Ákos’ sebe, mint olvasóim tudják, nem vala veszedelmes; a’ lövés, melly bal karján átment, a’ csontot sértetlenül hagyá, ’s az ifju szinte szégyenlé, hogy, mint mondá, illy kicsiség miatt csak perczig is eszméletét vesztheté; a’ seborvos azonban, ki hamarjában sz. Vilmosról hivatott ’s még inkább Vándory, – mert az első, minden diplomája mellett alig talált volna engedelmességet – a’ sebláz miatt, mellynek jőni kelle, a’ beteget ágyba fekteték. ’S itt találjuk őt most, elég rosz kedvüen vánkosai között, mig barátja Kálmán szivarral kezében, ágya mellett ül, ’s Ákos’ öreg huszárja János, a’ sérült kezet időről időre hideg boritékkal takargatja. A’ szoba, hol a’ barátokat találjuk, tág ’s kényelmes. Az asztalokon ujságok ’s könyvek, a’ falakon nehány hires magyar férfiu’ ’s ép’ annyi még hiresebb angol mének’ képe; a’ két ablak között zöld posztóval bevont falon fegyverek, lovagló ’s kocsis ostorok, mellyek között egy pár rókafark ’s odaszegzett nyúlfül arra int, hogy mind e’ vadászkészület nemcsak díszitménykép’ akasztatott oda; azonkivül pipa, mennyi kell, dohány ’s szivarok mindenfelől, egy pár szép, női kezek által készült sipka, melly a’ szekrényen díszlik, szóval, minden arra emlékeztet, hogy urfi szobájában vagyunk, ha a bőrkarszéket nem is vennők figyelembe, melly kényelem, mint tudva van, a’ magyar falusi életben eddig majdnem kizárólag csak a’ fiatal ur’ szobájában található; azért-e, mert fiatal ivadékunk ülő foglalatosságokat nem kedvelvén, a’ szülék czélszerünek tartják, hogy gyermekeiket az üléshez jó székek által csábitsák, vagy talán azért, mert idősbjeink érezve, miként hazájuk iránti tartozásukat csak ülés által szolgálják le, hogy érdemök nagyobb legyen, e’ kötelességöket a’ lehetőségig nehéz módon akarják teljesiteni, olly székekre ereszkedve, mellyeknek mindegyike valóságos kinzó eszköz; vagy talán mert elfajultunk ’s az ivadék, melly megelőzött, legalább székei után hozva itéletet, tizszer keményebb vala, – mind ennek megitélése nem engem illet; azonban valóságos tény: hogy az egész Réty-kastélyban nem volt szék, mellyet Ákoséihoz hasonlitani lehetett, ’s hogy ép’ arról, mellyen Kálmánt találjuk, Keniházy eskütt, ki egyszer délután benne pipázott, fölkelni nem tudott, mi minden jelenvoltak által a’ szék’ jóságának tulajdonitatott.
Azonban mind e’ kényelem, mellyet a’ kandallóban égő tüz nem kissé nevelt, az ifjak’ kedvét nem deritheté föl. Mióta Ákos ’s Kálmán Porváron egymástól elváltak, olly sok történt! Ákos’ lelkét, miután boldogsága közepette olly váratlan baj érte, komor sejditések tölték; Kálmán, ki azon meleg részvét által, mellyel Tengelyi mellett föllépett, Rétyéket ujra megsérté, noha tettét nem bánta meg, benne uj akadályt látott, melly közte ’s Etelka között emelkedik, ’s miután egymásnak történeteiket elmondák, mindenik elhallgatva, öngondolataiba merült. A’ szobában csönd vala, ’s maga Tünde, Ákos’ kedvencz agara, osztozni látszék a’ többiek’ rosz kedvét, ’s fejét hátusó lábain pihentetve, az ágy előtti pokróczon kerékbe feküdt, ’s ha néha urára föltekintett, halkan morogva ismét behunyta szemeit; csak az öreg János, ki időről időre friss jégboritást vagy más valamit hozott, járt pengő sarkantyúkkal föl ’s alá a’ szobában, néha, midőn ifju ura’ szomoru képét látá, roszkedvüen fejét csóválva.
„Teins uram!” – szólt végre a’ huszár, midőn ura’ karjáról, mint látszék, több jó szivvel mint ügyességgel a’ boritást levevé.
„Vigyázz karomra” – kiáltott Ákos.
„Oh, én vén szamár! – sohajtott az öreg – mindig roszul veszem le a’ ruhát.”
„Semmi baj, most jól volt – szólt Ákos, megsajnálva hű cselédjét ’s egyszersmind elmosollyodva erőlködésein, mellyekkel érintéseit a’ lehetőségig nyájasakká tenni igyekezett – Mit akartál előbb mondani?”
„Hát csak azt akarám mondani – válaszolt János – bizony rosz időnk van.”
Ákos, ablak felé fordult ’s mondá, hogy förtelmes. Kálmán fölkelt ’s miután egy ideig a’ kertbe nézett, hol az elszáradt lomb, melly még a’ fákon függött, a’ nedves, fonnyadt pázsit ’s a’ köd, melly az egész tájat elboritá, szóval, egy homályos novemberi nap’ egész gyászkisérletével a’ legvigabbat is elkedvetlenitheté, fölsohajtott ’s ismét hallgatva tért vissza székére; mig János, ki az alatt fát tett a’ kandallóba, ujra fejét csóválá, ’s fogai közt egyet káromkodott Kálmán ellen, ki a’ helyett hogy a’ beteget mulatná, ott ül eltátva száját, mint a’ fancsali feszület, ’s nem szól semmit.”
„Bizony az a’ krumpli, mit most szednek – szólt János, ki ismét az ágyhoz visszatért ’s hosszu bajszát pödré – mind elromlik.”
„Meglehet” felelt Ákos ’s ismét hallgatás lőn.
„Ej ej – sohajtott a’ huszár – csak ne menne senki agarászni határunkon, illy vizes napon az egész vetést elrontják.”
Senki nem felelt, csak Tünde kelt föl helyéről ’s párszor körülforogva ismét lefeküdt.
„Ez a’ kutya is egészen neki szomorodott teins uram!” – jegyzé meg János, minden módon igyekezve hogy valami beszélgetést idézzen elő, de mind hasztalan! Végre kiment ’s friss jégboritással tért vissza.
„Hisz az előbbit ép’ most adtad” – szólt Ákos türelmetlenül.
„Ha jó, teins uram, hát minél többször rakjuk rá.”
„Nem bánom, add ide” – mondá Ákos, ’s a’ sebre uj boritás tétetett. János az előbbivel kifelé indult. Egyszerre mintha egy gondolat villanna át fején, a’ huszár megállt. „Teins uram?” – szóla.
„Mi kell?”
„Hát csak az, kérem alásan: föl se vegye a’ teins ur, katona dolog, nem tesz semmit.”
„Mit ne vegyek föl?” – szólt Ákos bámulva.
„No hát azt a’ kicsiséget, a’ lövést. Nem esik jól az embernek tudom, hiszen nekem is volt részem benne, Aspernnál ’s később a’ lipcsei ütközetben, még Francziaországban is kaptam egyet kettőt a’ ferkóktól, de se baj! Nem kell szomorkodni teins uram. Isten, azt mondják, valamennyi asszonyt egy oldalbordából készité, a’ hol pedig a’ csont mind épen van, még egész legény kikerül belőlük.”
