Vándor! ha Taksony megye’ tiszai járásába igazságot jöttél keresni, – ’s miért ne történhetnék ez? vannak esetek, hol a’ jámbor ugy elbuvik előttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána – ’s Garacs helységéhez jösz: huzd le saruidat. Igy kezdhetném e’ fejezetet, ha soknak kivánata szerint száraz irásmódomat virágossal fölcserélni ’s azon pathoshoz emelkedni akarnék, melly a’ magyar stylus’ legfőbb tökélyének tartatik, ’s ujabb időben legjelesb magyar müveinket, talán azért, mert bennök már ugy is semmi természetes helyén nem áll, fordithatlanokká teszi. De szerény iró létemre, ki alig találok elég szót egyszerü gondolatim’ kimondására, én a’ gazdagokat csak irigyelhetem, kik minden tárgynak három substantivumot találva, mindeniket három adjectivum’ kiséretében küldhetik a’ világba, ’s tropusaik és figuráik’ gazdag tárházában fölhalmozva tartják beszédök’ ékességeit; illy példák’ követésére nem érzek erőt magamban ’s visszatérek előbbi szerény elbeszélési módomhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra jösz, hová történetemmel átmegyek, huzd le saruidat; nem azért mondom, mert e’ falu Nyuzó Pál főbiró ur’ lakhelye ’s igy főkép’ ha járásában tartózkodol, neked szent hely, mellyet igy kellene megtisztelned; nem is azért, mert sz. Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a’ bőjt, legjobb azon helynek szokását követni, mellyen tartózkodunk, ’s Garacson az egész világ mezitláb jár: de ha minden magasabb szempontokat mellőzök, legalább azért, hogy jó erős bagaria csizmát huzhass lábaidra, mik nélkül őszi időben, mint most, nehezen mehetsz végig az utczán.
Valamelly történetphilosophiában olvastam, nem mondhatom hamarjában mellyikben, mert volt idő hol még nem tudva, miként az emberek a’ történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik, mellyeknek ép’ hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam illy tartalmu munkákkal, – valamellyikben tehát, a’ sok között, mondom, olvasám: hogy a’ phoeniciaiak csak annak köszönhetik az előmenetelt, mellyet a’ hajózási tudományban más népek előtt tettek, mert mindazon anyagoknak bőségében voltak, mellyek a’ hajózásra szükségesek. A’ ki csak egyszer Garacson volt, ez állitás’ helytelenségéről meggyőződhetett; soha emberek a’ plasticai müvészetekre kedvezőbb helyet nem választhattak volna; a’ föld mint a’ legszebb agyag, az egész utcza ollyan, hogy belőle mintázhatál, sőt a’ hová léptél, lábad’ legszebb nyomdoka visszamaradt, ugy hogy mihelyt a’ föld kiszáradt, rézöntéseket tehettél volna utána; valóságos lelke a’ sárnak, mint mondani szokták, ’s még is szobrászt, sőt még egyetlen egy fazekast sem találhatál a’ faluban. És aztán higyen az ember a’ tudósoknak! Egy öreg ismerősöm van, főőrmester volt egykor az insurrektiónál, valahányszor őt Bécs felől kérdi valaki, alázatosan megvallja, hogy ott nem volt; de emlitse csak Párist, Rómát, Lisabont, Konstantinápolyt ’s egész órákig fog szólni az egyes utczákról ’s piaczokról ’s a’ boldog napokról, mellyeket ott töltött; ugy látszik, tudósaink néha őt utánozzák; ha a’ jelen pillanatról, ha az óriási mozgalmról, melly között élünk, szólunk, ők is alázatosan megvallják, hogy nem tudják, mit jelent mind az; de csak menjünk pár századdal vagy ezreddel hátrább, ’s minden csupa világosság, a’ legkisebb tettnek legparányibb indoka, az eszmék’ sorozata, az érzelmek’ minden következései, előttök semmi rejtve nem maradhat. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy Pharao hét vastag ’s ép’ annyi sovány tehenről álmodott? talán volna tudós, ki értekezésben elmondaná az aegyptusi király’ vacsoráját, mellynek ez álom, következése vala. Szegény népek! mig éltetek, politicusok próbálják rajtatok theoriáikat, ’s ha meghaltatok, eljő a’ történetbuvár ’s ismét theoriáira használja nehéz éltöket. Nincs mit irigyleni sorsotokon!
