Midőn Völgyesy a’ törvényszéket elhagyva a’ kastélyhoz visszatért, az udvaron Kálmánt ’s Ákosnak huszárját, az öreg Jánost, találá, kik föl ’s alá járva egymással beszélgettek. Kálmán, kezében nyitott levelet tartva, a’ másiknál valamivel előbb járt; a’ nyugtalanság, mellyel majd megállva a’ földet dobbantá, majd sebesebb lépésekkel tovább ment, majd követőjéhez fordulva, valamit kérdezni látszott, – mutaták fölgerjedését, mig az öreg huszár’ komoly kifejezéséből, mellyel időről időre bajszát pödré, látszott, hogy a’ hir, mellyet hozott, nem lehete örvendetes. Az udvar’ másik oldalán egy lovász két paripát vezetett körül, ’s a’ nemes állatok’ párolgásából gyanitani lehetett, hogy kik rajtok jöttek, inkább az idő’, mint lovaik’ becsét vették tekintetbe.
Völgyesy inkább föl vala gerjedve e’ pillanatban, mint hogy valakinek társaságát keresné, ’s midőn látá, hogy Kálmán által észre nem vétetett, már a’ házhoz közelitett, midőn az előbbi, figyelmessé téve követője által, utána rohant, ’s őt karjánál föltartá. „Vége van?” kérdé a’ legnagyobb fölgerjedésben Völgyesyt, ki megijedve az indulatosságon, mellyel e’ kérdés tétetett, megállt.
„Mennyiben olly dolgot, mellynek kimenetelét tudjuk, végezettnek mondhatunk, – válaszolt Völgyesy – ez bizonyosan elvégeztetett, sőt az itélet ki vala mondva, még mielőtt összeültünk; egyébiránt még együtt ülnek.”
„’S akkor hogy jősz te ide? – kérdé Kálmán tovább, bámulással – azt hivém, a’ törvényszék’ tagja voltál.”
„Igen, szavazat nélküli tagja, – válaszolt a’ másik keserüen – ’s elmentem, mert…. e’ hely – tevé hozzá félbeszakasztás után – nem arra való, hogy ezekről szóljunk; ha a’ történteket tudni akarod, menjünk szobádba, ott szólhatunk; magamnak is kérésem lesz hozzád.”
„Menjen addig legényemhez János, – mondá Kálmán ehhez fordulva – ’s adasson magának egy pohár bort, lováról majd az én legényem gondoskodik.”
„Az nem megy, teins uram, – felelt az öreg, fejét rázva – elébb a’ ló, aztán az ember, elébb abrak, aztán bor, ez régi huszárrégula, ’s azután nem látja a’ teins ur, hogy Ákos urfi’ fecskéjén jöttem ide? azt illy ficzkóra nem bizom.”
„Amint akarja János, – mondá Kálmán mosolyogva – csak ha lovával készen van, jőjön fel mindjárt, beszédünk lesz együtt.” ’S ezzel Kálmán ’s Völgyesy az előbbinek szobájába mentek, mig János, még egy ideig körülvezetve lovát, vele együtt az istállóba ment, ’s mig lenyergelé ’s megtisztogatta a’ lovász, a’ kocsisnak nem egy érdekes oktatást adott a’ paripatartás’ legjobb módjáról, mellynek bizonyitásául a’ felejthetetlen sárgának példája hozatott föl, melly a’ leipczigi csatában alatta agyonlövetett.”
„Az istenért, mi történt? – mondá, mihelyt a’ szobába jöttek, Kálmán – miért hagytad oda a’ törvényszéket?”
„Mert nem akartam részt venni a’ gyilkolásban, – szólt a’ másik, föl ’s alá járva szenvedélylyel – mert nem akartam eszköz lenni, még akaratlan eszköz sem, olly tettnek végrehajtásánál, hol személyes boszu ’s alávaló érdekek a’ birói hivatal’ szent palástja alatt követik ocsmány czéljaikat.”
„Föl vagy gerjedve, – mondá Kálmán, bámulva a’ szenvedélyes módot, mellyel a’ máskor olly nyugott Völgyesy e’ szavakat mondá – az nem lehet, hogy hol apám jelenvan, illy dolgok történjenek.”
„Magam is azt hivém, – viszonzá Völgyesy – nem lehet senki, ki apádat nálamnál inkább tisztelné. Apád jó, áldott ember, ha soha nem ismertem volna őt, azok után, miket ma láttam ’s hallottam, szinte nem mondanék egyebet; de apád – engedd meg őszinteségemet – gyenge, ’s ez az, mi szivének nemes indulatait hasztalanokká teszi. Hidd el, barátom! mi e’ világon rosz ’s alávaló történt, annak feleletterhe nemcsak azokat, kik azt gonoszságukban tervezék, hanem többnyire nagyobbrészt azon becsületes embereket nyom, kik gyengeségökben türték. A’ gonoszok’ hatalma nem számokban, hanem a’ jók’ gyengeségében fekszik. Tátott torokkal hirdetik hazugságaikat, mi nem merünk felszólalni a’ való mellett; emelt fővel járnak czéljaik után, mi alázatosan visszavonulunk előttök; gonosz szenvedelmeik’ elérésére nincs fegyver, mellyhez nem nyulnának, mi gyáván félünk a’ harcztól, legfölebb szavunkat emelve, néha azt is ugy, hogy az istenért, senkit meg ne sértsünk, mint Pilatus, megelégedve mosván kezeinket, ha az ocsmányság, mellyet megakadályoztathatánk, megtörtént, csak mi magunk ne járultunk légyen hozzá szavunkkal. Kinek merészsége nincs, hogy meggyőződése mellett felszólaljon: annak jósága ingó nád, melly ha a’ vész megragadta, hajlongva sohajtozik, de bús szavával az ellenkező elemet nem fogja feltartani futásában.”
