A’ jegyző házánál az utósó történetek óta szomoruság ’s aggodalom uralkodott. A’ lövés, melly Ákosnak csak karját éré, nem vala ugyan veszélyes, ’s az ifju, hamar magához térve, önkivánatára ’s Vándory’ engedelmével, még azon éjjel a’ kastélyba vitetett; de a’ lopás, mellynek kárát Erzsébet megitélni nem tudá; Vilma’ állapotja, ki a’ szerencsétlen pillanat óta, mellyben Ákos földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sirt; főkép’ pedig az, hogy Réty Ákost férje’ parancsolata’ ellenére házánál titkon fogadá, ’s hogy az egész történet, elferditve, mint az kétségen kivül előadatni fog, leánya’ jó hirét megronthatja: olly állapotba hozák a’ jámbor asszonyt, mellyet könyörület nélkül senki sem nézhetett. Vilma, ágyában feküdt, a’ cselédek ide ’s tova futkostak, Liptákné alig birá elutasitni a’ kérdezősködők’ nagy seregét, kik kiváncsiságukkal a’ már létező zavart még inkább nevelék. Ki e’ házat huszonnégy óra előtt látá, Vilmát szerelem ’s a’ viszonlátás’ boldogsága által még szebbé varázsolt arczokkal, Erzsébetet anyai örömében szinte megifjodva, szóval az egész háznépet, melly olly nyugodtan, olly otthonosan álla előtted, hogy szerény körében alig foghatá meg: ember miként vágyódhatik más czélok, más boldogság után, mint mellyet nyugodt családi élet e’ ház lakóinak nyujt; ’s most a’ küszöbön átlépve, ennyi boldogságot feldulva, nyugalom helyett aggodalmakat, öröm helyett bánatot talált, ’s meggondolá, hogy mind e’ szerencse’ megrontására egy nap, egy óra, sőt néhány percz elég vala: méltán elszomorodhatott emberi végzetünkön, melly a’ véletlennek nem csak azon szerencse fölött, mellyet a’ külvilág’ kincseiben kerestünk, de még afelett is, mellyet csak szivünk nyujta, ennyi hatalmat adott, ’s nem engedé, hogy örömvirágokat birjunk, mellyek ha éveken át ápolva felnőttek, leszakitva mint gyümölcsök, vagy virágzásuk alatt letörve, egy pillanatban ne veszszenek el éltünk’ fájáról.
A’ családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, ’s csak szelid intéseinek lehete köszönni, hogy Vilma annyi fölgerjedés után végre nyugodtabbá lett ’s dél felé kissé elszunnyadott; ’s maga Erzsébet asszony bátrabban néze a’ pillanatnak elébe, mellyben férjét látandja. Vándory, ki mióta a’ szerencsétlenség után a’ házhoz hivatott, azt nem hagyá el, a’ feltört ládát megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig nagy része elraboltatott ’s igy jól tudá a’ kár’ egész nagyságát, de a’ bizodalom, melly keblében felsőbb gondviselés iránt élt, a’ meggyőződés, hogy isten a’ jó embert e’ világon nem hagyja el, némi részben elterjedett a’ többiekre is, ’s legalább szegény Erzsébetet kétségbeeséstől menté meg, ki hosszu házassága óta férje’ jöttét először várá remegve.
„Alszik – szólt Erzsébet, midőn a’ mellékszobából kilépve, az ajtót maga után halkan betevé, ’s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott – a’ szegény alszik. Oh istenem! ha Jónás illy halványan látja leányát! Milly vig, milly piros volt apja elmentekor, ’s most! – –” És az anya’ szemeibe könyek nyomultak.
„Mikorra Tengelyi haza jön – szólt a’ lelkész megnyugtatólag, könyvét bezárva – Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltá, hogy cselédei közül senki hirt ne vigyen, a’ jobbágyoknak több dolguk van a’ vetéssel, minthogy jó kedvből elmennének, ’s igy barátom a’ tisztújitás’ vége előtt alig jő haza, addig pedig bizzunk istenben, Vilma kiépül.”
„Oh, én örökre szerencsétlen vagyok!”
„Nyugtassa meg magát Erzsébet asszonyom – szólt, kezét a’ nő’ karjára téve Vándory – hála istennek! Ákos’ baja nem veszedelmes, ’s a’ rablás által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan, nagy részint irások vitettek el ’s azok visszakerülhetnek.”
„Igen, de a’ bizodalom, mellyel Jónás eddig irántam viseltetett; ki fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését, azon egész boldogságot, mellyet birtam ’s mellyet elvesztettem. Kérlek ne fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom’ nyugodalma, becsülete kivánja, igy szólt hozzám többször, ’s én megigértem, hogy kivánatát teljesiteni fogom, és most! Leányom’ becsülete! Oh, hogy nem fogadtam szavát!” És Erzsébet zokogott fájdalmában.