„Bohó, talán csak nem gondolod, hogy sebemen aggódom?”
„Hát min teins uram? – szólt a’ huszár jókedvüen csakhogy valami beszélgetés kezdődött, – hisz jól tudom, az illyen urnak minden jobban fáj. Mikor kimarsiroztunk, ha az urfiak közül a’ regimentben valamellyiknek csak kis uját vágták meg, kész volt a’ szomoruság, némellyik még ispitályba is ment; végre ők is megszokták, háboruban az ember mind egyforma, golyó ’s kard bemegy egyikbe ugy mint a’ másikba, ’s ép’ ugy meg is gyógyul; a’ tiszt koplal mint a’ közkatona ’s ha valamihez jut szintugy eszik. Béke’ idején az ember nem is hinné….”
Ákos elmosolyodott, de arcza előbbi szomoru kifejezését vevé föl, midőn sohajtva hozzátevé: „hidd el János, ha más bajom nem volna mint ez a’ gyermekség karomon, nem látnál illy rosz kedvünek.”
„Más baj? Igazság! Ej no, hogy is felejthetem el – szólt az öreg huszár, ’s egész képe mosolygott midőn fejét hajtogatva minden módon tudatni akará, hogy Ákos’ baját tökéletesen fölfogta. A’ notarius kis Vilmája, ugy-e bár? Ej, az a’ szerelem ép’ ollyan mint a’ dohány, mikor uj, olly erős, könyekbe lábbad az ember’ szeme ha csak rá néz. De tudja-e teins uram, mit tennék én, ha ugy lennék mint a’ teins ur?”
„Mit?”
„Hát elvenném.”
„Bohó, ha csak tőlem függne!”
„Hát kitől? Ej! – szólt az öreg, fejét csoválva – hisz e’ kis lövés miatt a’ teins ur nem lesz nyomorék, ’s még akkor is, higyje el, ha valakinek három keze volna ’s a’ teins urnak csak egy, Vilma még se menne máshoz. Legyek akármi, ha Vilma valaha másé, mint a’ teins uré lesz.” ’S ezzel az öreg fejét csóválgatva ’s még mindig valamit morogva fogai közt, kiment.
A’ barátságos állás, mellyben Jánost urával találjuk, olvasóim’ egy része előtt talán csudálatosnak látszik. E’ viszony’ megértésére szükséges tudniok, hogy az öreg János, ki 1814-ben, noha olvasni csak keveset, irni épen nem tudott, mint káplár ezüst emlékpénzzel ’s kereszttel tért vissza a’ háboruból, Taksony megye által huszárnak fogadtatván, innen rövid idő mulva Ákos’ apjához, akkori főszolgabiróhoz került. Ez idő óta, jóval mielőtt mostani ura világra jött, János a’ Rétyeket el nem hagyta. Mikor ura főbiróból alispánná emelkedett, János, mint mondá, vele avandsirozott. Ott volt Ákos’ anyja temetésén, urával ment, midőn ez második nőjéért, kivel e’ történetben találkoztunk, mint kérő járt; ’s ha a’ becsületes katona az uj alispánnénak nem állt is annyira kegyeiben mint érdemlé, ’s habár a’ nagyságos asszony nem volt is egészen az ő kedve szerint és sokszor beszélt nemcsak Ákossal, hanem a’ cselédházban is a’ mult jobb időkről, hol a’ kastélyban még nem nagyságos hanem teins asszony parancsolt, a’ Rétyek ’s János választhatlanok maradtak egymástól, ez, mert mint mondá: a’ kenyér az emberben hussá válik, ’s azért, becsületes ember, ki annyi ideig valakinek kenyerét ette, testestől lelkestől övé lesz, amazok, mert ha az öreg néha morgott ’s ebéd között több tányért ’s palaczkot tört mint szükséges vala, ők jól tudák, hogy nyalkább legényt találhatnának, és sok arcz van a’ világon, mellyhez a’ sárga zsinóru kék dolmány jobban illenék, mint János’ verhenyős képéhez, mellyet csak homlokán hosszu sebhely ’s óriási bajusz ékesite, ez is olly szinü, mint ha vörös paprika szép fejér sóval vegyittetik, – de hogy hivebb embert, ollyat, kiben minden viszonyok közt ennyire bizhatnának, a’ földön nem lelhetnek; ’s maga a’ nagyságos asszony, talán mert e’ tulajdonokat tisztelé, talán mert lelkének jól esett, hogy olly valaki váltja tányérait, kinek mellén több szinü szalagot láthatott, sokkal nyájasabb vala iránta, mint más cselédekkel lenni szokott. Illy viszonyokban ismerkedett meg Ákos Jánossal. Minden befolyásnak leghatalmasabb eszköze a’ megszokás. Ministerek, kik hivatalaikat sokáig viselték, ha tehetségeik gyöngülnek, sőt ha fejedelmeiknek bizalmát elvesztik is, szükségesekké válnak, ’s bár mindenki ismeri hibáikat, tőlök megválni mégis lehetlen; mi csoda tehát, ha János’ tekintete is napról napra nőtt, főkép’ ha tudjuk, hogy a’ kulcsári hivatal, melly a’ házban a’ nagyságos asszony’ szerfölötti pontossága miatt szüntelen változott, illyenkor mindig a’ huszár által töltetett be, ki, ha Rétyékről szólt, soha másképp, mint mirólunk nem beszélt; ’s az egész ház’ becsületét legalább ép’ ugy hordá szivén, mint az alispán maga.
Uri házak’ gyermekei ’s cselédei között mindig barátságos viszonyt találunk. Nem is lehet máskép. Emberi gyöngeségeink közé tartozik: szivesen társalkodni ollyanokkal, kiket magunk is felsőbbeknek tartunk, ’s kik velünk mégis mint hasonlókkal, vagy ép’ ugy bánnak, mintha alattvalóink volnának. Ezen vágy sehol nem találja annyira kielégitését, mint gyermekek ’s cselédek között. A’ szolgának jól esik, hogy valakivel, kit nagyságos urfinak nevez, kinek csizmáit tisztitja, sőt kinek egykor talán bérében álland, tökéletes egyenlőség’ lábán társalkodhatik, habár az urfi csak három lábnyi magas volna is; a’ gyermek örül, hogy végre egy felnőtt, nagybajuszu embert talált, ki vele barátságosan beszélget, miután apja, anyja ’s a’ többiek mind, kiket az uri szobákban talál, őt föl sem vevék, vagy legalább mindenesetre csak gyermeknek tartják. Az urfi ’s inas tehát szoros barátságba lépnek egymással, mellyet számtalan kis szolgálat, számtalan kis titok, mellyel szülék ’s uraság megcsalatnak, mindinkább nevel, ’s melly ha néha a’ szolga’ elküldetésével végződik, ’s azon szomoru tapasztalások’ elsőjét képezi, mellyet egyenlőség utáni vágyunkkal a’ világon teszünk, azért nem édességnélküli.
