A’ ki tiszai alföldünknek egy részét bejárta, vagy annak bármelly táján csak pár napig tartózkodott; bátran mondhatja, hogy az egészet ösmeri; mint bizonyos családok’ arczain ugy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ösmeretség után vehetni észre bizonyos különbségeket, ’s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra mulva fölébred, csak izzadó lovain ’s azon: hogy a’ nap alább szállt, veszi észre haladását. A’ vidék’ általános jelleme, sőt egyes részletei is ép’ olly kevéssé emlékeztetnék őt erre, mint az Atlantis’ közepén duzzadó vitorlákkal elsiető hajóst a’ nagy, határtalan vízróna, melly körülte terjed. – A’ messze elnyuló legelők, mellyeknek változatlanságát csak itt ott egy vedertelen gémes kút, vagy félig kiszáradt lápok körül sétáló gólyák váltják föl, ’s a’ roszul mivelt szántóföldek, mellyeknek tengeriét ’s buzáját isten után csak az őrzi meg: hogy a’ lopás is némi fáradtságba kerül, – itt ott egy magános tanya, hol pár bozontos kuvasz, ugatásával a’ birtok’ szentségére emlékeztet, ’s a’ mult évről fölmaradt széna ’s szalmaboglyák arra intenek: hogy a’ birtokosnak vagy fölötte sok szénája vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá; magok a’ tornyok mellyek midőn utószor körültekinte, hegyes oszlopokként álltak a’ róna’ távol határain, ugy látszik mintha vele utaztak volna, legalább köztök ’s azok közt, mellyeket most lát, ép’ olly kevés különbséget vehetni észre: mint azon falu között mellyhez akkor közelített ’s azon helység közt (habár város volna is) melly felé lovai most ügetnek. ’S ha kocsisától megtudja: hogy álma alatt, melly déltől esteli hat tartott, egy egész mértföldet ’s egy darabot haladt, – elálmélkodik a’ csuda fölött. – Miután kedélyünkre nem hat semmi inkább mint azoknak jelleme kikkel társalkodunk, nem bámulhatjuk: hogy a’ Tisza, eltáblabirósodott jurátusként, felejtve vagy megbánva ifjuságának Marmarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak jellemében, mellyen tekervényes utakon tovább halad – maga is részesül; ’s kivévén azon eseteket hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti, vagy valamelly biztosság által tulajdon ágyából igaztalanúl kiszoríttatott, még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket ’s méltóságos lassuságot, mellyet az iránta kiküldött választmány’ tanácskozásainak folyamatján kívül, – a’ folyó magyar juris pereket talán kivéve, – semmi, mi széles e’ világon foly, megtartani nem tud; ugy hogy ezen áradásokat is, mellyeknek évről évre napját előre megmondhatjuk, ’s kiterjedésök földabroszainkon följegyeztetett – ép’ oly kevéssé nevezhetjük kicsapongásoknak: mint azon eseteket nem nevezhetjük igy, mellyekben hivatalviselt tekintélyes férfiak bizonyos nagyobb alkalmaknál minők: installatiók, tisztujitások, vagy lakadalmak, – minden becsülettel eláznak. Ha az áradás’ ideje megszünt, a’ víz, miként zaj nélkül jött, ugy zaj nélkül távozik ismét, ’s a’ szőke Tisza nyugottan foly tovább alacsony partjai között, – valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van nagyaink közt ki csak honában osztja el kincseit!), ugy egyszersmind a’ legboldogabb, mert csak az ő szabadsága nem gátoltatik semmiben, ’s Európa’ nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy egészen az maradt, mivé isten által teremtetett.
Valahol a’ tiszai alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – a’ tiszáninneni vagy túli kerület’ valamelly megyéjében – nevezzük Taksony megyének – szorosan a’ folyó’ partja mellett, ott hol az nagy S-sé kanyarodik, nem messze három nyirfától, mellyek kétöles homok dombon állanak (ez utósót jegyezzék meg maguknak olvasóim, mert miután mértföldekre domb ’s főképp ollyan, mellyen fa állana, nincs, ezen jel által legkönnyebben akadhatnak történetünk’ színhelyére) fekszik Tiszarét helysége, a’ Réty családnak, a’ magyarok első’ foglalása óta birt tulajdona, mit a’ nemzetség ügyvéde teins Macskaházy Jónás hiteles ’s ugyan akkor készült irományokkal minden órán bebizonyitni kész, ha ezen t. i. kételkednék.
A’ Réty család egyike a’ leggazdagabbaknak, fiai született táblabírák, ’s mint a’ mostani családfőnek boldogult apja egyszer nemesi büszkeséggel mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a’ megye alispánját ne siratta volna – gondolom haláluk után – ’s igy nem bámulhatja senki: ha végre azon fényből melly urát környezé, Tiszarét helységére is kiáradtak egyes sugarak, mellyek a’ falut szomszédjaitól megkülönböztetnék, ’s a’ megye’ mérnökének állitása szerint – ki azt fölmérve a’ fönemlitett dombon kivül semmi egyenetlenséget nem talált – való paradicsommá változtaták. A’ nagy kiterjedésű ángolkert, mellynek már majdnem harmincz év előtt ültetett fái a’ homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a’ nagy tó, mellynek vizét némellyek ugyan kevesellék, de mellyben a’ mennyi víz volt, szebben zöldellt mint maga a’ pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal homokosabbnak látszott az utaknál, mellyek noha mindig uj meg uj földdel hordattak meg: illyenkor, a’ kertész’ csudálkozására – idegenek által sárosaknak tartattak; a’ nagyszerű kastély, mellynek kúpos födelét arany gombok ékesíték, ’s mellynek doriai rendszer szerint épült tornáczán, az alispán úr délután pipázni szokott, ’s goth kapuja előtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott; a’ nagy udvar, jobbra istállóival, balra nagy üvegházzal, melly mellett többemeletü tyúkólak látszattak, nem is említve itt a’ nagyszerű szemétdombot melly az istállónak egyik felét majdnem eltakarta, – minden a’ kényelem ’s nagyszerűség’ nyomait hordozá; ’s ha főkép a’ kapu elébe lépve egyszerre töltésen találtad magad, melly a’ háztól kezdve egyenesen a’ megye’ főhelyére vezet, ’s csak ez egy ház’ számára épült – mert még Tiszarétnek egy nagy része sem részesül e’ kényelemben – érzed, hogy alispánok’ közelében járnak lépteid.
Minden mit a’ Rétyek épitének monumentalis jellemet horda magán; ’s a’ mennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az: hogy közköltségeken épülnek, – ez ismét egyike vala azon tényeknek, mellyeken az egész megyében épen úgy, mint a’ család’ százados nemességén nem kételkedett senki, ’s mit, – ha némellyek roszalák is, – a’ bölcs többség azon igazságos nézetnél fogva helybenhagyott, hogy miután a’ közmondás szerint is: egyik kéz a’ másikat mossa, itt még azt sem mondhatá senki, hogy ezen műtételnél – melly a’ Rétyek ’s a’ megye’ adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok’ kezei tisztákká váltak volna.
De miután e’ történet’ folyamában ugy is alkalmam leend olvasóimat a’ Rétyek’ lakhelye ’s Tiszarét helységének minden szépségei, ’s kényelmeivel ösmeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad: a’ hosszu utczán végig velök egyenesen a’ mezőre sétálnom, azon dombhoz melly mint előbb emlitém, mintegy negyed mértföldnyire áll a’ falutól ’s török dombnak neveztetik; ’s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a’ látogatást, mert egészen tiszta napokon, – minő az, mellyen történetünk kezdődik – tetejéről a’ tokaji hegy’ csúcsa sötétkék boglyaként látható.