„Baj, nagy baj! – mondá vigasztalóan a’ másik – de Tengelyi jobb, mint hogy megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. ’S a’ mi leánya’ becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma ’s Ákos jegyesek, ki tudja, talán a’ gyönge seb, mellyet az ifju kapott, javára van, mert legalább sem a’ Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a’ házasságot többé.”
„Oh a’ Rétyek!” – viszonzá Erzsébet sirva.
„A’ Rétyek? Erzsébet asszonyom őket roszabbaknak képzeli, mint érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szivü, ’s az asszony – – van-e asszonyi teremtés, ki illy történet után fiát abban, hogy vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná? Még minden jól mehet.”
„’S ha meggondolom – szólt Erzsébet, szemeit törülve, keserü kifejezéssel – hogy mind ezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét ’s gyermekét legnagyobb nyomoruságában fölvettük.”
„Ki tudja? ő volt-e, – mondá a’ lelkész komolyan – nem kell mindjárt itélni.”
„Nincs kérdés. A’ zsidó, mihelyt kissé magához jött, elbeszélé: hogy éjjel haza felé ballagva, midőn kapunkat nyitva látá, tudván hogy férjem Porváron van, mindjárt valami roszat gyanitott ’s bejött. Férjem’ szobaajtaját szinte tárva találta, oda ment, megtudni, ha az ur haza jött-e? E’ pillanatban Violától, ki zsákmányával ép’ az ajtón kijött, földre terittetett. A’ kovács, ki a’ gyilkost üzőbe vevé, esküszik, hogy az Czifránál, Viola’ egyik czimborájánál, nem volt más; ’s maga Liptákné megvallotta, hogy Viola ugyanaz este a’ faluban, sőt Liptákné’ házánál volt. Nincs kétség! A’ zsidó, Viola ütésétől, még most is betegen fekszik, maga is megkérdezheti, ha akarja.”
„A’ zsidó hazud – szólt egy asszonyi hang a’ szoba’ hátulsó részén, mellyre Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola’ nejét, Zsuzsit láták, ki beszélgetésök alatt halkan belépett, ’s az ajtó mellett állva, Erzsébet’ vég szavait hallá – Viola a’ nemzetes asszony’ házában soha sem rabolt, ’s nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.”
Erős meggyőződés’ szavai ellentállhatlanok, ’s ha annyi ezerek közül, kik mióta földünk forog, létünk titkait uj meg uj vallások’ felállitásával iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább nehány hiveket ne talált volna; ha minden vallásnak megvoltak prófétái ’s csudatevői: azon hatalomnak tulajdonithatjuk ezt, mellyet isten azoknak, kik nem kételkednek, mások fölött adott, ’s mellyet a’ szegény Zsuzsi’ szavai e’ pillanatban még Erzsébet fölött is gyakoroltak.
„Legyen áldva az ur’ neve, hogy ugy van” – szólt Vándory, ki mindent, mi emberi hitét gyöngité, mintegy személyes veszteségnek tekintve, örült a’ hatásnak, mellyet az asszony’ szavai Erzsébetre tettek.
„Ugy van ugy, higyje el tiszteletes uram – szólt Zsuzsi, ’s szavának mély ’s mégis nőileg gyöngéd hangja reszketett e’ szavaknál, Viola szegény, szerencsétlen ember, házától, földjétől elüzték, kergetik, üldözik helyről helyre, mint a’ fene vadat, de ezt Viola nem tette, darabokra téphetik, szivét szakithatják ki testéből, de háládatlanságot nem fognak benne találni.”
„Szép tőled Zsuzsi – mondá Erzsébet meghatva – hogy férjedet védelmezed, hisz esküvél: hogy el nem fogod hagyni bajban ’s nyomoruságban; magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre mutat, és Viola, nem akarlak sérteni jó asszony, mit tehetsz te róla, de férjed mégis csak zsivány.”
Látva a’ kifejezést, melly Zsuzsi’ arczain e’ szavaknál átvonult, Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá. Vándory nehány vigasztaló szóval biztatá a’ szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott, melly mellett azok ültek.
„Igen, igen, Viola zsivány – szólt végre keserüen ’s összevont homlokának redői, ’s a’ pirosság, melly arczain átfutott, mutaták meghatását – hagyja el tiszteletes uram, a’ notáriusnénak igaza van, férjem zsivány, én lator’ felesége vagyok, hisz az egész falu, egész megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek csak arról beszél! De ha majd a’ végitélet’ napja eljő ’s isten meg fog jelenni, jobbján szent fia, körülötte angyalai, mint szent irásomban irva áll, ’s ha itélni fog a’ jók ’s gonoszok fölött ’s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától fogja számon kérni, miért lett zsivánnyá? hanem azoktól, kik férjemet reá kényszeritették, kik őt üldözték, mielőtt vétkezett. Isten örökké igazságos, előtte nincs különbség szegények ’s gazdagok, gyöngék ’s hatalmasok között, ő látja a’ sziveket, ’s Viola meg fog állhatni előtte.”