Az öreg huszár, ki semmit gyermekeknél inkább nem szeretett, katonáskodása alatt legfőlebb néha, midőn falukban szállásolva gazdasszonya’ gyermekét hordozhatá körül karjain, mulathatott gyermekekkel; ’s valahányszor a’ ficzkókat, mint mondá, nagyon megszerette, ismét tovább menni kénytelenitetett. Mióta Ákos a’ világra jött, Jánosra szebb napok derültek. A’ gyermek még dajkánál volt, ’s a’ huszár, ha ideje engedé, már kis urfia körül járt; ha Liptákné, mert tudjuk, hogy ő vala Ákos’ dajkája, a’ szobából kiment, ő vette karjára, ha megengedé, órákig hordá körül a’ szobában, ’s örömében felkaczagott, ha a’ gyermek, kit térdein tánczoltata, néha mosollyogva néze rá. Mikor a’ gyermek, pokróczán mászni ’s végre járni kezdett, János mellette ült a’ földön ’s vigyázott, hogy fölbukva meg ne üsse magát; ’s midőn először tatá-t mondott, szemei ragyogtak örömében, mert neki legalább ugy látszott, mintha János-t akart volna mondani. Hosszu bajsza, mellyre mindig büszke volt, csak most, mióta Ákos kis kezeivel tépdesé, ’s ugy látszott, semmin több örömet mint e’ vörös bajszon nem talált, nyeré egész becsét előtte, szóval az öreg János egész idejét urfiával tölté, ’s ha néha ura által megdorgáltatott is, hogy huszárból dajkává vált, szive, mellybe az ég annyi szeretetet teremte, most először érzé magát kielégitve, midőn a’ kis Ákos olly teljes mértékben viszonozá hajlandóságát. Gyermekek néha a’ szépnek érzetével születnek, ’s nem ritkán látjuk, hogy köztök a’ legszilajabb, ki minden idegentől sirva elbuvik, szép asszonyhoz első pillanatban szeretettel fordul; de ha a’ szépség némelly gyermekre nem bir is semmi hatással, ’s ha Ákos, ki Jánosánál senkivel a’ világon inkább nem mulatott, hihetőkép’ ezek közé tartozott, azon természeti ösztön, mellynél fogva a’ gyermek azokat, kik által szerettetik, mindig megismeri, ’s ép’ olly ritkán csalódik midőn ártatlan sejtelmeit követi, mint később élete’ tapasztalásai után indulva sokszor, erősen élt benne is, ’s a’ gyermek soha boldogabbnak nem érzé magát, soha nyugodtabb nem volt, mint ha Jánosával lehetett.
Réty azon emberek közé tartozott, kik ha az örökös már egyszer a’ világon van, nem igen gondolkodnak másról, mint hogy öröksége minél nagyobb legyen; miután tehát Ákos’ anyja meghalt, János ’s az urfi társalkodásainak nem voltak többé akadályai, sőt a’ fiatal nevelő is, ki Ákos’ hetedik évében a’ házhoz jött, örömmel látá: hogy növendékét az öreg huszárra bizhatja, mig maga mindazon számos foglalatosságokat teljesiti, mellyek fiatal uri embernek, mint ő vala, a’ nevelésen kivül vállait terhelik. Ha igazság volna a’ világon, sőt ha csak regényekben is türetnék, joggal mondhatnám: hogy Ákos az öreg huszár által neveltetett; igy legalább azt bizonyithatom, hogy a’ gyermek’ örömei közt nem volt egy, mellyet nem öreg barátjának köszönhetett. Szép napokon ő járt vele a’ kertben ’s mezőkön, ha szél fútt ő bocsátá fel a’ nagy sárkányt, mellyet szép arany papirossal fölékesitve maga készitett; ha esett, ő igazitotta a’ kis malmot ’s hajókat, mellyek illyenkor az udvaron végig futó csatornákon a’ gyermek’ nagy örömére vizre bocsátattak, sőt a’ hosszu téli estéken is Ákos’ egyedüli boldogsága a’ szép mesék’ ’s hosszu történetekben állt, mellyeket a’ régi katona, bajszát pödörve órákig elregélt.
Nagy korban születve, hol minden országnak léte mintegy ujra kérdésbe vétetett, hol százados állapotok egy ütközet’ sorsa szerint döltek vagy változtak, ’s minden nemzetnek, majdnem mondhatnók, minden embernek erős igyekezetre vala szüksége, hogy magát előbbi helyén föltarthassa: János, mint az egész ivadék, mellyhez tartozott, sokat tapasztalt életében. Tizenhat éves korától a’ zászló alatt állva, ő közelről látta, ő részt vett a’ történetekben, mellyeket most esténkint urfiának beszélt; ’s képzelhetjük a’ részvétet, mellyel ez minden kicsiséget tizszer végig hallgatott. János’ előadásában voltak bizonyos hiányok, az elbeszélő, példaul mind eddig nem foghatá meg, hogy azok az átkozott Ferkók tulajdonképen mit akartak rebelliójokkal, ’s a’ huszár, kinek százada történetesen mindig csak parancsolatra vonult vissza, azon kis történeti tévedésben is élt, hogy seregeink a’ háboru’ kezdetétől végig mindig győztek; de mind a’ mellett a’ hallgató ’s beszélő egészen kie1égiték egymást; Ákos, mint minden gyermek, minél több részleteket kivánt, János, mint nép’ embere, mindig leginkább ezek’ elmondásában gyönyörködött, ’s tagadni nem lehet, hogy Ákos, első történettudományát apja’ huszárjától kapta. Hogy ez attól, mellyet iskolában vagy könyvekben szerzünk, különbözött, nem szenved kétséget; valamint történetkönyveinkben a’ népről, ugy János’ elbeszéléseiben ép’ a’ vezérek- ’s felsőbb osztályokról nem sok emlités tétetett, még nagy kérdés azonban: kevésbé valók avagy érdekesekké váltak-e ez által? Ákos’ egész képzelő tehetsége illy módon János által foglaltatott el, a’ gyermek, elbeszéléseiből választá első ideáljait, természetesen nem Napoleont, hanem Horváth kapitányt, ki alatt János szolgált ’s kit az elsőnél sokkal nagyobb férfiunak tartott; ismereteiből merité tudományát, ’s tudjuk, hogy ki a’ gyermek’ képzelő tehetségére hathat, az, egész valójának irányt ad. János ellenben, ki életéből senkinek annyit mint Ákosnak el nem mondott még, egész multjának emlékét szereté benne, ’s nem tudom mi történik ha Réty alispán, midőn fiát Pestre iskolába küldé, nem az öreg Jánost adta volna hozzá inasnak.
Itt a’ viszony külsőleg valamivel kevesebbé látszék barátságosnak, Ákos uj fiatalabb barátokat talált, a’ tudományok ’s az élet, szivének ’s eszének, mellyek fölött egykor korlátlan hatalommal János uralkodott, más foglalatosságokat nyujtottak, sőt a’ vén inas, ki nem egyszer nevelői szerepet vállala magára, ’s urát, hol csak lehetett, szemmel tartá, mihelyt esett fölczipő ’s esernyővel, mihelyt hüvesedett köpönyeggel jött utána, az urfinak néha kellemetlenné vált; de Ákos sokkal jobb vala mint hogy bosszusága illyenkor is egy pillanatnál tovább tarthatott volna, ’s ha haragjában olly valamit monda is mi az öreget sértheté, fél óra mulva engedelmet kért ’s ismét régi barátságába lépett. Ákosnak nem voltak titkai az öreg huszár előtt soha. Egyetemi ’s juratusi évei alatt, mint miután ismét együtt Tiszarétre visszatértek, a’ szolga, ki ura képén kedélyének minden változását észrevevé, ismeré szive’ minden mozdulatát, osztozott minden gondjaiban, ’s igy most is a’ nyilt, barátságos mód, mellyel Vilmáról szólt, sem Ákos sem Kálmán előtt nem vala váratlan.
