XIX.

Vannak a’ megkülönböztetésnek sokféle nemei; az eledelek, mikkel az emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak, mikben hiuságuk kielégitést keres; ’s ha azon dolgokat, mik által egyesek magokat a’ közönség’ fölébe emelve gondolják, figyelemmel tekintjük, bámulhatnánk, ha nem látnók, miszerint rákok, csigák ’s más ehhez hasonló tárgyak, mellyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a’ legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kivül csak a’ legnagyobb éhség birhatá az első embert arra, hogy azokat megizlelje. Pedig ki tagadhatja, hogy a’ hiuság’ kielégitésére illeti, mivelt országokban mindig ehhez hasonló szükség’ idejében élünk, a’ megtiszteltetés után vágyók’ tömege minden arányon kivül felülmulván azon megtiszteltetések’ számát, mellyekben részesithetnek. – A’ dolgoknak ezen állásában a’ természet’ főjótéteményei közé számithatjuk, hogy miként testi táplálékra nézve nem az eledelek’ egy neméhez szoritá az embert, ugy hiuságát ollykép’ alkotta, hogy a’ táplálékoknak legkülönbözőbb nemeivel egyiránt megnyugtathassa étvágyát. Való, vannak emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán husevő állatoknak mondhatnánk, ’s a’ hiusági étvágyra nézve ezekkel azokat hasonlithatjuk össze, kiknek nem is megtiszteltetés, az, mi vagy egyszerre vagy évenként ennyit ’s ennyit nem jövedelmez; mások ellenben, ártatlan növény-emésztők, ’s alig élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas, jámbor teremtések, érdemesek, hogy egy sorba állittassanak azokkal, kiket egy ártatlan czim, jel, vagy taps egekig emel; de csak jőjjön szükség, a’ hus és zöldségemésztő, az, ki jövedelmező, vagy ki csak szépen hangzó megtiszteltetést kiván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlő kedvvel fognak nyulni mindenhez, mit kezeikkel elérhetnek, ’s e’ tekintetben a’ természet a’ hiuságnak gyomraink felett még nagy elsőséget adott, tudva levén, hogy ez utóbbi, akár ha sokáig koplaltunk, akár ha szerfelett jól laktunk, könnyen megromlik ’s emésztésre alkalmatlanná válik, mire a’ másiknál alig mondhatni példát.

Mi magyarok e’ tekintetben talán inkább, mint bármi szomszédaink, mivelt nemzeteknek nevét érdemeljük, ’s alig ismerek hazát, hol a’ megtiszteltetésnek annyi, ’s meg kell vallani, olly olcsó nemeire találnánk, mint nálunk. Ha hallgatok is azon számos élvezetekről, mellyeket csak maga a’ népszerüség nyujt, az egyszerü éljenzéstől, a’ szünni nem akaró éljen kiáltásokon keresztül egészen a’ fáklyás zenéig (mire nézve roszul világitott városainkban csak a’ ritkaságot sajnálhatjuk, miért még eddig nem sikerült, hogy általok a’ rendes világitást pótolhassuk) hány fokozat, ’s mégis mennyi gyönyör mindenikben! milly ellenállhatlan hatalom, melly tettre vagy legalább szólásra lelkesit, (a’ magyar kocsisok némelly vidékekben szólitásnak nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnők mi, kik kocsisok nem vagyunk, tettnek, ha csak szólunk, én ebben igazzágot, a’ megzavart sulyegyennek helyreállitását látom) ’s mégis milly olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a’ népszerüségnek nagyszerü eszköze illy kiterjedésben ’s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott. Mi más nemzeteknél a’ legnagyobb fényüzésnek tartatik, mire csak a’ természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk mindennapi kenyérré vált, ’s Pyrhus’ követei, kik elbámultak, midőn a’ római senatust látva, mintegy királyok’ gyülekezetében gondolák magokat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk’ határai között a’ népszerüeknek egy egész népét birjuk, kik közül népszerüségben egyik a’ másikat felülmulja, a’nélkül, hogy közülök a’ legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által a’ miatt számkivettetnék, mert mindenkitől a’ legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, én nem vagyok szerfölötti magasztalója honi állapotainknak, sőt ollyakat is mondtam már életemben, mik által az isten’ földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a’ nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak ez isten’ szavát, mint azt, melly a’ bibliában áll, legfölebb csak magyarázni kellene; azonban a’ népszerüségre nézve Magyarországnak felsőbbségét nem tartom kevésbé tagadhatatlannak annál, mellyet Anglia pamut-szöveteire nézve bir, ’s melly nem annyira a’ kelme’ minőségében, mint a’ gyártási ár’ csekélységében fekszik. – Mutasson nekem valaki országot, hol a’ népszerüség kevesebbe kerülne. Máshol szükséges, hogy egész éltedet hazádnak szenteljed, néha épen meg kell halnod, testedet, véredet kivánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be; nálunk, ha a’ marhahus tizenkét krajczárba kerül ’s inditványt téssz, hogy tiz krajczárra szállittassék le, elérheted népszerüségedet. Minek felkonczoltatni ön testedet, ha czélod’ elérésére elég, a’ szegény marhát – melly mi legjobb, nem is a’ tied – olcsóbban vágatni ki? – Ezen intézkedéseknek, mellyek, mint a’ penny-kiadások Angliában, a’ tudományt, ugy nálunk a’ dicsőséget mindenki által megszerezhetőnek tevék, köszönhetjük, hogy a’ népszerüség, melly a’ világ’ minden részeiben, mint tudva van, könnyen aristocratiához vezet, nálunk a’ legdemocraticusabb institutióknak egyike. A’ közvélemény annyit karolva fel, hogy közöttök senki magát ez által a’ többiek’ lenézésére felhíva nem érezheti, mégis mindnyáját azon üdvös korlátok között tartja, mellyeket a’ népszerüség máshol csak egyeseket hozhat; pedig tudva való dolog, mennyire üdvösek e’ korlátok ’s milly áthághatlanok. Valamint sok férfi, a’ szentirásban az áll, hogy a’ nő urának szót fogadjon, a’ biblia’ ezen részére nézve eretnekségben él, csakhogy házi csendjét feltartsa, ugy azok, kik népszerüséggel birnak, többnyire ez akaratos kedves’ irányában való papucs-kormány alatt élnek, csakhogy az ingatag természetü, mellytől megválniok nem lehet, más bálványt ne válasszon magának.

De ha, mint mondám, a’ népszerüségről, melly mint tudva van, minden lehető megtiszteltetések között a’ legközönségesebb, hallgatok is, nem bir-e hazánk a’ táblabirói institutioban számnélküli hiuságok’ kielégitésére olly eszközt, minővel Europa’ népei között egy sem büszkélkedhetik. E’ nem szünő forrása megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangelium’ öt czipó- ’s hét halának, mellyből ezerek jólaknak, [sic] ’s a’ helyett, hogy az eleség fogyna, mindig többel kináltatnak, e’ bámulatos találmánya emberi észünknek, melly által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsőn ’s mindig azon meggyőződéssel, hogy most ismét magasabban áll, melly által mindenikünk legalább valami czimre tehet szert, – Magyarországot megtiszteltetés’ tekintetében irigyelhető helyzetbe állitja, ’s ha ehhez még azon számos küldöttségeket adjuk, mellyekhez annyi megyében többnél több tagok neveztetnek; annyi cassinot ’s egyéb egyesületet, mellynek mindenikénél ismét számos választmányi tagok szükségesek, kiknek mindenike illy kinevezés által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e’ világon alig találhatunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre, vagy – mi ugyanaz – annyi különböző hivatalra számolhatna, mint nálunk.

Olvasóim talán kérdeni fogják: miért irtam mind ezeket? mire védelmemül nem mondhatok mást, mint hogy azért tettem, mert tudtokra kell adnom; miszerint az öreg Kislaky, ki a’ megyét soká, mint alispán szolgálta, ezen érdemeiért a’ tiszaréti járás rögtön-itélő törvényszéke’ elnökének vala évek óta kinevezve, ’s hogy a’ szelid öreget alig képzelhetné valaki e’ hivatalában, mellyel nyájas szive mintegy ellentétben álla, ha nem figyelmeztetem azon általános szokásra, melly szerint majdnem minden ember, főkép’ ollyan, ki az alispánságon keresztül ment, valamelly hivatalra igyekszik szert tenni, ’s igy igen természetes, hogy az öreg Kislaky – hamarjában más nem levén – örömmel elfogadá a’ statarialis elnökséget, melly eddig e’ járásban azon kellemetes magyar hivatalok közé tartozott, mellyeknél mindig mondhatjuk, hogy nekünk is valami ’s pedig fontos dolgunk van a’nélkül, hogy körülötte valaha fáradoznunk kellene.

Kislakon, hová Viola’ elfogatásának hire más nap még virradás előtt eljutott, – mert Nyuzó a’ tiszttartót hajdu által küldött hivatalos levélben kérte, hogy a’ rögtön-itélő törvényszék’ elfogadására ’s a’ rab őrzése ’s kivégezésére szükséges előkészületeket tenné meg – rendkivüli mozgás vala észrevehető. A’ vastag tiszttartó, ki egyébkor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, – hogy a’ szomszédok nemegyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy a’ sőrék magoknak rajta példát vehessenek, – ma mihellyt virradott, felhuzva legszebb, ezüst gombokkal fölékesitett köntösét, ’s fel ’s alá járva udvarán, fiatal ispányával ’s öreg béresével, ki, mint faragó, a’ szükséges akasztófa’ elkészitését magára vállalá, tanácskozott. „Aztán csak hogy minden komoditás meglegyen, – mondá az elsőhez fordulva – ’s főkép az akasztófára vigyázzon kend, – szóla folytatólag a’ másikhoz – szedje össze kend eszét, hogy jó magas ’s főkép erős legyen. Az urakról gondoskodva van, – szólt ismét megfordulva az ispánhoz – maga csak arra vigyázzon, hogy a’ pandurok ’s cselédek is megkapják a’ magokét. Kend czöveket ver be itt a’ fészer alatt jó erősen, oda kötjük; és a’ béresek ma ne menjenek szántani, egy kis példa nekik sem árt; a’ vizipuskát készen kell tartani.” – ’S igy tovább, mig az érdemes tiszttartó elfáradva megállt ’s homloka’ izzadságát törölve, felsohajtott: „ej be sok dolga van az embernek!” – mire két társa, helybenhagyólag intve fejével, szinte felsohajtott.

De még nagyobb zavart okozott e’ hir magában Kislaky’ házában. – Az érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sőt annyi szorgalmat tanusita, hogy ki őt ma látá, szinte sajnálta, hogy a’ faluban nem tartatik naponként egyegy statarium, mi által ő a’ polgári társaság’ igen munkás tagjává válhatnék; azonban mind e’ fáradságot személyes fontosságának érzete bőven pótolá; rá nézve e’ nappal uj epocha nyilt, melly szerint éveit ezután szintugy számithatá, mint eddig a’ nagy jégesőtől. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalhatá magát, ’s midőn tiszttartójától először hallá hogy a’ törvényszék házában fog összeülni, ’s Viola’ tulajdon határán felakasztatni, kétségbeesve csapta össze kezét, mintha házát valamelly nagy szerencsétlenség érte volna. „De hát miért jőnek épen hozzánk? – mondá a’ legnagyobb fölgerjedésben – nem elég nagy-e a’ vármegye, hogy épen itt szemem előtt kell felakasztani zsiványaikat?”

„Nagysád elfelejti, – válaszolt a’ tiszttartó, ki a’ határnak illy módoni megtiszteltetését sokért nem adta volna – hogy a’ teins ur, mint a’ vármegyének volt igen érdemes alispánya, a’ tiszaréti járásban a’ rögtön-itélő törvényszék’ elnökének neveztetett ki; már az igaz, hogy a’ törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendőség ugy kivánta, hogy a’ többiek inkább elnökük’ házához jőjjenek, mi reá nézve legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, hogy megtiszteltetés, és –”

„Köszönöm a’ gratiát, – vága közbe földesasszonya – ha itt akasztják fel, nem merek kimenni házamból.”

„Nagysád tévedésben van, – jegyzé meg a’ vastag tiszt – sőt a’ közbátorság igen nevekedni fog illy példa által. Magam is tudok hasonló esetet, pár év előtt történt a’ szomszéd vármegyében. Két egész esztendeig egymást érték lopás ’s gyujtogatás; arra felakasztanak kettőt, pedig az egyik nem is tartozott a’ zsiványokhoz ’s egészen ártatlan volt, ’s attól a’ pillanattól fogva a’ gonosztettek tökéletesen megszüntek. Csak akasszanak fel ez uttal egyet, olly nyugottan fogunk élni, mint a’ mennyországban.”

„De hisz minket a’ zsiványok most sem bántottak” – mondá Kislakyné.

„Igen, – válaszolt a’ tiszttartó – de csak látná nagysád a’ gulyás’ számadását, a’ mit megettek, felér egy becsületes lopással.”

„Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon határomon egész esztendőn át felakasztott embert kellessék látnom.” – ’S ezzel a’ jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent elkészitsen; mig a’ tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának rendkivüli szeszélyét, melly szerint akasztott zsiványtól inkább fél, mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait még egyszer ismétlé ’s fel ’s alá járva folyosóján, pipával várta a’ rabot vagy a’ teins törvényszéket – a’ mellyik épen elébb fog érkezni; mig a’ kapu előtt a’ falu’ lakóinak nagy része ácsorogva várá a’ történendő dolgokat.

Kislak egy magyar mértföldnyi távolságra vala sz. Vilmoshoz, főkép’ ha a’ vizek kiöntöttek, ’s a’ rét, mellyen keresztül a’ gulyás Violánét vivé, járhatlanná vált, gyalogosnak jó három órányi ut; mégis Nyuzó rabjával ’s esküttjével, ki hirt véve hivatalos társát fölkereste, valának az elsők, kik a’ szomoru dráma’ szinészei közül Kislakon megjelennek. Valamivel később Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt, érkezett meg; ’s végre két kocsin a’ házi ur ’s a’ birák, kiket Porvárról magával hozott, jöttek.

Az első hintón Kislaky, báró Sóskutyval, a’ másikon Zátonyi táblabiró ’s Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, ugy a’ helyre nézve, mellyet a’ kocsiban elfoglalt mindent elboritó szomszéda mellett, csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A’ főügyész elébb maga akart eljőni, részint azonban, mert azon ritka főügyészek közé tartozott, kik mindennemü polgári eljárást, mint például, tagositás ’s urbéri rendezéseket, hol az adózó nép’ védelmével bizatnak meg, magoknak tartván, alattvalóikat inkább a’ büntető tárgyakkal bizzák meg, – részint, mert a’ törvényszéknek jegyzőre volt szüksége ’s maga e’ hivatalt elvállalni nem akarta, az ifju Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak most neveztetvén ki, e’ tisztet örömmel fogadá el, ’s elég készültséggel birt, hogy szükség’ esetében törvényes tekintetekben a’ többieket tanácsával segitse. – Azon számos okok közül, mellyek a’ többség’ kormánya mellett szólnak, egy ritkán emlitett, de azért nem kis fontosságu az, hogy hol valamelly tárgyról egyenlő joggal többen határoznak, e’ többség majdnem mindig egynek vezérletét követi, mig hol a’ dolognak eldöntése csak egyre bizatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, ’s igy ép’ ott, hol legtöbb egyezséget várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; ’s ki hazánk közdolgaiban járatos, főkép’ a’ törvényszékekre nézve, meg fogja vallani, hogy többségeink e’ tulajdonnal kitünőleg birván, mindennek a’ lehetőségig czélszerü elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy többségeink tanácsadók helyett néha kegyenczeket választanak magoknak, ’s azokat, mi kegyenczeknél mindenütt szokásban van, nem ritkán változtatják.

Völgyesy’ külsejében nem vala semmi, mi a’ nézőre különösen kellemes hatást tehetett volna, alacsony gyenge termete, kissé púpos háta ’s a’ halvány beteges arcz, mellynek vonásait himlőhelyek ferditék el, azon fiatal emberek sorába helyhezék őt, kik ha vagyonuk nincs, még arra hogy csak csinosaknak tartassanak sem formálhatnak igényeket; azonban miveltsége ’s főkép azon szerénység, mellyel tudományát inkább elrejté, mint mások előtt fitogtatá, azon ritka emberek közé helyhezé őt, kiket majdnem mindenki dicsér, mert bennök olly tulajdont, mellyet irigyelhetne, nem lát. – Porváron csaknem általános vala a’ vélemény, hogy Völgyesy kedves ember mind a’ mellett; – mi alatt mindenki púpos hátát érté – ’s az öreg Kislaky, ki egyébiránt talán még nőjénél is inkább ijedt meg, midőn hallá, hogy Viola elfogatott ’s hogy elitélésénél neki kell elnökölni, nem örült kevesebbé, mint a’ báró ’s a’ vastag táblabiró, midőn hallák, hogy jegyzőül a’ fiatal alügyészt vihetik magokkal; az első, mert a’ jegyzőnek szép törvényes ismeretei vannak, a’ másik, mert órákig hallgatni, a’ harmadik, mert igen jól tarokozni tud.