E’ szavaknál Liptákné, ki az alatt fejér kendővel fején ’s kis bundájával vállain a’ szobába lépett ’s az asztalig jött, midőn magát, köszöntve meghajtá, Zsuzsi’ vállára tevé kezét ’s igy szólt: „Igazad van leányom, bizzál istenben ’s el nem hágy” a’ többiek meghatva hallgatának.
„Igen, igen, bizzam istenemben – szólt Violáné, midőn a’ belépőt megismeré, szemeit szomoruan maga elébe meresztve – kend nénémasszony százszor mondta, ’s mit is csinálna illy szegény ember, ha nem biznék istenében; de higyék el, ha néha meggondolom egész szerencsétlenségünket, ha eszembe jut hogy bennünk senki e’ világon nem bizik többé, hogy a’ legbecsületesebb emberek, mint itt a’ tiszteletes ur ’s a’ notáriusné azt hiszik férjemről, hogy legnagyobb jóltevőjén judássá válhatik: akkor néném, elhágy jó angyalom, ’s néha szinte azt hiszem: a’ szegény embernek istene sincs e’ világon.”
„Ne beszélj illyeneket, Zsuzsi – szólt Liptákné komolyan – irva áll: könnyebben megy keresztül teve a’ tőlyukon, mint gazdag mennyeknek országába. Nekünk szegényeknek nincs miért kételkedni az ur’ kegyelmén, hisz’ isten’ fia szegények közül választá apostolait. Ha a’ nemzetes asszony itt valami keserűt mondott, gondold: jóltevőd, ’s a’ legjobb ember, ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, isten nyugossza békében, egyszer, midőn tehenünket elhajtották, Peti czigányra gyanakodott; hordozd nyugalomban keresztedet, mint üdvezitőnk.”
„Igen, de ő isten’ fia volt – szólt Zsuzsi sohajtva – én gyönge ember vagyok, ’s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény árva leány voltam, apám ’s anyám jókor meghaltak, ’s ha kend néném, nem fogad házához, talán elveszek a’ többi gyermekekkel, kiknek anyjok nincs ki rájok vigyázzon. Igy, isten áldja meg érte, felnőttem mint a’ többiek, ’s a’ faluban nem volt vigabb leány mint én. Édes anyám midőn szült, meghalt, de néném asszonynál soha sem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább tudna szeretni.”
Vándory ’s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könyek ragyogtak.
„Igen, én vig voltam – szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi – azt hittem, hogy boldogabb nem is lehetnék, ’s reggeltől estig áldottam istenemet ennyi szerencseért. ’S mégis, mind ez nem volt semmi. Csak mióta Violával megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot birni e’ világon. Eleinte nem is gondoltam, hogy olly ember, mint ő, engem szeretni tudna. Viola gazdag volt, reá apjától egész telek maradt, háza a’ notáriusén kivül legszebb volt egész faluban, marhája czimeres, és én, szegény árva leány létemre, miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a’ mezőn aratásnál voltam, ’s ő négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt, ’s kévéimet kötözni segitett; vagy ha a’ Tiszánál ő meritett vizet vedrembe, vagy néha lakadalmakon szép rozmarint is hozott ’s velem tánczolt: gondolám magamban, Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott eszembe, ’s imádkozám, hogy isten őrizzen meg illy kevély gondolatoktól. De midőn Viola karácsonkor hozzánk jött ’s kérdezett: szeretem-e? ’s mikor nem szóltam, de csak ugy lesütötém szemeim, ’s ő derekamon fogva mágához szoritott, és mondá: hogy farsangra elvesz, velem megfordult a’ világ ’s hivém hogy az angyalok irigylik szerencsémet.”
„Szegény asszony” – szólt Erzsébet, szemeit törülve.
„Oh akkor nem voltam az – folytatá lángoló arczokkal emez – akkor az egész világ egy nagy lakadalomnak látszott, szivemet öröm szorongatá, sirhattam volna minden pillanatban mint gyermek. ’S még is mind ez csak egy csöpp volt a’ tenger boldogsághoz képest, mellyet később férjem’ házánál találtam, mikor első gyermekünk született ’s a’ kis Pista’ hasznára gazdálkodhattunk. Isten’ áldása volt házunk ’s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, buzánk tizszeres maggal fizetett. Ej hány menyasszony lép boldogan férje’ házába, de nekem minden nap az előbbinél szebbnek látszott, nem is emlékeztem volna lakadalmomra, olly szerencsésnek érzém magamat.”