„Az öregnek tulajdonkép igaza van – szólt Kálmán, rövid hallgatás után follytatva a’ beszélgetést, mellyet János, kimenve abba hagyott – Vilma’ szeretetétől téged senki meg nem fog fosztani; barátom! nincs okod szomorkodni.”
„Nem is azért szomorkodom – válaszolt fölemelkedve ágyában ’s kezét karjára támasztva Ákos. – Vilma nem tartozik azok közé, kiknek szeretetét ha egyszer birjuk, könnyen el lehetne vesztenünk. De valjon, boldoggá fogom-e tehetni őt? Ez aggaszt!”
„Nem szoktad meg az ágyat, azért busulsz” – monda Kálmán.
„Nem, nem – follytatá Ákos – csalódol; ha van ember, derült életnézetü, én az vagyok, Vándory maga nem nagyobb optimista nálamnál, ő mindenben a’ jó, én mindenütt a’ vig oldalt szoktam föltalálni; de azon pillanat óta, mellyben ma éjjel bajom történt, mintha megváltoztam volna. Akármint iparkodom, nem birom magam’ földeriteni. Nyugtalan vagyok, mint még soha életemben nem voltam, egész lelkemet bus előérzetek töltik, mintha nagy szerencsétlenség előtt állnék, mellyet elkerülnöm nem lehet.”
„Sok vért vesztettél, ez az egész.”
„Nem az – válaszolt Ákos, fejét szomoruan rázva – mikor Vilmát először keblemhez szoritám, midőn szive dobogását érzém ’s boldog valék mint eddig e’ földön nem is képzelhetém magam, ’s ép’ akkor boldogságom’ közepette egyszerre fölriasztattam szerencsés álmaimból, a’ gondolat támadt lelkemben: valjon, nem éltem’ utósó nagy öröme vala-e, mit e’ pillanatban élvezék? Eddig, ha Vilma eszembe jutott, csak nyájas, örömteli jövő álla képzetem előtt, most miután legszebb álmaimból illy durván ébresztettem föl, több figyelemmel tekintem helyzetem’ ’s nem sok megnyugtatót látok. Senki saját nőjét boldoggá nem teheti, ha a’ helyzet, mellybe őt állitja, ha az emberek kikkel őt érintkezésbe hozza, értelmével össze nem hangzanak, szeretete legfölebb annyit használhat: hogy hiven megosztja bánatát, boldoggá őt nem fogja tehetni! ’S mit várhatok? Vilmám’ apja ’s szüleim halálos ellenségek.”
Kálmán, ki félig meddig érzé e’ szavak’ igazságát, fölsohajtott.
„Reménylhetem-e hogy szüleink valaha megegyeznek? Nem azon megegyezést értem, melly csak abban áll: hogy miután meggyőződtek, hogy szándékunkat nem lehet akadályozniok, egyesülésünket eltürik, de értem azt, melly szivből jő, melly gyermekeink’ boldogságában éltök’ legfőbb reményeinek teljesültét látja, ’s még is ez kellene, hogy Vilmám szerencsés legyen. A’ szerelemnek nem elég ha türetik, neki részvét kell, ’s ha midőn boldogságunkról szólunk, tulajdon szüleink vállat vonitanak, vagy kétkedő mosolylyal hallgatják szavainkat, a’ sziv’ minden szeretete mellett magánosan érzi magát, ’s ha kettős szeretettel szorul is illy viszonyokban a’hoz kit választott, nem boldogság, hanem fájdalma’ érzetében teszi azt. Boldogsághoz csak két lény szükséges, ki egymást megértse, azon mennyei pillanatokban, mellyeket kedvesünk’ karjai között élvezünk, az egész világ hasztalan zugolódik ellenünk; de nyugodt boldogsághoz, ’s ez az mit a’ házasságban keresünk, két sziven kivül melly egymást érti, még vajmi sok kell!”
„Idővel tán ez is kiegyenlittetik – szólt Kálmán biztatva – de most, meg kell vallani, az öregek becsületesen gyülölik egymást, az ember szinte azt hinné, osztályos atyafiak. Képzeld csak, mihelyt Tengelyi ma a’ zsidótól hallá, hogy irásai elraboltattak, abban, hogy nemessége’ megtámadása ’s a’ rablás együtt történtek, mindjárt egész cselszövényt látott, melly ellene rég készitetett ’s mellynek főmestere – – –”
„Apám?” – kérdé Ákos ijedten.
„Nem ép’ az; ismeri a’ helyzetet, mellyben házatokkal állok ’s csak Macskaházyról szólt, de az egészből láthatám, hogy őt is csak mások’ eszközének tartja.”
„Apám’ illy tette képtelen” – szólt Ákos gondolkozva.
„Talán nem is annyira reá, mint mostohádra gyanakszik. Fölhozta a’ másik rablást is, melly a’ lelkésznél megkisértetett, hol szinte csak irományok kerestettek, miután a’ tolvaj érintetlenül hagyva mindent mit a’ szobában találhatott, csak ép’ azon fiókot törte fel, mellyben Vándory irásai voltak. A’ tiszteletes’ irományai most Tengelyinél voltak ’s a’ jegyző nem egyszer mondá utközben: hogy e’ két lopást ugyanazon kezek vitték véghez, vagy legalább ugyanazon fő gondolá ki. A’ többi közt – tevé hozzá kis szünet után, mint ki olly valamit kérdez, miről nem tudja nem fog-e rosz neven vétetni – nem hallottál semmit Vándory’ irományairól?”
„Nem én – válaszolt Ákos – sokszor töprenkedtem, miként lehetnek e’ jámbor lelkésznek olly fontos irományai, mellyeknek elrablását mások kivánhatnák vagy ő maga félthetné.”
„Azt mondják mindenfelől – válaszolt Kálmán halkabban – hogy ez irományok családodat érdeklik.”
„Családomat?”
„Tudod, apádnak egy testvére volt – follytatá Kálmán – nagyapád első nejének gyermeke ’s apádnál tiz vagy tizenöt évvel idősebb. Nagyapád’ második neje, ki egyszersmind nagyanyád, mikor apád a’ világra jött a’ szegény fiut ugy kinozta – – –”
„Hogy elszökött – vága közbe Ákos – hallottam az egész történetet, ugy látszik, a’ Rétyek nem igen szerencsések második nőjökkel; de mi köze ennek Vándory’ irományaihoz?”
„E’ szegény bátyád – follytatá Kálmán – mint mondják, Németországba szökött, hihetőkép’ valami egyetemre, mert már tizenhét éves, ’s mint mondják igen mivelt fiu volt; ’s az emberek azt hiszik hogy Vándory őt ismeré, vagy talán még most is ismeri, ’s hogy az irások talán őt illetik.”