Eltértem! Ne vedd rosz neven nyájas olvasó; tudod, régi szokásom, ’s azonkivül, ha – mint mindig hallám – az iró’ kötelességei közé tartozik a’ tárgyakhoz mérni modorát, Garacsról szólva, miként ne élnék egyes kitérésekkel? A’ főbiró’ lakhelyének ép’ az vala legkitünőbb jelleme, hogy benne egyenes uton senki sem járhatott, annyira összevissza álltak az egyes házak, annyira tekervényesen kígyózott az üres majd keskeny majd szélesebb hely, melly utczának neveztetett, ’s e’ czimet legalább is annyira megérdemli, mint azon jobbágylakásokat, mellyek között elnyult, a’ magukét, ha házaknak mondattak; mert ha az adó, mint Ángliában, az ablakok vagy kémények’ száma szerint fizettetnék nálunk, az egész faluban nehéz lenne egy házat a’ közterhek alá vonni, olly igazságosan legalább, mint midőn tőlünk füstpénz követeltetik.
Taksony megye nem tartozik azok közé, mellyekben a’ faluk legtöbb jólét ’s kényelem’ nyomait mutatják, ’s az angol farmer nem sok gazdaházat találna, hol sárból tapasztott falai között, mellyekre födelül villával kevés szalma hányatott, magát jól érzené; – ’s mégis Garacs, látszó szegénységre nézve, jóval meghaladta szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a’ rongyos födelü ’s roskadó falusi kunyhók közt áthajtatál ’s a’ halvány beesett arczu népet látád, melly a’ falut lakta, ’s melly ugy látszott, soha e’ határok között jól nem érzé magát, kivéve, ha egyenkint a’ falu’ tulsó oldalán bekeritett helyre kivitetett, mellynek magasabb keresztjei alatt, minőket nálunk minden orosz temetőben látunk, először pihen meg mióta e’ földre jött. Maga a’ templom – e’ palotája azoknak, kiknek e’ földön csak kunyhók jutottak, mellyre a’ nép máshol büszkén tekint, mellyet virágokkal ’s zöld ágakkal ékesit, mint tulajdon házát soha nem – itt roskadófélben állt. Az alacsony falak, mellyeket a’ rothadt zsindelyzet az eső’ emésztő hatalma ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartattak föl a’ végső sülyedéstől; a’ torony, melly a’ templomnak bemenetelül szolgált, több helyen szétrepedve, alig birá csak a’ kettős vaskeresztet is, melly magas födelén inkább csüggött, mint állt, a’ harangok rég levétettek ’s külön faálláson függtek. Minden pusztulásnak indult, minden a’ szegénység’ nyomait hordá magán, mintha a’ vallás, melly az embereknek vigasztalásul adatott, e’ roskadó födél alá azért vonult volna, hogy hiveiben kielégithetlen vágyakat ne ébresszen. A’ templomot ’s paplakot, melly ha lehet még szegényebb állapotban állt mellette, három oldalról tó környezé, benőve náddal és sással, hátul egy pár lelkésznek szerény emlékkövei álltal, ’s ha véletlenül vasárnap jövél ide, mikor épen harangoztak, mig a’ tóban a’ békák örökös dalukat szomoruan tovább zengék ’s a’ falu’ szegény lakói rongyosan, roskadó templomukba zarándokoltak: szomoruság lepte meg szivedet, mellynek kifejezésére talán alig találhatnál szavakat. Garacs örömtelen hely vala egész éven át, de csak vasárnapon, ez áldott ünnepen, mellyet isten az embernek öröm ’s pihenésre rendelt, érzéd e’ nép’ egész nyomoruságát.