Midőn e’ társaság Kislaky’ házához ért, Nyuzó ’s Macskaházy már a’ tornáczon vártak, ’s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midőn a’ törvényszék’ tagjait látva, meggyőződött, hogy közöttük egy sincs, kinek tulzó philanthropiájától félnie lehetne.

A’ háziasszony, ki a’ kocsikat hallva, szinte a’ tornáczra jött, vendégeit a’ lehető legnagyobb nyájassággal reggelire hivá meg, mi azonban Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idő már közel jár tizenegy órához, ’s hogy miután a’ napok rövidek, sietniök kell, ha valamit végezni akarnak – elmellőztetett.

„Hiszen ma már ugy sem végezhetünk” jegyzé meg Kislaky szerényen.

„Ugyan kérem domine spectabilis, miért nem? – kérdé a’ vastag táblabiró – méltóztassék meggondolni, mig a’ delinquens exequálva nincs, a’ statarialis sedrianak együtt kell maradni, és nálam holnap vetnek ’s krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.”

„Persze, persze, – mondá Sóskuty – minek az a’ sok huzás vonás, rögtön-itélő törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell itélnünk, ebben fekszik főkötelességünk. A’ delinquens megvan, mi is öten vagyunk itt; öcsém uram – tevé hozzá, Völgyesyhez fordulva – szokott ügyessége szerint az itéletet fél fertály óra alatt felteszi ’s azzal punctum. Isten mentsen meg, – folytatá uriasan meghajtva magát a’ házi asszony előtt – hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.”

„Semmi alkalmatlanság; – mondá emez szokott szivességével – de hisz talán ezt a’ szegény embert csak nem fogják felakasztani?”

„Dehogy nem, édes nagysám, – mondá a’ táblabiró nevetve – mintha már függne; tizenöt statariumnál voltam életemben, ’s mindig felakasztottunk valakit; az egész vármegyében nincs senkinek szebb praxisa, mint nekem.”

Ez előtt egy órával Violának nője ’s gyermekei voltak Kislakynénál, mert a’ rabbal, mielőtt a’ törvényszék előtt megjelent, a’ főbiró’ parancsa szerint senkinek szólni nem lehetett, a’ jószivü asszony a’ szerencsétleneknek külön szobát adatott, ’s megindulva a’ szegény asszony könyörgésén, megigéré, hogy hacsak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott mód, mellyen Zátonyi szólt, egyszerre leveté reményeit, ’s csak azt jegyzé meg, hogy Viola talán nem olly vétkes, mint sokan gondolják.”

„Kérem alássan nagysám, – válaszolt Sóskuty szokott udvariasságával – olly vétkes vagy nem olly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a’ kérdés csak az, a’ ki előnkbe állitatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tiz krajczárt, ahhoz semmi közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e, és hogy’ fogták meg? ha fegyverrel ’s ellentállva – függ.”

„De kérem méltsádat, – mondá Kislakyné melegebben – egy pár garasért embert csak nem lehet felakasztani?”

„Lehet bizony – vága közbe a’ táblabiró méltósággal – egy pár petákért, ha az eset máskép statarium alá való. Magam is jelen voltam párszor, mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra sem itéltetett volna talán, ha rendes törvényszék’ elébe kerül, ’s azért mégis lógott.”

„Én csak gyenge tudatlan asszony vagyok, – mondá a’ házi asszony mindinkább lelkesedve – de azért, ha én ott vagyok, az még sem történt volna.”

„Elhiszem, – válaszolt Sóskuty, ki elv ’s megszokásból, hol asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat el nem mulasztá – nagysád csupa kegyesség, csupa angyali gratia; de lám, mi férfiak vagyunk, ’s az egészen más, hozzánk illy engedékenység nem illik; a’ teins vármegye azért küldött ki, hogy példát állitsunk fel, nekünk e’ szép bizodalomnak meg kell felelnünk.”

„Kérem alássan, – szólt most Macskaházy, ki már régen türelmetlenségének jeleit adá – fogjunk hozzá, az idő múlik.”

„Igazság, – mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabiró társaira tekintve a’ legnagyobb zavarban melegité kezeit a’ kályhánál – még tanúkat is kell kihallgatnunk, és –”

„A’ tanúkkal nem sok bajunk lesz, – szólt Nyuzó – minden világos. Ha ugy tetszik, a’ tiszttartó’ házában minden készen van, ebédig kétszer is túleshetünk rajta.”

„Hisz’ Viola tizszer megérdemlette, hogy felakasztassék” – mondá Macskaházy már az ajtó felé indulva.

„Az majd a’ vallomásból fog kitünni, – szólt egy szép férfi-hang, mellyre valamennyien Völgyesy felé fordultak – meghallgatás nélkül előre itéletet senkire kimondani nem szabad.”

„Ez az ember nekem nem tetszik” – suttogott Macskaházy, ki e’ szavakra szinte megfordult, Nyuzó fülébe. Kislakyné, ki a’ kis fiatal embert eddig alig vevé észre, midőn szavát, mellynek a’ természet azon szépséget adá, mellyet testétől megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá. „Igazsága van, – mondá nyájasan – ne itéljünk senki felett, kit meg nem hallgatánk. A’ teins ur bizonyosan irgalmas lesz e’ szerencsétlen ember iránt.”

„Nem vagyok táblabiró – válaszolt az ifju – nincs szavam” – ’s ezzel a’ többiekkel Völgyesy meghajtva magát elment, ’s Kislakyné’ férjével, ki egy pár perczre visszamaradt, maga maradt.

„Gondold meg Bálint, – szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél fogva – ha mind nem egyeznek meg, halálos itéletet kimondani nem lehet; ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiisméretén fekszik.”

„Hisz’ lelkem, – válaszolt a’ férj sohajtva – ha tőlem függ, ha csak lehet, én bizony nem kivánom senkinek vesztét; de –”

„Tudom öregem, – mondá az asszony – teljesitsd kötelességedet; de gondold meg, egy ember’ élete nem olly valami, mit ismét visszaadhatsz; légy inkább kegyesebb.”

„Ha csak lehet, lelkem, bizonyosan.”

„Még egyet – mondá a’ jószivü nő a’ már távozóhoz, – ha a’nélkül, hogy kötelességedet sértenéd, a’ szegény ember’ feleségét ’s gyermekeit hozzá eresztheted, engedd meg, hogy legalább e’ pár órát még együtt tölthessék.”

„Mihelyt a’ törvényszék megengedi, – mondá az öreg, ki alig nyomhatá el könyeit; ’s ezzel sohajtozva ’s nem egyszer átkozva a’ pillanatot, mellyben a’ törvényszéki elnökséget elfogadá – indult a’ többiek után a’ tiszttartói lak felé.”

Itt a’ törvényszék’ elfogadására már minden el vala készitve. A’ kapu előtt vasvillás béresek ’s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet, mellynek nagyobb része, mint illy alkalmaknál mindig, asszonyokból állt. A’ fészerben, mellynek egyik oldalán ekék ’s boronák halomra hordattak, Viola czövekhez kikötve hajduk ’s pandurok között várá itéletét. A’ folyosón Czifra ’s Üveges Jancsi, kik tanuknak berendeltettek ’s a’ másik oldalon Liptákné és a’ tiszaréti kovács, kik önként jöttek, álltak, ’s midőn a’ törvényszék’ tagjai a’ mélyen hajlongó tiszttartó által a’ tanácskozásra készitett szobába vezettettek ’s az ajtó utánok bezáratott, az ünnepélyes csend, melly e’ sokaság között egyszerre támadt, mutatá a’ pillanat fontosságát.

„Isten könyörüljön rajta – mondá Liptákné suttogva a’ kovácshoz – nekem nincs reménységem.”

„Bizony nekem sincs – szóla a’ másik – csak azt sajnálom, hogy azt a’ kettőt ott nem akasztják fel inkább helyette. – ’S ki e’ pillanatban Czifrára ’s a’ zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni véleményében; legalább az első, – kinek e’ pillanatban talán eszébe jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy olly sorsra jusson, mint mellyben most Violát látja, – nyugtalanul körültekintve, mélyen arczára vont kalapjával épen nem látszott ollyannak, minőnek a’ jó lelkü tanut magunknak képzelni szoktuk.

„Szeretném tudni, ki fogja felakasztani – szólt egy vén asszony szomszédjához, ki minden erőlködése mellett a’ villás embereken keresztül nem törhetett – csak ügyes ember lenne, hogy a’ szegény nyomorult ne szenvedjen sokáig; azt mondják, ha a’ hóhér nem érti mesterségét, az ember felakasztva egy napig is elél.”

„Igazán komám, – felelt emez, ki az alatt előbbre fészkelődve nyert jobb állását egy béresnek lökése által ismét elveszté – hát én csak azt hiszem, hogy valami czigány fogja felakasztani. Talán a’ vicispán’ czigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte félek tőle.”

„Ne beszélj olly bolondokat Verus – szóla közbe egy öregebb ember, ki az előbbiek mellett állt – Peti Violának testi lelki barátja, most is ő hozta gyerekeit Tiszarétről, ’s nem láttátok elébb milly barátságosan szólt feleségével. Ha ő lenne a’ hóhér, Violáné csak nem szólna igy vele; azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt hóhérra szükség, ugy-e bár, te magad kinoztad agyon.”

„Már hogy beszélhet kend illyeneket, – mondá az özvegy hangosan – mikor utolsó betegségében doctort is hivattam neki.”

„Igen, – mondá a’ másik asszony – de ki fogja felakasztani hát?”

„Mit tudom én, – válaszolt a’ férfi.”

„Czigánynak kell lenni, – jegyzé meg a’ kisbiró’ felesége, ki férjének minden pártolása mellett a’ házba még sem juthatott be. – János pandur, sógorasszonyom’ keresztkomjának [sic] testvéröcscse ’s azt mondta, hogy akasztani mindég czigánynak kell, ha mást nem találnak a’ ki jószántából teszi, contributio’ fejébe kényszeritik rá.”

„Talán nem is akasztják fel, – mondá az első asszony.”

„Magam is jobban szeretném – válaszolá a’ férfi – mert ha a’ határon akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.”

„Talán grátiát kap – jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész beszélgetést figyelemmel hallgatá ’s nagyokat sohajtozott a’ szorongatások között.

„Gratiát, – mondá a’ férfi – igen, majd gratiát; a’ hol azok oda benn egyszer összeültek, várhatsz reá. Statarium van.”

„Hát mi az a’ statarium? – kérdezé az asszony.”

„Mi? hát a’ statarium csak az, hogy az urak összeülnek ’s azután egyet felakasztanak. Ennek ugy kell lenni.”

„De hátha nem akasztja fel senki – kérdezé ez kiváncsian tovább.”

„Hej, be ostobán kérdez kend – felelt amaz – arra, hogy valaki felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki, hogy ollyan, a’ ki mást felakasszon, nem találkozott?”

„Igen, de ha mégis megtörténnék?” – kérdezé a’ kis asszony tovább.

„Mit tudom én…. akkor talán az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat aggatnák fel az ajtó’ küszöbéhez csupa szomoruságokban.”

A’ kapu előtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, ’s az ácsorgó sokaság, melly faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg inkább, mintha fal előtt állhat, melly megett valami történik, élénk figyelemmel követe minden mozdulatot, melly a’ házban észrevétetett, ’s melly között, midőn a’ tanuk a’ szobába hivattak ’s a’ rab a’ törvényszék elébe vezettetett, mindig mozgás támadott ’s számtalan kérdezősködés: látták-e Violát? ’s millyen halavány? ’s hogy hosszu haja lenyiratott ’stb. addig a’ törvényszék rég megkezdette ülését.

A’ táblabirák szokás szerint megeskedtettek, a’ rögtön-itélés’ szabályai felolvastattak, ’s Nyuzó, ki szinte a’ táblabirák között fogott helyt, irásban beadá a’ jelen esetnek leirását. Azonban ha már a’ szabályok’ felolvasásánál Völgyesy’ magaviselete, ki az egész hosszu szabályokat lassan ’s a’ mennyire csak lehetett értelmesen olvasá fel, igen különös vala, ’s ha Nyuzó nem kissé neheztelt, midőn az unalmas felolvasás alatt szomszédjával beszélni akarva a’ fiatal ügyész által intetett, miként a’ szabályok felolvasása azért kivántatik, hogy meghallgassák, ’s ha Zátonyi már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt: hogy denique e’ fiatal embernek praxisa nincs, máskép tudná, hogy e’ felolvasás csak épen formadolog, ’s hogy életre való jegyző azt négy percz alatt, minden pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; millyen volt az egész törvényszéknek csudálkozása ’s haragja, midőn a’ főbiró’ jelentését felolvasva már a’ rabért akart küldeni ’s egyszerre Völgyesy azon állitással lépett fel, hogy e’ jelentésből Viola’ esetét ollyannak, melly rögtön-itélő törvényszék elébe volna való, nem tarthatja.

„Mit, nem a’ törvényszék elébe való, – szólt Nyuzó elbámulva – és Völgyesy ur azt nekem mondja, a’ megye’ legidősebb főbirájának? Már ez mégis sok!”

„A’ tekintetes ur igen hibázik – szólt az előbbi nyugottan – ha ebben részemről csak a’ legkisebb sértési szándékot keresi, de –”

„Sértési szándékot – vágott közbe Nyuzó – nem sértési szándékot, valóságos sértést keresek benne ’s azzal vége. Nézze csak a’ teins törvényszék – folytatá a’ többiekhez fordulva, midőn a’ szabályokat, mellyek az asztalon feküdtek felkapá – itt a’ hatodik szakasz, nyolczadik pontjában mi áll: Az összegyült biróságnak a’ történet tökéletes leirása előterjesztendő, mellyben a’ rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve, betűkkel, nem számokkal kiirandó életkora ’stb. ’stb. – és hát jelentésemben nem foglaltatik-e a’ történet’ tökéletes leirása, nincs-e itt a’ vétek, a’ kereszt- és vezetéknév, és a’ rabnak kora, pedig nem számokkal, hanem nézze tekintetes elnök ur – betűkkel kiirva. És én hát nem tudnék tökéletes leirásokat késziteni, én nem volnék képes valakinek életkorát betűkben kiirni. Kérem alássan, ez vexa, valóságos vexa, és inkább elmegyek, mint hogy igy bánjanak velem.”

Az elnök’ ’s táblabiráknak közbeszólása az érdemes tisztviselő’ felindulását lecsillapiták ugyan egy kissé, ha azonban e’ szenvedélyesség arra vala számitva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a’ legszerényebb fiatal embernek tartatott, további szólástól elijessze, a’ számitás nem mutatkozott helyesnek. A’ fiatal ügyész, mihelyt szóhoz jöhetett, nyugottan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyuzó ur’ leirói tehetségein épen nem kétkedik, de hogy a’ jelen leirásból, melly kétségen kivül hiteles, nem tünik ki, hogy a’ rab folytonos üldözésben fogattatott el, mi minden rögtön-itéletnek egyik főkelléke.

„Nem folytonos üldözés, – mondá Nyuzó alig mérsékelhetve mérgét – fejére dij van téve, egy évnél tovább kergetjük a’ megye’ egyik részéről a’ másikra, ’s még a’ folytonos üldözést is tagadja.”

„Igazság domine spectabilis, – mondá Zátonyi mosolyogva – ez ugyan rosz argumentum volt; denique a’ fiatalság…. de most vezettessük be a’ rabot.”

„És én még egyszer mondom – folytatá mindig nyugottan Völgyesy – a’ follytonos üldözés e’ jelentésből nem tünik ki. Violának utolsó vétkes tette a’ tiszaréti jegyzőnél tett háztörés, ’s e’ tett óta az üldözés nem folytattatott szakadatlanul.”