„Furcsa” – mondá Ákos gondolkozva.
„Tudod, millyenek az emberek, atyádnak Vándoryhoz mutatott rendkivüli barátsága, főkép a’ befollyás, mellyet még mostohád fölött is gyakorol, azon gondolatra hozza az embereket: hogy a’ tiszteletesnek olly dolgokat kell tudnia, mellyek által apádra e’ befollyást gyakorolja, ’s főkép’ most, mióta ez irományrablás történt, nem lehet fejökből kivenni e’ dolgokat. Én egy szót nem hiszek az egészből.”
„Minden esetre csudálatos dolog – szólt Ákos mindinkább elmélyedve gondolataiba – két rablás pár hét alatt, melly mind kettő világosan csak irományokra czéloztatott. De –”
Itt a’ beszélgetőket János szakitá félbe, ki a’ sz. vilmosi sebész’ kiséretében, friss boritást tartva két kezével a’ szobába lépett.
„Teins uram, itt hozom a’ jeget ’s a’ feldsert – monda jókedvüen – most minden jól lesz.”
„A’ kis egyed, melly feldsernek neveztetvén mérges tekintetet vetett Jánosra, Ákos’ ágyához ment, ’s miután az előbbi boritást leszedve ’s a’ sebet megnézve, a’ beteg’ állapotávali megelégedését kijelenté, nagy vigyázattal friss ruhát tett Ákos’ karjára. Az öreg János, ki semmit e’ világon nem szenvedhetett kevesebbé, mint ha urának más valaki a’ legkisebb szolgálatot tön, fogai közt mormogva, hogy ő azt már eddig tizszer is fölrakta volna, haragos tekinteteket lövelle a’ szegény tudósra. Ez egyszer Jánosnak csakugyan nem volt igazsága. Serer ur mindent érdemelhetett a’ világon, de haragot csakugyan nem: benne minden tekintetben szeretetre méltó egyediséget találunk, ’s azon tizenhat év óta mellyet sz. Vilmoson töltött, embernek, ki mint János soha beteg nem volt, ellene panasza nem lehetett.
Vannak emberek, kikkel a’ sors különös játékot üz, ’s ezek közé tartozott Serer is. Mint nevéről láthatni, ereiben nem tiszta ázsiai vér buzgott, ’s az augsburgi Allgemeine’ szerkesztője, ha boldog pillanataiban a’ németfaj’ roppant légióit felszámitja, hihetőkép’ a’ sz. vilmosi sebészt is azok közé sorozza, kiknek jogánál fogva hazánk majdan a’ szent római birodalomra oltott német-egységnek egyik ága leend. Valamint a’ Dunát német folyónak, – talán jobb volna escheingeninek nevezni, mert eredetét Németországban veszi – ugy Serert bizonyosan németnek tarthatni; mégis a’ sebész egy szót sem tuda németül, ’s még arczának egész kifejezése, sőt vonásai is nem tartottak meg semmi, eredetére emlékeztetőt. Benne a’ német nemzetiség tökéletesen átváltozott, ’s akár a’ sovány barna arczot ’s fekete haját mellyet apjától örökölt, akár a’ nem kevés kenőcscsel tőhegyesre pödört bajszocskát, mellyet önfáradozásának köszönt, tekintsük: Sererben minden olly magyar, hogy ugy mondjam, tiszai jellemet horda magán, hogy ha utazóink’ egyike, ki népünk’ eredetét keletfelé keresi, vele Ázsiában találkozik, őt, mint az ősmagyarok’ egyik ivadékát, talán könytelt szemekkel szoritotta volna karjai közé.
A’ sors, ugy látszott, nem akarta természetes helyén hagyni Sererünket semmiben, ’s valamint nemzetiségre, ugy életmódra nézve, sebészünk nem követé eldődei’ nyomdokait. A’ Serer-család, mennyire csak történetét követhetjük, mindig csizmadia mesterséggel foglalkozott; Tóni, mert ez uj ismerősünk keresztneve, vala az első, ki e’ szép müvészethez semmi hajlandóságot nem mutatott, ’s bár külsőleg kedvelni látszék apái’ foglalatosságát ’s főkép’ a’ szurokhoz, mellyel néha egész képét bemázolá, rendkivüli hajlandóságot mutatott, való hivatással mégsem birt; mit apja már abból is gyanitott, mert noha reá csak készen kiszabott darabok’ összevarrása bizatott, mégis e’ magában könnyünek látszó foglalatosságban is ugy járt el, hogy minden pár, melly kezein megfordult, nehány nap mulva a’ parasztok által, fölfeselve, nem kevés káromkodások közt, hozatott vissza apjához. „A gyermek mindig locsog,” mondá az apa, majd tulajdon, majd reményteli magzata’ fejét rázva. „Nagyon ostoba” szóla a’ legény, ki ismét illy alkalmaknál néha az asztalt, néha inasa’ hátát veregeté. „Ebből suszter nem lesz” mondák mindketten. ’S e’ negativ meggyőződés után talán alig tudták volna meghatározni tulajdonkép’ mire szenteljék a’ fiu’ jeles tehetségeit? ha a’ kis város’ borbélya, hol Sererék éltek, kinek ép’ Tóni bőbeszédüsége tetszett, ’s ki talán azt hivé, hogy a’ gyermek, mert mint az egész ház panaszlá, munkáját csak felületesen végzé, borbélynak született, őt magához inasnak nem fogadja.
Ez vala Tóni szerencséje. Az emberi lét’ egyik szélsőségétől a’ másikhoz vetve, a’ lábtól egyszerre főhöz emelkedve: a’ fiu, ki nem arra teremtetett hogy müvei lábbal tapodtassanak, egyszerre helyén, valóságos elemében érezte magát. Igaz, a’ fejér szappanbuborék, mellyben ujjai gyönyörrel körülhaboztak, nem pótolá ki egészen az élvezetet mellyet szurkávan talált; ’s a’ kis borbély nem egyszer vetett vágyó tekintetet a’ szomszéd’ fiára, ki őt apjánál inasi helyében követé ’s szép fekete kézzel ’s arcczal járt körül a’ városban; de ő, kit eddig minden darab bőrért, mellyhez késével nyult, nehéz fenyiték ért, nem rendelkezhetett-e a’ lakosok’ felének bőrével szabadon? nem gyahorolhatá-e képzelő tehetségét korlátlanul annyi fejen, mellyet naponkint megnyirt, majd garádicsot, mellyen ámorok látszának föl ’s alá járni, majd, ha toupé kivántatott, gyönyörü csigadombot teremtve müvészi kezével a’ polgárfejeken? ha nem emlitjük is a’ gyönyört, mellyel ünnepeken a’ tanácsbeliek ’s városi honoratiorok’ egy részének fodrokat égetett. ’S a’ borbély nem beszélhet-e többet mint bár ki más a’ világon? Ki szögezheti hallgatója nyakához kését, véres boszut fenyegetve ha közbeszól? Ki tudja meg, ki közli gyorsabban a’ helység’ ujdonságit? Melly hirlapszerkesztő biztosabb közönségéről? Vezérczikk helyett beszappanozza, tárcza helyébe langy meleg vizet vesz, ’s hazai tudósitásaiban mindig többet, a’ külföldiekben kevesebbet közöl mint történt, ’s közönsége nem marad el. Ki ne lenne boldog illy helyzetben, főkép ha apjától havonkint három váltó forint subventióval segíttetik, ’s az egész városban, még a’ tanácsot sem véve ki, legtisztább kezekkel járhat körül?
