XVII.




Olly szemekkel birva, mint a középkorban némelly boszorkányok, kik, ugy hivék legalább jámbor apáink, ha pilláikat bizonyos kenőcscsel megdörzsölék, mértföldekre ’s éjjel szintugy láttak, mint mások nappal, – ’s ha még föltesszük, hogy a’ nagy térségen, hol történetünk játszik, valamelly magasabb hely volna, mellyről tekintetünkkel messzebbre hathatnánk: most valóban ritka ritka dolognak lehetnénk tanúi. A’ rónán, hol máskor ködös őszi napokban, mint a’ jelen, ha a’ távol faluk’ tornyain az estharang elhangzott, minden elhagyatva állt, ’s csak néha egy magányos róka, midőn prédát keresve könnyü léptekkel a’ téren átsuhant, vagy legföllebb néha távol lókopogás szakiták félbe az ünnepélyes csöndet, ’s hol a’ föld talán a’ boldog napokról álmodozék, mellyekben fölszinét ember még föl nem szántá vasával…., most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre sz. Vilmos felé. Két rendbeli utasok, illyenkor, ’s e’ téren!… a’ dolog olly rendkivüli, hogy alig bizonyithatnám be valószinüségét, ha olvasóim nem tudnák szintugy, mint én, hogy ez éjjel a’ kislaki gulyás Violánéval, ’s Nyuzó Macskaházyval, mindketten a’ sz. vilmosi erdő felé indultak, az egyik pár, hogy Violát akasztófára keritse, a’ másik, hogy őt megmentse: az egyik, mint kérlelhetlen ellen, a’ másik őrző angyalként. Mi e’ történetet még hihetetlenebbé teszi, az: hogy ez alkalommal a’ barátok látszottak inkább sietni, mi, mint tudva van, a’ legritkább esetek közé tartozik, miután a’ közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, ugy, hogy tiz eset közt alig van egy, hol nem épen akkor érnének segitségünkre, mikor hasznukat többé nem vehetjük, ’s ők azon keserü panaszszal kénytelenek vádolni végzetöket: mért nem jöttek csak valamivel előbb? Mert ha jelen vannak, semmi bajunk nem történhetett volna, mi kétségen kivül igen nagy vigasztalásunkra szolgál. Hogy a’ jelen esetben ellenkezőt tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonitható. Az első, hogy Viola’ barátai nem müvelt emberek, ’s igy e’ szép szokásokat magukévá nem teheték; a’ második, hogy ildomos emberek – ’s Nyuzó ’s Macskaházy kétségen kivül ezekhez tartoztak – még inkább szeretik magukat, mint a’ mily mértékben másokat gyűlölnek, ’s ha valakit fel akarnak akasztatni, az eljárást nem szivesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi – Nyuzónak tántorithatlan meggyőződése szerint – okvetlenül megtörténik, ha a’ tiszaréti kocsis öt igáslovával ugy hajt az egész uton, mint Garacs faluban megkezdé.

„Átkozott gazember! – kiáltott a’ főbiró, fejét dörzsölve, melly hatalmas zöttyenés által a’ kocsifödél’ vas részeivel nem a’ legnyájasabb érintkezésbe jött – zsákokat viszesz a’ vásárra, hogy a’ lyukakra nem vigyázsz? Lassan! mondom, lassan! máskép’ ugy nyakad közé vágok….”

„Kérlek, ne félj – szólt Macskaházy, szinte fejét dörzsölve, – nincs a’ megyében biztosabb kocsis, mint ez; a’ nagyságos asszony is vele jár.”

„Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg, mint a’ csap.”

„Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk nem is fogott ki.”

„Jaj nekem! – kiáltott Nyuzó, kikapva pipáját, melly egy második zöttyenésnél olly mélyen beütődött szájába, hogy, ha nappal volna, mindenki azt hitte volna, hogy a’ főbiró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el akarta nyelni, – jaj nekem, ez végső itélet. Állj meg, kocsis! állj meg, mondom! én kiszállok.”

„Várj csak egy keveset – mondá Macskaházy türelmetlenül, – itt csak nem szállhatsz ki a’ sár’ közepette, mindjárt kijövünk a’ gyepre, ollyan mint az asztal.”

„Csupa disznótúrás – sohajtott a’ főbiró, ki azalatt pipáját félretevé, de az utolsó élvezet után, mellyet szárából szítt, még mindig köpködött, – az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én kiszállok.”

„De ha kiszállsz, holnapig nem érünk sz. Vilmosra.”

„Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk; – kiáltott Nyuzó, – uram teremtőm! állj meg! tartsd a’ kocsit te gazember! Jancsi!” – E’ fölkiáltások, mellyek alatt Nyuzó, kezeivel görcsösen a’ vánkosokhoz kapaszkodva, egyszersmind arról gondolkozott, melly oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtős helynek valának tulajdonithatók, mellyen a’ kocsi farolva kissé meghajlott. Mielőtt azonban az illy nyájasan felszólitott hajdu magas bakjáról leszállhatott, a’ kocsi ismét egyenesen állt.

„Menjünk! menjünk! – szólt Macskaházy elnyomva nevetését – a’ gyepnél vagyunk, itt egyenes az ut; csontig átfázunk, ha illy lassan megyünk.”

„Csak a’ csont maradjon meg épen” – jegyzé meg a’ főbiró, ki, mig a’ kocsi állt, kissé nyugodtabbnak látszott.

„Igen, – mondá a’ másik – de rheumathismusom…. tudod, mennyit szenvedek; a’ levegő olly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.”

„Már hogy lehet az ember illy hypochondricus? – gondolá Nyuzó magában, mig a’ lovak lassan ügetve tovább haladtak, ’s Jancsi, régi magyar szokás szerint, szarkaként egy felhágóról a’ másikra ugrándozva, a’ kocsinak majd egyik, majd másik oldalához csimpeszkedett. Meglásd – szóla szomoruan utitársához, miután a’ kocsi’ minden erősebb mozdulatát káromkodás vagy jajkiáltások követék, – nem jövünk ép tagokkal sz. Vilmosra.”

„Ej, barátom, ne légy oly poltron – mondá Macskaházy – látod én nyugottan vagyok, és én is csak csüggök éltemen.”

„Neked könnyü – sóhajta a’ főbiró – nőtelen ember vagy; de lám én! feleségem ’s négy gyermekem.”

Az ügyész, ki talán arról gondolkozva, hogy neki sem felesége, sem gyermeke nincs, ebben arra, hogy napjait őrizze, ép’ olly erős indokot talált, – csak a’ nedvesség ’s hideg szél ellen panaszkodott. „’S pedig még bodzatheát sem hoztam magammal – mondá nyugtalanul – ha nem találok sz. Vilmoson ’s ágyba feküdve jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg leszek.”

„Ne légy oly hypochondricus” – mondá a’ főbiró, miután nem szünő kiáltozásaira a’ kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. ’S a’ két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik pajtásának gyávaságán.

Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, mellyekre felelni sokkal nehezebb, mint első pillanatra látszik. Egy vén franczia ismerősöm volt, ki mindig azt mondá: ha jól nevelt ember veszedelemmel találkozik, körülnéz, ’s ha látja hogy maga van, elszalad; ha maga mellett tanukat lát, bátran neki áll; – és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit bizonyit egyebet annál, hogy müvelt ember mások’ itéletétől inkább fél, mint egyéb veszélyektől; két fenyegető ellenség között az elől hátrál, mellyet más föl se venne – a’ közvélemény elől; lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha öngyilkosság követtetett el, a’ társaságnak egy, főkép’ fiatalabb része bámulja a’ merészséget; mások, fejet csóválva, gyávának nevezik a’ szerencsétlent, ki élte’ terhét tovább vinni nem merte, mint ők, ki bizonyosan soha magokat főbe lőni nem fogják. Kinek van itt igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e’ világon semmitől sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak előtt, mellyeknek látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van, merész, hogy százakkal szembe szállna, mutass neki egy kis ártatlan kigyót ’s elkergeted; egy földes urat ismertem, félt mindentől, vizen és szárazon, kocsin, lovon ’s gyalog, a’ kutyáktól, menydörgéstől, az utolsó földindulás óta földindulásoktól, ’s mióta a’ pesti árvizről hallott, árvizektől, nappal ökrök ’s bivalyoktól, éjjel zsivány ’s kisértet-bandáktól; azt hivém, végre feltaláltam a’ gyávaság’ ideálját, ’s im, akkor hallám, hogy mikor a’ cholera volt, senki a’ megyében merészebben nem viselte magát. Ez ember szüntelen kaczagott a’ többiek’ gyávasága fölött, ’s nagy gyönyörrel ’s azon élvezettel, mellyet a’ bátor érez, ha olly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját ’s sárga dinnyéit bámuló vendégei előtt, kiket a’ főorvos mind szörnyü halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Im, földes uramnak is megvoltak hős pillanatai, őt sem lehete egészen gyávának neveznem, ’s valóban, azok, kik – mint sokan – nem a’ czélt, hanem csak a’ bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy boldogulhatnak itéleteikkel; az előtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas akadályon lovastul átugrik, ’s táncz után fagylaltot eszik; vagy az orvos előtt, ki, ha csak lovat lát, elhalaványul, de a’ pestises betegnek puszta ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a’ merészségnek mindenikben; az emberek’ itélete hihetőkép’ akként fog különbözni, miként magukat vagy az akadály’ átugrására, vagy a’ beteg’ megérintésére képesebbnek érzik. Az erényeket ugy értelmezi majdnem mindenikünk, hogy az értelmezés által magát gyakorlóinak sorából ki ne zárja; mindenki olly morált csinál magának, hogy mellett megélhessen.