„Nagyon is igaz, – mondá Kálmán sohajtva – ’s félek, néha apámra is illő. De kérlek, mondd el hát, mi történt?”
Völgyesy, mennyire lehet, röviden elbeszélé a’ történteket, személyes megsértéseit is, mellyekért mihelyt a’ törvényszéknek vége lesz, Nyuzótól mint mondá, elégtételt fog kivánni. Kálmán, a’ lehető legnagyobb nyugtalanságban hallá az egészt. „Az nem lehet, – szóla végre, fölugorva székéről, mellyre az elbeszélés alatt leült, midőn Völgyesy elhallgatott – halálra itélni embert illy viszonyok alatt! Ne hidd, atyám nem fog megegyezni soha.”
„Meg fog egyezni, – mondá Völgyesy keserüen, de nyugottan – szive fájni fog, talán egész életén át szemrehányásokat fog tenni magának gyengeségéért, de meg fog egyezni, vagy hihetőkép’ mostanig már megegyezett, arról biztos lehetsz. Mihelyt azon kérdés, hogy Viola’ vallomásának azon része, melly Tengelyi’ irományait illeti, a’ perben nem fog emlitetni, eldöntetett: az itélet kétséges nem lehetett többé. Viola’ esete minden egyéb tekintetben statarialis biróság elébe való; az egy, mit a’ halálos itélet ellen felhozni lehetett, azon körülmény vala, hogy több tárgyak felvilágositva nincsenek; mihelyt ezekre nézve fölvilágositás nem kivántatik, a’ rab’ halála bizonyos, főkép’ ha – mint mindenből meglátszik – a’ biráknak egy része azt személyes érdekből kivánja.”
„Szörnyüség! – szóla Kálmán, fel ’s alá járva a’ szobában – ’s e’ levél, mellyet Tiszarétről kapok. Meg kell őt mentenem, ha még százszor halálra itélték.”
„Levelet kaptál? az alispántól?” kérdezé a’ másik.
„Nem; – válaszolt Kálmán – tudod, Ákosnak jobb karja sértetett meg, ’s helyette Etelka irt. Olvasd magad” tevé hozzá, a’ levelet általadva, mig arczai Etelka’ nevénél elpirultak.”
A’ levél igy szólt:
„Az irományok, mellyek Tengelyitől elraboltattak, a’ legnagyobb fontosságuak. Okunk van hinni, hogy Ákos’, talán egész családunk szerencséje, ez irományok’ feltalálásától függ, mellyek most egy alávalónak kezei közt vannak. A’ rablást nem Viola követte el. Minden, mit hihetőkép e’ tárgyban, vallott, való. Viola ez egész ügyben nemesebben viselte magát, mint hasonló viszonyok között akárki a’ világon; szörnyü volna gondolni, hogy ártatlanul halált szenvedett. – Némellyek mindent el fognak követni, hogy elitéltessék, mert ha Viola nem él, Tengelyi irományi iránt senki tanubizonyságot nem tehet. Mentse meg őt! Az első kérés, mellyet éltemben önhöz teszek, ’s a’ nemes mód, mellyel magát a’ tisztújitás alatt Tengelyi’ irányában viselte, azon reményre jogosit, hogy nem hiába tettem, ’s valamint Ákos, ugy én örök hálára leendünk lekötelezve e’ nemes tetteért.
Etelka.”
„Látod, meg kell őt mentenem, ha éltembe, ha üdvösségembe kerül, meg kell mentenem” szólt szenvedélylyel Kálmán, fel ’s alá járva.
„Itt nagyszerü gazság történik; mondá Völgyesy, gondolkozva – e’ levél megerősit mindenben, mit a’ törvényszék alatt gyanitottam.”
„De mit tegyünk? – szólt, mindig növekedő nyugtalansággal, a’ másik – Lemegyek egyenesen a’ törvényszékhez ’s megmondom Macskaházynak: hogy gazember, hogy a’ tolvaj ő, hogy – –”
„Nyugodtan, barátom; – mondá Völgyesy, megfogva Kálmán’ kezét, ki már az ajtó felé indult – mindent, a’ mi zajt üthetne, kerülnünk kell; azok szerint, miket eddig e’ dologban hallottam, Macskaházy maga is csak eszköz, ’s félek, olly emberek vannak érdekelve, kiket te ’s még kevesebbet Etelka és Ákos, büntető perbe keverni nem akarhattok.”
„De talán mégis, ha lemennék, – mondá Kálmán, ki e’ megjegyzésnek helyességét érzé – hisz’ csak egy felmentő szó szükséges.”
E’ pillanatban lépett be János a’ hirrel, hogy a’ teins urak már jőnek, ’s Viola halálra itéltetett.