„Már ha nem statarialis eset – mondá Kislaky, örömmel megragadva mindent mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott – utasitsuk a’ rabot a’ rendes törvényszék elébe…. Ugy is”

„Az istenért, kérem a’ teins urat, ne hagyja magát confundáltatni, hallatlan scandalum volna, ha Violát a’ rendes törvényszék elébe utasitjuk; ha ez történik, fogadni merek, a’ megye mindjárt elvesztené statariumát, minek is volna neki, ha még illy esetben sem tudja használni.”

„A’ teins jegyző ur mintha megfeledkeznék arról, – mondá Macskaházy szokott éles hangján – hogy a’ rögtön-itélő törvényszékek egyenesen haramják ’s zsiványok’ ellen rendeltetvék, ’s hogy mihelyt ezeknek valamellyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e’ törvényszék’ illetőségéről szó sem lehet.”

„Épen nem feledkeztem meg erről, – válaszolt Völgyesy – de miként sül ki ezen jelentésből, hogy Viola csakugyan haramja?”

„Miből sül ki?! – mondá Zátonyi összecsapva kezét – hát nem áll-e a’ jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány ’s haramja?”

„Kérem alássan, – vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé – én a’ teins urnak mindjárt meg fogom magyarázni, még fiatal ’s nem veheti rosz neven senki, hogy tapasztalása nincs, illyeneket az ember nem tanulhat könyvekből. Itt az utasitásban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem practikus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, a’ kit zsiványnak mondanak. Vox populi vox Dei. Ha illyent megakarnak fogni ’s ellentáll, statarium elébe kerül ’s felakasztják.”

„Csak azért, mert ellentállt?” – mondá Völgyesy élesen.

„Csak azért – válaszolt Sóskuty méltósággal – ellentállni a’ törvénynek nem szabad senkinek, kivévén – tevé hozzá – nemes embernek okkal móddal.

„Nem jöttünk ide disputálni, – szólt végre Zátonyi türelmetlenül – Völgyesy urnak voksa ugy sincs. Szavazzunk.”

„Igen, de mégis – mondá Kislaky.”

„Mondom luce meridiana clarius, a’ napnál világosabb – kiálta Zátonyi – a’ dolog világosan ’s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik. Voksoljunk.”

A’ táblabirák szavaztak. Az elnök sohajtva kimondá, hogy a’ többség’ véleménye szerint a’ tárgy a’ rögtön-itélő törvényszék elébe tartozik ’s a’ tanuk behivattak.

Miután olvasóim a’ viszonyt, mellyben Czifra és a’ zsidó egymáshoz álltak, ismerik, ha mondom, hogy tanubizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem fognak annyira bámulni, mint én regényiró létemre, kinek főfeladása a’ közönséget meglepni, azt kivánhatnám.

„Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanu – mondá Zátonyi, midőn a’ tanuk visszavonultak, burnótszelenczéjét körülnyujtva – nincs kétség.”

„Igazság – sohajta Kislaky – pedig megeskettettük, mikor a’ zsidó minden átkait elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy hazudtak volna.”

Sóskuty, kinek mondásait a’ hely’ szüke miatt mindig csak kivonatban közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü’ szentségéről ’s főkép Nathan és Abiran’ kellemetlen esetéről, mellyről a’ zsidóesküvésben emlités tétetik, megjegyzé, hogy mióta istenben boldogult felesége meghalt, ’s azon három consiliumban, melly felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyőződést mondá ki, hogy a’ lehető legczélszerűbb módon gyógyitatik, soha nagyobb megegyezést nem látott, mint e’ tanuságok között.”

A’ főbiró egyet köpve örömében, azt meré állitani, hogy hosszu birói gyakorlata alatt soha jobb tanuk nem fordultak meg előtte.

Legyen szabad a’ teins ur’ ezen állitásán kissé kételkednem – szóla Völgyesy, ki midőn látá, hogy Kislakyt kivéve a’ törvényszék’ egyéb tagjai a’ rabra bensejökben kimondák a’ halálos itéletet még mielőtt őt meghallgatták, feltevé magában, hogy részéről megmentésére is mindent elkövetend. Én részemről épen a’ bizonyságok’ szokatlan összhangzásában látok okot arra, hogy vigyázóbbakká váljunk. Főkép’ ha a’ tanuk’ jellemét tekintem, nekem akaratlanul összebeszélésök jut eszembe.

„Ah, amice, a’ mi sok az sok, – mondá Zátonyi fejét csóválva – még a’ tanuk’ megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.”

„Mikor a’ tanuk illy tökéletesen megegyeznek, – sohajtott Sóskuty – de minden szóban, minden betüben megegyeznek, összebeszélésről szólni – szörnyüség. Denique prokátor.”

„Mennyiben ez utolsó szavak sértésemre valának talán czélozva – válaszolt az ifju ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, olly hangon, mellynek hallásán amaz, ki épen szomszédjának valamit sugni akart, elhallgatott – biztossá tehetem méltóságodat, hogy czélja el nem éretett. a’ prokátori czim a’ legszebb ’s legocsmányabb lehet, valamint az, ki viseli, megérti való hivatását, vagy nem. Azonban, mi a’ tanukat illeti, hogy a’ tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a’ tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkivüli összhangzás, melly e’ két legalább is gyanus személynek tanusága között létezik, bennem azon meggyőződést gerjeszti, hogy összebeszéltek.”

„Csakugyan azt hiszi Völgyesy ur – mondá Kislaky nyugtalanul – ugy talán inkább –”

„Dehogy hiszi – mondá Macskaházy mosolygásra kényszeritve magát – nekünk prokátoroknak mennyivel roszabb az ügy, mellyet védelmezünk, annyival több gyönyörüségünk van, ha a’ birákat megakaszthatjuk.”

„Teins Macskaházy ur csalódik – felelt Völgyesy – a’ tárgy, mellyről szólunk, olly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e’ pillanatban kedvet találna, csak sajnálni lehetne. De mondja maga a’ teins ur…. Czifra az egész megye által ismert gonosztevő, zsivány –”

„Kérem alássan – vága közbe Nyuzó – Szentvilmosi János – mert a’ tekintetes törvényszéknek valakit csufnéven hini nem illik – jelenleg becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a’ megye’ fogságából megszabadult, tökéletesen megjavulva Viola’ czimboráitól elvált ’s hogy az előttünk álló gonosztevő’ elfogásában is nem csekély érdemet tett.”

„Jól van, – folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben – engedjük meg, de ezen Czifra vagy Szentvilmosi János vagy bármiként hivják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt ’s napjainak nagyobb részét a’ megye’ fogságában tölté, mit vall? Vallja először, hogy Viola vele rablási szándékát előre közölte. De ha mellőzzük is, mennyire csudálatos hogy ez történhetett, ha a’ tanu csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a’ rab’ czimborája lenni megszünt. Valljon hát Szentvilmosi János, ki a’ rablásról előre tudósitatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?”

„Igazság; csalódol Nyuzó barátom – mondá Kislaky – ez nem lehet becsületes ember.”

Nyuzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt: A’ második, mit a’ tanu vall, az, hogy midőn a’ rablás’ éjszakáján Tiszarét’ falujához közelgett, egyszerre lövést hallott ’s látta Violát, ki puskával mellette elszaladt. De miért jött a’ tanu Tiszarétre, holott mint mondá, a’ többi sz. vilmosi nemességgel tisztújitáshoz készült? miként történt, hogy őt Tiszaréten senki nem látta? hogy, a’ mint kérdésemre mondá, be se ment a’ faluba, mellyhez olly közel volt ’s hol kétségen kivül dolga lehetett, máskép éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.”

„Gyanus, igen gyanus – mondá Kislaky, mig Zátonyi, egyet szippantva burnótszelenczéjéből, megjegyzé, hogy a’ dolgok’ ezen állásában talán Czifrát sem ártana vasra veretni.”

„De hol marad akkor a’ két jólelkü tanu? – szóla Völgyesy diadalmasan.”

„Igazság – válaszolt a’ táblabiró minden zavarodás nélkül – a’ Czifra elleni inquisitiot el kell halasztani, most tanuságára szükségünk van.”

„De illy tanuságra embert csak nem fogunk halálra itélni – mondá Völgyesy, alig titkolhatva el belső borzadását.”

„A’ teins urnak nincs voksa, – válaszolt szárazon Zátonyi – mi majd meglátjuk, mit teszünk. Most talán a’ rabért küldhetnénk – folytatá, Kislakyhoz fordulva.”

„De kérem a’ teins törvényszéket, – szóla ismét az elébbi látva, hogy fáradozása sikertelen, de nem lankadva azért lelkesedésében – ha a’ tanuk’ minőségét nem vesszük is tekintetbe, ha e’ két embert, kiknek egyike a’ megye’ fogházából kikerült gyanus személy, másika egy ismeretlen zsidó, tökéletes hitelességü bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe venni, hogy e’ két ember nem ugyanazon tényeket bizonyitja, ’s igy nem tekinthetik két tanunak.”

„Két ember nem két tanu – szóla Zátonyi – hallott-e illyet a’ világ?”

Sóskuty ujjain kezdé bebizonyitani, hogy kettő csakugyan kettő ’s nem kevesebb, ’s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bébizonyitani, hogy miután a’ zsidó ’s Czifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a’ rablásról magáról, ez azokról, mik előtte ’s utána történtek, minden történtekről egyenként csak egy tanu szól.

Sóskuty talán tizszer ujjain számolá elő, hogy kétszer kettő, négy, egyszer kettő pedig kettő ’s nem egy; ez okoskodás’ táblabiráink mathematicus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; ’s a’ jelenvalók mind meg valának győződve, hogy a’ fiatal ügyvéd óriási sophismát mondott, melly ha nem illy intelligentiáju társaság előtt mondatik el, a’ birákat tévutakra vezetheté.

Macskaházy, mihelyt az irányt, mellyet a’ tanácskozások vevének, észrevevé, nem győzé eléggé magasztalni fiatal collegáját, ki az ördögöt magát fehérre tudná mosni prokátori fogásaival. Ez ügyes tactika által Kislaky, kire Völgyesy’ szavai eddig látszható hatással valának, lassanként elveszté bizodalmát, ’s csak ez vala, mit Macskaházy kivánt, a’ többi birákon nem volt oka kétkedni.

Völgyesy érezte e’ helyzetét ’s felsohajtva hallgatott, ’s a’ törvényszék a’ rabot akará maga elé hozatni, midőn a’ hajdu, ki a’ szoba’ ajtaja mellett állt, jelenté, hogy még két tanu van, ki meghallgattatni kiván, ’s az elnök’ engedelmével Liptákné vezettetett a’ szobába.

Liptákné, elhallgatva, hogy Violát az nap Tiszaréten látá, csak az iránt adott bizonyságot, miként Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott, hogy róla a’ rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy Viola, kivel régi ismeretségben élt, ’s kinek hitvese atyafia is, neki, Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a’ notarius’ irásait el akarják rabolni, ’s hogy tegye figyelmessé.

„’S ugyan kiről beszélte, hogy az irásokat el akarják rabolni?” – kérdé Nyuzó gúnyosan.

„Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.”

Itt Macskaházy mosolyra erőlteté magát. – „Mese” – szóla megvetőleg.

„Ollyan igaz, mint hogy itt állok, teins uram, – mondá az öreg asszony, fölemelve kezét – megesküszöm reá ’s nem hazudnék, ha a’ világ kincseit nyerhetném érte.

„És a’ notariusnak megmondta-e kend, a’ mit Viola üzent?” – kérdé ismét a’ főbiró.

Liptákné akadozott.

„Csak bátran jó asszony – biztatá Kislaky nyájasan – ne féljen semmit.”

„Teins uram, megvallom – szólt Liptákné – ha akarnék is, nem tudnék hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál mondta, ’s féltem, ha a’ notarius megtudja, hogy szegény Viola házánál megfordult, meg fog haragudni, ’s még szegény Zsuzsit is elküldi.”

Macskaházy ’s Nyuzó mosolyogva integettek egymásra. – „Más mondanivalója kendnek nincs?” – kérdé az utóbbi. Mire az asszony kibocsáttatott.

Az utána jövő kovács, csak azt bizonyitá, hogy midőn a’ lövés’ hallására a’ jegyző’ házához szaladt ’s a’ gyilkost, ki a’ kapun puskájával épen akkor ugrott keresztül, üzőbe vette, Czifrát ismerte meg benne, ’s hogy meg merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Czifra volt.

Miután ez kibocsáttatott, ’s a’ két tanubizonyság röviden leirva, a’ még egyszer behivottak által aláiratott, a’ törvényszék a’ rabot hozatá fel fészeréből.

„E’ két tanubizonyság – mondá a’ várás alatt Nyuzó – mint a’ teins törvényszék látja, ép’ annyit ér, hogy vele pipát gyujthatunk. Az öreg banya Violával közel rokonságban van, ’s igy mellette bizonyságot nem tehet; a’ Tiszaréti kovács minden este részeg, ’s illy állapotában Violát könnyen Czifrának nézheté.

„Igaz,” – mondá Kislaky.

„Mindenesetre e’ tanubizonyságok is érdemelnek tekintetet, – jegyzé meg Völgyesy – legalább mi Czifra – vagy mint főbiró ur őt nevezni szereti – Szentvilmosy ur’ hitelességének megitélését illeti. Száz eset van a’ világon, hol az, ki valamelly gonosztettet követett, maga mint tanu áll elő más ellen.”

„Ez is igaz,” – mondá az elnök.

„Tudják-e mit – mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerü gondolat villant át – akasztassuk fel mind a’ kettőt.”

„Mit gondol, amice – válaszolt Sóskuty, mig Kislaky ’s Völgyesy bámulva fordultak a’ szólóhoz – hisz a’ másik nem áll a’ statarium előtt.”

„Ha oda állittatik, ott áll – vágott közben a’ másik, ki rögtönzött gondolatába ugy látszék belészeretett. Magam tudok egy esetet. Egy gonosztevő már az akasztófa alatt ráismert valamelly czimborájára, ki épen arra ment, megmutatja a’ szolgabirónak, ez utána küld. A’ gazember szaladni kezd, végre utolérik, védelmezi magát, visszahozzák ’s oda akasztják mindjárt a’ másik mellé, ’s mikor a’ szolgabiró a’ statarialis sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettőt akasztatott fel.”

Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.

„No, de lehetett is akkor lárma – mondá Sóskuty –, nem szerettem volna a’ főbiró’ bőrében lenni.”

„Lárma…. igen – válaszolt a’ táblabiró még mindig mosolyogva – egy kis lárma volt, nálunk minden akasztófáravaló talál protectiot; a’ szolgabirót kiszidták, azt hiszem, talán cassálták is volna, ha nem resignál, egyéb baj nem volt, ’s a’ gazember mégis függött.2

„Valóságos gyilkolás, – mondá Völgyesy – szörnyüség!”

„Amice – szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifju ügyészre – denique nincs még praxisa; tudok én statariumokról még szebb historiákat. Egyébiránt nem akarom a’ teins törvényszékre reá kényszeriteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem akasztjuk fel mind kettőt. De itt jön a’ rab.”

Most az ajtó megnyilt ’s őreitől körülfogva, Viola lépett a’ szobába.

A’ rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehető hatást tett. Kislakynak szivét azon könyörületesség tölté el, mellyet nagy szerencsétlenség’ látásán minden jobb ember érezni szokott, még akkor is, ha teljesen meggyőződött, hogy az nem érdemetlent ért; Völgyesy, ki azok után, miket eddig látott ’s hallott, kedvező itéletet alig mert reményleni, borzadott a’ gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép’ egészségben lát maga mellett, egy pár óra mulva az élők’ sorából kilép, nem mert isten rendelé, de mert embertársai akarták, – mert közöttök nem találkozott, ki az erény’ azon csiráinak, mellyek e’ kebelben is kétségen kivül rejteznek, kifejlődésére időt akarna engedni. Macskaházy látszó nyugtalansággal tekinte maga körül midőn a’ lánczcsörgést hallá, ’s Sóskutynak arczain, ki a’ hires zsiványt nem látta még, ép’ annyi kiváncsiság vala kifejezve, mint Nyuzóén káröröm, midőn az elitélendő előttök megjelent; csak Zátonyi kinálá körül legnagyobb nyugalommal burnótszelenczéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi őt csak távolról érdekelné.

„Hát, végre hurokra kerültél, te drága madár! – igy szakitá félbe a’ csendet Nyuzó, a’ rab felé fordulva – no, most kit akasztunk fel?”

Az elnök bámuló tekintetet vete a’ főbiróra; e’ váratlan kitörésre után ez, midőn feléje fordult, nevetve folytatá: „A’ teins ur nem is tudja, milly viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerősek vagyunk. Ugy-e bár, Viola? – tevé hozzá, a’ rabot gunyosan megszólitva; – régen keressük egymást, ’s Viola eskü mellett megigérte, hogy ha kezébe kerülök, felakasztat. Ugy-e bár?”