Azonban csak egyik oldalát láttuk a’ képnek, és sérteném azon igazságot, mellyel mint iró az olvasónak tartozom, ha nem emliteném, hogy ugyan ezen falu magasabb szempontból felvéve, azaz azon födeleket tekintve, mellyek itt ott a’ sárkunyhók fölött emelkedtek, egészen más, sőt valósággal urias kinézést mutatott. A’ Garacsiak, Bámériek, Andorfyak, Nyuzók ’s nem tudom hány uri család, melly e’ helységnek leányágat illető birtokába jutott, szebbnél szebb curiákat épitének, ’s habár ezeknél is az utczán talált épitési anyag vagy legfölebb vályog használtatott: az ellentétnél fogva, mellyben e’ magasabb épületek a’ falu’ kunyhóival álltak, szinte paloták között képzeléd magad, ’s a’ sok oszlopzat, melly mint tudva van, classicai izlésünknél fogva minden nemesi curiának főjellemei közé tartozik, néha Hellásra, főkép Spártára emlékeztetett, hol, tudjuk, a’ heloták’ száma a’ polgárokét mindig felülmulta. Azon vastag könyvekben, mellyeket diákul a’ jog’ testének szoktunk nevezni (e test’ lelkének természetéről tudósaink sokat vitáztak a’ nélkül, hogy tisztába jöhettek volna; még halhatlansága sem állitatott minden kételyek’ fölébe) van egy törvény, melly szerint a’ földesur, ha gyermekei közül egynek lakásul belső telket nem adhatna, egyes jobbágytelek’ kibecsülésére jogosítatik föl. Nincs is semmi természetesebb, mint hogy földes uraink valóságos apjai lévén mind jobbágyaik’ mind gyermekeiknek, közöttük akkép’ osztják föl földeiket, mint nekik tetszik; ’s ha Garacson e’ törvény szorgalmatosabban követtetett is, mint azt a’ jobbágyok talán kivánták: legalább a’ természetnek azon rendelése, miszerint az ember’ főfeladata nemesiteni az anyagi világ’ adományait, e’ közbirtokosok által annyira teljesíttetett, hogy alig lehetett nemtelen földet találni e’ falu’ határai között. A’ garacsi nemesség a’ szabadföld’ eszméjét rég valósitá birtokában, még mielőtt az hirlapjaink által megpenditetett, ’s a’ jobbágy’ szabad költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem egy paraszt család vándorolt tovább ’s még szekérről sem vala kénytelen gondoskodni, hogy mindenét magával vihesse.
E’ curiáknak, mellyek a’ helységre illy jótékony hatást gyakoroltak, legszebbike kétségkivül Nyuzó főbiró ur’ lakháza vala, ’s olvasóim, ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, látva a’ szépen kijavitott keritést, a’ mérges-zöldre festett falat, mellyen hat ablak nyilik ’s mellynek szinét a’ tornácz’ gyönyörü kék oszlopai még inkább kiemelik, Garacson máshova nem térnének be, mint ide. A’ födélnek, való, csak egy harmada zsindelyeztetett még be, de miután a’ főbiró’ ismét három évre választatott, valószinü, hogy a’ még eddig szalmával födött kétharmad is nem sokára zsindelyezve leend; ’s a’ kéményből olly vastagon gombolyog a’ füst, hogy akaratlanul jó vacsorára kellett gondolnunk.
Nyuzó csak körülbelől egy óra óta jött meg Porvárról. A’ tisztújitás, mellyet Tengelyivel együtt hagyánk el, később szokatlan sebességgel haladott. A’ nemesség tudósítatván, hogy Bántornyi’ emberei között nemtelenek találtatnak, majdnem egyhangulag ellene fordult, ’s már tizenkét órakor nagy többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Nője, ki a’ Tiszaréten történtekről már valamivel előbb hirt vett, mihelyt ezt hallá, kocsira ült ’s Macskaházival haza felé hajtatott. Krivérnél, mint másod alispánnál, – mert Édesy, ki e’ hivatalt eddig viselé, önként lelépett, nem volt nehézség; miután pedig azon párt, melly az első tisztviselőknél legyőzetett, itt is, mint közönségesen visszavonult, a’ tisztújitás ezután csak papmarasztáshoz hasonlita ’s két óra előtt bevégeztetett. Mire a’ főispán szinte értesitetvén az állitólag Viola által elkövetett rablásról, a’ járásbeli főbirót esküttjével azonnal nyomozás ’s a’ rabló’ üldözése végett kiküldé.
