XXI.




Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, ’s meglehet, való! Mióta e’ föld tengelye körül forog ’s rajta emberek körüljárnak, hány kisérté meg e’ nehéz feladást! hány tapasztalta iparkodása’ sikertelenségét! Mint hajó a’ csalódás’ habjain lejt el nemünk’ életén; vannak, kiket a’ végzet a’ többiektől elkülönözött, ’s kik magánosan a’ partokon állva látják, miként ragadja magával az ellentállhatlan ár társaikat ’s felszólitják a’ haladókat ’s kérik, hogy szálljanak ingó csónakukról a’ biztos földre! mit ér? hisz’ ők nem érzik bárkájok’ mozdulatát, ők ingatlan alapon képzelik magukat, ’s elkábult szemeiknek ugy látszik, mintha a’ partok ’s ki onnan hozzájok szólt, szaladnának. Sokan voltak, kik a’ darab igazságot, mellynek magukat birtokában gondolták, oda vetették az élet’ árjai közé, a’ kincs lesülyedett, – ’s mint tengeren az egyes kláris-ág fölött fövenysziget támad: ugy az emberi tévedések’ legnagyobbjai illy kis részlet igazságokon alapulnak, mellyeket századok’ csalódásai takartak el, – ’s ki az alapot letevé, sirhatna az épületen, melly fölötte készült. – Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak alkalmak, hol őket eszöktől megszabaditani is némi nehézséggel jár, – ’s Kálmán ez este százszor átkozá végzetét, melly ugy látszott, nem engedé, hogy Nyuzót lerészegithesse. Macskaházyról nem is szólok. Az ügyvéd azon szerencsétlen teremtessék közé tartozott, kik mindig józanok, – ennél Kálmán még kisérleteket sem tett; a’ többiek, a’ bárót sem véve ki, szerfölötti erőtetés nélkül mintegy önként teljesiték fiatal gazdájuk’ kivánatát; de a’ főbiró, mint szikla, mellyen a’ zápor nyom nélkül patakzik le, mint sziget, mellyet a’ tenger’ árjai hasztalan mosnak, ingadozás nélkül megállá a’ legjobb vörös ’s fejér bor’ hatalmát. – Nyuzó közönségesen kerti borral élt, ’s Kálmán pinczekulcsát arra használta, hogy azon jobb, de közönséges vörös ’s fejér bort, mellyet Kislaky’ vendégei máskor kaptak, a’ játszók’ asztala mellett a’ legjobb egri ’s hegyaljaival cserélje föl; a’ főbiró nem is tartozott azok közé, kiken – mint mondani szoktuk – soha a’ gyengeség erőt nem vesz, ’s magok olvasóim Garacson olly állapotban látták őt, minőbe őt most Kálmán helyheztetni kiváná; de a’ gyülölt Völgyesynek jelenléte, Macskaházynak intései, leginkább pedig a’ nemes dicsvágy, hogy eddig szerzett hirét, mint Taksony megyének legerősebb ivója, ne koczkáztassa, olly tökéletesen fölmérék a’ bornak hatalmát, hogy eddigi ivói remekletei után is a’ részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.

„Le akarsz részegiteni, ugy-e? – mondá Nyuzó, miután épen egy pohár vörös bort üritett ki, olly képpel fordulva Kálmánhoz, mintha keserü orvosságot ivott volna, – hagyj föl illy bolondságokkal. Nincs az az emberi, ki engem részegen látott.”

„Láttalak bruderkám, – szólt az esküTt, barátságosan mosolyogva, székéről, mellyen báró Sóskuty mellett ült, – ’s pedig emberségesen részeg voltál.”

„Kicsoda?” kiáltott Nyuzó.

Zátonyi ki két könyökére támaszkodva ’s mély gondolatokba merülten nézve Macskaházyt, ki ép’ a’ kártyákat keveré, a’ lármára fölnézett ’s megjegyzé, hogy csakugyan szép statarialis eset, mellyet ma láttak. „A’ tizenhatodik, mellynél életemben jelenvagyok ’s mindeniknél végeztünk valamit.”

„Az nem tartozik a’ dologhoz; – mondá türelmetlenül Nyuzó – én kérdeni akarom ezt az én esküttemet….”

„Nem tartozik a’ dologhoz, – szakitá félbe Zátonyi, mindazon elevenséggel, mellyet nehézzé vált nyelve lehetségessé tett; – nem vagyunk-e most is statarialis eljárásban? a’ törvényszék együtt marad, mig az itélet végrehajtva nincs.”

„Bolondság! ez sem tartozik a’ dologhoz, – válaszolt a’ másik, fejét haraggal rázva – mikor én Keniházyt akarom kérdezni….”

„Bolondság! – szakitá félbe a’ táblabiró, a’ kiosztott kártyákat, mellyeket épen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván – mikor én mondom…. mit is akartam mondani…. igaz, ez nem bolondság, domine spectabilis kövesse meg magát, gondolja meg, kivel beszél ’s hol szól, a’ hely’ szentségét vegye figyelembe, mi itt statarialis sedria vagyunk.”

Nyuzó mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy jó veszekedéstől czéljának elérésére többet remélt mint magától hegyaljai jó borától, nagy helybenhagyást integete Zátonyinak, mig ez nagy önmegelégedéssel folytatá: „Igen, igen, semmi tréfa! semmi nevetség! mig a’ gonosztevő kivégezve nincs, mi mint statarialis biróság ülünk együtt, bennáll [sic] az instructioban; mint statarium eszünk, mint statarium tarokozunk, mint statarium….”

„Ne kiabáljon a’ teins ur ugy,” harsoga a’ főbiró, betartva fülét.

„És én akarok kiabálni, és én fogok kiabálni, – folytatá Zátonyi mindig hevesebben – ’s szeretném látni, ki fogna megakadályoztatni benne; én Taksony megyének olly táblabirája vagyok, mint bárki más; most harmadikszor candidáltak alispánnak.”