„Az nem igaz teins uram; – szólt a’ rab, ’s mély férfias hangja szinte jól esett a’ főbiró’ rikácsoló beszéde után – ha a’ teins urnak boszút esküdtem, tudja a’ világ, volt okom reá, mert csak a’ teins urnak köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy felakasztatom, azt nem igértem meg soha.”

„Tudjuk, tudjuk, – gunyolódék a’ főbiró – most csupa alázatosság, de csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna igéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak fel. Csupa fogadás. No, és hát most kinek volt igaza?”

„Hogy végem van, azt jól tudom, – mondá Viola, sötét szemét a’ főbiróra szegezve – rajtam nem segit senki, én halál’ fia vagyok, de a’ teins ur nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát üz.”

Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni, megindulásában remegő hangon, nehogy a’ rabtól értessék, deákul, figyelmessé tevé a’ törvényszéket, hogy a’ vádlott ’s a’ birák’ egyike között halálos ellenségeskedés levén, más biróról kelletik gondoskodni, mi azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyuzó az elnök által eléggé törött deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a’ rabnak vallatása kezdetett meg.

Viola nyugodtan ’s egyszerüen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy megunva ezen eljárás’ hosszuságát, az elnökhöz fordulva igy szólt: „Minek e’ hosszu kérdezősködés? kár ha a’ teins törvényszék velem idejét veszti; a’ főbiró ur előre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akár mi, nekem mindegy. Higyjék el a’ teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekem, én nem vártam volna máig ’s magam akasztottam volna magamat valamelly fára az erdőben.”

„Hogy vallhat meg kend valamit, – szólt Völgyesy meghatva – ha nem tudja, miről vádoltatik? Im’ igazságos birái előtt áll, szóljon ugy, mint istenéhez szólna, nyiltan ’s igazán, a’ birószék még nem törte el a’ pálczát feje fölött.”

„Köszönöm teins uram jó indulatát, – mondá a’ rab – de rajtam nem segit senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint akasztófa, ’s inkább elébb, mint később. Kiméljenek meg a’ kérdésekkel.”

„Ha makacsul vallani nem akar, – mondá Macskaházy, ki a’ dolgok’ ezen fordulatát látva, ismét nyugodtabb lőn – kényszeriteni nem lehet, az utasitásban világosan kimondatik, hogy minden erőszakos vallatás ez esetben tilos. Felolvassuk a’ kérdéseket ’s ha nem felel, ugy vesszük, mintha minden vádakat elismerne.”

„Igen, de ezen embernek – szóla Völgyesy – elébb tudnia kell, hogy sorsa nem egyedül Nyuzó Pál főbiró urnak akaratától függ; hogy a’ teins törvényszék védelmét szivesen ki fogja hallgatni, ’s hogy itéletében nem haragot vagy gyűlölséget, hanem a’ tiszta igazságot fogja követni, ’s akkor a’ rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend, – folytatá Violához fordulva – élete ezen urak’ kezében van, kik érte csak isten előtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára mentség nincs a’ világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, ’s mondja nyiltan, nincs semmi mit védelmére mondhatna?”

Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet vetett a’ szólóra; Zátonyi ásitozott.

„Én nem mondok semmit védelmemre” – válaszolt a’ rab.

„Gondolja meg jól, – sürgeté Völgyesy, szinte kérő hangon – lám a’ teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz’ ezek az urak elég nehéz kötelességet teljesitenek, ’s nem akarják senkinek halálát, ’s bizonyosan csak az igazság szerint fognak itélni. Ha van mentsége, adja elő.”

„Az instructio’ hatodik részének tizedik szakasza szerint a’ rabot igéretekkel vallomásra biztatni nem szabad, – szóla közbe Zátonyi, legbölcsebb kifejezésre szedve össze arczát – figyelmessé teszem tisztelt jegyző urunkat erre.”

Völgyesy a’ nélkül, hogy e’ szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré a’ rabot mentsége’ előadására. Kislaky ismétlé e’ kérést.

„Tekintetes uraim! – szólt a’ rab, kit a’ részvét, mellyet Völgyesinél észrevett, látszólag meghatott. – Isten áldja meg a’ kegyességért, hogy rajtam segiteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem, mintha semmi sem volna, mit mentségemre mondhatok, sőt ha majdan istenem előtt meg fogok jelenni, ott hol minden tudva van, én irgalmas itéletet várok; itt a’ földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram, – tevé kis hallgatás után hozzá – ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam, mire egész Tiszarét’ helységét hozhatom tanubizonyságul, használ-e az valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem mert hozzá kényszeritve valék, lettem zsivánnyá? hogy soha szegény embert nem kárositottam, ’s uraktól is én magam csak épen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy – kivevén midőn magamat védelmeztem – senkit soha életemben nem gyilkoltam: kevesebbé fogok-e büntettetni? A’ mit czimboráim tettek, az reám számitatik; én zsivány vagyok, ’s azzal vége.”

„Mind ez a’ biró’ itéletére nagy befolyással lehet; – mondá Völgyesy – hogy volt az, a’ mit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett zsiványnyá?”

„Kérdezze a’ teins ur a’ főbirót, – mondá, tekintetet vetve Nyuzóra, melly elől ez szemeit elvoná – ő meg fogja mondani, miért lettem zsiványnyá.” ’S ezzel a’ rab fölgerjedésében remegő hanggal elmondá első gonosztettének történetét.

„Mind szóról szóra igaz, – sohajta Kislaky – Tiszarétre jöttem más nap ’s az alispán ur maga beszélte.

„Nihil ad rem,” – jegyzé meg Zátonyi. Völgyesy’ érzelmeit nem fogom leirni.

„De mit használ mind ez? – folytatá a’ rab, kinek halvány arczai ez elbeszélés alatt lángolni kezdettek, ’s kinek keze akaratlanul ököllé szorult – mit ér, ha mind ezen ocsmányságot, melly rajtam elkövettetett ’s mellynél vérem, ha rá gondolok, ujra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány vagyok-e azért? később fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna türni a’ pálczáztatást, megcsókolni a’ hóhérok’ kezét, vagy épen ott kelletett volna hagyni feleségemet vajudásai között, mikor a’ nagyságos asszony velem Porvárra akart kocsizni, haszontalan paraszt létemre, hogy mertem szeretni feleségemet, hogy merészeltem ellentállani, mikor a’ szolgabiró parancsolta, hogy lehuzzanak? ugy-e, teins urak? lám, én nem tettem mind ezt! Bolond létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem is; én nem gondoltam, hogy szegény ember kutya, kit verhet ’s üldözhet, a’ kinek tetszik; itt vagyok, teins urak, akasszanak fel.”

„Meg is lesz – mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége mellett a’ rab’ végső szavainak értelmét tökéletesen felfogá, olly keserü volt a’ hang, mellyel azok kimondattak. – Vakmerő ellenszegülésedért, mellyet, ugy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.”

„Látja a’ teins ur, – mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét nyugottabban – hisz’ mondtam, emberek előtt nincs semmi, mit mentségemre felhozhatok. De még egy kérésem van a’ teins törvényszékhez.”

Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A’ rab folytatá: „Midőn az égő kunyhóból kijöttem, hol Rácz agyonlőtte magát, ’s nekem sem volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, mellyek egy nappal előbb a’ tiszaréti notariustól raboltattak el.”

„Tehát a’ rablást elismered?” – vága közbe Zátonyi.

„Nem ismerem el. Isten látja lelkemet, hogy a’ rablásnál ártatlan vagyok; – válaszolt a’ zsivány, kezét éghez emelve – de az nem tartozik ide; én csak azt mondom, hogy az irások nálam voltak, ’s hogy kihoztam magammal a’ kunyhóból; ’s ha ez a’ rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem, ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.”

„Mese” – dörmögött Nyuzó.

„Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság, – válaszolt a’ rab, reáfüggesztve szemeit – mikor az égő házból kijöttem, el voltam vakulva, fegyver nélkül léptem ki ’s csak az irásokat tartottam magam előtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a’ csomót kezemből kiragadta, esküvést tehetnék rá; mindjárt azután magamon kivül rogytam a’ földre, ’s midőn magamhoz jöttem, már kötözve a’ pandurok ’s parasztok’ kezei között találtam magamat, kik sz. Vilmos felé hurczoltak. Mindjárt kérdezősködtem az irások felül, mert Tengelyi uraméi, ’s csak azért adtam meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a’ notariusnak nagy szüksége van rájok; de a’ többiek mind csak azt mondták, hogy mikor kijöttem, senki, a’ főbirón ’s Macskaházy uron kivül, közelembe nem volt, ’s a’ főbiró ur egészen eltagadja, hogy irásokat hoztam volna magammal. Minden alázatossággal kérem a’ tekintetes törvényszéket, méltóztassék a’ főbiró urnak megparancsolni, hogy az irásokat adja által.”

„Vigyen el engem mindjárt az ördög, – szóla Nyuzó haraggal – ha csak egy darab irást láttam.”

„Teins uram, – szóla Viola érzékenyen – lám, kezében vagyok, szabadon töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az irásokat ne tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartoztam, feleségemet ’s gyermekemet fogadta fel legnagyobb inségökben, ’s ezt azzal akartam meghálálni, hogy ezen irásokat, mellyek reá nézve fontosak, visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat –”

„Semmirevaló, gazember – kiáltott Nyuzó, felugorva székéről, – hogy mersz reám illyeneket fogni. Ez alávalóság, én satisfactiot kérek a’ teins törvényszéktől.”

„A’ teins törvényszék’ kezeiben vagyok, – mondá a’ rab felgerjedve – verhetnek, kinozhatnak, nekem mindegy, csak az irásokat adják vissza.”

„Bizonyosan kabala, – sugott Macskaházy Zátonyinak – Tengelyi azt beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, milly összeköttetésben van ez emberrel.”

„Persze,” – válaszolt a’ másik, fejét hajtogatva.

„Azt csak nem fogod mondani, – kiáltott Nyuzó még dühösebben – hogy az irományokat én loptam el?”

„Én csak azt mondom, hogy az irásokat kihoztam magammal, – válaszolt Viola – hogy azokat valaki kiragadta kezemből, ’s hogy ez iránt a’ teins törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti; senki más, mint a’ főbiró ’s teins Macskaházy ur hozzám közel nem állottak, ’s erre kész vagyok esküt letenni. Isten, kinek szine előtt még ma meg fogok jelenni, ugy legyen irgalmas irántam mint a’ hogy’ igazat mondok.”

„Különös, nagyon különös” – mormoga Kislaky.

„Azt a’ teins törvényszék csak nem fogja türni, – mondá Nyuzó ellökve székét – hogy szine előtt közbiráinak egyike e’ zsivány által tolvajnak neveztessék.”

„A’ mi sok, sok; – szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a’ rabra függesztve mérges tekintetét – ha nem veszed vissza azonnal a’ mit mondtál ’s nem kérsz engedelmet a’ törvényszéktől, ötvenet vágatunk rád, majd akkor máskép szólsz.”

Viola nyugodtan válaszolá: hogy hatalmukban áll, de hogy a’ mit mondott, ismételni fogja végső lehelletéig; ’s Zátonyi talán már kimondta volna itéletét, melly bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész’ tizedik szakaszában, mellyre elébb a’ táblabiró maga hivatkozott, fenyegetések ’s veretés épen ugy tiltatnak, mint kegyelem igéretek.

Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé: hogy az instructionak illy módoni magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a’ rab az egész törvényszéket összeszamarazhatná sőt megverhetné a’nélkül, hogy a’ felakasztáson kivül más bántása lehetne; a’ rab talán még sem kerülte volna el ez uj sanyargatást, ha Völgyesy minden komolysággal nem nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a’ törvényszék, ha a’ rabon vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt ő nem csak a’ vármegyénél, hanem felsőbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty csak a’ mostani ifjuság szemtelenségéről, Zátonyi alávaló denunciansokról mormogott valamit, ’s a’ dolog abba hagyatott.

E’ rövid beszélgetés alatt, melly egy általa nem értett nyelven tartatott, Viola nyugottan állt, csak arczának kifejezéséből vala látható az érdek, mellyel az egyes szólók’ mozdulatait követé. Macskaházy Nyuzóval suttogva beszélt.

„A’ tekintetes törvényszék meg fogja engedni, – szólt végre Macskaházy azon nyájas mosolygással, mellyet közönségesen használt ’s melly miatt a’ megyében mindenki azt mondá, hogy a’ tiszaréti fiscalis csupa becsület, noha más országokban, hol a’ ’becsület’ szó udvariasság’ kifejezésére nem használtatik, talán egészen más itéletre találna – hogy miután a’ rab engem is vádol, néhány kérdéseket tegyek hozzá. Kend azt mondja, hogy mikor a’ kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?”

„Én nem; – mondá Viola – annyira el voltam vakulva a’ füsttől ’s a’ lángtól, melly benn a’ kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit. De a’ hajduk, meg a’ parasztok mind azt mondják, hogy a’ teins urak voltak ott, és én éreztem, hogy valaki az irásokat kiragadja kezemből.”

„’S hát a’ füst benn a’ kunyhóban igen nagy volt?” – kérdé Macskaházy tovább.

„Szörnyü, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a’ láng olly fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.”

„’S hogy hozta kend ki irásait?”

„Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam ’s kivittem, kék kendőbe voltak takarva.”

„Ez az ember igazat mond, – szóla Macskaházy mosolyogva a’ törvényszékhez – legalább saját meggyőződése szerint. Mikor a’ kunyhóból kirohant, valamit tartott kezében; első pillanatban nem tudva, nem fegyver-e, mellyel magát védelmezni akarja, kirántám kezéből, ’s csak akkor láttam, hogy csak ártatlan kendő, mellyben valami takarva volt. De – tevé hozzá nevetve, a’ rabhoz fordulva – ha azt hiszed, hogy irásokat hoztál ki magaddal, ugy hiszem, szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza el a’ tekintetes főbiró ur azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.”

Nyuzó kiment.

„A’ kendőben nem volt más, mint irásaim” – mondá a’ rab, kinek arczain Macskaházy’ szavainál kezdetben a’ legnagyobb öröm, később a’ legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető. A’ meglepetés, a’ düh, melly Viola’ egész valóját megragadá, midőn Nyuzó visszatérve, a’ kendőt az asztalra tevé ’s belőle Sóskuty ’s Zátonyi nevetve csak egy pár fehérnemüt vevének ki, leirhatlan. – Ez az ő kendője vala, ugyanaz, mellybe Tengelyi’ irásait betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyitani, hogy az irások belőle kivétettek? Ha Nyuzó ’s Macskaházy szüntelen tagadják, hogy tőle valamit kezökhez vettek, annyi jelenlevők között még talán találkozhatott volna valaki, ki látva, hogy a’ kunyhóból valamit hozott magával, erről bizonyságot tehete, – igy, milly eszköze maradt, mivel e’ két embernek alávalóságát bebizonyithatá? Ő, a’ zsivány, két ember ellen, ki mint biró felette itélni fog!”

„A’ tekintetes törvényszék látja, – szólt Macskaházy a’ legnagyobb részvéttel, mellyet a’ rab iránt most mutatott – hogy ezen szegény ember egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a’ biróságot ámitani. Én meghiszem, sőt igen valószinü, hogy Tengelyi’ irásai nála voltak, az is hihető, hogy azokat ki akarta hozni magával; de a’ mint elébb mondá, a’ füst ’s láng egészen elvakiták szemeit ’s az irások helyett fehérruháit hozta ki. Igen természetes –”

„Persze, – szóla közbe Sóskuty – illy környülállások alatt magam sem tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a’ szomszéd megyében a’ perceptornál tüz támadt, a’ szegény ugy megijedt, hogy csak egy pár csizmáját mentette meg, a’ cassa mind porrá égett; mikor a’ visitatió jött, a’ vasládában a’ bankók helyett csak egy halom elégett papirhamut találtak.”

„Tekintetes törvényszék” – szólt végre Viola.

„Ne méltóztassék felindulni – vága közbe Macskaházy mindig nyájasan – azon mit ez ember talán mondani fog, esküdni mernék, hogy csak meggyőződése szerint beszél, ő nem érdemel büntetést, abban szenved, mit mi törvénytudók ’ignorantia invincibilis’-nek nevezünk.”

„Igen, igen, – jegyzé meg Sóskuty – a’ remedium juridiciumoknak egyike.”