Ismét eltértem…. se baj. – A’ kocsi, a’ gyepet elhagyva, ismét utra jutott, ’s kit hazánkban őszkor e’ szerencsétlenség ért, tudja, miként nem haladhat olly hamar, hogy őt, bármennyi eltérések után, az előbbi helyre visszatérve, ott ne találnók. Az utasok’ helyzete nem változott. A’ kocsis káromkodik, Nyuzó minden zöttyenésnél jajgat és káromkodik, Macskaházy csak sohajt kikerülhetlen betegsége fölött, mig a’ hajdu, nem szünő mozgásban, a’ kocsi’ egyik feléről a’ másikra siet ’s minden szüntelen szidással fogadtatik, mert mindig későn jő, ’s épen akkor csimpeszkedik a’ kocsinak egyik vagy másik oldalára, mikor az ugy is arra hajlik már ’s ugy látszik, e’ segedelem nélkül is fel tudna fordulni. Czifra a’ kocsi’ hátán az egész idő alatt mélyen aludt, ’s mi azon meggyőződéssel hagyhatjuk őket hintójukon, hogy ha igy haladnak, a’ gulyás két sárga lovával jóval előbb ér a’ sz. vilmosi erdőhöz.

István gulyás maga is avval vigasztalá magát ’s szomoru társát. Igaz, jó három órája, hogy Violáné Garacs mellett Czifrával találkozott, ’s Garacs jó utban talán egy órával van közelebb a’ sz. vilmosi erdőhöz, mint István’ tanyája. De a’ szolgabiró – kiről Peti által tudta, hogy otthon van – talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, ’s utjok rosz; mig ő könnyü szekeren, a’ legjobb gyepen szinte repülhet. És végre van-e valakinek két olly sárgája a’ világon, mint István gulyásnak?

Sötét volt mikor elindultak, a’ hold első negyede, melly a’ debreczeni kalendáriomban ez estére tétetett, a’ nehéz ködfátyolt nem hathatá keresztül sugáraival, ’s valóban magyar pásztor ember’ tájismerete vala szükséges, hogy e’ roppant sikon, melyen látszólag semmi sem vala, miszerint eligazodhatnék, irányát el ne veszitse. Itt egy határhalom, vagy elhagyott gémes kut, melly a’ ködből setét kisértetként kiemelkedett; ott egy mult évről fenmaradt fél szalmaboglya, vagy árokhányás, vagy néha, messze távolságra egymástól, magányos fűzfák, mellyek az áradás járta réten felnőttek, ’s véletlenül megmaradva, most az őszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtaták; ez vala minden. A’ gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a’ világ’ legjártabb országutján haladna, ’s a’ sárgák neki feküdtek a’ hámnak, mintha a’ garaboncziás diák’ sárkányaival futnának versenyt ez éjjel. A’ lovak ugy mentek, de ugy… István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje fölött suhogtatá ostorát, barátságosan szólitgatá kedves tátosait: „Vércse ne!… ne te sárga!… hogy kapaszkodik az istenadta!… mondom, nincs illy ló Magyarországban.”

Füzfák ’s határhalmok, gémeskut ’s boglya, mintha elrepülnének a’ kocsi mellett. A’ lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakoktól; a’ gulyás, visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült a’ szekér’ elején; a’ lovak rohanva haladtak, mintha a’ föld égne lábaik alatt, mintha ketté akarnák hasitni a’ ködfátyolt ’s tulsó felére érni, még mielőtt az utánok ismét összefolyhatott.

„Ne félj semmit, Zsuzsim – mondá a’ gulyás vigan – ott leszünk, még mielőtt az az átkozott főbiró kikapaszkodik szobájából. Ne te Vércse!”

„Adja isten!” sohajta Zsuzsi.

„No az ördög elvihetné, ha még igy is későn jőnénk – válaszolt a’ gulyás. – Mondsza Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e már igy éltedben?”

„Soha,” válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.

„Hiszem! Sárga, ne!… No, Zsuzsi, semmi szomoruság, egy óra mulva ott vagyunk, ’s elmegyünk a’ sz. vilmosi csikóshoz gulyáshusra; ha más nincs, egy csikó csak találkozik, ’s azzal vége. Teringettét, hogy huznak, egész kezem oda van!” – tevé hozzá a’ boldog kocsis, jobb kezébe fogva gyeplőjét, mig megfájult balját ép’ olly gyönyörrel lógatá maga mellett, mint ki egy darab aranyat hordva fáradott volna el, ’s a’ fájdalmakon, mellyeket érez, kincsének nagyságát méri.

A’ lovak egyszerre hortyogva félreugrottak. „Mi volna ez?! – kiáltott a’ gulyás, ki bal kezével hamar ismét a’ gyeplőket ragadta meg ’s ostorához kapott. – Sárga! Vércse!…. ah, ez a’ baj! – szóla, szemeit a’ ködbe meresztve, midőn a’ farkast, melly utjokon keresztül futva most nem messze tőlök állt, meglátá. – Férget láttatok, no csak menj Kislakra, átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem találkozott vele; no mi baj, vén czigányhus a’ farkasnak se kell.”

A’ nyugtalanság azonban, mellyet Violáné Petiért, a’ farkast látva, érezni kezdett, ’s mellyet István’ természettudományi megjegyzése szétoszlatni képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg ujra, egy határdombnál, mellynél át kellett menniök, maga a’ czigány kiálta feléjök.

A’ czigány felült. – „Idején fogunk jőni – mondá, a’ gulyás mellé ereszkedve, – a’ garacsi ut, mellyen azok jőnek, feneketlen, ’s itt mind csupa gyep.”

„Csak férget ne láttunk volna! – szóla szomoruan Zsuzsi, – mindig hallottam, az nem jót jelent.”

„Legyen eszed, Zsuzsi – válaszolt a’ gulyás nevetve, – hány férget láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?… ni, a’ sárgák nem is izzadnak.”

„Csak a’ szekér ne törjék el – mondá Zsuzsi aggodalommal, – higyje el kend, én ma mindentől félek.”

„Dehogy törik el – válaszolt a’ gulyás egyet suhogva ostorával, – hisz nem fakó, nem is hintó. A’ hintó és szekér közt ép’ az a’ különbség van, mint az ur és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve elől-hátul, ugy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rosz uton, vagy ha hidasra eresztik, zötty! oda van!… csupa sróf és haszontalan ág-bog minden felől, mihelyt nem jár töltésen, vagy lágy gyeputon, sárba marad; az illyen szekér pedig elmegy mindenütt, főkép az én szekerem! a’ kerekeket magam faragtam, a’ vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!”

Peti nem egészen osztá István’ nyugalmát. „Csak vizet ne érjünk, – szólt többször, fejét vakarva – mindig esik, ’s ha valahogy a’ lápok megteltek…”

„Ne félj, Peti, minden rendiben lesz; ’s te is Zsuzsi, ne busulj. Öcsém, Pista, ki ott a’ Tiszán tul lakott, a’ mult héten halt meg. Már régen felmondott uraságának ’s elbocsátó levelet ’s passust is kapott. Ezekkel a’ haszontalan irásokkal, mellyekkel Pista’ felesége most ugy sem tehet semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok szolgálatot jó husz mérföldre innen, ’s ott ismét, mint becsületes emberek élhettek. Ez a’ kenyér nem nektek való. Magam viszlek el a’ sárgákkal butorotok ugy sincs sok. Csak egyszer a’ vármegyéből jőjjünk ki. Ez a’ vármegye kemény dolog, – tevé hozzá a’ gulyás egyet suhantva – csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz, Peti?”

De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak sem, ki e’ jó hirek’ hallására, mintegy uj reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, ’s remegő hangon kérdezé: „Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne?” A’ czigány, keselyü szemeit a’ sötét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha, midőn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A’ gulyás, ki ezt nehányszor észrevevé, illyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt válaszolá: hogy „nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk.” ’S ők hallgatva tovább mentek, csak hogy a’ köd, ugy látszott, még homályosabban ereszkedett le; a’ tér, mellyen lovaik száguldva átfutának, még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, füzfa, boglyák ’s kutak rég nem látszottak, ’s a’ ki népünk’ csudálatos ügyességét nem ismeri, mellyel utján eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitől irányt vehetne, alig foghatná meg, a’ sietők miként nem tévedtek el régen. A’ pocsogás, melly egyszerre a’ lovak’ lábai alatt hallatszott, véget vetett a’ futásnak.

A’ gulyás, noha nem szólt, rég osztá Peti’ aggodalmait; egyes világos foltok, mellyek itt ott, a’ köd között is, a’ földön látszottak, rég eszébe juttaták, hogy a’ Tisza talán mégis kiáradott. Most nem vala kétség. A’ hely, mellyen szekerökkel megálltak, noha külsőleg alig lehetett azt észrevenni, mert a’ kákás fű széles leveleivel a’ vizet eltakarta, már el vala boritva. A’ czigány leugrott ’s pocsogva előre ment. Előtte széles vizláp terjede, mellynek határát a’ köd között nem láthatá. Visszafordult, ’s jobbra keresett utat, itt is viz mindenfelől, csak egyes sötét foltok állva ki szigetekként a’ nagy áradásból, melly mindig nőve a’ befolyó víz által mozgásba hozatik a’ zöld sikon, ’s hullámozva tovább terjed; csak bal felől látszott egy hátasabb hely, melly még szárazan állt ’s hova Peti a’ lovakat most kivezette. „Ugy, ezen talán még az erdőig jöhetünk, – mondá elébbi helyére ülve – az áradás még nem töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a’ viz mellett, máskép eltévedünk; ez a’ sárga ér…”

„Jézus Krisztusom! – kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden aggály ujra fölébredt, – későn jövünk, és szegény férjem!”

„Még jókor jöhetünk – válaszolt a’ czigány biztatva, noha szavának hangjából a’ legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető; – ha a’ viz a’ békahágón át nem ment, a’ fekete tót szárazan találjuk ’s minden jól van. Csak rajta, István!”

„Átkozott Tisza” – mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.

„Dehogy a’ Tisza! hogy beszélhet kend igy – szólt a’ czigány fejét rázva, – mikor a’ viz innen jő. Még tegnap láttam a’ Tiszát Réten, ’s az alig mozdul; ez mind a’ Rákértől jő, mióta az urak uj töltést csináltak, egészen neki bolondult.”