A báró, ki a’ vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra készült, a’ lehető legnagyobb türelmetlenséggel, noha kevesebb szavakkal mint szokása vala, játszásra inté társait, de hasztalan; minden tárgyak közül, mellyek fölött emberek vitatkoznak, nincs egy, mellynél több lárma ’s keserüség támadna, mint ha az forog kérdésben: ki józan köztök? ’s sok ember, ki soha életében egy pohár bort nem emelt ajkaihoz, hajba kapott legjobb barátjaival ’s megverekedett ollyanokkal, hol legyőzetését előrelátá, csakhogy józanságát senki kétségbe ne vegye; ki várja, hogy akár Nyuzó, akár Keniházy ez alkalommal engedjenek, főkép’ midőn Kálmán mindent elkövetett, hogy vitájok’ keserüségét nevelje, ’s a’ főbiró Völgyesy’ ajkai körül gunymosolyt vélt észrevehetni, mellyet nem tulajdonithatott egyébnek, mint hogy e’ gyűlölt ellenség, azon merész ajánlkozásának kivihetőségén kételkedik, miként ő, Nyuzó Pál, minden pohárra, mellyet Keniházy iszik, hármat üritend ki, a’ nélkül, hogy megrészegednék.

„Már barátom, a’ mi sok, sok, – mondá Kálmán, – ezt nem hiszem soha életemben.”

„Nem hiszed?” kiálta Nyuzó.

„Nem én, – válaszolt Kálmán – fogadok akármibe.”

„Jól van; két fejős tehén, agaram ellen.”

„Nem bánom, noha az agár nem sokat ér, ugy is elveszted.”

„Áll a’ fogadás, ide a’ poharakkal.”

Kálmán alig titkolhatta el belső örömét. Macskaházy mindent elkövetett, hogy a’ fogadás visszavonassék; Keniházy azonban nevetve kiüríté első poharát; Nyuzó, igérete szerint, felhajtott utána hármat, ’s a’ játék valamivel lármásabban tovább folyt.

Mig Kálmán illy módon az urakkal foglalatoskodott, addig János nem kisebb sikerrel működött a’ hajduk ’s őrök között, ugy hogy egy kislaki parasztot ’s egy vén hajdut kivéve, ki maga is katonaviselt ember vala, nyolcz óra után alig találtathatott ollyan közöttük, kit a’ legnagyobb hizelgő józannak mondhatott volna.

A’ rabnak kamarájában, mellynek ajtaja elébe épen e’ két józanabb őr állitatott, mély csend uralkodott. Miután Vándory, ki egy óránál többet töltött Violánál, őt a’ vallás’ vigasztalásaival a’ halálhoz készitve eltávozott, nője ment hozzá, ’s azóta az őrök, ha néha fülöket az ajtóhoz tevék, csak gyenge suttogást vevének észre, mellyben a’ két szerencsétlen egymással hihetőkép’ vég gondolatait közlé, a’ főbirónak szigoru parancsolata szerint csak kilencz óráig levén megengedve akárkinek, hogy a’ rabbal szólhasson.

E’ külső csend alatt leirhatlan nyugtalanság tölté Viola’ ’s nőjének szivét. Viola sokszor gondolt életében azon halálra, mellynek most elébe ment. A’ pillanattól, hol a’ sz. vilmosi erdőben megfogatott, sorsa teljes meggyőződése szerint el vala határozva, ’s ő nem kért, nem mentegeté magát birái előtt, nem annyira büszkeségből, mint mivel tudá, hogy minden ebbeli fáradsága sikertelen. A’ halál végre mi más, mint éltünk’ elvesztése, ’s valljon az élet e’ szerencsétlennek mit nyujtott ollyast, minek veszte fölött kesergenie lehetett volna? Maga nője ’s gyermekei, kiknek szeretete azon egyedüli kincs vala, melly neki e’ világon megmaradt, nem lesznek-e boldogabbak vagy legalább nyugottabbak, ha a’ szerencsétlenség, mellynek szüntelen fenyegető veszélye egész éltöket egy hosszu kínná tevé, végre megtörtént? Hisz’ mit tehet ő nőjeért, ki általa házi boldogságának örömeitől megfosztatott ’s földön futó koldussá tétetett? mit tehet gyermekeiért, kiknek atyjok’ neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek nem kivánhat, kiktől nem kérhet mást, mint hogy soha példáját ne kövessék? „Ha majdan nem leszek, – igy gondolkozott magában – senki e’ vidéken Violáról szólni nem fog; ki tudja? talán nőm is végre el fogja felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak kínt ’s szégyent hozott; gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni szerencséjöket, ’s minden jó lesz ismét. Jobb ma mint holnap meghalni….” ’s Viola olly nyugodtan tekinté végzetét, mint kit egy hosszu ideig előrelátott csapás ér, mellynek gondolatával rég’ megbarátkozott. Ez élet iránti közönösség nem olly ritka népünk között, mint azt olvasóim talán gondolják; – valamint a’ roszabb római imperatorok’ korában bámulattal látjuk a’ könnyüséget, mellyel annyian életöktől majd önként majd zsarnokok’ parancsolatára megváltak, ’s e’ tüneménynek okait nem annyira a’ stoa’ tanainak befolyásában mint azon practicus meggyőződésben kereshetjük, hogy az életen nem sok vesziteni való van: ugy a’ nép könnyen válik meg életétől, hol napi bére vajmi sokszor nem éri föl a’ fáradságot, mellyel érte szolgált. – Maga Violának nője, mikor a’ halálos itélet’ meghallása után ismét magához tért, nyugottabb vala, mint, előbbi kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A’ fenyegető vész, melly fejök fölött annyi ideig lebegett, lecsapott, – e’ világon nem vala többé mitől félniök; – ’s a’ végső reménnyel eltünik nyugtalanságunk is.