Violáné, mintegy elnyomva az emlékek által mellyeket e’ boldog idők’ visszahivása keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon időről időre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem birna annyi lélekzettel, hogy egész bánatát kimondhatná, ekkép folytatá: Igen, ’s lássák hogy mind ennek vége van, ez az a’ mi fáj! Mi nem voltunk kevélyek boldogságunkban, mi nem bántottunk senkit a’ világon, férjem megfizette portióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, ’s ha szegényt látott, utósó darab kenyerét megosztá vele. Isten még is elhagyott nyomoruságunkban. Viola jól birta magát, de csak paraszt volt, és az urak között haragosai támadtak. A’ fiscális, isten verje meg, – szólt Zsuzsi ’s keze ököllé szorult össze – gyülölte férjemet, mert valahányszor a’ többi parasztoknak bajuk volt, ha például illetőségöknél többször hajtattak, vagy más valami, mindig őt választák szószólónak, és a’ főbiró boszut esküdött mert a’ semmirevaló utánam járt, ’s én becsületes asszony létemre kiüztem házamból, mint kellett; ’s én mindig féltem, noha férjem azt mondá: hogy mig kötelességének eleget tesz, addig a’ fiscalis ’s főbiró’ haragjától félnie nem kell. De az urak mind összetartanak, ’s a’ szegény embernek ártatlansága haragjuk ellen nem használ. Most őszkor két éve hogy kis leányom született, reggel már roszul érzém magam, férjem ’s nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a’ fiscalis, ki bizonyosan helyzetünket a’ bábától megtudta, házunkhoz; hogy Viola menjen mindjárt négy lóval az udvarba, mert a’ nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni. Férjem kiment ’s megmondá a’ hajdunak: hogy ma nem mehet, hisz’ annyit forspontozott már az esztendőn át, mint senki a’ telkes gazdák közül, de hogy mégis szivesen elmegy akármikor csak ma nem, mert gyermekágyban fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de fél óra mulva a’ hajdu megint visszajött ’s mondá: hogy akármint legyen, férjem kötelessége alól nem mentheti föl magát, ’s hogy jőnie kell, mert senkinek sincs a’ faluban jobb lova. Viola boszankodott, de midőn kértem hogy minden izgága’ elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve ellen, mert lovait nem szivesen bizta másnak gondviselésére. ’S ismét nyugottan maradtunk. Nálam már a’ vajudások kezdődtek, akkor jött a’ hajdu kocsisunkkal vissza ’s mondá: hogy Viola jőjön, mert a’ nagyságos asszony minden más falusi kocsissal fél. Viola látta fájdalmimat, ’s hogy nem maradhatok nála nélkül, ’s mondá hogy bár mit tegyenek, elég ha lovait odaadta, ő maga nem megy el tőlem a’ királyfiának sem. Mire a’ hajdu is azt mondta, hogy maga sem cselekednék máskép, de hogy még is jobb lesz elmennie, mert a’ szolgabiró az udvaron van ’s káromkodva esküdött: ha jó szántából nem jő, erőszakkal viteti az udvarba, ’s akkor majd meglátja mi vár reá. Férjem maga is indulatos ’s néha fejes ember volt, megboszankodott ’s azt üzené a’ szolgabirónak: az idei forspontját leszolgálta, ’s hogy ő ma nem megy istenének sem. A’ hajdu elment; azután mi történt nem tudom, olly rosszul lettem, hogy nem láttam ’s nem hallottam magam körül semmit, de mint a’ szomszédok ’s itt nénémasszony mondják, mihelyt a’ hajdu a’ kastélyba ment, a’ főbiró, pandurjaival jött házunkhoz ’s Violát káromkodások közt kirántva a’ szobából hol magamon kivül feküdtem, kötözve a’ kastélyba czipelteté.”
„Ugy van – szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a’ történetet, noha a’ jelenlevők azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami nyomja szivünket, tovább beszélé, mig Zsuzsi szemeit kezeivel takarva hallgatott, – egészen ugy történt mint Zsuzsi mondá. Mikor Violát elvitték, én utána mentem. Szörnyü volt látni. Menni nem akart, ’s haragjában földre veté magát, a’ hohérok ugy czipelték mint a’ marhát, az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomoruan követé őket, de nem volt, ki segiteni merne, ’s csak ugy magunkban sirtunk ’s szitkozódtunk, hogy az ártatlant csupán, mert menni nem akar, bottal, fokosokkal agyba főbe verik. A’ szolgabiró káromkodva ’s fenyegetődzve ment a’ többiek előtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságáért. Én, Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem ’s velök mentem egész az udvarig, mintha előre éreztem volna a’ bajt melly történni fog. Alig értünk oda, a’ főbiró kérdé a’ hajdutól valamennyiünk előtt: elment-e Viola’ házához? és hányszor? megmondta-e, hogy az uraság’ szolgálatára hivatott? és Viola miket felelt? ’S mit tudom én hány kérdést. „No várj – szólt végre derest hozatva – meglátjuk nem jősz-e uraságod’ szolgálatára máskor, majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy istenednek, hogy a’ teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Huzzátok le!” Viola ott állt a’ pandurok között; ha száz esztendeig élek sem fogom feledni a’ képet mellyel az udvaron állt. Feje, két helyen fokossal beszakasztva, arcza véresen, ajkai, mellyeket összeszoritott, csupa méregtől szinte kéken. Kötözött kezei az udvarban föloldattak, most kiragadva magát a’ hajduk’ kezéből, mint oroszlán ugrott előre, „a’ kinek lelke van, kiáltott, ne jőjön közel.” Mind hátráltak. De Nyuzó káromkodva, lelkére esküdött: ha nem huzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, ’s mind neki rohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, mellyel ép’ mielőtt az udvarba jött, fát hasitottak ’s mellyet az ördög utjába vetett, fölkapja, maga körül vág ’s egy pandur ’s az ispán vérökben fürödve fekszenek a’ földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült ’s ki a’ sz. vilmosi erdőségbe, mint Kain kit isten’ átka üldöz. Az ispán meghalt, Violának emberek között nem volt maradása többé.”