„A’ menkő üsse meg, itt is viz!” – kiáltott a’ gulyás, gyeplőjén visszarántva lovait, mellyeknek egyike elcsuszva lebukott. Violáné, görcsösen összekulcsolva kezeit, imádkozott. Peti, térdig gázolva a’ vizben, a’ szekér’ elébbi irányában tovább ment. „Itt nincs baj; – kiálta végre, miután a’ nem széles eren átjutván, ismét szárazon látá magát, ’s a’ szekérhez visszatérve, a’ hortyogó lovakat a’ viznek vezeté. Ne féljetek, bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni.” A’ szekér szerencsésen a’ tulsó parton ismét szárazra jött. ’S igy mentek tovább, hol az árviz a’ gyepet el nem boritá, vágtatva; az egyes kisebb ereken át Peti által vezetve, mig egy széles vizróna minden további haladást lehetetlenné tett.

„A’ fekete tó betelt – kiáltott a’ czigány összecsapva kezeit, – nincs ló a’ világon, melly ezen átmenne.”

„Maradjatok itt, – szólt Zsuzsi, remegő hangon – átmegyek én magam.”

„Te, Zsuzsi, az kellene még – mondá a’ gulyás, Violanét, ki már szekeréről leszállni készült, helyén erőszakkal visszatartva, – a’ tó teli van mélységekkel, ’s főkép’ te, ki beteg voltál, ha egyszer elcsuszol nem birsz fölkelni, ’s oda vagy.”

„Ereszd bundámat! Isten megsegit; férjemet csak nem hagyhatom el végső nyomoruságában; tudod, föl akarják akasztani.” ’S ezzel a’ szegény asszony a’ szekérről leszállni készült.

„Legyen eszed, Zsuzsi – mondá a’ gulyás, hasonlókép’ leszállva szekeréről, – ha férjedet fölakasztják ’s te itt fulsz belé a’ vizbe, mi lesz gyermekeidből?”

Zsuzsi leült a’ szekér mellé, ’s két kezével eltakarva képét, sirt keservesen.

„Ne félj, fiam – mondá a’ gulyás megnyugatva, – majd elmegyünk én vagy Peti; az erdő, látod, előttünk áll, csak lesz valami út, mellyen ez átkozott vizen átjöhetünk…. Ej, Peti! Peti! te is olly vén ember vagy! minek hoztál ide?”

A’ czigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát tökéletesen irányozni iparkodott, e’ panaszra csak azt mormogá: hogy az ut, mellyen jöttek, sáros időben, két órával közelebb, ’s hogy mikor most négy nap erre járt, a’ viznek még nyoma sem volt. „Ne félj, Zsuzsi, – tevé hozzá – én átmegyek, ha az ördög elvisz, átmegyek, csakhogy ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a’ nagy fa-e ez, hol minap voltunk?” – szólt a’ gulyáshoz Peti, kezével a’ tulsó partra mutatva, hol a’ ködből az erdő sötét egyenes falként átlátszott, mellyből csak itt ott egyes magasabb sudarak emelkedtek.

„Igen, meglehet – felele a’ gulyás, e’ magasabb sudarak’ egyikére forditva figyelmét, – ha az az átkozott köd nem lenne…. de igy, az erdő’ szélén több magas fák vannak, az ördög ismeri meg.”

„Balra a’ fától – folytatá a’ czigány gondolkozva – mintegy kétszáz lépésnyire, az erdőben nyilás van, az nap azon jöttünk át szekerünkkel; nem emlékezik kend?”

„Hogy a’ menkőbe ne emlékezném, ’s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a’ fához még közelebb nádnak kell lenni.”

„Igazság! – válaszolt ismét a’ czigány – még mondtad, mily jó volna keritésnek. No, menjünk, te jobbra, én balfelé, ha a’ nyilást megtalálom, ’s ez csakugyan a’ fa, akkor átgázolok. A’ fától egész a’ tóárok’ másik partjáig hátas hely van.”

„Veletek megyek – szólt Violáné, ki, mint a’ rab itéletét, e’ beszélgetésnek minden szavát remegő figyelemmel hallgatá, fölkelve, – nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.”

„Zsuzsi lelkem – mondá a’ czigány, ki már futásra készült, megfordulva – beteg voltál, a’ föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt ’s várj meg.”

„De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az istenre kérlek, Peti, ne hagyjatok itt,” kiálta a’ szerencsétlen nő a’ távozó után.

„Ha átmehetünk, – kiálta vissza a’ czigány, még egyszer megfordulva – én magam viszlek hátomon a’ tulsó partra.” – Ki e’ pillanatban a’ czigány mellett áll, egy cseppet láthatott volna, melly barna arczredői közt lefolyt.

A’ férfiak a’ köd’ homályában eltüntek, csak Zsuzsi maga állt ott a’ viznek szélén, a’ tulsó partról átsötétlő erdőre meresztve szemeit. „Illy közel, ’s én nem mehetek hozzá,” – sohajta, ’s lelkét a’ szerelem’ minden fájdalmai dulták szét.

A’ szegény asszonynak igaza vala; a’ vizen túl alig ezer lépésnyire a’ helytől, hol nője feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát ’s társait. Taksony megyének, mi sikjainkon, mellyek a’ Tisza’ mentében fekszenek, nem ritkaság, nagyszerü tölgyesei vannak. Valamint a’ homok szép hajlongó nyireit ’s remegő nyárfát termi meg, kisebb ’s nagyobb bokrokban hajtva ki e’ szép növényeket, hogy ámbár senki, mint a’ természet, itt nem kertészkedett, mégis mesterileg ültetett rendszerben gondolhatnád magadat, azon helyeket kivéve, hol az ember’ mivelő keze, a’ magas ingó sudarak helyében, elvette kolompérját ’s tengeriét: ugy a’ kemény agyagban, melly itt ott a’ Tiszát két partján környékezi, hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a’ természet’ egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, mellyeket nem a’ fejsze, hanem csak az idő, vagy a’ Tisza’ partjai ha leszakadva, őket esésökben magokkal rántják, döntenek meg. Miután a’ fának ára Magyarország’ e’ részében olly csekély, hogy ezen tölgyek’ kivágatása csaknem többe kerülne, mint mit fájokért kaphatni, ’s azonkivül, ez erdőknek nagy részét viz járván, belsejök szekérnek majdnem járhatlan: az egyetlen jövedelem, mellyet belőle a’ birtokos huz, csaknem kirekesztőleg a’ makkolásban áll, melly jó esztendőkben az erdőket a’ tiszai földesurak’ egyik legjövedelmezőbb tulajdonává teszi. Ledőlt ’s helyökön rohadó fákat illy erdőben találni ép’ ugy nem ritkaság, mint Amerika’ ős erdei között; ’s az idő még talán távol van, hol a’ müveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a’ Tisza’ sötét tölgyesei jövedelmezőbbek lesznek, de szebbek bizonyosan nem, mint most, midőn sötét ágaik alatt csak a’ varjuk’ ezrei ütötték föl tanyájukat.

E’ nagyszerü tölgyesek’ egyike vala a’ sz. vilmosi határon is. Az erdőség, melly e’ határnak majdnem mindig kiöntéseknek kitett ’s igy a’ gazdaság’ más nemeire alkalmatlan részét eltakarta, messze lenyult egész a’ Tiszáig, ott is inkább keresztülhasitva mint beszegezve a’ folyó által, mellynek tulsó partján hasonló, még mértföldekre terjedő tölgyerdők álltak. Jó esztendőkben, hol tudniillik makk termett, az erdő teli volt zajjal ’s élettel. Makkolásra fogadott állatok’ ezreinek röfögése ’s száz kondásnak éneke ’s fütyülése hangzott a’ fák alatt, mellyek nem egy sebet mutathatának, mit e’ pásztorok’ pajkossága baltákkal sötét kérgökbe vágott. Ha illyenkor a’ sz. vilmosi erdő mellett átmentél, a’ fák között itt ott nagy tüzet ’s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat láthattál, néha a’ sürüből egy magányos duda, vagy furuglya is kihangzott, néha vig hahota, hogy szinte irigyelhetéd az embereknek sorsát, kik olly kevéssel vigan ’s megelégedve lehetnek, ’s kiknek minden gondjait egy kancsó bor elüzi. Most halotti csend terül el ez erdő felett. A’ tölgyek ez évben épen nem termettek, ’s a’ pásztorkunyhók, mellyeket a’ kanászok mult esztendőkben, csak épen hogy a’ legnagyobb fergetegtől legyen hova menekülniök, épitének, most vagy elhagyatva állnak, vagy szétdüledeznek. A’ kanász, építésközben nem gondol utódaira; ha a’ kunyhó, mellyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival jobb; ha esztendőre visszajő, ujat épit magának nem nagy fáradsággal, szíve épen annak örül leginkább, ha holvoltának mennyivel kevesebb emléke marad.

E’ kunyhók’ egyikében, abban, melly sz. Vilmostól legtávolabb, majdnem az erdő szélén, fekszik, vonult meg Viola társaival. Viola’ egész bandájának legbiztosabb ’s kedveltebb menhelye vala ez. Az erdő azon oldalon, hol a’ kunyhó állt, félórányira nem ut; maga a’ kunyhó körül a’ rengeteg olly sürü, hogy ha valaki husz lépésnyire közelit, nem gyanitja létét; a’ másik oldalon sz. Vilmos felé félórányi tömött erdő, mellybe ennyire mélyedni, mióta pár év előtt nem távol e’ helytől egy biztos és két foglár agyonlövettek, a’ megye’ legbátrabb pandurjai sem mertek. Ha árulástól nem kell félnie, Viola, olly biztosan aludhatott e’ födél alatt, mint bármilly király palotájában. ’S az miként juthatott volna eszébe? Petin ’s István gulyáson kivül titkát csak ollyanok tudták, kikre, ha azt felfödözik, akasztófa vár.