A’ taksonyi főispán – igy csalódik a’ hatalom e’ világon, eddig a’ főbirót esküttjével együtt pandurok ’s biztosok kiséretében hihetőkép’ Tiszaréten képzelé; mi, belépve szobájába, nyugottan, nagy tölgyasztala mellett találjuk az érdemes férfiut, ’s ha Keniházi eskütt mellette nem ül, talán alig jutna eszünkbe, hogy a’ főbirót hivatalos kiküldetésében látjuk. A’ két férfiu’ mozdulataiban, mellyekkel poharakat töltöttek ’s tálakat üritettek, nem vala igen sok, mi arra emlékeztetne, hogy zsiványok’ elfogásában járnak el. Olvasóim ezen bámulhatnak talán; ha azonban meggondolják, hogy épen tisztújitásról jövünk, mellyen Nyuzó három évre ismét főbirónak választatott, ’s hogy a’ német közmondás, melly szerint uj seprők legjobban sepernek, nálunk sokszor megforditva áll, a’ seprők közt ép’ akkor tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midőn azoknak megujitása kivántatik, – kétségen kivül nem bámulnak annyira, mint igen sok más dolgokon, főkép’ ha azon számos okokat meggondolják, mellyek érdemdús tisztviselőnket arra birák, hogy Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza Garacsra menjen.
Mindenek előtt Nyuzó, hogy a’ főispán iránti tiszteletét ’s hivatalos buzgóságát inkább tanusítsa, mindjárt tidsztújitás után, még mielőtt megebédelt, indult el hivatalos utjára; már miután minden mozgás, főkép’ az, mellyet kijelölt tisztviselő pártjának vállain tesz, az étvágyat neveli, ki kivánhatná igazságosan, hogy a’ tiszaréti járás’ törvényes bizonysága éhgyomorral egész Tiszarétig hajtasson ’s ne menjen inkább Garacsra, mi jó másfél órával Porvárhoz közelebb fekszik? Irva áll a’ szentirásban: hogy boldogok, kik éheznek és szomjuhoznak az igazság után; (talán ez oka, miért tartatik hazánk, hol illy szomjuságra annyi alkalom van, némellyek által a’ világ’ legboldogabb országának) de az, hogy boldog állapot, ha az igazság, vagy mi egy, ha azok, kikben az igazságot személyesitve látjuk, éheznek, nincs irva sehol, ’s Nyuzó miért tenné magán az első kisérletet? Azonkivül Pista és János pandurok Garacson, a’ biztos hihetőkép sz. Vilmoson vala, ’s azt, mint Keniházy eskütt ur igen helyesen megjegyzé, a’ teins vármegye csak nem kivánhatja, hogy ők magok fogják el Violát? Esteledett ’s illy időben ildomos ember, főkép ha neki, mint Nyuzónak, egész banda boszút esküdött, zsiványt inkább kerül, mint keres; végre, ’s ez ok a’ jellemdús tisztviselőkre talán nem vala minden hatás nélkül, miután az utósó rablás Tengelyin követtetett el, Nyuzó ’s esküttje nem igen bánák, ha a’ gonosztevők csak akkor kerülnek az igazság’ kezei közé, midőn az elrabolt tárgyak többé kezeik közt nem találtatnak. Szóval, Nyuzónak száz oka volt, miért nem ment még az napon Tiszarétre, ’s ki őt régi bőrszékén, pipával szájában ott látá ülni nagy asztala mellett, mellyen már édes apja itéleteket irt ’s most két üres ’s egy megkezdett borczilinder a’ jelen házi ur’ foglalatosságit mutatá, mig egy félig fölemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar, ’s a’ brinza, miből fájdalom! csak a’ faedény maradt meg, az ebéd’ élvezeteire emlékeztetének: nem mondhatá, hogy Nyuzó, midőn haza jött, helytelenül cselekedett. A’ házban annyi magyar kényelem látszék mindenfelöl; magyar ember’ szive emelkedett ha csak körültekintett.