A’ görög allegoria szerint a’ sphinx föltartóztatá az utast ’s rejtélyt mondván neki, őt, ha azt föloldani nem volt képes, széttépte. Ezen allegoria való még napjainkban is, mindenikünk elébe, midőn az életbe lépünk, rejtély állitatik föl, ki ezt, melly nem egyéb mint hivatásunk’ megértése, föloldani nem tudja, elvesz; ki reá felelni tud, ki magával tisztába jött, hogy hadvezérnek, vagy tudósnak, vagy mint Serer borbélynak született, annak jövője biztositva van. Az emberek többnyire nem azon harczban vesznek el, mellyet külviszonyaikkal, hanem abban mellyet önmagukkal küzdenek, ’s ki ezen tul van, habár lassu léptekkel, de szüntelen haladni fog a’ pályán mellyet választott, ’s mint Sererünk, kis város’ borbélyából, pesti borbélylegénynyé, innen diplomaticus ’s később valamelly megye’ járásbeli sebészévé emelkedhetik, a’nélkül hogy ok volna miért szerencséjét bámulhatnók.
A’ tudományos előmenetel, mellyel az ifju a’ pesti egyetemen a’ sebészetet hallgatá, korántsem vala olly kitünő, mint azt vártuk. A’ természet, melly neki, mi a’ kérdezést illeti, olly rendkivüli képességet nyujtott, ugy látszik, megtagadta tőle a’ felelés’ tehetségét, legalább pajtásai ennek tulajdoniták szokatlan némaságát, mellyet vizsgálatok alatt rajta észre lehetett venni. Sőt mi a’ gyakorlati sebészetet illeti, erre nézve sem felelt meg Sererünk pesti gazdája’ reményeinek, ki a’ borotválás közt legényén azon észrevételt tévén hogy késével többször a’ bőr alatt mint fölötte dolgozik, azt hivé, hogy inkább sebésznek mint borbélynak való. De miután e’ világon nem a’ tudomány hanem a’ szeretet mivel csudákat: midőn Taksony megyében a’ sebész meghalt, ’s özvegye, ki egyszersmind Serer főnökének testvére volt, Pestre jövén a’ nyalka sebészt meglátta, ennek tudományra nem vala többé szüksége. Az asszonytól kölcsönzött pénzzel letette vizsgálatait, sebészet’ mesterének neveztetett; ’s miután nőjével a’ megyébe jött, hol az, első férjétől reá maradt tőkéi által, mellyek egyes tisztviselőknek kölcsönöztettek, nem csekély befolyást gyakorolt: rövid idő mulva a’ sz. Vilmoson lakó megyei sebész’ helyére neveztetett, hol őt e’ napig találjuk, ’s az egész világ által doctor urnak czímeztetik.
A’ megye’ főorvosán kivül, ki tanári oklevelénél egyebet az egyetemről nem hozván magával, a’ doctor czimet nem osztogatá bőkezüleg, nem is javallanám senkinek hogy Serer urhoz máskép szóljon. A’ legkisebb szócska melly őt előbbi hivatására inté; ha neveletlen ember, mint Jánostól hallottuk, őt feldsernek nevezte; sőt ha jelenlétében valaki csak borotváit köszörülé, az ildomos férfiut szörnyü haragba hozá; ’s midőn egyszer a’ sz. vilmosi borbély, kire most szakállát bizá, későbben jött ’s a’ doctor urat borotválkozva találván, szive’ örömében mondá: hogy a teins ur ugy érti e’ mesterséget, mintha maga is borbély lett volna” – tudvalevő dolog, hogy a’ borbély fényes nappal a’ házból kidobatott.
„A’ seb szép, nagyon szép – szólt Serer, midőn a’ boritást vigyázva takargatá – merem állítani: nem láttam szebb sebet.”
„Jött volna chirurgus ur, háborúba – mormogá János – ott szebbeket láthatott volna.”
„Mit ért kend hozzá – válaszolt a’ másik – a’ szép seb nem az, melly legnagyobb.”
„Igen, hanem olly kicsi, hogy magától meggyógyul – mondá a’ huszár – ’s hol feldserre nincs szükség.”
Serer boszús tekintetet vete a’ huszárra. „Hogy méltóztatott aludni?”
„Jól.”
„És most az érzés?”
„Az is jó.”
„Semmi alteratio?”
„Semmi.”
„Tehát tökéletes apirexia, azaz láztalanság?”
„Ugy hiszem.”
„Talán már étvágy is volna?”
„Bizonyosan.”
„Mondtam ugy-e? A’ mandulatej illy alkalommal csudákat mivel.”
Ákos mosolygott.
„Nem hinné senki, a’ mandulatejnek millyen hatása van! Tehát minden jól van?”
„Tökéletesen.”
„Csak azt sajnálom hogy előbb nem hivattattam, hogy eret vághattam volna.”
„De hát miért, ha a’ teins ur jól van?” – szólt a’ huszár.
„Hallgasson kend, én azt mondom – szólt az orvos méltósággal – az érvágásnak illy alkalommal csudás hatása van.”
„A’ homoeopathák nem vágnak eret soha” – mondá Ákos olly komollysággal, minőt Kálmán, főkép’ midőn a’ hatást látá, mellyet e’ szavak a’ kis sebészre tettek, megtartani nem tudott. Valamint t. i. Serer, mihelyt borbély vagy borotva csak távolról emlittetett, lángra gyult: ugy mihelyt a’ homoeopathiáról szó tétetett, az ildomos férfiu minden türelmét elveszté.
„A’ homoeopathák? – szóla keserüen – de hát mit tesznek a’ homoeopathák? Adnak-e gyomortisztitót, melegitőt, erősitőt, jalappát ’s chinát, orvosságot hogy a’ beteg izzadjon, ’s az izzadság ellen antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot; aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile glauberi-t?”
„Az istenért – vágott közbe Kálmán – már roszul érzem magam.”
„Ki hallotta, hogy homoeopatha valakinek visicatort vagy más flastromot rakott föl, és a’ meleg, hideg ’s jégboritékok, lábvizek, ülő ’s egész fürdők? Mit ér nekem olly orvos, kitől egy haszontalan bécsi italt, elixirium viennensé-t sem kaphatok!”
„Doktor urnak igaza van – szakitá félbe a’ szólót Ákos mosolyogva – a’ beteg sok élvezettől fosztatik meg ha magát homoeopathiára adja; az orvosi tudomány föladata – – –”
„Az, hogy az orvos gyógyitson – pótolá Serer – ’s kötelességének eleget tegyen; hogy megpróbáljon mindent mit a’ gyógyszertárban találhat, ’s ha maga nem boldogulhat, hivjon össze consiliumot, mig a’ beteg meg nem gyógyult.”
„Vagy meg nem halt” – monda nevetve Kálmán – mire az öreg János nagy megelégedéssel szinte fölkaczagott.
