„Sirva vigad a’ magyar” igy szól a’ közmondás; miért is vigadna máskép? Ha az ősöknek arczvonásai ivadékról ivadékra föltartják magukat: bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, melly az eldődök’ vonásainak életet adott, egy rész átszáll a’ késő unokákra? ’S hajdanában a’ magyarnak annyi oka volt sirni! Más nemzeteknél az ujabb kor meggyógyitá a’ multnak sebeit, ’s ha a’ népdal majdnem mindenütt megtartá a’ bús melódiát, melly olly korban támadott, hol az elnyomott népnek érzelmei nem lehettek egyebek mint szomoruak: vigabb szavak tétettek régen az előbbiek’ helyébe, vagy legalább az énekesnek vigabb hangja feledteti a’ dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak legalább nincs okuk vigságra a’ jelenben sem, ’s a’ dal szomoruan hangzik most is, mint azon napokban, midőn Budánk’ falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e’ hazában, kik legfölebb falujok’ történetét ismerve, nem igen gyanitják, hogy ez ország, mióta a’ törököt elüztük, változáson ment keresztül, ’s a’ jobbágy, midőn füstpénz forintját kastélyba viszi, a’ török garasra emlékezve, ha hire csakugyan hozzá jutott, – félig sem borzadhat annyira a’ multtól, mint azok, kik régebben, mintegy századdal ez előtt, végső krajczárig letisztázák hazájuk iránti tartozásukat. De a’ komorság, melly a’ magyar nép’ jelleméhez tartozik, meggyőződésem szerint, történeti emléke, ’s jelen állásán kivül még azon szomoru jellemnek tulajdonitható, mellyet vidékünkön, hazánk’ leginkább magyaroktól lakott részeiben találunk. Ki az, ki e’ hon rónáin végig tekintve megtudná tartani vidámságát? Az őserdő, melly e’ tájakat talán egykor eltakará, kivágatott, a’ természet’ hatalmas élete kiirtatott, az áthatlan növényfátyol, mellyel e’ föld szűz testét egykor takarta, az ember’ fejszéje alatt eltünt, ’s vele a’ madarak’ ezerhangu éneke ’s a’ vadak’ vig játékai a’ hüs rengetegben; de az ember, midőn a’ természetet legyőzé, nem takará el a’ csata nyomát uj teremtéseivel. Az erdő eltünt, ’s hellyében csak pusztaságot találunk, ’s nincs miért örülnünk a’ természet fölött kivítt győzelmünkön. Ha más országok’ lakója a’ vidéken körültekint, mennyi van min szive örülhet! Mindenfelől házak, fák, keritések, viruló vetés, mindenütt valami, mi őt eldődeinek munkásságára emlékezteti, mi uj, elevenebb szorgalomra inti, hogy mint ők, ugy ő munkája által földi létének nyomait hagyja maga után. Pusztáinkon csak a’ határhalmok, mellyek hosszu sorokban emelkednek, intenek arra, hogy e’ föld egyesek által tulajdonnak neveztetik, noha alig tudjuk, lehet-e azt tulajdonnak nevezni, mi csak abban, hogy másokat valaminek használatától kizárunk, ’s nem abban, hogy vele magunk élünk, áll: ’s az általános elhagyottság, a’ munkátlanság’ csöndje, melly e’ tájakon elterül, szomorusággal tölti lelkünket. Hány ivadék tűnt el e’ határokon a’nélkül, hogy létének nyomát hagyná maga után! ’S az átmenő miként ne emlékeznék, hogy egykor sirjába fog szállni ő is, eltakarva a’ nagy róna alatt, nyom nélkül, mint kit a’ határtalan tenger, habjaival elboritott.