Az öreg János mind e’ nyugalmat felzavará jó hireivel. A’ vén katona eleinte föltette magában, hogy az egész megmentési tervet Violának az utolsó perczig tudtára nem adja. „Isten mentsen meg! – igy szólt Kálmánhoz, midőn ez azon szándékát nyilatkoztatá ki, hogy a’ szegény embereket tovább reménytelen állapotukban hagyni nem akarja, – a’ teins ur mindent elrontana; ha főkép’ az asszony megtudná, hogy férjét meg fogjuk menteni, nem mérsékelné magát örömében, észrevennék, és akkor vége mindennek. Legjobb, ha utolsó perczig azt hiszik, hogy Violának nincs reménye, akkor legalább senki változást rajtok észrevenni nem fog.” Jánosnak okoskodása olly helyesnek látszott, hogy Kálmán által ellenmondás nélkül elfogadtatott, ’s az öreg huszár később önmagán tapasztalá, mennyire veszélyes valakire titkokat bizni, midőn vén bolond létére – mint később többször életében mondá – alig találkozott Violánéval magányosan, alig látá ez asszony’ szótalan kétségbeesését, midőn az egészt maga kilocsogá, ’s a’ leirhatlan boldogság’ kifejezését látva, melly a’ szerencsétlennek arczain egyszerre átsugárzott, örömében elfelejté, hogy ha e’ pillanatban valaki a’ szobába lép, Zsuzsi szerencsés mosolygásából, mellyel Jánosra tekintett, hihetőkép’ igen sokat gyanithatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk tervekről ’s előre tett számitásainkról, nem sakkjáték; a’ legildomosabb játszó tudva, hogy nyerése nem kizárólag ügyességétől, hanem nagyrészint a’ sorstól vagy véletlentől függ, nem óvhatja meg magát azon szenvedélyektől, mellyeket minden sorsjátéknál működni látunk; az alakok, mellyekkel terveinket kiviszszük, nem érzéketlen fabábak, hanem érző ’s hozzánk hasonló lények, kik szenvednek ’s örülnek mint mi, kikhez százféle érzemény ’s indulat köt,… ki birja illy viszonyok alatt mindig megtartani tervét? Midőn az öreg huszár a’ szobába lépve, hol Violáné gyermekeivel ült, a’ halvány asszonyt látá, ki alvó gyermekét ringatá karjai között ’s szomoru gondolataiba merülve nem is vevé észre beléptét; midőn a’ kis Pista vörösre sirt szemekkel elébe lépett ’s őt a’ gyermek’ ellentállhatlan nyájasságával kezénél fogva anyjához vezeté, hogy vigasztalja őt, ’s midőn a’ gyermek Zsuzsi’ karjai között a’ neszre fölébredett, ’s mosolygva nyitá fel szemeit anyjára, kinek szemei e’ mosolygásnál könyekbe lábadtak: akkor Jánosnak föltételei mind füstbe mentek, ’s midőn Violáné kisdedét ajkaihoz szoritva felsohajta: „a’ szegény nyomorult nem tudja mi hamar árva lesz….” az öreg, kemény kezével szemeit törülve, nem válaszolhatott mást, mint: „nem lesz biz’ az lelkem Zsuzsi, ép’ olly keveset, mint te özvegy….” ’s csak a’ bámuló tekintetből, mellyet az asszony reá vetett, vevé észre, mit mondott.

A’ titkot e’ szavak után már nem lehetett többé megtartani; a’ kis Pista kiküldetett tehát, ’s János suttogva elmondá minden készületeit. „Látod, – tevé jókedvüen hozzá – hogy mindenről gondoskodtunk. Se baj, pár óra mulva, mikor az urak ’s a’ strázsák hortyognak, pedig derekasan feltöltöttek a’ garatra, férjed szabad lesz, felkap jó lóvára ’s azután kereshetik. Nem kell mindjárt lemondani a’ világról, nem kell kétségbeesni. Azaz, mit is mondtam? – igazitá ki magát – kell bizony, szomorkodjál csak, essél kétségbe, jajgass, rimánkodj, máskép’ az urak észreveszik. Vén szamár létemre nem is kellett volna megmondanom az egészt, nem fogod magadat tettethetni ’s akkor mindennek vége volna.”

Violáné, mindig suttogva férje’ elszöktetése iránt, mindenféle kérdéseket tett Jánosnak.

„Add ide egy kissé gyermekedet, – mondá, miután ezekre felelt – hadd nézzem meg, hadd tánczoltassam meg térdemen. Ej, be szép gyerek ez! – mondá ’s egész arcza mosolygott, midőn a’ kisdedet vigyázva kezeibe vevé – soha szebbet nem láttam…. ’s hogy nevet az átkozott, mintha százszor körülhordoztam volna; dehogy engedjük, hogy apjának baja történjék! Ej, Zsuzsi, ha nekem illy gyermekem volna!”

„Az enyimek szeretni fogják kendet, mint második apjokat,” szólt az asszony, tekintetet vetve Jánosra, mellyben az anyának boldogsága, midőn gyermekét dicsérni hallja, egész háladatosságával vegyült.

„Igen, mint második apjokat; – válaszolt az öreg, sohajtva – de ha az embert ugy szeretik, mint első apjokat, az mégis egészen más lehet. Látod-e Zsuzsi, én sokszor gondolkozom arról, miért nem adott isten nekem is gyermekeket? azt mondják, mert nem volt feleségem. Igen, de miért nem volt feleségem? ha háboruba nem kellett volna mennem, most már unokám lehetne, ’s hidd el, itt ez ezüst emlékpénzt és keresztemet oda adnám ma, mindeniket egy illy gyermekért mint a’ tieid,…. mind a’ kettőt odadnám biz’ én egyetlen egyért. De isten neki! talán azért nincs gyermekem, mert valamennyit egyformán szeretném akkor is; a’ gyermek mikor kicsi, mind egyformán szép, nincs is különbség köztük, fürgék, elevenek, mint a’ kis halak ’s később a’ feléből is béka válik.”

János ekkor közelgeni látá a’ kis Pistát, ki Vándoryval együtt visszatért, hogy anyját apjához hivja, ’s csak még hamarjában azon intést adva, hogy a’ világért el ne árulja magát, távozott nem kis aggodalmak között, midőn a’ szobát elhagyá ’s meggondolá mindazon veszélyeket, mellyek titkának közlése által támadhatnak, ha Violáné reményeit elárulná.