Kálmán kétségbeesve csapta homlokát. „Átkozott! – kiálta – hogy épen ma kelle távol lennem. Ákos’ kérésére, mert tudtam, hogy gulyásunk Violának jó embere, ’s talán az irományokat megszerezheti, tegnap este ide jöttem; miután ez mondta, hogy a’ zsiványt nem látta, viradatkor kilovagoltam pusztánkra, hogy csikósunkkal is szóljak. Mikor elmentem, Viola’ elfogásáról ’s hogy ide hozzák, még szó sem volt; a’ puszta jó három órányira van, ’s csak miután ott lovamat jól kipihentettem ’s már visszafelé jöttem, jutott e’ levél kezembe.”
„Persze, mert nem tudtam, hogy a’ teins ur a’ pusztán van, – mondá János – egész reggel lovagoltam ide ’s tova, mig egy pásztorembertől hallottam, hogy arra nyargalt.”
„Kend, János, nem tehet róla, – mondá Kálmán – átkozott végzetünk! ha honn vagyok, Violának baja nem lesz, arra esküszöm; de most, miután halálra itéltetett – –”
„És hát aztán?” kérdé János, bajszát pödörve.
„Kend tudja, mi áll e’ levélben; – szólt Kálmán – miként mentsem meg most, miután el van itélve?”
„Ha a’ teins ur Etelka kisasszony’, akarám mondani, Ákos urfi’ kedveért – javitá ki magát János, midőn a’ pirosságot, melly Kálmán’ arczain elfutott, észrevevé – Violát meg akarja menteni – –”
„Akarom-e? életemet adnám, ha tehetem.”
„No akkor ez a’ kis itélet nem nagy bajt csinál. Hej, teins uram! – tevé hozzá János – ha mind az, ki Magyarországban akasztófára itéltetett, függene, nem győzné az ember kötéllel.”
„Kend elfelejti, – szólt közbe Völgyesy – hogy statariumról van szó, ez más dolog, de – –”
„Persze, persze; – mondá János fönszóval – teins uram, – tevé hozzá halkan, Kálmánhoz – ne szóljunk illy dologról idegenek előtt.”
„Völgyesy ur előtt bátran szólhatsz, – mondá Kálmán fönszóval – ő mindent tud.”
„’S ha módot találhat kend, – tevé hozzá emez – melly által e’ szegény embernek életét megmenthetjük, min kételkedem, mindent el fog követni, hogy becsületes szándékát elősegitse.”
„Már ez más, – mondá János mosolyogva – a’ teins urak különben nem szeretik, ha valakit akasztófára szántak ’s más beléelegyedik, megharagszanak néha, ha gratiát kap, hát illy emberre, hogyne haragudnának, mint én!”
„De hát milly módon akarja kend Violát megszabaditani?” kérdezé Völgyesy érdekkel.
„Azt még nem tudom, – válaszolt ez – előbb ki kell menni recognoscierungra; de majd találunk módot. Ma nem akasztják fel Violát, ’s még is fura dolog volna, ha egy egész hosszu éjszakán át nem tudnám őt megszabaditani. Hisz a’ teins ur itthon van, pinczéje tele borral, pénz is mennyi kell, kulcs, lajtorja, kötél, ló, hej! – tevé nevetve hozzá – nem hallották-e soha Trenk’ történetét?”
„Öreg János, ha ezt véghez vihetnéd! – kiáltott Kálmán, örömében nyakába borulva. – Parancsolj mindennel, mire szükséged van, ne kimélj semmit, rám is foghatod az egészt.”
„Jól van, jól, – mondá János, bajszát simitva – az öreg János sem olly bolond, mint sokan gondolják; mikor az ember annyi esztendeig a’ császárt szolgálta, csak tanul valamit. De csengetnek, menjenek a’ teins urak enni, máskép észreveszik, hogy musterungot csinálunk, én lenn körülnézek ’s majd ebéd után szólunk.”
„Számolhatsz hálámra mig élek” szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.
„Jól van, jól, – mormogott az öreg huszár – mikor az ember a’ császárt szolgálta annyi esztendeig, és az asperni ütközetet megnyerte, és azután Párist is elfoglalta: az embernek nincs szüksége háladatosságra, főkép’ ha olly ura van, mint az enyim ’s öreg napjaira nem kell kenyeréről gondoskodnia. No ugy-e, de Kálmán urfinak jól esnék, ha kisasszonyunk ő iránta volna háladatos, – gondolá magában tovább, midőn a’ szobából kiment – azt se bánom; derék fiu, ugy megüli lovát, majdnem mint az én uram, pedig az tőlem tanulta. Kálmán ’s Etelka szép pár, a’ fiu jól illik házunkhoz.” ’S ezzel a’ tiszttartólak felé indult, hol Peti jöve elébe.