Egy octoberi nap’ meleg sugárai önték el fényöket Tiszarét’ messze terjedő téreire, az égen nem vala felleg melly tiszta kékjét elsötétitné; a’ téren merre csak a’ szem érhetett, nem egy szekér melly zöld szinét porfellegekbe boritná, – csak a’ pacsirták’ ezerhangú éneke melly az eget eltölté, a’ távolban legelő falucsordának kolompolása ’s itt ott egyes munkás, ki kaszájával vállán, énekelve hazafelé ballagott, – szakíták félbe a’ nagy ünnepélyes csöndet, melly között a’ nap a’ láthatár felé süllyedett. A’ dombon, honnan a’ sz.-vilmosi erdőig láthatni, ’s ha Tiszarét’ ákácz köritett házain túl tekint, a’ Tisza folyását mértföldekre követheti, két férfi ült egymás mellett elmerülve – mint látszott – a’ vidék’ látásában, vagy talán azon gondolatokban mellyek sokszor látott tájak előtt az emberi szivet mintegy önkénytelenűl megragadják, ’s képzelmeit régmúlt napokra hívják vissza. Van egy érzelem, a’ honvágyhoz majdnem hasonló, melly ha éltének férfi korán túl élt, minden emberi kebelben fölszólal, ’s a’ pálya’ végéhez közelgőt gyermeksége’ szebb napjaihoz inti vissza; ’s mennyivel szűkebb körökbe szorúl életünk, mennyivel kevesebb a’ multban az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk, vagy tapasztalánk; annyival kedvesebb azon korra emlékeznünk, hol magas föltételeink arra emlékeztetnek: hogy ha nem a’ kiválasztottak, legalább a’ meghivottak közé tartozánk mi is. ’S ha a’ férfiak, – mint azok kiket itt a’ dombon találunk, éltöket kis alföldi faluban töltve, midőn agg korukban a’ téren, melly végetlenűl terül előttök, ’s mellynek még is csak olly kis részére szorithaták munkásságukat – nem tekinthetnek körül a’ nélkül, hogy néha föl ne sóhajtanának, mert eszökbe jut: hogy egykor az élet is messze rónaként terjede körülöttök, hol a’ szem akadályt nem talált, ’s hogy a’ messze terjedettnek csak olly kis darabját járhaták be! mert itt is előbb nem gyanitott határhalmok állának, mellyeken túl munkásságukat nem terjesztheték, – valóban nincs mit bámulnunk! De bár miként legyen is ez, gondolatok mellyek még annak is kit épen eltöltenek, többször urai mint tulajdonai, a’ történetiró’ birtokához nem tartoznak, ’s azért nem háboritva uj barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek: hogy személyöket ösmertessem meg olvasóimmal.
Az ember’ külseje egy része sorsának: az arcz, mellyel a’ társaságba lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szűl, ’s valamint Ángliában a’ teknős béka’ hátára iratik a’ nap mellyen megöletni ’s fölemésztetni fog, ugy sok, mintegy arczán fölirva hordja végzetét a’ nélkül hogy maga is gyanitaná; ’s olvasóim bármi gyönge leirásom után is talán több érdekkel tekintendek személyeimre, kiket a’ törökdombon eleikbe vezetek, mint ha száraz szavakkal csak azt mondanám: hogy Tengelyi Jónás Tiszarét helységének jegyzője és Vándory Boldizsár ugyan e’ falu’ reformált lelkészével találkoztak.
Ezen férfiakra ugyan, az mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról mondék, nem illik többé; előttök arczaik a’ szerencse kapuit megnyitni vagy bezárni nem fogják többé, ’s az őszülő fürtök, mellyek homlokaikat köriték, első tekintetre intének: hogy az élet’ azon szakához értek, hol messzebbre haladni többé nem lehet, ’s bármi rosz legyen a’ hely mellyhez értünk, nincs egyéb hátra mint lepihenni ’s elvárni az álmot; – de ha az emberismerő e’ férfiak arczain jóslatra nem talála is alkalmat, annyival több ’s érdekesebb vala az, mit e’ vonásokon a’ multról olvashata, ’s az idő – melly mint uralkodók pénzeikre, ugy az emberarczra mindig rá nyomja bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagya maga után, mint e’ két férfi’ tiszta vonásain, épen mert talán soha nemesebb anyagra nem gyakorlhatá hatását.
Minden aristokratiának megvannak különös jelei, mellyek tagjait a’ tömegtől megkülönböztetik, itt hosszabb körmök, ott inkább tatovírozott [sic] arcz; egy hazában, mint a’ törököknél, zöld, másban, mint Velenczében, fekete öltözet; néhol egy gomb a’ süvegen, más helyen szalag a’ gombházban, vagy fegyver az oldalon, vagy a’ kézben, mint a’ régi Perzsáknál bot ’s rajta alma, lovaikon czafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e’ jelek ’s kiváltságok’ hosszu sorát, mellyeknek mindegyike annyi vágyakat ébreszt, annyi irigyeket ’s gyülölőket szűl, ’s mellyek az embereket ha a’ természeti állapoton túl emelkedtek, azaz – mint néha egy elmés barátom néha mondani szokta: vadállatokból házi állatokká fejlődtek, születésök’ első órájatól az utolsóig egymástól elválasztják, ’s némelly helyen hol a’ művelődés még továbbra haladt, még az akasztófánál is arra emlékezteti az átmenőt: hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nemnemes is vala. – A’ természetnek is meg van nemessége, ’s nemeseinek ő is különös jeleket ád, mellyek által kiválasztottjait a’ tömegben megismerhetéd, bár mennyit peroráljon is istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a’ természet olly tökéletesen tudná elérni czélját, mint az mivelődésünk általsükerült, mret kétségen kívül, valamint a’ természet nemesitési hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a’ chinaiaknál valakinek már meghalt eldődei, vagy mint máshol, még nem született utódai egyszerre nemesekké emeltessenek; ugy e’ megkülönböztető jelekre nézve is csak magasabb civilisatiónak sükerülhetett azon hihetetlen tökély, melly által minden magosabban állított egyedet, mielőtt hintajából kiszállt, szinte jobban ismerünk mint később. De vannak esetek, hol a’ természetadta nemesség is ép’ olly világos jelek által mutatkozik némelly egyedekben, ’s ki példaul Tengelyi Jónást a’ falusi jegyzőt csak egyszer látta ’s ezeket olvasandja, kétségkivül el fogja ismerni: hogy reá nézve ez állitásom tökéletesen helyes; minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom megemliteni: hogy Tengelyi százados nemes lévén, a’ fönnforgó esetben a’ természet az usus által is segitett.
Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts a’ jegyző’ csinos háza elébe hajtatál, ’s régi szabásu, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elő, a’ magas kiáltó hang, mellyel alsóbbosztálybeliekkel beszélni szoktunk, – mintha azt gondolnók: hogy a’ természet által kevesebb füllel áldattak meg mint mi – akaratlanul szelidebbé változott. Előtte a’ katonai biztos nem mívelé szenteit, ’s maga a’ főbíró, mire – bármi hihetetlen – szemtanúkat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, mellyet talán azért, hogy magasabbnak látszassék vagy hogy testének leggyöngébb részét a’ levegő’ gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni egyébiránt még nem láttatott; noha illy alkalommal, nehogy tekintélye szenvedjen – mindig rendkivüli meleg vagy az által iparkodék megmagyarázni e’ szerfölötti megalázását: hogy hajait igazitá. – Tengelyi mintegy ötven éves lehetett, ’s a’ ritkuló hajfürtök, mellyek már régen őszülni kezdének, ’s a’ mély barázdák mellyeket az idő homlokára szántott, inkább még idősebbnek hirdeték őt; de valamint a’ tölgynek rögös kérge ’s görcsös ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor zöldje csak tavaszra int, ’s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e’ redős homlok alatt e’ szem’ lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a’ magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél: hogy azoknak egyike előtt állsz, kiket az idő inkább megkeményített; mint megtört; – ’s kik e’ hosszú életcsatában, mint zászlók a’ harc között, csak ékességeiktől fosztattak meg.
A’ férfi, ki Tengelyi mellett ülve, mig amaz a’ tokaji hegy’ kékellő csúcsára függeszté szemeit, egy pár virág magszálait számolá – valamivel idősebbnek látszott, ’s szabályos arczának szelid kifejezése mintegy ellentétként álla itt a’ komoly szigorúság mellett, mit Tengelyi’ arczain észrevehettél. Ha Tengelyi’ érdekes vonásai figyelmedet magukra vonták, komoly kifejezésökben hosszú küzdések’ nyomát látád, mellyeket az idő még el nem takarhata, és szemeinek sötét lángjai intének: hogy e’ kebel’ szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé fölébredniök ne lehetne. Vándory’ arczai mint az ég, mellynek szinén az átvonulo vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban mosolygtak elédbe; ott látád a’ küzdőt, látád a’ férfit, ki a’ sors’ igaztalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé, ’s küzd remény nélkül, de bátran, mint a’ bajnok, ki tudva hogy győznie nem lehet, csak még azért ví, hogy magát győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál, papi köntösére nem vala szükség eszedbe juttatnod, miszerént azon férfiak’ egyike előtt állsz, kiket isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő embertársaiknak vigasztalói legyenek; ’s ha az előbbinek látása azon szomorú gondolatot ébreszté benned: hogy ismét egy becsületes emberrel találkozál, ki a’ világon boldoggá nem lett; a’ másik’ arczairól azon vigasztaló meggyőződés mosolyga reád: hogy az erénynek nem csak külön szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömek is jutottak e’ földön.