„Vagy meg nem halt? – kiálta Serer, rikácsoló hangon – jó orvos’ kezében tiz beteg közül nem hal meg egy, az is csak mert megrögzött betegsége van ’s későn folyamodott segedelemhez. És ha a’ beteg meghal, az az orvost fölmentheti-e kötelességétől, hogy neki mindent beadjon, mit az egyetemben tanult? feleljen erre a’ teins ur ha tud!”
„Igen, de a’ homoeopathák is beadnak sokat – szóla Ákos mindig föltartva komolyságát – és betegeik meggyógyulnak.”
„Hiszem, persze – válaszolá a’ sebész gúnyosan – de ha a’ természet nem volna! Oh, a’ természet néha csudákat mível!”
„De nem mindegy-e az, ha a’ beteg meggyógyul?” kérdé Ákos.
„Épen nem mindegy, ha a’ természetet nem segitik ’s magára hagyják, mint főorvosunk mondja, megerőlteti magát, minek később mindig káros következményei vannak.”
„És ha önnek betegei meggyógyultak, ki tudja – szólt Ákos – azokat is nem a’ természet gyógyitotta-e meg?”
„Mi tudjuk teins uram, mi, kik az egyetembe jártunk ’s professorainktól öt évig tanultuk, hogy a’ beteg nem gyógyul meg, ha neki bizonyos orvosságokat nem adunk be – válaszolt Serer méltósággal. – Kik a’ tudományban nem járatosok, kik, mint a’ homoeopathák, sem chemiát’ sem botanicát, sem mineralogiát sem antropophagiát, antropológiát akarám mondani, a’ mi az orvosi tudományhoz mind szükséges, nem tanultak, mihelyt valamelly nagy curát teszünk, azzal jőnek elő: hogy a’ beteget a’ természet gyógyitotta meg. Mi azt jobban tudjuk; miért tanultunk volna öt évig a’ pesti egyetemben, ha még ezt se tudnók?”
„Igazság – szólt Ákos – miért tanultak volna annyit, ha többet nem tudnának mint bármilly más ember a’ hazában!”
„És ha homoeopathának nehéz betege van – folytatá Serer lelkesülten – nem hí-e mindjárt aleopathákat? Példaul minap Porváron az öreg ügyvédnél?”
„A’ ki harmadnapra, miután a’ főorvos általvette, meghalt?” – vágott közbe Kálmán – beszéltem előbbi orvosával ’s azt mondá: hogy miután a’ betegség gyógyithatlan volt, és látta hogy a’ beteg szörnyen kinlódik, azért hítta az aleopathákat, mert ő maga gyönge orvosságaival talán még egy hónapig se tudta volna megszabaditni fájdalmaitól. Az aleopathiával sebesebben ment.”
E’ megtámadás erősebb vala, mint hogy azt sebészünk még tulajdon betegeitől is eltürhette volna. Meggyőződve tudománya’ hasznairól, mint meggyőződve csak az lehet, ki belőle évenkint háromszáz forint biztos fizetést, szabad lakást, és a’ látleleteknél nem egy szép mellékhasznocskát huz, meggyőződve tudománya’ valóságáról, mint ki oskolakönyvein kivül az orvosi tudományról mást nem olvasott, ’s ki a’ biblia ellen felhozott kételyeket félig sem tartá olly vétkeseknek, mint ha valaki amazok ellen szólt: Serer mondhatlan boszuval ’s megvetéssel tekinte maga körül, főkép az öreg Jánosra, kinek, örömében, midőn a’ feldsert megtámadva látá, egész képe ragyogott, ’s ki fejével ’s minden tagjaival helybenhagyást integete, leginkább’ Kálmán érthetőbb tréfáira. „De hát van-e abban csak mákszemnyi ész, mit a’ homoeopathák tesznek? – szólt végre a’ megtámadott – egy nagy felnőtt ember megbetegszik, példaul egész tál kocsonyát fölfal ’s gyomrát elrontja, eljő a’ homoeopatha ’s mit ad be? Kérem alásan, mit ad be illy alkalommal? egy csöpp’ camomillának millionyi részét. Már kérdem, józan ember hogy foghatja föl eszével ennek hasznát? Egy egész tál kocsonya, és….”
„Igen, – válaszolt Kálmán nevetve – de én azt se’ foghatom meg tulajdonképen, ha sok turóslepényt vagy töltöttkáposztát ettem ’s hideglelést kapok, china miért segit?”
„Az igen természetes hogy a’ teins ur ezt nem érti – szólt a’ sebész azon megelégült mosolygással, mellyel tudósok, be nem avatottak’ irányában szólni szoktak – a’ teins ur nem járatos az orvosi tudományban, de ez magában igen világos ’s egyszerü. A’ chinának van bizonyos ereje, melly a’ hideglelést megszünteti, semmi sem természetesebb ennél, isten a’ chinát különösen azon czélból teremté, hogy vele a’ hideglelést meggyógyitsuk.”
„De miért van, hogy isten mikor a’ kolbászt ’s töltöttkáposztát, mitől hideglelést kapunk, itt nálunk teremtette, a’ chinát mégis nem itt hagyá nőni?”
„A’ teins ur csak enyeleg – monda főcsóválva Serer – ’s igy tudományos dolgokról szólni nehéz; de azt csak nem fogja tagadni senki: hogy ha valamiből olly parányi adag, mint a’ homoeopathák állitják, olly nagy hatást tesz, többnek még nagyobb hatásunak kell lenni; ’s ha egy csöpp camomillának millionyi része már valakit meggyógyithat, én ki három findsával adok legalább, még többet használok. A’ mint igaz is, mert a’ camomillathea jó mennyiségben csudákat tesz.”
„A’ mint vesszük – válaszolt Kálmán pajkosan – minden a’ módtól függ mellyen adjuk. Doctor ur egy tekercs boton, egy nagy mogyorófából készült padon órákig elülhet minden kellemetlenség nélkül, mégis ha a’ tekercsből egy pálcza kivétetik ’s azt például János másra bizonyos módon alkalmazza, akkor ámbár előbb az egész mogyorópad rosz hatást nem okozott, ugy hiszem…. Mit gondol János?” – szólt az öreghez fordulva, ki mintha már a’ botot kezében érezné, markát összeszoritva nevetett.
„Hát én – felelt ez – csak azt hiszem, hogy a’ homopatica és a’ – – nem tudom hogy hivják, mindegy. Ha gyomrom fáj, bort iszom, ’s mikor a’ kulcsárnak tüdőgyulladása volt, a’ gazdasszony paprikás pálinkát adott be neki, ’s mi is csak meggyógyultunk. Életünk isten’ kezében van, mint a’ tiszteletes mondja, ’s ha valaki nem érte el végső napját, azt megtartja, ha száz doctort hína is.”
Nem tudom mik lehettek volna János’ e’ merész szavainak következései, ha a’ sebészt, kinek mérgében szemei szikráztak, ép’ midőn szólni akart, a’ teins alispánné’ jötte nem szakitja félbe. Melyet észrevéve, midőn kézcsókoláshoz sietett, azonnal a’ jégboritások ’s mandulatej’ csudálatos hatásáról, ’s miként Ákos már minden veszedelmen kivül van, kezde beszélni.