A’ kényelemnek, tudva van, első kelléke: hogy semmi se találtassék, mi akármi módon utunkban álljon. Nyuzó’ szobája e’ tekintetben tökéletesen kielégitheté a’ legföllengzőbb kivánatokat. Az ágy, melly a’ szoba egyik szögletében állot, nem lehete keskenyebb; egy, hozzá mind barna szinre, mind keskenységre, mind arra nézve hasonló szekrény, hogy reá ruhák, irások, kalap ’s bot, szóval minden, minek egyéb helye nem vala, halomra hányatott; egy kis asztal az ablakok’ egyikében; négy bőrszék ’s egy lábnyi szélességü hasonló pamlag nem igen akadályoztaták a’ vendég’ mozdulatait; ’s maga a’ nagy asztal annyi különféle dolgokra használtaték – a’ vendégek’ nagy része Garacson közönségesen rajta ül, hogy a’ helyet, mellyet elfoglal, tökéletesen meg is érdemli, mit nem mindenkiről mondhatunk hazánkban. De ha a’ szabad mozoghatás magyar embernek Nyuzó’ szobájában jól esett, főkép’ korunkban, hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a’ butorok olly összevissza rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen: mi ezen élvezet ahhoz képest, hogy belépve, mindenki látá, miként itt azt teheti, mihez épen kedve jő? Ádám ’s Éva akkor érzék először hogy édeni boldogságuk elveszett, mikor szégyenleni kezdvén magukat egymás előtt, öltözetről gondoskodtak; ’s mit mondjanak azon szegény honosink, kiket évről évre uj korlátok fognak körül, kik ha gőzhajón utaznak, mit kebleikben érzenek, azt ki sem köphetik a’nélkül, hogy valaki ellenök keserü panaszokra ne fakadna; kik ittott elkorcsosodott asszonyaink’ termeiben még pipára sem gyujthatnak, bár legfinomabb ezüstből volna is kupakja. Kényelmes hely az, hol az ember magát kényelmesen érezheti, hol magát geniroznia nem kell, – hála istennek! hogy legalább még magyar szavunk nincs ez átkozott fogalom’ kimondására – ’s ki illyent kerese, nem jöhetett jobb helyre, mint szolgabiránkhoz. A’ pipa- ’s kandallófüstben rég elbarnult fal, mellyen egyedüli ékességül a’ magyar vezérek’ vörös ’s kék attilában festett képei függtek, (mind szép, roppant bajszu magyar ember, csupa izmosságból görbe lábakkal és sárga csizmákkal, fejökön kalpag, kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt nevök’ aláirása, ugy hogy Attilára ’s testvérére Budára olly hamar reá ismertél, mintha évekig vele laktál volna) a’ padozat, mellyet régóta ismét föld takart, magok a’ pókhálók, mellyek a’ szoba gerendáiról kényelmesen lecsüggtek, mintha a’ belépőnek mondanák: ne genirozza magát ön; ugyis azon világitás mellett, melly nappal a’ két kis ablak’ elhomályosodott tábláin e’ szobába hatott, vagy estve az egy faggyu gyertyától elterjedett, kár lett volna ha teszed.