Vándory végre letevé virágait, félbeszakasztá a’ hallgatást, mellyben a’ barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett. „Hol járnak gondolatid, barátom?”
„Tudom is én – viszonzá Tengelyi, barátjára forditva szemeit; – oskolaéveim – Heidelberg – jurátus korom körül; emlékezel-e még Heidelbergre, barátom? igaz, jó ideje hogy nem láttuk, mert közel harmincz éve hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e’ dombra feljövök ’s a’ tokaji hegy csucsát meglátom, a’ kedves város bájköre tünik föl lelkem előtt; a’ zöld hegyek ’s szőlők, a’ nagyszerű rom, melly a’ város fölött emelkedik; ’s ha ez’ emléket azon való’ véghetlen unalmasságával, melly nekünk jutott – összehasonlitom, sirhatnám a’ sors’ oriási igaztalansága fölött, melly emberi lényeknek illy vidéket adhata lakhelyűl.”
„Ismét kedves vidékünket ócsárlod – szólt Vándory mosolyogva megfogván barátja’ kezét – e’ mező nem zöldel-e szépen itt mint bárhol a’ világon? A’ folyó, melly ingó füvek közt kigyódzva tovább halad, ott az erdő’ sötétje, ’s távolban tornyok ’s a’ tokaji hegy; nem szép-e mind ez? ha már az égre föltekinteni nem akarsz is ’s megfeledkezel: hogy tiszta kékje ’s az alkonyodó nap’ sugárai mindenütt egyenlő szépek; az igaztalan te vagy barátom, ki végzeted’ adományait megismerni ’s éldelni nem akarod.”
„Optimisták’ legnagyobbika, – szóla közbe nevetve Tengelyi – nem elég-e hogy nincsen ember, kiről órákig jó tulajdonokat elszámolni ne tudnál: – ha még Tiszarét’ vidékére is kiterjeszted oltalmadat, nem segíthetek ’s azt hiszem: isten maga egész mindenhatóságával nem birna semmit teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.”
„’S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert isten’ bölcs határozataiban megnyugszom, – szóla mosolyogva Vándory –, ’s mert e’ síkon ’s az emberek közt kikkel napjaimat töltöm, a’ lehetőségig sok jót keresek? A’ vidék, melly nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha részleteiben nézed, többnyire szegény; ’s igy jársz az úgynevezett nagyobb emberek’ közelebbi ismeretségével is; a’ sík, mellynek unalmas egyenlősége felett szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész; a’ magas csillagoktól a’ föld’ legmélyebb gyomraig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi min az ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e’ számunkra rejtett kincseket? Miért ne választanánk olly álláspontot, honnan szemeinknek a’ legszebb kilátás nyílik?”
„Azaz, ha ezt tenni bírjuk.”
„Birjuk, – viszonzá nyájosan megszorítva barátja’ kezét Vándory – hidd el birjuk mind, született optimisták vagyunk valamennyien, te mint én, vagy akárki más; isten boldogságra teremté lényeit, ’s valamint a’ szent könyvek szerint pokol és menny a’ paradicsomból népesíttetett, ugy minden szenvedés, ’s öröm nem természetünk’ de önakaratunk’ műve.”
„És tapasztalásaink?” szóla közbe Tengelyi.
„Csak azt bizonyitják, mit velök bizonyítni akarunk, viszonzá Vándory, – ki a’ jelennek jó óldalát föl tudja találni, multjában is elég ollyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki vidám arczczal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arcz mosolyg elébe, ’s a’ föld’ minden helyén öröm hangzik vissza bérczeidről, ha örömhangokat küldél feléjök.”
„Látom, nem bírok veled, szóla nevetve Tengelyi, reménylem ha majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl mint az angyalok’ prókátora, ’s be fogod bizonyítni: hogy soha ember több erénynek oka nem volt mint ő, miután mindenki, a’ ki őt meg nem verte, a’ legnagyobb győzelmet vivá ki önmaga fölött, ’s maga a’ nyúl mellyet az úrfiak ott üzőbe vettek – szóla, ujjával nyugot felé mutatva, hol a’ távolban több lovas vágtatva közelgett agaraival – ha téged kérdez, azt fogja nyerni válaszul: hogy nyulnak szebb halála nem is lehet, mint halálra üzettetni; – hisz’ ha vasárnapokon híveidet boldogságukra emlékezteted, ’s mind arra, miért a’ gondviselésnek köszönettel tartoznak – tevé keserűen mosolygva hozzá – nem sokkal könnyebb foglalatosságot választál magadnak.”
„Ez durva, emberhez illetlen mulatság – szóla Vándory – egész figyelmét az agarászatra fordítva, melly épen a’ törökdombnak vevé irányát, – meg nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?”
„Nemde, ’s még is akaratlanúl magára vonja figyelmedet? – szóla Tengelyi, – ’s érdekkel nézed az egyenetlen harczot?”
Olvasóim között kevesen lesznek kik az agarászat’ örömeit legalább ifjúságukban ne élvezték volna. – Férfiaknál az első elfogott nyúl ép’ olly eltörölhetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök; sőt vannak kik talán alig mondhatnák, mellyik kellemetesebb ez emlékek közt; a’ gyöngéd nők pedig, kik e’ falusi történetet figyelmökre méltatják, bizonyára annyiszor hallották sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat’ örömei’ részletes leirását, hogy én ez úttal Szellő és Czigány’ hős tetteit, ’s mennyiszer fordult meg a’ nyúl ’s miként szaladt végre ellenkező irányban, ’s miként fogatott el ez alkalommal épen a’ legutósó ’s legrosszabb agár által – bátran elhallgathatom.
A’ nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól a’ lihegve körös-körűl fekvő kutyákat czirogatá, ’s Tengelyi vágyteli tekintetet vetve a’ csoportozatra, fölsohajtott: „hejh barátom, beh boldogok ezek!”
„Ami engem illet, ismétlé Vándory, – én nem foghatom meg, mívelt ember hogy találhat örömet illy durva időtöltésben?”
„Elhiszem barátom – szóla Tengelyi mosolyogva –, ritkán értjük más emberek’ bánatát ’s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve – mivel esztelenebb ez más örömeinknél, mellyeket ambitiónk vagy erőnk’ érzete által máskép élvezünk? A’ ki a’ czélt, mellyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát hozzá minden perczben közelíteni érzi, ’s azt végre elérheti, – az boldog; egy nyúl’ elfogása vagy egy világ’ meghóditása legyen az mit magának kitűzött, az érzet egy marad, – csak a’ néző, – ’s nem a’ cselekvőre nézve létezik különbség.”
„És a’ kegyetlenség – szóla Vándory, – nem jut-e eszedbe e’ szegény állat’ szenvedése, a’ vitának egyenetlensége, annyi kutya ’s lovas egy gyáva nyúl után! szinte undorító.”
„A’ vita egyenetlensége, – szóla Tengelyi – igaz, de e’ nagy küszködő világon ugyan hol találsz egyenlő harczokat? az ángol gyáros ’s a’ napszámos; az americai gazda ’s rabszolgája; a’ gazdag ’s a’ szegény közt e’ világ’ minden részeiben egyenlőbb harcz foly-e mint milyet most látál? ’S ha azokat mik a’ mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel tekinted, nem jut-e eszedbe: hogy ama’ római császár ki mulatságára fegyvertelen szolgákat ölt meg circusában, – bár mennyi undorodással említjük nevét, – több követőkre talált, mint bármilly más példa melly a’ történet’ évkönyveiben számunkra föltartatott. O hidd el barátom, az uri mulatságok’ legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak ollyanok hol az üldözött nem élt üldözője’ vetésein mint e’ nyúl, ’s hol nem futhatott a’ kegyetlenség előtt.”
Vándory csak nehéz sohajjal felelt e’ kemény szavakra, ’s ha optimista létére talán belsőkép azt gondolá is: hogy Tengelyinek igaza nincsen, – hallgatott.
A’ vadászatnak vége levén, Réty Ákos, ki barátainkat messzünnen meglátta, vadásztársaival hozzájuk a’ törökdombra jött, ’s jó estvét kivánva beszélgetéseiknek véget vetett.