„Tekintetes törvényszék, – szóla ismét a’ rab legnagyobb felgerjedésében – én szegény elitélt gonosztevő vagyok, ’s a’ teins főbiró és Macskaházy ur hatalmas urak, azt tudom; de én istenem előtt fogok megjelenni még ma, mi okom volna hazudni, ’s legyek örökre elátkozott, büntessen isten gyermekeimben tized iziglen, ha ebben a’ kendőben nem voltak irásaim.”

„Hisz’ mondtam a’ teins törvényszéknek, – szóla Macskaházy mindig nyájasan – ez az ember el van fogulva; ha kinpadra huzzák, nem fogna mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott, – tevé hozzá a’ rabhoz fordulva – nyugtassa meg magát. Már gondolja meg józanon, mi oka lehetne a’ teins főbiró urnak vagy nekem magamnak, hogy Tengelyi’ irásait, ha csakugyan kihozta volna magával, a’ törvényszéknek ne mutatnók be szintugy, mint e’ kendőt ’s a’ fehér ruhát?”

„Igen, – szóla Sóskuty – mi oka lehetne erre a’ teins uraknak? lehet-e ezt csak föltenni is?”

Viola, egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néze maga elébe; végre fölemelve fejét, kéré, hogy a’ hajduk küldessenek ki, ’s midőn Sóskuty’ ’s Zátonyi’ nyugtalanságát észrevevé „kötözve vagyok, – szóla – ’s a’ tekintetes urak hatan, nincs mit félni.”

A’ hajduk kiküldettek. – Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve, ekkép’ szólt:

„A’ mit a’ tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan, Macskaházy uron kivül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e’ dolgokról, valamint most is azért küldettem ki a’ hajdukat, hogy vallomásomat a’ tekintetes törvényszéken kivül más ne hallja, mert feleségem ’s gyermekeim Tiszaréten laknak ’s halálom után a’ földes uraság talán gracziával lesz az árvák iránt; de, mert hát azt kérdezik, mi oka lehetne Macskaházy urnak Tengelyi ur’ irásainak eltitkolására, csak azt mondom: hogy a’ tekintetes ur ezt maga hihetőkép’ legjobban fogja tudni; hogy egyébiránt nagy okának kelletett lenni, máskülönben azokat bizonyosan nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az ő parancsolatára történt.”

Macskaházy elhalványult.

„Meg kell vallani, ez szép gonoszság, – szóla remegő hangon, de mindig mosolyogva – kiváncsi vagyok, miként fogja a’ rab becsületes ember ellen ez állitását bebizonyitani?”

„Ne is hallgassuk meg” – ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve, ugy is már félteni kezdé ebédjét.

Völgyesy szólásra inté, ’s Viola, többször félbeszakasztva Zátonyi ’s Sóskuty által, kik – főkép’ midőn a’ tisztelt alispánnét emliteni hallák – érzelmeiket mérsékelni nem birták, elmondá az irományok’ rablásának egész történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, hol a’ kertben Macskaházy’ ’s az alispánné’ beszélgetését meghallgatá, addig, mikor Tengelyi’ házánál a’ zsidót földre terité ’s tőle a’ rablott irományokat elvevé. – Előadása egészen való vala, azon egy kivétellel, hogy senkit bajába keverni nem akarván, sem azt, hogy midőn Tiszaréten üldöztetett, a’ jegyző’ házánál volt ’s Liptáknéval szólt, sem hogy a’ zsidó ’s Czifra által szándéklott rablásról Peti által vett hirt, nem emlité.

Macskaházy, ki a’ hosszu előadást nyugottan, megvető mosolygással ajkain, végig hallgatá, most azon kérést intézé a’ többiekhez, hogy a’ rabhoz ő intézhessen némelly kérdéseket. „Nem mintha magamnak ’s főkép’ nagyságos asszonyomnak védelemre illy váldó irányban szükségünk volna, – mondá megvetéssel – de csakhogy ez ember maga hazugságainak oktalanságáról meggyőződjék. Mikor kend – folytatá Violához fordulva, éles hangon – azon állitott beszélgetést köztem ’s Rétyné ő nagysága között hallotta, nem szólt senkivel iránta?”

„Nem.”

„Emlékezzék vissza jól, – folytatá gúnyolva az ügyész – nem mondta senkinek, csak ugy általánosan véve is, hogy a’ jegyző’ irományait valaki el akarja rabolni? jó, ha megismerjük czimboráit is; például, nem mondott illyen valamit Peti czigánynak, vagy Liptáknénak?”

Viola, ki igen jól tudá, milly következtetéseket vonhat barátaira, ha megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan tagadá.

„’S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott addig?” kérdezé Macskaházy tovább.

Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.

Az ügyész behivatá Liptáknét, felolvastatá előbbi vallomását, melly szerint állitá, hogy a’ rab a’ szándéklott rablásról Tengelyit általa tudósitatni akará, ’s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öreg asszony esküvést ajánlva, mondá, hogy igen.

„Viola azt vallotta, – szóla Liptáknéhoz Macskaházy tovább – hogy kenddel ez iránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a’ jegyző’ házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?”

Liptákné azon meggyőződésben, hogy Viola csakugyan e’ vallomást tette, mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy az üldözött házánál tartózkodik.

Macskaházy’ arczai ragyogtak, midőn Liptáknét kiküldve, a’ törvényszéket kérdezé: „Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? az egyik mondja, hogy a’ rablási szándékról, mellyben állitólag én voltam, senkinek sem szólt, a’ másik, hogy őt felőle előre tudósitotta, ’s pedig azért, hogy Tengelyit vigyázatra intse, mit azonban, semmi okát nem adva, ez nem cselekedett. A’ rab azt állitja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem volt; tanuja, hogy az illető tárgyról épen akkor ’s ott szólt vele. Hallod-e? – tevé hozzá, Violához fordulva, gúnyosan – ha még egyszer életedben hazudásra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk tovább. Kitől kaptad azt a’ hirt, hogy az üveges zsidó ’s Czifra a’ notariusnál rablást szándéklanak?”

„Azt nem mondhatom” – válaszolt Viola, ki inkább hat halált halt volna, mint hogy leghivebb barátját bajba keverje.

„Valóban kár, – folytatá az ügyész – igen szeretném ismerni a’ drágalátos virágot, ki neked illy hireket hoz, hacsak valami ördögöd nincs.”

„Mondom teins uram, – válaszolt nyugtalanul Viola – csak azt mondtam: tudtam, hogy a’ rablás történni fog.”

„És miként?” kérdezé ez tovább.

„A’ zsidó ’s Czifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.”

„’S te magad hallottad összebeszélésöket?”

„Nem, nekem más mondta.”

„Azt neked ördögöd sugta meg, menkő ember vagy; – szóla mosolyogva a’ kérdő – de ha épen olly bizonyosan tudtad, hogy a’ rablás történni fog, hát miért nem tettél tüstént jelentést?”

„A’ teins ur tudja, hogy fejemre dij tétetett.”

„Igen, a’ te fejedre, az igaz, – válaszolt Macskaházy – de az a’ másik, ki neked hirt adott, nem tehetett-e jelentést a’ megyénél? vagy ha talán ő sem szeret szivesen találkozni tisztviselőkkel, miért nem mondta meg Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a’ rablás szinte érdekel?”

„Én nem tudom, – mondá a’ kérdezett – talán Tengelyi urat nem találta, és tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, ’s hát csak nekem mondta meg.”

„Rendkivüli, – mondá Macskaházy mindig gúnyolva – hogy az, ki valamelly rablást megakadályoztatni kiván, épen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a’ rablás megakadályoztatására csak magad mentél? társad, vagy az, kitől a’ hirt vetted, miért nem ment veled?”

„Nem volt szükséges,” – mondá Viola.

„Mégis, miután tudtátok, hogy a’ rablásra ketten készülnek, – mondá az ügyvéd – különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó volna pajtásod’ tanubizonysága. Hiszen ha csak a’ gonosztett’ megakadályozására mentetek, a’ másikat bátran megnevezheted, a’ nemes megye’ részéről még jutalomra is számolhat.”

„Magam voltam” – mondá Viola, mindig inkább elvesztve reményét, főkép’ midőn Nyuzó’ arczain a’ kárörömet látá ’s a’ mondhatlan megelégedést, mellyel Zátonyi ’s a’ báró az ügyes kérdezőnek helybenhagyást integettek.

„Jól van, hát magad voltál; – folytatá Macskaházy – és a’ gonosztett’ szinhelyén kit láttál?”

„Csak a’ zsidót, ki kinn állt, – felelt Viola – mást senkit.”

„Nem láttad-e ott Czifrát?”

„Nem, a’ zsidó csak maga volt.”

„De a’ zsidó azt mondja, hogy te követted el a’ rablást, ’s fejedre fog esküdni, – folytatá Macskaházy.

„Nem bánom, – válaszolt a’ rab – én megmaradok állításomnál.”

„Nincs más mondani valód?” kérdezé Macskaházy.

„Nincs.”

„Talán a’ rabot ki lehetne vezetni?” szóla az ügyész az elnökhöz fordulva; mire ez parancsolatot adván, a’ hajduk behivattak ’s Viola velök a’ szobát elhagyá.

Száz szóviták között, mellyek e’ világon naponként kisebb vagy nagyobb közönség előtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, melly az igazságért vivatnék; az emberek’ többsége csak azon fárad, hogy a’ többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret’ fájának gyümölcse az, mi után az emberek napjainkban vágyódnak; nagyobb része megelégszik, ha csak másokkal hitetheti el, hogy evett belőle, bár maga jól tudja is, hogy soha a’ fához nem közelitett, olly édes mondhatni: mégis nekem volt igazságom! a’ valónak feltalálása nem nyujthat nagyobb élvezetet. E’ természetes, vagy legalább mivelődésünk által kifejlett hajlamunk – melly szerint a’ bölcselkedő védeni fogja theoriáját legtulzóbb következéseiben inkább, mint hogy annak hibásságát elismerné, melly szerint a’ régiség gyüjtő Lisippus’ aranyának fogja állitani azt, mit drága pénzen mint ollyant megvett, habár ezerszer meggyőződött is, hogy az csak utánzás – sehol sem hat annyira és sehol sem károsabban, mint büntető eljárásunkban; ’s olvasóim között alig lesz, ki – illy nemü tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismerve – nem tapasztalta volna, hogy minden jámborságuk mellett, mellyet rajtok a’ közönséges életben tapasztaltak, semmit kedvetlenebbül nem vesznek, mint ha valamelly gonosztettnél olly valakit, kit tettesnek tarthatnak, nem találnak. Macskaházynak, mint olvasóim tudják, még más okai voltak, mellyekért kiváná, hogy Viola a’ törvényszék által vétkesnek tartassék; ’s igy képzelhetik az örömet, mellyel, midőn körültekintett, a’ rab kikérdezése által a’ birákra tett hatást észrevevé.

Az ellentét, mellyben Viola’ ’s Liptáknénak mellette tett vallomása egymással állnak; az egész vádnak valószinütlensége, melly a’ rab által Macskaházy’ ’s főkép’ az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett, meggyőzék a’ jelenlévőket, hogy – mint Nyuzó mondá – az egész alávaló koholmány, ’s maga Völgyesy minden jó akarata mellett, mellyel a’ rabon segiteni kivánt, alig gondolhatott egyebet. Ha a’ zsidó és Czifra a’ jegyző’ kirablására csakugyan összebeszéltek, ’s ez alkalommal olly vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá, – mi legalább a’ sokat próbált Czifrára nézve a’ valószinüségek közé nem tartozik – ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván akadályoztatni a’ gonosztettet, épen Violához, Czifrának egykori czimborájához fordul? hogy a’ zsidó ’s Czifra, ha magokat vétkeseknek érzik, mint tanuk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hivatott? ’s végre nem vallotta-e be Viola, hogy a’ rablás csak a’ zsidó által követtetett el, ’s hogy Czifrát a’ hely’ szinén nem találta? mig a’ kovács épen arra esküszik, hogy Czifrát látta ’s őt vette üzőbe; miből világos, hogy e’ tanu vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy sötét éjszaka lévén, az előtte futó embert csak tévedésből nézte Czifrának.

„A’ dolog napfénynél világosabb, – mondá Zátonyi, miután mind ezen körülmények a’ törvényszéki tagok által többször ismételve felhozattak – a’ rab nem tagad semmit, hamar aláiratjuk a’ vallomásokat, tartunk egy kis szembesitést ’s azután röviden itélhetünk. Az óra kettőre jár, a’ rabnak három órát kell engednünk, hogy a’ halálra készüljön, ’s ötkor már sötét van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.”

„Az alig lesz lehetséges” – mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak látszott, mennyivel közelebb jött az itélet’ pillanata.

„Dehogy nem, – válaszolt Zátonyi – csak siessünk, nekem még ma szükségkép’ haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom, ’s azután szántatni is akarok.”

„Csak siessünk, siessünk, – inte Sóskuty is, kit, ugy látszott, inkább az elkésett ebéd, mint a’ közelgő itélet nyugtalanitott – angyali háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.”

„E’ tárgy ma nem végeztethetik be, – szóla közbe Völgyesy – a’ rabnak vallomása hosszu, legalább két órára van szükségem, hogy azt jegyzeteimből annak rendje szerint elkészithessem.”

„Az nem lesz szükséges, – mondá Nyuzó – mihelyt Viola kezembe került, esküttem’ jelenlétében kihallgattam őt; a’ rab, mint a’ tekintetes törvényszék tudja, semmit nem változtatott ’s vissza nem vett; ha nem is olly szép magyarsággal irott, mint azt a’ teins ur csinálná, elég jó, hogy – a’ rabbal aláiratván – a’ perhez mellékelhessük.”

A táblabirák, azon készséggel, mellyet gyüléseinkben, ha azok az ebéd’ órájánál tovább tartottak, ’s minden száj, beszéd helyett, még kellemesb mozgásra készül, közönségesen észrevehetünk, egyhangulag elfogadák ez inditványt, ’s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy miután a’ rab előbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem változtatta, de sok ollyakat vallott, miknek előbbi vallomásában nyomai nincsenek, kötelességének tartja mind ezeket is pontosan följegyezni.

„Följegyezni, mit? – kérdé Sóskuty bámulva – azt, hogy a’ notarius’ irományait teins Macskaházy ur ’s az alispánné ő nagysága raboltatták el?”

„Mindent, mit a’ rab a’ törvényszék előtt vallott” – válaszolt Völgyesy nyugodtan.

„Ez hallatlan!” kiáltott Nyuzó.

„A’ teins ur ismeri kötelességét mint biró, – mondá az ügyész – én ismerem a’ magamét; ön lelkiismérete szerint fogja kimondani itéletét, én, kinek voksom nincs, felfogok [sic] jegyezni mindent, mi felfogásom szerint a’ tárgyhoz tartozik.”

„Sed rogo domine spectabilis, – szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott burnótszelenczéjét tartva, a’ másikat összeszoritott ujjaival éghez emelé, annyira megijedt –, hová gondol?”

„Kötelességemre, – válaszolt nyugottan a’ megszólitott – ’s az parancsolja, hogy az esetnek előadásában, melly reám mint jegyzőre bizatik, semmit, mi fontossággal birhat, el ne hagyjak.”

„De hisz’ vannak olly dolgok is, mellyek a’ tárgyhoz épen nem tartoznak; – jegyzé meg Sóskuty – ha a’ rab nekünk predikacziót tartana, vagy a’ tyukszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felirná kegyed?”

„A’ dolgok, mellyeket a’ rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak,” – felelt a’ jegyző.

„De tisztelt barátom, – szólt a’ báró minden lehető udvariassággal – méltóztassék meggondolni, Zátonyi urnak még ma haza kell menni, hogy krumplit szedessen; és ha a’ gonosztevő’ fecsegését szóról szóra le akarja irni, ez lehetetlen. Azonkivül háziasszonyunk is elég régen vár; az udvariasság is azt kivánja, hogy siessünk.”

„Hol egy ember’ élete forog kérdésben, Zátonyi urnak krumplijai még egy napig várhatnak; én legalább illy alkalomnál az udvariasság’ szabályaival nem sokat gondolok.”

„Ugy látszik” – mormogott Zátonyi.

„Szörnyü antetirozottság!” sohajtott a’ báró.