„’S azóta Viola zsivány – szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva, mig Liptákné az egész testén remegőt, székre ülteté ’s Vándory sohajtva ég felé tekintett.
Az egyszerü történet, mellynek teljes igazságát Vándory ’s Tengelyiné ép’ olly jól tudták mint bárki Tiszaréten, még inkább a’ mondhatlan fájdalom melly a’ szerencsétlen asszony arczain látható vala, mélyen hatottak a’ jelenlevőkre, ’s csak az öreg Liptákné ki Zsuzsinak hideg kezeit szoritva őt nyájas hangon többször nevén szólitá, szakitá félbe az ünnepélyes csöndet melly a’ szobában uralkodott. Hol halott fekszik, szótlanul állják körül a’ ravatalt; ki találna erőt beszédre ha egy kihalt emberi boldogság’ sokkal szomoritóbb képe előtt áll. Végre Violáné fölkelt, ’s halvány arczainak kifejezése nyugottabb, hangja erősebb vala, midőn az asztalhoz lépve igy szólt: „Most isten áldja meg notáriusné asszonyomat mind azokért miket rajtam ’s szegény gyermekimen tett; én elmegyek, fölkeresem Violát ’s ha az elrablott dolgokról valamit tud, vagy nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi ur nem fog károsodni.”
„Hová gondolsz? igy nem ereszthetlek” – szólt Erzsébet fölkelve.
„Ne féljen nemzetes asszony – vágott közbe Violáné, keserü mosollyal arczain – nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a’ háznál hagyom, ’s lássa ha csak zsivány’ felesége vagyok is, azokat mégsem hagyom el.”
„Nem ugy volt értve Zsuzsi – mondá érzékeny hangon Tengelyiné, a’ távozónak kezét nyujtva – de még beteg vagy, ’s ha e’ hideg őszi napon kün jársz, bajod lehet.”
„Köszönöm – szólt emez meghatva – de most megint jól érzem magam, csak a’ mezőre érjek, a’ fris szél majd megpirosit. Itt nem maradhatok. Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A’ zsidó ’s a’ többiek ellene vallanak; hogy a’ faluban volt abban nincs tagadás, bundáját itt a’ szobában találták minden ellene szól, ’s mások nem tudják hogy az, mivel őt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék kínomban ha tovább itt kellene maradnom ’s mind azon szörnyüségeket hallanom, miket férjemről beszélnek. Isten áldja meg notariusné asszonyomat.” ’S Violáné megfordult ’s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.
„Szegény asszony – sóhajtott Erzsébet szomoruan utána nézve, mintegy akaratlanul – ez is jobb sorsot érdemelt a’ világon.”
„Jobb sorsot? – mondá Violáné lelkesedéssel, midőn e’ szavakat hallva az ajtónál megfordult – higyje el a’ nemzetes asszony, ha ma még egyszer születném ’s előre láthatom mind azt mi Viollával érni fog, én máshoz nem megyek; fölakaszthatják és én az akasztófa alatt ülve még is áldani fogom istenemet hogy felesége voltam. Illy nemes sziv, mint az övé nincs több a’ világon. Isten áldja meg kigyelmeteket.” ’S ezzel elment.
„Esküdni mernék – mondá végre Vándory fölkelve ’s az ablakhoz menve, melly mellett most épen Zsuzsi, Liptáknéval elment, – Viola ártatlan. Ember, kit nője nyolcz évi házasság után igy tud szeretni, nem lehet alávaló.”
„Ki tudja! – válaszolt Erzsébet sohajtva – az asszonyi sziv olly különös, ’s a’ tüskék mellyek közé jutott, erősebben tartják vissza sokszor, mint ha a’ végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésen, midőn látja hogy illy lénynek illy sors jutott a’ világon.”