Nyuzó érzé helyzetének mindezen kényelmeit, ’s visszatámaszkodva székén, lelke boldog ábrándokba merült, minők csak szolgabirónak lehetnek, midőn magát uj három évre megválasztva látja. „Megvagyunk! – szólt néha, nyájasan mosolyogva – megvagyunk! – szólt ismét, az asztalra csapva – no várjatok!” ’s összeszoritá fogait, hogy a’ rövid száru pipa homlokáig emelkedett. Keblét leirhatlan boldogságnak érzete tölté, a’ fél vármegyét megverte volna örömében. Néha lelkét egyszerre szomoruság szállta meg; ez természete emberi nemünknek, ha öröm, könyet facsar szemeinkből, nem tudjuk soha, nem fogja-e fájdalom tölteni szivünket, még mielőtt amaz arczainkon lepergett; ’s Nyuzónak e’ ház olly teli vala emlékekkel. Ez asztal, melly mellett ült, nem vala-e ugyan az, mellyen negyvenöt év előtt, mindjárt születése után először, ’s mint a’ megyében sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkedvesebb ’s legboldogabb óráit, azokat, mellyekben egy togátustól olvasni ’s mellyekben egy táblabirótól färblizni tanult; nem e’ mellé ülteté-e kedves feleségét, midőn őt házához hozva, örömében ugy megrészegedett, hogy még maig sem tudja, miként került az nap’ ágyába; ’s annyi boldog lakoma ’s nehéz itélet, miknek ez asztal vala szinhelye ’s miknek bor ’s tentanyomdokaikat még eddig megtartá! Eszébe jutott a’ hetven forint negyvenhárom krajczár, mit a’ tisztújitásra költött, eszébe jutott édes apja, ki szinte szolgabiró volt e’ járásban ’s őt nem egyszer megtépázta e’ szobában, eszébe jött mente-prémje, mellyet a’ kortesek elszakitottak, ’s hogy felesége’ két első fogát törte ki most két éve, de egyszerre szomoruságának közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. „Megmaradtunk!” szóla, félig magában ’s a’ bú messze elszállt homlokáról. „A’ járásban sok zsidó van, igy gondolkozott magában, és ha édes apja meg nem hal, ő nem lehetne főbiró; a’ prém, mellyet elszakitottak, ugyis semmibe se került, ’s hihetőkép’ hasonló utódot fog találni; ’s ha felesége kitörte fogát, legalább csak a’ felső fogakat törte ki, ’s mégis olly tokányt mint ő, ki sem főz a’ vármegyében; ’s mindent összevéve boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Az eskütt talán; legalább ha igaz, mint némellyek hiszik, hogy annyival boldogabbak vagyunk, mennyivel kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban mint ébren, legboldogabbak akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos valószinüséggel bir. Az eskütt, két könyökét az asztalra támasztva, fél óra óta kedvencz dalát éneklé:
A’ ki Nyuzót nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
De ámbár szava mindig erősebbé ’s harsogóbbá lőn: kik őt közelebbről ismerék, azon, hogy csak félig kiüritett pohár bor állt előtte, könnyen észrevennék, miként egészen magánál nincs, miről arcza is meggyőzhetett akárkit, mert ámber szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése ollyatén vala, minőt csak alvajáróknál látunk. Ki tudja, a’ jámbor eskütt a’ természetnek mennyi titkait látta e’ pillanatban, miért nem vala senki ott ki őt kikérdezheté!
„Te Bandi!” – szólt végre a’ főbiró, kit esküttjének nem szünő éneke kényelmes ábrándaiban még is kivert.
A’ másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lön.
„Bandi, mondom, ne ordits ugy.” – Bandi a’ szólóra emelé szemeit; de az ének csak még hangosabbá lőn.
„Részeg!” gondolá Nyuzó magában ’s fölkelve nem minden nehézség nélkül, esküttjéhez ment ’s megrázá vállánál, mire a’ másik fölemelve fejét mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: „Mi kell, no?”
„Hát megvagyunk” – szólt a’ főbiró, kinek fejébe, ugy látszék, más gondolat e’ napon nem fért. És a’ törvényes bizonyság nevetni kezde hosszan, hangosan, a’ falakat megrázó hahotával, mint maguk a’ vezérek, kiknek képei a’ falon függtek, sem nevethettek örömükben, midőn Szvatopluktól az egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.
„Mit nevetsz?” szólt végre Nyuzó, kinek képe egyszerre egész birói komolyságát visszanyeré.
„Azon nevetek – válaszolt a’ másik, mindig kaczagva – hogy készültek ellenünk, ’s azért mégis megvagyunk!”
„Igazság, bruderkám, megvagyunk – szólt a’ főbiró most ismét mosolyogva – csak ugy van az, szemesé a’ világ!”