„Hát talán mégis – mondá Kislaky félénken – az itélet’ kimondását holnapra hagyhatjuk, addig a’ teins ur fölteszi a’ vallomásokat, és Zátonyi ur –”

„Tökéletesen lehetetlen, – válaszolt emez – senki buzgóbban a’ nemes vármegye iránti kötelességeit nem teljesiti, mint én; nincs büntető törvényszék, mellyben részt nem vennék; de igy, csupa vexa miatt, gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.”

„Isten mentsen meg, – mondá az öreg Kislaky nyájasan – de mikor a’ jegyző ur kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a’ rab’ egész vallomásának följegyzésére kötelesnek érzi, ’s mikor látjuk, hogy azt félóra alatt nem végezheti el.”

„Ej bliktri! – szóla Zátonyi haragosan – tizenöt statariumnál voltam, pedig higyje el a’ teins ur, olly esetek voltak közte, hogy ha a’ dolog rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, ’s mégis mindeniken keresztül estünk egy nap alatt, ’s épen itt kellene felakadnom? Soha életemben illy praetensiókat, minőket a’ jegyző tesz, nem hallottam. Az utasitásban egyszerüen az áll: hogy a’ rab’ vallomását aláirja, ’s hogy abban neve, életkora, gonosztette ’s elfogatásának módja benn foglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a’ törvényszék előtt locsogni tetszett, szinte följegyeztessék, nem áll sehol az egész utasitásban; ’s mondjon nekem Völgyesy ur csak egy józan okot, mellynél fogva ezt kivánja, miután a’ rabnak Macskaházy ur által történt megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem, csak nem fogja tartani.”

„Okom, – válaszolt Völgyesy – mert az irományok’ hitelessége azt ugy kivánja; ’s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a’ tiszaréti jegyző ellen nemességi per kezdetett, ’s hogy Violának vallomása, legalább mennyiben az némelly irományoknak Tengelyi’ házánál követett elrablását elismeri, a’ legnagyobb fontosságu lehet.”

„Miután ugy látszik, – szóla Macskaházy élesen – némellyeknek igen szivökön látszik feküdni, hogy én ’s főkép’ Rétyné ő nagysága a’ perirományokban becsületünkben gázoló módon emlittessünk, én részemről, ha a’ teins törvényszék többsége ugy kivánja, azt épen nem ellenzem, legalább a’ tisztelt asszonyság meg fog ismerkedni barátjaival, mert hogy e’ tárgyak emlitése nem szükséges, az, ugy hiszem, mindenkinek világos.”

„Isten mentsen meg, – mondá a’ báró – hogy ez irományokban valami ollyan vétessék föl, mi ő nagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és –”

„Minden embernek megvan saját nézete, – vága közbe Macskaházy – és a’ teins törvényszék meg fogja itélhetni saját bölcsessége szerint, mennyire lehet kellemes a’ nagyságos bárónőnek ’s magamnak, ha Viola’ alávaló rágalmai a’ perben előadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak, főkép’ ha a’ zsivány érdemlett büntetését elnyeri, ’s nekünk a’ vádak’ alaptalanságának bebizonyitására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran, mond a’ közmondás, mindig marad valami! Mennyire illő ’s méltányos, hogy Völgyesy ur, ki a’ tisztújitásnál Réty ur’ elleneihez tartozott, most ez alkalmat használja fel, hogy boszút álljon, azt mindenki meg fogja itélhetni.”

Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az istent ’s minden szenteit, mindig kiveszik városuk’ patronusát; azonban Padua’ főpiaczára jobb volna talán sz. Antal ellen becstelenitő szavakat emelni, mint ha azt egy hatalmas, épen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében tennők; ’s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire sértve érzené magát a’ Réty-család, ha Viola’ vallomásának azon része, melly a’ nagyságos asszonyt illeti, az irományokban fölvétetik; az egész társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.

„Ez valóságos alávalóság” kiáltott Nyuzó.

„Mig én itt ülök, – harsoga, az asztalra ütve, Zátonyi – a’ zsivány’ alávaló hazudságaiból egy szó sem vétetik fel az irományok közé.”

Sóskuty, fejét csóválva, a’ megyében uralkodó pártoskodás felett sopánkodott, melly szerint egyesek még birói eljárásokat is arra használják, hogy politicai elleneiken boszut állhassanak.

Maga az öreg Kislaky, fia’ kedveért kerülni akarván az alispánnal minden összeütközést, megijedt a’ gondolattól, hogy elnöksége alatt olly valami történhetnék, mi által Réty ’s főkép’ nagyságos felesége magát sértve érezhetné, ’s kedves Kálmánja azon reménytől is megfosztatnék, melly miután a’ tisztújitás alatt Tengelyi’ védelmére föllépett, Etelka’ kezének elnyerésére neki még maradt. „Völgyesy ur – szóla engesztelő hangon – bizonyosan nem értette igy indítványát, tisztelt alispánunknak sértése bizonyosan távol vala czélzataitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a’ rab’ egész vallomásának részletes leirása szükségkép’ kellemetlenül fog hatni e’ nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a’ megye’ archivumában maradnának, – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – ez más volna, de igy, mint a’ dolgok állnak, tisztelt jegyzőnk maga sem kivánhatja, hogy egyik, e’ megye’ legelőkelőbb családainak közül megbecstelenítessék, főkép’ miután, ha a’ rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy ur megjegyzé, az illy ocsmányan rágalmazottak elvesztik a’ főeszközt, melly által magokat ellene védelmezhetnék.”

„Ki akadályozhatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges eszközt fenntartsa?” szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arczait szokatlan pirosság futá el.

A’ többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:

„Utasitásunk szerint csak egy kedvező szavazat szükséges, hogy a’ rab a’ haláltól fölmentessék. Ha Macskaházy ur magát, vagy Rétyné ő nagyságát az előttünk tett vallomás által rágalmazva érzi, ha – mint magam is hiszem, e’ rágalom’ tökéletes alaptalanságának bizonyitására nem szükséges egyéb, mint hogy Viola életben maradjon, ’s az ellene tett vizsgálat folytattatván, hazudságon éressék, és – min szinte nem kétkedem, önmaga vonja vissza állitásait: miért nem adná Macskaházy ur, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal birnak, e’ fölmentő itéletet?”

„Az igaz, – mondá Kislaky, ki igy két legfőbb kivánatát, azaz, mind a’ rabnak fölmentését, mind a’ Réty-család’ lekötelezését egyesithetni gondolván, egészen földerült – én magam csak már, hogy a’ teins alispán iránti tiszteletemet bebizonyithassam, kész volnék –”

„Per amorem! domine spectabilis, – mondá Zátonyi, ki ijedtségében burnotszelenczéjét ismét nyitva hagyá – hát ezt a’ gazembert nem akasztatnók fel?”

„Ez szörnyüség! – szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve – a’ legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyuzó ur, mi nevét örökké dicsőitendi, megfogja élete’ veszedelmével, elénkbe állitja, mi statarium vagyunk, ’s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez?! és ha még valami –”

„Én részemről, – vága közbe Nyuzó – ugyan nem leszek bolondja többé senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha illy gazember azután még fölmentetik.”

„Nem akasztani fel az illy embert! – kiálta Zátonyi – tizenöt statariumnál voltam, illy prostitutio még nem történt rajtam. Hisz’ ez a’ gonosztevőknek valóságos pártolása.”

„Persze, – lármázott Sóskuty – valóságos proemium a’ rablásra; irtóztató példa!”

„Igy az ördög sem fogja feltartani a’ közbátorságot” – harsogott a’ főbiró, ’s az asztal körül zaj támadt, mellyből csak egyes szavak – mint: scandalum publicum, hallatlan, fautores criminum, gyalázat – valának kihallhatók, mig Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet eszközölhetett ki magának, ’s a’ biráknak értésére adhatá, hogy nem a’ rabnak tökéletes fölmentését, hanem annak, a’ rendes birája elébe történendő állitását hozta inditványba.

„Persze, persze, – válaszolt Zátonyi haragosan – mintha nem tudnók, a’ rendes törvényszékek miként szoktak itélni. Három esetre emlékezem, – magam nem voltam jelen, máskép’ fogadom, a’ scandalum nem történt volna – hol a’ rab a’ statarium által a’ rendes birósághoz utasitatott, ’s mi volt következése? az egyik három hónapra, a’ másik egy esztendőre itéltetett, a’ harmadik épen felmentő sententiát kapott; pedig tiz forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem leszünk olly bolondok. A’ statarium nem azért adatott a’ nemes megyének, hogy vele ne éljen.”

„A’ rögtön-itélő törvényszéknek hatalma, – mondá Völgyesy, megvető tekintetet vetve a’ szólóra – ugy tartom, nem azon feltétel alatt adatott a’ nemes vármegyének, hogy magát évenkint pár felakasztott emberrel ez úton szerzett érdemeire nézve igazolhassa.”

„Az instructioban nyilván benn áll, – szólt Sóskuty, ki azalatt az utasitást forgatá – hogy a’ büntetés nem, lehet más, mint akasztófa; tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tőlünk az kivántatik, hogy valakit akasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk –”

„Engedelmet; – vága szavába Macskaházy – miután a’ rabnak fölmentése, vagy a’ rendes törvényszékhez való utasitása, legalább mélyen tisztelt elnökünk által, azért hozatott szóba, hogy ez által Rétyné ő nagyságának ’s bizonyos tekintetben magamnak valamelly kedvezés szereztessék: én, ki ő nagyságának ügyeit vezetni szerencsés vagyok ’s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez emelkedett érzelmü asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy személyes tekinteteknél fogva, mellyekkel a’ teins törvényszék iránta viseltetett, az igazság’ kiszolgáltatása csorbát szenvedett.”

„Ez nemes declaratió” mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.

„Mi engem illet, – tevé hozzá a’ szóló, meghajtva magát, szinte ajtatos képpel – bár igen jól tudom, milly éles fegyverek fognak talán e’ zsivány’ vallomásából ellenem készítetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit sem kivánhatnék inkább, mint hogy a’ rab életben maradva, még világosabban bebizonyithatnám minden álitásainak hamisságát, mint azt a’ teins törvényszék előtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem kötelességemet, mint hogy személyes érdekemnek a’ közjót feláldoznám; és általlátja mindenki, milly következéseket szülhetne, ha példa adatnék, miként még illy zsiványnál is, minő Viola, ha valaki ellen bármi alávaló ’s hihetetlen rágalmakat mond, magát a’ rögtön-itélő törvénykezés’ szigoruságától fölmentse?”

Sóskuty fölkelt, ’s az ügyészt e’ nemes nyilatkozat után megölelé. Zátonyi, ki egész életén át mindig függetlennek mutatkozott, valahányszor arra becsületes alkalmat – azaz ollyant, hol függetlensége senkit sem sértett – talált, kinyilatkoztatá, hogy ő részéről, ha e’ nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbé szigoru itéletet mondott volna; mert a’ birónak első kötelessége, tökéletes függetlenség; – ’s Kislaky e’ pillanatban nem tudá mit tegyen, ha Macskaházy által nem emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: valjon a’ rabnak a’ főbiró előtt tett vallomása irassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen uj készitessék, mi által az itélet másnapra halasztatnék?

„Az előbbi vallomást kell hitelesiteni” – szólának egy hangon a’ többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis jobb volna, Völgyesy urnak nézete szerint, máskép tenni fel a’ rab’ vallomását. Mire azonban Zátonyi urtól megjegyeztetett, hogy a’ legfelsőbb utasitás szerint a’ szavazatok’ összhangzása csak a’ halálos itélet kimondásánál kivántatik, ’s hogy itt már a’ többség határozott.”

„Azon esetben, – mondá Völgyesy – a’ teins törvényszék engem jegyzői hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemről kinyilatkoztatom, hogy a’ jegyzőkönyvet máskép’, mint mondám, szerkesztetni nem fogom.”

Kislaky e’ nyilatkozat által látszólag kellemetlenül vala érintve, ’s a’ zavar, mellyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi meghökkent, ’s a’ báró, felugorva székéről, Völgyesyhez futva, megrázta kezét, ’s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rosz néven, ha véleménye a’ többség által el nem fogadtatott. „Csak végre, emberek vagyunk mind, a’ legügyesebb köztünk hibázhat, – mondá nyájasan – im, mi valamennyien méltányoljuk nemes szándékát ’s jeles tehetségeit, de a’ többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a’ többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni később” ’stb. – A’ báró, ki talán mert utközben náthát kapott, vagy talán mert ebédje későbbre haladt, eddig rendkivül kevés beszédü vala, de ez alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül azonban, mert Völgyesy, végig hallgatva minden okait, csak azt válaszolá, hogy senki a’ többség’ határozásainak nem hódol szivesebben, mint ő, de hogy vannak dolgok, mellyekre nézve becsületes ember csak önmeggyőződésével számolhat, ’s hogy a’ jelen azok közé tartozik. Mire a’ törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzőjének kivánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segiti ki azon ajánlatával: hogy miután senkit meggyőződése ellen valamire kényszeriteni nem kell, ’s az instructioban arról, hogy az öt itélő táblabirón kivül még külön jegyző szükséges, emlités nem tétetik; ha ugy kivántatnék, a’ jegyzőséget, melly ugy is csak még a’ vallomások’ aláirásában ’s a’ rövid itélet föltételében áll, szivesen magára vállalja.

„Elfogadtatik, a’ legnagyobb köszönettel elfogadtatik; – kiálta Zátonyi – teins Völgyesy ur, ki csak most lépett a’ megye’ szolgálatába, majd meg fogja látni, milly gyümölcsöket hoz, ha valaki a’ reábizott kötelességet nem szorosan ugy akarja teljesiteni, mint azt a’ többség kivánja. Majd meglátja, mennyire halad ugynevezett meggyőződésével.”

„Teins Völgyesy ur – szóla Macskaházy, minden tőle kitehető nyájassággal, melly egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként hangzott – kétségen kivül csak azért vitte a’ dolgokat ennyire, hogy a’ gonosztevőt érdemlett büntetésétől megmentse; a’ czél, megengedem, szép és nemes lehet, legalább philanthropicus századunkban, főkép’ illy fiatal uri emberben igen megfogható; azonban megbocsáthatlan hiba volna tőlünk idősebbektől, ha az igazság’ kiszolgáltatásában magunkat ez által gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a’ jegyzőséget, de teins Völgyesy most midőn látja, hogy czélját a’ lemondás által el nem érheti, talán maga kész lesz hivatalát ismét felvállalni, ’s én illy kitünő ügyességü pennatól –”

Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek tartunk. Már mint gyermek testi gyengesége miatt nem oszthatva kortársainak zajos örömeit, ’s magános élethez szokva, az ifju, ki mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség érte azt, kinek hibás testalkotást adott a’ természet, mindinkább visszavonult az emberektől. „Púpos hátu vagyok, – igy szóla sokszor magában – mit keressek én az emberek között, hol csak megvetés vagy könyörület’ tárgya lehetek? Őrizkedjél azoktól, kiket a’ természet megjelelt, igy szól a’ közmondás; őrizkedjetek inkább ti, kiket a’ természet valami testi hibával megátkozott, az emberektől; bajotoknak rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztök. Érzelmeimnek viszonzást! – gondolá tovább, ’s ajkai néha keserü mosolyra vonultak – igen, ha az emberek közé mennék, ’s végre – mert hisz szivem nem zsugorodott össze, mint gyáva testem – egy lényt találnék, kihez magamat ellenállhatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet, mosolygásaért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a’ törpe, a’ pupos hátu, egy szép hölgynek lábaihoz borulva ’s szerelmet kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerü gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? ha az igazság mellett lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a’ legszentebbet csak nevetségessé teheti, ha mellette pupos nyomorék szavát emelte; nincs olly fönséges, olly férfias tett, szó, mellynél könyörületes mosollyra nem vonulnának az emberek’ ajkai, midőn hallják, hogy tőlem jő; nekem nincs mit keresni az emberek között!” – E’ gondolatok Völgyesyt természetesen magábaízárkózottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy fájdalmas érintkezéseket talál,’s igy az ifju ügyész, valahányszor társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó ’s néha épen a’miatt, hogy az mi őt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen kerültetett, mindig kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében bizonyos kényszerités, bizonyos féltékenység vala észrevehető, melly egyéb kitünő, főkép’ elmebeli tehetségeit háttérbe szoritá, ’s közelebbi ismeretség, mellyhez jelleménél fogva kevesen férhettek vala, szükséges, hogy valaki érdemeiről helyesen itélhessen. „Szegény Völgyesy, nincs szerényebb ember a’ világon” – ez vala a’ mód, mellyen Taksony megyében felőle mindenki szólt, ’s miután itt, mint majdnem mindenütt a’ világon, a’ pénz ’s az emberek csak külső nyomatjuk, nem belső értékök szerint fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifju ügyészben szerénységén kivül még valamit keresne.

