Mikor Violáné magához tért ’s követőivel az ütközetnek szinhelyére jött, minden nyugott ’s hallgatag vala ismét. A’ léptek, mellyekkel a’ győzedelmes sereg kötözött rabjával ’s sebesült pajtásaival sz. Vilmos felé sietett, rég nem hallatszottak; a’ kurjongatás, mellyel diadalát ünnepelé, a’ távolban elhangzott, ’s csak a’ varjuk’ nagy serege, melly álmából fölijesztetett, szállonga még károgva az erdő felett. A’ kunyhó körül a’ nyitott helyen, melly mindenfelől bokroktól körülvéve a’ hajléknak mintegy udvarul szolgált, itt ott szétszórva parázszsá égett fatöredékek hevertek, ’s egy félig megmaradt gerenda – melly még néha lángot vetve, mint gyászszövétnek álla a’ kiégett falak felett – gyenge bizonytalan világot terjesztett a’ romokon.
Violáné nyugott vala. Az emberi szivben az öröm ’s fájdalomnak csak egy bizonyos mennyisége fér meg; ha a’ kehely egyszer szinig telve van, a’ tenger’ árjai átmehetnek rajta ’s egy cseppel sem fogják nevelni tartalmát; ha a’ mérleg egyszer elveszti egyensúlyát ’s a’ serpenyők’ egyike bizonyos pontig leebbment, rakj rá mázsákat, ’s mig terhe alatt el nem törik, mélyebbre nem nyomhatod le. A’ szerencsétlen asszony rég elérte e’ pontot. Midőn a’ kunyhóhoz ért, kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatva állt; Peti ’s a’ gulyás, ki Violánét vezette, szinte nem szóltak; végre az asszony, erőt véve önmagán, sebesen az ajtóhoz ment ’s benézett.
„Peti, – szólt, visszafordulva, a’ füsttől elfojtott lélekzettel – gyujts tüzet, elég fát ’s parázst találhatsz a’ földön, hadd keressem férjemet.”
Peti, sohajtva, parázst ment szedni; a’ gulyás, – kinek e’ kétségbeesett nyugalom, mellyet a’ szerencsétlen asszonyon észrevett, százszor borzasztóbb vala, mint ha őt hajait tépve látná, – kezével törülé szemeit. „Zsuzsi lelkem, – szólt végre – menj oda hátrább a’ fák alá, majd mi keressük…. azaz nem férjedet, az meglátod nem is volt itt, hanem csak a’ többieket, ha csakugyan valakinek baja történt volna. Légy nyugott Zsuzsim, – tevé hozzá, megfogva kezét – férjed nem is volt itt, meg mernék esküdni reá.” – A’ szegény ember tudta, hogy hazud, tudta, hogy mihelyt Peti tüze’ fellobog, Violát – talán félig elégve – a’ romok között fogják találni, vagy hogy legalább üldözőinek kezeibe került; de ő üdvösségét adta volna, ha e’ szerencsétlennek szivében csak egy perczre ismét reményt önthet.
„Hagyja el kend István – mondá Violáné nyugottan – tudok mindent, el vagyok készülve mindenhez, meglátják, nem lesz bajok velem, ha félig elégve találom; csak láthassam ismét, neki jobb itt ez elégett falak, mint ott ellenségei között, legalább nem szenved többé.”
„De mikor már mondom, hogy Viola nem volt itt; – válaszolt István – teremt-ugysegéljen, üdvösségemre mondom, nem volt itt; hát mi az ördögnek keresgélnél a’ füst között? Ez, látod, nem asszonynak való, ha véletlenül valami undoritót találsz, ki tudja, nem árt-e meg. Menj vissza ’s mi majd mindent megnézünk.”