„És fülesé” – pótolá a’ másik a’ félig tölt poharat kiüritve.
„Igazság! mi megmaradtunk, no várjatok csak – szólt, öklével az asztalra csapva – mást akartak szolgabirónak, majd meglássuk kinek volt igaza.”
„És helyettem kit akartak! – follytatá a’ másik szinte nemes haragra gyulva – azt a’ Görögi Vinczét, jött ment embert, épen most került ki az utósó iskolából.” Mit az eskütt annyival nagyobb hibának tartott, minthogy maga soha az utósó iskolában nem volt ’s tudományait a’ negyediknél végzé, mi mint tudva van, némelly megyében birói hivatalok’ viselésére untig elégnek tartatik.
„Főkép’ az a’ Tengelyi vigyázzon magára – vágott közbe Nyuzó, ’s arczán mindazon keserüség vala látható, melly azt józan állapotában jellemzé; – rég föltettem magamban….”
„Jó hogy nem nemes ember többé, – mondá az érdemes eskütt – még egyszer olly jól férhet az ember hozzá.”
„’S még mi menjünk – mormogá a’ másik – hogy kárát megkeritsük.”
„Igen, ’s késő éjszakán, rosz időben, mikor becsületes ember otthon marad – tevé hozzá pótolólag az eskütt – ’s a’ zsiványok az embert minden bokorból agyonlőhetik. Majd bizony, ki hallott illyeket?”
„No, látod, Bandi, – válaszolt a’ másik, mélyebb belátás’ kifejezésével – az csak onnan van, mert ezeknek a’ nagy uraknak nincs semmi megyei praxisok. Magunk között legyen mondva Bandi, a’ mi főispánunk se jobb a’ többinél; de se baj! ő parancsol ’s az ember aztán azt teszi mit akar; látod öcsém, minden hivatalnak megvan a’ maga hatásköre.”
„Igen, de illy éjjel még se kellene kiküldeni az embereket –” ’s az eskütt hihetőkép’ folytatta volna bölcs megjegyzéseit, ha kocsizörgés, melly az udvarban hallatszott, figyelmöket magukra nem vonja.”
„Ki lehet ez? – szólt a’ főbiró gondolkozva – azt hittem, nem is tudják hogy haza jöttem.”
„Valami instansok, – mondá Keniházy nyugottan ’s friss pohár bort töltve magának – most egymásután fognak jőni, hisz’ megmaradtunk!”
Macskaházy, ki bundájában a’ szobába lépett, minden további találgatásnak véget vetett.
„Te vagy, barátom? – szólt Nyuzó, a’ száraz ügyvédet kebléhez szoritva ’s kétszer megcsókolva ugy, hogy más országban a’ legszebb asszony megelégedhetett volna – jó, hogy jősz, majd preferanczozhatunk.”
„Servus humillimus!” – dörmögött az eskütt, ki a’ fölkelést ez egyszer inkább nehéznek mint szükségesnek tartá.
„Ma nem játszunk, – szólt Macskaházy, alig szabadulhatva Nyuzótól, ki ismét csókoláshoz fogott – azonnal indulnunk kell.”
„Indulnunk, hová?” – kérdé Nyuzó.
„Igen, hová? – visszhangozá Bandi – ma egy tapodtat sem megyünk, preferanczozunk, ugy-e, Pali?”
„Dehogy megyünk, dehogy! – mondá emez ismét Macskaházy után nyulva, ki látva a’ két tisztviselő’ állapotát, türelmetlenül rázá fejét – ha nem maradsz itt jó szántodból, kivesszük kocsikereked’, ugy-e Bandi?”
„Igen, kivesszük, és aztán a’ teins ur mehet hová tetszik.”
„Bizony, választatástoknak később is megihattátok volna áldomását” szólt Macskaházy vállvonítva.
„Talán bizony, azt hiszed, hogy részeg vagyok – kiálta Nyuzó – hogy nem vagyok eszemen? Átkozott prokátor! Ki az első alispán? Réty, és a’ második? Krivér, és….”
„Tudom, tudom, de az istenért, szóljunk hát józanon.”