Az öreg Jánosnak aggodalma azonban e’ tekintetben egészen fölösleges vala. A’ jó hir, mellyet Violánénak hozott, ’s mellyet ez, mihelyt magát férjével magányosan látta, vele közlött, mondhatatlan nyugtalansággal tölté sziveiket. Ez természetünk,… a’ lombatlan fa nyugottan áll, ’s a’ legerősebb szél alig ingatja száraz ágait; a’ zöld sudarak remegve hajlonganak a’ leggyengébb szellő’ érintése alatt,… ’s ki Violát most látá, midőn szabadulása olly valószinünek látszott ’s fölgerjedésének okát nem ismeré, nem gondolhata egyebet, mint hogy a’ szilárd férfiun végre a’ haláltóli félelem erőt vett. És bámulhatjuk-e ezt? Nem lüktetett-e minden erében azon életerő, melly bármennyi kinok között folyjanak napjaink, mindenikünket ösztönszerüleg létéhez köti? Nem látá-e nőjét maga mellett? Nem jutott-e szükségkép’ eszébe, hogy gyermekeinek, kik halála által bizonyos inségnek, sőt talán véteknek neveltetnek, reá még szükségök van? – Viola régen gondolkozott élete’ módjának megváltoztatására. Most biztos mód vala kezében. A’ kislaki gulyásnak öcse, miután előbbi urától bizonyitványát ’s elbocsátó levelét ’s a’ megyétől uti leveleit megkapta, meghalt, épen azon pillanatban, midőn nejével ’s három gyermekével a’ harmadik vármegyébe készült, hol neki bátyja’ ajánlatára, ki előbb maga ott lakott, gulyási szolgálat igértetett. Az irományok az öreg Istvánnál valának, ki Violát, öcse helyett, maga oda akará vezetni. Ott jó husz mértföldre előbbi élete’ szinhelyétől, magányos tanyán, senki által nem ismerve, nem nyilik-e uj élet, uj szerencse az ennyit üldözöttnek? ’s mind e’ boldogság, mellyet olly közel, mellyet maga előtt látott, nem függ-e egy hajszálon?…. Ha valakinek a’ tiszttartó’ ’s a’ magtár’ padjainak összeköttetése eszébe jut ’s a’ magtár elébe őrök állitatnak? ha a’ dörömbölésre, mellyet a’ padlás’ deszkáinak fölfeszitése okozni fog, a’ strázsák fölébrednek? – – száz lehetőség, ’s mindeniknél a’ boldogság helyett, melly Viola előtt nyilni látszik, ocsmány halál ’s nője ’s gyermekeinek nyomorusága! –

Illy állapotban találá rabját Nyuzó, ki fél tizre, miután esküttet magán kivül viteté szobájába, Macskaházy’ ’s a’ tiszttartó’ kiséretében, nem ugyan biztos lépésekkel, de annyival több méltósággal arczain, lépett a’ kamarába. – A’ változás, melly Violán történt, sokkal szembetünőbb vala, minthogy főkép’ Macskaházy’ ’s a’ tiszttartó’ figyelmét elkerülhette volna,… ’s miután Nyuzó, a’ kamarában körüljárva, a’ falakat, a’ legnagyobb figyelmet szinlelve, megnézte – noha, kik ingadozó járását észrevevék, talán azt hihették, hogy szemei alkalmasint nem egészen tisztán látnak – ’s a’ szalmát botjával felturkálta, a’ tiszttartó neki fülébe sugá, hogy a’ zsivány egész bátorságát elvesztette.

„Elvesztette!? – mondá Nyuzó fölkaczagva. – Ugy-e bár, hát hol most a’ bátorság, Viola?… miért olly alázatosan, hisz’ máskor legény voltál?”

„Teins uram, – válaszolt a’ megszólitott, ajkait harapva – a’ lépés, mellyre készülnöm kell, nem gyerekség, ’s végre az embernek szive van, feleséget ’s gyermeket hagyok magam után, ’s ki tudja, szegényekből mi lesz.”

„Feleséged persze Zsuzsi?… no – tevé mosolyogva hozzá – arról majd gondoskodom.”

Violának felforrt vére, de erőt véve magán, ’s hallgatott.

„És gyermekeid? hát csak, ha majd felnőnek, – folytatá a’ főbiró jókedvüen – oda kerülnek, hova te. De minek ennyi locsogás? – szakitá félbe magát egész főbirói méltósággal – te Zsuzsi, lódulj, elég időtök volt pityeregni, és te készülj holnap reggelre.”

A’ rab, kiben e’ pillanatban helyzete’ egész bizonytalanságának érzete ép’ ugy feltámadt, mint nőjében, remegve megölelé nőjét ’s a’ szerencsétlen asszony nem birt megválni kedvesétől, kit görcsösen átfogva karjaival, fájdalmának egész szenvedélyével szoritott kebléhez.

„Mondom, elég időtök volt pityergésre, – kiáltott Nyuzó, botjával türelmetlenül egy székre csapva – ki innen ’s azzal vége.” Zsuzsi, kit a’ főbiró, midőn szava nem fogadtatott, kendőjénél fogott, ellentállás nélkül elvált férjétől, ’s az ajtón kiigazitatott, hova őt Macskaházy és a’ tiszttartó követték. Nyuzó még egy perczig megállt ’s szemeit a’ rabra függesztve, megelégedett mosolygással nézé sápadt arczvonásait ’s a’ remegést, mellyet ajkai körül észrevett ’s félelemnek tulajdonitott. „No, Viola, – mondá végre nevetve – ki akasztatja fel holnap a’ másikat? Megigértük egymásnak ugy-e?… lám, én szavamat tartom.” ’S ezzel a’ főbiró kiment ’s az ajtót bezárta maga után.

A’ tömlöcz ajtaja mellé, mint mondám, a’ két legjózanabb őr állitatott fel; miután azonban a’ regényiró is a’ valószinüség’ keskeny korlátai közé szoritatik, fájdalmasan meg kell vallanom, hogy annyi bor után, mennyi János’ biztatására e’ két ember által kiüritetett, e’ józanság nem vala ollyan, hogy vele Macskaházy megelégedett volna, ’s épen sohajtva panaszlá a’ tiszttartónak, miként ura’ tulvitt vendégszeretete’ következtében az egész ház részeg, midőn Nyuzó a’ rabtól kijött.