Az ebéd, mint olvasóim a’ történtek után gondolhatják, nem vala a’ vigabbaknak egyike. Völgyesy ’s Kálmán, elmerülve gondolataikba ültek székeiken; a’ vendégszerető háziasszony nem kinálá ételeit, ’s nem kért engedelmet a’ rosz főzésért, ámbár a’ sült, melly jó három órával tovább forgattatott, mint közönségesen, hogy sokat ne mondjak, legalább a’ legbarnábbak közé tartozott; ’s az öreg Kislaky, ki a’ nején történt változást észrevevé ’s megérté a’ szemrehányó tekintetet, mellyel e’ jámbor asszony őt életében először fogadta, szótalanul ült tányérja előtt; ’s a’ ki őt nem önházában látja, midőn a’ nyájas mosolygás helyett, melly máskor becsületes arczainak életet adott, ma csak levertséget ’s nehéz gondokat lel, az talán alig ismert volna reá. Nyuzó ’s Keniházy, kik most ismét hivatalos szokásuk szerint egymás mellett ültek, elkövettek ugyan mindent, hogy a’ jó kedvet, melly kivülről jőni nem akart, belülről azzal pótolják, mi a’ szent irás szerint az ember’ szivét földeríti, de a’ nélkül, hogy a’ hatalmas poharak, mellyeket kiüritének, a’ két érdemes uri emberre más befolyást gyakorolnának, mint hogy az első mindig mérgesebb ránczokba szedé arczát, a’ másik szebbnél szebbeket ásitott; ’s a’ báró, ebéd alatt egész szónoki tehetségét visszanyervén, minden gavalléros udvariassággal a’ háziasszonyt mult időkre ’s azon mazurokra emlékeztetve, mellyeket, mióta Kislakyné többé nem tánczol, senki a’ világon olly szépen járni nem tud: csak parányi mosolygást is ép’ olly kevéssé tuda gerjeszteni, mint Zátonyi statarialis történeteivel, noha azon legvigabbat sem mulasztá elmondani, melly szerint egy zsivány, halálra itéltetvén, csak azt kéré vég kegyelmül, hogy azon tiszta ruhában akasztassék föl, mellyet neki felesége hozott ’s mellyet egészen ő szőtt ’s varrott; ő, Zátonyi, pedig épen azért német szük gatyába öltöztette föl halála előtt, min akkor az egész vármegye nevezett, most pedig Nyuzót, az esküttet ’s egy hajdut kivéve, még mosolygani sem akart senki.
Mindenki örült, midőn a’ hosszu ebédnek vége lett, ’s főkép Kálmán, ki az utolsó ételeknél alig titkolhatá el türelmetlenségét, mihelyt a’ többiek fölkeltek, Völgyesyvel oda hagyá a’ termet.
„No, hogy vagyunk öreg János?” mondá Kálmán, mihelyst az öreg huszárt meglátá, ki a’ folyosón pipázva állt.
„Jól, teins uram! – válaszolt a’ megszólitott – jerünk szobájába, ott elmondok mindent.”
„Hát azt gondolod, hogy a’ szerencsétlent megmenthetjük?” szólt az előbbi, midőn a’ szobába jöttek.
„Semmi kétség, – válaszolt János – a’ kit a’ commandans valami várba be akar ereszteni, vagy mit is mondok, akit a’ profusz, mert hisz’ most teins uraimék a’ profuszok, ki akar ereszteni: annak nincs baja.”
„De hogy? miként? szólj!”
„Hát csak ugy, – mondá a’ huszár halkabb majdnem suttogó hangon – tiszaréti tiszteletesünk itt van, ’s mihelyt látta, hogy Viola e’ hideg novemberi éjszakára szabad ég alatt van kikötve, alatta csak kis szalma, hogy lefeküdhessék, mellette szegény felesége ’s a’ gyermekek, ugy dideregve szegények, pedig isten ugyse szép gyerek mind a’ kettő, a’ kisebbik mindig mosolyog ’s kapkod bajszom után, az ember nem győzi nézni, – hát a’ mint mondtam, mihelyt a’ tiszteletes ur ezt látta, mindjárt mondta, hogy ez nem szabad, hogy valóságos kinzás és a’ királyi parancsolatban az áll: hogy ha hideg van, a’ rabot szabad ég alatt tartani nem szabad. Gondolom magamban én: ej be okos ez a’ parancsolat! mert már töprenkedni kezdtem magamban, ha itt a’ fészer alatt marad, hogy szabadithatjuk meg, mikor a’ szamarak négy lámpást állitottak melléje, hogy minden mozdulatát láthassák, de erről persze nem szóltam semmit, hanem csak azt mondtam a’ tiszttartónak, ki maga is ott volt, hogy jobb is lesz, mert bizony csak biztosabb, ha a’ rabot zár alatt tartják.”
„De, mit ér ez mind? – mondá Kálmán türelmetlenül. – Ha Violát bezárják, mivel vagyunk közelebb czélunkhoz.”
„Ej, sokkal, teins uram, igen sokkal, – válaszolt János, mosolyogva – mikor az ember maga van ’s csinálhat a’ mit akar ’s nem látja senki: akkor az ember sokat vihet véghez, egynek sokszor több esze van, mint száznak, és az ember egy maga erejével is egész csudákat tehet, csak meg lehessen próbálnia erejét; de mikor az embert mindenfelől nézik és látják, a’ legerősebbnek is elmulik bátorsága. Mihelyt mozdul tiz rohan rá, ’s egész bátorsága csak arra való, hogy kinevessék. Csak tegyék egyszer Violát a’ polyvakamarába, mert a’ tiszttartó mondta, hogy más helye nincs, – holnapig kereshetik.”
„De, hogy?” kérdé most Völgyesy, szinte türelmét vesztve a’ huszár hosszadalmasságán.
„Hát ugy, teins uram, – szólt a’ huszár, még halkabban suttogva mint azelőtt, – a’ pelyváskamara a’ tiszttartó’ házának tulsó végén van. A’ magtárból, melly a’ ház másik oldalán áll, ajtó nyilik egyenesen a’ tiszttartó’ pallására, nemde?”
„Ugy van, ugy! – válaszolt Kálmán érdekkel – tovább!”