E’ kunyhó, mellynek egyik szögletében, kis hordón ülve, Violát magát találjuk, egyike vala a’ nagyobbaknak, ’s ámbár butorzatában nem látunk semmit, mi korunk’ kényelmeire emlékeztetett, a’ faajtóból, mellyel az alacsony bejárást el lehete zárni, ’s a’ nádfödelen, melly itt ott ráboritott ágakkal kijavitatott, észre lehetett venni, hogy e’ lak soha egészen elhagyatva nem vala. A’ fal mellett, mindkét oldalon, kevés szalma, melly bundákkal takarva a’ zsiványoknak ágyul szolgált, kis deszka négy faragott lábra szegezve, mellyet asztalnak használtak, ’s egy kormos vas bogrács, melly a’ falon függött, – volt egyébiránt, a’ jelenlevők’ fegyverein ’s két kulacson kívül, minden, mit e’ szük hajlékban találhatál, ’s mire a’ kunyhó’ közepén pislogó tüz bizonytalan világát veté. A’ kunyhó’ nádfödele, melly a’ falak mellett annyira leereszkedett, hogy férfinak meg kellett alatta hajlani, – miután kéménye hiányzott, annyi tüzelés után koromfeketévé vált; a’ nyitott ajtó ’s egyes kis lyukak azonban, melyek a’ falban e’ czélból csináltattak, kihajták a’ füstöt, ugy hogy az égő tüz mellett is a’ benlét elég türhetőnek látszott.

Viola mély gondolatokba merülve ült a’ szoba’ homályos szögletében, mig két czimborája, ki e’ pillanatban vele volt, bundákon nyujtózkodott, ’s néha fölpiszkálva a’ parázst, vagy félig unalomból, félig bánatból – mint magyar ember tüznél szokott – nagyokat sohajtva nézé a’ mindig inkább elapadó lángokat.

A’ regényiróknak egy idő óta szokásaik közé tartozik, bájló szinekkel festeni a’ vétket. Mint a’ lovagregény’ boldog emlékü korában, az irók egészen uj, soha nem létezett középkort alkottak képzetökben, csupa hivség-, ’s hősi erényekből összegyártva, hogy az ember – én magam emlékezem gyermekkoromból illy érzeményekre – szinte vágyódott az ököljog’ boldog időszakai után, ’s mintegy megvetéssel fordult el pulya századunktól, hol senki várából az átmenő kereskedőket megrohanni nem szokta, ’s hol a’ kinpad ’s boszorkányok’ elégetésének megszüntével minden, mi életünkben még költői volt, elenyészett: ugy most a’ vétek’ minden nemeinek nyájasan mosolygó képei készitetnek a’ jámbor közönség’ számára, olly szépek, olly csábitók, hogy szinte bámulni lehet, miként nem találkoznak többen, kik e’ képek’ utánzását tüzik ki maguknak czélul. Költők, egyéb müvészekkint, szivesebben választanak magoknak typusokat, mint hogy a’ természetet örök változékonyságában követnék, ’s ha egyszer egyike a’ nagyobbaknak bizonyos uton megindult, a’ többiek utána rohannak, a’nélkül hogy egyéb jutna eszökbe, mint az, miszerint előhőseiknél ez ösvényen hátrább ne maradjanak. Ez az, mit századunkban a’ müvelt világ’ majdnem minden irodalmaiban is észrevehetünk. – A’ középkor nem ismert irgalmat gonosztevői ellen, ’s mégis mennyi van sokszor a’ vétkesnek életében, mi, habár emberi igazságunk szerint tettét büntetnünk kell, részvétünket, könyörületünket érdemli! Felvilágosodottabb korunk jól tudja ezt, a’ vad szenvedélyek, mellyek eldődeinket kegyetlenségre ragadták, rég elnémultak, ’s mégis lázas állapotban, rohanva anyagi érdekeinek kielégitése után, korunk részvét nélkül elfordul a’ szenvedésektől, mellyeket socialis viszonyai által előidézett, vagy mellyeket legalább, ha ápoló kezeit feléjök terjeszti, enyhithetne. Nagy irók érezték ezt, ’s midőn a’ társaság’ legundokabb sebeit merész kezekkel föltakarák, midőn emberi természetünk’ azon nemes részeire emlékeztetének, mellyek a’ gonosztevő’ kebléből nem veszhetnek ki soha egészen, midőn figyelmessé tettek, hogy azon undoron kivül, mellyel tetteitől elfordulunk, van még valami, mit a’ bünös iránt érezhetünk – szánakozás szerencsétlensége fölött: tettök nemes ’s tiszteletre méltó vala. – A’ sokaság’ érzéketlensége elleni viszhatás lelkesité őket müveikhez, ’s épen ezért sokszor – mi minden viszhatásnak szükséges következése – túlmentek első szándékuknál, ’s csakhogy az undort ’s gyűlölést, mellyel az emberek nem annyira a’ vétek mint a’ vétkes ellen viseltettek, enyhitsék, szeretet vagy bámulat’ tárgyaivá emelték azokat, kik iránt csak sajnálkozást akarának gerjeszteni. ’S még egyszer mondom, e’ tett szép ’s nemes vala. Van az irónak egy magasabb feladása, mint hogy bizonyos mennyiség fehér papirt fekete karczolással töltsön be, ’s ki ezt érzi, azt egy pár kedvező birálat, vagy azon müvészi élvezet, mellyet müvei’ alkotásában talál, ki nem elégitheti. A’ költészet kedves játékká aljasul, ha a’ kor’ nagy érdekeitől különválva, nem a’ létező hibák’ orvoslása, nem az érzelmek’ nemesitése után fárad. ’S ki az istentől nyert tehetségeket, a’ helyett, hogy vele embertársai’ legszentebb érdekei mellett küzdene, a’ müvészi forma’ mélyébe elássa, csakhogy valamikép’ csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonokról, félistennek képzelve magát, kora’ szenvedéseiben csak müvészi studiumok’ tárgyát látja, ’s mig a’ föld vérben áll, ’s az egész emberi nem vajudások között uj életnek indul, virágok- ’s a’ langy esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában, irigyelhetjük; tisztelet- ’s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek isten szivet adott, hogy embertársai’ szenvedéseit megérthesse. De, ha a’ költőtől, ki nemes emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, mi a’ müvésznek legdrágább, müve’ szépségét is feláldozá, tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást, mellyel ő, ki keble’ mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e’ munkával önn dicsőségére kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az igy támadott müvek hibáit az érzelmért, mellyből származtak, szivesen megbocsátjuk, ’s megfeledkezünk gyengeségeiről, mert érezzük, hogy mi ellen a’ kritikus kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a’ könyvben nem szép mü, hanem szép emberi tett fekszik előttünk; mit mondjunk a’ mázolókról, kik minden magasabb czél ’s indok nélkül e’ müveket utánozzák, kik romlott képzetökkel gyönyörködve mindenen mi szörnyü vagy undok, a’ ganajat ’s rothadást, melly között amazok illatos virágot találtak, fölvágják, nem a’ virágért, hanem mert nekik jól esik az ocsmányságokban körülkapargatni; kik a’ vétekben nem a’ nemesebb emberi természet’ mindig fennmaradó töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat keresik, mellyek szerintök minden tetteink’ egyedüli alapját teszik; kik, mint Diogenes lámpájával embert, ugy uj szörnyeteget keresnek képzelmök’ mélyében, ’s inkább örülnek, ha feltalálták, mint ha embertársaiknak egy uj vigasztaló gondolatot nynjthatnának. [sic] Oh, ha valaha ez olly regényesnek festett zsiványéletet közelebbről látnák, azon éhséget, mocskot ’s mindennemü nyomort, mellyek között e’ kalandok játszatnak, e’ hősöknek egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint az akasztófátóli félelem: – a’ kép más volna, mint mellyet adnak!

„Te Mészáros! – mondá az egyik, kit az egész vidék Rácz Andor neve alatt ismert, ősz haját visszasimitva homlokáról, – mit mondasz, nem jó volna egy kis gulyáshus?”

„Az ördög vigyen el – dörmögött a’ másik, ki eddig a’ tüzben piszkálva, meredt szemekkel nézé a’ lángokat, – minek beszélsz illyekről?”

„Meg egy kis dohány, – folytatá a’ másik nevetve – ugy-e egy pipa dohány sem volna rosz?”

„Átkozott hóhér! – kiálta a’ másik, kinek ifju, részegeskedés által elbutult arczain boszuság mutatkozott, – mikor nincs, minek boszontod az embert.”

„Hát csak ugy! – válaszolt Rácz, – vagy talán nem tetszik” – tevé hozzá nyugodtan, mindazon méltósággal függesztve szemeit ifjabb társára, mellyel illy öreg zsivány, ki mesterségét hat bandával egymásután majdnem huszonöt esztendeig üzé, illy suhanczra nézhet.

„De mikor mindig tréfálsz – mondá Mészáros, az égő fát megtaszitva lábával, – kora reggeltől óta [sic] vagyunk itt, ’s nincs egy falatunk, ha ez soká tart, felakaszthatnak bátran elébb mig éhen haluntk meg.”

„Hát mért nem mégy valamiért?” – mondá Rácz, gúnyosan mosolyogva.

„Mikor minden ember lábon van ellenünk, – sohajtott emez – addszide a’ kulacsot, hadd igyam legalább egyet.”

„Melletted van” – válaszolt a’ másik, midőn nevetve nagy kulacsot mutatott, melly Mészároshoz közel állt.

„Nem ezt, – szóla emez, fejét rázva, olly képpel, mintha méreggel kináltatnék – hisz’ ez csak viz, ott melletted áll.”

„Ebből ugyan nem kapsz fiu – mondá a’ másik, messzebb tolva a’ kulacsot, melly után a’ fiatal zsivány kezét kiterjeszté, – ugy is több pálinka van fejedben, mint ész, ’s éhgyomorra, tudod, megárt.” Mire az öreg zsivány nevetett.

„Addszide, – mondá emez, mindig haragosabban – én inni akarok, nem vagyok bolondod, nekem nem parancsol senki.”

„Majd meglátjuk, – mondá az öreg zsivány, ’s midőn sötét szemeit pajtására szögezve, kezét, mellyel ez ismét a’ kulacs után nyult, izmos markával megszoritá, mindenki láthatta volna, hogy a’ tekintetet, mellyben a’ banda között áll, nem tisztán hosszu tapasztalásainak köszönheti, – ülj le gyerek és maradj nyugodtan.”

„No várj, vén kutya, – kiáltott a’ másik, ki, mint látszott, a’ kulacsból, melly után ismét vágyódott, már több ’s nem hasztalan libatiokat tett, felugorva, ’s a’ falról lekapva fokosát – majd meglátjuk, ki parancsol nekem.”