Ha nyájas olvasónéim a’ társaságot, melly az öreg lelkész ’s jegyző körűl öszvegyült, szemről szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos ’s Kislaky Kálmán vonnák magukra figyelmöket; szebb fiatal embereket, mint Taksony megyében mondani szokták, hatod vármegyében sem láthatni, ’s főkép igy a’ vadászat után, midőn az ifjak’ arczai lángolnak, sötét hajfürteik, miután kis kerék kalapukat levevék, rendetlenségökben még szebben köritik homlokaikat, ’s a’ kék agarászó mentében sugár termetök jobban kitünik, – melly női szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? kiknek képeiken ép’ annyi szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory’ redős vonásai közt, csakhogy mindez az ifju sima arczokon szebb betűkkel iratott, hogy a’ szemeknek becsületes tekintete melegebb. – Mi magyar iró létünkre – ösmerjük állásunkat, ’s tudva miként e’ hazában a’ szolgabiróval tulajdon járásában senki sem versenyezhet, mindenek előtt erre ’s esküttjére, kik Rétyt a’ vadászatban ’s most a’ törökdombhoz követték, fordítjuk figyelmünket.
Tudósaink szerint e’ hazát szittya vér lakja; vannak napok, hol erről megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban bizonyitják ásiai származásukat, nem ritka személy előtt nekünk, nem philologoknak egészen más dolgok jutnak eszünkbe. Szép családoknak – mellyek mint a’ Rajna iszap ’s mocsár közt végzik futásukat – nem járnak-e ivadékai köztünk kik midőn elődeiknek az által szolgálnak dicsőségűl, mert érdemeiket fényes tulajdonok által homályba nem állítják, csak úgy juttatják eszünkbe magas származásukat, miként ha az ősök’ vagyonát nem emésztenék, nem foghatnók meg miből élhetnének?
De ha illy látmányon a’ szív elszomorodik, Nyúzó Pál, e’ járás főbírája, ki fakó – ’s pedig nem forspontos – lován az agarászatban részt vett, ’s épen pipára gyújt, mintegy vigasztalásúl áll előttünk, hogy a’ szittya vér, mellyből fajunk származik, még el nem apadt e’ hazában.
Ha külföldieknek írnék, most * alatt szép értekezést irhatnék a’ szolgabírói hivatalról, ’s talán nőnemünk, melly éltében annyi szolgabíróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes foglalatosságokat, mellyek legjobb tánczosaik’ vállain fekszenek, ’s egy munkás irónk által két vastag kötetben leirattak; azonban elbeszélésem távol lévén minden politicai czélzástól, elég legyen a’ tudatlanok’ számára mondanom: hogy a’ szolgabírói hivatal minden kérdésen kivül a’ legnehezebb, legtöbb bajjal ’s fáradsággal járó, melly széles e’ világon valaki által viseltetik. Ő a’ közrend’ feltartója, a’ gazdag ’s szegény védője, birája ’s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot senki sem találhat, kinek kezein alólról minden panasz, felölről minden parancs keresztülmegy, ő a’ vizek’ szabályozója, utak ’s hidak’ épittetője, szegények’ pártfogója, oskolák’ fölvigyázója, fő vadászmester ha farkas mutatkozik, protomedicus ha dögmirigy közelg, békebiró, váltótörvényszékek’ végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi biró, hadi biztos a’ szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak’ felügyelője – szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.
Ha azon öt, hatszáz férfi közűl, kik hazánkban e’ hivatalt viselik, hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek; ha egy közűlök részrehajló, több négyszög mértföldnyire az igazság’ kiszolgáltatása megszünt e’ hazában; ha egy tudatlan, legalább az adózó népre nézve országgyülésünk hasztalan alkotja törvényeit. ’S ha kegyes olvasóim e’ terhekhez azok’ jutalmát mérik ’s meggondolják: hogy ez, – évenkinti száz vagy száz ötven forint fizetésen kívül, – azon biztos kinézésben áll: hogy, ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három év mulva valamelly hatalmas ellenség által hivatalától megfosztatva táblabirónak neveztetik, – meg fogják vallani: hogy honunknak vagy öt, hat száz élőszentje, vagy legis legalább [sic] ép’ annyi százezer szenvedő polgára van, ezen viszonyok alatt.
A’ szolgabírói hivatalnak e’ szerint, mint mindenki láthatja, két nagy hibája van: fölötte sok munka ’s fölötte kevés fizetés; ’s ha egyesek, kik e’ hivatalt viselik, ez alkotmányi hibán nem segítenek, ’s egyikből – értem a’ munkát – jó részt el nem hagynak, mig ezen hiány pótlására a’ másikból – értem a’ fizetést – többet vesznek magukra, mint minek elvállalására törvény szerint kényszeríttetnének, sőt ha a’ legügyesebbek, kik hivataluk’ titkaiba beavatvák, e’ két javitást, mellyel hibás polgári szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik úgy, hogy azt, mit hivataluk’ oly bőséggel nyujt – a’ munkát – csak úgy vállalják el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, nyujtatik valami: megvallom nem láthatom át, miként nevelhetné tek. Nyuzó Pál négy fiait a’ haza’ istápjainak, miként léphetne fel főkép azon méltósággal melyet hivatala megkiván ’s melly az egész tiszaréti járást, valahányszor főbirája e’boldog határokon átment, jótékony rémülésbe helyezé, – értve természetesen ennek legaljasabb t. i. azon részét, melly a’ polgári szabadság’ legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli. – De nem is vala szükség ezeket tudni, hogy Nyuzó Pál előtt mindenki azon szent félelemmel teljék el, melly a’ rend’ fönntartására szükséges; már maga külseje rémüléssel tölté el, ’s pedig nem csak a’ vétkest, hanem az ártatlant is. Csontos szikár termete, a’ redős arcz, mellynek mord kifejezését sötét szakálla, ’s hosszú lelógó bajsza még inkább nevelék, zöld villogó szemei, mellyek istentől nem csak hogy lássanak de sértsenek is, látszának teremtve; hozzá a’ rövid szárú pipa melly nélkül az angaricalis gyüléseken kivül a’ szolgabirót még senki sem látta, ’s melly e’ szerint mintegy testének tagjai közé tartozék; ’s a’ rikácsoló hang, melly minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész falut rémülésbe hozá, olly egészet képezének, mitől a’ járásban – gazembereket kivéve – mindenki remegett; ’s főkép ki őt kocsijában látá, kénytelen vala megvallani: hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban nem lépne föl; a’ négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki bár mit mondjanak némelly elménczek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a’ magyar biróság; a’ lovagló kocsis után czifra forgós hajdú, – post equitem sedet atra cura, – a’ hajdu után egy egész kötelék bot, melly a’ classzicus régiségek’ buvárát akaratlanul a’ római lictorokra emlékezteté; a’ botok után a’ pipázó ’s néha káromkodó szolgabiró; ’s végezetül az üres ’s ah olly bő bőrzsák! melly – quia natura horret vacuum – azért utazott urával hogy betöltessék; – nagytól nagyobbhoz az ijesztő eszközöknek olly fokozatát mutatá, melly előtt nyugodtan a’ legbátrabb sem állhata meg.
Szolgabiró, eskütt nélkül nem is képzelhető; valamint a’ természet párosan alkotá lényeit, ugy a’ magyar alkotmány, melly, mint tudjuk, egészen a’ természet’ rendszabályain alapúl, csak két lény: szolgabiró ’s eskütt’ együttmunkálása által hozza létre az igazságot; ’s miután Nyuzóról szóltam, Kant szerint a’ gyakorlati ész’ postulatuma: hogy Keniházy urat állítsam olvasóim elébe, ki nem épen mellette de valamivel hátrább, a’ főbiró egyik agarával a’ legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, ’s szive jó kedvében, – mert ép’ ez által fogatott a’ nyúl el, – némelly nemzeti kifejezésekkel élt, mellyek miatt az utósó törvényszék alatt egy pásztorember megfenyittetett. Keniházy András vagy Bandi bácsi, miként leghívebb barátai által közönségesen neveztetett, főbirájának jobb keze vala, ’s pedig nem ollyan millyenek más esküttek között néha találtatnak, kik az irás’ szavai szerint, nem tudva, mit a’ bal – t. i. szolgabirájok – tett, annak ép’ ellenkezőjét tellyesítik; hanem ollyan, ki előljárójának minden akaratát ösmerve csak azon iparkodék: hogy az egész, mellynek felét teszi, minél inkább gyarapodjék. Jó keresztény létére Keniházy főeskütt is az irás’ azon szavaihoz alkalmazá életét, mellyekben rendeltetik: hogy, ha egyik pofánkon megcsapattunk a’ másikat odatartsuk, –’s valahányszor főbirája megsértetett – értvén a’ sértés alatt azon legnagyobbat, melly birót érhet, t. i. a’ megvesztegetést – ő is odatartá kezét, sőt kész volt a’ legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem követtetett. Azonban csalatkozik, ki Keniházyt ezért könnyen megvesztegethetőnek gondolá, sőt épen, e’ világon nem volt nehezebb, szinte veszélyesebb dolog, ’s ki azon gorombaságnak mellyel az eskütt nemes fölindulásában minden megvesztegető iránt élt, egyszer tanúja volt, bizonyosan remegve nyujtá ajándékit a’ szilárd jellemű birónak, ki egyébiránt illyen megbántások után is soha esküjéről meg nem feledkezett, ’s ollyanoknak kikre illy alkalommal leginkább megboszankodott, ne hogy indúlatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, melly esetben az eskütt mindenkinek, ki bizva ajándékában őt már megvesztegetve gondolá, legszebben bebizonyítá függetlenségét.