„Kétkedni az isteni gondviselésen – szólt lelkesülve Vándory – de hát nem hallotta-e a’ szavakat, mellyekkel ez asszony tőlünk bucsut vett? Őt nehezen érte a’ sors’ keze, a’ végzet sokszor ép a’ legnemesebb vállakra rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e ő, mind e’ mellett? Azon szeretet, melly egész keblét tölti, melly szivének minden dobbanásában fölszólal, melly életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több belső megelégedést keblének, mintha körülötte mindazon örömöket felhalmozzuk, mellyektől gonoszokat annyiszor környékezve látunk? Meglehet, Viola nem érdemli e’ ragaszkodást, talán e’ jámbor teremtés csalódott, de valljon maga az, hogy a’ jó annyiszor csalódhatika a’ világon a’nélkül hogy szive’ érzékenységét elvesztené, hogy csalódásait annyi ideig megtarthatja, ’s mint a’ bálványozó érzéketlen szobra előtt, ugy az érdemetlen mellett kit szive körülfogott, mindazon magasztas érzeményekkel telhetik el, mellyek az embert e’ föld’ porán túl emelik, nem teszi-e ép’ ez boldogságát? Nem teszi-e ez, hogy az élet’ jó ’s rosz óráit felszámitva, mindenki meggyőződhetik: miként a’ mérleg, végre még sem a’ jók ellen fordul. Oh higyje el Erzsébet asszonyom, azt ki igy szeret, nincs miért sajnálnunk!”
A’ lelkész, Tengelyi által szakitatott félbe, ki bundájával vállain egyszerre a’ beszélgetők előtt állt. A’ jegyző, ki mint tudjuk mindjárt a’ botrányos jelenet után, mellynek a’ szavazásnál tanúi voltunk, Kálmánnal Tiszarét felé indult, az úton Iczik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja Porvárra külde, hogy Macskaházynak a’ történtekről ’s főkép’ Ákos’ megsebesitéséről hirt vigyen, ’s ez Tengelyinek ’s Kálmánnak mindent elbeszélt. Az utasok e’ pillanattól, a’ meddig a’ töltés tartott, az az Réty’ kastélyáig mintegy repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a’ töltésről, Kálmán látá: hogy olly nyugtalanság nincs melly őszkor, magyar utaknak, főkép’ mellyek falukon vezetnek át, ellentállhatna, ’s midőn a’ jegyző’ házához közelgve a’ fáradt lovak végre a’ sárban elakadtak, Kálmán ’s Tengelyi leszálltak, ’s emez megköszönve Kislaky’ szivességét, az irtozatos sárban háza felé sietett.
„Igaz-e, hogy kiraboltattunk?” – szólt a’ belépő szemeit a’ szobában körüljártatva.
„Csak ládád rabolták ki – válaszolt remegve Erzsébet – a’ többi – –”
„Ládámat? A’ kulcsok? hol vannak kulcsaim?”
„Hihetőkép’ még fiókodban lesznek, de a’ láda nyitva van.”
Tengelyi ledobva bundáját a’ ládához sietett, visszaveté tetejét ’s midőn mellé térdelt, az irományokat kezdé fölhányni. A’ többiek néma nyugtalanságban álltak mellette, arczának kifejezéséből mérve vesztesége’ nagyságát. Végre a’ jegyző fölkelt, ’s székre vetve magát, kezeivel födé be halvány arczait. „Oda vagyok! – szólt feszült kebellel – irományaim elveszve, rajtam nem segit senki.” Erzsébet ’s Vándory mindent elmondva, mi, a’ mint hivék, bánatát vigasztalhatá, ő szótlan fájdalmában nem válaszolt, ’s csak ha néha fejét türelmetlenül rázá, lehetett látni hogy hallja beszédöket.
„Jól van, jól – szólt fölkelve Tengelyi – csak az irományok vesztek el ugy-e? tudom, tudom! A’ pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó’ küszöbén nemde? De tudod-e hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony ne bámulj ugy! Nemtelenek, mi ’s gyermekeink, parasztok! olly valami mit megvetnek, lábbal tapodnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; ollyanok minők itt e’ kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz’ itt születtek, ’s hely nincs mellyet e’ világon hazájuknak nevezhetnének, ’s még sem honosok, mert hisz’ a’ haza az: mit magadénak nevezhetsz.”
Tengelyi fölkelt ’s nagy lépésekkel járt föl ’s alá szobájában, a’ többiek bámulva néztek egymásra. A’ kinos hallgatást végre a’ jegyző szakitá meg, ki Vándory előtt megállva, röviden elmondá mik Porváron történtek. „Most – tevé hozzá keserüen – tudsz mindent. Nemességem’ bebizonyitása kivántatik. Más megyéből szakadtam ide, apám mint lelkész, nemességével soh’ sem gondolt, jogaim kétségbe nem vétettek, ’s azért nem tartám szükségesnek, hogy nemességemet itt a’ megyében kihirdettessem, ’s íme az irományok mellyekkel azt tehettem, elrabolva. Szegény fiam!”
És a’ jegyző ismét székére veté magát ’s kezeivel takará el szemeit.
„Jónás – szólt Vándory, barátja’ vállára téve kezét – tudod, veszteség ért engem is, milly tetemes az, mennyire hathat olly dolgokra, mellyek e’ világon talán leginkább szivemen fekszenek, te nem tudod, – de bizzunk istenben!”
„Van-e gyermeked? – mondá, szemeit Vándoryra függesztve emez – a’ veszteség mellyért, [sic] tulajdon fiad’ létét fogja-e megrontani?”