„Ki részeg? mi részeg? – mondá mérgesen a’ szólóhoz fordulva, kinek csak utolsó szavát hallá; – kikérem magamnak, itt senki nem részeg, itt senki nem volt részeg, senki nem lesz részeg, senki nem lehet részeg, azt mondom én, és punctum.”

„Ne prostituald magadat, – sugott Macskaházy fülébe – ki szólt rólad? de itt ezek az emberek, nézd csak, leitták magokat mint a’ csap.”

„Igazság, – kiáltott most Nyuzó – mind részegek vagytok, semmire kellők, felakasztatlak; ha a’ zsivány elszökik, egyik lóg közületek, ugy vigyázzatok magatokra. Csufság lerészegedni az embernek, elinni eszét, mint a’ vad állat.”

Az őrök természetesen esküttek, hogy egy csep bort sem láttak ’s hogy rabjok, ha ördög volna, bizonyosan nem szabadulni nem fog. Macskaházy azonban biztosabbnak gondolá, ha mind e’ mellett az ajtót lakattal bezárván, a’ kulcsot magával viszi, mit azonban Nyuzó, mint egyenesen hivatalába vágó beavatkozást, annyival kevesebbé tűrt, mennyivel inkább észrevevé, hogy a’ kulcs Macskaházy által azért kivántatik, mert józanságához bizodalma nincs. A’ főbiró tehát önzsebébe dugta a’ kulcsot, ’s nem kevés káromkodás nélkül, mellyel a’ részegség ocsmány büne ellen kikelt, aludni ment.

Kislakon minden ismét csendes lőn. A’ birák nehéz fáradalmaik után ágyaikba vonultak, a’ kapunál ’s ház körül felállitott őrök, mihelyt a’ főbiró távozott, lefeküdtek ’s a’ kislaki bor dicséretét hortyogák; a’ tiszttartó fejére huzta hálósüvegét, ’s fontosságának ’s ez nap’ mutatott ügyességének érzetében dunnája alá bujt,… ’s habár Violáné a’ bizonytalanság minden kínaival keblében dobogó szivvel ült az ágy mellett, mellyen gyermekei aludtak, ’s most először életében nem érzé megnyugtatva szivét, midőn az angyali békét látá, mellyet az álom gyermek-arczaikon elterit,… habár Kálmán kora ’s természete által türelmetlen sebes léptekkel méré fel ’s alá szobáját, alig várhatva a’ pillanatot, mellyben terve’ kiviteléhez hozzá foghat, ’s maga az öreg Kislaky most először évek óta nem talála álmat ’s sohajtozva hánykolódott ágyában: az uri udvar körül minden hallgatott, ’s csak a’ kutyák, mellyek a’ faluban időről időre felszólaló társaiknak feleltek, szakiták félbe az ünnepélyes csendet.

A’ rab’ kamarájában szinte minden hallgatott, ’s az ajtó’ elébe állitott őrök, mihelyt a’ félelem, mellybe a’ főbiró által hozattak, hatni megszünt, nagyokat ásitva várák a’ pillanatot, mellyben kellemetlen helyzetökről mások által felváltatnak.

Az éj sötét ’s hideg vala. A’ felhők, mellyek az eget egész napon át takarták, leereszkedve, nedves ködfátyolt boritának a’ tér fölött, ’s noha mindketten János’ segedelmével derekasan fölmelegiték gyomraikat, a’ nedvesség, melly ruhájokon keresztül kivülről jött, győzni kezde a’ nemesebb nedvek fölött, mellyeket belsejök magában rejtett, ’s noha a’ katonaviselt hajdu nyugottabban tűré sorsát, társa sohajtozva panaszkodott a’ hideg ellen, mellyben ha föl nem váltatnak, ő bizonyosan megfagy.

János, ki magában nem győzé eléggé dicsérni az éjszakát, melly olly sötét vala, hogy három lépésnyire nem lehete látni, ’s a’ külső őröket, kik mind mélyen elaludtak, azalatt Petivel találkozott, ki minden készületeket megtéve, Viola’ lovával a’ kert’ hátulsó keritésénél várt. Az öreg czigány vas rudat, fogókat, szóval, minden a’ padlás’ fölfeszitéséhez szükséges készületeket hozott magával, ’s azon hirrel jött, hogy István gulyás éjfél előtt lovaival ’s szekerével a’ szürüskert megett lesz, hogy Zsuzsit ’s gyermekeit azonnal elvigye. Peti’ tanácsa szerint Viola’ nőjét ’s gyermekeit a’ főbiró’ hatalmában hagyni nem lehetett. István gulyás legjobbnak találta, ha ezeket egyenesen Viola’ uj rendeltetése’ helyére viszi, ő maga lóháton azonnal utánok jöhet, [sic]

Az öreg János illy hirekre nem kis megelégedéssel pödré bajszát, – ’s miután Viola’ jó lovát megsimogatva a’ keritéshez kötötte ’s Petinek meghagyta, hogy a’ magtár’ közelében rejtezzék el: maga ismét a’ kamara előtt álló őrökhöz tért vissza, kiket boszuságára még ébren talált.

„Hát nincs-e még tiz óra?” szólt, midőn Jánost megismeré, az egyik, ki elfáradva leült, ’s hogy bundáját jobban összefoghassa, puskáját maga mellé a’ földre fektette.

„Persze, – szólt sohajtva az előbbi – inkább hatszor robotra mennék; még katonának is sok; pajtásom háboruba is volt, mégis azt mondja, soha illy sokáig vártát nem állt.”

„Ki tehet róla, – mondá a’ másik – mikor parancsolat?”

„Persze parancsolat, – sohajtott ismét az előbbi – az uraknak könnyü parancsolni. Menj ide, menj oda, állj itt, fázzál, koplalj!… ők jólakva lefekszenek, még ha legalább enni adnának, vagy egy kis pálinkát…. csak hogy meg nem fagyunk.”

„No várjanak kendtek, – mondá János – Kálmán urfi, mikor ma jöttem, égett bort adatott, fenn áll a’ szobában, még majdnem az egész palaczk teli van, majd abból hozok.”