Rácz, ki minden mozdulatait figyelemmel követé, ekkor szinte felugrott, torkon fogva a’ fenyegetőt, ’s még mielőtt fokosát fölemelheté, falhoz szoritá ’s kicsavarta fegyverét kezeiből. „Majd adok fattyu – szóla lángoló szemekkel – a’ kanászok elég disznót öltek e’ fal mellett, ha moczczansz, egygyel több lesz.”

„Mi a’ baj?” – szólt Viola, ki beszédeikre, mig azok e’ tettleges fordulatot nem vevék, nem figyelt, ’s most szinte fölkelt hordójáról.

„Ez a’ fiu erőnek erejével pálinkát akar, – mondá az idősebb zsivány, ki most szerencsétlen pajtását elereszté ’s mosolygó megelégedéssel nézé, miként dörzsöli fájó nyakát – ’s én neki mindjárt más valamit adok.”

„Hát adj neki pálinkát, ha van, – mondá Viola – nekünk ugy sem kell.”

Mészáros reményteli tekintetet vetve a’ kulacsra, fölkelt ’s feléje indult.

„Nem adok biz én, – mondá Rácz, elébe állva – a’ fiu ugy is többet itt mint kellene, részeg ember mindig bajba kever.”

„De mikor éhes vagyok” – szóla a’ másik, kérő tekintetet vetve Violára.

„Mért lett zsivány belőled, – mondá Rácz gunyosan mosolyogva – hisz’ nem parancsolta senki?”

„Hát neked ki parancsolta?” – mormogott ez fogai között.

„Az más, – mondá emez komolyan – én desentor voltam! tiz esztendeig szolgáltam a’ császárt, te gyerek, a’ legnagyobb háboru’ idejében, ’s mikor hazajöttünk ’s nem akartak elereszteni, tudja az ördög mért, az jutott eszembe, hogy eleget katonáskodtam, ’s hogy most egyszer megpróbálhatja más is; oda dobtam puskát ’s patrontást, [sic] ’s azt hittem, megtudok élni, ha nem állok is silbakot. Ha mészáros’ fia lettem volna, mint te, bizony nem járnék itt az erdőben, és Viola sem, azt elhiheted.”

„Mit bánom én, – szólt a’ másik, kit a’ komolyság, mellyel az előbbi szólt, ugy látszott, nem igen érdekelt – zsiványélet, pajzán élet, én inni akarok.”

„Add neki a’ kulacsot, – mondá Viola ismét – hadd töltse kedvét.”

„Igen, de már most is részeg – válaszolt Rácz, ki a’ kulacsot a’ földről fölvéve, még mindig kétkedve tartá kezei között. – A’ hol csak megfordultam, minden bandának szerencsétlensége a’ részegségtől jött.”

„Ma nincs mit félni, – mondá Viola – legfölebb ha még Peti jön, ki által István gulyás hust küld; a’ szolgabiró Porváron, ’s a’ hajduk magokban, ne félj, nem jőnek ennyire, ha tudnák, hol vagyunk, elkerülnének inkább.”

„Ej nem kell azt hinni soha; – mondá Rácz, fejét csóválva – a’ veszedelem akkor üt ki, mikor az ember legkevesebbé gondolja. Isten neki, ha akarod.” ’S ezzel rosz kedvüen oda nyujtá kulacsát, mellyből a’ másik minden szitkok mellett, mellyek között vele megkináltatott, az állati örömnek bizonyos kifejezésével arczain nagyokat szörpentett.

Ezek után a’ kunyhó ismét békességben állt. – Mészáros, ki egy ideig hős tetteiről beszélt, midőn látá, hogy a’ másik szavaira nem válaszol ’s nem is figyel, elhallgatott ’s álomba merült. Rácz, könyökét térdére támasztva ült, a’ tüz mellett. Viola kiment a’ kunyhó elébe.

Az éj sötét vala. A’ magas tölgyek, mellyek a’ helyet környékezék ’s mellyeknek csúcsai a’ ködben eltüntek, még inkább nevelék a’ homályt, ’s csak a’ gyönge tüz, mellynek fénye a’ kunyhó’ ajtaján keresztül az ellenében álló bokrok’ elszáradt lombjára esett, terjeszte némi világot az egészre. Miután a’ kunyhóban a’ beszélgetés megszünt, véghetlen csend terüle el az egész vidéken. Néha őszi szél egyes lökésekben szálla át az erdő felett, a’ tölgyek’ száraz lombja, melly még az ágakon függött, illyenkor csörögni kezde, a’ csucsok között mintegy hosszu fájdalmas sohaj hallatszott mindig távolabb ’s távolabb, mig a’ gyenge nesz ismét eltünt, ’s a’ fák ujra hallgató mozdulatlanságban álltak. Néha fenn egyes varjukárogás hallatszott, a’ madarak, mellyek az erdőben ezrenként tanyáztak, fölébredve, nehéz szárnyaikkal verdesék a’ csörgő ágakat, azután ismét véghetlen csönd ’s hallgatás mindenfelől. Viola ott állt a’ kunyhó előtt, ’s lelkét leirhatlan szomoruság tölté el. A’ sötét éj, a’ hallgatás, az elhagyottság, mellyben magát látá, ’s mellyet még kinosabban érze, ha a’ kunyhó’ ajtaján betekintve, azon társakat nézé, kik neki e’ világon maradtak,… minden fájdalommal tölté lelkét. Mi boldog volt ő egykor! ha a’ mezei munka bevégeztetett, ’s az ősz, mint most hosszu estéivel eljött, Viola ott ült meleg szobájában, térdén hintázva kis fiát, szemét Zsuzsira függesztve, ki a’ lobogó mécs mellett nem szünő szorgalommal tánczoltatá orsóját. Künn köd borula el a’ vidéken, a’ kastély ’s parasztházak, a’ templom ’s Tisza’ partjai eltüntek fátyola alatt; de a’ boldogságot, mellyet a’ gazda szerény lakában talált, az idő’ változásai nem takarhaták el szemei elől. A’ természet elteriti ködét egész tájak felett, hóval takarja földünket, melly alatt a’ vidám zöldnek ’s virágozásnak nyomai is eltünnek; azon boldogság felett, mellyet keblünkben hordunk, a’ természetnek isten nem ada hatalmat, csak embereknek adta azt. Ki hinné, hogy a’ virág, melly az érzéketlen természetre bizatott, biztosabb gyenge tövén, mint boldogságunk, mellyet csak érző emberek ronthatnak meg? Viola nyugodtan nézett a’ jövő’ elébe, boldogsága nem ártott senkinek, nem akadályoztatott senkit élvezetében; mitől félhetne, ki az emberektől olly keveset kiván? A’ szerencsétlen visszagondolt mindezekre ’s mellét nehéz sohaj emelé ez emlékeknél. „’S mégis – mondá magában ’s öklei görcsösen összeszorultak – mégis feldulták házi boldogságomat! Teljesitettem minden kötelességemet, nem, én többet tettem, mint mire köteles voltam,… teljesitettem minden parancsolataikat, levettem süvegemet a’ hóhérok előtt, alázatos voltam, mint a’ kutya, megcsókoltam volna a’ sarut lábaikon csak Zsuzsimat ’s fiamat hagyják békében, csak házi csendemet ne zavarják fel, és mégis!” – Viola még egyszer átgondolá a’ méltatlanságokat, mellyeken keresztülment. Miként akarák őt kényszeriteni, hogy nőjét vajudásai között elhagyja; miként hurczolták őt végig a’ falun; miként akarta Nyuzó megveretni, ’s végre a’ pillanatot, mellyben a’ fejszét meglátva, élét az ispány’ koponyájába vágá, ’s az emberi vér’ látására először borzadott el önmaga előtt. „Nem, nem – szóla, kezét éghez emelve, – bocsássa meg isten vétkemet, én nem bánhatom meg a’ mit cselekedtem, ha most ott vagyok, körülöttem az örömükben nevető hóhérok, ’s egyszerre a’ fejsze előttem csillog, felkapom ismét ’s jaj annak, ki előmbe jő. De ti, kiket nem bántottam soha életemben, ’s kik nyomorulttá tettetek, kik miatt nőm ’s gyermekim koldusbotra jutottak, kik belőlem gonosztevőt csináltatok, kik kiüztetek az erdő’ vadai közé, kik miatt e’ világon ’s az örökkévalóságban elkárhoztam… te fiskális és főbiró, vigyázzatok magatokra, olly szentül, mint isten néz le reám, én boszút állok rajtatok. Ne üdvözüljek soha, ha csak véres boszút állhatok.”

E’ pillanatban az erdőben nesz hallatszott. Viola, előrehajtva fejét, figyelni kezde. Mintha emberek közelgenének. A’ földet takaró száraz levelekben csörgés, néha egy törött ágnak recsegése vala észrevehető, míg a’ varjuk a’ fa csucsairól károgva felszálltak ’s az erdőt szomoru hangjaikkal eltölték. „Ki lehet ez? – gondolá Viola magában, – talán Peti ’s a’ gulyás, de azok hogy jőnek sz. Vilmos felől?” ’S most az erdő’ másik oldaláról szint azon nesz hallatszott, a’ lépések mindinkább közelegtek. „Itt sok ember jár! – mondá Viola – ezek talán engem keresnek?” Nem vala többé kétség; az éj’ csendében már a’ közelgők’ suttogása is hallatszott. Viola berohant a’ kunyhóba, maga után bezárá a’ kaput, lábával meglöké Mészárost hogy fölébredt ’s röviden elmondá Rácznak a’ történteket.

„Nem mondtam?! – mondá az öreg zsivány felugorva ’s kétcsővü [sic] puskáját fogva – ’s ez itt – Mészárost meglökve – részeg mint a’ csap.”

Ez utolsóban Rácz nagy igazságtalanságot követett el; szegény pajtása, ki most a’ lökdösést angyali nyugalommal eltüré, mióta hallá, hogy ellenség közelg, tökéletesen kijózanodott. „Nem szökhetünk-e el még valahogy?” – szóla halkan, remegő kézzel megszoritva Rácz’ karját.