„Én értem egész fájdalmadat. Hidd el – tevé kezét szoritva, hozzá – nincs senki, ki, ha a’ sors’ ezen csapása valóban érne, ’s nemességedtől megfosztatnál, a’ bánatot mellyel az, gyermekeid miatt eltöltene, inkább fölfogná; de le kell-e mondani mindjárt minden reményről? Nem lehetséges, sőt nem valószinü-e hogy az irományok, mellyek a’ rablónak hasznára nem lehetnek, egy, vagy más uton visszakerülnek? ’S még ha ez nem történnék is, nem bizonyíthatod-e be: hogy irományaid elraboltattak, ’s mind te, mind apád nemesi kiváltságokkal éltek. A’ királyi kegyelem, száz más mód, melly által nemességedet visszaszerezheted.”
„A’ királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzőnek!”
„’S miért nem? – szólt lelkesülve Vándory – ha irományaid’ nem találjuk, fölmegyek magam Bécsbe, a’ trón’ zsámolyához borúlok, elmondom egész történeted’, elmondom: hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most nemességétől szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek isten annyi hatalmat adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha szerencsétlenségedet hallja.
„Miért nem élünk álmaid’ világában – mondá Tengelyi szomoruan – a’ világ nem olly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falu’ lelkésze, a’ trón előtt, hogy egy falusi jegyzőnek nemességet szerezzél! Ej, beh boldog vagy, hogy eddig élhetél ’s az élet tarka meséjéből még sem vontad ki az egy szomoru oktatást, mellyet benne helyzetünkben találhatunk.”
„Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? – szólt nyájas hangon a’ lelkész – azt hiszed, szegény predikátor létemre, nem merek a’ király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, ’s az egész megye pártolni fogja kérésemet. Ki a’ királynak alkalmat ad, hogy hatalmával jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni előtte; a’ kérés mellyet tesz, mintegy ajándék mellyet nyujt. A’ király olly magasan áll, hogy a’ falusi lelkész, előtte magát azon fényes urak’ hasonlójának érezheti, kik által különben lenézetett.”
„Barátom – szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székéről – az optimismus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A’ megye pártolni fogja kérésedet? De hát nem látod-e hogy az egész rablás nem véletlen eset, hanem csak egy egész tervnek része, melly megrontásomra ugyan azon uraktól koholtatott, kiktől most számomra pártolást vársz. Vagy talán az, hogy nemességem egész éltemen át soha kétségbe nem vétetett azon pillanatig, mellyben irományaim elraboltatnak, ’s magamat többé védelmezni nem tudom, csak véletlen volna? Véletlen hogy a’ küldöttséghez csupa elleneim neveztettek? Hogy soha, ma reggelig, mikor ez urak megraboltatásomról czimboráik által már tudósitva voltak, senki által nem emlékeztettem: miként nemességem még a’ megyében kihirdetve nincs, ’s bebizonyitására készülnöm kell? Mind ez csak vak eset, puszta véletlen? Oh csak láttad volna Macskaházyt midőn ott a’ küldöttségi asztal mellett állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmel arczain, nem szólnál igy. Én, pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja, Viola csak vak eszköz, azt elhiheted. Mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözőknek egyike lenni nem akartam, el kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segit senki.”
„Az istenért, Jónásom, ne beszélj igy – szóla Erzsébet, férje’ kezét megragadva – szivem megszakad ha illy reménytelenül látlak. Emlékezzél vissza a’ multra, mennyi bajon vergődtünk át, mennyiszer estünk majd kétségbe, és….”
Tengelyi’ arczain leirhatlan fájdalom vonula át, megszoritá nője’ kezét melly még az övében pihent ’s fojtott remegő hangon kérdé: mi történt leányával?
Erzsébet elhalványult ’s hallgatott.
„Erzsébet! – kérdé még egyszer, reá meresztve szemeit a’ jegyző – mi történt leányommal?”
Erzsébet eliszonyodva Tengelyi’ arczának szörnyü kifejezésén ismét hallgatott ’s Vándory zavarodva szavakat kerese, mellyekkel barátjának a’ történteket elmondhassa.
„Hát igaz? – szólt végre eltaszitva nője’ kezét Tengelyi – leányom megbecstelenitve!”
Erzsébet sirt, Vándory mindent mi barátjának fájdalmát enyhitheté, egymásután elősorolt. Ákos’ becsületérzetét, a’ fiatal pár’ szerelmét, hogy becstelenitésről szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az asztalhoz támaszkodva ’s reszkető ajkain nem jött ki egy szó melly Erzsébetet vigasztalhatá.
„Igen, igen – szólt végre keserüen mosolyogva – minden rendben van, a’ dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni nemességem’ ’s leányom becsületét, nemde Vándory? Te föl mégy Bécsbe és a’ fölség mindent visszaad, mindent! Oh ha hely volna a’ világon hol asszony jó hirét visszanyerhetné!”