’S ezzel János elment, ’s Kálmántól, kit a’ dolgok’ állásáról tudósitott, egy majdnem teli palaczk sligoviczával ’s egy darab kenyérrel tért vissza.

„Látják-e kendtek, – szólt az öreg huszár, miután palaczkából egy kortyot nyelt ’s azt előbb a’ hajdunak, azután a’ másik őrnek odanyujtá – ez mind csak onnan van, mert a’ házban nincs senki, a’ ki becsületesen commandirozni tudna; ha akár a’ főbiró, akár más valaki ezek közül az urak közül valaha katona lett volna, nem kellene itt állniok, gondoskodott volna ablőzungról ’s most pihenhetnének, hanem igy….”

„Hisz’ végre csak felváltanak!” szólt az őr elijedve a’ kilátástól, hogy az egész éjt itt töltendi.”

„Boldogok, akik biznak az urban; – mondá János nevetve – szeretném tudni, kivel váltsanak fel, mikor a’ többiek mind alusznak.”

„Add ide még egyszer azt a’ palaczkot, még mindig fázom,” mondá az őr, türelmetlenül rázva fejét, mig társa, nagyokat sohajtva, fegyverére támaszkodott.

János odanyujtá a’ kivánt palaczkot, ugy tetteté magát, mintha ő is innék ’s e’ cselekvés által a’ hajdut példája’ követésére birá. Az egész idő alatt az öreg huszár azzal mulatá őreit, mennyire bizonyosak lehetnek, hogy senki felváltásukra jőni nem fog, mig végre elálmosodva, épen akkor szunyadnak el, mikor reggel felé a’ szolgabiró utánok néz ’s bajba keverednek, – melly beszélgetésök alatt a’ palaczk mindig kézről kézre ment, ’s az egyik őr végre szörnyet ásitva esküdött: hogy mi őt illeti, ő nem tarthatja ki tovább ’s mindjárt lefekszik, – mire a’ hajdu a’ szigoru parancsolatról szólt, azonban megvallá, hogy maga sem tudja, hogy marad ébren reggelig.

„Tudják-e kendtek mit? – mondá János barátságos hangon – katona ember vagyok, eleget strázsáltam életemben ’s egy cseppet sem vagyok álmos, menjenek a’ fészer alá ’s feküdjenek a’ száraz szalmára, mi ott fekszik, ha érzem, hogy álmos leszek, felköltöm, addig egy kicsit kialuszszák magukat, ’s ha a’ szolgabiró jön, ébren lehetnek.”

Ez ajánlat a’ paraszt-strázsától azonnal, a’ hajdu által, kiben régi katonai engedelmességének még némelly töredékei megmaradtak, kételyek után elfogadtatott, ’s János rövid idő mulva a’ fészerből hortyogást halla, mellyből valószinüvé vált, hogy terve’ kivitelének többé semmi utjában nem áll.

Az öreg huszár letevé fegyverét, mellyet a’ hajdutól általvett ’s halkan a’ fészerhez lopódzott. Meggyőződve, hogy csakugyan mindkét őr már alszik, azonnal a’ magtárhoz sietett, hol Peti ’s Kálmán a’ legnagyobb türelmetlenséggel várának reá.

János lehuzta csizmáit, – a’ czigánynak erre nem volt alkalma reá, – ’s miután a’ lépcsőzeten lámpást gyujtottak, csendes lépésekkel fölsiettek a’ magtár’ padlására, mig Kálmán utánok nézve az ajtó előtt megállt, ’s köpönyegébe burkolva dobogó szivvel hallgatódzott körül: nem történik-e valami, mi által terve utolsó pillanatban megakadályoztatnék.

Nem soká álla igy, midőn egyszerre lépéseket halla. A’ közelgő a’ háztól jött, hol törvényszéki tagok aludtak, ’s Kálmán, a’ magtár’ másik oldalára vonulva hol fal által eltakartatott, már káromkodni kezde magában, hogy Nyuzót nem birta eléggé lerészegiteni, midőn az alakban, melly nagy bottal ’s lámpással kezében lassu lépésekkel közelgett, Macskaházyra ismere. Kálmán első pillanatban bizonytalan vala, mit tegyen, ’s volt egy percz, mellyben az ildomos ügyész a’ leütésnek legnagyobb veszélyében forgott, ha az ifjunak eszébe nem jut, hogy az zaj nélkül nem történhetik ’s hogy minden percz, mellyel az előbb történik, Viola’ megmenthetésének valószinüségét kisebbiti.

Macskaházy lámpásával mindig tovább haladt a’ kamara felé ’s alig képzelhetni a’ meglepetést ’s haragot, melly keblét eltölté, midőn a’ kamarához érve lámpájával körülvilágitott ’s látá, hogy a’ rab őr nélkül hagyatott. „Mindjárt gondoltam, – szóla magában – itt valami gazság czéloztatik. Kálmán urfi Nyuzót ’s minden őröket ’s cselédeket lerészegitett. Meg akarják szabaditani, világos! A’ törvényszéknél nem sikerült, most erőszakot czéloznak. Vissza kell mennem, felköltök egy pár embert ’s akár magam strázsálok itt reggelig…. Violának meg kell halni! ha ügye rendes törvényszék elébe kerül, vallomásaival engem kever belé, ’s ki tudja, számos elleneim mellett, mi lehetne következése?!”

Az ügyvéd, kit e’ gondolatok aludni nem hagytak ’s ki nem nyughatott, mig Violában gazságainak egyik tanuja életben volt, már visszafelé fordult, midőn a’ rab’ kamarájában különös zaj egész figyelmét magára vonta. Ugy látszott, mintha törő fának recsegését hallaná. Az ajtóhoz illeszté fülét, miként emeltetik ki egy padlásdeszka ’s miként eresztetik le valami a’ kamarába. „A’ padláson törnek be! – kiáltott fel – átkozott! nincs itt senki? Várjatok semmirevalók, itt vagyok!” ’S Macskaházy minden ildomossága mellett annyira megfeledkezett magáról, hogy a’ rabhoz bement volna, ha Nyuzó, a’ kamarát elzárva, a’ kulcsot nem viszi magával.