Violáné azonban nem vala azon gyenge érzékeny teremtéseknek egyike, minőket főkép’ müveltebb osztályaink’ asszonyai közt találunk. Azon lágyságot, azon akarat nélküli hozzánk simulást, melly az asszonyiasság’ nevezete alatt felsőbb osztályok’ hölgyeinél olly ellenállhatlannak tartatik, a’ falunak e’ test- ’s lélekben erős leányában ne keresse senki. E’ szivet keményebb anyagból alkotá a’ természet. Ha férjét veszély környezé, a’ helyett hogy remegne, ő vele osztá veszélyeit; ha szenvedőt látott, ő nem sirt, de segitett; ő nem halványult, nem ájult el a’ seb előtt, hanem békötözé; nem sohajtozott, hanem dolgozott gyermekeiért. – Ott az erdő’ szélén, midőn hallva az üldözők’ kiáltásait ’s a’ lövéseket, látva a’ vörös fényt melly között talán férje leheli ki életét, ő, ki éltetét adta volna Violáért, csak jelen sem lehetett szenvedéseinél, hogy az elcsüggedőt szerető szavával vigasztalja, – a’ lelki erő, mellynek hasznát nem veheté, elhagyá a’ szerencsétlen asszonyt, ’s magán kivül dőlt követői’ karjai közé. De e’ gyengeség’ pillanatai elmultak; érzé, hogy férjének ’s gyermekeinek talán szüksége van reá, ’s a’ tetterő, mellyel kedveseiért használhatott, ismét feltámadt szivében.
„Köszönöm István, hogy igy gondoskodik rólam – szólt meghatott hangon, – nem szükség, hogy aggódjék, ismét jól érzem magamat. Akár mit lássak itt a’ kunyhóban, valami bizonyost fogok tudni, ’s lássa kend, az jobb. Ha férjem meghalt, elássuk itt a’ fák alatt, legalább a’ helyet fogjuk ismerni, hol pihen, ’s eljöhetek gyermekeimmel sirjához, ’s itt sirhatjuk ki könnyeinket.”
„Mondom, Viola nincs itt” – szólt a’ gulyás – de látod, ha félig elégett embereket látsz…. a’ dolog mégis nem asszonynak való. Még ha egészen egészséges volnál, isten neki, de igy! Mikor tanyámon most két esztendeje tüz támadt, csak két tehén égett belé, ’s mégis mikor nagyságos asszonyom jött, ’s a’ szegény fekete dögöket látta, ugy elborzadt –”
„Nem vagyok én nagyságos asszony, – viszonzá Zsuzsi keserüen – ők borzadhatnak, elájulhatnak; én zsivány’ felesége vagyok, nekem illyenekre nincs időm. Hej, bátyám, ha tudná, mióta Viola zsivánnyyá lett, milly gondolatok jártak át szegény fejemen, millyeket álmodtam; ha estétől reggelig házamban vagy kinn a’ mezőn férjemet vártam ’s ő nem jöhetett, milly iszonyu lehetőségeket képzelék magamnak, – nem félne, hogy valamitől még elborzadhatok e’ világon. Bár mi vár reám, csak a’ szerencsétlenségnek egy neme lesz; én esztendőkig a’ pokolnak minden kinait egyszerre türtem képzetemben.”
A’ tüz, mellyet a’ czigány azalatt a’ kunyhó körül rakott, lobogó világot kezde terjeszteni. Violáné körültekintett. Az ajtó előtt a’ sz. vilmosi parasztnak holt teste feküdt, ki a’ commissarius mellett az ajtón keresztül agyonlövetett; valamivel távolabb a’ bokrok’ közelében még egy pár holttest vala látható. Violáné megnézé a’ halottakat, ’s látva hogy egy sem férje, égő darab fával bevilágitva a’ kunyhóba nézett.
Nem fogom leirni a’ látmányt, melly előtt maga az öreg gulyás elhalványodott. Az asztal feldőlve még füstölt, a’ kunyhó’ belsejében puskák ’s pisztolyok feketévé égett agyakkal hevertek. A’ szerencsétlenek, kik itt végzék éltöket, az egyik hamuvá égett szalmaágya felett, a’ másik a’ szegletek’ egyikében feküdtek.