Vándory ismét nehány vigasztaló szót monda: hogy semmi ok sincs miért Ákos, Vilmával anyja’ jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos becsületes szándékkal jött a’ házhoz.
„De hát becsületes ember’ módjára jött-e házamhoz? – vága közbe Tengelyi, mindinkább elkeseredve – ha valaki hallja hogy titkon Porvárról ellovagolva, lovát künn, kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként házamba lopódzott, hová világos kivánatom’ következtében jőnie nem volt szabad, hogy éjfélkor itt lányomnál volt, ki fogja hinni becsületes szándékait?”
„A’ jövő legjobban meg fogja mutatni – szólt Vándory nyugodtan – ha Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene?” Erzsébet halkan ismétlé e’ szavakat.
„Ha Rétyné lesz, ugy-e asszony? – szólt haraggal Erzsébethez fordulva Tengelyi – ’s te kivánod ezt, te talán, midőn az egész történt, magadban áldád istened’ az esetért, melly Ákost biztosan leköti? ’S tudod-e hogy lányod’ szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni fogja emlékedet, mert hiuságodnak élte’ boldogságát áldoztad föl? Leányom Rétyné! mert megbecstelenitetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése; megvetéssel fogadva a’ házban mellybe lép, gyülöléssel a’ családtól melly őt körébe nem veszi, hanem türi, kiragadva természetes helyzetéből, szolgáló kit férje kegyelemből fogadott, kire nézve csak a’ kényszeritésre emlékezik, melly alatt őt az oltárhoz vezeté, ’s nem azon szeretetre, mellynek birtokát neki köszönheti. Te nyomorultá tevéd tulajdon gyermekedet.”
Erzsébet sirt.
„Sirj, sirj, míg élsz, szerencsétlen asszony – szólt Tengelyi szenvedélylyel – nincs köny e’ világon melly bünödet lemossa. Volt-e jobb, szeretőbb gyermek e’ világon mint leányod, ’s mit csináltál belőle? Éltem’ büszkesége volt, szivem megifjodott ha reá tekinték, megfeledkeztem multamról, szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha körüljárva köztök minden szó csak leányom’ magasztalásaiban hangzott; és most! Ha majd pirulnom, ha szememet mint gonosztevőnek lesütnöm kell, midőn Vilmám emlitetik – –”
„Az istenért, légy irgalmas – szólt a’ székhez támaszkodva Erzsébet, – ha szeretsz, ha valaha szerettél.”
„Ha szerettelek? A’ mindenható isten tudja miként szerettelek; házasságunk’ első napjától volt-e egy keserü szó mellyet ajkaimról hallottál, volt-e kivánatod mellyet nem tellyesiték, gondolat mellyet előtted titkoltam? ’S mit tevél te ennyi szeretet után? Tudtad nézeteimet, kértelek hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megigérted, ’s a’ pillanatban mikor ez igéretet tevéd, már kész volt a’ terv hogy megcsalhass. Ákos előre tudta a’ napot, mellyen parancsomat megszegi, megtanitád lányodat miként csalja, apját ’s mig én bizodalmasan elmenék ’s távol házamtól örültem a’ pillanatnak mellyben ismét, azon egyedüli lények’ körébe léphetek, kikbe e’ földön bizhatom, addig ti vártátok vendégtöket, nem kivánva mást, mint hogy valamikép’ idő előtt haza ne jőjek. Ez a’ mód, mellyel szerelmemet viszonoztad.”
„Isten látja lelkemet Jónás, ezt nem érdemeltem tőled.”
Tengelyi’ szemeiben vad tüz lángolt. „Ne szólj hozzám – kiáltott magán kivül, menj el ’s hagyj békében, ha nem akarod hogy elátkozzam a’ pillanatot mellyben veled e’ házba ’s az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam….”
Tengelyi nem folytathatá tovább, a’ másik szoba’ ajtaja megnyilt, ’s Vilma ki sebes léptekkel kijött, apja’ lábaihoz borulva kérő hangon kiálta: Apám!”
Jónás, kit e’ napon annyi ért, ki polgári létét földulva, ki apai érzeményeiben sértve, ki magát az egy lénytől kiben mindig bizott, csalatva látá; eddigi állása ’s házi boldogsága’ romjai fölött nem győzheté le érzelmeit, ’s indulatja mérséketlenül tört ki, mint a’ bántalmak mellyek érték. Vilma’ nyájas hangja szenvedélyeinek más irányt adott, az átokra emelt kéz nyájasan ereszkedett a’ kedves gyermek’ homlokára, a’ kemény szó elakadt a’ szelid hölgy előtt, ki térdeit átkarolva kérő tekintetet vetett a’ szerencsétlen apára.
„Megbocsátasz-e Vilmádnak” – szólt gyönge hangon a’ leány.
„Jer szivemhez” – szólt fölemelve gyermekét Tengelyi. – ’S apa ’s leány sirva feküdtek egymás’ karjaiban.