Ha illy vidéket, pedig a’ mondottak szóról szóra illenek Tiszarét’ egész környékére, novemberi nap’ szürke világitásában látunk, a’ sziv akaratlanul szomoru sejditésekkel telik el. –
Dél rég’ elmult, midőn Zsuzsi, Liptáknétól kisérve, a’ falut elhagyá, ’s miután ez a’ külcsárdánál egy ideig vele pihenve tőle megállt, a’ fiatal asszony, kis poggyászával hóna alatt, mellyben magának ’s férjének kevés eleséget vitt, magánosan haladott Kislak felé, hol a’ gulyástól Violáról valamit hallani reménylt. A’ gulyás’ tanyája, Tiszaréttől jó kétórányi járás vala, ’s Zsuzsi, ha néha mély gondolataiból föleszmélt, fájdalmasan érzé a’ gyöngeségetm melly betegségéből visszamaradt. Nem egyszer ült le fáradtan az árkok’ egyéikébe, hol a’ hideg szél kevesebbé érheté, ’s ha illyenkor szemeit körüljártatva a’ nagy pusztaságot látá maga körül és magát rajta olly magánosan, olly elhagyatva, a’ nagy csönd, mellyben önlélekzetét hallhatá, rémüléssel tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a’ napokban farkasokról hallott beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e’ pillanatban uj veszélyben forog; ’s ismét utnak indult, nem uj erőt, hanem uj nyugtalanságot érezve haladásra, melly annyival inkább növekedett, mennyivel inkább érzé, hogy czélját jelen gyönge állapotában sötét előtt elérni nem fogja. Egyszerre kopogás ébreszté föl ábrándaiból, lelkén a’ gondolat villant át, hogy Violája száguld utána, dobogó szivvel fordult meg, de a’ lovas, Kálmán vala, ki gyorsan haza felé nyargalt. Igy ért a’ kőfeszületig, melly a’ kislaki határon áll, ’s noha, mióta a’ pápista földesasszony, ki azt részbirtoka mellett ájtatosságból fölállitatá, meghalt, többé be nem festetett ’s romlásnak indult, a’ vándornak, lépcsőkövén kedves nyughellyet nyujta. E’ kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hány szerencsétlen térdelt e’ lépcsőkön, hány panaszlá itt keserü bajait annak képe előtt, ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész keserüségökben ismerni tanulja; hány kelt föl vigasztalva e’ feszülettől, ’s a’ kálvinista asszony’ lelkén a’ pápista keresztnél azon nyugalom terült el, mellyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az isten által jobb emberek’ keblébe teremtett vallásos érzemény ad, ’s mellyet sok, ki egyes vallások’ tanai fölött könyveket irt, talán soha sem ismert életében.
Az asszony fölkelt, hogy tovább menjen: midőn egyszerre nevén szólitatik. A’ hang ismerős vala, de nem annyira, hogy első pillanatban tudná, kitől jő, ’s midőn megfordulva Czifrát látá, ki a’ kereszthez támaszkodva, fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta Czifrát először látá, mindig borzadással tekinte reá. Ismerte alávalóságát, tudta, hogy minden kegyetlenség, melly Viola’ czinkosai által elkövettetett, ez embernek müve, ’s az egész szeretet, mellyel férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erős legyőzni undorodását, ha őt ennek társaságában látá. Viola, mi több, egy idő óta gyanakodni kezde pajtása’ hűségén, ’s nem egyszer mondá, hogy a’ Judásává lesz. Mind ez összevéve, megmagyarázza a’ borzadást, mellyel a’ szegény asszony a’ zsiványra nézett, midőn ez furkós botjára támaszkodva, különös mosolygással, melly arczainak még csunyább kifejezést adott, kérdé: hová megy?
Violáné felelt, hogy a’ kislaki gulyáshoz.
„Ugy-e, férjedet keresed? – szólt a’ másik, bundáját vállán igazitva – a’ gulyás talán tudni fogja. Mi ujság nálatok a’ faluban?”
„Hát nem tudja kend? – szólt Violáné, szemeit a’ szólóra szögezve – azt mondják pedig, kend is ott volt férjemmel?”
„Violával? Hát a’ faluban volt?”
„És kend nem tudna semmit a’ rablásról, melly a’ notáriusnál tegnap éjjel történt?”