E’ lármára, mellyet a’ kamarában dolgozókon kivül, kik épen a’ padláson talált lábtót a’ csinált résen leereszték, csak Kálmán hallott, a’ fészerben alvó őrök fölébredtek, de nem annyira, hogy teljes eszmélethez jőnének; annyival nagyobb rémülés tölté el a’ szegény tiszttartó’ szivét, ki egy idő óta a’ halálos félelem’ minden fokozatain szintugy keresztül ment, mintha ő lett volna, kit a’ törvényszék elitélt.

A’ tiszttartó, mint mondám, soha életében büszkébb érzelmekkel nem tette föl hálósüvegét, mint ez este. A’ leereszkedő mód, mellyel a’ törvényszék’ minden tagjai ’s főképen a’ báró – ki mégis csak szinte magnás – vele az egész napon át szóltak, a’ fontos megyei, sőt mondhatni országos foglalatosság, mellyet, a’ rab őrizetére ő vigyázván fel, ez nap teljesitett, a’ bámulatra méltó találékonyság, mellyet minden dolgoknak czélszerü elrendezésében bizonyitott ’s mellynek hire kétségen kivül messze száll, önn szemei előtt – noha az érdemes férfi magát soha lenézni nem szokta – mintegy kettőzteték önbecsét. A’ tiszttartó tökéletesen meg vala elégedve magával. – „Hej! – igy álmélkodott – illyenekre születtem én! mit ér az ostoba gazdálkodás, szemetet hordatni, szántatni, vettetni, nyomtattatni, ez nem nekem való. Nekem juristának kellett volna lennem, az isten arra teremtett. Átgondolá, mi lehete, ha jogot hallgatott volna… alispán, ki tudja, talán a’ hétszemélyes táblánál biró, főispán, kamarapraeses, vagy ország zászlósa. Törvénytudóból, mi nem lehet Magyarországban?! Képzete, segitve az erősebb bor által, mellyet a’ vacsoránál a’ többiekkel ő is ivott, nem ijedt vissza semmitől, és a’ vastag ember nyugtalanul hánykolódott körül ágyán, mintha mind e’ hivataloknak, mellyekhez két esztendei törvényhallgatás által juthatott volna, gondjai már most vállain feküdnének.

De tudjuk, az álomnak nincs erősebb ellenszere illy ábrándozásnál, a’ hasonszenvi gyógyitás’ elveit látszik bebizonyitani, hogy éber álmaink, mellyeket szerelem vagy nagyravágyás előttünk átvezet, azon kedvesebbeket, mellyek önként jőnek ’s mellyek között lelkünk ép’ ugy kipihen, mint amazoknál elfárad, elűzi, ’s a’ tiszttartó bármiként hunyta be szemét, bármennyiszer kényszerité magát ásitáshoz, teljességgel nem birt elaludni, mi más embernek is egyike a’ kellemetlenebb állásoknak, mellybe jöhetünk, hát még tiszttartónak, ki ahoz szokva nincs. A’ szerencsétlen, ki máskor, este felé, beszélgetéseivel egész társaságokat el tudott altatni, ’s kinek mestersége most önmagán kudarczot vallott, elkövetett mindent, hogy türhetetlen helyzetéből kijöhessen, ’s mit többször tanácsolni hallott, hogy magát álomba szenderitse, számlálni kezde. Hasztalan, a’ számlálás közt hivatalos számadásai jutottak eszébe, ’s mennyivel inkább elmélyedett összeadás- ’s levonásaiba, annyival inkább ugy látszott, hogy semmi össze nem üt. A’ tiszttartó felnyitá szemeit ’s körültekintett. A’ szobában leégő gyertyája’ világitása alatt minden olly rémséges alakot vont magára, a’ mult évek rovásai, mellyeket régi magyar gazdák’ szokása szerint a’ szoba’ gerendáin tartott, nagy árnyékot vetettek, mindannyi óriási bot, melly feléje nyult, ’s a’ lobogó világban ingadozva, fenyegetődzni látszott. Borzadva eloltá gyertyáját, de mit ért? a’ számadások’ helyét most mindenféle rablások’ emléke cserélte föl. A’ megye’ legnagyobb zsiványa halálra itélve a’ házban tartatott, ki tudja, mily számos bandája van? ’s ha ezek, hogy vezéröket megmentsék, a’ házra törnének, mi lesz belőle szegény tiszttartóból, ki a’ haramját legnagyobb szorgalommal őrizteti, maga rendelte meg az ácsnál akasztófáját, ’s nem egyszer mondá az udvaron száz ember előtt, hogy Violának függni kell, mit a’ zsiványok eddig bizonyosan megtudtak? ’s nem hált-e ő két esztendő óta, mióta őt a’ guta keringeté, mindig nyitott ajtókkal? nem jöhetnek-e a’ rablók, miután a’ máskor a’ pitvarban háló hajdu ma strázsálni ment, minden akadály nélkül szobájába? A’ tiszttartó félelmében izzadni kezde. E’ pillanatban feje fölött a’ padláson mintha lépéseket hallana, elrémülve felült ágyában. Fülei csengeni kezdtek, de mégis tisztán hallá a’ lépéseket ’s mindjárt utána a’ neszt ’s recsegést, mellyet a’ deszkák’ fölfeszitése okozott. Nem lehetett kétség…. „Irgalmas isten!” – szóla halkan ’s kezei akaratlanul imádságra szorultak össze. Mit tegyen? be kell-e zárnia ajtaját? de fülei csengnek, mintha egy nagy madár’ szárnyütései lebegnének, körülötte, szive olly csudálatosan dobogott, keble feszült, hogy alig vehete lélekzetet, hozzá a’ hideg veriték homlokán ’s e’ remegés minden tagjaiban, mind a’ gutaütésnek világos előjelei. – „Ha bezárom az ajtót ’s senki segitségemre nem jöhet, veszve vagyok” igy gondolá magában ’s dunnája alá bujt. Más részről e’ recsegés, melly mindig erősebb lett ’s az éj’ csendjében ugy látszott, mintha a’ mellék szoba’ padlása feszitetnék föl, ki tudja, hány zsivány van ’s miket kell szenvednie kegyetlenségöktől, ha az ajtót nem zárja be, hogy mig az feltöretik, segitség kiáltásra időt nyerjen? halála igy még biztosabb. Végre, nem valószinü-e, ha a’ hideg szobában igy izzadva fölkel, a’ guta azon pillanatban ütheti meg, mellyben ágyából kiszáll? A’ szerencsétlen sohajtozott, imádkozott kínjában; tiz esküvést tett, hogy soha magányosan egy szobában hálni nem fog, hogy még holnap elveszi gazdasszonyát, hogy soha vacsorához bort, melly őt izadásba hozhatná, nem iszik; de e’ föltételek mind csak a’ jövőn segithetének, ’s a’ jelenben mégis e’ két szörnyü veszély állt előtte, melly lelkét rémüléssel tölté ’s melly között nem tuda választani. Végre, midőn Macskaházy’ kiáltó szavát hallá, mellyet félelmében meg nem ismert, a’ látszólag közelebb álló veszély legyőze minden más tekintetet, ’s a’ tiszttartó, magára véve dunnáját, fölkelt ’s az ajtó felé ment. De ki képzeli borzadását, midőn egyszerre a’ pitvar’ ajtaját megnyilni ’s valakit sebes léptekkel szobája felé sietni hall. Sietett ő is ’s leejtve dunnáját, már a’ kulcs felé nyult, midőn ajtaja felrántatik ’s egyszerre bundás ember áll előtte.