Rétyné nem látszott jó kedvében, és sem az orvos, sem Kálmán, ki magát mélyen meghajtá, nem méltattak nagy nyájasságra; azonban Ákos mindig különös hatalommal birt mostohája fölött; ez asszony, ki indulatát soha senki’ iranyában nem mérséklé, vele mindig szeliden, vagy legalább udvariasan bánt, ’s most is midőn ágya mellé ült, részvéttel kérdé: „hogy érzi magát?”
Serer, Jánossal friss boritásért ment; Kálmán észrevéve hogy társasága nem kivántatik, az ablakhoz állva a’ kertbe nézett. „Látod-e Ákos – szólt Rétyné halkan – mi következik abból, ha az ember a’ helyett hogy tisztújitásnál kötelességét teljesitené, lányokhoz jár.”
Ákos hallgatott, de arczai égtek. „Nincs okod magad’ szégyenleni – szólt Rétyné enyelegve – Vilma szép leány és – – –”
„Nagysád!” – szólt Ákos feszült kebellel. „Vilma – folytatá amaz – csinos leány, ’s ti fiatal emberek, hol van egyki [sic] illy alkalommal kezét nem nyujtaná az után, mi önkényt ajánlkozik. A’ leány’ dolga becsületére vigyázni.”
Rétyné szavai enyelgők, szinte nyájasak valának, mégis volt valami a’ hangban mi Ákos’ egész vérét arczaiba hajtá, ’s az asszony maga, noha meglepettnek tetteté magát, igen is jól tudá az ifju’ felgerjedésének okát, midőn ez remegő hangon szóla: „Nagysád kérem egy szót se többé illy hangon; Vilma….”
„Igen csinos kis leányka – mondá az asszony, mindig enyelegve, de ugy, hogy idegen is észrevehette volna a’ keserüséget, melly szavaiban rejtezett; kissé kegyesebb mint gondoltam, de végre ez anyjának gondja, illy leányok, kik uriasan neveltetnek, mindenféléket vesznek fejökbe; Tengelyi meggondolhatta volna maga is, hogy e’ nevelés nem jegyző’ leányának való.
„Vilma, mátkám!” – szólt Ákos erőt véve magán ’s mennyire lehetett nyugodtan.
„Mátkád?” Rétyné nevetésre kényszerité magát. „És hányadik, ha szabad kérdenem?”
„Az első – szólt nyugottan az ifju – ’s arra esküszöm, utósó.” ’S Rétyné lesüté szemeit a’ nyugodt, elhatározott tekintet előtt, mellyel Ákos reá nézett.
„Lázban beszélsz? – szólt végre a’ lehetőségig nyájasan mosolyogva – Vilma Rétyné! ’s illy történet után!”
„Ha Vilma mátkám – szólt Ákos folyvást mostohájára függesztve szemeit – nem látok semmi rendkivülit a’ történetben.”
„Ha feleséget véssz magadnak, mondá apám sokszor testvéremhez – szólt Rétyné – ne végy soha ollyat, ki lakodalom előtt becsületénél inkább szeret, nehogy a’ lakadalom után mást még náladnál is inkább szeressen.”
„Nagysád – szólt Ákos, összevonva szemöldeit – ne becstelenitse nemét, ’s önmagát az által, hogy becsületes leányról igy szól.”
„Persze becsületes leány, hisz Ákos urfi ott van éjjel tizenkét óráig; ’s megölne mindenkit, ki kétkedni merne.”
„Méltóztassék, – szólt Ákos keserüen – jövendőbeli menyéről miért ne szólhatna kedve szerint?”
„Menyemről? ’s tudod-e, hogy Tengelyi’ nemessége is kétségbe vétetett?”
„Tudom! Ha Vilma nőm, nemességre nincs szüksége többé; egy okkal több hogy nőül vegyem.”
„Tengelyinek, mint mondja, irományai vannak, mellyekből nemességét bebizonyíthatja.”
„Voltak – szólt Ákos, élvezve a’ zavart ’s aggodalmat, melly mostohája’ képén látszott – az irományok elraboltattak. A’ Tengelyi családnak nincs többé senkije, kire támaszkodhatik mint én, de reám számolhat.”
„Hisz azt hallám – szólt Rétyné ’s arczának kifejezése látszólag változott – hogy a’ rablás nem sükerült, ’s Tengelyi’ irományai nem jöttek a’ zsiványok’ kezeibe.”
„Sőt épen ellenkezőleg – válaszolt Ákos, ki mostohájának fölgerjedését észrevevé – a’ pénz ’s minden egyéb visszakerült, csak az irományok vesztek el.”
Rétyné’ arczain öröm sugárzott, mellyet minden erőlködése mellett, Ákos előtt egészen eltitkolni nem tudott, midőn kérdé: „kik lehettek a’ tolvajok?”
Ákos, ki az egész idő alatt, szemeit nem forditá el mostohájától, mondá: hogy az egész falu’ véleménye szerint a’ rablás Viola által követtetett el. Mire Rétyné sietve fölkelt ’s mondván: hogy még valami sürgetős dolga van – elsietett.
Kálmán, ki a’ beszélgetésnek csak utósó részét hallá ’s maga is észrevette a’ változást, mellyet a’ rablásróli hir Rétynére tett, bámulva néze utána. Ákos, fölülve ágyában fejét csóválva egy perczig gondolkozott. „Kálmán! – szóla végre – mondád hogy Tengelyi a’ rablás’ bujtogatójának mostohámat tartja?”
„Majdnem világosan mondta.”
„És azt hiszed, hogy a’ rablást Viola követte el?”
„Viola, vagy a’ zsidó, és ennél nem találtak semmit.”
„Tudja az ég, én alig hihetem – szólt Ákos, fejét rázva. – De ha az irományok Violánál vannak, ő visszaadja, annyi bizonyos.”
„Kétségen kivül, ha fojtásnak nem használta el.”
„’S te minap mondád, hogy Viola gulyástoknál többször megfordul. Tudod-e mit? Nyargalj oda mindjárt, mondd meg neki: hogy Violát keresse föl, ha az irományokat visszahozza, igérj neki ’s Violának akármit. Tudod-e Kálmán? Az átkozott seb miatt magam nem mozdulhatok – szólt haragosan bekötött kezére tekintve – életem’ boldogsága függ tőle, kérlek, siess.”
Kálmán, ki az alatt kalapját ’s bekesét siettében alig tudá föltalálni, homlokára csapva szidni kezdé magát: hogy is nem jutott ez régen eszébe! „Á’ [sic] gulyás által bizonyosan megkapjuk az irásokat” szólt, ’s megszoritva barátja’ ép kezét, elsietett.
Ákos, égő homlokát fejére [sic] támasztva ült ágyában. „Ha ez igaz volna!” – szólt magában, ’s szomoru gondolatokba merült, mellyekből csak János, ki ismét friss boritással jött ’s beszélé, hogy a’ nagyságos asszony azóta mindig Macskaházynál van, ki vele Porvárról jött, ébreszté őt fel. Rövid idő mulva Kálmán’ lovának kopogása hallatszott ’s a’ kocsi’ zörgése, mellyet az alispánné, nem tudni miért, mihelyt Ákostól kijött, ujra befogatni rendelt ’s mellyen most Macskaházy elindult.