„Hát kirabolták? – szólt nevetve – no mit mondtam. Mihelyt hallám, hogy Violának szabad járata van a’ házhoz, előre mondtam, hogy rablás lesz a’ vége. Olly legény, mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet tréfálni.”
„Nem beszéljen kend illyeket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a’ rablást.”
„Meglehet, én nem tudom. Hát ki lett volna?” szólt Czifra egykedvüen.
„Az egész falu mondja, hogy kend.”
„Az egész falu? Peti czigány talán?” kérdé Czifra, lángoló szemeit az asszonyra szögezve.
„Petit nem láttam mióta Porvárra ment, de a’ kovács, ki kendet üzőbe vette, az egész falu, mondom….”
„Az egész falu bolond, és a’ kovács még bolandabb, ha olly valakit vett üzőbe, a’ kit Czifrának gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna merészségéről. Éjjel minden macska fekete, szeretném tudni, miről ismert meg, talán bundámról – tevé hozzá nevetve ’s bundáját vállára huzva – az sem piszkosabb másénál. Sok jó szerencsét! mennem kell.” ’S a’ zsivány az uton, melly a’ kereszt mellett Garacs felé fordul, fütyörészve tovább ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután elindult, kis idő mulva kocsizörgést halla ’s látá a’ hintót, mellyen Macskaházy szinte Garacs felé hajtatott. Mikor a’ hintó Czifrát utoléré, kit Violáné időről időre visszafordulva szemmel követett, megállt, a’ bennülő rövid ideig a’ zsiványnyal beszélgetett, azután ez hátul a’ bakra ülvén, a’ kocsi tovább haladt.
Zsuzsi bámulva a’ látottakat, kettőzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a’ tanyához közelgett.
Itt az öreg gulyást ’s Petit találá. „Nem láttad-e Czifrát?” szólt emez nyugtalanul, ki midőn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.
„Igen” felelt Violáné.
„És hol?”
Violáné elbeszélé egész találkozását, mialatt Peti’ arczain, főkép’ midőn hallá, hogy Macskaházy Czifrát kocsijára vevé ’s Garacsra hajtatott, a’ legnagyobb kétségbeesés vala látható.
„Mindennek vége van! – szólt végre, kezével homlokára csapva – hogy is szólhatott kend Czifrával Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.”
„De az istenért, mi történt?” kérdé az asszony remegve.”
„Nincs időm, István mindent elbeszél, én itt egyenesen a’ legrövidebb uton futok a’ sz. vilmosi erdő felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson lóhalálba. Tudja a’ helyet, talán még előbb jövünk mint a’ szolgabiró’ emberei. A’ Tisza, hála istennek, még az idén nem öntött ki. Az istenért, ne kimélje lovait, István.”
’S a’ czigány sebes ügetéssel sz. Vilmos felé sietett.
Violáné, ki mindent, mit maga körül láta, nem értett, ’s csak Peti ’s az öreg gulyás’ viseletéből vevé észre, hogy férje veszedelemben van, remegő hangon kérdezé ezt: „mi történt?”
„Még eddig semmi, légy nyugodtan Zsuzsi, – mondá emez – ha valami történik, felakasztom magam, de csak miután Czifrát ezer darabokra téptem.”