„Ő nincs itt – szólt végre Violáné, miután a’ holttesteket, ámbár vonásaik ismerhetlenekké váltak, sokáig figyelemmel nézte volt. – Nincs ezüst gyürü ujjaikon, ’s férjem gyürüjétől meg nem válik, Violát megfogták.”
„Dehogy fogták, – mondá a’ gulyás, ki még mindig reményeket akart ébreszteni a’ szerencsétlen asszonyban – ő hihetőkép –”
„És ez mi? – vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsővü [sic] puskát emelt fel – e’ fegyvert férjem mindig magával hordá. Fogja kend – tevé hozzá – ’s tartsa meg emlékéül.”
„Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom,” – mondá a’ gulyás.
„’S most isten áldja meg jó szándékáért, – folytatá Violáné – ha tovább jőne velem, kend is bajba keveredhetnék. Peti elkisér sz. Vilmosra, bizonyosan oda hurczolták férjemet.”
’S ezzel a’ barátok elváltak; a’ gulyás, szomoru gondolatokba elmerülve, lovaihoz, ’s miután azokat előbbi helyökön találá, tanyájához vevé utját. A’ zsivány’ felesége Petivel sz. Vilmos felé sietett.
Itt a’ zaj, mellyet az üldözőknek kiindulása ’s még inkább győzelmes visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyuzó ’s Macskaházy a’ nemesek’ hadnagya’ házába aludni mentek; a’ falusi lakosok, kik az ostromnál részt vettek, részint házaikban pihentek, részint a’ kocsmában felejték a’ veszélyeket, mellyeken keresztülmentek; maga Viola, ki a’ faluháza’ nyitott szinében köttetett ki ’s két hajdu és ép’ annyi paraszt által strázsáltatott, fáradtan álomba szenderült. Midőn a’ szerencsétlen az erdőn keresztül sz. Vilmos felé hurczoltatván, elfogatása óta először magához jött ’s körültekintve a’ szurok-szövétnek’ bizonytalan világánál, mellyel a’ pandurok’ egyike a’ sereget vezeté, reménytelen helyzetét látá, ’s a’ történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi irásai jutottak eszébe. Mikor az égő kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira volt elvakitva, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki által ragadtattak el, ’s többször kérdezé azokat, ki őt felváltva hordák – mert a’ főbiró, midőn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain menjen – nem tudnak-e semmit felőlök. A’ kérdezettek vagy épen nem, vagy tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki, a’ többieknél beszédesebb, elmondá, hogy azon pillanatban, mikor a’ kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak a’ főbiró és Macskaházy álltak, ’s hogy egyik közülök valamit ki is rántott kezéből; mi volt azonban, azt nem mondhatná.
Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással felhagyott, ’s panasz nélkül türe minden kinzást, mellyet a’ hosszu küzdelem által felbőszültektől tűrni kényteleníttetett. Miután sz. Vilmosra értek, a’ rab, Nyuzót, – ki a’ szinben állva, melly alá kiköttetett, többször mondá: kössék meg jó erősen, ha feltöri is kezeit, csak el ne szökjék, – többször kérdé, nála vannak-e irásai? a’ válasz azonban csak káromkodásokban állt ’s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem tudja, milly irásokról szól ’s más ehhez hasonlók, mikből Viola láthatá, hogy Tengelyi’ irományainak átvétele Nyuzó által el fog tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy’ kezébe kerültek, ki annyi ideig törekedvén, hogy birtokukba jusson, ez irományokat tulajdonosuknak visszaadni bizonyosan nem fogja.
„Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? – szóla végre magában, midőn Nyuzó a’ többiekkel távozván, ő őreivel egyedül maradt; ’s mig azok nehéz léptekkel fel ’s alá jártak, fáradtan a’ földre veté magát. – Miért nem maradtam a’ kunyhóban? miért nem lőttem inkább főbe magamat, mint Rácz tevé? ők most nyugottak, rám ocsmány halál vár; és hasztalan! Tengelyinek irásait még sem menthettem meg. Engem isten elátkozott mikor születtem!…. Nem akartam-e a’ becsület’ ösvényére visszatérni százszor? ’s midőn ehhez minden ut előttem zárva vala, nem akartam-e legalább azon egy jó tettet, mellyet valaha embertől tapasztaltam, Tengelyin meghálálni? ’s mit használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek! haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha ugy kell. Az ember nem diadalmaskodhatik végzetén.” – E’ gondolatok Viola’ lelkének visszaadák nyugalmát. Szomoru vala e’ nyugalom, minő azé, ki látva, hogy végzetének ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül átengedi magát a’ szükségnek, melly ellen küzdenie többé nem lehet, de nyugalom mégis; ’s a’ rab, álomba mélyedve, egy időre elfelejté szörnyü helyzetét.
Igy találá Violát Peti, ki társát a’ falun kivül hagyva, a’ faluházához csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a’ főbiró’ szigoru parancsa szerint a’ rabbal beszélni még őreinek sem vala szabad; azonban a’ kapu mellett őrt álló hajdutól, kinek azt beszélé, miszerint éppen most jött ki Porvárról, megtudá, hogy Viola reggel Kislakra fog vezettetni, hol a’ statarium összeül, ’s hogy Porvárra az öreg Kislaky urhoz – ki e’ járásban statarialis elnök – már lovas katona küldetett. E’ hirrel a’ czigány, miután még egy szomoru tekintetet vetett a’ szin felé, melly alatt Viola bundájába takarva a’ földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.
„Láttad őt?” – szólt az asszony, elébe sietve, midőn a’ czigányt közeledni látá.
„Láttam, a’ faluházánál van.”
„Benn a’ faluházában?” – kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamelly gonosztevő födél alá jön, azaz rendes tömlöczbe, a’ dolog statarialis eset lenni megszünt.
„Benn, – válaszolt Peti felakadva – nem épen benn a’ házban, de a’ szin alatt.
„Kikötve? – kiáltott Violáné kezeit összecsapva – istenem, az éj milly hideg, – tevé hozzá, most először észrevéve, hogy fázik – ’s ő kikötve, ott szabad ég alatt.”
„Nem szabad ég alatt, – mondá a’ czigány vigasztalólag – a’ szin födve van.”
„Van-e bundája? – kérdé a’ nő, félig levéve magáét – különben ezt vihetnéd neki.”
„Hogy ne volna! – válaszolt Peti – jó nagy bundával takarva láttam. Alszik.”
„Alszik! – szóla Violáné megfogva a’ czigány’ kezét – ugy-e ’s az emberek látják, hogy alszik? nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?”
„Már miért hinnék?”
„És mit mondanak az emberek ehhez? nem látják-e, hogy férjem ártatlan? ki hallotta valaha, hogy gonosztevő aludhatnék? no mondd, beszéld el Peti, mit mondanak az emberek ehhez?”
Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán fel fogják menteni. „Mihelyt virradni kezd, – tevé hozzá – Violát elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz; sz. Vilmoson nem eresztenek hozzá senkit.”
„Tudom, tudom, – szólt Violáné elfojtott hangon – Kislakon statarium lesz ’s fel fogják akasztani; mit gondolnak ők vele, hogy ártatlan, ’s lelkiismérete olly nyugott, hogy kemény földön jobban alszik, mint ők ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk, – folytatá elindulva ’s Petit kezénél fogva – jerünk Kislakra, hamar, látnom kell őt.”
„Szegény asszony, hogy birnál te Kislakig menni?”
„Én, – válaszolt Zsuzsi – ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak hasznát venni ugy is, minek kiméljem!”
Szerencsére, Petinek sz. Vilmoson ismerőse vala, egy kovács pajtása, ki, mint ő, czigány létére a’ falun kivül lakott, ’s két kerekü taligán, befogva a’ rosz gebét, melly viskóján ’s a’ kovács-szerszámon kivül egyedüli tulajdonát tevé, Violánét Kislak felé fuvarozá, mig Peti maga, hogy Tengelyinek hirt vigyen ’s Viola’ gyermekeit az asszony’ kivánata szerint magával hozza, Tiszarét felé vette utját.