Van egy pillanat, mellyen tul a’ félelem kétségbeeséssé válik ’s a’ gyávákból hősőket tesz, ’s ez tiszttartónknál bekövetkezett. – Félig magán kivül, dühösen, mint ki életeért küzd, kiméletlenül, mint ki kiméletet nem vár, ragadá meg a’ belépőt, ’s a’ jövő perczben Macskaházy segedelemért orditva a’ földön fekszik.

„Zsivány!” kiáltott a’ tiszttartó, ellenét torkánál szoritva, mig a’ másik kezével fejét ’s vállait döngeté.

„Megbolondult!” sikoltott a’ másik, ki megtámadójának fülébe kapaszkodva, magát szinte veréssel ’s karmolással védelmezé, mig az iszonyu zajra emberek lámpákkal jöttek, ’s a’ két küszködő, derekasan összeverve, véres orral ’s szájjal elválasztatott ’s bámulással egymásra ismert.

„Hát a’ teins ur akart kirabolni?” mondá a’ tiszttartó bámulva.

„A’ tiszttartó megbolondult, – kiáltott Macskaházy – az világos, zárjuk be itt szobájába; de jerünk hamar, mert a’ rab szökik.” ’S ezzel valamennyien e’ tanácsot követve, a’ lihegő házi urat, rácsukva ajtaját, magára hagyák ’s Macskaházy után a’ kamarához siettek, mig amaz elbámulva az ügyész’ szemtelenségén, remegve, félelem, harag ’s megerőltetés következtében, állt ott fehér háló süvegében, mig a’ szoba hüvessége gutaütésére emlékezteté, ’s ágyába bujva, vánkosai között álmélkodott tovább a’ világ’ álnokságáról.

Hogy Macskaházy a’ rabot kamarájában, mellyet feltöretett, nem találta többé, az, ha az időt meggondoljuk, mellyet a’ tiszttartó’ karjai vagy inkább körmei között töltött, igen természetes. Macskaházy még ajtajánál kiáltozott, mikor Viola már a’ padlásra ért, honnan egy perczben Kálmánnál termett, ’s rövid köszönetet mondva, szabadban látá magát. Kálmán, a’ magtárt bezárva, Violánéhoz sietett, hogy neki hirt vigyen, ’s őt a’ hátulsó kert’ ajtajánál gyermekeivel kibocsássa; ’s még alig értek a’ kertbe, midőn a’ sietve távozó lókopogást hallva, meggyőződtek: hogy a’ rab biztonságban van. – Az asszony, Kálmánnak erőszakkal kezet csókolva, szinte elsietett; ő maga, boldogan, mint ki egy jó tett’ öntudatával bir, a’ tiszttartói lak felé ment, honnan mindinkább növekedő zaj hallatszott.

A’ zajt ’s rendetlenséget, mellyet Kálmán itt talált, nem fogom leirni, olvasóim ismerik a’ személyeket ’s az állapotot, mellybe a’ kislaki pincze’ segedelmével jutottak. Elég legyen mondani, hogy az egész ház, urak, szolgák, pandurok ’s a’ faluból a’ lármára becsődült parasztok gyertyákkal ’s lámpásokkal vad zavarban futkostak egymás között, ’s miután mindenik a’ kamarába nézett, ’s mindenik megmagyarázá, hogy a’ rab bizonyosan a’ padláson szökött ki, – min senki nem kételkedett – mindenki tanácsolt ’s parancsokat osztogatott, senki a’ rabot üldözőbe venni a’ maga részéről szükségesnek nem tartá, ugy hogy Macskaházy’ éberségének csak véres orra ’s betörött fogai maradtak jutalmul.

Már szürkülni kezdett, midőn valamennyien bámulással hallván, hogy senki a’ rab után nem küldetett, nagy valószinüség arra, hogy az magától visszajő, nem levén, érezni kezdék, hogy éjjelöket álmatlanul töltötték, ’s ennyi fáradság után rövid nyugalmat keresni ismét éji hajlékaikba vonultak, Keniházyt kivéve, kit sem a’ lárma, sem hajdujának ismételt rázásai, sem Nyuzó’ káromkodásai, nec ardor civium, nec frons instantis tyranni fölébreszteni képesek nem voltak.

Midőn Kislaky fiával szobájába jött, a’ jó öreg Kálmánnak nyakába borult. „Akármi legyen következése, – szólt meghatva – isten áldjon meg, hogy lelkemet az örök szemrehányástól megmentetted. Én statarialis biró nem leszek soha többé életemben.”

Kálmán, meghatva, megszoritá kezét ’s szinte szobájába vonult, ’s az uri ház ’s tiszttartó-lak körül ismét csend lön.