„De mi történt? az istenért, mondd el könyörületességből – sohajta Zsuzsi, midőn a’ házba lépve, hova ép’ értek, a’ tüzhely melletti padra ereszkedett, ’s az öreg gulyás nem kevés káromkodással önmaga ellen elmondá a’ dolgok’ helyzetét, melly Violára nézve épen nem vala megnyugtató. Mindjárt a’ rablás után, mellynek valódi történetét Violáné a’ gulyástól hallá először, férje lóháton a’ tanyához jött, ’s Istvánnak, kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha Peti, kit ide rendelt, vagy hivei között más valaki őt keresné, a’ sz. vilmosi erdőbe, szokott rejtekéhez utasitsa, hol, mig a’ rablás által okozott lárma tart ’s Tengelyinek az irásokat valami módon vissza nem szolgálhatja, rejtve fogja magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez alkalommal pár napi eleséget küldjön számára. A’ gulyás, Czifra’ árulásáról még mit sem tudott, Viola sietségében megfeledkezett felőle szólni. Petivel, mióta ez hallgatódzva az árulásnak nyomába jött, a’ gulyás nem találkozott, és semmi sem természetesebb, mint hogy midőn Czifra ma délután a’ tanyához jött ’s Violáról kérdezősködött, István egy kulacs bort ’s pár font hust adva kezébe, őt a’ sz. vilmosi erdő’ rejtekéhez utasitotta. Csak egy órával később, midőn Peti, ki a’ rablásnál Violától könnyebb szaladás végett elvált, megérkezett, hallá, hogy árulóra bizá titkát. Azok után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Czifra’ szándékáról nem lehete többé kétség, ’s a’ szegény asszony meggondolva minden körülményeket, kétségbeesve helyzetén, ült ott a’ padon, a’ fájdalomnak azon nemébe merülve, mellynek az ég könyeket nem adott vigasztalásul.
Két óra mult, hogy Czifrát ’s Macskaházyt látá, Garacs a’ sz. vilmosi erdőhöz félórával közelebb, a’ főbiró’ házánál kész lovaskatonák ’s comissariusok, – ’s ők gyalog miként érhetnének előbb Viola’ rejtekéhez, hogy neki hirt vigyenek? Itt nem vala mit reményleni!
„Csak szekerem jőne már – szólt a’ gulyás, háza’ elébe menve. – Beküldtem a’ faluba két óra előtt ’s még se jő. No várj, átkozott fattyu! Ha lovaimhoz juthatok, még idején ott leszünk. Azok a’ szolgabirók sem sietnek ugy, mint kend Zsuzsi lelkem gondolja, főkép most restellatió után; ki tudja csak otthon van-e már? Igaz, Peti mondta: hogy a’ főispán haza küldte, hogy a’ rablás fölött mindjárt nyomozást tegyen. Átkozott főispán! De átkozott én magam is. Hogy az ördög harminczháromszor leütött volna menkő teremtésével mikor számat tátottam az előtt a’ gazember előtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még, meglásd, nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Czifra illy gazember lehet, harmincz esztendeje hogy zsivány, ’s még ő árulkodik, de várj, várj! Mindjárt Czifra után Kálmán urfi volt nálam ’s elbeszélte, hogy a’ notariusnak irásai vesztek el, ’s kért hogy szerezzem vissza, hogy mondjam meg, hol van Viola; az istenre kért ’s mellé káromkodott, ’s én nem mondtam neki egy szót, csak azt igértem: ha Violával valamikor véletlenül találkozom, majd szólok vele; ’s ennek a’ kutyának mindent elmondok. De – kiálta föl, midőn baltáját ’s bundáját, egy sebesen közelgő kocsi’ zörgését hallva, fölkapta – itt vannak lovaim.”
A’ kis szekér, két izmos sallangos sárgával a’ konyha-ajtó előtt állt meg. „Ugy, Zsuzsi jer, ülj hátra a’ kocsiba, ’s takard be magadat jól; – szólt Violánét szekerre [sic] emelve – te pedig lódulj, – mondá kocsisának, kit kezéből kivéve gyepőit, üléséről lelökött – majd adok én neked kocsmában múlatozni.”
’S a’ lovak száguldva megindultak a’ mezőn. A’ szekér’ csengő zörgése nem sokára elhangzott, ’s a’ kuvaszok, kik utána futottak, rég elhallgattak, csak Bandi kocsis állt még előbbi helyén, minden sötétség’ daczára, melly a’ téren elterjede, a’ távozó szekér után bámészkodva. „Istók bácsi – szólt, fejét melly nem épen nyájasan érintetett, vakarva – talán csak nem lopja el Viola’ feleségét; hiszen nem marha!”