„Nohát a’ magtárból a’ tiszttartó’ pallására, a’ mint mondtam, ajtó nyilik. Ha a’ magtár az enyim, nem csináltattam volna, de a’ tiszttartó urak commoditására van, ’s most nekünk is.”
„Tovább, tovább” mondá Kálmán, mindig türelmetlenebbül.
„A’ magtárkulcs, – folytatá az előbbi nyugottan – édes anyjánál van, azt a’ teins ur megszerzi ugy-e?”
„Meg.”
„Más nem is kell. Éjszaka, ha valamennyien a’ házban alszanak, elmegyünk a’ magtárba, onnan az ajtón keresztül a’ tiszttartó’ pallására, onnan a’ kamara fölébe. A’ kamara csak ugy ragasztatott a’ házhoz, ’s padlása csak deszkázva van. Peti czigány mind ezt ismeri. Lassan fölszedünk két deszkát, létrát eresztünk a’ szobába, mellyen Viola feljön ’s velünk vissza ki a’ magtár’ ajtaján. Ha egyszer kinn van, ’s teins ur’ gulyása, kihez Peti már elment, lovát készen tartja, és az egésznek vége.”
Kálmán örömében összecsapta kezét, Völgyesy megvallá, hogy a’ terv kétségen kivül a’ legjobb, mit e’ körülmények között kigondolni lehetett, hogy azonban kivitele még annyi dologtól függ, hogy már örvendeni idő előtti volna.
„Ha Viola a’ kamarában és a’ magtár’ kulcsa kezemben van, – mondá János – a’ többiért jót merek állni. A’ kamarának nincs ablaka, mellyen beláthatnának, ’s ha Viola mindenkit elküldött ’s aludni ment, csinálhatunk a’ mit akarunk.”
„Igen, de az őrök? – jegyzé meg Völgyesy – a’ tiszttartó, ki a’ palláson minden zajt meghallhat ’s lármát üthet?”
„Az őröket magamra veszem, – válaszolt megvetéssel a’ huszár – a’ commissarius betegen fekszik, ’s ha a’ teins ur a’ főbirót ’s esküttet leitatja, ugy hogy inspectiora nem jön, a’ mi nem nehéz dolog, ’s mint jó háziur a’ strázsáknak bort adat, hogy a’ hideg éjszaka meg ne fázzanak: a’ tiszttartó lármát üthet, a’ mennyit akar. De ettől nem kell félni: a’ tiszttartó ha egyszer fekszik, nem könnyen kel föl ágyából. Csak a’ kulcsot kapjuk meg, ’s azután hogy Violát oda zárják, máskép’ baj.”
„Ha más nem kell, – mondá vigan Kálmán – nincs baj,” ’s ezzel Völgyesyt magával hiva, ismét a’ terembe visszasietett. – „Mégis jó fiu az a’ Kálmán, – gondolá az öreg huszár magában, mig lassu léptekkel a’ tiszttartólak felé indult – vétek volna másnak adni kisasszonyunkat. Igen, de ha nem szereti? lehetetlen! – vigasztalá magát belsőképpen – nem ül paripáján senki szebben, mint ő. Illy urfit nem minden nap találunk kisasszonyunknak.”
A’ teremben az előbbieken kivül az ifjak Vándoryt találák, ki miután kérését a’ törvényszék’ tagjai elébe terjeszté, élénken czáfolá az ellenvetéseket, mellyeket főkép Zátonyi ’s a’ báró kivánata ellen tettek; az első, mert mint mondá, a’ nép’ fogalma szerint statarialis gonosztevőt szabad ég alatt kell tartani; a’ második, mert ez uri háznak még több nyugtalanságot okozni nem volna illő. De a’ tiszteletes’ kivánata Kálmán’ szülei ’s főkép anyja által olly hévvel pártoltatott, hogy az ifjak’ közbeszólása e’ czéluk’ elérésére szükséges sem vala.
„Nem tartom ugyan szükségesnek, – mondá Macskaházy nyájasan – hogy a’ rab szobába zárássék. Az utasitás világosan téli időről szól, ’s Viola, ugy hiszem, a’ hideg szelet, melly kinn fú, megszokta.”
„Ha nyaka megfázik, – gunyolódék közben Nyuzó – holnap nyakravalót kap.”
„Ne enyelegj, – folytatá Macskaházy, sohajjal, midőn a’ rosz hatást, mellyet a’ főbiró’ szavai, esküttjét kivéve, mindenkire tettek, észrevevé, – a’ dolog nagyon is fontos. A’ mint mondám, nem tartom ugyan szükségesnek, főkép’ a’ felsőbb utasitás’ értelmében nem tartom annak, hogy a’ rab más helyre tétessék által; ha azonban tisztelt házi asszonyunknak ezzel legkisebb kedvet szerezhetünk, épen nem ellenzem Vándory ur’ kivánatát, föltéve, hogy a’ biztosságról gondoskodva legyen, az ablakok rostélyozva, az ajtó bezárható állapotban találtassék, ’s a’ szükséges strázsák’ fölállítása el nem mulasztatik.”
„Ha a’ teins urak’ parancsolják, – szólt most közbe a’ tiszttartó, ki Vándory után szinte feljött – én a’ rabot olly helyre tudom tenni, hol semmi ablak nincs.”
„Igen, pinczébe, – jegyzé meg Zátonyi – mindjárt gondoltam, ez lesz a’ legjobb.”