„Körül vagyunk véve, – válaszolt Viola – ha nem sokan vannak, nem lehet bántásunk. A’ fegyverek megtöltve?”

„Mind, négy dufla, hat pisztoly, – mondá Rácz, kinek arczán vad merészségnek kifejezése vala látható – csak jőjjenek, itt jó vacsora vár rájok.”

„Gyujtsd meg a’ mécset ’s állitsd a’ szegletbe, hogy a’ nyilásokon ki ne világitson. Takard el a’ tüzet hamuval; – Mészáros remegve engedelmeskedett. – Te Rácz ’s én a’ két első nyiláshoz állunk az ajtó mellett. Te Mészáros, ha valakit látsz, ki az oldalhoz közelit, azt lödd le, kilőhetsz egyszer jobbra, másszor balra, csak hogy senki ne dughassa be fegyverét a’ nyilásokon. Ne félj fiu, nem lesz bajod.”

Mind e’ készületek sebesebben történtek, mint én elmondhatám. A’ hamuval takart tüz füsttel tölté a’ kunyhót, melly között a’ mécs, a’ kunyhó’ egyik szegletében az asztalra állitva, csak gyenge világot terjeszte. Az ajtó mellett, puskával kezökben, Rácz ’s Viola álltak, kinézve a’ kis nyilásokon, mellyek lőrések gyanánt hasonló megtámadások’ esetére a’ fal’ ezen oldalán készittettek; hátul Mészáros jára fel ’s alá, nem egyszer hörpentve a’ lőpor mellett az asztalon álló kulacsból, mellyre Rácz most nem vigyázott többé. A’ lelkesitő ital azonban, ugy látszott, elveszté hatalmát az ifju felett, ki mindig inkább elhalványodva ’s reszketve, mennél inkább közelgeni érzé a’ veszélyt, félig magán kivül jára fel ’s alá a’ kunyhóban. „Csak ez egyszer szabadulhatnék még, – mormoga körmeit rágva – én becsületes ember leszek ismét. Istenem, ha megfognak, felakasztanak!”

„A’ madarak itt vannak, – kiálta egy erős rikácsoló hang, kiben mindenki Nyuzó főbiró’ szavát ismerheté meg; – a’ kunyhóban világot látok. Körülvettétek-e mindenfelől? szóljatok!”

Negyven vagy ötven hang, melly e’ felszólitásra egyszerre felkiáltott, a’ zsiványoknak tudtára adá, hogy meneküléshez reménység nem lehet. Mészáros keresztet vetve letérdelt.

„Főbe ütlek kutya, – kiáltott Rácz – menj a’ nyiláshoz ’s a’ ki közel jő, lődd főbe, ha jól védelmezzük magunkat mind itt hagyják fogaikat.” Mészáros egy nagy korty pálinkát ivott ’s az egyik nyiláshoz ment.

„Adjátok meg magatokat zsiványok! – kiáltott Nyuzó – ha a’ nemes vármegye’ ezen felszólitására nem engedelmeskedtek, statárium’ utján fognak veletek bánni.”

A’ kunyhóban minden hallgatott.

„Előre legények, törjétek be az ajtót, rajta!” – kiáltott a’ főbiró. Két pandur ’s néhány paraszt az ajtó felé rohantak, de mielőtt fejszéik még a’ deszkákat érheték, néhány lövés hallatszott ’s kettő a’ megtámadók közül vérében vánczorgott a’ földön, a’ többiek visszafutottak. A’ kunyhóból Rácz’ dörgő szava hallatszott: „a’ kinek élete van, jőjjön.”

A’ pillanatban, midőn társai lőttek, Mészáros, ki félig magán kivül álla nyilásánál, szinte elsütötte fegyverét; a’ sors ugy akarta, hogy e’ lövésre is egy, ki a’ kunyhó’ azon oldalára állitatott fel, lerogyott, mi által az ostromlók közé olly rémülés jött, hogy része szaladásnak eredt.

A’ harcznak ezen megkezdése után egy ideig csend vala, mind a’ kunyhóban, mind megtámadói között; ott a’ zsiványok ujra töltötték meg fegyvereiket, itt Nyuzó ’s a’ commissarius körül az ostromlóknak egy része tanácskozva összegyült. Emlékezetre méltó, hogy e’ hadi tanácsnál Macskaházynak szavát nem halljuk, e’ szerénység felülmulja legvérmesebb várakozásainkat.

„Biz én nem tudom, hogy fogunk boldogulni teins uram” – mondá a’ commissarius egyik kezében pisztolyát, másikban széles insurgens kardját forgatva, melly az 1741-iki nemes fölkelésből családjánál, mint sok nemes házakban, megmaradt ’s mellynek fringia felirásu vasa nem jöhetett volna bátrabb kézbe.

„Hát neki kell rohanni még egyszer, és még egyszer, és ismét, – válaszolt a’ főbiró, lábával tombolva – mig a’ gazembereket megfogjuk, megkötözzük, és akasztófához hurczoljuk”.

„Hiszen ha lehet, – mondá a’ másik, vállat vonitva – rajtam nem mulik.”

„Ha lehet! ha lehet! – kiáltá Nyuzó indulattal – minden lehet a’ mit én parancsolok.” Itt Nyuzó, ki vezéri tehetségeit már az által bizonyitá, hogy nagy hadvezérek’ módjára seregének mozdulatait kormányozta, de magát a’ golyók’ körén kivül tartá, ujabb jelét adá azon hasonlóságnak, melly közte ’s századunk’ legnagyobb vezére Napoleon között létezett, ki mint tudva van, a’ lehetetlen szót nem francziának mondá.

„Én nem bánom, – szólt a’ commissarius haraggal – én neki megyek, ha az ördög volna is, csak a’ többiek jőjjenek utánam.”

„A’ ki nem megy, – kiáltá Nyuzó – poltron kutya, főbe kell ütni mindjárt.”

„Hát jőjön a’ teins ur velünk, én nem tudok ezeknek az embereknek ugy parancsolni.”

„Hova gondol, comissarius ur! – válaszolt Nyuzó sokkal csendesebb hangon – nem is az én kötelességem, és aztán szemmel is kell tartani az egészt.”

„Azt se bánom, – mondá a’ commissarius megvető tekintetet vetve előljárójára, mellyet ha ez a’ sötétben nem látott is, legalább a’ hangból, mellyen e’ szavak mondattak, gyaníthatott. – Előre legények!” – kiáltotta a’ commissarius; – a’ főbiró még hangosabban ismétlé e’ parancsszót, és egy távolabb álló vastag tölgy mellett is rikácsoló hang hallatszott, mellyben az ildomos Macskaházy’ szép szavát ismerhetik meg olvasóim. A’ commissarius feje fölött forgatá kardját ’s a’ pandurok- ’s néhány parasztoktól követve, a’ kunyhó felé rohant. Midőn az ostromlók az ajtóhoz közelegtek, a’ kunyhóból ismét lövések fogadák, a’ csővek’ tüze villámhoz hasonló világot terjeszte egy pillanatra az egész felett, utána minden sötéten állt, ’s csak fájdalmas nyögések, mellyek a’ földről hallatszottak, mutaták, hogy e’ lövések is találtak.

Az egész csapat hátrálni kezdett. – „Csak előre, most előre, – kiáltott a’ commissarius – még mielőtt ujra tölthetnek. Nincs semmi veszedelem.” – ’S ezzel a’ commissarius a’ csapat’ legbátrabbjaival ismét a’ kunyhó felé rohant, honnan ismét lövések irányoztattak feléjök, mellyek által a’ commissarius’ bal keze ’s egy pandur mellen keresztüllövettek.

A’ commissarius felkáromkodott dühében ’s fájdalmában. „Nincs több lövésük! rajta, rajta!” – kiáltá ’s egy mellette álló parasztnak kikapva fejszéjét kezéből, ujra az ajtónak rohant. A’ többiek részint, mert csakugyan hivék, hogy a’ zsiványoknak töltött fegyverök többé nincs, részint, mert a’ bátorság, mint a’ félelem, mindig ragadós, ’s maga a’ küzdés, a’ veszélynek érzete, a’ gyávábbat is indulatba hozza, fölemelve fegyvereiket siettek utána. A’ kuuyhóból [sic] egy lövés a’ másikat érte, ’s majdnem mindenik leterité emberét. A’ megsebesültek’ jajgatása, az ostromlók’ ’s ostromlottak’ káromkodása a’ lövésekkel együtt zajt képezének, annyival szörnyebbet, mennyivel sötétebb fátyolt borita az éj az egész csata felett, mellyen csak a’ lövések’ villanása terjeszte néha pillanatnyi fényt. A’ commissarius’ intő szava ’s a’ fejszéknek döngése, mellyekkel ő ’s egy paraszt az ajtót verék, áthangzott a’ lármán.

„Ide a’ puskával, – kiálta, elvetve fejszéjét, ’s a’ fegyvert pandurai’ egyikének kezéből ragadva. – Ez neked való, Viola,” – ’s ezzel fegyverét az ajtónak szegezve, elsüté.

E’ lövésre benn a’ kunyhóban valaki felsikoltott ’s összerogyott. De mielőtt a’ commissarius örömét szavakban kimondhatá, a’ kunyhóban egy második lövés hallatszott, mellyre a’ fejszével mellette álló paraszt halálosan találva földre rogyott.

„Ide más puskával” – kiáltott a’ commissarius. De kik parancsát követheték, nem voltak többé mellette; az egész tömeg tarthatatlanul futott a’ főbiró felé, ki az egész jelenet alatt káromkodni ’s a’ küzdőket kiáltva biztatni meg nem szünt; de tántorithatlan vezér’ létére a’ csata’ szinhelyéhez egy lépéssel sem jött azért közelebb.

A’ commissarius, ki végre látá, hogy egymaga a’ zsiványokon nem győzedelmeskedhetik, miután az ajtón keresztül ismét lövés történt, melly jobb vállát éré, káromkodva visszavonult a’ többiekhez.