Mennyivel általánosabb volt Völgyesy’ jelleméről Taksony megyében ezen itélet, annyival nagyobb bámulás fogta el az egész törvényszéket, midőn a’ szilárd módot látá, mellyel az ifju magát ez alkalomnál viselé, – ’s Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky maga nem egyszer csodálkozva néztek egymásra. – Völgyesy, kinek ez első hivatalos foglalatossága vala, ’s ki először életében alkalmat látott maga előtt, hol valakinek használhat ’s egyszersmind meggyőződése mellett küzdhet, kötelességének érzetében megfeledkezett mindenről. – Ő ellene vala a’ halálos büntetésnek általában véve is, de kettősen az, hol a’ vissza nem vehető itélet olly formákhoz köttetik, mellyek a’ birót csalódások ellen nem biztositják. Neki nem fért fejébe, miként lehet egyrészről kimondani, hogy a’ rögtön-itélő törvényszék halálos itéletnél egyebet nem mondhat ki, ’s a’ másikról elmellőzni mindazon formákat, mellyek ott, hol sokkal kisebb büntetésekről van szó, mellőzhetleneknek tartatnak, ’s csak azért fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala győződve, hogy mint a’ törvényszék’ jegyzője a’ halálos itélet’ elháritására alkalmat találand. Először gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, ’s keblében feltámadt egész önérzete. – Hogy egy tiszteletbeli alügyész’ fáradozásai ennyi táblabirói meggyőződés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni. Olly országban, hol az, valjon szólhatunk-e? születésünktől függ, csak következetes, ha a’ szólók között is nem az mit mondanak, hanem csak a’ polgári állás, mellyet elfoglalunk, vétetik tekintetbe, ’s csak Völgyesy’ tapasztalatlanságát bizonyitja, hogy őt ezen neheztelni látjuk. De hogy miután eddig nem tudta még, miként mivelt századunkban valamint nem jó pupos háttal, ugy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert azok, kiknél a’ nevelés, ezen lelki orthopoedia, hatását nem tette meg, azaz: a’ lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem látta, örök kisebbségre itélvék. E’ tapasztalás az ifjunak fájt; az szinte természetes, ’s nem is bámulhatjuk, ha a’ gunyt, mellyet Macskaházy nyájas mosolygása roszul takart, észrevevé ’s indulatját nem mérsékelheté, és midőn székéről fölkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az irományokat: miszerint a’ világnak minden kincsei őt nem fogják arra birni, hogy ez egész eljárásban, mellyet birói gyilkolásnál egyébnek nem tarthat, legkisebb részt vegyen.

Kár hogy epicus költő nem vagyok, soha szebb mezőm hivatásom’ bebizonyitására nem vala, mint midőn Völgyesy’ ezen szavainak következését leirnám. Homer Achilles’ haragjának festésével kezdi Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabiróhoz mérve? ’s hol találni szavakat azon indulat’ leírására, melly mint tudva van, nem haszontalan kardok’ kivonásában, hanem fenntarthatlan szóárban mutatkozik?

„Ez gazság” kiáltott Nyuzó.

„Infamia” mondá Zátonyi.

„Kövesse meg magát” rikácsolt Macskaházy.

Sóskuty olly sebesen hadart, hogy még első szavait sem érthettük, ’s maga Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arczain észrevehetni – haraggal monda valamit a’ zaj között.

„Tekintetes táblabiró urak! – mondá végre Völgyesy, miután nem kis erőködés után szóhoz jöhetett – én nem akartam senkit személyesen sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagyarázzam.”

„Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? – kiáltott Zátonyi mindig mérgesebben – azt, hogy a’ tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? de tudja-e, hogy az urnak többé szava nincs? Az, ki birákat dehonestál, infamis; az ur infamis.”

„Igen – szólt közbe a’ báró – infamisnak declaráljuk.”

„Statariális uton?” vága közbe Völgyesy keserü mosolygással.

„Statarialis uton vagy máskép, az nekem mindegy, – folytatá az előbbi – a’ ki biró vagy törvényszék ellen igy beszél, az infamis, benn áll a’ corpus jurisban, nincs kétség, és pedig egészen helyesen van. Törvénykezési rendszerünket dehonestálni, szörnyüség!”

„Est ad horripilationem!” kiáltott közbe Zátonyi. ’S ez általános borzadás, mellyet minden jelenlévők, volt jegyzőjök’ merényén, majd deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a’ szólót tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, számos tudósaink’ véleménye szerint, az anyoui-ház’ uralkodása alatt hozatott be hazánkba Francziaországból; igen valószinü, hogy a’ kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a’ franczia név cochonade erre látszik mutatni; ’s talán e’ két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a’ nagynak nevével tiszteltetett meg, mellyre Hunyadi Mátyásunkat nem tartók méltónak. – Völgyesy, ki e’ két – honunkban legkedvesebb indigenák’ egyike ellen felszólalt, csak magának tulajdonithatá az ingerültséget, mellyel mindenki ellene föllépett. Az infamiávali fenyegetések azonban, ugy látszott, nem tevék meg hatásukat, ’s a’ jegyző nyugodtan jártatá szemeit az egész társaság felett, mig végre ismét szóhoz jöhetett.

„Mondjanak ki reám törvényes infamiát statarialis uton, ha ugy tetszik, – szóla megindulás nélkül – de engedjék meg hogy nem azoknak kedveért, kik, ugy látszik, a’ rab’ kivégeztetésénél egyebet nem kivánnak: hanem azon mély tiszteletnél fogva, mellyel elnökünk iránt viseltetem –”

„Captatio benevolentiae; – kiáltott közbe Zátonyi – tisztelt elnökünk nem szorult illyenre illy emberektől –”

„A’ teins törvényszéket figyelmetessé tegyem” folytatá amaz.

„A’ teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége” lármázott közbe a’ báró.

„Azon nehéz felelet’ terhére, melly minden itt jelenvolt tagra háramolni fog, ha e’ jelen eljárás szomoru végéig folytattatnék.”

„Mi a’ manó! birót feleletre vonni? hallatlan!” mondá Sóskuty.

Zátonyi, burnótszelenczéjébe nyulva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni akar.

„Halljuk, halljuk!” szólt Kislaky a’ legnagyobb figyelemmel.

Völgyesy, az utasitással kezében, figyelmessé tevé a’ törvényszéket, hogy a’ rögtön-itélő törvényszék, csak mennyiben magát szigoruan szabályaihoz tartja, járhat el törvényesen; már pedig ezek szerint a’ jelen eset nem tartozik hatásköréhez.

„Ez szép ignorantia; – mondá Zátonyi megvetőleg – azonban mai időben fiatal embereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statarium alá való rab nem volt.”

„Igen, de a’ többi környülállások?” szólt közbe az ifju ügyész.

„Szörnyü tudatlanság! – mondá a’ táblabiró mindig fentebb hangon – talán nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi’ irásait azért rabolta el, hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem husz éves még? vagy zavart elméjü? vagy azon haramja csoport’ vezérei és czimborái, mellyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állittattak?” Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve, szelenczéjével, mellyet minden egyes kérdésnél markához csapott, mintegy magának tapsolt.

Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset ollyan, mellyet a’ törvényszék három nap alatt tisztába nem hozhat.

„Három nap alatt? – válaszolt Zátonyi nevetve – majd meglátjuk; három nap alatt husz illy gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna teendőinket, ha az ur impertinens kapczáskodásaival nem zavar.”

„’S hát elfeledni méltóztatott a’ rabnak vallomását, mellyben bizonyos vádak –”

„Ez nem tartozik a’ dologhoz; – szakitá félbe a’ szólót Sóskuty – az irományokban nem áll semmi, ’s én el fogom feledni.”

„Méltóságos uram!” szóla Völgyesy bámulva.

„Ő méltóságának teljesen igaza van – szólt Zátonyi; – mind azon badar beszéd, mit a’ rabtól hallottunk, nem a’ species facti-hoz való; mind erről a’ jegyzőkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha minden haszontalanságot, mit a’ rab magát mentegetve elmond, föl kellene jegyezni.”

„De az irományok kiegészitése?” vága közbe Völgyesy mindig hevesebben.

„Haszontalan formaság, – válaszolt a’ táblabiró, – ’s itt az utasitás hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll: hogy e’ törvényszék minden, a’ törvénykezés rendes utján különben szokásban levő formaságok mellőztéveliítél.”

„Igen, mi minden törvényes formák ellen itélhetünk, mint nekünk tetszik,” – ismételte a’ báró méltósággal.

„Hogy a’ tekintetes urak a’ rabot felakasztathatják, – kiálta végre Völgyesy minden mérsékletét vesztve – az nem szenved kétséget; de hogy eljárásukat soha birói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha mást erőszaknál nem látandok, az szinte igaz.”

„Micsoda?” kiáltott három hang egyszerre.

„A’ törvényszék nem áll olly férfiakból, minők az utasitás szerint a’ birói helyek’ betöltésére kivántatnak.”

„Ez sok, ez már mégis sok! – kiáltott Zátonyi felugorva székéről – nem vagyunk-e táblabirák? nem eskettettünk-e meg ülés’ kezdetén, hogy itéletünket egészen a’ legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint fogjuk kimondani?”

„’S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyilt itéletü férfiak?” folytatá a’ báró.

„Ki vele! ki vele!” harsogott Nyuzó.

„Actiot!” kiáltott Sóskuty.

Sok idő kellett, mig Völgyesy a’ zaj között érthetővé teheté magát arra nézve, hogy meggyőződése szerint a’ biróban részrehajlatlanság is szükséges.

„Bliktri! – harsogott Zátonyi – erről nem áll semmi az instructioban.”

„Igen, és ha volna, – folytatá körülhadarázva kezeivel Sóskuty – ki vádolhat minket részrehajlással? mondatott-e csak egy szó a’ rabnak védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?”

„Valóban kiváncsi volnék, – mondá éles hangon, szemét az ifju ügyészre függesztve, Macskaházy – a’ teins ur milly módon fogja bebizonyitani részrehajlásunkat.”

„E’ kiváncsiságot kielégithetem, – válaszolt, haragja mellett is legalább külsőleg nyugottabban a’ megszólitott. – Mi önt illeti, miután azon egy módot, mellyel magát a’ rab által emelt vádtól tökéletesen igazolhatná ’s melly nem más, mint ha a’ rab életben marad, magának fenntartani nem akarja: valószinünek látszik, hogy a’ vádnak a’ vádlóval egyszerrei megsemmisitése érdekében fekszik. A’ főbiró urra nézve, mi a’ részrehajlást illeti, kétség nem lehet: Nyuzó ur, birói székén, mint hóhér fogadta azt, kiről itélnie kellene.”

„Alávalóság! gazság! impertinentia! ki vele! actio!” kiáltatott mindenfelől.

„Hol az itéletre minden szavazatoknak egyenlősége kivántatik – szólt Völgyesy magasabbra emelve szavát – ’s öt közül az egyikre nézve valószinü, hogy a’ rabnak elitélése személyes érdekében fekszik; a’ másik nyilván a’ törvényszék előtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes ellenségeskedésben él: törvényes itélet nem mondathatik.”

A’ lárma elnyomta az ügyész’ szavát

„Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által tudassam; – kiáltott a’ félbeszakasztott, majdnem magán kivül haragjában – legfelsőbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak érdemlett büntetést eszközöljek ki.”

„Alávaló denuncians! Nem ismeri az 1805-iki törvényeket! gyalázatos!” ’s más ehhez hasonló felkiáltások, mellyek között leginkább a’ főbiró’ hangja vala kihallható, Völgyesyt meggyőzék, hogy minden további szólás haszontalan; ’s már menni akart, midőn Nyuzó, felugorva, gallérjához nyult: „Ki veled pupos hátu!” kiáltott dühösen.

„Ezért számolni fogunk,” – mondá Völgyesy, kalapját föltéve, ’s égő arczokkal hagyá el a’ szobát.

A’ zaj, melly e’ vitatkozás alatt a’ szobában, hol a’ törvényszék tartatott, támadt, az ajtó előtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára; a’ halk beszélgetések, mellyeket a’ hajduk ’s pandurok részint magok között, részint a’ tanukkal vagy a’ házba tartozó cselédekkel folytattak, elhallgattak, ’s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedő lárma hallatszott, ’s azokra nézve legalább, kik e’ hallgatók közül, mint sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság ’s igazság többnyire együtt jár, azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb birák törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, ugy látszott, más nézetben vala; ő az ajtóhoz közel ülvén minden egyes szót meghalla, ’s nem egyszer mondá sohajtva a’ mellette álló kovácshoz: „Ej az urak nagyon haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy épen illyenkor kell kezeik közé kerülni!” A’ többiek vegyületlen gyönyörüséggel hallgaták a’ zajt, melly által az itélőszék sajátszerüleg nyilvánossá vált. Tudva van, hogy a’ nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztositéka nincs; valamint a’ legerősebb méreg – a’ kék savany – elveszti erejét, ha a’ nap’ sugarainak kitétetik: ugy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha teljes világosság áthatá, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem, hogy a’ magyar demosnak azon tagjai, kiket a’ tiszttartói lak’ folyosóján összegyülve találunk, erre e’ pillanatban gondoltak volna, ’s a’ gyönyörüség, melly minden arczon e’ nyerseségek’ hallásánál elterjedett, alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, melly mindenikünket eltölti, ha mit régen szivén hord, más valaki által kimondva hallhatja.

Csak Viola nem osztá, mint látszott, ez általános érdeket. A’ folyosó’ kartámaszához dőlve állt őrei között elmerülve egy tárgynak látásán, mellyen szemei mozdulatlanul függtek. A’ kapu mellett nője, egyik gyermekével karján, ’s mellette kis fiával állt, és a’ zsivány előtt eltünt minden e’ látományon kivül.

A’ szegény asszony, mihelyt a’ törvényszék megkezdetett, ide a’ kapuhoz jött ’s bémenetelt kért; ’s miután az őrök e’ kérését megtagadták, megfeledkezve a’ dolog’ lehetetlenségéről, erőszakkal akará kivinni szándékát. Mind hasztalan; a’ főbiró’ parancsa szerint a’ pandurok lökdösve tasziták vissza a’ tolakodót. Midőn a’ szegény Zsuzsi minden erölködésnek hasztalanságát látá, ’s noha kéréseiben könyörületből a’ nézők’ egy része által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett: a’ vasvillákkal felállitott parasztok’ egyike mellett foglalt helyet. – Viola látta mind ezt, látta a’ kegyetlen módot, mellyel nője ’s gyermeke visszataszitatott, látta a’ fájdalmat, melly e’ kedves teremtés’ arczain elterült, az erölködést, mellyel könyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet ’s kebléhez szoritva kedvesét, a’ szivnek dobogását érezheti, mellynek szeretetét ez egész világ el nem rabolhatja tőle, ’s itt kelle állnia pár lépésre nőjétől ’s mégis elválasztva tőle. Valami olly mondhatlanul keserves vala e’ két ember’ helyzetében, mi még a’ nem felette érzékeny őrökre is fájdalmasan hatott, ’s közülök egynél több könyörületre fakadt, midőn e’ két egymástól távol ’s mégis egymásban olly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre nézett.

Midőn a’ törvényszék’ szobájának ajtaja megnyilt ’s Völgyesy a’ folyosóra lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy itéletének meghallgatására hivatik, ’s vágyódott a’ pillanatra, melly után, mint az őröktől hallá, nőjével együtt lehet. „Vége van?” – kérdezé a’ kijövőt.

„Még nincs” mondá emez halkabban.

„’S a’ teins ur elmegy?”

„Nincs szavazatom, – felelt az ügyész sohajtva – nem lehetek semmi hasznára.”

„Tudtam; – mondá Viola ’s arczain keserü mosolygás lejte át – isten áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye véghez, hogy szegény feleségemet ide eresszék. Ott áll a’ kapu mellett a’ nyomorult, gyermekeivel, körüllökdösik ’s nem eresztik hozzám; ezeknek az embereknek nincsen szivök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kivánok; hisz’ kötözve ’s panduroktól körülfogva vagyok, egy pár óra mulva halál’ fia, mit árthat a’ teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szive valamivel kevesebbet fáj?”

„Meglesz kivánata,” – válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, ’s miután a’ kapunál Viola’ nőjét ’s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba merülve elment.