’S most a’ helyett hogy Keniházynak, kivel úgy is e’ történet alatt sokszor találkozandunk, személyét leirjam, ’s ruházatának egyes részleteit festegessem, a’ kék spenczlitől, mellynek hajdanában egy gombja sem hiányzott, a’ mellényt melly mostani szinét csak a’ nap befolyásának köszönheté, az idő által öszvezsugorított nyakravalót, melly most urán, de melyen ura ép’ olly kényelmesen függhetett volna, a’ lovaglás alatt egész a’ térdekig fölcsúszott szép egérszinű lábravalókat, le a’ sarkantyús csizmáig, melly a’ kerek kalappal együtt az eskütt’ személyének valami nemzeties kinézést kölcsönze; – legyen szabad olvasóimat egy előitéletre figyelmeztetnem, melly ha köztünk, hála az égnek, gyakorlatilag nem is létezik, legalább elméletileg közönségesen elfogadtatott: értem azt, melly megvesztegethető birák ellen létezik, ’s tellyes meggyőződésem szerint egyike azon igaztalan állitásoknak, melyek a’ millió száju közönség által ellenünk miveltebbek ellen csupa irigységből terjesztetnek.
Ugyan is – nem szólva itt hazai törvényeinkről, mellyek szerint az ajándékok’ elfogadása biráinknak megengedtetik, ’s mellyek e’ részben még a’ legmerészebb ujitók által sem neveztethetnek elavúltaknak – valljon nem alapja-e minden morálnak a’ háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek mellyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? ’s van-e jogunk azt kivánni a’ birótól hogy csak ő maga legyen háladatlan az iránt, ki vele jót tett? „A’ mit magadnak kivánsz, azt tedd másoknak is” – ezt parancsolja vallásunk; már föltéve: hogy a’ biró annak helyzetében volna, kitől most ajándékot fogad el, azaz: ha olly perben állana mellynek igazságáról tökéletesen meggyőződve nincs, nem kivánná-e ezen esetben ő is, hogy birája tőle ajándékot fogadjon el, ’s kedvezőleg itéljen? ’S nem kötelessége-e tehát: midőn hatalmában áll azt tenni felebarátjával, mit illy alkalommal magának kivánna? A’ törvény’ általános elvei szerint minden biró csak a’ perben előadott ’s bebizonyitott dolgok szerint mondhatja ki itéletét; már ha az egymást majd nem fölmérő okok közt az egyik fél még egy pár bankjegyet rakott irományai közé, ’s az ellenfél ezen közhitelességü adatokra épen nem felelt, – a’ biró tehet-e mást, mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? ’S nem int-e ugyan erre a’ historia; melly Jákób’ lencsetálától a’ párisi békességig, sőt talán annál még valamivel tovább, a’ megvesztegetéseknek hosszú sorát állítja elénkbe, példaul jövő ivadékoknak, mellyből tanulhassanak. Ha az Almaconidák a’ delphii oraculumot meg nem vesztegetik, Athéne a’ Pisistradáktól talán meg nem szabadul; ’s ha a’ megvesztegetett pásztor Thermopiláknál a’ persákat át nem vezeti az ösvényen, Leonidás nem végezheti hős tettét; ha az Euboiak Themistoclest, Themistocles pedig a’ többi vezéreket pénzen nem vásárolják meg, a’ görög hajósereg visszavonúl, ’s a’ görög szabadság, ’s vele talán a’ polgárosodás elvesznek; – ’s csak hely hiányzik: hogy hosszú árjegyzékben előadjam, mennyibe került minden népnek ’s korszaknak, hogy szabad vagy szolga legyen. ’S kivánhatja-e valaki hogy biráink ennyi magas példa’ követésére föl ne buzduljanak? hogy e’ nagy vasáron [sic] csak ők osztogassák ingyen a’ kincset, melly reájok bizatott, vagy hogy egy kis becsületért adják azt mindenkinek, mi által, – mert hisz a’ köztisztelet a’ tömegtől függ – arisztokraticus országunk nem csekély veszélybe jöhetne. Igaz, voltak esetek hol egyes uralkodók ez előitéletben osztozkodva, egyes birák iránt kegyetlenkedtek; igy tudjuk Herodotból hogy Cirus egy királybirót, mert pénzért igaztalanúl itélt, megnyuzatott, ’s bőrét azon székre vonatta, mellyen helyébe lépett fia később mint biró ült; hasonló okból Darius egy birót felakasztatott; de hála az égnek ez’ időn rég túl vagyunk, ’s ha néha itt ott botrány történik is – mert hisz az irás’ szavai szerint: szükséges hogy botrányok történjenek – legalább biztosak lehetünk, hogy illyenen az irás’ azon szava is: „de jaj a’ botrányt okozónak” kétség kivül befog tellyesedni, ’s hogy példája bizonynyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik mint ő, elég szemtelenek lennének biráik ellen kikelni.
Azonban én – kinek hivatása, egy falusi jegyző’ életének ’s nem törvénykezésünknek leirása, mellőzöm mindezt, s visszatérek a’ társasághoz, melly a’ törökdombon öszvegyült. –Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat’ kegyetlenségéről vitatkozott; Tengelyi ’s Ákos csak kevés részt vevének a’ vitában, amaz, mert amint mondá, hogy e’ tárgy, mellyről szólnak, azok közé tartozik, mellyekre nézve mint a’ párviadalról elméletileg, bővebb megfontolás után csak egy véleményben lehetünk, ’s gyakorlatban még is valamennyien ép’ annak ellenkezőjét tesszük; ez, mert szivét egészen más szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték, ’s ki őt látá midőn az öreg Tengelyit Vilma’ leányáról kérdezé, a’ pirosságon melly arczait elfutá, meggyőződhetett: hogy vannak dolgok, mellyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik. Tengelyi száraz rövidséggel ’s látszólag rosszkedvüen felelt, ’s másról kezde beszélni. – Nyuzó, esküttjével a’ tisztujitásról ’s a’ közbizalom’ megszerzésének módjáiról [sic] szóltak, melly beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes helységek’ nevei ’s e’ szavak: tiz hordó, egy ezüst tallér ’stb. valának hallhatók, mellyeknél Keniházy mindig egy: „no, ugy megmaradunk”-at mormoga fogai közt, ’s nem birva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz, mintha tánczolni akarna, ’s olly füstöket ereszte pipájából, hogy tellyes erővel járó gőzerőműhöz hasonlítanám, ha illy szünetlen dolgozó tárgyat magyar nemes emberhez hasonlítani, illetlennek nem tartanám.
A’ társaság indulni készült, midőn nem várt jelenet’ látása egész figyelmöket magára voná. A’ törökdombról, hol uj ismerőseink együtt állanak, már rég két lovas ’s egy gyalog ember, ki mindig velök, vagy előttök járt, vala észrevehető, ’s a’ cselédek ’s maga a főbiró többször kérdezé: valljon nem pandurok vagy zsiványok-e azok? illy távolban gyönge emberi szemek előtt, rablók ’s a’ magyar igazság’ szolgái közt annyi lévén a’ különbség, hogy még olly férfiakat is mint Nyuzó tévedésbe hozhat; miután azonban közelebb értek, az ütlegekből mellyekkel a’ lovasok a’ köztök gyaloglót időről időre illették, csak hamar minden kétségen kivül helyeztetett: hogy a’ nemes megye’ szolgái közelgnek, kik a’ letartóztatotton az e’ hazában szokott előleges eljárást megkezdték.