Vándory felsohajtott.
„Nem, nem, – mondá a’ tiszttartó – pinczénkben bor van, oda nem ereszthetek senkit, a’ teins uraságnak jószágára, mi rám bizatott, vigyáznom kell; de a’ pelyvás kamarába, az lakattal zárható, köröskörül nincs ablak, ’s ha az ajtó’ elébe csak egy strázsát állitanak, Viola olly biztos, mint ha Munkács várában volna.”
Vándory ’s főkép’ Kislakyné felszólaltak e’ terv ellen is, de miután a’ nehézségek: hogy a’ kamarát nem füthetni, még Kálmán által sem tartatott fontosnak: határozattá lön, hogy a’ rab a’ kamarába zárassék, ’s maga Nyuzó, esküttjével ’s Macskaházyval, ki a’ rab’ biztosságáról tulajdon szemeivel akart meggyőződni, elkisérék Vándoryt a’ tiszttartó’ házához, hogy az áttételnél jelenlegyenek.
„Vigyázz magadra, – mondá Völgyesy, Kálmánhoz, midőn hátrább maradva a’ többieket követék – mikor a’ hideg kamara mellett nyilatkozál, Macskaházy gyanakodó tekintetet vete reád.”
„Igazságod van, – szólt a’ másik, homlokára csapva – mihelyt politicára volna szükségem, mihelyt csak egy kis ész kell: kész az ostobaság. De majd helyre hozom; ha meglátjuk a’ kamarát, annyit mondok ellene, hogy –”
„Ez is hiba volna, – szakitá félbe Völgyesy, mosolyogva – hadd őket magukra, ’s ha pelyvás kamarátok a’ legroszabb hely házatokban, bizonyos lehetsz, hogy Viola oda záratik.”
Völgyesynek e’ jóslatát a’ történet igazolá; ’s miután Macskaházy tulvitt óvatosságból kérdezé: jó materiából épültek-e a’ falak? ’s a’ tiszttartó méltósággal megjegyezte: hogy teins Kislaky ur curialis épületeit sárból rakni nem szokta; egy asztal, pad ’s kevés szalma vitetett a’ kamarába, az ajtó elébe két strázsa állitatott, ’s Viola, minden jelenvalók’ teljes megelégedésével, a’ jéghideg kamarában maradt Vándoryval, ki miután rabjának több testi kényelmeket szerezni nem tudott, legalább vigasztaló szavával akará deriteni életének vég pillanatait.
Az öreg Kislaky azalatt nőjétől követve, fejfájás’ ürügye alatt szobájába vonult, ’s mig Zátonyi ’s a’ báró fel ’s alá járva egy másik szobában, házi urok’ nevetséges gyengeségéről, Vándory’ bolond philantropiájáról ’s Völgyesy’ szemtelenségéről szóltak, nem egy vágyó tekintetet vetve az asztal felé, hol a’ tarok-kártyák feküdtek, ’s csak Macskaházy ’s Nyuzó váratott, hogy játszáshoz fogjanak: addig a’ házi ur fejét kezére támasztva ült kandallója mellett, mély gondolatai között felejtve még azt is, hogy pipája régen elaludott.
„Trézsi lelkem, – szólt végre az öreg, nőjéhez fordulva, ki szokása ellen munkátlanul ült mellette ’s majd férjét, majd a’ kandalló’ ropogó tüzét nézve, szinte szomoru gondolatokba mélyedett – én szerencsétlen ember vagyok!”
Kislakyné felsohajtott, de nem szólt; a’ jó asszonynak magának is ugy látszott, hogy derült életökre sötét felhő borult, mióta házukban egy ember fordult meg, bár mily gonosztevő lett légyen is, kinek Kislaky életét megmenthette volna.
„Ugy-e Trézsi, – folytatá az öreg szomoruan – te sem fogsz szeretni ugy, mint eddig, még Kálmán sem? Mindig az fog eszetekbe jutni, ha láttok: lám ez az öregember megmenthette volna életét ’s nem tette.”
Kislakyné nehány vigasztaló szót monda közbe, férje szomoruan csóválta fejét. „Nem, nem, Trézsikém, én jól tudom, én megmenthettem volna ez embert ’s ő mégis meghal, vére lelkemen fekszik.”
A’ jó asszonynak szive megesett szomoruságán, ’s a’ helyett, hogy mint akará, szemrehányásokat tegyen, azzal vigasztalá: hogy a’ felelet-teher, ha csakugyan az itéletért valakit feleletterhe [sic] nyom, egyiránt fekszik minden birák’ vállain, hogy egyébiránt már többször életében vett büntető törvényszékekben részt, ’s bizonyosan mindig a’ törvények ’s meggyőződése szerint itélt.
„Az más, egészen más! – válaszolt Kislaky szomoruan – más törvényszéknél az ember kimondja voksát tiszta meggyőződése szerint, ’s a’ mit a’ többség határoz, az történik; olly eset, hol a’ rabnak élete csak egy ember’ szavától függne, nincs; az iítélet fölebb megy a’ királyi táblához, a’ felséghez, ’s ha végre a’ gonosztevő a’ legkeményebb büntetést kapja is, senki szemrehányást nem tehet magának, hogy a’ rab’ halálának ő maga volt oka; de itt, ha meggondolom, hogy csak fölmentő itéletem, sőt nem is az, hanem csak annak kimondása kivántatott, hogy a’ rab rendes biráinak adassék által, ’s hogy én halálára szavaztam, hogy én tulajdon kezeimmel adom át hóhérjának e’ szerencsétlent: ez borzasztó! Teheti-e ezt olly ember, kinek szive van, érdemli-e az a’ ki tette, hogy valaki szeretve közelitsen hozzá?!”