Az ostrom vissza vala verve; a’ legyőzött had, hatalmas vezére körül csoportozott. Nyuzó magán kivül vala mérgében. A’ zsivány, kit annyi ideig keresett, itt vala két-száz lépésnyire tőle, ő a’ tanyát körülfogta őreivel és seregeivel, ő mindent elrendezett gondosan, mint bármilly hadvezér, ki várakat ostromlott… és a’ lator társaival ellentáll tulajdon főbirája’ parancsolatának, noha tudja, hogy mihelyt kezébe kerül, fel fogja akasztatni; és azután ez alávaló emberek, kiknek kötelessége, hogy a’ zsiványokat megfogják, kiket ő különösen e’ czélból hozott magával ’s kik most elmerészelnek szaladni, ha hátok megett tulajdon szolgabirájok áll, áll pedig bokáig sárban, hideg novemberi éjtszaka, midőn magát a’ legnagyobb náthának teszi ki, ’s igy alattvalóinak példát ad, hogy veszély nincs, mellyel a’ hazafi a’ közjó’ kedvéért szembe nem szállna. A’ dolog hallatlan! És azután a’ pipa is, a’ nedves dohány nem égett, szára nem szelelt, és Nyuzó Pál ne káromkodjék, ne szidja az egész világot teremtésétől e’ napig, hol ötször csaholt tüzet egymásután ’s nem birta meggyujtani pipáját. Ha nem lett volna sötétebb, mint hogy valaki Nyuzó arczának dühös kifejezését láthatá, a’ lövések előtt szaladók aligha főbirájok előtt meg nem álltak volna, ki haragjának egész hatalmával fujva nem szelelő pipájába, mint szikrát szóró tüzjáték, vagy illőbb hasonlósággal élve, mint lángokat okádó griff állt a’ magos tölgyek mellett.

„Hát semmirevalók! hol van a’ zsivány? – kiálta földhöz csapva pipáját, mellyen minden erőlködésével nem segithetett – hol van Viola? hogy merészeltetek visszajőni nála nélkül?”

A’ gyülekezet hallgatott, a’ hajduknak egyike a’ szerencséjére lágy sárba esett pipát emelé fel.

„Verd ki, de jól, te gazember, – mondá e’hez fordulva a’ főbiró – nem szelel. Nem mondtam-e százszor, – kiáltá ismét a’ többiekhez – hogy nekem a’ zsiványokat kötözve hozzátok.”

„Teins uram, – szólt az egyik alázatos hangon – mi mindent elkövettünk, három vagy négy halva fekszik, a’ többieknek fele sebet kapott, a’ commissariusnak is bal karjába lőttek.”

„Legalább tiz zsivány van a’ kunyhóban, a’ merre az ember csak néz, csupa puskacső, – mondá egy másik – lehetetlen boldogulni.”

„Lehetetlen! ki mondta azt, hogy lehetetlen? – kiálta a’ főbiró dühösen – szeretném tudni, ki merte mondani, hogy lehetetlen. A’ mit én parancsolok!… hol van a’ gazember?”

„Igazsága van, – mondá a’ commissarius, ki azalatt szinte a’ többiekhez jött – illy emberekkel, mint ezek, Violát nem fogja meg senki. Vedd kendőmet – tevé hozzá, a’ pandurok’ egyikéhez fordulva – ’s kösd be bal karomat. Akárhogy’, csak erősen, hogy a’ vér kevesebbé folyjon, mig feldsert találunk.”

„De mikor én mondom, hogy meg kell fogni, – kiáltott Nyuzó sértett méltóságának érzetében – ki parancsol itt?”

„Próbálja meg a’ teins ur ha tetszik, én nem tehetek semmit; két lövést kaptam, se jobb, se bal kezemet nem birom, gyereket sem foghatnék meg.”

„Baj – mondá Nyuzó, fejét csóválva – hogy commissarius ur épen most kapott sebet, de hát maradjanak vissza azok a’ kik lövést kaptak. Ti többiek álljatok sorba. No, ugy fiaim! no rajta, hogy az ördög vigyen el.”

A’ főbiró’ felkiáltását a’ kunyhóból egy pár lövés követte, és soha gorgon’ feje sereget ugy nem állita meg helyében, mint ezeknek hallása az ostromlókat. Nyuzó, ugy látszott, még hátrált.

„Rajta, rajta, semmirekellők!” – igy kiáltoza a’ fa megül, de mindenki helyén maradt; ha a’ megtámadók helyett ők lennének a’ megtámadottak, soha sereg szebben nem viselte volna magát.

„Nem fogsz engedelmeskedni? – szólt Nyuzó méregtől elfojtott hangon, az egyik mellette állót torkánál megragadva; – nem lódulsz mindjárt a’ kunyhóhoz?”

„Nem biz én” válaszolt a’ másik nyugottan, félre állva.

„No várj, hogy hinak?”

„Kovács Miska, sz. vilmosi nemes ember; nem megyek én az istenének sem!”

„Nem ismertem meg kendet. És ez?” – kiálta egy másikhoz fordulva.

„Ez öcsém, András, ez is nemes ember, ez se megy.”

„De hát a’ parasztok hol vannak?”

„A’ kiket nem lőttek agyon, elszaladtak.”

„Gyáva, haszontalan paraszt nép; – kiálta a’ főbiró – no majd adok!”

„Teins uram, – mondá a’ commissarius a’ főbiróhoz – menjünk haza. Megtettünk mindent, mit tőlünk a’ nemes megye megkivánhat, többre senkit kötelezni nem lehet. Mindössze alig vagyunk tizenöten, a’ többi halva és sebesülve fekszik, vagy haza szaladt; ha utolsóig agyonlövetjük magunkat, Violát még se foghatjuk meg. Mihelyt észreveszi, hogy illy kevesen vagyunk ’s a’ kunyhó emberektől körülvéve nincs, el fog illanni, ’s a’ sötét erdőben ki mehet utána?”

Nyuzó már hajlani kezde ez okokra, mellyeknek fontosságát maga is átlátá, midőn Macskaházy, ki miután a’ küzdés’ zaja megszünt ’s hosszu tapasztalásból meggyőződött, hogy a’ zsiványok’ golyói ennyire nem érnek, rejtekéből a’ többiekhez jött, ’s uj tanácscsal lépett fel. „Föl kell gyujtani a’ kunyhót, – mondá – ha melegök lesz, majd kijőnek. A’ puskásokat a’ fák megé állitjuk, mihelyt egy a’ zsiványok közül kijő, le kell lőni.”

A’ szavak alig kimondva, uj életet hoztak az egészbe. A’ commissarius kaczagott örömében; tüzszerszám, kéngyertyák ’s egy szurkos fáklya adatott a’ pandurok’ egyikének, ki a’ felgyujtás’ tisztét magára vállalá ’s e’ gyujtószerekkel a’ kunyhó’ hátulsó részéhez lopódzott, hol nyílás, mellyen lövéstől tarthatna, nem vala. A’ puskások a’ bokrok között rejtődztek el, ’s Nyuzó, ki Macskaházyval maradt, örömében megölelé barátját ez angyali gondolatért.

A’ zsiványoknak helyzete azalatt még szomorubb volt. – Rácz, kit a’ lövés, mellyet a’ commissarius az ajtón keresztül tett, mellben talált, hörögve feküdt a’ szalmán; a’ föld, nyughelye mellett, sikamlós lett vérétől. Mészáros fel ’s alá tántorgott a’ kunyhóban káromkodva ’s imádkozva egyszerre, átkozva a’ napot, mellyen született. Pálinkával akará feltartani merészségét, de az erős italnak nem vala hatalma feje fölött, mellyben az egy szörnyü veszélynek gondolata mindennek ellentállt. Viola nyugott vala ’s hallgatott. Meg vala győződve, hogy végnapja eljött, ’s félelem nélkül nézett a’ halál elébe, csak nője ’s gyermeki felett aggódott. – Egy perczig, mikor az ostromlók utólszor visszavonultak, menekülésről kezde gondolkozni; ha a’ födelen keresztültörve a’ kunyhó’ hátulsó oldalán kimegy, e’ sötét éjjel, ki tudja, talán elillanhatott, – de akkor szemei öreg pajtására estek, ki vérében hevert lábai előtt, eszébe jutott, hogy más alkalommal életét neki köszönheté, ’s nem akará őt elhagyni bajában; most hallá, hogy ellenségei uj megtámadáshoz készülnek, érzé, hogy késő vala ’s panasz nélkül várá végzete’ betelését.

„Csak lőjj, – szóla, midőn a’ kunyhó előtt a’ lármát hallá, Rácz, fejét könyökére támasztva, ’s szava hörgő vala, mint a’ haldoklóé – lőjj mindig, mig csak egy van közelünkben.”

„Nincs postánk többé, – mondá Viola nyugottan – puskapor a’ mennyi kell, a’ serét elfogyott.”

„Ördög és pokol! – mondá a’ másik, nehezen véve lélegzetét – nincs serétünk?”

„Nincs; – felelt Viola – egy puska és két pisztoly még megtöltve, a’ többi üresen.”

„Add ide az egyik pisztolyt” – mondá halkan a’ zsivány, egyik kezét Viola felé terjesztve.

Viola megérté e’ kivánat’ czélzatát ’s szomoruan oda nyujtá a’ kivánt fegyvert, mellyet a’ másik görcsösen markába ragadva, egy sohajjal szalmájára visszaesett. – „Ugy, – mormoga fogai közt – most jöhetnek, elevenen legalább nem hurczolnak az akasztófához.”

„Te Viola, – szóla Mészáros halkan, Ráczra mutatva, ki behunyt szemekkel mintegy magán kivül feküdt – meghalt.”

„Hisz’ látod miként emelkedik melle.”

„De meg fog hallni, [sic] ugy-e bár? Hogy’ lenne, Viola, – tevé hozzá suttogva – ha megadnók magunkat, talán megbocsátanak?”

„Megbocsátanak, – szóla Viola kaczagva – fiam, a’ fölött elhegedült sz. Dávid; ha agyon nem lőnek, holnap estig az akasztófán függünk, te is, én is.”

