddig; nem hiszem, hogy e’ szándéka megmásolhatatlan volna.”
„Apádnak e’ szándéka megmásolhatatlan; – szólt Rétyné mindig hevesebben – nemde, férjem? – ’s midőn az alispán többször fejét hajtogatá – soha! soha! sem ő, sem én ez őrültséghez megegyezésünket adni nem fogjuk.”
„Ezen esetben, – válaszolt az ifju hideg megvetés’ tekintetét vetve a’ szólóra – apám’ megegyezése nélkül leszek kénytelen azt tenni, mire magamat, mint becsületes ember, kénytelennek érzem, ’s elhagyni a’ házat, mellyet mások, ugy látszik, olly tökéletesen elfoglaltak, hogy számomra hely sem marad többé.”
„És az urfi ugyan hová megy, – szólt a’ mostoha gunyosan – ha többé szerencsénk nem lesz? talán mátkája uradalmaira vonul vissza?” ’S az asszony kaczagásra kényszerité magát.
„Nem lesz szükséges; – válaszolt a’ másik, kinek arczait felindulásában halotti sápadtság lepte el ’s ki alig birá leküzdeni az érzelmeket, mellyek keblét tölték – a’ jószág, melly anyámról reám maradt, elég, hogy belőle becsülettel eléljek; ha ő élne, nem szorultam volna arra, hogy apám’ házát ekkép’ hagyjam el.”
„Alávaló! háládatlan! kigyó! – kiáltott Rétyné, nem tartózthatva magát – szememre hányod, hogy mostohád vagyok; én született báró Andorházy kisasszony vagyok, nem szorultam reá, hogy haszontalan nemesemberhez menjek; nekem nem volt gratia, inkább én tiszteltem meg családotokat. Anyád’ jószágaira ne számolj rosz fiu! nem vagy még huszonnégy esztendős, apád nem fog kiadni semmit.”
„Ne méltóztassék megfeledkezni, – válaszolt Ákos nyugottan – hogy két hónap mulva az leszek.”
„És én mondom, nem! nem, és százszor nem! e’ házasságból nem lesz semmi! – kiáltott az alispánné magán kivül. – Én nem tűröm, hogy rajtunk e’ gyalázat történjék; ha máskép’ nem, apád ki fog tagadni, el fog átkozni rosz fiu. Én nem fogom tűrni, hogy a’ név, mellyet viselek, megmocskoltassék.”
Ákosnak arczai lángba borultak, szólni akart, az indulat elfojtá szavát.
„Én nem fogom tűrni, hogy menyem egy falusi jegyző, hogy névtelen, vagyontalan, nemtelen leány legyen, kit én megvetek.”
„Nagysád!” kiálta Ákos.
„Igen, erkölcstelen személy, ollyan, ki házasságod előtt ringyód volt!”
Ez utolsó szavaknál, mellyeket az alispánné legnagyobb indulatában mondott, Ákos’ szenvedélye nem ismert többé határokat,… félig magán kivül rohant mostohája ellen, ’s apja alig birá visszatartani fölemelt karját. „Hogy merted e’ szót kimondani, alávaló! – kiáltott, félig magán kivül – zsiványok’ czimborája, tolvaj, ki e’ házra szégyent hozol, ki ha szólni akarnék, e’ megye’ tömlöczében haramják közt találnád helyedet?!”
Ki e’ pillanatban az alispánnét látja, midőn halotti sápadtsággal arczain, reszketve, szemeit a’ földre süté, megsajnálta volna ez asszonyt; ’s nem tudom, az alispán – ki a’ történteket nem ismerve, fiának magaviseletében a’ legóriásibb háládatlanságot látá, mellyet fiu valaha apja ellen elkövetett – mit tesz, ha Vándory épen akkor a’ szobába nem lép ’s a’ kínos jelenetnek véget nem vet.
Midőn a’ lelkész bejött, Rétyné férjét, kezénél fogva, magával hivá. Ákos, még gyengén betegségétől ’s fölgerjedve a’ történtek által, sirva pamlagára veté magát.
Nem mult egy fertály óra, mi alatt a’ történteket Vándorynak röviden megmagyarázá, midőn az inas Ákosnak apjától levelkét hozott, hol apjától kéretett, hogy mihelyt egészsége megengedi, házát hagyja el; – ’s ámbár a’ becsületes lelkész igéré, hogy az egészt közbenjárásával kiegyenlitendi, Ákos nem akara egy órával tovább itt maradni. Röviden bucsút vett Etelkától, ki a’ történteket megtudva, bátyjához jött,… ’s Vándoryval még azon órában a’ lelkész-házhoz ment.