„De ha igy veszed a’ dolgot, – mondá Kislakyné, kinek szemei könyekkel teltek – miért szavaztál, az istenért, halálra?”
„Miért? – szólt a’ házi ur, fölkelve székéről ’s föl ’s alá járva szobájában – mert gyáva, haszontalan ember vagyok, mert midőn körülöttem mindenki azt mondá, hogy magamat nevetségessé teszem, ha a’ zsiványt el nem itélem, nem tudtam ellentállni, mert Macskaházy ’s a’ többiek azt kiabálák, hogy ha Viola’ vallomása a’ perhez csatoltatik, Rétyek még inkább megboszankodnak reám, ’s eszembe jutott, hogy azon esetben Kálmánunk Etelkát nem kapja meg. Völgyesy is elment ’s magamra hagyott, mintha minden összeesküdött volna ellenem.”
„Én Rétyekről illy gazságot nem tehetek föl” mondá gondolkozva a’ nő.
„Én sem, – válaszolt Kislaky – Macskaházynak alávalósága az egész,… ’s én becsületes nevemet, lelkem’ nyugalmát vesztem általa!”
„Nyugtasd meg magadat, – szólt felesége, megszoritva kezét – becsületes nevedet nem fogja senki megtámadni.”
„Dehogy nem. Völgyesynek talán igazsága van; most, midőn a’ dolgot nyugottan átgondolom, magamnak is ugy látszik, hogy a’ jegyzőkönyv nem rendesen szerkeztetett; kinek fogják ezt hibául tulajdonitani, mint az elnöknek, nekem. De hagyján; – mondják, hogy szamár vagyok, mondjanak akármit, én nem bánom, de ha kimegyek házamból ’s e’ szerencsétlen embert látom, kit kinn határomon felakasztottak ’s kinek életét menthettem volna meg, ha eszembe jut felesége ’s gyermekei, kik lábamhoz borulva könyörögtek életeért: éltem nyugalma elveszett.”
„Nem fog elveszni, – szólt közbe Kálmán, ki az alatt halkan a’ szobába lépve, apjának vég szavait hallá. – Ha atyámuram nem ellenzi, Viola szabad még ma ’s vére ez egyszer senkinek lelkét terhelni nem fogja.”
A’ szülék bámulva megfordultak. „Ne tréfálj fiam, – mondá az öreg Kislaky – a’ mit mondasz, lehetetlen.”
„Meglehet törvényesen az, – válaszolt az ifju jókedvüen. – Valamint törvényesen lehetetlennek tartatik, hogy két tanu szintugy hazudjon, mint egy, vagy hogy biró részrehajló ’s csalódik; azonban hála az égnek, vannak még más lehetőségek is.”
„A’ statariumnál nincs fölebbvitel” sohajtott az apa.
„Dehogy nincs, – mondá a’ fiu – azon fölebbvitel, melly minden földi dolgoknál megvan. A’ fölebbvitel a’ jövőhöz.”
„Nem értelek” szólt az öreg bámulva.
„Én értem, – vága közbe anyja, kinek szemei az egész idő alatt kedves fia’ mosolygó arczain függtek – el akarod szöktetni, nemde fiam!”
„Ugy van, kedves anyám. Fölebvisszük a’ pert, ha Viola kiszabadul, vagy ujra más biró’, vagy végre élete’ végén isten elébe kerül, ’s ott a’ mai törvényszéknek itélete uj biró által fog fölvétetni. A’ dolog törvényesen lehetetlen; de valamint sokan censurára ugy megtanulják hazai törvényeinket, hogy azokat, mellyeket kebleikben följegyezve a’ világra magukkal hoztak, elfeledik: ugy én e’ nem tanult törvényeket tartom eszemben, ’s nem bánom egy cseppet, ha az egész világ azt mondja is: Viola’ megmentése törvényes tekintetekben nem helyesen történt,…. csak belsőm mondja, hogy jól cselekedtem.”
Kislakyné imádta fiát, ’s olvasóim képzelhetik az érzést, mellyet ezen mosolygó arczczal, de mély érzelemnek hangjaival kimondott szavak benne gerjesztének. „Igazságod van, – mondá örömragyogó arczokkal – ez embertelen törvény, melly azt rendeli, hogy egy szegény szerencsétlen embert itt tulajdon határunkon akasztassunk fel. Isten is megáld érte, ha megmentheted.”
„Igen, de – szóla közbe az öreg Kislaky, kinek arczain a’ rövid örömsugár után, melly rajtok átfutott, midőn Viola’ megmenthetésének lehetőségéről hallott, most ismét azon bizonytalanság vala észrevehető, melly e’ becsületes embert, valahányszor tőle valaminek elhatározása kivántatott, jellemzé – én nem látom át, miként –”
„Azt bizd rá, – szakitá félbe a’ szólót nője – mihelyt Kálmán’ első szavait hallám, meg valék győződve, hogy termékeny fiatal eszével valami módot gondolt ki – –”
„Ez egyszer édesanyám csalódott; – szóla nevetve Kálmán – a’ termékeny fiatal ész, melly Viola’ elszöktetésére módot talált, az öreg János ’s a’ vén Peti czigány’ esze volt; azonban a’ mód, azért jó marad.” ’S itt Kálmán, anyjának látszó örömére, elmondá János’ tervét, mellynek végrehajtása Violának a’ kamarába záratása által már megkezdetett.