„Lovagoljon valaki oda a’ pandúrokhoz, ’s mondja nekik hogy a’ deliquenst egyenesen ide hozzák – szóla Nyúzó, esküttjéhez – hihetőkép’ egyike Viola’ bandájának, statariális eset ’s kár volna őt a’ faluba vinni. Nemde mondtam – szóla Ákoshoz fordulva, ki az alatt szinte a’ lovasokra fordítá figyelmét, – megkeritjük a’ madarakat? ha már kitesznek is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a’ megye’ eddigi bizodalmát, hogy a’ tisztujitás előtt itt e’ dombon még három illy semmire kellőt akasztatok fel.”
„Azaz: ha megkapod, szóla közbe mosolyogva Ákos – min, engedelmeddel még egy kissé kétkedem; eddig legalább Tengelyi’ nézeteinek czáfolatául, ki mindig azt mondja: hogy e’ világon nehéz becsületes embert találni – ti csupa ollyanokat keritettetek eddig hálóitokba; ’s ha nem csalnak szemeim, az kit itt hoznak Viola’ czimborája – tevé hozzá nevetve – a’ hatalmas zsivány, kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir ’s Angyalbandi – vén czigányunk.”
Kislaky, ki most az öreg Petit – ez hires neve – hasonlókép megismeré, szinte nevetni kezde, ’s az egész társaságból Vándoryn kivűl – kinek szive a’ rab’ szenvedésein megesett – senki sem tartá meg komolyságát.
„Szegény Peti – szóla tréfás sajnálkozással Ákos – a’ hazának nincs hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat romlott, ő igazítja meg hogy a’ birtok biztosabb legyen, ha a’ ló patkóját vagy valamelly táblabiró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a’ lakadalmaknál ő húzza a’ brúgót ’s ő ássa a’ sírt ha valakit eltemetnek, – sőt a’ rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában a’ közállományt még hóhér alakban is szolgálta, ’s most igy bánnak vele! Csak hiába, mindig hálátlan a’ világ ’s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.”
„Nem tudom miként enyeleghetsz – szóla Nyúzó, mindinkább ránczokba szedve homlokát – a’ dolog statarialis eset lehet; én részemről legalább nem hiszem, hogy a’ kit pandúrjaim hoznak, az vén czigánytok, és ha –”
„Ha nem az – szakítá félbe Ákos nevetve – ha valahogy fehér merészlene lenni, természet szerint a’ felakasztásnak nem áll utjában semmi.”
„Már most elég – vágá közbe a’ főbiró Ákos’ enyelgéseit, egy pár szót ragasztva beszédjéhez, melly minden eredeti magyarsága mellett is a’ tudóstársaság’ szókönyvében eddig hiányzik’ – ki mondta azt hogy ez nem czigányotok? de ki tudja, a’ vén gazember, kit ártatlan brúgósnak gondoltál” –
„Nem tettette-e magát csak czigánynak, úgy-e? – kaczagott föl Ákos, kit az érdemdús tisztviselő’ haragja mind inkább mulattatott – ’s most majd kitűnik az igazság, te kivetkezteted barna bőréből a’ gonosztévőt, megmutatod hogy a’ híres Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más, mint Peti czigány, és – –”
„Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam – harsoga a’ felbőszült főbiró, kinek mérgében még pipája is kialudt – kövesse meg magát akarki, de Nyuzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát űzzenek, egyébiránt majd meglássuk ki nevet utoljára; ki tudja – az olly igen becsületes vén czigány, mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kivül, ’s ha már egyszer a’ hohér’ szerepet vivé, nem játszhatik-e ép’ olly jól más szerepet valamelly akasztófa körül; – a’ vén gazember, úgy hiszem, lógva nem rosszúl vehetné ki magát.”
Mire a’ szolgabiró, elméssége fölött magát nevetésre kénszerítve, pipáját ismét meggyújtá, ’s káromkodva az izetlen tréfák, a’ nem égő tapló, a’ nem eléggé sebesen siető pandurok ’s a’ vén czigány fölött – várá a’ szerencsétlen rabot.
Szegény Peti, ki az alatt a’ török dombhoz mindig közelebb jött ’s már ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a’ förgeteget, melly közelítése alatt feje fölött öszvevonúlt, ’s mellyet Ákos gyanitva, most tréfáinak következését minden módon enyhíteni iparkodott; – de hasztalan. Nyuzó boszúsága tellyes dagályban emelkedett, neki kelle valaki, kin mérgét kiadhassa, ’s Peti az első szavaknál, mellyekkel birája által fogadtatott, látá hogy rossz pillanatban került a’ tekintetes úr elébe.
„Hát végre hurokra kerültél te drága madár – igy harsoga, miután inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson, eléggé keresztül mivelte – no ne félj, lakolni fogsz vén gazember.”
„Ugyan kérem a’ nagyságos teins főbiró urat – sohajta fel a’ szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb hangjával – én –”
„Hallgass – dörge közbe a’ biró – én tudok mindent, ’s ne félj majd eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.”
„Nagyságos, méltóságos uram – hisz’ én ártatlan, szegény, vén ember vagyok – sohajta föl Peti – én – –”
„Ne ugass – lármáza Nyuzó – vagy úgy pofon nyallak, hogy még föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember – az alávaló még tagadni mer.”
„Hisz’ én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram – semmit sem – tevé sirva hozzá – csak”
„Jobb is ha nem tagadsz; úgy is téged nem igen kérdezünk – szakítá félbe az öreget Nyuzó – a’ felsőség mindent tud, ’s most – szóla a’ pandurok egyikéhez fordúlva – beszélje el kend János, miért hozták előmbe e’ vén gonosztevőt?”
„Hát csak ugy teins uram – viszonzá a’ megszólított – mert azt parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.”
„’S azért – szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját – a’ vén brúgóst fogták el, kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.”
„Az majd később válik meg – monda Nyuzó, mérges tekintetet vetve a’ közbeszólóra, – szoljon kend bátran tovább – folytatá panduraihoz fordulva – hát mit tett ez a’ vén gonosztevő?”
„Hát – folytatá a’ pandur – ki Ákos’ szavain, a’ mint látszott kissé meghökkent, ’s főbirája szokatlan nyájassága által ismét neki bátorodott – az egész dolog csak úgy volt: már délután valami három óra felé lehetett, úgy-e Pista – szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag inte fejével – midőn a’ gyilkos csárdából, hol kissé megpihentünk ’s falatoztunk, a’ sz. Vilmosi erdő felé ballagtunk; nap keltétől már délig lovagoltunk, ’s félni kezdtünk hogy a’ teins úr parancsolatának: miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn Pista – kinek jobb szeme van – a’ sz. vilmosi erdőnél egy lovast lát ’s mellette egy embert, ki vele beszélget, „hátha ez Viola vólna” szólt Pista ki ép’ pipára gyújtott „ejnye ha ez Viola volna!” szólék én – ’s oda nézve csakugyan meglátom – –”
„Violát?” kérdé Nyuzó olly hangon, mellyből ki őt úgy ismeré, mint pandurja, könnyen észreveheté, milly felelet kivántatik.
„Őt, teins uram – viszonzá a’ kérdett – mernék fogadni hogy ő volt.”
„Kend rosszabb szemeivel – szóla közbe Ákos – valóban csudálatos! Hát még Pista miket láthat, ha kend is jó fél mértföldnyire ismeri meg az embert.”
„Majd megválik – szóla bosszúsan Nyuzó – ha rablók ’s utonállók illy protectiót találnak, az ördög tudja föltartani a’ rendet. Szóljon kend tovább mi történt azután, – nem látták-e közelebbről a’ gonosztevőt?”
„Dehogy láttuk teins uram – viszonzá amaz – alig indítottuk meg lovainkat – szegény párák olly fáradtak voltak hogy alig birhattuk farkasügetésre is – ’s a’ zsivány elillant, ’s mikorra oda értünk, csak e’ vén czigányt találtuk, ki sz. Vilmos felé sietett.”
„No és” – szóla türelmetlenűl a’ főbiró, ki mint látszék reményében megcsalatott.
„Természetesen mindjárt hegedűbe téve ide hozták, – vága közbe Ákos – hisz’ ki tudja milly szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész sz. Vilmosig eresztik! Ha a’ rablók’ üzésére mindig illy okos embereket küldenek ki, mahólnap vége lesz az utonállásnak, mert becsületes ember nem fog merni kimenni házából.”
Az öreg czigány, ki az alatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé hogy pártolókra akadt; bátrabban álla vizsgálója előtt, ’s csak azért rimánkodott: hogy hegedűjétől, melly már egészen feltöré kezét, megszabadítsák.