A’ jelenetet, mellynek a’ folyosón állók most, midőn a’ szerencsétlen nő gyermekeivel lelánczolt férjéhez jött, tanui voltak, nem fogom leirni. A’ szerencsétlenek nem szóltak, de midőn a’ zsiványnak kis fia, sirva, apjának a’ kötelektől feltört egyik kezét csókolá, ’s a’ nő reszketve megszoritá a’ másikat, ’s a’ rab’ halvány arczain nehéz könyek peregtek le: a’ nézők között alig maradt egy szem szárazan.

Benn a’ szobában a’ táblabirák’ nemes indignatioja azalatt lecsillapult. Macskaházy az irásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyuzó, fogai között dörmögve, szidá Völgyesy’ szemtelenségét; a’ többiek közönös tárgyakról suttogtak egymás között, elég jó kedvüen, Kislakyt kivéve, kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetünőbbé lőn.

Csak még a’ rab’ vallomásának aláirása kivántatott. Viola behivatván, midőn vallomása előtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne mindazokról, mellyeket ma Tengelyi’ irásairól a’ törvényszék’ elébe terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá, hogy csak az a’ kérdés: valjon e’ vallomásban foglaltakat valóknak állitja-e? ’s hogy minden egyebet, amit mondott ’s mi nem e’ tárgyhoz tartozik, a’ törvényszék külön fogja följegyezni: nehézség nélkül irta oda nevét.

A’ per készen vala itélet alá, ’s Zátonyi, nagyot ásitva, ajánlá körül szelenczéjét azon megjegyzéssel, hogy soha több baja statariumnál nem volt még; mig a’ báró talán huszadszor nézve óráját a’ törvényszéket figyelmessé tevé, hogy három óra van, a’ hosszu koplalástól már feje is megfájult, ’s hogy sietniök kell.

Macskaházy, röviden elősorolva még egyszer a’ perből kivilágosodott tényeket, azzal végzé előadását, hogy ez esetben a’ halálos itéletről kétség nem lehet. Ugyanezt mondá más szavakkal Nyuzó; Zátonyi nevetve megjegyzé, hogy e’ perben érzelgő asszony sem mondhatna mást; a’ báró udvariasan meghajtva magát, egész kiterjedésében osztja tisztelt biró társainak annyi okokkal támogatott itéletét; csak Kislaky vala hátra még, ’s ki a’ jámbor öreget látá, a’ mint székén körülfészkelődve a’ birák’ egyikétől másikához fordult, ’s hallva az egyes szavazatokat, felsohajtott ’s kezeit éghez emelé, mig végre a’ sor reá került, piros arczai talán évek óta először elhalványultak, ’s a’ papir mellyet ujjaival sodorgatott, reszketni kezde: az nem nézhete könyürület nélkül becsületes képére.

Gondoljuk magunkat helyzetébe. Kislaky nyájas, jószivü ember vala, egyike azon boldogoknak, kik végzetök által nyugodt kedélylyel megajándékozva ’s szerencsés helyzetbe állitva, soha sorsukkal vagy az emberekkel küzdeni nem kénytelenitetnek, ’s kiknek, hogy akaratuk nehézségek által megszilárduljon, vagy érzelmeik elkeseritessenek, alkalmuk nincs. Szeretve nőjétől, ki reá, minthogy neki magának akarata nem volt, határtalan béfolyást gyakorolt; szeretve fiától ’s az ismerősöktől ’s cselédei ’s jobbágyaitól, viszont szeretve mindenkit, csak jót ’s kedvest téve mindenkinek, Kislaky elvénült a’ nélkül, hogy ez élet’ sötét oldalaival megismerkedett volna, a’ nélkül, hogy egyszer olly valamihez kellene magát határoznia, mi szive’ érzelmével ellentétben állt; ’s most egyszerre az kivántatik tőle, hogy ő, ki ez életnek egész becsét ismeri, ő, ki még egy kutyát sem tudna sérteni; rögtön-halálos itéletet mondjon ember felett!! A’ többiek kimondták itéletöket, de ha a’ szavazóknak csak egyike ellenkezőleg nyilatkozik, a’ rabnak élete mentve van, nemcsak a’ jelen pillanatra nézve, hanem hihetőkép’ egészen; mert nem valószinü, hogy Viola, ha később halálra itéltetnék is, királyi kegyelemre nem számolhatna, miután a’ halálos félelem minden kinain már egyszer keresztül-ment. Egy emberélet kezében van. Egy szó, ’s fölmentheti; egy szó, ’s ki e’ szerencsétlent a’ hóhérnak általadja, ő lesz. – ’S más részről birói kötelessége, a’ közbátorság’ feltartásának érdeke, mellyet ő, mint hazánkban sok becsületes ember csak a’ legszigorubb eszközök által gondolt megőrizhetőnek. Az elnök hallgatva ült székén ’s nem tudá magát semmire határozni.

„De kérem alássan, – mondá Sóskuty, ismét kihuzva óráját – tisztelt háziasszonyunkat tovább csak nem váratjuk már.”

„Igazság, – szólt Kislaky, fölébresztve mély gondolataiból – már késő van, hagyjuk az itéletet holnapra; ma a’ szerencsétlen executio ugy sem történhetik meg.”

„És miért nem? – kérdezé Zátonyi bámulva – nekem okvetlenül haza kell mennem még ma, máskép holnap nem szánthatok.”

„De a’ rabnak legalább is három órát kell adnunk, – jegyzé meg az elnök – ’s ötkor tökéletesen sötét van, sötétben pedig nem hajtathatjuk végre az itéletet.”

„Tisztelt elnökünknek tökéletes igaza van; – vága közbe Sóskuty – ma este tarrokozunk, [sic] ugyis még egy elfogott pagat-ultimoval a’ teins urnak adósa vagyok. De nem látom által az itéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.”

„Mert, mert – mondá Kislaky nyugtalanul – a’ halálos itéletnek kimondása csak tőlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztába magammal.”

„Domine spectabilis, – szólt Zátonyi összecsapva kezeit – korában ’s miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt nincs tisztában magával! Tizenöt statariumnál voltam ’s mindig első pillanatban tisztában voltam magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megitélnék.”

A’ többiek bámulva néztek egymásra, ’s Nyuzó alig tarthatá vissza magát, hogy a’ megvetést, mellyet e’ gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában, ’s sem fölmentő, sem kárhoztató itéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész holnapig halasztassék.

Macskaházy, ki czélját, midőn Völgyesy távozott, elérve gondolá, ujra nyugtalanná lett. Ő ismeré térét, ’s tudta, hogy ha Kislaky az itélet kimondása előtt haza megy, nője ’s Kálmán’ kéréseinek ’s Völgyesy’ okoskodásainak ellentállni nem fog, ’s azért mindent el akart követni, hogy Viola halálos itélete, mellynek végrehajtása nálánál senkinek inkább szivén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.

„Reánk nézve – szólt a’ lehetőségig nyugottan az ügyész – mindegy; ha a’ teins ur ugy kivánja, hogy csak holnap itéljünk, a’ dolog közönös, ’s én részemről csak a’ rab’ sorsának könnyitéseért kivánnám az egész tárgyat bevégezni. Ha az itélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nőjével ’s gyermekeivel, nyugottabban készülhet a’ halálra, megteheti rendeléseit, ha netalán még teendői vannak. Azonban, ha teins urnak legkisebb alkalmatlanságára volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.”

Zátonyi, midőn a’ hatást, mellyet e’ szavak Kislakyra tevének, észrevevé, azt adá hozzá: hogy Viola ugyan nagy gonosztevő ’s kétség kivül megérdemlené, hogy tiz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember ember marad, ’s ő a’ Macskaházy ur által mondottakat a’ teins törvényszék’ tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután ugy is az itélet’ minőségére nézve józan emberek között kétség nem lehet, ’s Violának életét megmenteni valóságos polgári bün volna.

Macskaházy elmondá: hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek szándékában nem volt, hogy illy gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy senki nálánál jobban nem tudja, miként a’ birónak itéleteiben személyes hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky ur, bár vérző kebellel ’s önmegtagadással, soha a’ megyének benne helyzett bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a’ humanitasról szólt hosszasan, ’s bebizonyitá, mennyire kivánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt halálra itéljék. A’ példának szüksége emlitetett, az, hogy ki a’ gonosznak megbocsát, a’ jókat bünteti; mit tudom én, hány az ezerszer elmondott okok közül, mellyek a’ halálos büntetés mellett felhozatnak, ’s senkit, kinek az ég elég szivet adott, hogy azon, mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen, még meg nem győztek. Nyuzó szörnyünél szörnyübb gonosztetteket beszélt el, mellyek Viola és czimborái által állitólag elkövettettek ’s el fognak követtetni a’ megyében, ha a’ statarialis biróságtóli félelem elvétetik; mig a’ jámbor öreg, megtámadva mindenfelől, nem látva maga mellett senkit, ki titkos aggodalmait osztaná, nem tudva mit feleljen olly okokra, mellyeket egész életében czáfolhatlanoknak tartott, ’s mellyeknek most is csak szive mondott ellent: nehezen felsohajtva, kimondá a’ várt itéletet.

„Isten látja lelkemet, – szóla, szemeit éghez emelve – nem tudom mit adnék, ha ez embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg kötelességemet.”

Macskaházy mindjárt hozzáfogott az itélet’ irásához; a’ többiek minden módon fel akarák deriteni elnöküket, kinek keblére, mióta az itéletet kimondá, felelősségének egész érzete nehezedett.

E’ pillanatban az ajtó megnyilt, ’s fiát kezénél tartva, két hajdutól, kik őt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a’ szobába.

A’ szegény asszony, miután a’ folyosóra jutott, kisebb gyermekét Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az őrök könyörületből helyet engedének. A’ csend, melly a’ szobában, hol a’ birák együtt ültek, mióta Völgyesy elment, ’s a’ rab vallomását aláirta, támadott ’s a’ mellette álló hajdunak halk intése, hogy bizonyosan most készitik az itéletet: lelkét véghetlen aggodalommal tölték. „Csak bemehetnék, – szóla egyszer másszor szomszédaihoz – ha megkérem, lehetetlen, hogy elitéljék” ’s szemei szüntelen az ajtón függtek, melly megett élte határoztatik el. Végre nem türhetve ez állapotot tovább, Liptáknéhoz ment, ki épen az ajtó mellett ült, ’s midőn halkan beszélgetve ezzel senki reá nem figyelt, fiával berohant az ajtón mielőtt őt valaki visszatarthatá.

„Irgalmat! – kiáltott a’ szerencsétlen, Kislaky’ lábaihoz borulva – irgalmat teins uram! ne öljék meg férjemet!”

Kislaky, meghatva e’ jelenettől, fel akará emelni a’ térdelőt.

„Nem, nem, – zokoga emez – hadd térdepeljek itt, én és gyermekem; csókold meg a’ teins ur’ kezét, lám, tőle függ apád’ élete, – mondá, a’ kis Pistát maga mellé huzva – olly jó ur, neki fogunk köszönni mindent.”

„Kérem, ne öljék meg apámat” sirt a’ kis Pista.

„Micsoda szemtelenség ez? – kiáltott Nyuzó – a’ teins törvényszék nem öl senkit.”

„Nem, isten mentse meg, – szólt az asszony szeliden – ne hallgassanak ez ostoba fiura, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját; nem tudja mit szól, szegény paraszt gyerek, nincs nevelése; magam sem tudom mit beszélek.”

„Szegény asszony, – mondá Kislaky – a’ birónak nehéz, de szoros kötelességei vannak, és –”

„Nem is azt kérem teins törvényszék, – mondá Zsuzsi mindig térdelve – hogy a’ büntetéstől fölmentsék, isten ments; büntessék meg szigoruan, keményen, akár hogy, csak ne öljék meg…. istenem, megint a’ szerencsétlen szót mondtam; ne haragudjanak reám, büntessék Violát, hosszu, nem bánom, örök fogsággal, ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a’ halált, oh, Viola sokszor beszél illyeket, ne higyjenek neki, lám, akkor nem látta gyermekeit; most, mióta a’ kis Pistát ismét megcsókolta, nem szólna illyeket. És kisebb gyermekem is olly szépen mosolygott reá. Oh, ha látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját hijja, nem hinnék, hogy Viola meg akar halni!”

„Mire való ez a’ haszontalan asszonyi vinnyogás? – kiálta Nyuzó – szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj’, férjed meg fog halni, ha nem szereti, annyival jobb.”

„Hát azt mondtam, hogy ő nem szereti? – sohajta Violáné, ki e’ szavakra más gondolatra jött – istenem, mit beszélek! sőt Viola csak épen halálát kivánja; lássák, nem is büntetés neki, ha őt büntetni akarják, be kell zárni, százszor mondta életében: inkább meghalok, mint hogy tömlöczbe zárjanak.”

Kislaky szorult kebellel nézé a’ szerencsétlent ’s szemeiben köny ragyogott. Sóskuty a’ legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.

„Ugy-e, teins uram, be kell zárni? – folytatá az esdeklő, észrevéve fölgerjedését – mit neki a’ halál, egy percz ’s vége van; de nekünk, két gyermekem van, ez itt ’s egy kinn Liptáknénál; mit csináljunk, ha e’ gyermekeknek apját felakasztják?”

Zátonyi megjegyzé: hogy a’ gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják, akár husz évig tömlöczben marad.

„Nem, nem, – mondá Zsuzsi – a’ teins uraknak az mindegy, nekünk nem. Férjem jól fogja viselni magát, én fel megyek gyalog Bécsbe, térdeimen fogok csuszni a’ király előtt, mig férjemnek grátiát kapok, ’s ha nem is, legalább néha elmehetek tömlöczébe, megmutathatom gyermekeit, hogy nőttek, ételt hordhatok neki, ruhát…. oh, csak zárják tömlöczbe, az egy egész mennyország nekem. A’ halál, az szörnyü!”

„Két fertály négyre, az szörnyüség!” sóhajtott Sóskuty.

„Hagyjon békét kend, – mondá Zátonyi, szelenczéjéből szippantva – késő, itéletünket kimondtuk.”

„Az itéletet! a’ halálos itéletet!” kiáltott Zsuzsi, borzadva felugorván.

„Itt van,” – szólt Nyuzó gunyoló hangon, egy iv papirra mutatva, mellyet Macskaházy épen beporzott.

„De ha rosz, ha hibás itélet, – szóla feszült hangon a’ nő – ha én mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a’ halál nem büntetés, csak minket tenne szerencsétlenné.”

„A’ mi megvan, az megvan, – szólt Zátonyi – ne háborgasson haszontalan rimánkodásával.”

„Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz, – tevé hozzá a’ báró – igy holnapig maradhatunk itt.”

„De kérem, – mondá Zsuzsi, mindig inkább eliszonyodva – mi ez az iv papiros, hisz mást vehetnek ’s arra mást irhatnak, ’s Violám élni fog.”

„Majd bizony, nem eleget fáradtunk, – enyelge Nyuzó – Macskaházy ur kend’ kedvéért mindjárt ujat ir.”

„Nem kedvemért, egy ember’ életeért.”

„Szegény asszony, – szóla most Kislaky, szemeit törülve – az itéletet nem szabad megváltoztatnunk.”

„Nem szabad!” – kiálta Zsuzsi, szemeit éghez emelve.

„Lehetetlen” válaszolt Zátonyi nyugottan, ’s a’ szegény asszony egy sikoltással földre dölt. – – –

„Hála istennek, – szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony kivitetvén, az itélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá, felolvastatott, ’s a’ törvényszék’ tagjai a’ kastély felé indultak – ezen túlestünk volna!”

„Elég ügygyel, bajjal; soha illyen statarialis sedriát nem láttam,” – mondá a’ másik.

„Denique, ha a’ praeses gyenge” jegyzé meg Sóskuty.

„Persze, mikor egy statarialis praeses illy asszonyi rimánkodásokon elpityeredik, – szóla közbe Nyuzó, ki azalatt hozzájok jött – gyávaság; ha nem erőltetjük, ki tudja, elvégezzük-e ma?”

„’S pedig négy óra van, fogadok, az egész ebéd oda van, – sohajtott Sóskuty – pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.”

Mig a’ táblabirák igy mulattak, Kislaky távol a’ többiektől mély gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy uj, soha nem gyanitott érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. „Istenem! – mondá magában – e’ szerencsétlen asszony’, ez ember’ élete lelkemen fekszik, soha nyugott nem leszek többé! miért mondtam ki a’ halálos itéletet?”

Oh, miért vannak törvények, mellyeknek szükségéről az ész meg nem győződhetik, ’s mellyeknek teljesitésénél a’ jobb ember’ szivét borzadás tölti el!

---