„Hát azért ellenezted ugy, hogy Viola jobb szobába ne tétessék? – mondá Kislakyné – nem foghattam meg.”
„És mi másért? – válaszolt Kálmán. – De a’ mint látja, nekünk tervünk’ kivitelére két fontos dolog szükséges még: a’ pincze- és a’ magtárkulcs. Magyarországban, főkép’ törvényes dologban, e’ kettő nélkül nem mehetünk semmire. E’ kettőt édes anyám, ez egyszer rám kell bizni.”
„Teljes szivemből, – mondá az asszony, ki most egész derültségét visszanyeré, ’s asztalfiokjából sok közül két nagy kulcsot vett ki, mellyet Kálmánnak általadott – ne kimélj semmit, itasd ki egész borunkat, adass tokajit a’ hajduknak ha szükséges, csak mentsd meg e’ szerencsétlent.”
Az öreg Kislaky azalatt nagy léptekkel, látszólag a’ legnagyobb fölgerjedésben járt fel ’s alá szobájában. „Mi bajod, öregem?” mondá nője nyájas hangon, midőn utána ment ’s kezét vállára tevé.
„Arról gondolkozom, – szóla az öreg megállva – mi szörnyü helyzetbe hozott gyengeségem. Hatalmamban állt, hogy a’ szerencsétlent megmentsem, egészen a’ rendén, törvényesen tehettem azt, ’s most, hogy hibám’ kijavitására fiam valóságos criminalitásba keveredik, talán elrontja élete’ szerencséjét, ’s én nem is mondhatom, hogy ne tegye.”
„Ne gyötörje magát agyrémekkel, – mondá Kálmán – már miként ronthatnám él éltem’ szerencséjét az által, hogy ember’ életét mentem meg?”
„Ha Rétyék megtudják, hogy Violát te mentetted meg, – válaszolt apja – ismered az asszonynak szenvedélyességét, már azt is, mit a’ tisztújitásnál Tengelyiért tevél, ki tudja, fogja-e valaha megbocsátani!”
„A’ mi azt illeti, – szólt Kálmán nyugottan – nincs mit aggódnunk, én sem Rétytől, sem nagyságos nőjétől kegyelmeket nem kivánok, ’s a’ mi Etelkát illeti, e’ sorokból látni fogja, hogy e’ dologról máskép’ gondolkozik.” ’S evvel a’ János által vett levelet apjának átadá.
„Angyali teremtés! – szólt anyja, ki férjével együtt olvasá Etelka’ sorait. – Igazságod van fiam, Violát meg kell mentened.”
„Az első sorok, miket Etelkától életemben kaptam, – mondá Kálmán lelkesülve – ha gonosztettet kivánna tőlem, én megtenném, ’s hát még ezt!”
„Isten mentsen meg, hogy tőle visszatartsalak, – szólt az öreg visszaadva a’ levelet – czélod szent ’s nemes. De mind a’ mellett törvényeink szerint mégis büntett. Ha nem sikerülne! Ha megtudnák! Remegek.”
„Ha nem sükerülne? – válaszolt Kálmán jókedvüen – de hát mi szükséges sikeréhez más, mint hogy a’ hajduk lerészegüljenek ’s hideg éjjel Nyuzót ’s esküttjét a’ szobában tartsuk. Az ajtó, melly a’ magtárból a’ tiszttartó’ pallására vezet, a’ mi oldalunkról van bezárva; nincs nehézség, nálam van a’ pincze- ’s magtárkulcs!”
„De ha mégis megtudják? – mondá az apa még mindig nyugtalanul – ha criminalis pert kapsz?”
„Criminalis pert? Nem tudja, édes apám, – mondá Kálmán nevetve – hogy a’ büntető kereset közgyülésen határoztatik el? ’S mit féljünk? nálam van a’ pincze- ’s magtárkulcs!” ’S ezzel Kálmán a’ kulcsokat, mellyeket elébb diadalmasan fölemelt, zsebébe dugva, elment.
„Boldog fiu! – mondá anyja szeretetteli tekintetet vetve utána – hogy is ne lenne szerelmes Etelka belé!”
„Boldog! – sohajta Kislaky, a’ kandalló mellé ülve – csak ne tudja meg senki e’ tettét, szép tett, igaz, de criminalitas.”
„Ne kinozd magadat illy gondolatokkal.”
„És ha eszembe jut, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha felmentő itéletet mondok.”
„Minek törődni ezen? Viola megszabadul ’s nyugodt lehetsz.”
„Mégis szörnyü törvény, – sohajtott az öreg házi ur – melly becsületes embert annak teszi ki, hogy ha teljesiti, egész életében nyugodtan ne aludhassék.”
És a’ jámbor házaspár hallgatva ült egymás mellett, mig az asszony, a’ vacsorára teendő készületekre emlékezve, kiment, ’s Kislaky, pipára gyujtva, tarokkozó vendégeit keresé föl, kik számos contra ’s recontrajok között a’ házi urról a’ főfájásáról, melly állitólag távollétét okozá, rég megfelejtkeztek.