„Majd bizony – kiálta a’ főbiró – kend megszokta a’ brúgót ’s e’ kis hegedű igen jól illik kezére.” – ’S itt Nyuzó ’s esküttje az elmésség fölött nagyot kaczagtak. Miután azonban Vándory – ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a’ főbirót kérni kezdé, Kálmán ’s Ákos kérelmét pártolák – ’s Tengelyi embertelenségről kezde beszélni: Nyuzó főkép azért mert e’ kérelmekre, mellyek a’ cselédek’ jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tuda felelni, megparancsolá: hogy a’ hegedű vétessék le, ’s csak patibulandus ’s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között – tovább folytatá benevolumát.
„És azután, mikor a’ czigányt elértétek mi történt? – szóla Nyuzó a’ pandurokhoz fordúlva, kik bámulva főbirájok szokatlan kegyességét, épen a’ hegedű’ leszedésével bajlódtak az öreg czigány körül – elfogása után mit vettetek észre? nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál mi őt különösen gyanússá tenné?”
„Hát az csak úgy volt – viszonzá a’ pandúr, pederve bajszát ’s urias méltósággal ’s nemes öntudatának érzetében egyet köpve – mikor a’ czigányt utól értük – ’s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt – Pista megszólítja – a’ czigány szörnyen megijed –”
„Megijed – szóla közbe Nyuzó – szeretném tudni miért?”
Mire az eskütt, fejét csóválva szokása szerint – egy „valóban gyanus”sal felelt.
„Kérem alásan – ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a’ czigány – mikor csak úgy káromkodva rám fogják a’ pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.”
„Hallgass, átkozott barna kutya – kiálta a’ szolgabíró, mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered, – beszélj tovább Jancsi.”
„Azután – folytatá ez – Pista kérdezi: merre ment Viola? ’s ő azt mondja, hogy nem látta.”
„Mikor mi pedig láttuk hogy vele beszélt – szóla közbe Pista – ki észrevéve főbirájának helybenhagyását, részesülni akart a’ becsületben, melly belőle pajtására háramlott, – ez nem igaz, Péter czigány – mondtam én, – kend itt beszélt vele szemünk’ láttára, ’s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán tánczoltatjuk; a’ czigány még mindig tagadta; „hát ki lett volna azon lovas ember kivel kend előbb beszélt?”
„No ’s mit mondott erre a’ cigány?” – kérdé az eskütt, mély belátásu kifejezésre kényszerítve arczát.
„Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri – felelt János, – ’s mikor erre fölpattantam – mert hisz a’ mint a’ teins úr is tudja, Peti minden embert ismer – szaladni kezdett.”
„Ó édes nagyságos teins uram – rimánkodék a’ czigány – hogy ne szaladtam volna, mikor láttam hogy agyba főbe kezdenek verni, ’s a’ hegedűt is rám akarják tenni.”
„Becsületes ember – szólt közbe az eskütt – nem fél a’ hegedűtől.”
„Azt gondolám én is – viszonzá János – mihelyt tehát tudtuk hogy gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a’ forgó szél – ’s fejére a’ hegedűvel ’s ide a’ teins úr’ eleibe – itt majd kisűl az igazság.”
„Kendtek becsületesen viselék magokat – szóla Nyuzó, – most vezessék előbb hozzám ez öreg rókát ’s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a’ megyeházhoz küldjük e’ drága virágot.”
„De kérem – rimánkodék Peti – mikor én ártatlan vagyok, olly ártatlan mint a’ ma született gyermek.”
„Tudjuk, tudjuk – viszonzá a’ főbíró, szavának legkeserűbb hangján – te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a’ lator’ paripaját úgy-e?”
„Hisz az igaz, hogy ismerem – sohajta a’ czigány, – de mit tehetek én róla hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele; hisz mielőtt először a’ vármegye’ kezére került, olly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. – Az igaz hogy lovát egyszer megpatkoltam, de illy öreg ember mit tegyen, ha csákány ’s pisztolyos zsiványok jőnek hozzá, ’s patkoltatni akarnak – szörnyü halált haltam volna, ha nem teszem.”
„Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a’ zsiványok?” – kérdé a’ szolgabíró, esküttjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.
„Én csak azt gondolom – viszonzá Peti nyugodtan – hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a’ falun kivűl lakom.”
„És miért lakik kend (a czimeket mellyeket az érdemes tisztviselő ide ragasztott, ortographicus nehézségek miatt el hagyjuk) a’ falun kivűl?”
„Mert a’ teins viczispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi’ viskójában tűz támadt, nem tűri hogy mi czigányok ben’ a’ faluban lakjunk – felelt a’ czigány alázatosan – elég baj illy öreg embernek!”
Nyuzó, kinek az írás’ szavai szerint: „egy eltévedt bárány, kit az igaz útra – azaz a’ megye’ házához vezethetett, kilenczvenkilencz ollyannál, melly soha a’ jó ösvényről el nem tért” – mindig kedvesebb volt, minden feleletben, melly valamelly vizsgálat alatt álló személy által adatott, a’ birói méltóság’ megsértését látta; ’s nem képzelhetik olvasóim a’ hatást, mellyet szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden embernek meg van hiúsága mellynek sértését, más lényegesebb károknál nehezebben tűri; maga a’ jobb ember neheztel, ha itéletében csalódott ’s embertársai’ hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, hogy őket jobbaknak találta, mint gondolá; – mi csoda tehát, ha Nyuzó Pál – kit önismeret (melly bár mint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja) pessimistává tett, – senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott, ártatlannak ismerni többé nem akart, ’s főkép’ ez esetben felboszontva Ákos’ tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg czigány’ büntettei napvilágra jőjenek.
„Jól van jól – szóla mennyire birá elfojtva mérgét – majd meglátjuk illy hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig hires czimborád meglesz, ’s majd szembeállításkor meglátszik. Vezessék őt kendtek hozzám; ’s hogy el ne szökjék, – mert…”
A’ czigány rimánkodott, ’s már a’ pandurok igazitani kezdték a’ hegedűt, midőn Ákos megkönyörűlve könnyein kezességet ajánlt a’ főbírónak, ’s kéré bocsássa szabadon. Nyuzó örvendve hogy tréfáit kérése’ megtagadásával megboszúlhatja, tagadólag rázta fejét.
„Tudod – szóla – a’ lehetségig nyájasan – örvendek ha kedvedet tölthetem, de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola kezeink közt lesz, ’s meglátjátok e’ czigány, czinkosaihoz tartozik.”
„Ha Petit addig tartod magadnál – szóla Kislaky nevetve – míg Violát elfogod, örökös kenyérre fogadtad.”
„Majd meglátjuk – viszonzá a’ főbíró gúnyosan – én csak azt mondom hogy Viola még ma kezeim között lesz, ’s ha nem, nevessetek szemembe. Bizonyos hirből tudom hogy estve ’s pedig magánosan a’ Tiszaréti csárdához jő mihelyt elsötétedik, – a’ csapláros cselédei ’s mind kik ép’ a’ csárdában lesznek ’s hírt vihetnének, öszvekötözve a’ pinczébe záratnak, ’s helyökben parasztos ruhában a’ comissarius ’s pandurjaim várják a’ vendéget; – a’ többi magában értetődik.”
„Igen ha eljő – szóla közbe Ákos – de…”
„Ez egyszer elfog jőni – viszonzá tisztviselői méltósággal az előbbi – Nyuzó Pálnak vannak kémei kikben bizhatik. Most – szóla a’ pandurokhoz fordúlva – indúljatok.”
Ki e’ rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá, észreveheté kérdésen kívül, a’ hirtelen változásokat, mellyeken barna arczai átmentek, a’ legnagyobb érdektől midőn Viola elfogatása először említtetett, egész a’ kétségbeesésig, midőn a’ készületeket hallá tíz érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi vevé észre meghatását,’s mikor Nyuzó figyelmét ismét reá forditá, az öreg könyörgő helyzetben álla ott a’ pandurok között, kik főbirájuk’ parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.
„Kérem alássan nagyságos úrfi – szóla ez Ákoshoz fordúlva – ha már épen mennem kell, ’s ártatlan öreg ember létemre tömlöczbe hurczolnak, mondja meg a’ nagyságos úrfi, édes atyjának, hogy az öreg Petit elfogták ’s hogy nem én vagyok oka ha a’ leveleket át nem adtam.”
„Milly leveleket?” kérdé Ákos.