„Nem ugy megbocsátani – monda ismét a’ fiatal zsivány mindig vékonyabb hangon, mintha valaki gégéjét szoritaná – nem ugy egészen megbocsátani, hogy ismét szabadon mehessek; csak ugy értem, hogy bezárnak öt, tiz, husz esztendőre nem bánom ’s megvernek fertályesztendőnként ’s koplaltatnak, dolgoztatnak, nem bánom, akár mit, csak ne akasszanak fel. Mit gondol kend, Viola, ezt nem tennék, ha kérem, ha szépen, térden állva kérem. Édes Viola, még olly fiatal vagyok, ’s látja, kend jól tudja, én nem öltem meg senkit, most is csak a’ levegőbe lőttem.”

„Szegény fiu, – mondá Viola, midőn kezét társa’ reszkető ujjaiból megszabaditá – mondd ezt birádnak. De mi ez? – kiáltá egyszerre a’ kunyhó’ szegletére mutatva – füst.”

„A’ kunyhó ég! – hangozék kinn. – Lökjetek vissza mindenkit a’ tüzbe” – kiáltott Nyuzó’ erős hangja a’ lárma közt, mig a’ kunyhó’ belseje nehéz füsttel telt.

„Felgyujtották a’ kunyhót, – szóla Viola elborzadva – ez szörnyü!”

Rácz felnyitá szemeit ’s ismét könyökére támaszkodva körültekintett; a’ kunyhó’ egyik szegletén már a’ tüz átlátszott ’s szörnyü forróság kezde terjedni. „Meg ne hadd magadat fogni elevenen, – kiálta végső erővel – ha lehet, lődd le a’ főbirót, azután halj meg.” – ’S ezzel a’ vén zsivány főbelövé magát. Vére Viola’ kezére fecscsent; ő kétkedve álla, mit tegyen.

„Mi atyánk Isten! – kiálta Mészáros, térdre borulva – megégünk; adszide a’ csutorát, talán elolthatom. Ez is ég! – kiálta eliszonyodva, midőn a’ pálinka kék lángokban folyt el a’ földön; – ki vagy a’ mennyekben… Viola, Viola! miért loptad el a’ notarius’ irásait?… ez mindennek oka.” – A’ szerencsétlen ajkához szoritva csutoráját kétségbeesve ivott, mig a’ füst ’s erős ital következésében a’ földre esett ’s ő is Rácz mellett feküdt.

Violát ez utolsó szavak az irományokra emlékezteték, mellyekről a’ veszedelem között megfeledkezett. El vala határozva, hogy e’ kunyhó’ falai alatt temeti magát; legalább ha Zsuzsim gyermekeit a’ helyre akarja vezetni, hol apjok fekszik eltemetve, ne kelljen őket az akasztófához vezetni. De most teheti-e ezt? Tengelyi emberszeretőleg befogadta nőjét ’s gyermekeit házába, ez irományok reá talán a’ legfontosabbak, és most Viola itt hagyja égni magával ’s azon hirben menjen ki a’ világból, hogy legnagyobb jóltevőjét szerencsétlenné tette? Ez nem lehet. –

A’ lángok mindig tovább terjedtek, a’ kunyhó’ hátulsó részén égő szalma hullt a’ földre, Viola’ haja égni kezdett, melle nem talált lélekzetet a’ forró levegőben, szemei a’ füstben elvakultak, még egy percz, ’s szándéka nem állt volna hatalmában. Még egy tekintetet vete társaira, ’s az irásokat kezében tartva, fölnyitá az ajtót ’s kirohant.

Miután a’ kunyhóban egy ideig zaj nem hallatszott, ’s noha a’ szalmafödél magas lángokban állt, az ajtó föl nem nyilt és senki sem mozdult, mindenki azt kezdé gondolni, hogy mint a’ commissarius mondá, a’ zsiványok használva a’ sötétséget elillantak. A’ pisztolylövés, mellyel Rácz életének véget vetett, nem változtatá meg e’ meggyőződést, miután igen természetesnek látszott, hogy az ott hagyott fegyverek’ egyike a’ tüzben magától elsült. Maga Nyuzó ’s Macskaházy boszankodva, hogy reményökben megcsalattak, de félelem nélkül közelgtek az égő viskóhoz. Igy történt, hogy midőn Viola leégett hajakkal ’s a’ füstben elvakult szemmel a’ kunyhóból, irásait kendőbe takarva ’s egyik kezében maga előtt tartva, kirohant, épen e’ két férfival találkozott. Macskaházy kiragadá az irásokat kezéből ’s visszafutott. A’ többiek irtóztató kiáltással összeszaladtak ’s Violát körülfogák.

A’ zsivány kezében nem vala fegyver, de a’ félelem, mellyben neve az egész vidéket annyi ideig tartá ’s mellyet kétségbeesett védelme még inkább nevelt, visszatartóztatá a’ bátrabbakat is; ’s ha kezében fegyver, ha karjaiban még erő vala, e’ pillanatban keresztültörve ellenein talán még megszabadulhatott. De Viola nem gondolt többé ellentállásra. A’ lelki ’s testi kinok, miket a’ kunyhó’ lángjai között türt, ércztestének fölemésztették erejét. Messze fölnyitá szemeit, de nem látott, hosszu lélekzetekben szivá magába a’ fris levegőt, melle emelkedett, mintha szét akarna repedni, kiterjeszté reszkető karjait ’s egy nehéz fohászszal földre rogyott. Magán kivül vala. Ekkor az egész csoport diadalt kiáltott leteritett ellensége fölött ’s nem volt senki, ki önmaga nem akarná megkötözni lábait ’s kezeit annak, kinek nevénél máskor remegett.

Miután Nyuzó nem kis nehézséggel ez örömzajt lecsöndesité, hogy a’ rabnak sz. Vilmosra-i általvitele iránt rendeléseit megtehesse: a’ kunyhóból nyögés ’s gyenge jajgatások hallatszottak. – A’ jelenlevők borzadtak ’s halotti csend lőn a’ kunyhó körül, mellyet csak a’ tüznek pattogása ’s a’ szerencsétlennek mindig hallhatóbb kiáltása szakita félbe.

„Talán kihozom” – szóla a’ pandurok’ egyike, emberiebb a’ többieknél.

A’ szólót irtózatos dörrenés szakitá félbe. A’ puskapor, mellyet a’ zsiványok ott tartának, felgyult, a’ kunyhó födele szétvetve egyes égő darabokkal esett le az erdő ’s az emberek között, a’ nélkül azonban, hogy közülök, kik uj szaladásnak eredtek, valaki megsértetnék.

A’ vidéket halotti csend tölté el. A’ jajgatás, melly a’ kunyhóban hallatszott, elhallgatott, a’ világosságot, mellyet az égő födél elébb minden tárgyra vetett, ismét homály váltá fel, ’s csak itt-ott a’ széthányt gerendák közül veté még egy égő darab vörös fényét körére, mig az egész felett a’ lőpor’ füstje meleg ködként ereszkedett.

„Megjárhattuk volna – szólt a’ commissarius, ki a’ többiek között először nyeré vissza egész nyugalmát. – Átkozott gazemberek!”

„Nem lehet többé baj” – kiálta Nyuzó messze – hátulról, hova egy fa megé bujt, ’s hangja remegett.

„Nem, teins uram” – szóla a’commissarius vissza.

„Igen, de ha még puskapor lenne a’ kunyhóban.”

„A’ puskapornak az a’ természete – válaszolt a’ másik mosolyogva, – hogy egyszerre sül el. De csak maradjon a’ teins ur ott. Nincs többé dolgunk. Fogja föl két erős legény a’ zsiványt – szóla a’ többiekhez fordulva, kik lassanként körülötte összegyültek – ’s sz. Vilmosra vele.”

Viola, ki még mindig ájulásban vala, a’ földről fölemeltetvén, az egész csoport sz. Vilmosnak vette utját.

„Megvannak az irások?” – szólt Nyuzó suttogva Macskaházyhoz.

„Meg – válaszolt a’ másik hasonlóan – tüzbe dobtam.” – Végre lépteik az erdőben eltüntek ’s az iszonynak helye ismét nyugottan állt.

Ne várják olvasóim, hogy az érzelmeket irjam le, mellyek Viola’ nőjét ez idő alatt eltölték.

Rövid idővel, miután őt elhagytuk, Peti ’s a’ gulyás visszatértek. Az egyik a’ nyilást, a’ másik a’ nádat megtalálta; a’ magas fa az vala, mellyről szóltak ’s levetve csizmáikat átmenni készültek. A’ lovak lábaira bilincs tétetett. – Peti egy erős bottal kezében, előre ment; a’ gulyás Zsuzsit – ki az istenért kéré, hogy magokkal vigyék – vállára véve, utána gázolt. Alig értek azonban a’ víz’ közepéig, midőn az erdő egyszerre a’ megtámadók’ zajával telt el.

„Későn jöttünk; – kiáltott Zsuzsi – vigyetek át, hadd haljak lábainál.”

Lövések hallatszottak, a’ szétszaladó parasztok közül néhány az erdő’ ezen részének vevé futását ’s a’ gázolók elég közel valának az áradás’ tulsó partjához, hogy a’ futóknak lépteit hallhassák.

A’ gulyás ismét remélni kezdett. „Ne félj Zsuzsi, – szóla biztatva – látod a’ gazemberek mind elfutottak.”

Peti vigyázva tovább ment, ’s igy értek a’ parthoz. – De a’ zaj ujra kezdődött, ismét lövések ’s lárma, uj ostrom.

Zsuzsi kiragadva magát a’ gulyás’ kezeiből, nem tudva mit akar, mit tesz, félig magán kivül rohant a’ lárma felé. A’ férfiak erőszakkal feltartották. Térdre veté magát, de lelkét csak egy gondolat tölté el ’s az Violának veszélye vala. Minden hang nem jött-e ellenségétől? minden lövés nem érheté-e keblét? Ő nem imádkozhatott. Kétségbeesve tépte haját ’s lelkében átkot mondott az egész teremtés felett. – Egyszerre az erdőben nagy világosság terüle el. Az ostromlók’ kiáltása, kiktől e’ hárman nem voltak ötszáz lépésnyire, nem hagya kétséget oka felett. – Zsuzsi felugrott, éghez emelé kezeit. „Felgyujtották a’ kunyhót; férjemet égetik el!” – kiálta szivhasitó hanggal ’s magán kivül rogyott Peti karjai közé.