„És ki az eskütt? – dörgé Bandi – Keniházy András, éljen!”
„Jól van, hát szóljunk józanon – válaszolt a’ főbiró, összeszedve magát – hát hová kellene mennünk?”
„Sz. Vilmosra.”
„Nem vagyok én részeg, hogy most kimenjek” kiáltott az eskütt.
„És miért?” kérdé tovább Nyuzó.
„Viola ott van, ma kell őt elfognunk, vagy soha; holnapig a’ rablott irásokon tuladott.”
„Majd elfogjuk holnap” válaszolt Nyuzó méltósággal.
„De mikor mondom, hogy holnapig az irásokat nem találjuk többé nála.”
„Annál jobb, – mondá a’ másik nyugottan – majd bizony, éjszaka fogok járni, nyakamat törni, csak hogy Tengelyi uram’ irásait szerezzem meg; járjon maga utána ha tetszik.”
„Igen, járjon maga utána ha neki tetszik” – ismétlé nevetve az eskütt. ’S Macskaházy kétségbeesett tekintetet vete a’ két érdemdus tisztviselőre. Végre Nyuzót karjánál fogva az ablakok’ egyikéhez vezeté, hol vele sokáig halkan beszélt, mig az eskütt, előbbi melódiájához visszatérve, ismét fejét kezére támasztva, halkan énekelni kezde:
A’ ki Bandit nem szereti, hajh! hajh! hajh!
Azt az ördög elviheti, hajh! hajh! hajh!
„Ha ugy van, – szólt Nyuzó némi idő után, melly alatt Macskaházy, mint látszék, egész szónoki tehetségét kimerité rajta – az egészen más. Bandi! hallod-e? menj ki ’s mondd a’ panduroknak hogy mindjárt nyergeljenek.”
„No ez már más, – szólt emez az ajtó felé menve – a’ pandurokat elküldhetjük.”
„De miért nem mondád ezt mindjárt?” szólt a’ főbiró, ki most sokkal józanabbnak látszott, mint előbb maga Macskaházy reménylé.
„Hisz csak esküttedre nem bizhatok mindent. Küld előre a’ pandurokat sz. Vilmosra, ’s mondasd a’ biztosnak, hogy nehány vasvillás emberrel ’s pandurral az erdő melletti csárdánál várjanak. Esküttedet hagyd itthon, csak bajunkra lenne.”
„Igazság, de ha Czifra rászed, ’s az egész csak cselszövény, melly vesztünkre koholtatott, – ’s Nyuzó sápadtabbnak látszott, – Viola nekem boszút esküdött, ’s Czifra, bandájához tartozik.”
„Ne félj, nem szükséges hogy épen közel menjünk, magam sem szeretem a’ puskalövéseket; egyébiránt Czifra biztos ember ’s kezünkben van.”
Egy idő mulva Keniházy bejött ’s mondá: hogy a’ pandurok már sz. Vilmos felé indultak.
„Menjünk hát” – szólt Macskaházy ismét magára akasztva bundáját.
„Hát te is elmégy Palikám?” – szólt bámulva az eskütt, midőn Nyuzót szinte bundában látá.
„El, te itt maradhatsz.”
„De mit csinálhatsz, nálam nélkül?”
„Majd csak próbálunk valamit, – szólt Nyuzó nevetve – te vigyázz a’ házra.”
„Furcsa, – gondolá magában Keniházy, midőn azok ketten kocsira ültek ’s Czifra, ki ez idő alatt a’ pitvarban várt, hátul fölkapaszkodott, – szolgabiró eskütt nélkül!”
És Nyuzónak elhagyott jobb keze, midőn a’ kocsi elhajtott, visszament a’ szobába, többször csóválta fejét, egy pohár vörös bort ivott, ’s tovább énekelé:
A’ ki Bandit nem szereti, hajh! hajh! hajh!
Azt az ördög elviheti, hajh! hajh! hajh!
Mig végre az álom lelkes dalának is véget vetett, ’s a’ Nyuzó-curián csak a’ kutyák’ ugatása szakitá félbe a’ nagy éjjeli csöndet.