„Hát azokat, mellyeket a’ teins vicispán úr reám bízott – szóla a’ czigány, egy pár ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényéből, mellyeket Ákosnak átadott; mindig én vagyok a’ nagyságos úr expressusa ’s most se késtem volna el, mert a’ nagyságos asszony is jó borra valót igért ha a’ leveleket még napvilágon sz. Vilmosra viszem, mert mondta hogy igen fontos dolog; – ’s ha ezek… – a’ substantivumot Peti csak gondolá – ott az erdőben el nem fognak – –”
Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember’ sorsában, mint melly e’ levelek’ átadása után szegény Petire nézve történt. – ’S midőn Ákos az egyik nyitott ívet átfutva Nyuzónak adá ’s ez rajta végig nézett, nem képzelheti senki a’ zavarodást ’s bossút melly arczain mutatkozott.
„Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el – szóla Ákos valamivel halkabban a’ főbíróhoz – ha a’ tisztujitásnál kimaradsz legalább azzal vigasztalhatod magad: hogy az ellenfélt győzelmében segítéd, mert hogyha a’ sz. Vilmosi háromszáz voks ellenetök szavaz, valamennyien kimaradtok, arról még kétség sincs – ez pedig alkalmasint ugy lesz.”
„De hogy lesz – mormogá Nyuzó fogai közt – mig esküttje a’ kimaradást hallván említetetni fejét csoválva nagyokat sohajtott – de hogy lesz, hisz’ a’ sz. Vilmosiak…”
„Téged úgy sem igen szeretnek – vága szavába Ákos – ’s ha választanak, csak atyám, vagy inkább jegyzőjök’ kedveért teszik, ki ismét nem szemeidért hanem más lényegesb okok miatt ragaszkodik atyámhoz. – Ma reggel hírt kaptunk, hogy a’ Bántornyaiak notárius uramékkal egyezkedni kezdtek, de nem jöhettek rendbe; atyám használta az alkalmat ’s e’ zárt levélben mindent megigér, mit a’ falusi penna kiván, egyszersmind holnapra meghívja az egész sz. Vilmosi nemességet, hogy velük kezet fogjon, ’s most ide állsz te pandúraiddal ’s elfogod a’ hírnököt hogy ellenségeid, kik az alatt zsugoriságukat megbánták, megelőzzenek; – ha ez nem vígjátékba való – én nem tudom, min nevethetnék jobb izűt.”
„De ki gondolta volna – szóla Nyuzó – hogy apád illy fontos üzeneteket illy ember által küld?”
„Mikor már mondtam – viszonzá Ákos, látszólag örvendve a’ főbíró’ zavarodásán – hogy az öreg Péter hű emberünk ’s évek óta hordja leveleinket; kinek juthatna eszébe, hogy az alispán’ fütő czigányát minden ok nélkűl elfogják ’s hegedűbe teszik, ’s még kezességre sem bocsátják ki?”
„Igaz – szóla Nyuzó, kinjában fejét vakarva – de mikor nem szól, mikor egy szócskával sem mondja hogy illy fontos levelekkel jár. Átkozott vén gazember – folytatá legnagyobb mérgében a’ szolgabíró ki azon kellemetes lények közé tartozott, kiknek mérge minden alkalommal fölforr, ’s kik soha nem gorombábbak mint midőn engedelmet kellene kérniök; úgy hogy ha ők hágnak lábadra, majdnem nagyobb veszedelemben forogsz mintha te tetted volna – „mért nem mondtad hogy a’ teins alispán úr parancsolatában jársz? jó kedvem volna ollyan huszonötöt vágatni rád, hogy…”
A’ czigány ki most az egyszer hátulról biztosítva érzé magát, mondá: „hogy a’ pandurok úgy bántak vele, hogy még azt is elfeledé kinjában honnan jő – azonkivűl, folytatá: a’ nagyságos asszony azt parancsolta hogy ez irásokat senkinek se mutassam, főkép’ ki a’ teins vármegyéhez tartozik, ’s én azt gondolám hogy végre úgy is kisül ártatlanságom.”
„Ártatlanságod? szörnyűség! – szóla kezeit öszvecsapva Nyuzó – táskájában levelet hord az alispántól, ’s ő ártatlanságában bizik. De most menj, lódulj, takarodj’ – itt vannak leveleid ’s ha estig sz. Vilmoson nem vagy, vigyázz magadra.”
A’ czigány, noha a’ nap már a’ láthatárt éré, ellentmondás nélkül fejet hajtva főbírája’ teljesíthetlen parancsára, sz. Vilmos felé sietett. Nyuzó a’ czigány’ távollétében egész mérgét panduraira fordítva sok káromkodás között álmélkodott szemtelenségökön, hogy az alispán’ tulajdon czigányát elfogni merészlették – az eskütt vasraveretéssel vigasztalá a’ bámulókat, kik csak pár percczel előbb már kancsó borról álmodoztak. Ákos ’s a’ többiek nevetve majd Nyuzó’ hadarászó gesztikulatióin, majd a’ czigányon, ki időről időre visszanézve, Lóth nejének ellentéte – mindig sebesebb futásnak eredt valahányszor a’ förgetegként háta mögött zúgó főbírót látá, – útra készültek; ’s csak a’ jegyző ’s lelkész tarták meg komolyságukat, ’s mikor a’ vig vadásztársaság tőlök bucsút véve a’ falu felé ügetett ’s Nyuzó’ káromkodásai ’s a’ hahota mellyel a’ többiek által kisértettek, a’ távolból többé nem hallatszott, Tengelyi megfogá barátja kezét ’s igy szólt: „mit mondasz – hát nincs-e igazam? az agarászat nem a’ legkegyetlenebb időtöltés ugy-e mellyel ez urak mulatnak?”
„O istenem – sohajta Vándory – ’s ha arra gondolok, hogy ezek tisztviselők, hogy ezerek’ sorsa olly emberek’ kezeiben fekszik, kik szenvedő embertársokat látva még nevetni tudnak!…”
„’S ki az ki nem nevet embertársai’ szenvedésein? – szóla Tengelyi keserűen – a’ gyermektől, ki társának játék közt lábat tart alá, hogy megbotoljék, a’ férfiuig ki a’ láb alátartásokat nagyban űzi, vagy legalább látja, nincs egy, ki embertársai’ botlásán ne örülne néha, ki az elbukottat főkép ha nagyobb bántalma nem történt ki ne nevetné – miért volnának ezek jobbak másoknál? – De – tevé rövid hallgatás után hozzá – a’ nap leszállt, menjünk mi is haza felé.”
Vándory, ki most az egyszer ellentmondani nem mert, fölkelt ’s a’ két férfiú hallgatva indult egymás mellett a’ falu felé.
„Nézd csak – szóla Tengelyi, ki egy perczre visszafordulva megállt ’s egy pontra mutatott – nem vén czigányunk-e az ki ott fut?”
„Bizonyosan – viszonzá Vándory – szemmel követtem, de nem tudom nekem ugy látszik mintha inkább felénk mint sz. Vilmos felé sietne.”
„Úgy látszik, barátom – felelt Tengelyi – ez egyszer a’ teins alispáni hirek nem fognak tellyesítetni, vagy hogy az ellenfél által megvesztegettetett, vagy ki tudja talán Nyuzónak érdeileg igaza volt ’s Peti csakugyan szövetségben áll Violával, ’s most hírt visz a’ készületekről, mellyek ellene tétetnek ’s mellyeket a’ főbíró olly igen bölcsen közlött vele; mert hogy a’ czigány ok nélkül nem siet ennyire, arról meg vagyok győződve. De mi közünk hozzá – menjünk haza, hűvesedni kezd.”
’S ezzel a’ két férfi ismét elindult ’s külön gondolatokba mélyedten, szó nélkül haladott a’ falu felé, honnét az estharang szelid hangjai szálltak üdvözletként a’ közelgők felé.
De hagyjuk őket most gondolataikra, – éltök leirása, mellyet a’ jövő fejezetben találandunk, közelebb fog vezetni jellemök’ ismeretéhez, mintha jelenöket bármi részletesen leirnám; csak a’ mult azon egyetlen kulcs melly által az egyes emberekben található látszó ellenkezések föloldhatók. Mint a’ folyónál úgy többnyire az emberi életünkben nem annyira természetük mint inkább azon út, mellyen átfutottunk, határoz tisztaságáról – ki ezt figyelemmel végig követé, néha messze távolban, de mindig valajol utjában, fölfogja találni okát, miért zavarosak a’ folyam’ habjai? miért veszté tisztaságát az emberi kebel? ’s csak mert mindentudó – ebben fekszik magyarázata, miként lehet isten véghetlenül irgalmas, ’s igazságos egyszerre.